” A jósághoz nem kell pénz. A jósághot akarat kell. ” Bogdány László
Megható Történetek a nagyvilágból
1888. január 12.
Egy tiszta, derűs reggel simított végig a nebraskai síkságon, mint egy gyöngéd téli kéz.
Az ég kék volt, a nap halovány, s a levegő – különös módon – enyhe.
A gyerekek kabát nélkül indultak iskolába, arcuk kipirult, de mosolyogtak.
Senki sem sejtette, hogy néhány óra múlva maga a pokol ereszkedik le rájuk – jégből és szélből szőve.
Hirtelen elsötétült az ég.
Előbb szürke lett.
Aztán fekete.
Majd… fehér.
Egy jeges fal zúdult le Kanadából, vadabbul, mint bármelyik emlék a történelemből.
A szél 100 kilométerrel száguldott óránként, a hőmérséklet pedig zuhant – mínusz negyvenig.
A hó nem hullott, sebet ejtett.
A levegő nem lélegzett – harapott.
Egy kis vidéki iskolában, Mira Valley közelében, a tizenkilenc éves Minnie Freeman érezte, ahogy a tető recseg a jég súlya alatt.
A szél betörte az ajtót, vad ordítás kíséretében.
Tizenhárom gyermek állt előtte – reszketve, elveszetten.
És Minnie megértette a kegyetlen igazságot:
senki sem fog eljönni.
Egyedül vannak.
Várni annyit jelentett volna: meghalni.
És ekkor a fiatal tanítónő megtette a felfoghatatlant.
Összeszedett minden takarót, sálat, rongyot, amit csak talált.
Beleburkolta a gyerekeket, egyenként.
Aztán elővett egy hosszú kötelet.
És összekötötte őket.
Egyik keze a másikba kapaszkodott – életlánc lett belőlük a vihar közepén.
Kinyitotta az ajtót, és belépett a fagyba.
A szél üvöltött.
A hó vakított.
A gyerekek sírtak.
De Minnie nem ingott meg.
A kötél végét markolva vezette őket a fehér semmiben – lépésről lépésre.
Mint egy anya, aki csillagait tereli az éjszakán át.
Minden méter harc volt.
Minden lélegzet győzelem.
Aztán… a hófüggönyön túl: egy ház sziluettje.
Egy farm.
Egy menedék.
Mind a tizenhárman megérkeztek. Élve.
A hír bejárta egész Amerikát.
Újságok írtak róla, ajándékok, levelek, dicsőítő dalok érkeztek.
Egyet közülük így hívtak: Thirteen Were Saved – Tizenhárman megmenekültek.
Abban a viharban, amely több mint 230 ember életét követelte,
egy fiatal tanítónő bátorsága más történetet írt.
Egy olyat, ahol a szív erősebb, mint a félelem.
Ahol a megváltás egy kötélből, szeretetből
és a megtörhetetlen akaratból születik, hogy senkit ne hagyjunk hátra.
Mert az igazi hősiességnek nincs egyenruhája.
Csak fiatal kezek, elszánt szemek,
és tizenhárom élet,
amely egyetlen reménysugárra kapaszkodik a hóviharban.
Kis történetek.
Valós események ihlette elbeszélés, némi életrajzi és szóbeli hagyományból átszűrt elemmel.
Csak egy apró karcolás volt rajta.
Ennyi. A kislány gyakorlatilag sértetlenül megúszta.
És mellette ott fekszik az a férfi, aki érte szó szerint végigment a poklon.
A kórházi ágyon fekvő férfi tetőtől talpig be van kötözve.
A feje, a karjai, a mellkasa, minden porcikája.
Csak a szeme és a szája látszik a vastag kötések között.
Égési sérülések, amelyek hetekig, hónapokig gyógyulnak majd. Fájdalom, amelyet még nézni is nehéz.
Ő nem tűzoltó. Nem profi.
Csak a szomszéd.
A férfi, aki este tízkor füstöt érzett, kinézett, és látta, hogy Lily otthona lángokban áll.
A kislány anyja sikítva futott ki:
– Lily még bent van!
A tűzoltók még úton voltak. David tudta, hogy ha vár, már késő lesz.
Egyetlen másodpercig sem hezitált.
Berohant a házba.
Mire felért az emeletre, a karja és az arca súlyosan megégett — de nem állt meg.
Lily szobája még nem égett, de fojtogató füst töltötte meg.
Bezárta az ajtót, hogy nyerjenek pár másodpercet.
Kinyitotta az ablakot, miközben a tűzoltók épp megérkeztek.
