Erősítő történetek

A tökéletes szív

Egy napon egy fiatal megállt a nagyváros központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta.Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, hogy tényleg ez a szív a legcsodálatosabb szív, amit valaha látott.Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és tovább is dícsérgette önmagát. Egyszer csak a sokadalomból kivált egy öregember. Csendes hangon, mintha csak önmagához beszélne, így szólt:- És mégis az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez.Az összegyűlt tömeg figyelni kezdte az öreget, és már az ő szívét nézték. Az ifjú kiváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet. Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszódtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat oda nem illők helyettesítették, nem illeszkedtek tökéletesen, helyenként nem is pótolták, csak a fájó seb látszott.- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb szíve? -suttogták az elképedt emberek.A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:- Azt hiszem, viccelsz öreg. Nézd az én szívemet – ez tökéletes!- A te szíved tele van hegekkel, sebekkel… csak könny és fájdalom.- Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a tiéddel. Látod… minden seb a szívemen egy-egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel – amikor kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, ő néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, attól lesz ilyen szabálytalan, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással. Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek… hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kozkázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis… azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.Érted most kedves fiam, hogy mi az én szívemnek az igazi szépsége? – fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal. A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kézzel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívében rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve, most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útján. “Tökéletes” szívvel, amelyből hiányzik a szépség.

A kétségek szétszednek,A szeretet összerak.A félelem felőröl,A szeretet megment.A gyűlölet megöl,A szeretet segít túlélni.A sötétség elnyel,A Fény felemel.A magány kizár az életből,Az együttlét megtanít szeretni.A féltékenység elás a mélybe,A bizalom kitárja a világot.Az irigység megöli a benned levő fényt, szeretetet, jóságot.A szeretet mindig minden esetben az életedben megment,átsegít minden gondodon,nehézségeken,és józanságot,igazságot és jólétet hoz el s ad minden percben az életedben.

Az öröm a kulcs a szeretethez vezető utadon.Lásd meg mindenben az örömöt és kigyullad a fény a szívedben és a benned levő szeretet legyőzi a félelmeidet és mindent átalakít, majd átsegít a fényesség útjára.

Áldott legyen minden napod, legyen igazságos és bölcs szeretettel teli gondolatod.Az öröm az egyetlen igaz forrás az életedben, ami táplál, feltölt és képes a szeretetet lehorgonyozni a szívedbe.

“A szív jól lát. És mivel jól lát, felfedezi a jót a másik emberben. Aki sötét szemüveggel nézi a másikat, az csak a rosszat fogja észrevenni benne. A ragyogón és világoson, a jón és szelíden át fog siklani. Csak ha szívemmel nézek a szomszédra, akkor leszek igazságos hozzá. Azonban ennek az a feltétele, hogy szívem jó, hogy a destruktív gondolatokat nem engedem be szívembe. Akinek szíve sötét, az nem tud jól látni, és a másikban a jót felismerni.A lényeg a szemnek láthatatlan. A szem a felszínt látja. A másik arcvonását veszi észre. Érzékeli a haragot, az elégedetlenséget, a zárkózottságot, a keménységet, az irtózatot és a szenvedést. A szív mélyebbre lát. Az emberi ábrázat mögé tekint. A szívébe lát. Minden ember szívében felismeri a vágyat, hogy jó legyen, hogy önmagával és a világgal békében legyen, a vágyat, hogy önmagát és elrontott életét felajánlja Istennek, gyógyulást találjon Istenben, és összhangba kerüljön önmagával.Az ember lényege láthatatlan. De a világ lényege is. Az életművészet abban áll, hogy a szívemmel lássak. Csak ha a szívemmel nézek, találkozom a virágban teremtője szépségével és a fában saját vágyammal, hogy erősen gyökerezzem egy mélyebb alapba. Csak ekkor érzem meg egy fa megpillantásakor is a vágyakozást, hogy annyira nagyra nőjek és kivirágozzam, hogy mások árnyékomban védettséget és közelemben vigaszt találjanak.” ~ Anselm Grün (Az életművészet könyve)

Mai útravaló ❤

A lány 17 éves volt. Télen a barátnőivel síelni ment a hegyekbe, és ott olyan szerencsétlenül esett, hogy úgy vitték le hordágyon a völgybe. Ilyesmi gyakran megtörténik a hegyekben. A lány nem törte el sem a kezét, sem a lábát, mozdulni mégsem tudott többé. Először az esés közben bekövetkezett sokk hatására gondoltak, de később megállapították: hátgerincének néhány csigolyája úgy összezúzódott, hogy minden kis mozdulás óriási fájdalmat jelentett a számáraAz eset reménytelennek tűnt. Megoperálni nem lehetett. A lány 2 évig feküdt nyakig gipszben. Csak a fejét mozdíthatta kissé.Édesanyja vasárnaponként vonattal utazott lányához a kórházba. Útközben elnézte a kirándulók örömet sugárzó arcát, és azon gondolkodott, mit is mond majd szerencsétlen lányának. Befejező szavai minden látogatáskor ezek voltak:– Kislányom légy bátor. Egy napon meggyógyulsz!– Soha többé nem leszek én egészséges, mama… Felelte a lány.Anyja erőltetve mosolygott, és biztatta:– Dehogynem, az orvosok megígérték nekem….Két év múlt el és a lány még nem gyógyult fel. Amikor betegtársai egymás után elhagyták a kórházat, elköszöntek tőle és ezt mondogatták:– Te is itt hagyod egyszer a kórházat! Hinned kell ebben!Az anyja pedig hozzátette:– Gyermekem, higgy magadban, higgy a gyógyulásodban!– Igen… igen… de hogyan…A kórház otthonná tud változni. Ha valaki két évet tölt benne, elveszti reményét, hogy valaha is elhagyja. A lány már az ablakon sem tudott kinézni, azt is másoknak kellett megmondani:– Már rügyeznek az orgonák. Pár nap múlva ki is virágoznak!Máskor meg ezt:– Milyen gyönyörűen nyílnak a rózsák a kertben!A lány nagyon sok virágot kapott. A látogatók megrendültek a fiatal lány szerencsétlenségén és néhány szál virágot helyeztek ágyára minden alkalommal. A lány hálásan mosolygott. Mégis akkor örült a legjobban, amikor valaki szappant vitt neki ajándékba. Akkor a betegápoló nővér azzal mosdatta minden reggel és este. Ha a fejét megfordította, a párnáján érezte a levendula erős illatát, és közben a gyermekkoráról ábrándozott, amint szülőfaluja domboldalán virágot gyűjtögetett.A nővér a lány körül foglalatoskodott, mert látogatónap volt, vasárnap.– Nővér, megérkezett már az édesanyám? – kérdezte a lány.– Igen, lent van és beszélget az orvossal.– Az orvossal? Miért?– Nem tudom.Amikor a lány édesanyja a szobába lépett, arca szinte át volt szellemülve.– Gyermekem! – mondta, és örömet mutatva ölelte át a gipsztömeget, amely a lányát körülvette.– Gyermekem, gyermekem! – mondogatta, és könnyek árasztották el az arcát.– Te sírsz, mama?– Örömömben! Éppen most beszéltem az orvossal. Azt mondja, hogy néhány hónap múlva felkelhetsz. Csak erős akaratod legyen, és meggyógyulsz!– Orvosi szempontból nincs többé remény – közölte valójában az orvos. Tegnap újra megvizsgáltuk a lányát. Ami a legrosszabb, teljesen elvesztette a reményét és átadta magát szerencsétlenségének. Mit csináljunk? Csodák sajnos nem léteznek…Két emelet választotta el leánya szobáját a folyosótól, ahol az orvossal beszélgettekKét szörnyű emelet. Az anya lassan, nehézkesen haladt felfelé a lépcsőkön. Azon gondolkodott mit is tegyen. Hogyan segíthetne gyermekén, hogy visszanyerje bizalmát, reményét, még ha sohasem gyógyulhat is meg.Amikor gyermeke ágyára ült, minden tisztázódott előtte. Észrevette leánya arcán a hitetlenkedést: szemmel láthatólag nem hitt az orvossal való beszélgetés meséjében.– Mama kérlek ne mondj hazugságokat!– Miért hazudnék? – mondta csodálkozva az anya, és hangja másként rezgett, mint szokott. Jövő vasárnap majd meglátod, bebizonyítom, hogy hamarosan meggyógyulsz!– Bebizonyítod? Hogyan?– Hozok neked valamit, amit még a megbetegedésed előtt kívántál.Amikor az anya hazautazott, otthon átkutatta az egész házat, összetörte az agyagmalacot, de nem sok pénzt tudott összeszedni. Minden héten el kellett mennie a kórházba, és nem mehetett üres kézzel, a csekély nyugdíjból pedig nem sokat takaríthatott meg. Gondolkozott. Azután levette jegygyűrűjét és megsimogatta. Akkor határozottan felállt és elment az ékszerészhez.– Asszonyom, nagyon vékony – mondta az ékszerész– Igen tudom, éveken át hordtam.Az ékszerész leszámolta a pénzt. És az anya olyasvalamit vásárolt, ami lánya számára a legszükségtelenebb a világon: egy gyönyörű új kerékpárt. Amilyet a lánya mindig is kívánt.És megint eljött a vasárnap. Az anya a kórház bejáratánál állt kimelegedve, kicsit kócosan. Hozta magával a csillogó új kerékpárt..– Kerékpár, mama! – nyitotta tágra szemét a lánya a csodálkozástól. Te komolyan hiszed, hogy fel fogok kelni? Hát mégis igaz, amit az orvos mondott? Meggyógyulok mama, Ó milyen boldog vagyok!A csoda elkezdődött. Amit nem tudott elérni az orvostudomány, azt véghezvitte egy csillogó kerékpár. Nyolc hét múlva a lány először hagyta el az ágyát. Milyenek voltak azok az első lépések…!Ma már minden nehézség nélkül kerékpározik, azon a kerékpáron, amit édesanyja, maga is reménytelenségbe esve, utolsó pénzéből vásárolt…Igen, így történt. Azóta az anya éjszakánként különleges mosollyal merül álomba, és arra gondol elmerengve, hogy “Ugye megbocsájtják nekem az égiek, hogy én magam sem hittem a dologban…” ?(Jo Hanns Rösler)

A szeretet ereje

Albert Einstein“Létezik egy rendkívüli erő, amelyre, legalábbis máig, a tudomány nem talált formális magyarázatot. Ez az az erő, amely mindent magába foglal és irányít, ami az Univerzum minden egyes jelensége mögött áll, és amit még nem azonosítottunk. Ez az Univerzális erő a szeretet. Amikor a tudósok az Univerzum egyesítő elméletét megfogalmazták, megfeledkeztek a legerősebb láthatatlan erőről.A szeretet a fény, amely bevilágítja azokat, akik adják, és azokat, akik kapják.A szeretet gravitáció, mert az embereket egymáshoz vonzza.A szeretet erő, mert megsokszorozza a jót, és esélyt ad az emberiségnek arra, hogy ne pusztuljon bele saját vak önzőségébe.A szeretet kibontakozik és megnyilvánul.A szeretetért élünk és halunk meg.

A szeretet Isten és Isten a szeretet.

Ez az erő mindent megmagyaráz és értelmet ad az életnek.Ez az a változó, amelyet túl sok ideje megtagadtunk, lehet, hogy azért, mert félünk a szeretettől, mert ez az Univerzum egyetlen energiája, amelyet az emberi lény még nem tanult meg kénye kedve szerint irányítani.A szeretet leírására egy egyszerű helyettesítést alkottam meg, az egyik leghíresebb egyenletemben. Ha az helyett elfogadjuk azt, hogy a világot meggyógyító energia kifejezhető a szeretet és fénysebesség négyzetének szorzatával, akkor arra következtethetünk, hogy a szeretet a létező legerősebb erő, mert nincsenek határai. Az emberiség azon kudarca után, hogy irányította és felhasználta az Univerzum többi forrásait, amelyek végül ellene fordultak, igen sürgető lenne egy másfajta energiaforrásból töltekezni…Ha azt akarjuk, hogy fajunk túléljen, ha fel akarjuk fedezni az élet értelmét, ha meg akarjuk menteni a világot annak minden tudatos élőlényével, akkor a szeretet az egyetlen válasz. Talán nem vagyunk még készek szeretetbombát létrehozni, egy elég erős szerkezetet, ami elpusztíthatná a bolygót romboló gyűlöletet, hiúságot és kapzsiságot. Mindezek ellenére, minden egyén magában hordoz egy kicsi, de erős szeretetgenerátort, amely energiája arra vár, hogy kiszabadítsák.”Részlet Albert Einstein lányának szóló leveléből

😍 A szeretet szemével 😍

Ha a szeretet szemével nézlek, meglátom jóságod, kedvességed, s jóra törekvésed. Ha a szeretet szemével nézlek, látom ragyogásod, sugárzó fényed. A szeretet szemével Isten szeretett gyermekének látlak téged. Észreveszem belső igazságaidat, szeretetre, elfogadásra törekvésed. A szeretet szemében feloldódnak, elenyésznek a hibák, s felerősödnek az erények. Ha a szeretet szemével nézlek, hálát adok az égnek, hogy ismerhetlek téged. Néha a fizikai szememet be kell csuknom, hogy megláthassalak igazán téged. Ilyenkor a szívemmel nézlek, s felismerem nagyságodat, igaz emberséged.Ha a szeretet szemével nézlek, akkor nagyon könnyű szeretni téged.Áldás rád! 🙏💖Balogh Andrea

A férfinek szép háza volt. Régen nem egyedül lakott benne, élt valaki más is ott, akinek szintén nagyon tetszett a ház. A férfi pedig ezen felbuzdulva tovább építette, szépítette azt, hogy a számára oly kedves és szeretett lakó minél jobban érezze magát. A lakónak azonban megakadt a szeme a szomszéd házán, és számára nem volt már igazán elég szép és meleg odabent.Ezt látván, a férfi elkezdett lelkesen fűteni, remélve, hogy a finom meleg majd újra vonzóvá teszi a közös házat. És lassacskán minden fát eltüzelt. Amikor pedig elfogyott a fa, akkor a bútorokat is, és a szőnyeget is, és mindent…. hogy minél melegebb legyen. De egyszer csak kiürült a ház. Minden a tűzre került. A lakó pedig még csalódottabban nézett körbe és úgy döntött, hogy egy üres házban már végképp nem akar maradni, és az sem érdekelte már, hogy a tűz, ami mindent elemésztett, őérte égett…..A lakó átköltözött hát a szomszédba, a férfi pedig ott maradt az üres és hideg házban. De már nem érdekelte, sem az üresség, sem a hideg. Nem is érezte. Nem akart több fát gyűjteni. És nem akart új lakót sem. Teltek múltak az évek. Jött a nyár és jött a tél, de továbbra sem gyűjtött fát. Jött néhány érdeklődő “lakó jelölt” is, de az ajtón belülre senkit nem engedett többet. Egyrészt azért, mert nem akarta, hogy más is lássa a kopár, rideg házat, amiben élt, másrészt pedig egyetlen pillanatra sem tudta elhinni, hogy az az üres és hideg ház bárkinek is őszintén tetszeni tudna.Egyszer csak érkezett egy nő. Nem csengetett, nem is nagyon kopogtatott, csak benyitott. Kopogás, kérdés, kérés nélkül, a legnagyobb természetességgel és őszinte, széles mosollyal. Pontosan még ő sem tudta, hogy miért. Nem volt kifejezett szándékában, hogy ő “lakó jelölt” legyen, de valahogy mégis rögtön otthon érezte magát.A férfi kissé megdöbbent a “hívatlan vendég” természetességén és bátorságán, ahogy hirtelen betoppant az ajtón, de ő sem azt érezte, hogy ez a nő IDEGEN lenne a házban.A nő lassan körülnézett, de közben folyamatosan mosolygott. A ház, bár hideg volt és üres, mégis tetszett neki. Majd észrevette a sarokban ülő , meglepett férfit, és különös melegség öntötte el. A legnagyobb természetességgel, egyszerre sétáltak oda egymáshoz, megölelték, megcsókolták egymást. Teljes szívből örültek egymásnak. Boldogan éldegéltek a házban, és nem érezték azt se kopárnak, se hidegnek. Számukra az volt a legmelegebb és legdíszesebb ház az egész világon. De a férfi időről időre ki-ki nézett az oldalsó ablakon, ahol a szomszéd háza állt. “Vajon mi lehet abban a házban most? Boldogan élhet-e régi lakója, vagy hiányzik-e neki egyáltalán az ő háza. “Hirtelen furcsa, rossz érzés fogta el. A gyakori szomorúsága mellett gyanakodni is kezdett.”Hogy lehet, hogy ez a nő nem látja milyen ez a ház ?? Hogy lehet, hogy nem fázik, nem panaszkodik, nem hiányolja a bútorokat ?? És, ha most meg is felel ez így neki, idővel biztosan elmegy majd Ő is. A másiknak még fűtöttem is, mégsem maradt itt. Mindent eltüzeltem érte, még magamat is tűzre tettem volna, mégis elment. Ő is el fog menni…. mindegy mit teszek, a végén el fog menni….. A lakók elmennek, nem maradnak se melegben, se hidegben…. Egy napon akkor is elmegy majd, ha elkezdek fűteni neki…. “És egy nagyon hideg reggelen elküldte a nőt. CSAK ÚGY. Átmenet nélkül, magyarázat nélkül, simogatás nélkül.”Jobb lesz, ha elmész”, mondta. A nő nem értette, mi történt, miért lenne ez ennél jobb… mi lehetne egyáltalán ennél jobb. Nagyon megszerette a házat. Tudta ő jól, hogy nincsenek bútorok, és nincs fűtés sem. Tudta nagyon jól, nem volt bolond. De nem érdekelte. Nem EZ érdekelte. Mert tudta, hogy a melegséget nem a kályha adja, a szépséget pedig nem a bútorok. Nem attól volt jó a házban lakni, mert meleg volt, hanem attól lett az otthonuknak melege, hogy OTT LAKTAK ŐK. De mivel szerette a férfit, így hát elment. Szó nélkül. Harag nélkül. Hibáztatás nélkül. Magyarázat nélkül. A férfi pedig ott maradt. Egyedül. És még életében nem érezte ENNYIRE üresnek a házat. Ismét nem volt “lakó”-ja. De arra kezdett ráébredni, hogy nem a “lakót” hiányolja, hanem a NŐT. És még bár életében nem fázott ANNYIRA, rájött, hogy hiába is fűtene már be a kályhába, attól nem lenne melegebb. Hiányzott neki a nő, hiányzott neki a meleg, de hiányzott belőle a bizalom is. Néha azon gondolkodott, hogy inkább elköltözik egy másik házba, de aztán rájött, hogy semmi nem a házon múlik. Másszor pedig vissza akarta hívni a nőt, de tudta, hogy nem tudna neki mit mondani, és pláne nem tudna mit ígérni. Így teltek a napok, hetek, hónapok. Míg egy szép napon felhívta a nőt. “Szeretlek, hiányzol, gyere vissza a házba”, mondta. A nő boldogan és könnyedén indult vissza, hiszen HAZAMENT. De az ajtóban nem várta senki. Csak egy tábla: “Belépni Tilos”. Meglepődött, de türelmesen várt, tanakodott, toporgott, kopogott. De az ajtó zárva maradt. Elkezdett fázni. “Talán nincs is itthon”, gondolta, “megvárom míg hazajön”. És várt, és várt, és várt. De egyre jobban fázott, így elindult visszafelé. A férfi az ablakon át nézte. Sírt. Nem akarta, hogy a nő elmenjen, de nem tudta beengedni sem. Dühös kezdett lenni magára és az összes korábbi lakóra is…. de a nőre nem tudott haragudni…. hogyan is tudott volna. Tudta, hogy a nő az egyetlen, aki megérdemelné, hogy beengedje, de nem tudta megtenni. Még nem tudott egy napot sem úgy eltölteni, hogy ne nézzen a szomszéd házára, ahol az ő régi lakója élt. Hol dühösen, hol szomorúan, hol vágyakozva, hol szánakozva. Azt már tudta, hogy az a lakó soha nem érezné magát jól az ő házában, mert nem igazán odavaló…. és többé már ő sem olyan lakót szeretne, amilyen a régi volt, hanem olyat, mint a nő. De a nő NEM OLYAN, mint a régi lakók. MÁS. Rettentő vonzó és egyben félelmetes. A megrendíthetetlen bizalma, odaadása, jósága, szeretete. A kitartása. “Hiszen valahányszor visszahívtam, visszajött. Annak ellenére is, hogy nem nyitottam neki ajtót”, gondolkodott. “Nem fűtöttem neki, mégsem fázott, nem panaszkodott. Nem dekoráltam ki neki a házat, mégis imádta. Normális lakó az ilyen? Ki ez? Mi ez?”Míg nem egy nap arra jött rá, hogy a NŐ NEM LAKÓ. Na, de akkor mi? Lakótárs ?? Nem, nem lakótárs, ….. hanem TÁRS. Hidegben, melegben, jóban, rosszban, bútorozva, bútorozatlanul, mindenhogyan, mindenben.És akkor megint visszahívta a nőt, hogy elmondja neki, mire jött rá. Hogy elmondja neki, megértette, amit eddig nem, és hogy a héten már nem nézegette a szomszéd házát sem. De a nő most először nem tudta, hogy mit tegyen. “Ha örökké a zárt ajtója előtt fogok ácsorogni, akkor nem fog megnyílni egyetlen más ajtó sem előttem”, gondolta. “Viszont, ha ezúttal mégis kinyílna az az ajtó, akkor nem akarnék egyetlen más ajtón sem bemenni…. ” És közben azért elkezdett szedelőzködni… Elindult. Egy kicsit bizonytalanabbak lettek a léptei, és azon gondolkodott, hogy egyáltalán érdemes-e így szeretni, így felvállalni mindent, ilyen kendőzetlenül, ilyen nyíltan, ilyen önzetlenül…. Hogy nem járt-e volna jobban azzal, ha ő is “dekoráltat és fűttet” abban a házban. Hogy nem csinált-e már így is eléggé bolondot magából ahhoz, hogy megtegye még egyszer. Hogy megéri-e egyáltalán. És igazából jól teszi-e amit tesz, hiszen zaklatni sem akarja a férfit, de, ha hívja, akkor nemet mondani is túl nagy kockázat. És ahogy az utcán lépegetett, és ezeken gondolkodott, egyre biztosabb és hangosabb lett benne egy érzet, hogy IGEN.IGEN JÓL TESZI. Mert másképp nem érdemes. Ha kinyílik az az ajtó, ha nem. Mert nem számít, hogy ki mit gondol róla. Hogy ki mit vár el. Hogy milyen játszmákat és téteket illik vagy kell ilyenkor megtenni. Hogy mások dekára veszik a szeretetet, és nagyon vigyáznak arra, hogy a mérleg nyelve ki ne lengjen. Nem számít semmi más, csak az ami igazi, csupasz, kendőzetlen… mert a végén úgyis csak AZ marad. Az illúzióktól megfosztott, csupasz tény. Mert a régi játszmák mindig eldőlnek valamerre, amitől mindig lesznek nyertesek és vesztesek, és minden mérleg nyelve kileng egyszer valamelyik oldalara. “Ez vagyok, így szeretek, így élek. Nyílt és terített lapokkal, hogy a játszmákba még csak bele se tudjanak kezdeni velem.”És mivel látta a férfi nyitott lapjait is, tudta, hogy ő is ugyanígy vélekedik erről. Efelől nem volt semmi kétsége. Jó helyen volt.Elérkezett hát a házhoz. Az ajtó zárva volt, mint mindig. A tábla ki volt rakva, mint mindig. Maradjon és várjon, vagy forduljon meg és menjen el? Egészen tisztán nem tudta eldönteni, de mivel a kettejük melegét ugyanazon tűz táplálta, elkezdett valami langyosat érezni legbelül. Valami olyasmit, amit a legelső alkalommal érzett. Amikor legelőször lépett a házba. És egyre jobban vágyott ez után a meleg után.Az ajtó lassan kinyílt, a férfi kilépett és megállt a tábla mellett. “Megjöttem”, mondta a nő. A férfi kicsit tartott attól, hogy valami felelősségre vonás vagy ilyesmi következik a sok meghiúsult látogatás miatt, de mivel tisztán láthatóak voltak a nő kártyái, kiolvasta belőle az összes választ, amire akkor szüksége volt. És tudta, hogy nem lesz felelősségre vonás, hibáztatás, elszámoltatás. Mert az ő kártyájából is ugyanolyan tisztán kiolvasható volt az összes olyan válasz, amire a nőnek szüksége volt….”Bemennék, mert fázom”, mondta a nő. “Bejöhetsz, de bent is hideg van. Már 2 éve, hogy eltüzeltem az összes fát”, válaszolta a férfi.”Tudom”, mondta a nő, “de AZZAL a fával mi amúgy sem tudnánk mit kezdeni”.És olyan szorosan ölelték át egymást, hogy a belőlük áradó melegség elöntötte a házat, az utcát és lassan az egész várost is. És az emberek azon tanakodtak, hogy honnan jöhet ez a fajta, lelküket simogató melegség, amit még eddig soha nem éreztek, bármennyire is fűtötték a házukat. Jankovics Anikó írása

A pályaudvaron egy idős bácsi a feleségét várja.Mikor a nénike megérkezik, megölelik egymást.- De jó, hogy végre megjöttél, úgy hiányoztál! – szól a bácsi.- De jó, hogy végre látlak, olyan hosszú volt ez a két nap – válaszol a néni.A közelben álldogáló fiú, aki a barátnőjét várja meghatódik a jelenet láttán és odalép hozzájuk.Ne tessék haragudni, önök mióta házasok? – Éppen 50 éve – hangzik a válasz.- Remélem mi is ilyenek leszünk ötven év múlva a kedvesemmel! – mosolyog a fiú.A bácsi odalép hozzá, megfogja a vállát és azt mondja:- Fiatalember, maga ezt ne remélje, maga ezt döntse el!💕

Az ápolónő odakísérte a fáradt, aggódó katonát az ágyhoz.– Itt van a fia – mondta az idős embernek, ám szavait többször is meg kellett ismételnie, mielőtt a beteg kinyitotta a szemét. Erős nyugtatókat kapott a szívroham okozta fájdalmakra, ezért csak homályosan látta az ifjú egyenruhást, ahogy az oxigénpalack mellett áll. Az idős páciens kinyújtotta felé erőtlen kezét, a tengerészgyalogos pedig a szeretet és a bátorítás jeleként megszorította erős ujjaival. A nővér széket hozott, hogy a fiatalember helyet foglalhasson az ágy mellett.A fiatal katona egész éjjel ott ült a félhomályban. Mindvégig fogta az idős beteg kezét, miközben szeretetteli szavakkal erőt öntött belé. Az ápolónő néha azt javasolta, pihenjen egy kicsit, térjen ő is nyugovóra, a fiatalember azonban elutasította. Valahányszor csak belépett a nővér a kórterembe, észrevette, hogy a katona a kórház minden éjszakai zajára odafigyel – az oxigénpalack hangjára, az éjszakai műszakosok beszélgetéseire, a betegek panaszos jajgatására…Az ápolónő hallotta, ahogy a fiatalember néha vigasztaló szavakat mond a betegnek. A haldokló semmit sem szólt, csak szorosan fogta a fia kezét.Hajnaltájban a beteg meghalt. A tengerészgyalogos elengedte az ernyedt kezet, szólt a személyzetnek, és várt, amíg az ápolónő megtette a szükséges intézkedéseket. Miután visszament, részvétet nyilvánított a tengerészgyalogosnak, a fiatalember azonban félbeszakította:- Ki volt ez az ember? – kérdezte. A nővér meglepetten válaszolt: – A maga apja.- Nem, ő nem az apám. Soha életemben nem láttam.- Akkor miért nem szólt, amikor odakísértem az ágyához?- Természetesen tudtam, hogy tévedésről van szó, de azt is felismertem, hogy szüksége lenne a fiára, aki azonban nem volt itt. Amikor észrevettem, hogy már milyen súlyos az állapota, úgy gondoltam, nem közlöm vele, hogy nem én vagyok a fia, hiszen szüksége volt rám, így maradtam. Valójában Mr. William Grey-hez jöttem, hogy közöljem vele, a fia tegnap gyilkosság áldozata lett Irakban. Engem küldtek, hogy értesítsem őt. Hogy hívták egyébként ezt az idős urat?A nővér könnyes szemmel mondta meg a választ: – Mr. William Grey.

Vannak emberek, akik nem tudják, hogy milyen fontos, hogy itt vannak.Vannak emberek, akik nem tudják, hogy milyen jó egyszerűen csak nézni őket.Vannak emberek, akik nem tudják, hogy milyen vigasztaló kedves nevetésük.Vannak emberek, akik nem tudják, hogy milyen jót tesz a közelségük.Vannak emberek, akik nem tudják, hogy mennyivel szegényebbek volnánk nélkülük.Vannak emberek, akik nem tudják, hogy az ég ajándékai.

Tudnák mindezt, ha elmondanánk nekik.

Kurt Tepperwein

Isten dobozai

Isten két dobozt adott nekem, és azt mondta:

– A fekete dobozba gyűjtsd a bánatodat, és minden örömödet az arany dobozba.Megfogadtam, amit mondott, így mindkét dobozba gyűjtögettem, ahogy kérte.Az arany doboz napról napra nehezebb lett, de a fekete egyre könnyebb.Kíváncsiságból kinyitottam a fekete dobozt, hogy megtudjam az okát.A doboz alján találtam egy lyukat, melyen a bánat kipotyogott.

Megmutattam Istennek a lyukat és eltűnődtem, – Kíváncsi vagyok, hogy hova tűntek belőle a bánataim!Ő gyengéden elmosolyodott és így szólt:- Gyermekem, mindegyik itt van velem.Megkérdeztem Istent:- Miért adtad nekem a dobozokat? Miért adtad az arany dobozt és a lyukas feketét ?- Gyermekem, az arany dobozt azért adtam, hogy számold az áldásokat, a feketét pedig azért, hogy tudj elengedni..(Ismeretlen szerző )

TERÉZ ANYA 8 “PARANCSOLATA

“1. Amit évek hosszú során felépítettél, egy másodperc alatt romba dőlhet. Ne törődj vele! Te csak építs.

2. Ha valakinek segítesz, az emberek haragudni fognak rád.Ne törődj vele! Te csak segíts annak, akinek szüksége van rá!

3. Minden tőled telhetőt tégy meg a világért! Ezért rúgást kapsz cserébe.Ne törődj vele! Te csak tedd, ami tőled telik!

4. Azt a jót, amit ma cselekszel, holnapra elfelejtik.Ne törődj vele! Te csak tedd a jót!

5. A becsületesség, a tisztesség és az igazmondás támadhatóvá tesz.Ne törődj vele! Te csak légy becsületes, tisztességes és őszinte!

6. Az ember ésszerűtlenül gondolkodik, helytelenül cselekszik és önző.Ne törődj vele! Te csak szeresd felebarátodat!

7. Ha jót teszel, azt mások úgy tekintik majd, hogy hátsó szándék vezet.Ne törődj vele! Te csak tedd a jót!

8. Ha céljaid vezérelnek, hamis barátaid és igaz ellenségeid lesznek.Ne törődj vele! Te csak kövesd céljaidat!

Jézus az egész világ gyermekeihez szól

2012. január 8. vasárnap, 3:30

Drága, szeretett leányom, ma a világ minden hét évnél idősebb gyermekéhez és minden egyes gyermekemhez szólok.Ti, kicsiny gyermekeim, gyöngyszemek vagytok a Szememben.Ti oly sok gyengéd szeretetet nyújtotok Nekem, és Én gyönyörködöm társaságotokban.Tudnotok kell, hogy Én nagyon szeretlek benneteket. Néhányan ismernek már Engem, és ez így jó.Hívlak benneteket, hogy többet társalogjatok Velem saját szavaitokkal úgy, mint egy baráttal.Ne érezzétek soha azt, hogy nektek olyan imákat kell megtanulnotok, vagy elmondanotok, amelyek nehéznek tűnnek számotokra.Ehelyett jöjjetek Hozzám, és osszátok meg Velem gondolataitokat, minden félelmeteket, az újdonságokat, és gondjaitokat.Én mindig mellettetek vagyok, még akkor is, ha ti figyelmen kívül hagytok Engem. Én mindig bizakodó vagyok.Nektek, szegény fiatalok, akiknek hamis dolgokkal van tele az életetek, vagy akik az alkohol, a kábítószer rabjai vagytok, tudnotok kell a következőket:Bár lehet, hogy magatokban ürességet éreztek, mégis Felém kell nyújtanotok kezeteket, és Én meg fogom ragadni azokat. Meg foglak menteni benneteket attól, hogy belefulladjatok a zűrzavar tengerébe.Sokan közületek értéktelennek és jelentéktelennek érzik magukat. Annyira eltöltenek benneteket azok, akiket a zene és a hírességek világából bálványoztok, hogy teljesen semminek érzitek magatokat.Ne érezzétek ezt soha, kicsiny gyermekeim, mert ti az Én Szememben nagyon különlegesek vagytok.Közületek mindenkinek egyedülálló helye van a Szívemben. Engedjétek meg Nekem, hogy egy utazásra vigyelek el benneteket, egy csodálatos új jövőbe.Én egy új, csodálatos korszakot, a Béke és a Dicsőség Korszakát fogom hamarosan bevezetni a Földön.Erősnek kell maradnotok. Ne adjátok fel soha, ha úgy érzitek, hogy le vagytok törve. Ne essetek kétségbe soha, ha értéktelennek érzitek magatokat.Ne feledjétek, hogy milyen okból születtetek. Életkörülményeitektől függetlenül születésetek oka a következő: azért születtetek, hogy csatlakozzatok Hozzám, és részesüljetek új, dicsőséges Királyságomban.Tudom, nehéz nektek, hogy meghalljátok Hangomat, mivel oly sok a hamis isten, akik igyekeznek elvonni a figyelmeteket.Ígéretem a következő számotokra: úgy éljétek életeteket, hogy Bennem reméltek, Engem szerettek, Jézusotokat, és Én nektek adom a Paradicsom Ajándékát. Ez a Paradicsom rátok fog várni, ha megkértek Engem, hogy segítsek az utazásotokban, mely Felém vezet titeket.Én Vagyok az a Szeretet, amely hiányzik az életetekből.Én Vagyok a Béke, amelyet kerestek.Én Vagyok a Segítség abban, hogy újra érezzétek a szeretetet szívetekben.Én Vagyok maga a Szeretet.Én Vagyok a világosság.Nélkülem sötétségben maradnátok.Szeretlek benneteket, független attól, hogy mennyire bántotok és sebeztek meg Engem.Mondjátok ezt a kis imát, és Én azonnal hozzátok futok:Jézus, ha hallasz engem, akkor hallgasd meg segélykiáltásomat.Kérlek, segíts nekem, hogy azokkal is törődni tudjak, akik fájdalmat okoznak nekem.Segíts nekem, hogy ne az irigység uralja az életemet, és hogy ne kívánjak olyan dolgokat magamnak, amelyek nem lehetnek az enyéim.Ehelyett, nyisd meg feléd, Ó Jézus, a szívemet.Segíts nekem, hogy igaz szeretetet érezzek: a Te Szeretetedet, és igaz békét a szívemben. Ámen.Örvendjetek, gyermekeim, mert az égből most a szívetekhez szólok.Én valóság vagyok.Én Létezem.Szeretlek titeket, és nem fogom feladni soha a harcot, hogy megmentselek és a földi új Paradicsomba magammal vigyelek benneteket, családjaitokat és barátaitokat.Ez a Paradicsom Ádámnak és Évának lett teremtve, és most vissza fog térni a Földre.Azt akarom, hogy ti is részesei lehessetek ennek a dicsőséges életnek, amely álmaitokat is fölülmúlja.Megáldalak benneteket.

A ti szeretett barátotok,Jézus

CSAK AZ SZÁMIT, HOGY TE MIT GONDOLSZ MAGADRÓL!

Ne foglalkozz a bírálókkal és ítélkezőkkel!

Amikor valamire vágysz, valamit szeretnél megvalósítani, elérni az életedben, higgy benne, hogy a Magasabb Intelligencia ösztönöz erre. Téged választott erre a feladatra, mert tudja, hogy képes vagy rá, célja van veled és a terveiddel. Soha ne fojtsd el magadban ezt a vágyat, főleg akkor nem, ha mások nem hisznek benne, hogy meg tudod csinálni, esetleg (többnyire a hátad mögött) gúnyolódnak, bírálnak vagy elítélnek miatta.

Ne hagyd, hogy győzzön a “mit mondanak majd az emberek”, vagy a “családom ezt sohasem értené meg”, vagy “a barátaim elfordulnának tőlem”. Csak az számít, hogy te hogyan érzel az adott dologgal kapcsolatban. Ha izgatottság fog el, amikor rá gondolsz, lelkes vagy, amikor azzal foglalkozol,
 újabb és újabb ötletek állnak sorban a fejedben, amikor azt a dolgot tervezed, akkor ne hagyd, hogy bárki visszahúzzon! Csak csináld! Biztos, hogy képes vagy rá! Minden terv, amiben rendületlenül és pozitív töltettel hiszel, megvalósul és sikert hoz! A legvadabb terved is.
Az ember csak akkor lehet maradéktalanul boldog, ha ott él, ahol igazán szeretne, ha úgy él, ahogy igazán szeretne, ha azzal él, akivel igazán szeretne, ha azt csinálja, amit igazán szeretne. A te vágyaid a tieid, nem másoké. Ne hagyd, hogy mások irányítsák az életed, hogy a racionalitásra hivatkozva mások döntsenek helyetted. Ha nem tesz boldoggá a munkád, lépned kell. Ha nem tesz boldoggá a kapcsolatod, lépned kell. Rajtad kívül senki sem tud változtatni a helyzeteden. Amint a jó érzéseidet kezded követni, rohamos mértékben válik jobbá az életed, szinte meseszerű lesz a köréd épülő új világ.

Ha a családi kötelékeid megsínylik a váratlan önbizalmadat, ne aggódj, már időszerű volt, hogy lazábbak legyenek. Ha a baráti kapcsolataid nem élik túl a fejlődésedet, ne aggódj, már időszerű volt, hogy véget érjenek.
Napoleon Hill így ír erről: “A legtöbb ember megengedi rokonainak, barátainak és másoknak, hogy olyan mértékben befolyásolják, hogy már képtelen élni a saját életét. Mindez csak azért lehetséges, mert félnek a bírálatoktól. Sokan rosszul házasodnak, kitartanak döntésük mellett, és szerencsétlenűl élik le az életüket, mert félnek a bírálattól, ami akkor érheti őket, ha kijavítják a tévedésüket. (Mindazok, akik engednek ennek a félelmüknek, tudják, milyen jóvátehetetlen pusztítást eredményez, lerombolva az ambíciók és az eredmények elérésének vágyát.) Milliók és milliók nem mennek felnőtt korukban tanulni, mert félnek a bírálattól, vagy hogy esetleg megmosolyogják őket. Számtalan nő és férfi, fiatalok és öregek, kötelességtudatból megengedik rokonaiknak, hogy tönkre tegyék az életüket, mert félnek a bírálattól. (A kötelesség egyetlen embertől sem követeli azt, hogy hagyja szétrombolni személyes ambícióit és azt a jogát, hogy a saját életét élhesse.) Az emberek nem mernek kockázatot vállalni az üzleti életben, mert félnek a bírálattól, amiben kudarc esetén részük lehet. A bírálattól való félelem ilyenkor erősebb, mint a siker utáni vágy.”

Azt nem tudod megakadályozni, hogy mások véleményt alkossanak rólad, a külsődről, a gondolataidról, a kapcsolataidról, a tanulási vagy munkamorálodról, a gyereknevelési módszereidről, a karrierépítési technikáidról, a vállalkozó szellemedről, a vágyaidról. egyszóval az életedről, de azt igenis meg tudod akadályozni, hogy hatással legyenek rád. Meg tudod tenni, hogy ne foglalkozz velük. És ha boldogan akarsz élni, tedd is meg!
(forrás: lelki békénk.hu)

Megható,szép történet Ottilia Dios tollából… SZEGÉNY GAZDAGOK

Emma napok óta tudta, hogy ha valóban megérkezik, lesznek problémák. Alattomosan kúszott egyre közelebb, majd beköszöntött a tél. Nyomában a földön, kegyetlenül csikorgó fényes hó maradt, az égen komiszul csillogó, fagyos csillagok figyeltek. Készletük szerint, a tüzelő arra volt elegendő, hogy kis szobát naponta egyszer befűtse. Havi jövedelmük több mint felét elvitte az apró házuk vásárlásakor felvett hitel törlesztése. Fél éve szenvedett a munkanélküliségtől. Járadéka is hamarosan lejár, bár nagyon kevés az a pénz, de a megszüntetését követően, már ennivalóra se lesz elég a jövedelmük. Hiába vállalt a férje sok túlórát, előfordult, hogy ki se fizették. Tegnap, is reggeltől estig dolgozott, és mikor hazaért, csak pár szót váltottak. A vacsora után megölelgette a gyerekeit, majd dőlt az ágyba. A lányok nem igazán értették miért nem játszik velük apa, azt sem, miért kell nagyon csendben lenni. Összebújtak, mint kismadarak a fészekben, majd anyjuk halk szavú meséjére, lassan álomba merültek. Odakinn vicsorogva harapott a tél. Emma nem tudott aludni. Gondolatai egymást kergették a fejében, megoldást keresve. Végül is összegezte, akárhogyan is osztott-szorzott, a jövő hétig nem tud tüzelőre pénzt fordítani. Egy halvány reménye azért akadt. Bár eddig nem tette, most be kell mennie a Hivatalba. Tüzelőt fog kérni. Muszáj. Nincs más megoldás. Óvatosan felkelt, megnézte betakarta-e jól a gyerekeket. Hajnalban arra riadt, hogy a párja halkan elköszönt, mielőtt elment.- Szia, mennem kell. Nem tudtam megmosakodni, a konyhában befagyott a vízcsap.Valamit mondania kellett, valami biztatót, amitől kedve lesz hazajönni..- Megoldom valahogy, szia, vigyázz magadra.Ráért volna még felkelni, de nem bírt már feküdni, szinte kilökte az ágy. A konyhában farkasordító hideg fogadta. Lekapta a gázról a nagy fazekat, kiszaladt az udvarra, sietve teletömködte hóval. A konyha ajtaja nehezen csukódott, erőlködnie kellett, mire bezárta maga után. A kamrában összegyűjtötte azt a kevés fát, ami még maradt, talán estig elég. Hótól nedves keze odaragadt a kilincshez, mikor befelé cipelte a fazekat és a tüzelőt. Mikor beért, meggyújtotta a gáztűzhely égőjét, kicsit felmelegítette elgémberedett ujjait. Ha a gyerekek délelőtt óvodában vannak, talán spórolhat a fűtéssel. Most majd nagyon sietve öltöznek, addig biztosan nem fáznak meg. Miközben gondolkodott, hangokat hallott a kisszoba felől. Már felkeltek? Ez nagyon ritkán fordult elő, hiszen alig tudta kirimánkodni őket az ágyból, mikor óvodába készültek. Hallgatózott. Az idősebb lánya, Anna hangját vélte felismerni.- Látod, szép a lángja, ad egy kis meleget, amíg anya nem gyújt be. Érzed, már nem is fázik úgy a kezünk.- Te jó ég, mit csinálnak ezek! – sietve nyitotta az ajtót. A két gyermeke, ágyukban kuporogva, egy aprócska tányéron, égő gyertyánál melengette a kezét. A látvány először megbénította. Lepergett előtte, mi lett volna ha…. A gyertyát azért tartotta a kisszekrényen, mert az orkánszerű szél okozta hóviharok miatt, gyakran volt áramszünet. Most a két kislánya ártatlan mosollyal melegszik a lángjánál… Egyetlen ugrással termett előttük. Elfújta a gyertyát, és nyakon legyintette Annát, aki villámgyorsan a dunna alá bújt. A kisebb lányka bénultan meredt az anyjára, csak apró szája görbült egyre lejjebb.- Ti nem vagytok normálisak! Mi lett volna, ha meggyújtjátok az ágyneműt! – lökte ki magából a szavakat Emma, a hirtelen felindultságától apró gombócokat érzett a torkában.Anna még mindig a dunna alatt lapult, csak egy dudor mutatta, hogy ott van. A testvére Zsuzska hüppögve, szipogva suttogta,- De hát annyira fázott a kezünk…Emma még mindig remegett a hirtelen sokkhatástól, de aztán erőt vett magán, majd határozottan szólt a lányokra.- Egy-kettő öltözni, apátoknak egy szót se a történtekről, van épp elég baja.Zsuzska kelletlenül öltözni kezdett. Ám Anna nem mozdult a dunna alól. Emma hangosabban szólt rá.- Neked is beszéltem rejtőzködő kisasszony! Nem hallod?- Nem!- Mivan?- Megvertél. Egy gyereket nem szokás megverni, mondták az oviban!Emmában csak most tudatosult, mit tett. Felfoghatatlan mi történt abban a pillanatban, mikor nyakon vágta Annát. Ezt valahogy helyre kell tenni.- Beszéljük meg jó? – kérlelte szép szóval.Anna lehúzta fejéről a dunnát. Morcos képet vágott, de már kérdezett is.- Azért vagy ideges, mert szegények vagyunk?- Ez nem ilyen egyszerű, de valóban nagyon megvisel, hogy nincs sok mindenre pénzünk. Azért bántottalak – már tudom, nem kellett volna – mert féltettelek benneteket. A tűz nagyon nagy bajt okozhat. Kérlek, soha ne gyújts lángot, ha én nem vagyok veletek, hogy vigyázzak rátok. – válaszolta, s az utolsó szavaknál elfordult, hogy ne lássák a könnyeket a szemében.Zsuzska szólalt meg félénken.- Anya, meddig leszünk még ilyen szegények, mert én már nagyon fázom…Sietve felöltöztek, és elindultak az oviba. Ott legalább meleg van. Emma a Hivatalba indult. Az épületbe érve majdnem visszafordult, látva, hogy ma a rendszeres szociális ellátások kifizetési napja van. A folyosó teli emberekkel. Néhányan pimaszul végigmérték, vajon mit akar ez itt? Szinte egyikre sem nézve próbált elaraszolni gyorsan mellettük, a szociális ügyintéző irodája felé. Már bánta, hogy vállalkozott erre az útra. Minden bátorságát összeszedve bekopogott. Alig tudta kivárni a választ.- Tessék!A hangot hallva, azonnal belépett, az irodában kicsit megnyugodott. A sötét folyosó után, egészen más légkör fogadta. Körbekúszó zöld növények borították a falakat, az ablakon bekukucskáló halvány napfény bátorsággal, reménnyel töltötte fel. Udvariasan köszönt, majd egy szuszra elhadarta jövetele okát.Az ügyintéző türelmesen végighallgatta, majd beszéltek a munkanélküliségéről, meg arról is, hogy a járadéka lejártát követően, megpróbálják bevonni a helyi közfoglalkoztatásba. A kérelmére, felajánlottak számára egy azonnali krízissegélyt, vagy micsodát, ami azt jelentette, hogy tüzelőt fog kapni, amelyet a műszaki osztályon keresztül, még a mai napon igénybe is vehet. Délutánra, egy ismerős abban is segített, hogy a tüzelő a kamrába kerüljön. Nagyon elfáradt. Tudta, még mielőtt az oviba megy a lányokért, be kell mennie a boltba vásárolni. Elővette apró pénztárcáját, számolt. A hónap vége felé már nagyon soványra fogyott a bugyelláris. A befizetnivalókat a bank már az utalás időpontjában lecsípte a számlájukról. Minden hónap elején, papíron összeírta a várható kiadásokat, amely soha nem úgy alakult, ahogyan a papírra vetette. Általában, váratlan dolgok borították a tervét. Egy elszakadt nadrág, egy tönkrement cipő, vagy még az óvodai kirándulás sem szerepelt a leírtak között.Számolását követően kiderült, alig kétezer forintja van négy napra. Pedig, ahol tudott spórolt. Mint mindig, estére meleg ételt készít, az kiadósabb. Sietve összerámolt a szobában, belerakta a kályhába a tűzrevalót. Gondosan bezárta a házat, majd elindult a boltba. Már érezhető volt, hogy közeledik az este, nyomul egyre közelebb a csontig hatoló pengeéles fagy. A bolt előtt, egy sovány fekete kutya kuporgott. Farkát behúzva, könyörgő szemmel nézett a járókelőkre. Hiába, senki nem vett róla tudomást. Emma, a szeme sarkából vetett rá egy pillantást. Szomorúan nyugtázta magában, jó hogy nem engedett Zsuzska könyörgésének, mikor haza akart hozni egy hasonló szegény párát. Akkor nem indokolta meg döntését, de határozottan tudta, nem vállalhat felelősséget egy ártatlan lényért, mikor néha, nekik is szűkösen telik a mindennapi falatra. A bevásárlást gyorsan elintézte. Körülnézett, látja e valaki, majd dacosan megvonta a vállát, majd az akciósan vásárolt száraz kenyérdarabot odavitte, letette a kushadó kutya elé. Az ijedt jószág remegve, vágyakozó, kitágult szemmel figyelte az eleséget. Emma hátrált tőle pár lépést, majd halk szavakkal biztatta.- Egyél bátran, neked hoztam.A kutya hálásan nézett rá, majd az ajándékát felkapva, elinalt a bolt mellé kirakott, üres ládák mögé, hogy féltett kincsét el ne rabolják…Az oviban már felöltözve várták a lányok. Hazafelé vígan csúszkáltak, bár már erősen csikorgott a lefagyott hó. Mire elkészült a vacsora, megérkezett a családfő is. A szoba kellemes melege, a lányok csacsogása, mosolyt csalt fáradt arcára. Leült az asztalhoz, majd a lányokhoz fordult.- Hello lányok miújság?Zsuzska, máris belehuppant az apja ölébe, két apró kezét fontoskodva tárta szét, átvette a szót.- Tudod apa, az ember akkor fázik, ha szegény, de mi már nem vagyunk szegények ugye?- Nem kincsem, mi már nem vagyunk szegények…

https://fb.watch/2I3rsvCndu/

“Néha befelé is kell figyelnünk. Végiggondolni, hogy mekkora utat tettünk meg idáig, és hogy hova tartunk. Mi az, amit szükséges hátrahagyni, és miért kell még egy picit küzdeni. Néha meg kell pihenni, de nem csak azért, hogy hátrapillantsunk, vagy előre tervezzünk, hanem azért is, hogy megcsodálhassuk a jelent. Igen, élvezzük a friss levegőt, és a ropogós vasárnapi rántotthúst, a szellőt, ami belekap a hajunkba a peronon. A reggeli kávé illatát, és a reggeli harmatot, ahogy megcsap, amikor kilépsz az ajtón…Élvezni kicsit a poénokat, és hangosan nevetni rajtuk, és egy jó zenére rázni a csípőnket, nem baj, ha viccesen festünk. Szóval, igazán megélni a pillanatot, a mostot, a szépet, a jót, de a rosszat is ugyanúgy. És bizony néha kicsit egyedül kell lennünk önmagunkkal, figyelnünk kell befelé, hogy a folyton mozgásban és haladásban lévő testünket utolérhesse a lelkünk, hogy újra eggyé, egésszé válhassanak, és minden rendben legyen megint.”(Agárdi Zsóka)

Gyökössy Endre: Boldogságok

BOLDOGOK, akik tudják, miért élnek,mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.BOLDOGOK, akik összhangban vannak önmagukkal,mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.BOLDOGOK, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek,mert örömös lesz az életük.BOLDOGOK, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza,mert békesség lesz körülöttük.BOLDOGOK, akik nevetni tudnak önmagukon,mert nem lesz vége szórakozásuknak.BOLDOGOK, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól,mert sok zavartól kímélik meg magukat.BOLDOGOK, akik észreveszik a diófában a bölcsõt, az asztalt és a koporsót és mindháromban a diófát,mert nemcsak néznek, hanem látnak is.BOLDOGOK, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni,mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.BOLDOGOK, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni,mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.BOLDOGOK, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni,mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.BOLDOGOK, akik nem veszik túl komolyan önmagukat,mert környezetük megbecsüli õket.BOLDOGOK, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat,mert õk az öröm magvetõi.BOLDOGOK, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket,mert messzire jutnak az életben.BOLDOGOK, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort,mert útjuk napfényes lesz.BOLDOGOK, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják õket,mert ez a szeretet ára.BOLDOGOK, akik gondolkodnak, mielõtt cselekednének, és imádkoznak, mielõtt gondolkodnának,mert kevesebb csalódás éri õket.BOLDOGOK, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják õket, és szelíden szólnak,mert Jézus nyomában járnak.BOLDOGOK, akik mindebbõl meg is tudnak valósítani valamit,mert életesebb lesz az életük.

Volt egyszer egy kisfiú, aki találkozni akart Istennel.

Tudta, hogy hosszú az út odáig, úgyhogy bepakolt a táskájába egy csomag csokis kekszet, egy nagy üveg kólát és nekivágott. Három háztömbbel odébb találkozott egy öreg nénivel. A néni a templom melletti parkban ült és a galambokat figyelte. A fiú letelepedett mellé, és kinyitotta a táskáját. Inni akart egyet, amikor gondolta, hogy a néni biztosan éhes, megkínálta csokis keksszel. A néni hálásan elfogadta, és rámosolygott. Olyan kedves volt a mosolya, hogy a kisfiú ismét látni akarta, ezért megkínálta kólával is. A néni megint rámosolygott. A kisfiú nagyon boldog lett!Egész délután ott ültek, majszoltak és mosolyogtak, de egy szót sem szóltak. Miután besötétedett, a kisfiú rájött, hogy álmos, ezért felállt, hogy hazamenjen. Pár lépés után megfordult, visszaszaladt, és megölelte a nénit. Amaz válaszul minden eddiginél szebben mosolygott. Amikor nem sokkal később benyitott a lakásukba, édesanyja meglepődött örömteli arckifejezésén.-Mit csináltál ma délután, ami ilyen boldoggá tett? – kérdezte tőle.-Istennel ebédeltem. – válaszolta a gyermek, de mielőtt az anyja újra megszólalhatott volna, hozzátette: -Képzeld, olyan szépen mosolygott, hogy olyat még sohasem láttam!Közben az idős néni szintén békességet sugárzó arccal tért haza. A fia megdöbbenve tudakolta:-Hol jártál mama, hogy ennyire boldog vagy?-Csokis kekszet ettem a parkban Istennel. – felelte, de mielőtt a fia bármit is szólhatott volna, így folytatta: -Tudod, nem is gondoltam volna, hogy ilyen fiatal!

A buszon hónapok óta látom.