A testével védte a kislányt a füsttől, amíg az ugrópárnát felállították.
Először Lilyt küldte le — a kislány sértetlenül érkezett a földre.
Csak egy apró karcolás.
Ő pedig utána ugrott.
Őt egyenesen az égési osztályra vitték.
A tűzoltóparancsnok később azt mondta:
ha nem nyitja ki azt az ablakot akkor, Lily nem éli túl.
Ma találkoztak újra először.
A kislány óvatosan felmászott a férfi mellé, és átölelte a rengeteg kötésen át is.
– Te megmentettél engem – suttogta.
David, gyenge és fájdalomtól kimerült, csak ránézett a kislány ép, tiszta bőrére.
És ennyit mondott:
– Minden pillanata megérte, kislány.-Merj élni
Theodore Roosevelt azon az estén Milwaukee-ban nemcsak a színpadra lépett — hanem a halállal nézett farkasszemet.
A közönség nem tudta, mit lát. Csak azt, hogy a férfi, akit már Amerika oroszlánjának hívtak, lassan, kissé görnyedve ugyan, de egyenes tekintettel lép be a fénybe.
Az ingét már átitatta a vér. Minden lélegzetvétel nehéz volt, de a hangja… a hangja még mindig úgy szólt, mint a mennydörgés egy hegygerincen.
Amikor kinyitotta a kabátját, a tömeg felmorajlott.
A mellény vörös volt — nem dísz, nem jelvény, hanem élet és halál keveréke.
A legtöbb ember a földre zuhant volna. Roosevelt nem.
Néhány perccel korábban egy .38-as revolverből lőttek rá, közvetlen közelről.
A golyó átütötte a fém szemüvegtokját, belefúródott a zsebében lapuló, összehajtogatott beszédbe, majd megállt a bordái mellett.
Bármely orvos azt mondta volna: ez végzetes.
Ő azonban csak annyit mondott, miközben vérző mellkasát megtapintotta:
„Meglőttek, hölgyeim és uraim — de ennél több kell ahhoz, hogy megöljenek egy Bull Moose-t.”
És azzal felemelte a fejét, és beszélni kezdett.
Nem öt percig. Nem húszig.
Kilencven percen át.
Ott állt, a színpadon, miközben a vére csendesen csordogált az ingén, a mellkasában egy golyóval, és a közönség szinte lélegezni sem mert.
Nem volt mellette testőr, nem várt rá mentő, nem szólt semmilyen súgógép.
Csak ő volt — és az akarata.
A hangja megtelt fájdalommal, de minden szó mögött ott csengett a hit:
hogy az ember addig él, amíg célja van.
Amikor végül az orvosok ellátták, felfedezték a lehetetlent: a beszéde mentette meg.
Az ötvenoldalas papírköteg épp annyit fogott fel a golyó erejéből, hogy a szíve egyetlen centivel elkerülte a végzetet.
Roosevelt még viccelődött is:
„Látják, hölgyeim és uraim? Csak ennyin múlt. Egy centi és egy jó beszéd.”
Ki volt ez az ember, aki így nevetett a halálra?
Gyermekként gyenge, asztmás és törékeny volt — de ő dacból erőt faragott magából.
Bokszolt, vadászott, a Dakoták zord vidékén élt, amíg acélkeményre edzette a testét és lelkét.
A cowboy, aki filozófus lett.
Az elnök, aki harcos maradt.
A férfi, aki szembement a nagyvállalatokkal, védte a természetet, és a Nagy Fehér Flottával üzent a világnak: Amerika nem hajol meg senki előtt.
Háborúk, gyász, veszteségek formálták, de sosem tört meg.
Az a golyó, amit 1912-ben a testébe lőttek, végül sem megölni, sem lelassítani nem tudta.
Hét évvel később, hatvanévesen, csendben halt meg álmában.
Sebhelyesen, de méltósággal.
A fia ekkor csak ennyit mondott:
„Meghalt az öreg oroszlán.”
Nem verték le.
Nem törték meg.
Csak végre pihenni tért.
Roosevelt egész életében ki volt éhezve a küzdelemre — de nem hatalomért, hanem elvért.
És azon az éjszakán, a színpadon, miközben a saját vére festette vörösre az ingét, megtanított minket valamire, amit kevesen értenek meg:
A vezetés nem a dicsőségről szól.
Nem a tapsról.
Hanem arról, hogy akkor is kiállsz, amikor minden porcikád azt suttogná: add fel.
Mert bárki tud bátor lenni, ha az élet sima.