Apró, vékony kisfiú, értelmes, okos nagy szemekkel. Autista. Minden reggel engem kutat a szemeivel, int ha meglát, néha egy mosolyt is kapok. Már tudom, a második ajtó jelenti számára a biztonságos menedéket. Felszáll az elsőn, majd pici testével, nagy táskával furakszik a második ajtóhoz. Néha nem megy, nehezebb, olyankor hátulról hangtalan igazítom az embereket. Néha kissé csúnyán néznek, morognak is talán, de nem bánom. Kell az az ajtó. Mert biztonságos a bizonytalan világban.Délután már nincs félelem. Apró testű kis barátom lehuppan egy ülésre, előveszi pici telefonját, nem okos, helyette ő az, és felhívja az apját. Közli felszállt, és hamarosan hazaér. Ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a mondat, és ugyanaz a kabát. Vékony és hideg. Sapka sosincs, nem tűri, ez bizony a különleges világ kiváltsága. De a kabát… Látom, ahogy a buszra velem vár délután, van, hogy húsz percet is talán. Hideg van, rettentően hideg, de áll, mindig hangtalan. Nem látszik az érzelem, de tudom, ott van bent, ott dobog a szív, és ott bizony fázik a test. Gondolkodom. Napok óta. Látom, a szívem pedig megszakad. Még sosem szóltam hozzá, akkor most hogyan?Nem teszem. Itthon leveszek egy kabátot, meleget, picit, tudom, hogy jó rá. Becsomagolom, mellé egy régi buszt teszek. Játék, és minden ajtaja nyílik. A második is. Délután jött el a pillanat. Bevallom féltem picit. De csakazértis nagy levegő, és a buszra várva eléálltam. Édes lányom a kezem szorongatta, érezte, ez egy fontos pillanat. Apró pici barátomnak átadtam a csomagot. Volt rajta masni is, picit béna, esetlen, szépet akartam, dehát… Rámnézett, apró kezébe vette a csomagot, majd a tudósok minden kíváncsiságával bontani kezdte.A buszmegálló sötét volt és hideg, de nem sietett. Láttam, a csomag maga az ajándék. A masni, bár szebben tettem volna rá…Látom, ahogy apró kezébe veszi a kabátot, nem kérdez, de tudja, ha kabát, akkor fel kell venni, így kabátot cserél. A kicsi buszon azonnal megtalálja a második ajtót, hangtalan nyitja. Zárja. Nem szólok, a cserfes lányom is némán figyel. Összehajtja a csomagolópapírt, a masnit, a bénát, az új kabát zsebébe rejti. Érzem, fontos. Nem szól, nem is kell. Helyette megérinti a kezem. Apró, pici simítás, olyan, mint egy pihe. Értem és érzem.Angyalnak láttam abban a pillanatban. Angyalnak, aki tudja, elég egyetlen érintés, mert abban minden benne van. Angyal, aki tudja, nem kellenek szavak, elég egy pillantás, egyetlen apró mosoly minden reggel, hogy kapjak valami nagyon fontosat. Tanítást, egy kisfiútól, az életről, a csendről, és mindarról a csodáról, amiben hiszek és amire mindannyian vágyunk. (Todorovits Rea)

JÓKAI MÓR: A koldus gyermek

Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forró lázat kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt még alig volt négy esztendős.Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kisfiú elgondolta magában: „Mármost ki fogja nékem mondani: kedves kisfiam? Ki fog énnekem kenyeret adni reggel, este? Ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogy ha valamim fáj?”A szomszédok is elköltöztek ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, akiknél, ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: „Mit akarsz? Mit keressz itt? Takarodjál innen!”El is takarodott szegény, kiment az utcára, ahol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövő-menő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. Aki a mai világban valamit akar kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldus gyerek jobban érti a mesterségét; az utánaszalad a cifra uraknak, hozzájok keni feni magát piszkos condráival; azok azután csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, aki csak sírni tud, meghalhat éhen.Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor öreg gyümölcsárus-asszony nem árult volna ott azon a szögleten, amelyikhez ő szegődött. Ez csak elnézte, mit ácsorog az a kis fiú ottan olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán már most eredj haza!A kisfiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz s a hogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.Akkor pedig már este volt, és este nagy városban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú egy elsírdogált magában a mikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bemenni; ő reá sehol sem várnak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, a mi olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte s azt mondta neki: „édes anyám.”Éjszaka is sokszor felébredt, mikor úgy fújt a hideg szél, s nyögve fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya. Másnap megint felkereste az jó kofa-asszonyt, a ki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét neki adta ételmaradékát. Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öreg asszonyt. Ötöd nap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek mentek az utcán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.A kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábú koldustól, (nagyobb urat nem mert megszólítani):– Hol van most a jó néne?– Ma nem fog itt árulni, fiam, felelt neki a koldus, mert ma ünnep van.– De hát miért van ünnep?– Mert ma született a Jézus, látod kis fiam, hogy mennek az emberek a templomba.Ahová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, aminél szebb háza senkinek sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s el lenni a sok ékes öltözetű úr között.Valami nagy tiszteletre méltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a kis gyermekeket mindig.Úgy elhallgatta volna napestig, a mit ez a tiszteletre méltó férfi beszélt. Egész estig mindig talált templomot nyitva; este azután azokat is becsukták s ő ismét az utcán maradt. Annyi ablak ki volt világítva az utcákon, fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.A kis árva úgy eltudta azokat nézni.Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, ki-ki vitte haza, kisfiának, kisleányának, – a mit a kis Jézus küldött nekik.Olyan szép a kis Jézus születésnapja!Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, akik meleg kályha mellett édesanyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de aki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:– Édes Jézuska, a ki úgy szereted a gyermekeket, ha volna szükséged olyan kis szolgára, a milyen én vagyok, vennél engemet magadhoz. …S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését és elvette őt magához, akit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kis gyermek és felébredt – a mennyországban. …Ti, kik vigadtok s örültök szent karácson napján, emlékezzetek meg azokra, akik éheznek és szomorkodnak!…

Berzsán Eszti szívszorító karácsonyi novelláját szeretettel ajánlom figyelmetekbe 🎄♥️

A hátsó néni

Rég volt ilyen hideg tél, nem is számított rá jóformán senki. Mindenhol a globális felmelegedést emlegetik, óriás plakátok biztatnak környezettudatos életmódra, mert még soha nem volt ilyen veszélyben a világ, mint a mostani időkben. A klímaváltozás semmi jót nem ígér a jövőre nézve, főleg nem Dickens-féle romantikus, hópelyhes, fehér karácsonyokat. És akkor itt ez a váratlan hideg tél, ami december közepén érkezett, és két nap alatt tizenöt centis hóba bugyolálta a várost. Talán a hideg és a pihe-puha hó is megmarad karácsonyig, és akkor elmondhatnánk, hogy végre, hét év után az ünnepek idején hó lepi a házakat, utcákat, ahogy a mesékben lenni szokott. Emese is ebben reménykedett, mert szerette volna megmutatni öt éves kislányának, milyen egy igazi, fehér karácsony, ha már ilyen képtelenül alakult ez az esztendő a vírussal, a maszkokkal, és a pandémia okozta nehézségekkel, hogy a külföldi nyaralást is le kellett mondani. Már jó időben elkezdték a karácsonyi készülődést, tágas lakásukba új szőnyegeket, függönyöket vettek, mézeskalácsot sütöttek, szép bútoraikat ünneplőbe öltöztették, Emese különleges, kézzel hímzett karácsonyi díszpárnahuzatokat is rendelt, hogy teljes legyen a harmónia. Dekoráltak, fényfűzéreket aggattak mindenfelé a lakásban, és idén még a karácsonyfát is előbb felállították, hadd áradjon a meghitt, karácsonyi hangulat egész decemberben. – Kicsikém, arra gondoltam, idén meghívhatnánk valakit a barátaink közül magunkhoz karácsonykor, aki amúgy egyedül ünnepelne – ültette ölébe egyik este csöpp kislányát Emese. Dorka okos, tiszta, kék szemeit anyjára emelte. Derékig érő arany fürtjein megcsillant a hangulatlámpa meghitt fénye. Arany pettyes, fehér ruhácskájában az egész kislány szakasztott olyan volt, mint egy tökéletes kis karácsonyi angyal. – No, mit gondolsz, kincsem? A kollégáim közül például Klárit? Őt jól ismered. A gyerekei most nem tudnak hazajönni Dániából, biztos örülne, ha velünk ünnepelhetne.– Vagy Pistát, a műhelyből, tavaly elhagyta a felesége, szerintem egyedül tölti az ünnepet – simogatta meg kislánya piros pozsgás puha arcát apja. – Vagy akár lehetne Zsófit is, a barátnőmet, idén nem utazik haza a szüleihez, nagyon félti őket, mert már idősek. – Vagy ott van Tibi, a tenisz klubból, ő szerintem tényleg egyedül lesz szenteste. Meghívhatnánk őt is – mosolygott biztatóan kislányára Pál –, na, mit gondolsz, angyalkám? Kit hívjunk meg? Dorka hol egyik, hol másik szülőjére pillantott, de nem szólt. – Mi az, csillagom? Nem szeretnéd, ha lenne itt egy vendég karácsony este? Dorka mélyen elgondolkodott, majd halkan így válaszolt: – A hátsó nénit szeretném. Anya és apa egymásra néztek. A hátsó nénit? Mégis ki az? – Csak nem az idős hölgyet a hátsó lépcsőház mellől? – kérdezte hangjában cseppnyi megdöbbenéssel és kétellyel az apja. Dorka bólintott. – Azt a hölgyet, aki folyton olyan hangosan beszél, hogy zeng tőle a ház? Beszélnek róla mindenfélét a lakók, még azt is, hogy eteti a denevéreket a romos hátsó udvarban. Még kimondani is hátborzongató. – Igen, őt akarom.– Jaj, drágaságom – mosolyodott el anya könnyedén, mint aki tréfának fogja fel az iménti kijelentést, és kiigazított Dorka arcából egy arany fürtöt –, nem ilyen vendégre gondoltam. Hanem valakire a barátaink közül… akivel jó lesz együtt ünnepelni. Az a néni kellemetlen szagú, és nagyon furcsa is. – De én őt akarom! – kiáltott fel Dorka, és kiszállt anyja öléből. – Azt mondtad, hogy valaki olyat hívunk meg, aki egyedül ünnepelne. Ő magányos, és vele jó lesz ünnepelni. A szülők egymásra néztek. Tanácstalannak érezték magukat, látva gyermekük határozottságát. Dorka nem szokott ilyen elszánt lenni, mindig kedves és megértő, ez a fajta dac ismeretlen volt Emese és Pál számára. – Maradjunk abban, kincsem, hogy alszol rá egyet-kettőt, és jövő héten visszatérünk a kérdésre, rendben? – zárta le apja gyöngéden a beszélgetést. Dorka csalódottan bólintott. Beletörődött szülei döntésébe, de belül tudta, hogy ki fog tartani elhatározása mellett. És így is történt. Mikor újra feltették neki a kérdést, hogy kit szeretne meghívni karácsonyra magukhoz, ő újra csak annyit mondott: – A hátsó nénit, a házukból. Mit volt mit tenni, Emese szájhúzva és kelletlenül ugyan, de felöltötte elegáns, fekete szövetkabátját, ráadta Dorkára finom, fehér prémes kis bundáját, és átsétáltak az emelet végében lakó öregasszonyhoz egy Dorka által rajzolt papír meghívóval. Dorka ragyogott a boldogságtól, apró, fehér harisnyás, lakkcipős lábai izgatottan siettek Ilonka néni ajtaja felé. Emese bekopogott. Semmi válasz. – Csengess! – húzgálta anyja kezét a kislány. – Nem hallja szegény!Emese megnyomta a csengőt.Tompa csoszogás hallatszott a lakáson belülről, majd a néni kellemetlen, kissé rikácsoló hangja. – Máris jövök. Ki az? – Hangosan beszélj, anya!– Emese vagyok, a szomszédból! – válaszolta Emese fennhangon, ahogy lánya kérte. Roppant kellemetlen volt számára az egész szituáció. Inkább hozott volna egy tálca süteményt, vagy egy komplett sültes tálat a hölgynek, minthogy meghívja a legintimebb családi együttlét, a karácsony estéjük díszvendégeként ezt a kellemetlen szagú, nagyothalló, furcsa nénit, aki persze szemmel láthatóan nagyon is egyedül volt. – Parancsoljanak – állt a nyitott ajtóban Ilonka néni a kinti fénytől erősen hunyorogva, a szokott nejlon otthonkájában, kötött kardigánját hátára terítve, kockás házi mamuszban, néhány szál ősz haját a tarkóján valami kontyfélébe csavarva. – Meghívunk karácsonyra! – mosolygott rá tiszta szívből Dorka, és átnyújtotta a néninek a meghívót. – Engem? – ámult el Ilonka néni. Rozoga, igencsak törékeny néni volt, kilencven is elmúlt már, mindene fájt, nehezen látta el magát, nem számított ő semmi jóra ettől az évtől, de már az élettől se. Azt meg aztán álmaiban sem merte volna remélni, hogy pont ezek az elegáns szomszédok hívják meg a szent ünnepre.– Igen! Téged! – azzal Dorka elengedte anyja kezét, még mielőtt az utánakaphatott volna, és odalépve a nénihez, szorosan és hosszan átölelte. – Eljössz, ugye? – Hát nem is tudom – rikácsolta az öreg hölgy meghatottan. – Mondj igent! Én hívtalak meg. Ilonka néni Emesére pillantott, aki kényszeredetten mosolygott. – Nem bánom, ha ennyire szeretnéd, ott leszek – simította végig remegő kezével a kislány buksiját. – És köszönöm szépen a meghívást – mosolygott hálásan Emesére. Szenteste volt, és havazott. De még hogy havazott! Sűrű, nagy pelyhekben, pont, mint a mesében. És csontig hatoló hideg is volt, a vastag jégcsapok kristálycsillárokként lógtak lefelé az ereszről, mintha a természet is kivette volna a maga részét a karácsonyi díszítésből. Szenteste elcsendesedik a világ, ragyognak az ünnepi fények, csillognak az ajándékok a szépséges karácsonyfák alatt, illatoznak a sültek a családi asztalokon, és egy rövid időre minden sokkal szebb, mint az év bármelyik másik napján. És bizony ilyenkor egy rövid időre a magányosak még sokkal magányosabbnak érzik magukat, mint az év bármely más napján. A szenteste számukra még rosszabb, mint karácsony első és második napja, mert ilyenkor este a legmeghittebb az ünnep, és tényleg mindenki azokkal ünnepel, akiket szeret, és akik viszont szeretik. Ilonka néni ezen az estén nem volt magányos. Beváltotta Dorkának tett ígéretét, és este hatkor remegő kézzel és reszkető szívvel bekopogott a Gazdag család álomotthonába. Kisvártatva nyílt az ajtó, kiáradt az ünnepi fény, és karácsonyi illat, és ott állt előtte a kis angyalka, aki meghívta. – De jó, hogy eljöttél! – ölelte át szorosan a derekát a kis Dorka. – Köszönöm a meghívást – recsegte hangosan Ilonka néni – hoztam egy kis hókiflit, neked sütöttem.– Milyen kedves vagy! Köszönöm szépen! – azzal a kislány kézen fogta a hátsó nénit, és bevezette a szép lakásba.Pál tartotta az udvarias, hideg távolságot, nem tervezte, hogy beszélgetni fog a szomszéd nénivel. Emese meg nem igazán tudta elnyomni magában viszolygását. Kelletlenül mosolygott, és az asztal szélén kínálta hellyel a nénit. Minden széket előzetesen pluszban letakart egy-egy kockás pokróccal, hogy ne legyen olyan kellemetlen, hogy csak az idős hölgy székét borítja le. Nem akarta, hogy a néni ruhája foltot hagyjon az új, gyöngyház fényű, fehér kárpiton. – Gyere, kincsem, neked itt a teríték – terelgette a kislányt a kettejük közti székhez. De Dorka az öreg néni mellett akart ülni, nem lehetett mást tenni, mellé tolták a székét. A kislány egész este csillogó szemmel beszélt Ilonka nénihez, megosztotta vele a legfinomabb falatjait, hiába volt ugyanaz a menü mindenkinek, a néninek végig kellett kóstolnia mindent Dorka tányérjából is. Amikor az ajándékozásra került a sor, Dorka egy gyönyörű, csillogó, piros papírba csomagolt dobozt emelt ki a fa alól, és Ilonka néni ölébe tette, még mielőtt ő maga bármit is kibontott volna, majd csilingelő hangon énekelni kezdett. Ilonka néni szemébe könny szökött a kislány angyali hangja hallatán, ahogy lassan bontogatni kezdte a csomagot. – Maguk annyira kedvesek hozzám, köszönöm szépen, hogy itt ünnepelhetek – mosolygott könnyes szemmel. – Hát persze, hogy itt ünnepelsz! Anya és apa azt találták ki, hogy meghívunk valakit, aki magányos, és én rögtön rád gondoltam! Na, mutasd, mit kaptál? – nevetett a kislány. Ilonka néni egy új otthonkát emelt ki a dobozból, finom, elegáns darab volt, apró virágmintákkal, zsebekkel és arany gombokkal. – Ugye tetszik? Ugye tetszik? Én választottam! – ujjongott Dorka kipirult arccal. – Nagyon tetszik – törölgette a könnyeit Ilonka néni. – Vedd fel! – kérte Dorka. Ilonka néni rávette a saját otthonkájára az újat. Pont jó volt a méret. – Nagyon szép vagy! – tapsolt a kislány. Emese most először mosolyodott el szívből. Meghatotta kislánya önzetlen, tiszta szeretete. Átkarolta férjét, úgy nézték legnagyobb kincsük boldogságát, ahogy sorra nyitja az ajándékokat, és lelkendezve mutogatja őket a vendégének. Elrepült az este, leégtek a gyertyák, éjfélre járt már az idő. Ideje volt nyugovóra térni. Ilonka néni hálálkodva köszönte meg a család kedvességét, akik még egy dobozkába a vacsorából, és a bejgliből is csomagoltak neki otthonra. Dorka még utoljára jó szorosan megölelte Ilonka nénit, mielőtt elbúcsúztak, majd addig integetett az ajtóból a néninek, míg az be nem csukta maga mögött az ajtót a folyosó végén. A Gazdag család karácsony után balatoni telkére utazott, hogy a szilvesztert is ott töltsék a nagyszülőkkel, barátokkal, kiélvezve a havat, a szánkózást és a befagyott Balaton örömeit. Indulás előtt Dorka még átszaladt Ilonka nénihez, hogy elbúcsúzzon. – Most elmegyünk a Balatonra, de ha hazajöttünk, majd átjövök hozzád játszani, meg boldog új évet kívánni!– Jól van, angyalkám! Várni foglak! A pihenésből hazatérve Dorka első útja Ilonka nénihez vezetett.– Anya, menjünk át Ilonka nénihez boldog új évet kívánni!– Rendben, kicsikém – mosolygott kedvesen Emese. A közös karácsony után, és látva gyermeke szemében az önzetlen szeretet fényét, valahogy már nem érezte annyira furcsának a hátsó nénivel való kapcsolattartást. – Átszaladunk Ilonka nénihez – kiabált be kedvesen férjének a szobába. Csengettek. Semmi válasz. – Csengess újra! Biztos nem hallja – sürgette anyját a kislány az ajtó előtt toporogva. Újra csengettek. Csönd.– Anya – pillantott anyjára aggodalommal telve a kis Dorka –, ugye nincs baja? – Nem tudom, kicsim, remélem… – Jó napot – köszönt rájuk Jutka, Ilonka néni közvetlen szomszédja –, hát maguk nem tudták? – Mit? – kérdezte Emese. – Ilonka néni tegnap reggelre elment. Elaludt a foteljában.– Oh, Istenem…– Egy levelet találtak mellette az asztalon. A levél maguknak szól. Parancsoljon, itt van – nyújtott át egy reszkető kézírással teleírt, négyrét hajtott papírkát a szomszédasszony Emesének. – És boldog új évet kívánok. “Drága Gazdag család!Végtelenül hálás vagyok önöknek. Harminc éve nem adatott meg nekem, hogy családi körben tölthessem az ünnepeket, egészen tegnap estig. Már el is felejtettem, milyen is egy igazi, szerető család, ahol van anyuka, apuka, gyermek, ahol az étel sokkal ízesebb, az ünnep sokkal fényesebb, mert van kikkel megosztani. Köszönöm, hogy a családjukba fogadtak egy estére, s egy estére újraélhettem a gyermekkoromat. Kedves szomszédasszonyom mosolyában láthattam anyám mosolyát, szomszédom vendégszeretetében apám kedvességét, és angyali kislányukban saját magamat, ahogy egykor, szép családom körében én is angyalként örvendezhettem gyermeki boldogsággal. Ez volt életem legszebb karácsonya. Még egyszer hálásan köszönöm önöknek. Ilonka néni”A konyhaasztalnál ülve Emese könnyei elmosták a néni utolsó levelének betűit…

Forrás : Eszti Berzsán – író, illusztrátor Szöveg, kép ©BerzsánEszti2020. www.esztiberzsan.comA szerző novellás köteteit, mesekönyveit, éves naptárát, színező könyveit itt rendelhetitek meg: berzsaneszti@gmail.com

Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és 1 gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak. Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik.A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett. Ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert. Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni. Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett. Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, és tartalmával együtt leesett a konyha kövére, ami darabokra tört. Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt. Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja. Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört össze a konyha kövén. Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja ráripakodott, hogy üljön le. A gyerek ránézett, és azt felelte.– Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!

Ott van szemedben a csillogás. Ott van az erő, mely már annyiszor el akart veszni. De Te nem engedted. Tudtad, hogy csak így élheted túl. Tudtad, hogy benned van az akarat. Akaraterőd csodálatos dolgokra tud rávenni. Legyen a mai az a nap, amikor eldöntöd. A döntést Neked kell meghoznod, felhoznod, felemelned. Lelked tudja, hogy mire vagy képes. Nézz, figyelj, hallgass, mert pontosan szíved igazságát kell ma meghallanod. Legyen a mai nap az, amikor feleszmélsz: Isten tökéletes alkotása vagy. Se nem több, se nem kevesebb. Pont annyira vagy egyedi és megismételhetetlen, mint bárki más ezen a Földön… Élj ezzel a tudattal, élj ezzel a gazdagsággal! Élj, mert élned kell! Élj, mert hinned kell! Mindenben, mindenkiben, Istenben, Önmagadban…#LélekVirág#Dorigondolat#egyedivagy#nézzalelkedbe#igazvagy#csodavagy(Tóth Teodóra)

A Konda

Avagy az Összetartás ErejérőlWass AlbertTudják, én szegény fiú voltam és gyermekkoromban anyám elszegődtetett a községhez disznópásztornak. Maguk most nevetnek, pedig a disznók előtt megemelheti a kalapját minden ember. Tudják-e milyen jó szándékú, becsületes állatok azok?Három éven át jártam ki a legelőre velők, tavasztól őszig. Megismertem őket. Hűségesek, tisztességesek. Értik? Szerettek engem! Pedig én nem is voltam disznó, csak ember…Nyelt egyet és egy pillanatig maga elé bámult a padlóra.Aztán folytatta:Egy őszön makkoltatni küldtek föl a hegyekbe. Akkor történt, hogy farkasok kezdték kerülgetni a kondát.Volt a rám bízott állatok között egy, amelyik mindig külön járt a többitől. Egy rühes, sovány kis süldő. A többi nem tűrte meg maga között, mert, hogy maga alá piszkolt, fektiben. Mert a disznó nagyon tiszta állat, tudják-e, az elveri magától az ilyet. A konda szégyene volt ez a süldő. És éppen erre mentek rá a farkasok.Reggel történt, alig valamivel virradat után. Éppen kitereltem az állatokat a karámból s álmosan dűtöttem neki hátamat egy bükkfának, amikor a visítást meghallottam. A kis rühes süldő megint valamivel távolabb túrt a többitől s azt cserkészték be a farkasok. Négyen támadtak reá egyszerre. De amikor én felütöttem fejemet a sivalkodásra, már valamennyi disznónak fönt volt a feje és a következő pillanatban az egész konda összeröffent s mint egy roppant fekete henger rohant reá a farkasokra.Képzeljenek csak el kétszázegynéhány disznót, tömötten egymás mellett, fölemelt ormánnyal rohanni, fújva és fogcsattogtatva! Szempillantás alatt elkergették a farkasokat s a kis rühes süldőnek néhány harapáson kívül semmi baja nem történt. Én pedig sokat gondolkoztam akkoriban azon, hogy miért is védte meg a falka ezt az egyet, akit amúgy is kitaszított maga közül s akit azután sem fogadott vissza soha.De csak most jöttem rá: azért, mert disznó volt az is.Hát látják, ezért szeretnék disznó lenni.Mert irigylem a disznóktól a szolidaritást, ami az én emberi falkámból hiányzik.Mi tanokat hirdetünk és jelszavakat halmozunk jelszavakra,de közben mindenki csak önmagával törődik,​nemhogy a kisujját is mozdítaná másért.Ha akkor, ott az erdőn, az én disznófalkám is úgy viselkedik mint ma az emberi társadalom: rendre az egész falkát fölfalhatták volna a farkasok. Mint ahogy az embereket is fölfalja rendre a gonoszság és az önzés.

Wass Albert

“15 éves lehettem, amikor átéltem életem legmegrázóbb karácsonyát. A 84 éves dédnagymamám (nagymamám édesanyja) haldoklott és az egész család lement a faluba, hogy velük legyünk szenteste. Fel sem merült, hogy az ünnepet a kényelmes, kecskeméti lakásunkban töltsük és a dédnagyit kórházba vigyük az utolsó napjaira. Mi, a család mentünk le hozzá.Nagy, hófödte december volt, a nagyszüleim házában fel volt díszítve egy arasznyi fenyőfa. Meghallgattuk lemezről a Csendes éjt (mindig azt hallgatjuk gyertyagyújtáskor), aztán együtt átmentünk egy utcával arrébb, a dédi házába. A dédi egy hatalmas, rózsaszín dunyha alatt feküdt. Az éjjeliszekrényén egy szaloncukorral díszített fenyőág és egy szál gyertya állt, a félhomályos szoba sarkában, egy fotelben ült az orvos.Akkor már csak órák voltak hátra dédi életéből. Amikor beléptünk a szobába, a haldokló, aszott kis öregasszony látványa olyan ijesztő volt, hogy apám ösztönösen magához húzott és a kezével eltakarta a szememet. Nagyapám halkan odaszólt neki: “Nem kell mindentől megóvni a gyereket, Gábor.” Apám leengedte a kezét, én odaléptem dédihez, aki már nem nagyon tudott magáról, de amikor engem meglátott, kicsit megemelkedett a párnáról, mintha el is mosolyodott volna és erőtlenül végigsimított a karomon.Talán negyedórát lehettünk ott, aztán a nagymamám elküldött minket, ő maradt virrasztani. Baktattunk a főutcán, a ropogó hóban. Én megkérdeztem: “Most mit csinálunk, papa?” Nagyapám rám mosolygott: “Elmegyünk az éjféli misére, és mondunk dédiért egy imát. Az egész falu ott lesz, kívánj mindenkinek boldog karácsonyt!”Sok ajándékot kaptam azóta, drágákat, szeretetteljeseket, de életem egyik legfontosabb ajándékát azon a hóval borított, sötét-szomorú falusi szentestén kaptam meg. A nagyapámtól, akire abban a pillanatban haragudtam is egy kicsit, amiért meg kellett néznem dédit, nem kímélt meg ettől, még az ünnepen sem.Mégis, épp ezzel véste a fejembe, hogy a család nem az én tiszteletemre rendezett kívánságműsor, nem szolgáltatás, hanem vastörvény, amely alól én sem vagyok kivétel.És ha az egyik családtag öreg, elesett, urambocsá terhére van mindenkinek – vagy épp távozni készül a világból –, akkor is vele vagyunk, mert akkor van a legnagyobb szüksége ránk. Ez fontosabb a díszkivilágításban úszó lakásnál, a bugyogó halászlénél, az ünnepi hangulatnál, az ajándék-kívánságlistámnál. És igen, fontosabb az én tinédzser lelkemnél is.”

Hargitay Judit írása

FEKETE ISTVÁN: Roráte

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak. És még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak. Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak. Néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt. Az ég még sötét. A tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére. Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs.A külső mozgás bekúszik a templomba s megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is meggyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok égi Magasok!”Mise végére egészen bemelegedett a templom, szinte otthonos lett. Legalább is így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte ezt Hosszú Illés is ugyanonnan. Ámbár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, aligha érezték volna, nagy harag volt ugyanis a két öreg között. Kitartó, régi harag. Formája sem volt már, nem is emlékeztek, ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás, hát csak ülnek tovább, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást. De egyébként is ráér. Félszemmel odapislant Mátéra, hogy alszik-e már, mozdul-e már, de Máté nem mozdul. Amilyen kutya, konok ember volt világéletében, azt várja – gondolja Illés – hogy én menjek előbb. De abból nem eszel! Pedig már a gyertyát is eloltotta a dékán. Azaz a harangozó, szóval a sekrestyés. Azután: csend.Illés gondol erre, gondol arra, állát behúzza a meleg nyakravalóba és a szeme szép lassan lecsukódik.– Nem! – ijed meg. – ezt igazán nem szabad – s Mátéra néz, aki úgy látszik elaludt. – Ez hát a híres? – mosolyodik el magában. Pedig három évvel fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégis csak fiatalabb. Aztán meg, milyen sárgák a fülei. Na, akár a halotté.Uram Isten! Csak nem lett vele valami?Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról – csendben odamegy Mátéhoz, és kicsit borzongva megérinti a vállát.– Hallod-e, te! Máté!Máté felhorkan: – No! – és néz Illésre, mint a csodára.– Te vagy az, Illés?– Én hát. Hát mondok megnézlek, mert olyanformán ültél, hogy …És nézi egymást a két öreg.A templomban meleg csend, a kőszentek elmosolyodnak.– Kicsit megszédültem – hazudja Máté. De áhítattal. Mert tele van a szíve. Szereti most Illést így közel látni. Már elmúlott.– Há no! Hál Istennek, akko menjünk.És egymás mellett kicsoszognak a templomból.Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel egy pufók kis angyal Szent Péterre, ahogy az ajtó becsukódott. Olyan meleg lett a szívem egyszerre.Két ember kibékült – mondja a főszent. És melegen sóhajt.– Hjaj! Csoda! – suttogja a kis angyal.– Hát bizony. A mai világban …– És most mit csinálnak?– Nézz utánuk, fiam.A két öreg közben Illés háza elé ér. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.– Gyere be, Máté, rég voltál nálunk – mondja Illés. Lángost sütött a lányom…A kis angyal kérdőn néz a főszentre:– Mi az a „lángos”, Szentatyám?A toronyban ekkor hetet ütött az óra. S e földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.

FEKETE ISTVÁN: Éjféli világosság A délután lassan köddé vált, az öreg tölgyre felültek már a varjak mint az éjszaka baromfiai, s az erdő sötétedő mélységében álomra simogatta a fákat az alkony. A kis ház kéménye alig füstölt, a kutyák hallgattak, és nézték az embert a pitvarban, aki csak állt, és talán várt valamit. Aztán bement a házba, ahol nem volt világosság, csak a zsarátnok roskadt meg néha a tűzhelyen. Nem volt fény és nem volt árnyék. Az óra önmagának szitálta a láthatatlan homokot az idő rostájában, s az ember végül is meggyújtotta a lámpát, hogy ne legyen egyedül.Jobbról egy szoba, balról egy szoba. Bement az egyikbe és bement a másikba, aztán újra kijött a konyhába. Kihúzott egy fiókot s visszatolta, de bele se nézett. A fiókban nem zörrentek a kések, mint máskor, lépései nem dobbantak, s az ajtó hangtalanul nyílt ki, amikor füttyentett a kutyáknak.A két kutya bejött alázatosan, és leült eléje.– Hát ez így van – mondta, és megsimogatta a fejüket. A kutyák pislogtak a lámpafényben, aztán csendesen kimentek a nyitva hagyott ajtón.– Hát ez így van!Betette az ajtót, leült és nézte az ablakot, ahonnét feketén benézett a külső világ, a téli est s a lámpa az ablak sötét tükrében. Csak a lámpa, de az is messze valahol, talán az erdő mélyéről, ahol ilyenkor már némán hinti fekete hamuját az est, de dér lesz belőle, mire a bokrokra ér, mert a jó December nem tűri a feketeséget.Kinyitja az egyik szekrényajtót, ki a másikat, rakosgat össze-vissza, s a ruhák régi szagokat mondva elindítják gondolatait. Hát persze. Szenteste van, elmegy ide, elmegy oda, szívesen látják, és teheti is. Nem tartozik számadással senkinek. Egyik ruháját hosszan nézi. Nem, ezt nem. Ebben esküdött, s ez a legjobb ruhája. Szép, arany cserlevél, mint a többi erdésznek. De miért nem? Igenis ezt! A legjobbat! Ha volt felesége meglátja, hát meglátja. Gondoljon, amit akar az a, az a… na, gyere ruha, talán új asszonyt keresünk.Lassan öltözködött, s mire készen lett, és vállra vetett puskával kilépett az ajtón, már kivirágzott az ég. A magasság mélységében hidegen szikráztak a csillagok, s az erdők messzesége felett teljes, ünnepi pompában akkor kelt fel a Hold.– Vigyázzatok a házra! – intette a kutyákat, és befordult az erdőbe, melynek játékos gyalogútján most ropogott a dér, s a fák akkor kezdtek felállni a kelő Hold lángtalan fényében.– Szép este van – gondolta, és szinte bánta, amikor elmaradt az erdő, s a fenyők meleg gyantaillatába belerontott a falu nehézszagú lélegzete.Az egyik háznál már megállt, hogy bemegy.– Nem! Ide most nem. – De hogy miért nem, arra már nem válaszolt. Ballagott egyedül, belül az erdő magányával, kívül az ünneplő ruhával, és egyiket sem tudta ma emberek és mértéktelen tálak, felesleges beszéd és oktalan hangosság világába vinni.Elharangozták már az elsőt és el a másodikat is. Végigment a falun kétszer, aztán – mintha csak azért jött volna – befordult a templomba. Tétovázása elmúlt, és az öreg sekrestye gyertyaszagú, szúette csendje úgy érintette, mint simogatás.– Korán jöttél, Laci – kezdte az öreg sekrestyés –, majd teszek egy széket az ajtó mellé szép karácsonyfákat küldtél…Most már nem gondolt arra, hogy máshová akart volna menni. Letette puskáját a gyóntatószék mellé, és el is mosolyodott, mert arra gondolt, hogy mi lenne, ha a gyóntatószék mellett mindenütt ott lenne egy puska, mint a penitencia eszköze…De ez csak olyan belső mosolygás volt. Kiült a homályos templomba, az oltár mellé, s most már egészen jól érezte magát, mert ott volt mellette egy karcsú fenyő. Aztán az oltár lépcsőire nézett, a kopott, piros szőnyegre.– Ott álltam én, és idébb az asszony…, de hát az elmúlt.Aztán kigyúltak a fenyők, kivilágosodott a templom, s amikor ősi dudaszóval felbúgott az orgona, meleg, sajgó békesség szállt a szívébe. Nem vetett számot magával, nem védekezett és nem vádolt.– Így van. Bizony én is…Állt, mint a gyertyaszál, mintha egyedül lett volna az öreg kövek között, mintha a régi ének hullámzó zúgása a szívén zengett volna át fájdalmas, messzi békességgel.És ekkor az arcát valami oda fordította, ahol az asszonyok ülnek, ahonnét két meleg, párás szem nézett rá, alázatosan és időtlenül, mintha csak ketten lennének az egész templomban s az egész világon. Talán nem is tudták, mikor halkult el az ének, mikor lett vége a misének. A sűrű kopogások raja kitódult az utcára, s amikor az öreg sekrestyés már a gyertyákat kezdte oltogatni, egyszerre indultak kifelé a templomból.Az utca üres, az asszony lassan lépeget, és lehajtott fejjel, minden mozdulatával vár.– Gyere haza, Ágnes!A köd felszállt, s a zúzmarás fenyők csúcsára rászálltak a csillagok. Megy a két ember a békesség földöntúli fényében, és csodálatosan széles most a gyalogút. Nem beszélnek, mert nincs mit mondani, s ami van, azt úgysem lehet elmondani.Egy bagoly szárnyal el felettük puhán, mint a jó álom, aztán vissza is fordul, és erősen pislog. Furcsa, hogy milyen fény van a két ember felett.A széles nyiladék szájában egy szarvas áll, de nem mozdul; nem fél.Ránéznek, és a vad most nem vad, nem hús, nem kell a vér, amely bemocskolná ezt az éjszakát, különben is a fegyver, az átok, a harag, a bosszú ott maradt a gyóntatószékhez támasztva, a nemzedékek időtlen sekrestyéjében.

https://fb.watch/2i91XUOTom/

Kioltott gyertyaláng–

István, átmegyek, megnézem a Marika nénit! – szólok be a szobába a férjemnek, aki éppen az aranyszínű gömböket aggatja fel a tömzsi, alacsony karácsonyfára.Hátrapillant rám, csendben bólint, aztán mutatóujját a szája elé húzza, állával a szoba túlsó vége felé bök. Jóleső melegség önti el a szívem tájékát, ahogy meglátom a fotelban szunyókáló édesanyámat, ölében az ujjacskáját szopó, békésen alvó kisbabámmal. Néhány percig csak nézem őket, boldog mosoly kúszik az arcomra, aztán halkan kiosonok.Vastag kabátomba bújva, szapora léptekkel szaladok át a szomszéd házikóig. A kertkapu, mint mindig, most is nyitva áll, a kémény szelíden pöfékeli a füstöt, a régi, fakeretes ablakokból pedig halványan szűrődik ki a lámpa fénye. A csizmámat az ajtóban lerúgom, nem akarom bevinni a havat a konyhába. Ahogy kinyitom a bejárati ajtót, mennyei illatok csapják meg az orrom. A sült hús fűszeres, fokhagymás illata keveredik a sütemény édes aromájával, érzem a mézeskalácsból áradó szegfűszeget és fahéjat, a fenyő friss erdőillatát, és mindemellett alig észrevehetően, de ott kúszik a levegőben Marika néni illata. Az az igazi, megmásíthatatlan öreg néni illat.– Csókolom! – kiabálok hangosan, nehogy megijesszem az öregasszonyt.– Jaj, Julcsikám, gyere csak be! Itt vagyok a konyhában! – kiált vissza.Belépek, Mariska néni háttal áll nekem, meggörbült hátával éppen a tűzhely fölé hajol, keze alól gőz csap fel.– Már csak a levest köll befőznöm, és készen is vagyok – mondja, még mindig háttal nekem. – Sütöttem húst, csinyátam krumpipürét, elkészűtek a sütemények is. Savanyút raktam el bőven a nyáron, úgyhogy az is van.A konyhaasztalra pillantok, amin most az ünnep alkalmából fenyőágakkal díszített viaszkosvászon terítő pihen. Rajta négy teríték, aminek nagyon örülök, mert ezek szerint a néni nem egyedül tölti a karácsonyt. Biztosan jön a fia a feleségével meg a kislányukkal. Még egy egyszerű, fehér gyertya is helyet kapott az asztalon.– Fel tudta díszíteni a fát, amit Pista behozott magának? – kérdezem hangosan.– Persze, az bent van a szobában, itt már nem fért vóna el. Menj, nézzed meg nyugodtan, millen lött! – feleli, közben még mindig a gőzölgő levest kavargatja.Átmegyek a szobába, ahol a kis asztalkán ott díszeleg az aprócska fenyő, amit az én Istvánom vágott ki a néninek. Ágai roskadoznak a csillogó papírba csomagolt szaloncukroktól. Más dísz nincs is rajt, de pontosan így tökéletes. Alatta két csomagot látok, és egy csodaszép, pihe-puha bundájú plüssmackót. A kis Luca biztosan örülni fog neki.A konyhába lépek, Mariska néni éppen elfordul a tűzhelytől.– Készen is vagyok. Most már gyühetnek a Péterék. Ollan rég vótak már itt.– Mikor érkeznek?– Nem tudom. Most már biztos úton vannak – feleli, közben a falon ketyegő órára pillant.– Felhívjam őket?– Fölhívhatod.Előhalászom a mobilom, kikeresem Varga Pétert a névjegyzékből és elküldöm a hívást. Néhány búgás után meghallom az ismerős hangot.– Szia, Julcsa – szól bele Péter vidáman. – Boldog Karácsonyt!– Szervusz, Péter! Nektek is kellemes karácsonyt! Azt szeretném kérdezni, hogy mikor értek ide Eszteregnyére?– Hát, majd talán huszonkilencedikén. Vagy harmincadikán. Miért kérdezed?Mariska nénire pillantok, a szívem összefacsarodik.– Édesanyád már megterítette az ünnepi asztalt. Ő úgy gondolta, vele töltitek a Szentestét.– Lehet, hogy nem szóltunk neki, amikor utoljára ott voltunk? – kérdezi inkább magától, mint tőlem. – Bükfürdőn vagyunk, befizettünk egy welness-t, itt leszünk egészen huszonnyolcadika estig. Muszáj volt az egész évi hajtás után pihennünk egy kicsit.Csend telepszik közénk, amit végül én török meg.– Értem – mondom halkan, közben le sem tudom venni a szemem Marika néni ráncos arcáról. – Akkor most mit mondjak édesanyádnak?– Hát, nem tudom pontosan megmondani. Szerintem harmincadikán már biztosan odaérünk. De most ne haragudj, mennem kell, Rita hív, hogy menjünk a szaunába. Még egyszer boldog karácsonyt!– Nektek is. És jó pihenést – súgom, aztán remegő ujjakkal nyomom ki a telefont.Marika néni kérdőn néz rám.– Na, mikor gyünnek? Nem ám most meg kihűl a leves!Nagyot nyelek, aztán kimondom, amit muszáj:– Nem jönnek ma, Mariska néni. Egy hotelben vannak, pihennek.Meghajlott háta még lejjebb görnyed, ahogy felfogja, mit mondok. Szürke szeme bepárásodik, gyorsan elfordul, hogy ne lássam. Az asztalhoz lép, elfújja a gyertyát, elkezdi összeszedni a tányérokat. Egyet sem hagy ott.– Akkor majd hónap megeszik ezt a sok mindent, amit csinyátam – súgja alig hallhatóan.– Mariska néni, majd csak harmincadikán jönnek – mondom csendesen.Felém fordul, arcán a barázdák mintha még mélyebbek lennének, mint néhány perccel ezelőtt voltak.– Akkor hónap se gyünnek? – kérdezi.A fejemet csóválom.A néni letakarja a húst, a süteményeket, fedőt tesz a húslevesre.– Ledőlök pihenni, lányom. Elfáradtam ebben a főzésben – csoszog a fal melletti régi kanapéhoz.– Mariska néni, inkább jöjjön át hozzánk ma este! Tudja, hogy mi szívesen látjuk. Anyummal elbeszélgetnek, esznek egy jót, babáznak – lépek oda hozzá, de ő már le is ül a kockás takaróra.– Nem, lányom, menj csak haza – suttogja. – Én elfáradtam.A sírás fojtogatja a torkom, de tudom: nem tehetek semmit. Hagynom kell a nénit, hogy ezt a Szentestét most fájdalmas magányában vészelje át. Talán majd az imádság segít neki, amit már most mormol, ahogy lassan eldől a kanapén.– Ha bármire szüksége van, csak jöjjön át – mondom búcsúzóul. Az ajtóból még egy pillantást vetek rá, ujjait éppen összekulcsolja a mellkasán.Magára hagyom.Másnap reggel korán kelek, hangtalanul bújok ki az ágyból, magamra kapom a meleg plüssnadrágom és a pulcsim. A friss, ropogós hóban szaladok át a szomszéd házba, ami csendesen pihen a fehér paplan fedte fenyőfák közt.Óvatosan benyitok, lábujjhegyen lépdelek a konyha felé.A kockás takarón ott hever a néni, ujjai imára kulcsolva hevernek mozdulatlan mellkasán. Leülök mellé, tenyerem rásimítom a jéghideg, ráncos arcára, aztán zokogva borulok rá. Szorosan ölelem, arcom a nyakába fúrom, és még egyszer utoljára magamba szívjam azt az igazi, szeretettel teli Marika néni illatot.(forrás: Alexandra Pelesz)

Adventi mese a szeretetről

Egy asszony kijött a házból, és három, hosszú, fehér szakállú öregembert látott üldögélni az udvaron. Nem ismerte őket, és így szólt hozzájuk:– Nem hinném, hogy ismernélek benneteket, de éhesnek látszotok. Kérlek, gyertek be és egyetek valamit.– A ház ura itthon van? – kérdezték.– Nem – válaszolta az asszony. – Nincs itthon.– Akkor nem mehetünk be – felelték.Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki mi történt.– Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd be őket!Az asszony kiment, és újra behívta az öregeket.– Együtt nem mehetünk be a házba – felelték.– Miért nem? – kérdezte az asszony.Az egyik öreg magyarázatba kezdett:– Az ő neve Jólét – mutatott egyik barátjára, majd a másikra mutatva azt mondta– Ő a Siker és én vagyok a Szeretet – mondta, majd így folytatta.– Most menj vissza a házba, és beszéld meg a férjeddel, melyikünket akarjátok behívni.Az asszony bement a házba, és elmondta a férjének, amit az öreg mondott. A férj megörült.– Ez nagyszerű! – mondta. – Ebben az esetben hívjuk be Jólétet. Hadd jöjjön be, és töltse meg a házunkat jóléttel!A felesége nem értett egyet.– Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a Sikert?A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját javaslatával.– Nem lenne jobb a Szeretetet behívni? Az otthonunk megtelne szeretettel!– Hallgassunk a menyünkre – mondta a férj a feleségének. – Menj, és hívd be Szeretetet, hogy legyen a vendégünk!Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget.– Melyikőtök Szeretet? Kérlek, gyere be, és legyél a vendégünk.Szeretet felállt, és elindult a ház felé. A másik kettő szintén felállt, és követték társukat.Az asszony meglepve kérdezte Jólétet és Sikert.– Én csak Szeretetet hívtam, ti miért jöttök?Az öregek egyszerre válaszoltak:– Ha Jólétet vagy Sikert hívtad volna be, a másik kettőnek kint kellett volna maradnia. De mivel Szeretetet hívtad, ahova ő megy, oda mi is vele tartunk. Mert ahol Szeretet van, ott megtalálható a Jólét és a Siker is!!!

85 éves, és ragaszkodik ahhoz, hogy feleségét kézen fogja vigye bárhová is megy.
Amikor megkérdeztem, miért néz mindig hátra a felesége, mint akit valaki követné , azt válaszolta: Alzheimer-kórja van.
És gondolja valami rossz történik , ha elengedi a kezét?
Azt válaszolta nekem:
Nem emlékszik, nem tudja ki vagyok, évek óta nem ismer fel , ezért nem engedem el , ne legyek neki idegen .
Meglepetten mondtam:
És mégis mindennap kézen fogva vezeti őt az úton, még akkor is, ha nem ismeri fel magát …
Az öreg mosolyogva a szemembe nézett és így szólt:
–A nejem nem tudja én ki vagyok, de én tudom ki ő. Őt választottam és ő engem ,a sors úgy adta hogy ő lett a beteg , de ha én lettem volna ő is így vitt volna engem . ❤️
És mindketten mosolyogva,tigyeg-tityogva haladtak tovább …

– Hová utazol?- Megszokásba…- Szeretsz ott lenni? Jó ott neked?- Igen, hisz ott már mindent ismerek és sok ember ott van, nem történik semmi szokatlan.- Téged ez boldoggá tesz?- Nem is tudom, de mindegy is, hisz ott már tudom mi fog történni. Te hová utazol?- Én? Most indulok ISMERETLENBE, még nem voltam ott, de érzem mennem kell. Hívtak.- ISMERETLENBE??? Te képes vagy elindulni oda??? Hiszen az nagyon veszélyes hely.- Kitől hallottál erről?- Mindenki erről beszél megszokásban…mondják, hogy ott nem sokan vannak, semmi sem állandó és nem tudod mi lesz holnap, erről beszéltek a tévében is tegnap.- Köszönöm, hogy figyelmeztetsz, de ne haragudj, most mennem kell, indul a vonatom, nem vár. Örülök, hogy beszélgettünk. Engem már várnak ott, mondták, hogy siessek, mert nagy csoda fog történni hamarosan.- Csoda?? Ne viccelj, hiszen csodák nincsenek.- Elárulom neked, van csoda ott, csak itt mindenki titkolja, úgy hívják: VÁLTOZÁS.- Azért beszélünk majd valamikor? Elmeséled mi van veled?- Itt van a számom, csörgess meg és ha úgy gondolod még segíteni is fogok neked, ha úgy érzed, nem bírsz többet MEGSZOKÁSBAN élni. Lesz helyed és én várni fogok rád ISMERETLENBEN…🙏

A jó dolgok azokhoz érkeznek meg, akik hisznek benne. A még jobb dolgok azokhoz, akik türelmesek. A legjobb dolgok azokhoz, akik sosem adják fel, harcolnak a legkisebb dolgokért is, mert tudják, aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.

Elgondolkodtató tanmese a szerelemről.❤

Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?”„Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” –válaszolta a tanár.„A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.” –tette hozzá.A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le. Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük. Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel.„Ez a szerelem!” –mondta rögvest tanárnő. „Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad.”„Akkor mi a házasság tanárnő?” –kérdezte a tanuló.„Ahhoz, hogy tudjak válaszolni neked erre a kérdésre, menj ki a kukoricamezőre, válaszd ki a legnagyobb kukoricát, és hozd ide nekem.” –felelte.„A szabály ugyan az. Nem fordulhatsz vissza sosem.” –tette hozzá.A diák kiment a kukoricásba. Most már tapasztalattal a háta mögött, nem akarta elkövetni az előbbi hibáját. A kukoricás közepén leszakított egy közepes nagyságú kukoricát, és visszaindult vele az iskolába.„Ezúttal, hoztál nekem kukoricát.” –fogadta a tanárnő.„Kerestél egyet ami szép, és hittél benne, hogy ez lesz a legjobb választásod, mind közül.” –tette hozzá.„Ez a házasság!”/Ismeretlen szerző/

Paulo Coelho: A ceruza meséje

A gyermek nézte a nagyapját amint levelet ír. Egy adott pillanatban megkérdezte tőle:- Olyan mesét írsz, ami velünk megtörtént? Vagy talán egy rólam szóló történetet írsz?Nagyapja, félbe hagyta az írást és mosolyogva ezt mondta unokájának:- Igaz, rólad írok. Azonban a szavaknál fontosabb a ceruza, amivel írok. Szeretném, ha ilyen lennél te is, amikor megnősz.A gyermek értetlenkedve nézte a ceruzát, mivel semmi különöset nem látott rajta.- De ez olyan, mint az összes többi ceruza, amit életemben láttam!- Minden attól függ, hogyan nézed a dolgokat. A ceruzának öt értéke van, amit ha sikerül megtartanunk, olyan emberré válunk, aki egész életében békében fog élni a világgal.Első érték: Tehetsz nagy dolgokat, de soha nem feledd, hogy létezik, egy lépteinket vezető Kéz. Ezt a kezet Istennek nevezzük és Ő vezet mindig kívánsága szerint minket.A második érték: Időnként abba kell hagynom az írást, hogy meghegyezzem a ceruzát. Ez kevés fájdalmat okoz a ceruzának, azonban végül élesebb lesz. Tehát el kell tudnod viselni a fájdalmakat, mivel ezek tesznek jobbá téged.A harmadik érték: A ceruza megengedi nekünk a radír használatát, hogy kitörüljük azt, ami téves. Meg kell értened azt, hogy kijavítani egy dolgot, nem jelent feltétlenül rosszat, a legfontosabb az, hogy megmaradjunk az igaz/egyenes úton.A negyedik érték: A ceruzának nem a fája vagy külső formája a fontos, hanem a benne lévő grafit. Ugyanígy gondozd azt, ami benned történik.És végül, az ötödik érték: mindig nyomot hagy.Neked is tudnod kell, hogy bármit teszel is életedben, nyomokat fog hagyni, ezért meg kell próbálnod minden tettedet tudatosítani.

Corey Dorsey Isten szeret téged❤

A kisfiú felöltözött a hidegre, majd azt mondta az apjának:′′ Oké, apa, készen állok ′′Apukája, a lelkész azt mondta: ′′ Készen mire?”′′ Apa, ideje kimenni és szétosztani a szórólapjainkat.”Apa így felelt: ′′ Fiam, nagyon hideg van odakint, és esik az eső.”A gyermek meglepődve nézett az apjára, és azt mondta: ′′ De apa, az embereknek az esős napokon is tudniuk kell Istenről.”Apa azt válaszolta: ′′ Fiam, ebben az időben nem megyek ki.”Kétségbeesve a gyerek így szólt: ′′ Apa, mehetek egyedül? Kérlek!”Az apja várt egy pillanatra, majd azt mondta: ′′ Fiam, elmehetsz. Itt vannak a szórólapok, csak óvatosan.”′′ Köszönöm, apa!”És ezzel a fiú kiment az esőbe. A 11 éves végigjárta a falu összes utcáját, szórólapokat osztva ki a látott embereknek.2 órán át sétálva az esőben, hidegben, utolsó szórólapjával a kezében megállt egy sarokban, hogy megnézze, látott-e valakit, aki a szórólapot is odaadja, de az utcák teljesen elhagyatottak voltak. Majd az első ház felé fordult, amit látott, a bejárati ajtóhoz sétált, többször megérintette a csengőt, és várt, de senki sem jött ki.Végül a fiú távozni kezdett, de valami megállította. A gyermek visszafordult az ajtóhoz, megérintette a csengőt, és erősen ütötte az ajtót az ujjaival. Folyton várt. Végül finoman kinyitották az ajtót.Nagyon szomorú tekintettel jött elő egy hölgy, és finoman megkérdezte:′′ Mit tehetek érted, fiam?Sugárzó szemekkel és ragyogó mosollyal a gyermek azt mondta:′′ Hölgyem, sajnálom, ha felzaklatottalak, de csak azt akarom mondani, hogy Isten igazán szeret téged, és azért jöttem, hogy odaadjam az utolsó szórólapomat, amely Istenről és az Ő nagy szeretetéről beszélA fiú aztán odaadta neki a szórólapot.Csak annyit mondott: ′′ Köszönöm fiam, Isten áldjon!”Nos, jövő vasárnap reggel a lelkész a pulpitusban volt, és amikor elkezdődött az istentisztelet, megkérdezte:′′ Valakinek van egy vallomása, vagy valami, amit meg akar osztani?”Finoman, a templom hátsó sorában felállt egy idősebb hölgy. Amikor elkezdett beszélni, ragyogó és dicső tekintet csírázott a szeméből:′′ Ebben a templomban senki sem ismer engem. Soha nem voltam itt, múlt vasárnap sem voltam keresztény.A férjem nemrég halt meg, teljesen egyedül hagyott ezen a világon. A múlt vasárnap különösen hideg és esős nap volt, és a szívemben is volt, hogy azon a napon az út végére értem, mivel nem volt reményem és nem is akartam tovább élni.Aztán fogtam egy széket és egy kötelet és felmentem a házam padlására. Kötöztem és a kötél egyik végét a tető tető tetejére, majd felmásztam a székre, és a kötél másik végét a nyakamra tettem.Majd felálltam a székre, olyan egyedül és összetört szívvel, hogy le akartam dobni magam a székről, amikor hirtelen meghallottam, hogy kopogtat az ajtó.Erre gondoltam: ′′ Várok egy percet, és bárki is legyen az, menni fog ′′Vártam és vártam, de az ajtókopogtatás minden alkalommal egyre hangosabb volt. Olyan hangos lett, hogy már nem tudtam figyelmen kívül hagyni.Kíváncsi voltam, vajon ki lehet az?Soha senki nem jön közel az ajtómhoz, vagy nem jön meglátogatni!Kiengedtem a kötelet a nyakamból, és az ajtóhoz mentem, miközben a harang még zúgott, és az ajtó még mindig kopogtatott.Amikor kinyitottam az ajtót, nem hittem el, amit a szemem látott, az ajtóm előtt a legsugárzóbb és legangyalibb gyermek volt, akit valaha láttam.Mosolyog, óhh, nem tudom leírni! Azok a szavak, amelyek a szájából kijöttek, olyan régen halottá tették a szívemet, visszatérnek az életbe, amikor azt mondta a CHERUB HANGJÁVAL: ′′ Hölgyem, csak azt akarom mondani neked, hogy Isten igazán szeret téged ′′′′ Amikor a kis angyal eltűnt a hideg és az eső között, becsuktam az ajtómat, és elolvastam a szórólap minden szavát.Aztán felmentem a padlásra, hogy eltávolítsam a széket és a kötelet.Már nem kellettek. Ahogy látod. Most már a király boldog lánya vagyok.Ahogy a fiú iránya, amikor elment, ebbe a templomba, személyesen jöttem, köszönetet mondani annak a kis Isten angyalának, aki épp időben jött, és valójában megmentette az életemet egy örökkévalóságtól a pokolban. És ezt egy örökkévalósággal helyettesítette Isten jelenlétében. ′′ ′′Mindenki sírt a templomban.A lelkész a pulpitusról lejött az első padra, ahol a kis angyal ült, karjaiba vette a fiát, és irányíthatatlanul sírt.