De csak az igaziak maradnak állva akkor is, ha a mellkasukban golyó ég.
Ő volt Theodore Roosevelt — az ember, aki szó szerint átbeszélte a halált. – Megható Történetek a nagyvilágból
Irena Sendler: a nő, aki gyerekeket rejtett dobozokba, és reményt üvegekbe.
Varsó, 1942.
Az utcák üresek.
Minden nap vonatok indulnak a koncentrációs táborok felé.
És egy törékeny nő, piros-fehér karszalaggal, sétál egy szerszámosládát tartva a kezében.
De a dobozban nincsenek szerszámok.
Egy gyermek van benne.
Egy gyermek, akit halálra ítéltek… és akit Irena meg fog menteni.
„Nem tudtam csak tétlenül nézni.”
Irena Sendler nővérként dolgozott a Lengyel Szociális Jóléti Hivatalnál.
Engedélye volt belépni a varsói gettóba, ahová a nácik több mint 400 000 zsidót zártak be.
Amit ott látott, örökre megváltoztatta.
Ezért el kezdett gyerekeket kicsempészni – zsákokban, kenyértartókban, koporsókban, mentőautókban…
Néha betegeknek álcázva.
Néha hamis nevekkel.
Mindegyikük egy élet volt, amelyet kiragadott a borzalomból.
Irena tudta, hogy ha ezek a gyerekek túlélik, egyszer meg kell találniuk a családjukat.
Ezért minden egyes megmentett gyermekről felírta a valódi és a hamis nevét kis papírdarabokra,
majd befőttesüvegekbe tette őket, és elásta egy almafa alá a kertjében.
Ez volt a remény titkos archívuma.
1943-ban a nácik felfedezték, mit csinál.
Letartóztatták, megkínozták, eltörték a lábait.
A neveket követelték tőle.
De ő soha nem szólt.
Halálra ítélték, ám a lengyel ellenállás lefizette az egyik őrt, és így megmenekült.
A háború végéig bujkált,
miközben az üvegek a föld alatt maradtak.
Amikor a háború véget ért, Irena kiásta az üvegeket,
és a listákat átadta a Zsidó Gyermekmentő Bizottságnak.
Több ezer gyerek így találhatott vissza a családjához –
vagy legalább megtudhatta, ki is ő valójában.
Irena soha nem tartotta magát hősnek.
„Többet is tehettem volna. Ez a gondolat elkísér életem végéig.”
Évekig senki sem beszélt róla –
a lengyel kommunista rezsim idején a története feledésbe merült.
Aztán az 1990-es években egy amerikai diákcsoport egy régi cikkben rátalált a nevére,
és elindult, hogy megkeresse őt.
87 éves volt.
Egy kis lakásban élt, tolószékben.
És még mindig emlékezett minden egyes gyermekre.
Irena Sendler 2008-ban halt meg, 98 éves korában.
Több életet mentett meg, mint Oskar Schindler –
mégis alig ismerte valaki a nevét.
Ma iskolák, parkok, dokumentumfilmek őrzik emlékét…
és minden történet, amely emlékeztet arra,
hogy még a legsötétebb időkben is
egyetlen ember képes ezrek életét felgyújtani a fényben.
„Az emberi lélek nem ismer határokat.” — Irena Sendler
Mindent elvettek tőle.
Az otthonát.
A betegeit.
Még a nevét is.
A börtönlistán nem Dr. Viktor Frankl, a neves bécsi pszichiáter szerepelt.
Csak egy szám volt: 119104.
De még a szögesdrót mögött, a hamuval borított földön, ahol az emberi méltóság már csak emlék volt, Viktor Frankl tovább gyógyított.
Nem testet – lelket.
Mert tudta, hogy az ember nemcsak kenyérért éhezik, hanem értelemért is.
Először Theresienstadtba hurcolták.
Aztán Auschwitzba.
Végül Dachauba.
Minden nap végignézte, ahogy emberek nemcsak a betegségtől, hanem a remény lassú halálától omlanak össze.
És ott, a pokol legmélyén, Frankl felfedezett valamit, amit sem korbács, sem gáz, sem éhség nem tudott elvenni:
az utolsó emberi szabadságot – a szabadságot, hogy megválasszuk, hogyan viszonyulunk a sorsunkhoz.
Többé nem orvosként, hanem testvérként a szenvedésben szólt társaihoz.
Emlékeztette őket arra, miért érdemes még élni:
egy fiúra, aki várja az apját;
egy szerelemre, ami még nem halt meg;
egy álomra, amit még el kell érni;
egy célra, ami még értelmet ad a fájdalomnak.