Mikor Péter a vízen járt, nem sokáig élvezhette a dolgot, mert bár kilépett a csónakból, magán volt leginkább meglepődve. Aztán már tétovázott, megrémült saját merészségétől. „Mit csinálok? Dacolok a természet törvényével? Én?!” Hiszen ki ő, hogy ezt tegye? A tenger háborgott a talpa alatt, és ő hirtelen rádöbbent, hogy úgy egyensúlyoz a mélység fölött, hogy nincs mibe kapaszkodnia. Az idegei felmondták a szolgálatot, ájulás környékezte. Pánikba esett, izgalma halálfélelembe csapott át. Néhány lépés után a víz elkezdett újra vízként viselkedni, beomlott a lába alatt. Már nem tudott lépkedni rajta. Kétségbeesésében segítségért kiáltott. Akkor egy erős kéz megragadta a ruháját, kirántotta a hullámokból. Jézus volt az. „Miért kételkedtél?” — kérdezte tőle. Tényleg, miért kételkedett Péter? Egyáltalán miért hitte el egy perccel korábban, hogy fog tudni járni a vízen? Nagyon komoly oka volt annak, hogy Péter elhitte először, és ez az ok elég lett volna akkor is, amikor a hullámokra és a viharra nézett. Mert a hitnek mindig komoly oka van: ez pedig az, hogy JÉZUS SOHA NEM VALL KUDARCOT! Isten áldjon benneteket! REINHARD BONNKE

Egy tengerjáró hajó viharba került és elsűllyedt, csak két ember tudott kiúszni egy kis, sivatagos szigetre. A két túlélő, mivel nem tudtak mást csinálni, megbeszélték, hogy imádkoznak Istenhez. Azért, hogy kiderítsék, kinek hatásosabb az imája, a sziget területét felosztották maguk között és elhelyezkedtek a két ellentétes oldalon.Először ételért imádkoztak. Másnap reggel az egyik ember meglátott egy gyümölcsöktől roskadó fát a saját oldalán és ehetett gyümölcsöt. A másik oldal kopár maradt.Egy hét után ugyanez az ember egyedül érezte magát és úgy döntött, feleségért imádkozik. Másnap egy asszony úszott ki arra a partra. A másik oldalon még mindig semmi!Hamarosan ez az ember elkezdett egy házért, ruhákért, több élelemért imádkozni. Másnap csodálatos módon mindez megadatott neki. A másik embernek még mindig semmije sem volt! Végül az ember hajót kért, hogy a feleségével elhagyhassák a szigetet. Reggelre kelve egy hajó kötött ki a sziget azon oldalán. A férfi beszállt a feleségével az oldalán és úgy döntött, a másikat otthagyja. Úgy gondolta, a másik méltatlan az isteni kegyelemre, hiszen egyetlen imája sem talált meghallgatásra.Ahogy a hajó épp elindult volna, egy hangot hallottak az égból zengeni: “- Miért hagyod itt a társad a szigeten? – A férfi igy válaszolt: “- Az áldás csak engem illet, hiszen én imádkoztam érte. Az ő imái válasz nélkül maradtak, így semmit nem érdemel.”A hang igy válaszolt: “- Tévedsz! Neki csak egyetlenkérése volt, amire feleltem. Ha ez nem lett volna, semmit nem kaptál volna az áldásomból””- Mondd, lstenem – kérdezte a férfi a Hangot miért imádkozott ő, amiért én tartozom neki bármivel is?- Azért, hogy a te imáid teljesüljenek.”(Vikram Oneness)

Tudnunk kell, hogy az áldások, amiket kapunk, nemegyedül csak a saját imáink gyümölcsei, hanem azoké, akik értünk imádkoznak.A mai imám az, hogy mindannyiótok imái hallgattassanak meg. Legyetek áldottak!

Ma, mielőtt kimondasz egy bántó szót,gondolj azokra, akik nem tudnak beszélni.Mielőtt panaszkodsz az ételed íze miatt,gondolj azokra, akiknek nincs mit enni.Mielőtt panaszkodsz a férjedre vagy a feleségedre,gondolj azokra, akik Istenhez fohászkodnak, hogy legyen társuk.Ma, mielőtt panaszkodsz az életre, gondolj azokra,akik túl hamar mentek el a másvilágra.Mielőtt siránkoznál amiatt, hogy túl nagy távolságonkell vezessél, gondolj azokra, akik ugyanezta távolságot gyalog kell megtegyék.És amikor fáradt vagy és panaszkodsz a munkádra,gondolj azokra a munkanélküliekre,akik szívesen végeznék a Te munkádat.És amikor gyötrő gondolatok rossz kedvűvé tesznek,mosolyogj egyet és gondolj arra, hogy élszés csodálatos, ami körülvesz.

ANYÁM HITE

Apám nagyon beteg volt, és anyám minden varrnivalót elvállalt, hogy eltartson minket. Ezért aztán éjszakába nyúlóan varrt egy halvány gázlámpa és egy régi mechanikus varrógép mellett.Sosem panaszkodott, akkor sem, ha kevés volt a fény és az élelem. Hajnalig ült a varrógépnél.Azon a bizonyos télen nagyon rosszul mentek a dolgaink. Levelet kaptunk a cégtől, ahol a varrógépet vettük, hogy másnap elviszik a gépet, amennyiben nem fizetjük ki a hiányzó részleteket. Emlékszem megijedtem, amikor anyám felolvasta a levelet. Elképzeltem, mint halunk éhen, meg egyéb rémségeket, amik egy gyerek agyában megfogannak.Anyám nem tűnt aggodalmasnak, nagyon is nyugodtnak látszott. Én ezzel szemben álomba sírtam magam, és egyfolytában az járt a fejemben, hová fog jutni a családunk. Anyám azt mondta, Isten ezután sem hagyja őt cserben, mint ahogy eddig sem tette. Nem láttam át, hogyan is segíthetne Isten megtartani ezt a régi varrógépet.Aznap, amikor a bolt képviselőit vártuk, hogy megfosszanak minket egyetlen megélhetési forrásunktól, kopogást hallottunk a konyhaajtón. Megrettentem, gyermeki szívem nagyot dobbant, mert biztos voltam benne, hogy azok a rettegett emberek jönnek. Ehelyett egy jól öltözött ember állt az ajtóban, karján egy bájos pici gyermekkel. Megkérdezte anyámat, hogy ő e madam Hill.Miután anyám igennel felelt, a következőket mondta:- Bajban vagyok. A patikus és a fűszeres ajánlotta magát, innen az utcából, mint becsületes és nagyszerű asszonyt. A feleségemet ma reggel kórházba kellett vinni, és mivel nincsenek rokonaink a környéken, nem tudom kinyitni a fogorvosi rendelőmet, ha valaki nem vigyázz a gyermekünkre. Hajlandó lenne befogadni őt néhány napra? Előre fizetek érte önnek.Ezzel elővette a tárcáját és tíz dollárt nyomott anyám kezébe.– Hogyne, szívesen megteszem – válaszolta anyám.Elvette a babát a férfitől. Miután az elment, anyám könnyes szemekkel fordult hozzám. Az arcán patakzó könnyek csillogó fénycsíkoknak látszottak. Azt mondta:- Tudtam, hogy Isten sosem engedi meg, hogy elvigyék a varrógépemet.

Adeline Perkins: A fordulópont

“Néhány évvel ezelőtt hallottam egy középiskolai tanárnőről, aki a táblára felírta mindenki nevét, majd megkérte a diákokat, hogy másolják le a listát.
Az óra hátralévő részében az volt a feladat, hogy mindenki neve mellé írják oda, hogy mi az, amit a legjobban szeretnek vagy csodálnak benne. Az óra végén a tanárnő beszedte az írásokat.
Hetekkel később mindenkinek a kezébe nyomott egy lapot. Mindegyik lapon egy diák neve szerepelt, alatta pedig az a huszonhat jó dolog, amit az osztálytársai írtak róla. Annyira sok szépet és jót fedeztek fel egymásban, hogy csak mosolyogtak, és szóhoz sem tudtak jutni az örömtől.
Három évvel később a tanárnőt felhívta az egyik volt diákjának, Robertnek az édesanyja. Robert nem volt jó magaviseletű gyerek, mégis egyike volt a tanárnő legkedvesebb diákjainak. Az anya rettenetes hírt közölt: Robert elesett az öbölháborúban. A tanárnő elment a temetésre, ahol Robert barátai és volt középiskolai osztálytársai is beszédet mondtak. A szertartás végén Robert anyja odalépett a tanárnőhöz, elővett egy viharvert papírlapot, amelyet a tulajdonosa láthatólag sokszor szétnyitott, majd újra összehajtott. Elmondta, hogy ez volt az egyike azoknak a tárgyaknak, amit Robert zsebében a halála után találtak. Az a lista volt, amelyet a tanárnő olyan nagy alapossággal állított össze.
A papírlap láttán a tanárnő szemét elfutotta a könny.
Ekkor egy másik volt diák, egy lány, aki ott állt a közelben, elővette a saját gondosan összehajtogatott lapját, és elmondta, hogy mindig magánál tartja.
Egy harmadik diák bevallotta, hogy az ő listája bekeretezve függ a konyhában, egy következő pedig azt, hogy a felsorolást az esküvői fogadalmába is beépítette.
Ez a tanárnő annak idején arra kérte a gyerekeket, hogy vegyék észre a jót egymásban, és álmában sem gondolta volna, hogy ezzel valósággal átalakítja a belső világukat.

(Jack Kornfield: A bölcs szív) Kevesebb jelenje

Félelem és szeretet

“- Szia! De jó, hogy találkoztunk. Mi van veled?- Ne is mondd, pár hónapja elköltöztem Megszokásból. Képzeld nagyon sokan otthagyták.- Hová költöztél?- Az új lakhelyünk Félelem. Rengetegeg ember lakik itt és folyamatosan jönnek újak és újak. Annyian vagyunk, hogy már minden földrészen van rengeteg ilyen nevű hely. – Értem. Képzeld én is nem rég költöztem. Otthagytam Ismeretlent. – Haha!! Ugye, hogy megmondtam, hogy nem lesz jó ott neked… Még szerencse, hogy nem hallgattam rád és nem követtelek. Na és hol laksz most? – Szeretetben…- Szeretetben?? Az hol van?? – Mindenhol… Ahol épp vagyok, ott megtalálom… Tudod Szeretet bennem van, ott belül a lelkemben. – Jaj hagyjál már, beszélsz itt hülyeségeket. Foglalkozz inkább fontosabb dolgokkal. Épp tegnap mondták a tévében, hogy nagyon sokan meg fognak halni, te meg ilyenekkel traktálsz engem. Mindenki, aki Félelemben lakik, erről beszél. Nem is hallottál róla?? – Tudod, mi akik Szeretetben élünk, nem hallgatjuk ezeket a híreket. Hiszen egyszer úgyis mind meghalunk, de addig amíg lélegzünk, addig nyugalomban élünk Szeretetben. Majd ha menni kell, megyünk.. de minket a halál után is vár a Szeretet.. Az égi.. Nincs kedved odaköltözni inkább?? Szólhatsz a többieknek is, várunk mindenkit! – Mekkora ez a Szeretet?? Lehet el sem férünk, hiszen ahogy mondtam, mi rengetegen élünk Félelemben… – Ne aggódj! Lehet fel sem tudod fogni, de Szeretet végtelen… Várlak, gyere, lesz helyed nálunk mindig!”

Anyai szeretet

Réges-régen, amikor még édesanyám kislány volt az ő nagymamája mondta el e történetet, amelyet én most elmesélek, mert ma már ez csak mesének tűnik.
A falu végén vályogból épült, nádfedeles házikóban élt egy szegény házaspár. A férj beteges volt, hol dolgozott, hol nem. Sokszor a betevő falatjukat alig tudta megkeresni Felesége mosni, takarítani járt, miközben sorra születtek gyermekeik egyik kicsi, másik pici így az édesanya egyre ritkábban tudott munkát vállalni, hisz annyi munka akadt a sok gyermek után hogy azt alig győzte.

Lassan múltak az évek egyre nagyobb szegénységben nevelgették gyermekeiket. Az évek múlása sok gyászt hozott a falu széli kis házban lakó családra. Egy járványos betegség sírba vitte két kis gyermeküket. Az édesapa egyre betegebb lett a fájdalom elgyengítette és ő is meghalt.
Telt múlt az idő az özvegyen maradt édesanya éjt nappallá téve dolgozott hogy megkereshesse mindennapi betevő falatjuk árát és gyermekeit tisztességgel felnevelhesse. A csonka kis család nagy szeretetben élt édesanyjuk rajongásig szerette őket, mindent megtett gyermekeiért. Boldog volt szegény asszony, mikor gyermekeit maga körül látta, ilyenkor minden fájdalmát, fáradtságát elfelejtett.

Hálásak is voltak a gyermekek édesanyjuk iránt, kivéve a legnagyobbik leányt, aki igen sok bánatot okozott édesanyjának. Szófogadatlan, lusta leány volt. Édesanyja hasztalan kérte a jóra, nem fogott rajta a szép szó. Ahogy nőt egyre engedetlenebb lett, mikor felnőtt, akkor az úgynevezett jó barátok között még gonoszabb lett. Nem akart dolgozni, mindig csak henyélt.
Egy szomorú napon a lány barátaitól hazahazatérve, azzal állt édesanyja elé, hogy neki sürgősen pénz kell. Szegény édesanyja, aki nem sokkal azelőtt ért haza fáradságos munkájából, s bizony csak annyit keresett, amennyivel egy darab kenyeret tudott venni a gyermekeknek. elcsukló hangon csak annyit mondott:- Honnan adjak édes gyermekem neked pénzt, hiszen alig tudtam egy darab kenyeret venni, okosabban tennéd, ha munka után néznél s nem henyélnél egész nap –
A lány tovább követelőzött, s mert édesanyja nem tudta teljesíteni kérését, kezet emelt rá, de, mikor édesanyja könnyes két szemébe nézett, megtorpant és kirohant a házból.

Az évek teltek – múltak a szegény asszony feje felett. Az áldott édesanya sok keserves munkával, sok átsírt álmatlan éjszaka árán, becsülettel felnevelte a gyermekeit, mindannyian becsületes munkás emberek lettek.
De a szegény asszony öröme azonban nem volt teljes, mindennap hazavárta az eltévelyedett leányát, s mert nem jött napról napra többet szomorkodott miatta.
Lassan-lassan a nehéz élet felőrölte a szegény asszony egészségét és egyik nap aztán ágyhoz verte a betegség, erőtlen volt, keze reszketett s beszélni is alig bírt már.
Gyermekei könnyes szemekkel ültek körülötte betegágyán.
Lázas ajkai még akkor is ezt suttogták:
– Nézzetek csak ki, gyermekeim, hogy nem jön-e az én lányom az úton?
Várta, szünet nélkül, megtévedt gyermekét, azzal az erős hittel, mellyel csak egy édesanya képese.

És nemhiába várta, Isten meghallgatta a haldokló édesanya imáját. Mert eljött az édesanya halálos ágyához a hálátlan leány. Meggyötörve az élet csapásaitól, megöregedve, fájó szívvel, bűnbánóan borult édesanyja dolgos két kezére s sírástól fuldokló hangon könyörgött bocsánatért.
A haldokló édesanya magához ölelte a megtért leányát de már nem hallotta, mert lelke már fent járt a fehér felhők felett halkan szálló angyalok vitték oda, ahová azok juthatnak csak be kik bűntelen fehér lélekkel halnak meg.
És mikor eltemették az édesanyát, ágyában a párnája alatt egy csomagot találtak. Tele volt pénzzel, amit hosszú éveken át keserves, nehéz munkával keresett és szájától megvonva a falatokat, gyűjtötte össze. Mellette egy papírdarabkára ez volt írva:
– Ha meghalok, ezt a pénz adjátok át eltévelyedett, leányomnak mind, mert neki gyűjtöttem szegénynek.

A leány megrendülve vette tudomásul édesanyja üzenetét, s e pénzből – semmit el nem véve- állíttatta a fehér márványtömböt édesanyja sírjára, ezzel a felirattal:
„Itt nyugszik a Szeretet.”

85 éves, és ragaszkodik ahhoz, hogy feleségét kézen fogja vigye bárhová is megy.Amikor megkérdeztem, miért néz mindig hátra a felesége, mint akit valaki követné , azt válaszolta: Alzheimer-kórja van.És gondolja valami rossz történik , ha elengedi a kezét?Azt válaszolta nekem:Nem emlékszik, nem tudja ki vagyok, évek óta nem ismer fel , ezért nem engedem el , ne legyek neki idegen . Meglepetten mondtam:És mégis mindennap kézen fogva vezeti őt az úton, még akkor is, ha nem ismeri fel magát …Az öreg mosolyogva a szemembe nézett és így szólt:A nejem nem tudja én ki vagyok, de én tudom ki ő. Őt választottam és ő engem ,a sors úgy adta hogy ő lett a beteg , de ha én lettem volna ő is így vitt volna engem . ❤️És mindketten mosolyogva,tigyeg-tityogva haladtak tovább …

Folyamatosan megalázták a katonaságban szolgált fiatalembert, mert hitt Istenben. Egy nap a kapitány meg akarta alázni a katonák közül.Felhívta a fiatalembert, és azt mondta: Fiatalember gyere ide, fogd meg a kulcsot, és parkolj le a Jeep előtt. A fiatalember így válaszolt:Nem tudok vezetni! A kapitány így válaszolt: Akkor kérj segítséget Istenedtől! Mutasd meg nekünk, hogy van!A fiatalember fogta a kulcsot, odament a járműhöz és imádkozni kezdett. Aztán úgy parkolt le a kocsival, ahogy a kapitány akarta.Amikor a fiatal katona kijött a dzsipből, mindenkit sírva látott. Mind azt mondták: – Istenedet akarjuk szolgálni! A fiatal katona csodálkozott és megkérdezte, hogy mi folyik itt? A kapitány sírva nyitja ki a dzsip motorháztetőjét, és megmutatja a fiatalembernek: – hogy az autónak nem volt motorja!Erre a fiú azt mondta: – Látod?Ezt az Istent szolgálom, Istennel nincs lehetetlen, az Isten, aki életet ad annak, aki nem is létezik. Lehet azt hinni, hogy ezek lehetetlen dolgok, de Istennel minden lehetséges.Te, aki olvasod, kérlek, az Úr ma dolgozik a szuper csodákért az életedben Jézus nevében imádkozom.. Írd meg, hogy ′′ Ámen.. hogy megerősítsd ezt az imát! 🙏 ÁMEN! 🙏

A láthatatlan történet

,,A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsátó Hatalom így szólt:Rádbízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ tied. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj, neked, ha magadnak tartod.Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tied!’Hamvas Béla

A gyógykezelés

Az orvos csalódottan rázta meg fejét. Betegén a javulás legkisebb jele sem látszott. Immár tíz napja, hogy az idős úr semmiféle gyógykezelésre nem reagál. Teljesen elhagyatottan feküdt a kórházi ágyon, úgy tűnt, ereje sincs már, hogy életéért küzdjön. Elfáradt, beletörődött sorsába.A következő napon az orvos ismét megrázta a fejét, ám ezúttal az őt ért meglepetéstől. Az idős úr minden életfunkciója a normális értéket mutatta. Párnájára támaszkodva ült az ágyon, teljesen visszanyerve egészséges színét.- Mi történt Önnel? – kérdezte az orvos. Tegnap már teljesen feladtuk a reményt, most pedig minden tökéletesen működik. Mi történt?Az öregúr mosolyogva bólintott:- Igaza van, doktor úr, tegnap valami történt, meglátogatott az unokám, aki azt mondta nekem,- Ó, nagypapa, haza kell jönnöd, gyorsan, mert elromlott a bringám.A szív és az agy közt, a lélek a híd.

A Kapitány

Egy öreg hajóskapitány nyugdíjba vonulása után egy kis hajóval vitt turistákat egy közeli szigetre.Egy nap, egy csoport fiatal szállt a hajóra, és várták az indulást. A kapitány imádkozott, majd meghúzta a kürtöt és elindult. Az utasok nevettek, minek imádkozik, hiszen szép idő van…Este egy nagyon durva vihar kerekedett a visszaúton, a hullámok vadul dobálták a hajót. A fiatalok megfogták egymás kezét és imádkozni kezdtek. Az egyik utas hívta a kapitányt is, hogy csatlakozzon az imádkozókhoz. „Én az imáimat szép időben mondom el. Ha tombol a tenger nekem a kormányt kell fogni” – mondta, és figyelmét a tengerre összpontosította.Ezt kellene megtanulni. Akkor kell a nehéz időre készülni amikor megy a szekér. Amikor baj van sokkal nehezebb megoldásokat találni.

Egyik nap egy nő az utcán sétált, mikor felfigyelt egy reszketeg, idős bácsira, aki lehajtott fejjel bámult maga elé!! A bácsi döbbenetesen szakadt és koszos ruhát viselt!!!A többi járókelő egy pillantást sem vetett a hajléktalanra, pedig nagyon hideg volt azon a reggelen, és a bácsi testét szakadt ruháin kívül csak egy lyukas pokróc védte!A nő odalépett hozzá, és megkérdezte:– Uram, jól van?– Nem igazán… – válaszolta a bácsi erőtlen hangon.A nő elmosolyodott, majd megfogta a bácsi karját… Az öreg megijedt:– Mit csinál, hölgyem?! Hagyjon engem békén!!!Egy rendőr észrevette az esetet, majd odament.– Valami probléma van, hölgyem?– Nincs semmi baj, csak szeretném talpra állítani ezt az idős urat, segítene?– Ismerem ezt az öreget, jó pár éve az utcán van már. Mit akar csinálni vele?!– Látja ott azt az éttermet? Szeretnék venni neki valami meleg ételt, hogy felmelegedjen.– Maga megőrült!!! Én oda be nem megyek – szólalt meg a bácsi.De két erős kar körülfogta, és felemelte őt!!Bementek a kicsi, de puccos étterembe, és leültették a bácsit egy asztalhoz…Az étterem tulajdonosa rögtön ott termett, és magából kikelve ordította:– Ide nem engedünk be mocskos hajléktalanokat, mert elriasztják a vendégeket!!!Szegény öreg szomorúan elmosolyodott:– Na, ezért nem szeretek ide járni – mondta csendesen.A nő viszont nem hagyta annyiban!!! Odalépett a tulajdonoshoz és közelről a szemébe nézett:– Látja azt az irodaházat ott szemben? Az egy nagy multicégnek a székháza!– Igen, hetente szoktak összejöveteleket szervezni az éttermemben – mondta az étterem tulajdonosa.– És mennyi bevételt kap ettől a cégtől?– Miért érdekli az magát?– Csak azért, mert én vagyok annak a cégnek az igazgatója!! – felelte a nő.A tulajdonosnak elállt a szava!! A nő pedig nemes egyszerűséggel odafordult a rendőrhöz, és megkérdezte, hogy akarna-e velük reggelizni.– Nem, köszönöm, szolgálatban vagyok – válaszolta a rendőr.– Legalább egy kávét igyon meg velünk – kérlelte a nő.– Rendben, hölgyem, azt elfogadom!! – felelte a rendőr katonásan!A tulajdonos elment kávét készíteni…– Jól helyre tette!! – mondta a rendőr elismerően.A nő mosolyogva a hajléktalan bácsira nézett:– Maga valamikor itt dolgozott. Emlékszem az arcára. Szét voltam fagyva, bejöttem ide, szinte éhen haltam, annyira éhes voltam. Nagyon rossz periódusban voltam, szinte én is az utcán végeztem mint maga.– Nem létezik, hogy egy ilyen sikeres üzletasszony, majdnem az utcára került!! – ámuldozott a rendőr.– Húszéves lehettem. Eljöttem a városba, hogy munkát találjak, de senki sem vett fel! Nem volt, miből fizessem az albérletet, így kidobtak! Nem volt hová mennem. Órákig mászkáltam az utcán, teljesen átfagytam, éhes voltam… Megláttam ezt a helyet, és gondoltam bejövök, hátha kapok egy tányér meleg levest.– Már emlékszem!!!! – kiáltott a bácsi. – Megkérdezte, hogy pár órás mosogatásért kaphatna-e egy tányér ételt. Azt feleltem, hogy „ez nem egyezik az étterem működési szabályzatával.”– És akkor maga a világ legnagyobb szendvicsével jött ki a konyhából, meleg volt és isteni finom!!! – folytatta a történetet a nő.– És hogy jutott ilyen magasra?!- kérdezte ámuldozva a bácsi.– Azon a napon végre találtam munkát… Rengeteget güriztem, hogy el tudjam indítani a saját cégemet!! Ha végzett a reggelivel, akkor jöjjön át, keresse meg ezt az embert (egy névjegyet nyújtott át a bácsinak). Biztosan tudunk munkát találni önnek, sőt még előleget is adunk, hogy ruhát vehessen belőle!!– Hogy tudom én ezt meghálálni magának? – kérdezte könnyes szemmel a bácsi?– Istennek köszönje meg, hogy találkoztunk! – felelte a nő.

https://www.facebook.com/gabriele.corno.9/videos/1323573687842110

“A világnak szüksége van olyan emberekre, akiket nem lehet megvásárolni, akiket köt az adott szavuk, akik a jellemet többre tartják a jómódnál, akiknek van véleményük és akaratuk, akik többek a hivatásuknál, akik nem haboznak kockáztatni, lehetőségeket megragadni, akik nem vesztik el egyéniségüket a tömegben, akik éppoly őszinték a kis dolgokban, mint a nagyokban, akik nem hajlandóak megalkudni a rosszal, akiknek törekvéseik nem korlátozódnak saját önző kívánságaikra, akik nem mondják, hogy azért teszik, mert mindenki ezt csinálja, akik hűek a barátaikhoz jó hírben és rossz hírben, ínségben és bőségben, akik nem hiszik, hogy a sikerhez vezető út a ravaszság, dörzsöltség és makacsság, akik nem félnek kiállni az igazságért, még ha ez nem is népszerű, akik nyomatékosan nemet mondanak, még ha az egész világ igent mond is.”Ted Engstrőm (1916–2006) (Amerikái író, tanár, evangélikus vezető)

Wass Albert: Hagyaték (részlet)

“Tibennetek ott él a jövendő magja, csak elő kell hámozni a sok helytelen tudás alól, amit reátok rakott az a hamis emberi világ, ami olyan, mint a köd: ma itt van, holnap nincs. De amíg itt van, bétakar mindent, amit Isten teremtett, hogy ne lássatok tisztán. – Isten teremtette a ködöt is – szólt bele Nagy János -, Ő teremtett mindent, ami van. Rosszat is, jót is… mindent! – Na látod! – emelte föl ujját az öreg. – Itt van veletek a baj! Mert az igaz, hogy Isten teremtett mindent és egy percre abba nem hagyja a teremtés munkáját.De csak azt teremt, ami van. Sohasem azt, ami nincs. Rossz pedig nincs, mert az Isten jó s a jó nem teremthet rosszat. Csak jó van.Minden, ami van, Isten gondolata. Ami nem Isten gondolata, az nincs.Tik Isten gondolatai vagytok. A fák is Isten gondolatai. A hegyek. A csillagok. A harmat meg a fűszál. De a gonoszság nem Isten gondolata.A betegség nem Isten gondolata. A beteg ember, a gonosz ember, a bűnt cselekvő ember nem egyéb, mint egy elrontott gondolat.Nem Isten gondolata romlott el, értsük meg, mert Isten gondolata nem romlandó. Bennünk, emberekben romlott meg a látás, amivel Isten gondolatait nézzük.Ha sikerül megtisztítanunk azt a belső pápaszemet, amin keresztül Isten világát nézzük: eltűnik a rossz, a betegség, a gonoszság, a bűn… Eltűnik, mert valójában ott se volt soha. Csak az ember szeme látta, Isten szeme nem. Hallgatta a két pap ott a hűvös erdei tisztáson az öreg, ősz táltost, Boldizsár különös beszédét, Gergely maga elé meredve, Nagy János fejét csóválva olykor, de egyikük se szólt.”

Egy mosolyon múlott

Egyszer egy pap New York Bowery nevű részén járt, ahol sok a hajléktalan.Három barátjával épp a komp felé igyekezett. Útközben láttak egy rongyokba öltözött embert a járdán ülni. Nagyon piszkos volt, és szemmel láthatóan depressziós. Amikor a tekintete összetalálkozott a papéval, intett neki,hogy menjen oda hozzá. A pap meghatottan elindult felé. A barátai azonban gyorsan rászóltak: ,,Csak nem mész oda ahhoz a csavargóhoz?!” A pap elengedte a füle mellett barátai figyelmeztetését, és odalépett a hajléktalanhoz. Pár szót váltott vele. Aztán rámosolygott és indult a komphoz.Amint a beszállásra várakoztak, a hajléktalan futva odajött hozzá, és zokogott, mint egy gyerek. Előhúzott egy fegyvert, és azt mondta: “Atyám, ma reggel, mielőtt találkoztunk, arra készültem, hogy befordulok egy sikátorba, és szétloccsantom a fejemet. Amikor ön felbukkant, intettem és ön odajött. Válaszolt a hívásomra és a könyörgésemre. Aztán úgy beszélt velem, ahogy azzal beszélnek, akit szeretnek, de nem ez tartott vissza attól, amit terveztem. Távozóban a szemembe nézett, és rám mosolygott. Hét év óta ez volt az első jele az emberi szeretetnek, ami felém irányult, és el akartam mondani, hogy a mosolya visszaadta ma az életemet.” Aztán beszélgettek még egy kicsit kettesben, a pap megtudta, hogy ez az ember valamikor orvos volt a John Hopkins Kórházban. A pap megáldotta, majd folytatta útját.Később a pap elment a kórházba, és kérdezősködött a férfi felől. Különböző orvosoknak és nővéreknek említette meg az illető nevét, és azt mondták, hogy tényleg orvos volt itt, de valami probléma miatt távozott. Senki sem tudta megmondani, hogy hol tudná megtalálni.Három évvel később csörög a telefon, és egy kellemes hang üdvözli a papot.”Halló, itt Dr. Lawson. Emlékszik még rám? A kikötőben találkoztunk. Ismét itt vagyok a kórházban. Csak azt akartam mondani, hogy milyen sok múlik egy mosolyon – néha minden egy mosolyon múlik.”

Nem hiába élni…

Akinek szívét a szeretet mozgatja, szépnek látja a világot. Akinek a világ szépségei megnyílnak, nem köti magát a múltjához, és nem féli a jövő bizonytalanságát. Most él. Most és itt elfogadja, hogy minden olyan, amilyennek lennie kell éppen. Ehhez nincs szükség szavakra. De szükség van a szemek csöndes villanására, amely üzeni: látlak, figyelek rád, érezlek… Ezt tudja a szeretet. És csak a szeretet tudja ezt.Aki képes olvasni az emberek szemében, aki képes többet kihallani az emberi hangból a hűvös szónál, aki képes érteni a hallgatás nyelvét, aki érti a finom mozdulatok rezdülését, aki nem képzeli, hogy az ő véleménye az egyetlen igazság – az már majdnem boldog ember.A boldogsághoz több kell. Nem elég: látni, hallani, érteni és képzelni – észrevenni, megérteni, tenni is kell, hogy a végén, minden napnak éjjelén, csöndben mondhassuk magunknak, amit nem hall más, csak az Ég: ma nem hiába éltem.Add meg minden napnak, ami a napé, add meg minden pillanatnak, ami a pillanaté, és a nap minden pillanatában add meg magadnak az esélyt, hogy boldog ember légy, hisz ezért küldött a földre az Ég.Az életben mindig így történik: az emberi szeretetnek egy láthatatlan kéz segíti útját.Meríts erőt az Isteni Szeretetből, hiszen az kifogyhatatlan. És minden szeretetté válik benned és körülötted. Aki az Isteni Szeretet szikrájából merít, annak mindíg lesz ereje másoknak adni és adni. Jót adni. (Tatiosz)

Őszintének lenni, hazug emberek közt… Úgy adni, hogy nem vársz viszonzást… Gyengédnek lenni, az erőszakosak között… Figyelmesnek lenni, a figyelmetlenek közt… Óvatosnak lenni, az óvatlanok közt… Jobbnak lenni, a rosszak közt… Pártatlannak maradni acsarkodók közt… Nem viszonozni a szándékos rosszindulatot… Embernek maradni… “az állatok.közt”…Ez egy nagyon nehéz dolog! De korántsem lehetetlen… Embernek maradni!

Egy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott… Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:-És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez…Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet.Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszódtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott.- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek.A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:- Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom.- Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.Látod…minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel – kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással.Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek…hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis…azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.

A szeretet listája.

Néhány évvel ezelőtt hallottam egy középiskolai tanárnőről, aki a táblára felírta mindenki nevét, majd megkérte a diákokat, hogy másolják le a listát. Az óra hátralévő részében az volt a feladat, hogy mindenki neve mellé írják oda, hogy mi az, amit a legjobban szeretnek vagy csodálnak benne. Az óra végén a tanárnő beszedte az írásokat.

Hetekkel később mindenkinek a kezébe nyomott egy lapot. Mindegyik lapon egy diák neve szerepelt, alatta pedig az a huszonhat jó dolog, amit az osztálytársai írtak róla. Annyira sok szépet és jót fedeztek fel egymásban, hogy csak mosolyogtak, és szóhoz sem tudtak jutni az örömtől.
Három évvel később a tanárnőt felhívta az egyik volt diákjának, Robertnek az édesanyja. Robert nem volt jó magaviseletű gyerek, mégis egyike volt a tanárnő legkedvesebb diákjainak.
Az anya rettenetes hírt közölt: Robert elesett az öbölháborúban. A tanárnő elment a temetésre, ahol Robert barátai és volt középiskolai osztálytársai is beszédet mondtak. A szertartás végén Robert anyja odalépett a tanárnőhöz, elővett egy viharvert papírlapot, amelyet a tulajdonosa láthatólag sokszor szétnyitott, majd újra összehajtott. Elmondta, hogy ez volt az egyike azoknak a tárgyaknak, amit Robert zsebében a halála után találtak. Az a lista volt, amelyet a tanárnő olyan nagy alapossággal állított össze.

A papírlap láttán a tanárnő szemét elfutotta a könny.
Ekkor egy másik volt diák, egy lány, aki ott állt a közelben, elővette a saját gondosan összehajtogatott lapját, és elmondta, hogy mindig magánál tartja.
Egy harmadik diák bevallotta, hogy az ő listája bekeretezve függ a konyhában, egy következő pedig azt, hogy a felsorolást az esküvői fogadalmába is beépítette.
Ez a tanárnő annak idején arra kérte a gyerekeket, hogy vegyék észre a jót egymásban, és álmában sem gondolta volna, hogy ezzel valósággal átalakítja a belső világukat.

Jack Kornfield: A bölcs szív

Fagyi

Egy fagyizóba belépett egy kissrác. Szerény, visszafogott öltözet, anya által nyírt frizura.Leült a sarokba egy asztalhoz. Odament a felszolgálólány – Mit hozhatok?Mennyi egy kehely fagyi, tejszínnel? – kérdezte a kissrác.Nyolcszáz Forint – mondta a lány.A fiú elkezdte számolni az aprót, amit a zsebkendőjéből vett elő…A másik asztalnál lévő család lenézően, türelmetlenül méltatlankodtak, hogy miért nem inkább őket szolgálják ki, meddig kell várni egy kis csóróra…És… mennyi tejszín nélkül?Az hatszázötven Forint mondta türelmesen és kedvesen a felszolgálólány…A fiú még számolt kicsit, majd azt mondta, hogy akkor kér egyet tejszín nélkül.A lány kihozta a fagyit tejszín nélkül, majd kiszolgálta a családot is.Amíg a fiú evett a család rajta kuncogott – a csórónak nem tellik tejszínre…A srác kikérte a számlát, kitette az apróját az asztalra és elment.Amíg a lány számolt a szomszédos asztal röhögött – Na megvan? kérdezte megvetően az apa a családból?Igen, nyolcszáz Forint.Csend lett. A kisrác lemondott a tejszínről, hogy adhasson jattot a kiszolgálónak. A lánynak, aki kedves volt vele akkor is, amikor mások lenézték. Úrnak lenni nem gazdagság kérdése. Kedvesnek lenni sem…

AZ ANGYALOK ARANYKÖNYVE

Az utca szélén állott egy öreg koldusasszony. Rongyos, vékony volt a ruhája, majd megvette szegényt az Isten hidege. Mert tél volt, hideg tél, fújt a szél kegyetlenül.– Adjatok, adjatok, amit Isten adott, – könyörgött az öreg koldusasszony a járókelőknek, de a szörnyű hidegben bizony csak kevesen állottak meg s dobtak egy-két krajcárt neki.A többiek közt egy prémes bundás úr is megállott egy pillanatra, hogy alamizsnát adjon, de le kellett volna húzni a jó meleg kesztyűt, hogy előszedje a pénzes tárcácskáját, meggondolta hát a dolgot s mondta:– Bizony, bizony, szomorú dolog ez, szegény asszony, hogy koldulnod kell ebben a szörnyű hidegben!Mondta, mondta, de a kesztyűt nem húzta le, alamizsnát nem adott a szegény öreg asszonynak. Sietett haza a jó meleg szobába. De az öreg asszonynak a jó szó is jól esett s hálásan nézett a prémes bundás úr után.Abban a pillanatban fényes úri hintó állott meg a koldusasszony mellett. Nagy úr ült a hintóban, megesett a szíve a fagyoskodó asszonyon, kihúzta zsebéből a pénzes tárcáját, találomra kivett belőle egy pénzdarabot, aztán kinyitotta a hintó üveges ajtaját s odadobta a pénzdarabot az asszonynak.– Huh, de hideg van! – rázkódott össze a nagy úr s hirtelen becsapta a hintó ajtaját, de közben észrevette, hogy egy darab aranyat vetett ki a havas útra. Ahogy az aranyat megpillantotta, megbánta, hogy meg sem nézte mit esz ki a tárcájából s mondtamagában:– Ej, ej, kevesebbet is adhattam volna neki. No, de már mindegy. Majd visszafizeti a jó Isten.Aztán tovább ment a hintó, a nagy úr hazaért a fényes palotába, de a jó meleg szobában is mindazon a darab aranyon járt az esze.– Tulajdonképpen nem is volt oly túlságosan hideg, – mondta magában. – Kár volt úgy elsietnem a dolgot. No de, – vigasztalta magát, – néhanapján bőkezű is lehet az ember. Majd visszafizeti az Isten.Közben hazasétált a prémes bundás úr is, várta a pompás ebéd a barátságos meleg szobában, de hiába ült az asztal mellé, nem volt étvágya. Folyton az öreg koldusasszony járt az eszében.– Lám, lám, de szívtelen voltam! Bizony, nem fagyott volna meg a kezem, ha lehúzom a kesztyűt róla s adok egy-két hatost annak a szegény asszonynak.Felugrott az asztal mellől, hirtelen fölvette a bundáját s kisietett az utcára hogy megkeresse a koldusasszonyt. Ott volt az asszony ugyanazon a helyen s bár sovány keze majd megfagyott, turkált a hóban s közben fel-felsírt:– Oh Istenem, Istenem, de szerencsétlen vagyok!– Mit keresel a hóban, szegény asszony? – kérdezte a prémes bundás úr.– Ó, ne is kérdje, uram. Egy jószívű úr hintajából egy aranyat dobott nekem, de úgy eltűnt a hóban, hogy nem találom.– Sose keresd, jó asszony, – mondotta a prémes bundás úr – jere velem.Kézen fogta az álmélkodó asszonyt, elvezette a házába, leültette az asztala mellé s megebédeltette. Ebéd után adott neki jó meleg ruhát s az elveszett arany helyett aranyat.– – – – – –Az angyalok, mint rendesen, ennek a napnak is beírták a történetét az ő vastag aranykönyvükbe, de nem írták be a tévedésből dobott aranyat, ellenben első helyen írták be, hogy az a prémes bundás úr megbánta szíve keménységét s a hideggel, a széllel nem törődve, a meleg szobából másodszor is kiment az utcára, hogy adjon a szegénynek abból, amit a jó Isten adott őneki.http://tanmesek.blogspot.com/2010/11/az-angyalok-aranykonyve.html

A végállomáson felszállt a buszra egy anyuka két kicsi gyermekével, az egyik babakocsiban, a másik már nagyobbacska volt. A busz elindult, tele volt, lassan haladt, mert nagy volt a forgalom. A kisebbik gyerek elkezdett sírni, de nagyon. Lépésben haladtunk és a kicsi csak sírt.Egyszer csak a buszvezető hangját hallottuk: “Ne sírj, kicsi! Mindjárt kapcsolok neked egy kis zenét. De várj, még híreket mondanak.”A gyerkőc elhallgatott és figyelt . A felnőttek szája fülig ért, és mosolygó, csillogó szemekkel néztek egymásra.Aztán valóban jött egy kis zene, de a gyerkőcnek valószínűleg nem tetszett és újból sírt. A buszvezető pedig mesébe kezdett:Egyszer volt, hol nem volt… és megállótól megállóig mondta a mesét, beleszőve, hogy milyen megálló következik. A leszálló utasoktól elköszönt és jó pihenést kívánt. A sírás is megszűnt. A felnőttek viszont azt gondolom, hogy mosolyogva értek tegnap este haza, bármi történt a munkahelyen vagy bevásárlás közben a boltban.Leszálláskor előre ment egy hölgy az első ajtóhoz és megköszönte a különleges utat. Ez a 159-es busz volt és egy nagyon fiatal és nagyon kedves buszvezető. Sok ilyen kedves embert kívánunk magunknak és nemcsak a 159-es buszon!Milyen tanulságos történet! Mennyi minden jobbá tehető lenne egy kis odafigyeléssel! Ez a gesztus a buszvezetőnek szinte semmibe sem került, mégis több embert is boldoggá tett vele! Innen is gratulálunk és köszönjük!

,Egy nap egy gazdag ember adott egy kosár szemetet egy szegény embernek. A szegény ember elmosolyodott, és elment a kosarakkal, kiürítette, megmosta…
Egy nap egy gazdag ember adott egy kosár szemetet egy szegény embernek. A szegény ember elmosolyodott, és elment a kosarakkal, kiürítette, megmosta és feltöltötte gyönyörű virágokkal, visszament a gazdag emberhez és visszaadta neki.
A gazdag ember meglepődött és azt kérdezte:
– Miért adsz nekem szép virágokat, ha én szemetet adtam neked?
– A szegény ember így válaszolt: Mindenki azt ad, ami a szívében van.”

Amikor hajléktalannak öltöztem New Yorkban senki sem vett észre. Ekkor éreztem csak igazán, hogy milyen hajléktalannak lenni. Az emberek elmentek mellettem és sajnálkozva néztek rám. Csak egy hölgy volt olyan kedves, hogy ételt adjon nekem. Elképesztő élmény volt, amit soha nem fogok elfelejteni.Számos esetben felejtjük el, hogy áldottak vagyunk. Számos esetben felejtjük el, hogy milyen szerencsések vagyunk. Valaki szeret minket. És ha segíteni tudunk egy olyan emberen, aki bajban van, meg kell tennünk. Egy adag étel sokat jelent egy olyan embernek, akinek még arra sincs esélye, hogy vízhez jusson. Legyél a változás, amit a világban látni szeretnél.A világ végén mind normális emberek leszünk…. mind egyenlőek. Sokkal fontosabb, hogy belül szépek legyünk, mintsem, hogy kívül tökéletesek. Ha visszanézek az életemre és megszámolom azokat a dolgokat, amelyek fontosak voltak nekem… a pénz, a hírnév, az anyagi javak nincsenek köztük. Senki és semmi nem tehet olyan boldoggá, mint a feleségem. Az emberek azt mondják, hogy már idős. Tudom, hogy ráncai vannak, de nem érdekel. Úgy szeretem, ahogy van. Ő egy CSODÁLATOS ember. Jobb emberré tett.Rájöttem egy dologra: a nő a férfi tükre.Richard Gere a kísérlete után minden hajléktalannak akivel találkozott, adott 100 dollárt. Többen sírva fakadtak a hálától és a megdöbbentő gesztustól.

ÉN: Szia Isten! 🙏ISTEN: Szia!ÉN: Darabokra hullottam. Össze tudnál újra rakni?ISTEN: Inkább nem.ÉN: Miért?ISTEN: Mert Te nem egy kirakós játék vagy.ÉN: És mi legyen az életem szétesett darabkáival?ISTEN: Hagyd ott őket, okkal váltak le rólad. Ne foglalkozz velük egy ideig, aztán döntsd el szükséged van-e még bármelyikre is.ÉN: Nem értesz! Én összetörtem!ISTEN: Nem, Te nem értesz engem.Te most éppen túl lépsz, fejlődsz.Amit most érzel, az a növekedés fájdalma. Megszabadulsz a hátráltató́ dolgoktól és emberektől. Nem szétesel, hanem a helyedre kerülsz.Nyugodj meg! Vegyél egy mély lélegzetet és engedd, hogy leváljanak rólad a téged már nem szolgáló részek. Ne ragaszkodj többé ezekhez.Engedd leesni, elmenni.ÉN: Ha elengedem ezeket, mi marad nekem?ISTEN: Csak a legjobb darabok.ÉN: Félek változni.ISTEN: Folyamatosan ezt mondom: NEM VÁLTOZOL! HANEM VALAKIVÉ VÁLSZ!ÉN: Válok? Kivé?ISTEN: Azzá válsz, akivé teremtettelek!A fény, a szeretet, a remény, a bátorság, az öröm, az irgalmasság, a kegyelem és az együttérzés emberévé. Sokkal többet adtam neked, mint azok a sekély részek, amikkel azonosítod magad és amikhez annyi kapzsisággal és félelemmel ragaszkodsz.Hagyd ezeket lehullani. Én szeretlek téged!Ne változz! Legyél! Legyél az, akinek teremtettelek. Addig fogom ezt mondani neked, amíg nem emlékszel rá.ÉN: Akkor van egy másik rész.ISTEN: Igen. Legyen az ilyen.ÉN: Tehát…Nem vagyok törött?ISTEN: Nem, de megtörted a sötétséget, akár a hajnal fénye az éjszakát. Ez egy új nap.Válj azzá, aki valójában vagy!

Egy ember hirtelen meghalt. Egyszer csak megpillantotta az Istent, ahogy közeledett egy bőrönddel a kezében.- Fiam, itt az ideje, mennünk kell!- De miért ilyen hamar? Olyan sok tervem volt még. – kérdezte az ember.- Sajnálom Fiam, de most van itt az ideje, menned kell!- És mi van a bőröndben?- Minden ami a Tiéd volt.!- Ami az enyém volt? Akarod mondani a holmim, a ruháim, a pénzem?- Sajnálom fiam, de az anyagi javaid sohasem voltak a tieid. A földhöz tartoztak mindig.Akkor a tehetségeim…- Ezek sem a tieid. A körülményekhez tartoznak.- Akkor a barátaim, a családom???- Sajnálom fiam, de azok sem a tieid. Az életutadhoz tartoztak.- De a feleségem, és a gyerekeim???- Sajnálom fiam, de még ezek sem a tieid. A szívedé voltak…- Akkor a testem???- Ez sem volt a tiéd soha. Az a poré!- Akkor a lelkem?- Sajnálom fiam, de az lelked… A lelked sem volt sohasem a tied. A lelked az enyém!A kétségbeesett ember kitépte a bőröndöt Isten kezéből, és kinyitotta. Üres volt! Könnyekkel a szemében az ember megkérdezte Istent:- Soha nem volt semmim???- De igen fiam, az emlékeid. Minden pillanat amit megéltél, csakis a TIÉD!

A szeretet nem vásárolható meg

Egy kutyatenyésztő hirdetést adott fel és plakátokat rakott ki, mivel 9 kölyökkutyája született.Az érdeklődők csak úgy özönlöttek, mivel nagyon jó hátterű kutyák kölykeiről volt szó. Egyik nap jött egy kisfiú.- Csókolom bácsi! Van egy kis gyűjtött pénzem, mert már nagyon régóta szeretnék kutyát. Meg szabad néznem őket?- Természetesen. Gyere velem hátra, most éppen a házukban vannak, de kihívom őket,- válaszolta a tenyésztő.Ahogy szólt nekik, rögtön kiszaladtak és hozzájuk futottak.Teli voltak élettel,vidámsággal. De egy a sok közül lemaradva, bicegve botorkált ki a kis házikóból.Szegény nem tudott úgy futni,mint a többi kölyök, mert sántán született. Ahogy a kisfiú meglátta ezt a kiskutyát, felcsillant a szeme és így kiáltott:-Őt kérem!- Ó, aranyos tőled, de ő nem fog meggyógyulni. Soha nem fog tudni úgy futni, mint a többi kölyök, és így csak nehézkesen fog veled játszani.Hallgass rám, jobb ha inkább nem őt választod,- reagált rá a tenyésztő. Erre a kisfiú megfogta a bal nadrágszárát, és felhúzta a combjáig. A tenyésztő döbbenten látta,hogy lábprotézise van. Szóhoz sem jutott.- Bácsi kérem, hadd vegyem meg azt a sánta kutyát! Én sem tudok úgy futni, mint az iskolatársaim. Szükségem van egy megértő társra, aki együtt tud érezni velem!- fakadt ki magából a fiúcska. Végül a tenyésztő megfogta a sánta kiskutyát és a kisfiú kezébe tette.- Mennyit kell önnek fizetnem bácsi?- kérdezte kíváncsian.- Neked adom ingyen! Ugyanis szeretetért nem lehet pénzt kérni, és megvásárolni sem, légy vele boldog!

Istennel beszélget egy ember:
-Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol.
Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az embernek, hogy betekintsen.
A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval. Az embernek elkezdett csorogni a nyála.
Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett.
Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal.
De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.
A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva.

Isten ekkor azt mondta: -Amit most láttál az a Pokol volt.Majd mindketten a második ajtóhoz léptek.
Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában. Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála.
Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben. De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással.
A szent ember ekkor azt mondja Istennek: -Én ezt nem értem!
-Ó, pedig ez egyszerű – válaszolja Isten – ez igazából csak ‘képesség’ kérdése. Ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak.
Amikor csak magunkra gondolunk… a Pokol van itt a Földön.

A Szeretet – Tanítómese

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget elsüllyed. Ezért valamennyien elkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget elsüllyedt a Szeretet segítségért imádkozott. A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett. Ő megkérdezte:
– Gazdagság eltudnál vinni magaddal?
– Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt is viszek, itt nincs már hely a számodra.
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közlekedett:
– Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
– Nem, Szeretet nem tudlak elvinni- válaszolta a büszkeség.
– Itt minden tökéletes, és te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
– Bánat, kérlek, vigyél magaddal!
– Óh, Szeretet! -mondta a Bánat, én olyan szomorú vagyok, egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg sem hallotta a Szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
– Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
– Tudás meg tudod mondani ki segített nekem?
– Az Idő volt, – mondta a Tudás
– Az Idő?- kérdezte a Szeretet.
– Miért segített rajtam az Idő? A Tudás válaszolt:
– MERT CSAK AZ IDŐ ÉRTI MEG, HOGY MILYEN FONTOS AZ ÉLETBEN A SZERETET.
Gondolatok:
– Adj az embereknek többet, mint amire vágynak, és ezt teljes szívedből tedd.
– Akárhányszor azt mondod “Szeretlek”, gondold komolyan.
– Akárhányszor azt mondod: “Sajnálom”, mindig nézz a másik szemébe.
– Soha ne hagyd figyelmen kívül mások álmait.

– Szeress mélyen és szenvedélyesen. Megsérülhetsz, de ez az egyetlen módja annak, hogy valóban teljes életet élj.
– Kezelj minden egyet nem értést tisztán, de ne támadj.
– Beszélj lassan, de gondolkozz gyorsan.
– Ne feledd, hogy a legnagyobb szerelem és a legnagyobb eredmények hordozzák magukban a legnagyobb kockázatot.
– Ha esetleg veszítettél, tanulj belőle.
– Ne feledd: tiszteld önmagad,tisztelj mindenki mást, és légy felelős a tetteidért.
– Ne hagyd, hogy kis szóváltás vessen véget egy nagyszerű barátságnak.
– Akárhányszor rájössz, hogy hibáztál, tegyél meg mindent, hogy helyrehozd. Azonnal.
– Vállald a kihívásokat, de ne feledd el a korlátaidat.
– Ne feledd, hogy van amikor a csend a legjobb válasz.
– Élj egy jó és becsületes életet. Amikor öreg leszel és rá gondolsz, jó érzés lesz újra átélni.

ÉN: Uram, kérdezhetek Tőled valamit?

ISTEN: Természetesen.

ÉN: Ígérd meg, hogy nem leszel mérges rám…

ISTEN: Ígérem.

ÉN: Miért zúdítottál ma annyi mindent a fejemre?

ISTEN: Ezt hogy érted?

ÉN: Hát, reggel elaludtam.

ISTEN: Igen…

ÉN: Egy örökkévalóságig tartott, míg beindult az autóm.

ISTEN: Aha…

ÉN: Ebédre nem olyan szendvicset kaptam, amilyet rendeltem – így várnom kellett.

ISTEN: És?

ÉN: Hazafelé lemerült a mobilom épp mikor valaki hívott…

ISTEN: Értem.

ÉN: És mintha ez még nem lett volna elég, mikor hazaértem és pihenni szerettem volna, beleültem az új masszázsfotelomba az pedig nem akart bekapcsolni.Ma nem jött össze semmi! Miért engedted, hogy minden ígyalakuljon?

ISTEN: Engedd meg, hogy megmagyarázzam: hajnalban a Halál Angyala állt ágyad mellett én pedig egyik angyalom küldtem, hogy küzdjön meg vele az életedért. Hagytalak aludni ez idő alatt.

ÉN: (szégyenkezve) Áh…

ISTEN: Azért nem engedtem, hogy az autód beinduljon, mert ha elindulsz, épp egy részeg sofőrrel találkozol utadon, aki beléd hajtott volna.

ÉN: (megalázkodva) Ó…

ISTEN: Az, aki a szendvicsed készítette beteg volt, így nem akartam, hogy tőle kapd az ebéded. Tudtam, hogy nem késhetsz munkából.

ÉN: (zavarban) Aha…

ISTEN: A telefonod pedig azért merült le, mert az a személy, aki hívott csak hazugságokkal tömte volna a fejed és Te hittél volna neki. Így védtelek meg tőle.

ÉN: Értem, Uram.

ISTEN: Ó, és az a masszázsfotel pedig hibás volt és tönkretette volna az áramellátást a házadban.

ÉN: Úgy sajnálom, Uram…

ISTEN: Ne sajnálkozz, csak tanulj meg bízni bennem! Jóban és rosszban egyaránt.

ÉN: Bízni fogok benned, Uram!

ISTEN: És ne kételkedj. Mindig jobb lesz az általam tervezett nap számodra,mint amilyen a tiéd lenne.

ÉN: Nem fogok kételkedni. Engedd meg, hogy megköszönjek mindent, amit értem tettél.