Voltak, akik a szavaiban találtak szikrát – és túlélték.
Mások elbuktak, de olyan békével, amit még a hóhér sem tudott ellopni.
Amikor véget ért a háború, Viktor Frankl alig negyven kilót nyomott.
Elvesztette a szüleit, a feleségét, az otthonát – mindent, amit ember el tud veszíteni.
De volt valami, amit megőrzött:
egy könyv a fejében, amit a remény tartott életben.
Ez lett a logoterápia, az „értelem általi gyógyulás” alapja.
Frankl hitt benne, hogy a gyógyszer csak a testet gyógyítja,
de az értelem az, ami a lelket megmenti.
1946-ban megjelent a Man’s Search for Meaning – „Az ember az értelem nyomában”,
amelyet ma már több mint 50 nyelven olvasnak világszerte.
Üzenete olyan egyszerű, amennyire örök:
„Akinek van miért élnie, szinte bármit elvisel.”
E szavak egy haláltáborban születtek,
mégis azokhoz szólnak,
akik ma, a béke közepén érzik úgy, hogy elvesztek az életben.
Mert amíg az ember talál valamit, amiért érdemes élni –
egy célt, egy embert, egy hitet –,
addig a legsűrűbb sötétség sem tudja elpusztítani őt. 
– Megható történetek a nagyvilágból
Amikor a föld megremegett, és egyetlen pillanat alatt összeomlott a világ, ő ott volt.
A porban, a sírás és a fájdalom megtört hangjai között mozdult, halkan, ösztön és szív vezette lépteit.
Husky — így hívták.
A tunéziai polgári védelem kereső-mentő kutyája.
Miközben az emberek a kezükkel ástak,
ő a mancsával ásta a romokat.
Életet keresett a halál közepén.
Lélegzetet, szívverést, egyetlen halvány jelet.
És megtalálta őket.
Husky 56 órán át dolgozott megállás nélkül.
Alvás, étel és félelem nélkül.
Negyven embert mentett ki a romok közül.
Negyven élet létezhet ma is, mert egy kutya úgy döntött:
nem adja fel.
A képen épp alszik.
De ez nem alvás — hanem szent pihenés.
Mert nincs rangsor ember és mentőkutya között.
Csak testvériség van.
Husky nem beszélt,
mégis többet mondott, mint bárki más.
Nem sírt, de minden fájdalmat érzett.
Nem tétovázott, egyetlen másodpercre sem.
És egy korban, ahol a zaj gyakran fojtja meg a józan értelmet,
Husky emlékeztetett minket:
az igazi emberségnek néha kutyaorra van.
Köszönjük, Husky.
Hogy megmutattad: a bátorságot nem hirdetni kell — hanem megélni. 
Iqbal Masih soha nem ismerte meg a gyermekkort úgy, ahogy azt meg kellene élni.
Négyévesen már téglagyárban dolgozott. Ötévesen egy szőnyegkészítőnek adták el egy adósság fejében – mindössze 12 dollárért. Ettől kezdve a szövőszékhez láncolva élt, sebes kezekkel és megtört testtel, napi több mint 12 órás munkában.
1992-ben sikerült megszöknie, és a Bonded Labor Liberation Front (Kényszermunkások Felszabadítási Frontja) segítségével olyan szavakat ismert meg, amelyeket addig soha: szabadság, jogok, méltóság. Alig volt tízéves, de a hangja óriásként zengett. A világ előtt leleplezte a gyermekmunka kizsákmányolását, nemzetközi konferenciákon szólalt fel, és 1994-ben megkapta a Reebok Emberi Jogok Díjat.
Harcának köszönhetően gyerekek ezrei szabadultak meg: gyárak zártak be, láncok hullottak le, remények születtek újjá. De felébresztette azok haragját is, akiknek nyomorúságra épülő üzletét veszélybe sodorta.
1995. április 16-án, húsvét ünnepén, miközben a falujában ünnepelt, Iqbalt meggyilkolták. Tizenkét éves volt. Soha nem derült ki pontosan, ki húzta meg a ravaszt, de halála örök jelképévé tette őt a gyermekrabszolgaság elleni harcnak.
Iqbal soha nem játszott az utcán, nem ismerte a parkot vagy a bújócskát. De valami sokkal nagyobbat hagyott ránk: a bizonyosságot, hogy még a legkisebb hang is megrengetheti a világot.
1955. december 1-je volt, Montgomeryben, Alabamában.