ISTEN: Nincs mit megköszönnöd, gyermekem. Ez csak egy újabb nap volt, hogy Istened voltam és nagyon szívesen törődöm a gyermekeimmel.Egy újabb nap volt , hogy tudd , MINDEN érted történik hogy megtanuld Mindenben megtalálni a jót, ami segít utadon, fejlödésedben Hogy tudatosodj .Pozitívan gondolkodj.Légy hálás mindenért, amiért csak tudsz. ❤

SZENT MAXIMILIAN KOLBE BREVIÁRIUMÁBÓL

:Csak azt adhatjuk az embereknek, ami erényeink telített edényeiből kicsordul.Az egyetlen célunk az, hogy szentek legyünk. Mindazt, ami nem e felé a cél felé vezet – határozottan kerüljük, ami pedig a célunkat szolgálja, mindig csak eszköznek tekintsük.Aki a fáradtságos önnevelés és a hűséges, kitartó ima segítségével eljut az Istennel való egyesülésre, az teljesítette a legnagyobb földi küldetést, és örökre áldott lesz a neve. Az ilyen lélek már itt a földön megízleli szívében a mennyei békét és örömet, az örökkévalóságban pedig egészen elmerül Isten végtelen szeretetében.Vannak olyan lelkek, akik azt gondolják, lelkük megszentelését önmegtagadásaikkal érhetik el. Ami ennél is rosszabb, olyanok is akadnak, akik körülnézve maguk körül, azt mondják, én nem vagyok olyan, mint az a másik. Ez farizeizmus, ami nagy kárára van a léleknek.A tökéletesség titka nem abban rejlik, hogy nagy dolgokat vigyünk végbe, hanem hogy apró dolgokat is lelkiismeretesen elvégezzünk; a tökéletesség eléréséhez nem hosszú imákra és súlyos önmegtagadásokra van szükség, hanem arra, hogy Isten akaratát pontosan teljesítsük.Van valami, ami alapján meg lehet állapítani, hogy egy lélek a tökéletesség útján halad és a Szeplőtelen felé közeledik-e. Ez az engedelmesség. Ha a lélek minden nehézség és belső ellenállás ellenére az engedelmesség útmutatásait követi – jó úton jár.Az apró kis dolgokban kell elkezdenünk nevelni önmagunkat. Ha ezeket a kis dolgokat elhanyagoljuk, Isten, az Ő irgalmassága miatt nem ad újabb kegyelmeket, nehogy azokat is eltékozolva csak tovább növeljük Vele szemben adósságunkat. Minden kegyelemről számot kell adnunk, hogy jól éltünk-e azokkal.Isten az ember nagyságát nem az általa elvégzett feladatokon, méltóságán vagy hivatalán méri le, hanem erényein és azon, milyen hűségesen teljesíti az Ő akaratát a szent engedelmesség által.

3Te és további 2 ember

Ma reggel az élelmiszerboltban voltam, amikor egy hangos zörgésre, törés hangjára lettem figyelmes. Kíváncsi voltam, így megkerestem a zaj forrását, és láttam, hogy többen sugdolózva néznek a következő sor vége felé. Amikor odaértem, egy idős nénit láttam, aki véletlenül nekiment a polcoknak, így sok doboz és üveg leborult, összetört és szétfolyt. Ott térdelt a padlón, és szégyenében próbálta összetakarítani, de láthatóan nem ment neki.Annyira sajnáltam, ahogy ott állt és bámulta mindenki a kínlódását. Odamentem, letérdeltem mellé és próbáltam nyugtatni, hogy minden rendben van, ne aggódjon, segítek feltakarítani. Körülbelül egy perc alatt az üzletvezető is odaért, mellénk térdelt, és szólt, hogy majd ők feltakarítanak.A hölgy, mély szégyenkezéssel ennyit tudott kinyögni: “Előbb ki kell fizetnem mindazt, amit összetörtem.” Legnagyobb megdöbbenésünkre ekkor a főnök teljes nyugalommal elmosolyodott, és kedvesen annyit mondott: “Van biztosításunk rá, semmit nem kell kifizetnie, menjen nyugodtan……………………………..Bárhol is vagy, csukd be a szemed egy pillanatra, és képzeld el, hogy Isten pontosan ezt akarja tenni veled!Összegyűjteni a szíved apró szilánkjait, amit az élet összetört. Begyógyítani mindazt a sebet, amit mások okoztak neked. Helyre akar állítani, fel akar emelni, megbocsájtani a bűneid Krisztusban és törődni veled!Nekünk is van “biztosításunk” az ilyen helyzetekre.Úgy hívják, KEGYELEM.Keresd Istent! “

Mielőtt meghalsz, ne aggódj a tested miatt… A rokonaid megteszik, ami szükséges – a lehetőségeik szerint.Leveszik a ruhádat.Megmosdatnak.Felöltöztetnek.Elvisznek lakóhelyedről az új címedre.Sokan jönnek majd a temetésedre, hogy elbúcsúzzanak tőled. Lesznek, akik megváltoztatják terveiket, néhányan a munkahelyükre sem mennek be azon a napon.A dolgaid, melyeket nem szerettél kölcsönadni, eladják, elajándékozzák vagy elégetik.A kulcsaid,a szerszámaid,a könyveid,a gyűjteményeid,ruháid…Tudd, hogy a világ nem áll meg és nem sír majd utánad az egész emberiség.Munkádat átveszi más. Valaki, akinek egyenlő, vagy jobb képességei vannak, elfoglalja a helyed.A tulajdonod az örökösöké lesz.Egy darabig majd továbbra is idéznek, ítélkeznek fölötted, megkérdőjeleznek és kritizálnak azokért a kis és nagy dolgokért, amiket az életben tettél.Azok az emberek, akik csak arcról ismertek, azt fogják mondani: ′′ Szegény…”Az őszinte barátaid sírni fognak pár órát vagy pár napot, de aztán újra nevetni fognak.Házi kedvenceid hozzászoknak az új gazdához.Egy darabig a falra akasztják a fényképeidet, majd a bútorra teszik, míg végül a fiók alján tárolják.Valaki más ül a kanapédra és eszik a tányérodból…A mély fájdalom az otthonodban egy vagy két hétig tart, egy hónapig, kettőig. Egy évig, kettőig… Aztán csatlakozol az emlékekhez, majd véget ér a történeted.Befejezted az emberek között, itt befejezted ezt a világot.De a történeted az új valóságodban kezdődik: a halál utáni életedben.Életedben minden elveszíti az értékét. Akkor is, ha olykor nem tudtál továbblépni éppen a szeretett dolgok miatt. Minden, ami itt volt, elveszíti azt az értékét.A testi szépséged.A neved.A tulajdonod.Hiteleid.Állásod.Bankszámlád.Otthonod.Autód.Címed.Rangod.Barátaid.Akik mindig melletted álltak.Családod…

Ebben az új életben csak a lelkedre lesz szükséged.Ez az egyetlen, ami megmarad.Ezért próbálj meg teljesen, szépen élni és boldog lenni, amíg itt vagy, mert ahogy Assisi Szent Ferenc mondja: “Innen nem viszed el, amid van. Csak azt viszed el, amit adtál!”

Csodák sora! A Mennyországgal szemben tehetetlenek a természeti erők!

Related image

A pusztító természeti katasztrófák nem fognak Szűz Márián!

1. Amerika, Robstown, Harvey hurrikán, 2017

Valami igazán megdöbbentő dolgot találtak a Harvey hurrikán által letarolt város romjai között: bizonyítékként arra, hogy a Szent Szűz legyőzi a gonoszt.

Mint ismeretes Amerikán végigsöpört a Harvey hurrikán, óriási károkat okozva, és számtalan területen gyakorlatilag mindent a földdel tett egyenlővé.

Arra azonban senki nem számított, hogy a hurrikán által letarolt városban, a romok között olyan dologra lelnek, ami a dolgok természetes folyását figyelembe véve egyáltalán nem lehetne ott.

Nem érti senki, hogyan maradhatott meg egy Szűz Mária szobor teljesen sértetlenül, miközben minden ripityára morzsolódott és tört körülötte.

A róla készült fotó azóta az egész világot bejárta – isteni csodaként, a mennyei hatalom bizonyítékaként emlegetik.

A szobrot Robstown környékén találták meg, 20 mérföldre a Corpus Christitől. Egy családnak sikerült lefotóznia a romok közül kimagasló, egyetlen karcolás nélkül megmaradt Mária-szobrot. Senki sem tudja, mi lehet az oka annak, hogy nem lett semmi baja.

“Van valami csodálatos abban, ahogyan ez a szobor a pusztítás után is ott áll, a romok felett érintetlenül” – mesélte egy férfi, aki saját maga is látta az egészet a helyszínen.

Amerika és Texas történetének egyik legpusztítóbb hurrikánja söpört végig a térségen, semmi nem tudott ellenállni neki, sem beton, sem kő, egyedül a guadelupiai Szűz Mária szobra maradt ép, megmutatva a világnak, hogy e föld erőinek megvannak a határai.

2. Guayaquil, Equador

Equadorban 2016 április 23-án egy 7.8 erősségű földrengés gyakorlatilag a földdel tette egyenlővé Guayaquil városkát. 600 ember halt meg, rengetegen megsérültek, és tízezrek vesztették el otthonukat, minden vagyonukat azon a napon.

Ám a Szent Szűz üvegszekrényben (!!!) álló szobra tökéletesen érintetlen maradt.

“Nem csak a Szent Szűz szobra maradt épen, hanem Jézus Urunk is, az Oltáriszentség színe alatt” mesélte María del Carmen Gómez szerzetesnővér.

“Az Oltáriszentség egy kis kápolnában volt az iskolánk bejárata mellett, és teljesen el volt temetve a romok alatt. Mégis érintetlenül találtunk Rá néhány másik, a szentmiséhez használt liturgikus tárgy és egy kisebb, épen maradt Miasszonyunk szobor mellett.”

Az iskolából, a kolostorból és magából a városból gyakorlatilag kő és portenger maradt.

3. Manila, Maribojoc, Bohol

Manilában a kis Jézust karjában tartó Szűzanya szobra maradt sértetlenül állva egy hatalmas földrengés közepette.

“A földrengés elpusztította a templomot, de a patrónánkat megkímélte.” mondta Tom Balatayo plébános atya.

“Ahogy végignézek a templom romjain, szinte hallom az üzenetet, amit Assisi Szent Ferenc kapott Istentől: Építsd újjá egyházamat!” – mesélte Luis Antonio Cardinal Tagle püspök arról az érzésről, ami a romokat látva átjárta. – “Valójában a ripityára tört szíveinket kell újjáépíteni.

“Szívszorító látni, hogy mi lett a több évszázada álló, nemzeti kincsnek számító templomunkból, hogyan vált a földdel egyenlővé. Még azt sem tudjuk, lesz-e itt valaha újra templom!” – mondta a püspök.

4. Atlanta, 1997

“Atlantában, 1997-ben, a Dunwoody negyedben tarolt a tornádó. A bátyám háza porig égett… Semmi nem maradt belőle, egyedül a Mária szobor maradt meg, egyetlen karcolás vagy füstnyom nélkül… Ez lehetetlen! … Még mindig látom magam előtt a megégett földet, ami a ház után maradt, mintha csak háborús zónában lennénk… És a közepén ott állt békésen a mi mennyei Anyánk.”

5. Palm Sunday tornádo, 1965. április 11 – a katolikus templom Mária szobra

Palm Sunday tornado left Mary Statue untouched

6. Breezy Point, Queens, New York 2012 – a Sandy hurrikán után

Queens Fire Sandy Mary Statue Still Standing

 További tanúságtételek

“Ugyanez történt a Katrina hurrikán után is… A templom eltűnt, minden, ami megmaradt belőle,  az Áldott Szűz szobra és a crucifix.”

“A nagynéném Chalmette-ben mindenét elvesztette a Katrina miatt, minden megsemmisült, elszállt, kivéve a Mária szobrot, ami az ajtó jobb oldalán volt. Dicsőség Neki!!”

“Édesanyám háza porig égett, egyedül a prágai kis Jézus kerámia szobra maradt épen. MINDEN más hamuvá lett.”

“1985-ben tűz ütött ki nálunk… Minden elszenesedett – a falon lógó crucifix és a rózsafüzérek viszont érintetlenül maradtak… Isten azon a napon ott volt a házunkban.”

“Michigan-ben élek, és bármi történt nálunk, a Mária szobor mindig ugyanott állt a kertben. Egyik télen 70 centiméter magas hó esett, de Mária körül nem volt hó. Természet anyánk tiszteletteljesen bánt a Szűzanyával.”

“A II. világháborúban a japánok földig rombolták a szülővárosomat. A mi házunk volt az egyedüli, amelyik nem lett a lángok martaléka, mert a hálónkban, a nagymamám régi oltárán állt Jézus Krisztus fából készült fejszobra. A szobor Spanyolországból való volt, amikor megvettük, azt mondták, csodatevő szobor.”

“Egy barátunknak autóbalesete volt. A szélvédőjükre a Szűzanya képe volt kitéve. Több autót érintett a baleset, sajnos voltak sérültek is, de az ő autójukban senkinek a hajaszála sem görbült.”

Waveland, Szent Klára parókia (St. Clare’s parish)

“New Orleans, a Katrina hurrikán idején. Templomok és házak lettek rommá pár óra alatt. De a Miasszonyunk szobra egyetlen karcolás nélkül érintetlenül állt a helyén. Mellékelem a képet is.”

Our Lady was left standing and undamaged after Hurricane Katrina. St. Clare's parish in Waveland, Miss

“Több tűzoltó is beszélt arról, hogy a tornádó után érintetlen Bibliákat találtak a romok alatt. Csodálatos!”

“Ugyanez történt az unokatestvéreméknél Arizonában is, egy erdőtűzben leégett a házuk. A fából készült feszületet mégis érintetlenül találták meg.”

“Nem vagyok meglepődve. A férjem helyi művész, olajképeket készít kedvenc képemről, ami a Lourdes-i Miasszonyunkat ábrázolja. A stúdiója pár éve leégett. Egyetlen dolog maradt meg belőle: az eredeti kép a Lourdes-i Miasszonyunkról.”

További tanúságtételek:
https://www.catholiccompany.com/getfed/stories-holy-objects-surviving-storms-fires-floods/

Szerintetek mi történhet abban a pillanatban, amikor egy templom hatalmas detonációval megsemmisül, és az üvegfal mögött álló Mária szobor sértetlen marad? Vajon angyalok állják körül, hogy megvédelmezzék Királynőjük képmását?

„Amiben most élünk, egy átmeneti állapot. Mindenki, mindenki ellen. Borzalmas vad erők tombolnak. Nagyon sokan kerülnek olyan helyzetbe, hogy úgy érzik, nincs belőle kiút. Pedig van, de csak egyéni! Tömeg megváltás nincs! Egyénileg kell megtenned, amiért születtél, be kell töltened a jobbik szerepedet. Mert vigyázz, kínálkozik rosszabb is! Próbáljátok magatokat megismerve, másokat segítve, mások felé a jót sugározni. Jót tenni és tudni, hogy ami most látszólag rossz, utólag kiderülhet, hogy jó. Nem formálhatjuk át a világot a magunk képére. Mindenkinek joga van a saját világához. Tökéletes ember nincs, mert akkor nem a földön lennénk. Mindenkit arra tanítok, hogy legyen önmaga, hogy betölthesse azt a feladatot, amire született. Aki kapni akar, annak először adni kell. A gond az, hogy az emberek mindent azonnal akarnak, nincs türelmük végigjárni a fejlődésüknek megfelelő lépcsőfokokat. Holott a földi lét a tapasztalásról kell, hogy szóljon mindannyiunk számára. Véletlen történések nincsenek. Ha valaki szerencsétlennek érzi magát, akkor is tudnia kell, hogy az események az előzmények tükrében, vagyis okkal történnek. És azt is tisztán kell látni, hogy minden döntésünk jelzés a jövőnek. Ébredni kell ahhoz, hogy önmagunkra találjunk, hogy fényt jelenthessünk a világnak, hogy segíthessünk a Földön.”

Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult, hogy megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.

– Gyertek – mondta nekik -, az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.Bevitte őket az erdő mélyébe, ott is a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.

Jött az első.De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb meséit a forrás: az ember nem látott meg és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt.Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó-ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment, zárt szívvel, hidegen. Ez volt az első harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye.

Aztán jött a második ember. Jött, de ő sem látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép erdőben. Az ő szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő-ember volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az elsőt. És ez volt az erdőn a második harmat. A hajnali harmat.Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellő, a virágok és a tündérkék a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.

És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta:– Istenem, milyen szép…És abban a pillanatban lehullt a szívéről egy nagy rozsdás lakat.Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikón nyargalták végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fűszálak. Egy sárgarigó felröppent a legmagasabb fenyő tetejére, és vidámat füttyentett.És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.– Milyen szép! – mondta még egyszer az ember.

Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet.

Magasan fönt, az égben, fehér felhőtutajon a Jóisten ült, maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából, és alámosolygott a földre.Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is.

Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember.Te látó-ember leszel, ugye?

Vass Albert – Erdők könyve (részlet)

“Annak az embernek a szavára adj, aki a szívével beszél, a lelkével lát és a mosolyával ölel. Az ilyen ember szavai akkor is élnek, amikor már el is hallgattak.” Robert Lawson

GONDVISELŐ ISTEN SZERETETE VÉGTELEN! “Ha Isten be tudta fogni az oroszlán száját Dániel miatt,ha szét tudta választani a Vörös-tengert Mózes előtt,ha ki tudta nyitni a börtönajtót Péter előtt,ha gyermeket tudott adni Sárának,ha fel tudta támasztani Lázárt a halálból,akkor egészen biztos lehetsz abban is, hogy Ő GONDOT VISEL RÓLAD IS!Bármivel is nézel szembe ma, SEMMI sem túl nagy és nehéz neki ahhoz, hogy hatalmas kezével kézben ne tudná tartani azt is!Óriási szeretetével körülvesz téged is !BÍZZ BENNE!”

A Földet a szelídek öröklik.A Földet a szelídek öröklik, akiket nem lehet eltiporni.A szelídek, akik tovább látnak az orruk hegyénél.A szelídek, akik kinyitják szemüket a világra.A szelídek, akik hisznek magukban.A szelídek, akik bizonyosak Isteni Magukban.A szelídek, akik tudják, hogy a Teremtő Egy Isten mindenkit tökéletesre teremtett.A szelídek, akik ismerik belső; boldog bőséget teremtő erejüket.A szelídek, akiket nem lehet eltántorítani Isteni küldetésüktől.A szelídek, akik a legmélyebb gödörből kapaszkodnak kifelé, felfelé.A szelídek, akik tenger-sok tapasztalattal a hátuk mögött elfogadnak mindenkit olyannak, – amilyen.A szelídek, akik dolgoznak saját magukon, hogy méltóképpen mutassák az utat mindenkinek.A szelídek, akik senkivel nem vitatkoznak.A szelídek, akik eszmét cserélnek.A szelídek, akik nyugodtan, békésen teszik az Istenadta dolgukat.A szelídek, akik – látszólag – nem mennek szembe az árral.A szelídek, akik kizárólag a Teremtő Egy Isten előtt hajtanak fejet, s térdet.A szelídek, akik ismerik belső tartalékaikat.A szelídek, akik nem a ruhájukon viselik a jelképeket, hanem a szívükben.A szelídek, akik a nagyon keskeny, ám a legbiztonságosabb ösvényen haladnak.A szelídek, akik panaszkodás helyett hálásak. Mindenért.A szelídek, akik Isten szolgálatában használják mag teremtő nyelvüket.A szelídek, akik pontosan tudják: az ima hatalma ember feletti, ám az egésznek csak a fele.A szelídek, akik itt és most békésen cselekednek.A szelídek, akik megművelik a földet.A szelídek, akik bevetik a termőföldet.A szelídek, akik elvetik a magot az alaposan megművelt anyaföldbe.A szelídek, akik alkalmas időjárást kérnek, – s kapnak munkájukhoz.A szelídek, akik gondoskodnak az elvetett magról.A szelídek, akik kigyomlálják a gazt.A szelídek, akik tudják: FöldAnya mindenkit ellát elegendő gabonával, zöldséggel, gyümölccsel, tejet-tojást adó maggal.A szelídek, akik tudják, hogy a béke előhívásának egyetlen módja van: Az állatok fel, – kiszabadítása.A szelídek, akik látják lelki szemeik előtt a boldog bőséget: ahol mindenkinek jut elegendő élő étel, kristálytiszta forrásvíz, emberhez méltó hajlék. A szelídek, akik előre látnak: tudják, hogy itt és most lépni kell.A szelídek öröklik a Földet, akik már megszelídítették a vihart, a háborgó tengert. Önmagukban.A szelídek öröklik a Földet, így az Örök Értékeket átörökítik a következő Nemzedékeknek.A szelídek öröklik a Földet, akik megtartják célkövető, szeretetteljes magatartásunkat.A szelídek öröklik a Földet, akik megtartják, s megtartatják Isten EGY Törvényét: A SZERETET TÖRVÉNYÉT.A szelídek öröklik a Földet, akik megtartják, – s megtartatják az Igazságosság Elvét és a Mértékletesség Elvét.A szelídek öröklik a Földet, akik mindenben, mindenkor, mindenhol; minden körülmények között felelősséget vállalnak gondolataikért, szavaikért, cselekedeteikért.A szelídek öröklik a Földet, akik mindenben, mindenkor, mindenhol; minden körülmények között követik az Isteni Útmutatást.Mindannyian szelídek vagyunk, – a Teremtő Egy Isten Kegyelméből.A lelkünk legmélyén mindannyian pontosan tudjuk mindezt.Békés, dolgos napokat kívánok Mindannyiunknak sok szeretettel.

10 éve nem látta a fiát egy anya. Egy nap eldöntötte, hogy elmegy hozzá. Elsírtam magam, amikor elolvastam ezt a történetet!
„Az anyám fél szemére vak volt. Utáltam ezért… szégyelltem. Egy ócskapiacon dolgozott, kisebb tárgyakat gyűjtött, és megpróbálta valamivel drágában eladni.
Emlékszem egy napra, mikor anyám értem jött az iskolában. Nagyon kínosan éreztem maga. Nem értem, hogyan tehetett ilyent? Dühösen rá néztem, majd elszaladtam, egészen hazáig. Másnap az összes osztálytársam rajtam röhögött. Azt kívántam, bárcsak ne lenne anyám. Ki is mondtam, amit gondolok: Anya, miért vagy félszemű? Miért vagy annyira csúnya? Miért nem halsz meg már végre?!
Ő nem válaszolt. Akkor kicsit rosszul éreztem magam, de ugyanakkor jól is, mert kimondtam végre, ami rég bennem volt. Lehet azért voltam ilyen, mert ő sosem büntetett meg semmiért.
Aznap este felébredtem, majd kimentem a konyhába, hogy egy pohár vizet igyak. Anya ott ült a széken, és sírt. Ránéztem, majd fogtam magam és visszamentem aludni.
Tudtam, hogy azért sír, mert megbántottam, de utáltam, mert csak egy szeme volt, és mert szegények voltunk.
Akkor eldöntöttem, hogy ha majd felnövök, sikeres ember leszek. Keményen tanultam, egyetemre mentem, jól kereső állást kaptam, végül meg is nősültem, sikerült megvennünk egy házat is, és két gyermekünk született.
Egy nap valaki kopogott az ajtón. Anyám volt az…
A kislányom nyitott ajtót. „Ki vagy? Nem ismerlek! – mondta, majd sírva elrohant, mert megijedt. Akkor mérges lettem. „Hogy képzeled, hogy idejössz, és megijeszted a lányomat. Takarodj innen! MOST!”
„Nagyon sajnálom, lehet eltévesztettem a házszámot” – mondta.
Majd eltűnt, és én megkönnyebbültem.
Pár nap múlva osztálytalálkozóra kaptam meghívást. Azt hazudtam a feleségemnek, hogy üzleti útra kell mennem. Mivel találkozó a régi otthonom közelében volt, így gondoltam megállok és benézek. A lakás üres volt. A szomszédok szóltak, hogy anyám pár nappal ezelőtt meghalt. Nem sírtam.
A konyhaasztalon egy levél volt lerakva. Kinyitottam.
Úgy érzem, hogy rövidesen meg fogok halni. Megígérem, hogy többé nem foglak meglátogatni. Vajon, te meg fogsz néha látogatni? Nagyon hiányzol. Örültem, mikor megtudtam, hogy eljössz az osztálytalálkozóra, de én eldöntöttem, hogy nem fogok odamenni… mindezt a te érdekedben tettem. Mikor még nagyon kicsi voltál, történt egy baleset, amiben elvesztetted az egyik szemedet. Az orvos közölte, hogy ha akarom, az én szememet át tudják ültetni. Nem haboztam, odaadtam neked, hogy ne csúfoljanak majd az osztálytársaid.
Sosem haragudtam rád, bármit is tettél. Te jelentettél nekem mindent!
A világ összeomlott bennem. Gyűlöltem magam, ahogyan szegény anyámmal viselkedtem. Egész este csak sírtam, és a bocsánatáért könyörögtem.”
Forrás: filantropikum.com

A veszteségekről és a fájdalmakról

Történt egyszer, hogy a kotnyeles tanítvány felkereste az egykedvű tanítót a következő kérdéssel.– Mester, te már veszítettél el valakit, vagy valamit? Hiszen olyan érzéketlenül és lekezelően szoktál bánni velünk, amikor a fájdalmainkról, a veszteségeinkről panaszkodunk neked. A múltkor is meghalt az egyik tanítványod apja, én nemrég a feleségemet vesztettem el, és az az üzletember, aki a napokban felkeresett téged, elvesztette az egész korábbi egzisztenciáját, de mindez téged persze egyáltalán nem érintett meg. Rezzenéstelen arccal, egykedvűen vetted tudomásul a hallottakat.A mester gondolatban egy pillanatra megállt, maga elé meredt, majd a tanítványra nézett és így szólt.– Így belegondolva, más sem történt velem egész életemben, csak elveszítettem ezt, meg azt, meg amazt. Semmim sincs már meg azok közül a dolgok közül, melyeket akár egy vagy öt, vagy mondjuk, tíz éve birtokoltam. Az összes ember, aki nekem valaha azt mondta, Szeretlek – már nincs velem, sőt nem is szeret. Részben azért, mert már nem él, másrészről azért, mert egyszerűen elmúlt irántam érzett korábbi állítólagos szeretete.Akik valaha a barátaiknak nevezetek, azokkal is ugyanez a helyzet. Az én életem valahogy rendhagyó módon alakult. Amíg szerettem valakit és szolgáltam „szerettem” érdekét, addig sosem volt különösebb gond. A gond mindig ott kezdődött, amikor rám untak, vagy legalábbis az én érdekeimről lett volna szó. Ekkor valahogy nem találtam társakra, nem volt kinek panaszkodnom, segítséget senkitől nem kaptam. Így jobb híján magamnak panaszkodhattam, ha volt hozzá kedvem, de az is unalmas egy idő után. Mindenesetre időről-időre felfedeztem, hogy minden, amibe korábban bele akartam halni, túlélhető, hogy a veszteségek nem is olyan nagy veszteségek, illetve, hogy a veszteségeket meg lehet élni, sőt ehhez még különösebb segítségre sincs szükségem, mi több, valójában nincsenek is veszteségek. Mi döntjük el, hogy mit élünk meg annak, és mit nem. Viszont, ha valaki állandóan meghallgatta volna az én panaszkodásaimat és nyavalygásaimat, ahogy most ti egymásét, akkor ezek meglátására sosem váltam volna képessé, ugyanis nem lett volna rá időm a sok felesleges fecsegéstől. A csendben vált számomra igazán láthatóvá a dolgok természete.Így lettem én mester, ti pedig így vagytok továbbra is ugyanazok a tanítványok, mint tíz éve is. Ti folyton csak a sérelmeitekkel, fájdalmaitokkal vagytok elfoglalva, erre kondicionáljátok magatokat. Mindig csak panaszkodtok, mert ez kényelmes, és jólesik nektek. Ugyanis sosem mertétek meglépni azt, hogy ne rejtőzzetek el a cselekvés, a felelősségvállalás elől mondvacsinált sérelmeitek mögé. Akkor nem lenne kit hibáztatni és miért panaszkodni. Csak ti maradnátok, szemben önmagatokkal és azzal, amit elértetek. És ez az egyetlen őszinte megmérettetés.A veszteségekről meg ennyit: Most mire számítotok? Csodára, hogy egyszer valamit mégsem veszítetek el? Még a saját életeteket is elveszítitek, még az sem kivétel. Más miért lenne az? A veszteségeket nem lehet elkerülni, ha már hajlamosak vagytok valamit veszteségként megélni, viszont a belső bizonyosságot meg lehet szerezni, hogy nincsenek veszteségek, mert ez nem puszta illúzió. Sosem volt semmi sem a tiétek, így elveszíteni sem tudjátok, illetve minden a tiétek volt mindig is, így elveszíteni sem tudjátok.Szinay Balázs

Egy ember egy éjszaka azt álmodta, hogy az Úrral sétál a tengerparton.
Jelenetek villantak fel az életéből.
Minden egyes jelenetnél két párhuzamos lábnyomot látott a homokban: az egyik az övé volt, a másik az Úré. 👣👣
Amikor élete utolsó jelenete is véget ért, visszafordult, és szemügyre vette a homokban látható lábnyomokat.
Meglepődve vette észre, hogy élete során több alkalommal csak egy sor lábnyomot lát. 👣
Arra is rájött, hogy ezek éppen élete legnehezebb és legszomorúbb időszakaira esnek… 🤭😯
Nem hagyta nyugodni a dolog, és megkérdezte az Urat:
– Uram! Azt ígérted, ha úgy döntök, hogy követlek, akkor mindig velem leszel.
De íme, épp a legnehezebb időkben csak egyetlen sor lábnyom látható.
Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rád?
Az Úr így felelt:
– Drága gyermekem! Szeretlek, és soha nem hagynálak el. 💗
Azért látsz néhol csak egyetlen sor lábnyomot, mert amikor a legnehezebb időszakokat élted át, amikor igazán szenvedtél, akkor a karjaimban vittelek. ✨🥰

Kedves Isten!

Egy csodálatos kis történet, hogy emlékezzünk arra, az élet valóban szép. Nem tudni, ki válaszolt, de az biztos, hogy van egy csodálatos lélek az amerikai levélposta hivatalnál.

Abbey, a 14 éves kutyánk a múlt hónapban meghalt. A rákövetkező napon a 4 éves lányom, Meredith zokogott és csak arról beszélt, hogy mennyire hiányzik neki Abbey. Megkérdezte, írhatnánk-e egy levelet Istennek, hogy amikor Abbey a Mennyországba érkezik, Isten felismerhesse. Azt válaszoltam, hogy szerintem is így kellene tegyünk és a lányom elkezdte diktálni a levelet:

Kedves Isten!
Megkérlek, vigyáznál a kutyámra? Tegnap halt meg és most ott van veled a Mennyországban. Nagyon hiányzik. Boldog vagyok, hogy nekem adtad őt, akkor is, ha végül nagyon megbetegedett. Remélem, hogy fogsz vele játszani. Abbey szeret a labdázni és úszni. Küldök róla egy képet, így amikor meglátod, tudni fogod, hogy Ő az én kutyám. Tényleg nagyon hiányzik…
Szeretettel Meredith

Beletettük a levelet a képpel együtt egy borítékba és megcímeztük:
Istennek, Mennyország
Feladónak ráírtuk a nevünket és a címünket.
Ezután Meredith jó pár bélyeget rárakott a borítékra mondván, hogy sok bélyeg kell ahhoz, hogy egy levelet a Mennyországba elvigyenek.
Aznap délután a lányom be is dobta a levelet a postai levélgyűjtő ládába. Pár nappal később megkérdezte, hogy vajon Isten megkapta-e már a levelet? Azt válaszoltam, hogy minden bizonnyal.
Tegnap az ajtó előtt a verandán találtunk egy aranyszínű papírba csomagolt dobozt, ismeretlen kézírással Meredithnek címezve. Meredith kinyitotta a csomagot. Volt benne egy könyv: Mr. Rogers – Amikor egy háziállat elpusztul. A belső oldalára oda volt ragasztva a felbontott boríték, benne a levéllel amit Istennek írtunk. A másik oldalon pedig a kép Meredithről és a kutyáról, és egy üzenet:

Kedves Meredith,
Abbey rendben megérkezett a Mennyországba. Igazán nagy segítség volt a kép, amit küldtél, rögtön felismertem őt! Abbey már nem beteg. A lelke itt van velem, mint ahogyan a te szívedben is mindig ott lesz. Abbey nagyon szeretett a kutyád lenni. Mióta nincs szükségünk a testünkre itt a Mennyországban, nekem sincs zsebem, ahova a képet, amit küldtél, eltehetném, így visszaküldöm neked ebben a kis könyvben, hogy neked is legyen valami, ami emlékeztet rá.
Köszönöm a csodálatos levelet és köszönöm anyukádnak, hogy segített megírni és elküldeni nekem. Csodálatos anyukád van! Személyesen választottam ki neked! Minden nap küldöm áldásaimat és emlékezz rá, hogy nagyon szeretlek!
Egyébiránt nagyon könnyen megtalálható vagyok. Ott vagyok, ahol szeretet van.

https://www.facebook.com/mikloskomaromifanpage/videos/615814695940508/

A legenda szerint egyszer rettenetes tűz volt az erdőben. Az állatok menekültek. Egyszer csak azt látja a jaguár, hogy a kolibri a tűz felé repül. Majd vissza. És újra meg újra. Megkérdezte hát tőle: – Mit csinálsz?
A kolibri azt válaszolta: – Repülök a tóhoz és a csőrömben vizet viszek, hogy eloltsam a tüzet.
– Megőrültél? Azt képzeled, hogy számít valamit is az a csepp víz, amit te a csőrödben elbírsz vinni, annak a hatalmas erdőtűznek?
– Nem – felelte a kis kolibri – Tudom, hogy ez nagyon kevés víz, és én egyedül nem tudom eloltani a hatalmas tüzet. De az erdő az otthonom. Ő etet engem, menedéket ad nekem és a családomnak, és én ezért hálás vagyok. Én segítek neki, hogy beporzom a virágait.
A része vagyok, és ő az én részem!
Mindent meg kell érte tennem!
S az erdő szellemei, kik a kis kolibrit hallották és látták az erdő iránti odaadását, hatalmas esőt küldtek, ami eloltotta a tüzet. 📷<3- Csodákat szeretnél az életedbe? Tegyél érte magad!

Részleges lélekszakadás….
– Doktor úr! Nem vagyok jól.
– Mik a tünetei?
– Hát, mintha elveszítettem volna valamit.
– Mégis, kicsit próbálja konkrétabban körülírni!
– Állandóan keresek valamit. Ha azt hiszem, hogy megtaláltam, akkor egyszer csak kifolyik az ujjaim közül, mint a homok. Vagy elszáll, mint a madár. Vagy elpattan, mint egy buborék. Vagy elszáll, mint a füst.
– Értem. Jöjjön ide, megvizsgálom!
………Hm, hm….
Önnek részleges lélekszakadása van!
– Ó!? Ezt lehet műteni doktor úr?
– Sajnos nem.
– Mégis, van valami gyógymód?
– Írok Önnek egy receptet.
Keverjen össze egy nagy adag elfogadást egy nagy adag türelemmel.
Ezután tegyen bele bőven bizalmat, derűt és az egészet öntse nyakon szeretettel. Rázza össze és minden órában igyon meg belőle egy pohárnyit. Ne lepődjön meg, kicsit furcsa íze lesz először, de egészen hamar hozzá lehet szokni.
Már most tudok Önnek adni egy pohárral, hogy mielőbb megindítsuk a gyógyulást.
– És nem okoz függőséget?
– De igen. Mellékhatásként pedig előfordulhat, hogy nem fogja érdekelni a múlt.
– Ó! El is felejtek majd dolgokat?
– Előfordulhat. Sőt meg is fog bocsátani.
De azt biztosan ígérhetem, hogy meg fogja találni amit elveszített. A részleges lélekszakadás mindenkinél más és más időn belül gyógyul, de ennek a szernek előbb- utóbb meg lesz a hatása!
– Jajj, doktor úr! Annyira megijesztett!
– Örüljön, hogy nem lelketlensége van! Na az a nehezen gyógyítható!
Hát még, ha szívtelenséggel párosul!
Bár volt már, akit ebből is kigyógyítottam!
– Ó! Doktor úr! Micsoda szerencse, hogy idesodort magához az élet! Mivel tartozom?
– Becsületkassza van. Annyi örömet és elégedettséget dob bele, amennyit gondol.
Hála az égnek, mióta én is iszom ezt a löttyöt, azóta sokkal kisebbek az igényeim.
– Köszönöm doktor úr! Magának adom ezt a kis adag áldást, ha elfogadja. Itt vettem a sarkon mielőtt feljöttem. Még meleg.
– Nagyon kedves. Bár nem fogadhatok el semmit a betegeimtől, ezzel most kivételt teszek. A friss áldás ugyanis a kedvencem.
– Már most jobban érzem magam!
A viszontlátásra!
– Ne felejtse itt a dühét! Mikor bejött felakasztotta a fogasra!
– Ó! Milyen szétszórt vagyok, már most érzem ezt a feledékenységet, amiről beszélt!
– Na látja.
Lesz ez még jobb is! 😊
*Andrássy Réka*

“ÉN: Szia Isten!
ISTEN: Szia..

ÉN: Darabokra hullottam. Össze tudnál újra rakni?
ISTEN: Inkább nem.
ÉN: Miért?
ISTEN: Mert Te nem egy kirakós játék vagy.
ÉN: És mi legyen az életem szétesett darabkáival?
ISTEN: Hagyd ott őket, okkal váltak le rólad. Ne foglalkozz velük egy ideig, aztán döntsd el szükséged van-e még bármelyikre is.
ÉN: Nem értesz! Én összetörtem!
ISTEN: Nem, Te nem értesz engem. Te most éppen túllépsz, fejlődsz. Amit most érzel, az a növekedés fájdalma. Megszabadulsz a hátráltató dolgoktól és emberektől. Nem szétesel, hanem a helyedre kerülsz. Nyugodj meg! Vegyél egy mély lélegzetet és engedd, hogy leváljanak rólad a téged már nem szolgáló részek. Ne ragaszkodj többé ezekhez. Engedd leesni, elmenni.
ÉN: Ha elengedem ezeket, mi marad nekem?
ISTEN: Csak a legjobb darabok.
ÉN: Félek változni.
ISTEN: Folyamatosan ezt mondom: NEM VÁLTOZOL! HANEM VALAKIVÉ VÁLSZ!
ÉN: Válok? Kivé?
ISTEN: Azzá válsz, akivé teremtettelek! A fény, a szeretet, a remény, a bátorság, az öröm, az irgalmasság, a kegyelem és az együttérzés emberévé. Sokkal többet adtam neked, mint azok a sekély részek, amikkel azonosítod magad és amikhez annyi kapzsisággal és félelemmel ragaszkodsz. Hagyd ezeket lehullani. Én szeretlek téged! Ne változz! Legyél! Legyél az, akinek teremtettelek. Addig fogom ezt mondani neked, amíg nem emlékszel rá.
ÉN: Akkor van egy másik rész.
ISTEN: Igen. Legyen az ilyen.
ÉN: Tehát…Nem vagyok törött?
ISTEN: Nem, de megtörted a sötétséget, akár a hajnal fénye az éjszakát. Ez egy új nap.
Válj azzá, aki valójában vagy!”🙏
Köszönöm: Clara Krull
Forrás; Hellen Aivaliotis fordította Laloba Orsi

A piros üveggolyó
/Érdemes elolvasni/

A nagy gazdasági válság évei alatt egy dél-idahoi falucskában laktam. Reggelenként megálltam Miller úr Zöldséges standja előtt, hogy az éppen szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak. Az étel és a pénz igen kevés volt abban az időben, Ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a vásárlók az áruért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem, amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot. Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott a gyönyörű zöldbabos kosár látványa. Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.

  • Hello Barry, hogy vagy?
  • Hello Miller úr. Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a babot … Nagyon jól néz ki.
  • Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?
  • Erősödik, napról-napra erősödik.
  • Az jó. Segíthetek valamiben?
  • Nem uram. Csak csodálom a babot.
  • Szeretnél belőle hazavinni?
  • Nem uram. Nincs mivel fizetnem.
  • Nos, mid van, amire egy elcserélhetném babot?
  • Csak egy üveggolyóm van.
  • Tényleg? Hadd nézzem csak.
  • Tessék, itt van. Nagyon szép.
  • Igen, azt látom. Hmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem. Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?
  • Nem egészen … de majdnem.
  • Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák babot, és mikor legközelebb erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.
  • Rendben van. Köszönöm Miller úr.

Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen. Egy mosollyal így szólt:

  • Van még két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almaért, paradicsomért, vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros üveggolyóikkal, és mindig visszajönnek, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldséggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát például.

Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén.
Nem sokkal később Colorado Államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a férfinak a “csere” üzletét.
Aztán eltelt jó néhány év …

Nemrégiben látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában. Megérkeztem, mikor hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem. Mikor megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket kifejezhessük Miller asszonynak. Előttünk, a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan voltak felöltözve … Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézett rájuk, férje koporsója mellől.

Mindhárom fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket, Amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhárman szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetét, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról. Csillogó szemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz.

  • Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a méretet illetően … eljöttek, hogy kifizessék tartozásukat …

Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát.

Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen ujjakat. A férje keze alatt három fényes piros üveggolyó pihent.

A szavainkra nem fognak emlékezni az emberek, de cselekedeteinkre annál inkább. Egy kívánságom számodra a mai napon: kívánok neked mára egyszerű csodákat – frissen főzött kávét, amit más készített el helyetted. Egy váratlan telefonhívást egy rég nem látott barátodtól. Zöld jelzőlámpákat a munkába menetben. Kívánok neked apróságokat, amiknek örülhetsz, a legrövidebb sort az élelmiszerboltban, egy jó éneket a rádióban. Hogy a kulcsaidat találd ott, ahol keresed.

Kívánok neked egész napra boldogságot és apró örömöket, hogy ezek által érezhesd, hogy Isten mosolyog rád, és gyöngéden fog, mert különleges és ritka ember vagy. Kívánok neked erre a napra békességet, boldogságot és örömöt. Azt, mondják, hogy egy pillanatig tart csak, hogy megtalálj egy különleges embert, egy óra, hogy értékeld, egy nap, hogy szeresd, de aztán egy egész élet, hogy elfelejtsd.

(ismeretlen szerző)

Szeretet…

Tulajdonképpen hol terem a szeretet? – kérdeztem egyszer egy anyát.

  • Magról vetik – nevetett rám.
  • És honnan szerzik hozzá a magot?
  • Nem kell azt szerezni. Belőlünk magunkból pereg. S megfogan a tenyér simogatásában, a szem pillantásában és minden ölelésben.
  • Öntözni nem kell?
    … – Dehogynem. Jó szóval.
  • Nem könnyel?
  • Ments ég! A könny sós és kimarja a kis szeretet palánta hajtásait.
  • Hát palántázni kell a szeretetet?
  • Palántázni bizony. Elültetni még a szikes talajba is.

Táltos oktatja a fiát:

“Atyám, mondd mi az egyenlőség?
Az csupán hazugság fiam!
Miért mondod ezt?
Mondd fiam, hogy lehetne egyenlő:

  • a sok a kevéssel?
  • a kicsi a naggyal?
  • a magas az alacsonnyal?
  • a sovány a kövérrel?
  • a tudás a tudatlansággal?
  • a tanító a tanítvánnyal?
  • az igazság a hazugsággal?
  • az erény az erénytelenséggel?
  • a segítség a bántalmazással?
  • a jó a gonosszal?
  • a fény a sötéttel?
    Az értelmes, tiszta szívű ember látja saját értékeit és hibáit, tiszteli a nála kiválóbbat és segíti az elesettebbet, azt nézi, mivel tud hasznos tagja lenni szűkebb és tágabb környezetének.

Ezzel szemben aki azt állítja, hogy mindenki egyenlő, az csak a saját alantasságát akarja palástolni.”

Egy seregben dolgozó fiatalembert folyamatosan megaláztak, mert hitt Istenben. Egy nap a kapitány meg akarta alázni a csapatok előtt.
Ő a fiatal férfit, és azt mondta: ” A fiatalember jöjjön ide, vegye el a kulcsot, és menjen a Jeep elöl. A fiatalember azt válaszolta:
Nem tudom, hogy kell vezetni! A kapitány azt mondta: ” Akkor kérj segítséget az Isten! Mutasd meg, hogy van!
A fiatalember fogta a kulcsát, elment a járműhöz és imádkozni kezdett. Aztán leparkolt az autós dzsippel, ahogy a kapitány akarta.
Amikor a fiatal katona kijött a dzsipből, mindet sírni látta. Mindenki ezt mondta neki: ” A te Istenedet akarjuk szolgálni! Az ifjú katona nem látott és megkérdezte-Mi folyik itt? A kapitány sírva kinyitotta a dzsipet, és megmutatta a fiatalembernek :- hogy az autónak nincs motorja!
Aztán a fiú azt mondta :- Látod?
Ez az Isten, akit szolgálok, Istennél semmi sem lehetetlen, aki életet ad annak, aki nem létezik. Lehet, hogy azt hiszed, hogy ezek lehetetlen dolgok, de Istennél minden lehetséges.

Te, aki ezt olvasod, kérlek, az Úr ma nagy csodákért dolgozik az életedben Jézus nevében, imádkozom.. Írd meg, hogy ” Ámen.. hogy megerősítsd ezt az imát! 👏 Szeretlek 👏

Angyali tanítás – A boldogság titka

A boldogság ült a világvégén és lógatta a lábát a semmibe.

  • Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte a Semmi a Boldogságot.
  • Csak ülök – mondta a Boldogság.
  • De mindenki téged akar! – okvetlenkedett a Semmi.
  • Tudom. Csak rossz helyen keresnek. Pénzben, hatalomban, autóban, palotában. Ott úgysem találnának meg. – magyarázta a Boldogság.
  • És most mi lesz? – kérdezte a Semmi.
  • Egyre jobban üldöznek, átgázolnának mindenen, nem állhat útjukba senki, …még te sem… – ráncolta homlokát a Boldogság.
  • Ideérnek? – kérdezte a Semmi.
  • Egyre közelebb vannak. – árulta el a Boldogság.
  • A világvégéhez? – kérdezte a Senki.
  • A világvégéhez. – bólintott a Boldogság.
  • És te nem teszel semmit? – kérdezte a Semmi.
  • Rajtuk múlik. Minél jobban hajtanak űznek, annál több akadályt állítanak, annál több bajt okoznak maguknak. Talán rájönnek, hogy rossz úton járnak. – tárta szét karját a Boldogság.
  • És Te? – kérdezte a Semmi.
  • Majd ha ott keresnek, ahol igazán lenni szeretek, akkor újból visszaköltözöm. – nézett a Semmire a Boldogság.
  • Az hol van? – kérdezte a Semmi.
  • Az önzetlenségben, az odaadásban, a szeretetben, a tavaszi napsütésben. – válaszolta a Boldogság.
  • A tavaszi napsütésben? – kérdezte a Semmi.
  • A tavaszi napsütésben! – mosolygott a Boldogság.

Angyali szeretettel és boldogsággal teljes napot neked.❤️

/Írta:V. Varga Zoltán/

“Valójában egy antikváriumot kerestem a budai Öreg utcában, amikor egy furcsa cégér ötlött a szemembe, fekete alapon sárgult betűk hirdették: „BOLDOGSÁGBOLT”. Alatta egy kartonpapíron régies írással: „Átalakulás miatt VÉGKIÁRUSÍTÁS”. Ejha, gondoltam magamban, ezt meg kell próbálnom, egy kis boldogság sohasem árt, s beléptem. Bent az üzlet tulajdonosa, ránézésre egy legalább kétszáz éves örmény, olyan ruházatban, ami már a millennium idején is avíttnak számított volna épp egy öregedés határán álló nővel tárgyalt, de udvariasan köszöntött, majd így szólt:
– Kérem, nézzen körül, amíg a nagyságos asszonnyal tárgyalok, nézzen körül, hátha talál valami boldogságot, ami a tetszésére talál…

Körbenéztem. Mindenfele könyvespolcok, tematikusan rendezve: „szerelem”, „család”, „siker”, „gazdagság”, „lelki béke”, „extrém kívánságok”… A polcokon mint könyvek az egyes boldogságok. Azonban nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak és inkább (bevallom, tapintatlanul) a boltosék beszélgetését hallgattam ki.
– Drága nagyságos asszonyom, már hogy ne lenne nagy szerelem? Mindent elsöprő, lángoló, őrült megfelel?
– Igen, azt hiszem, igen.
– Kiváló minőségű, első osztályú áru, Kleopátra is ebből rendelt anno… de meg kell jegyeznem, nem olcsó ez kérem. No lássuk csak: egy úriember, fiatalabbat, vagy idősebbet szeretne?
– Kicsit fiatalabbat, nem sokkal…
– Rendben. Szenvedély minden mennyiségben, ön is szeretne megfiatalodni benne, mások számára is észrevehetően?
– Természetesen.
– Egy pillanat. Az annyi mint: a három gyerekét elveszíti, item a férjét… Az anyagi biztonság továbbá 30 percenttel visszaesik. Csomagolhatom?
– Nem… azt hiszem, ez túl drága. Valami mást nem tud ajánlani? Esetleg valami boldogságot a házasságban?
– Természetesen, nagyságos asszonyom… Egy pillanat. – közben a „házasság” feliratú polcon matatott egy kicsit. – Ez azt hiszem megfelelő lesz: Bensőséges szeretet a házastárssal. Azt hiszem, ez megfelelő lesz önnek.
– Ez jól hangzik. Ennek mi az ára?
– Kérem, ez magasabb árfekvésű, de higgye el, megéri. Végre kell hajtania egy lelki megújulást és fel kell hagynia a kacérkodásokkal.
– Valami olcsóbb nincsen esetleg?
– Dehogynem, ahogy a kedves vevő parancsolja. Esetleg csomagolhatok egy kis csípős nyelvet?
– Ez pontosan mit jelent?
– Kiváló pletykálkodási képességet. Bárkiről bármit el tud hitetni, bármilyen rosszindulatú dolgot.
– Hát nem is tudom… Azt hiszem, ez jó lesz. Mi az ára?
– Igazán nem sok: nem lesznek barátai.
– Valóban. Kérem.
– Parancsoljon nagyságos asszonyom, kezeit csókolom. – Miután kilépett a nő az ajtón hozzám fordult: – Sikerült már választania? Ajánlhatok valamit, vagy esetleg még nézelődne?
Szerencsére ebben a pillanatban egy újabb férfi lépett be a boltba.
– Egy kicsit még nézelődnék.
– Ha megengedi, addig kiszolgálom a másik vevőt is.
– Csak tessék.
Az új vevő rögtön a tárgyra tért:
– Karriert szeretnék.
– Természetesen. Nemzetközi cégnél igazgatói állás megfelelő lenne?
– Igen, mindenképp. Mi lenne az ára?
– No, nézzük csak… A családi életét fel kell adnia, item egy kis gyomorfekély.
– Nem is tudom. A családi élet elég nagy ár. Tudna még valamit ajánlani hozzá?
– Természetesen. Egy szívinfarktusért két szabados titkárnőt tudok szállítani. Ez kb. mínusz öt életévet jelent. Csomagolhatom?
– Egyszerre a kettő vagy egymás után?
– Külön-külön. Ha egyszerre kívánja, akkor az összesen… egy pillanat… igen, az mínusz nyolc életév.
– Meggondolhatom? Holnap visszajönnék?
– Sajnos üzletpolitikánk ezt nem teszi lehetővé. Ebbe az üzletbe mindenki csak egyszer léphet be, utána hiába jön vissza, már nem találja a bejáratot.
– Akkor kérem.
– Parancsoljon. – Mikor kettesben maradtunk, az öreg örmény hozzám fordult: – Sikerült választania?
– Nem is tudom…
– Hajaj… – sóhajtott fel – tudja, hogy ez a leggyakoribb mondat, amit ebben a szakmában hallok? ’Nem tudom!’ Ma már senki sem tudja, hogy mit akar. Bezzeg régen! Emlékszem, jött egy Júlia nevű úrilány, ő tudta, mit akar: életfogytig tartó szerelmet! És szó nélkül kifizetett érte vagy harminc életévet. Aztán itt volt Giacomo, az a velencei kispap, aki azt kérte, hogy neki legyen a legtöbb erotikus kalandja a világon. Örömmel lemondott cserébe a szerelemről. Biztos halott már róla, Casanova néven lett híres. Vagy emlékszem arra a cingár fiatalemberre, Sanyira, aki azt kérte, hogy híres költő legyen és egy szabad hazában akar meghalni. Örömmel vállalta, ha ezen kívül semmi sem sikerül neki az életben.
Ma már mindenki csak kicsinyes kívánságokkal érkezik. Szerelem, szex, pénz… És azok azoknak is sokallják az árát, pedig higgye el, a piacon mi vagyunk a legolcsóbbak. Nagy cég, nagy múlt, kicsiny árak, ez az üzletpolitikánk…
Kicsit zavartan sütöttem le a szememet, megpróbáltam félrevinni a témát.
– Extrém kívánságokat is tudna teljesíteni?
– Természetesen!
– Mondjuk, ha világuralmat szeretnék kérni?
– Legnagyobb sajnálatomra, abból a gyártó már nem vállal újabb példányt. Tudja, az utolsó darabot egy vékony, bajszos fiatalember vitte el, aki eredetileg Wagner kéziratokat keresett, meg festészeti albumokat…
– Neki milyen árat kellett fizetnie?
– Mindent, amit létrehozott élete folyamán, saját magának kellett elpusztítania, addig nem hallhatott meg. Bonus megkapta, hogy ellenséges fegyver nem fogta.
Talált már valami, Uram?
– Bevallom, kicsit szemezgettem az „irodalmi Nobel-díj” feliratú csomaggal…
– Kiváló választás, Imre bátyám is ugyanebből a típusból rendelt.
– Azt hiszem, én is csak azt mondom, amit a vevői többsége: nem is tudom. Azt hiszem, a boldogságot inkább saját magam szeretném megtalálni és nem tudni, milyen árat kell fizetnem érte.
– Tudja mit? Ön ma az utolsó vevőm. Megkapja bonus, amit szeretne.
– Azt hiszem, egy csésze kávét szeretnék.
– Csak egyetlen csésze kávét?
– Igen. Azt szeretném, ha egész életemben minden nap tudnék örülni a sors olyan apró ajándékainak, mint egy csésze kávé. Ha mindig lenne a közelemben valaki, akivel együtt tudom élvezni a frissen főtt kávé zamatát. Nem kell több: minden napra egy apró öröm és az, hogy felismerjem és örülni tudjak ennek.
– Jól meggondolta?
– Igen, tudom, nem nagy boldogság, de legalább biztos.
– Bölcs választás, ha szabad megjegyeznem. A kicsiny dolgok öröme… régen elfelejtett boldogság. Máris csomagolom.
– Nagyon köszönöm. Isten áldja!
– Tiszteletem.
Az ajtóból még visszafordultam: – Kérdezhetek valamit? Azt írta, átalakítja a boltot. Mit fog árulni?
– Boldogtalanságot, kérem. Tudja, úgy látom, ma erre nagyobb igény van.
S alázatos mosollyal becsukta mögöttem az ajtót.”

Rozványi Dávid: Boldogságbolt c. novellája

Egy fiatalember minden nap délben bekukkantott a templom ajtaján és pár másodperccel később már ment is tovább.
Kockás inget és szakadt farmert viselt, mint a többi maga korabeli fiatal.
Papírzacskóban hozta az ebédre szánt két zsömléjét. A plébános gyanakvóan kérdezte, hogy miért jött, mivel manapság már a templomban is lopnak.
– Imádkozni jövök – válaszolta a férfi.
– Imádkozni… Hogy tudsz ilyen gyorsan imádkozni?
– Hát… mindennap benézek a templomba és annyit mondok: “Jézus, Józsi vagyok”, aztán elmegyek. Rövid imádság, az igaz, de remélem, hogy az Úr meghallgat.
Néhány nap múlva egy munkahelyi baleset következtében a fiatalembert fájdalmas törésekkel szállították kórházba.
Többen voltak egy szobában. Érkezése teljesen átalakította az osztályt.
Nemsokára az ő szobája lett a folyosó összes betegének találkozóhelye.
Fiatalok és idősek ültek az ágya mellett és ő mindenkire rámosolygott, mindenkihez volt egy-egy kedves szava.
A plébános is eljött meglátogatni és egy nővér kíséretében odament a fiatalember ágyához.
– Azt mondták, hogy nagyon össze vagy törve, mégis vigaszt nyújtasz a többiek számára. Hogy vagy képes erre?
– Annak az embernek köszönhetem ezt, aki minden nap délben eljön hozzám.
Az ápolónő félbeszakította: – De hisz délben soha nem jön senki!
– Ó, dehogyisnem. Mindennap eljön, benéz az ajtón és azt mondja: – Józsi, Jézus vagyok -, és elmegy.
(ismeretlen)