Egy 42 éves, alacsony termetű, csendes nő épp hazafelé tartott egy hosszú nap után, miután varrónőként dolgozott.
Úgy hívták: Rosa Parks.
Felszállt egy autóbuszra, ahogy minden este.
Leült a középső részre – arra, amelyet, ha az elülső (fehéreknek fenntartott) ülések megteltek, a fehérek számára tartottak fenn; ilyenkor a fekete utasoknak át kellett adniuk a helyüket.
Aznap megteltek.
A sofőr, James Blake, megparancsolta neki, hogy keljen fel, és adja át a helyét egy fehér férfinak.
Rosa a székre nézett, majd kinézett az ablakon.
És nyugodt hangon válaszolt:
– Nem.
Nem kiabált, nem sértegetett, nem tett látványos gesztusokat.
Csak annyit mondott: „nem.”
De ez a „nem” egy egész rendszert tört meg.
Letartóztatták, mert megszegte a faji szegregációt előíró törvényeket – az úgynevezett „Jim Crow-törvényeket”, amelyek a fehéreket és a feketéket az élet minden területén elkülönítették: a buszokon, az iskolákban, az éttermekben, sőt még az ivókutaknál is.
Másnap a hír elterjedt egész Montgomeryben.
Az afroamerikai közösség úgy döntött, hogy válaszolni fog.
Egy 26 éves fiatal lelkész, Martin Luther King Jr. vezetésével bojkottot szerveztek a tömegközlekedés ellen.
A bojkott 381 napig tartott.
Több mint egy évig férfiak és nők gyalog mentek dolgozni, napsütésben és esőben, megtagadva, hogy olyan buszra szálljanak, amely másodrendű állampolgárként kezelte őket.
Végül az Amerikai Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a szegregációt a tömegközlekedésben.
A békés ellenállás győzött.
De Rosa Parks számára ez nem volt könnyű.
Elvesztette az állását, fenyegetéseket kapott, és el kellett költöznie.
Mégis, soha nem hagyta abba, hogy higgyen tette jelentőségében.
Ezt mondta:
„Nem voltam fizikailag fáradt. Csak belefáradtam abba, hogy mindig engedjek.”
Az elkövetkező években a polgárjogi mozgalom világszerte ismert szimbólumává vált.
Kitüntették, tisztelték, de leginkább úgy emlékeznek rá, mint a „polgárjogi mozgalom anyjára.”
2005-ben halt meg, 92 éves korában, olyan örökséget hagyva maga után, amely nemcsak Amerikához, hanem minden emberhez tartozik, aki elutasítja az igazságtalanságot.
Az ő története megtanítja, hogy néha egyetlen csendes gesztus is megváltoztathatja a történelem menetét.
Hogy a bátorság nem mindig zajos – néha csak annyi, hogy valaki ülve marad, amikor mindenki azt akarja, hogy álljon fel.
AZ ARADI VÉRTANÚK UTOLSÓ SZAVAI. OKTÓBER 6.
(1793-1849)német
honvéd tábornok
„Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot.”
Damjanich János
(1804-1849)szerb
honvéd tábornok
„Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.”
Dessewffy Arisztid
(1802-1849)magyar
gróf, honvéd tábornok
„Tegnap hősök kellettek, ma mártírok. Így parancsolja ezt hazám szolgálata.”
Kiss Ernő
(1799-1849)örmény
honvéd altábornagy
„Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.”
Knézics Károly
(1808-1849)horvát
honvéd tábornok
„Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”
Láhner György
(1795-1849)német
honvéd tábornok
„Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.”
Lázár Vilmos
(1815-1849)örmény
honvéd ezredes
„Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.”
Leiningen-Westerburg Károly
(1819-1849)német
gróf, honvéd tábornok
„A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.”
Nagysándor József
(1803-1849)magyar
honvéd tábornok
„De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.”
Poeltenberg Ernő
(1808-1849)osztrák
lovag, honvéd tábornok
„Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.”
Schweidel József
(1796-1849)magyar (német???)
honvéd tábornok
„A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.”
Török Ignác
(1795-1849)magyar
honvéd tábornok
„Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.”
Vécsey Károly
(1803-1849)magyar
gróf, honvéd tábornok
„Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”
Mélységből – Magasságba
„Fiam, te azt mondod nekem, hogy” csakis a tanult emberek vitték előre az országunkat? „
A tudósok és művészek? /…/ a paraszt buta volt, mert nem járt iskolába?
Akkor beszélgessünk, fiam!
Tudod, az a ‘buta paraszt’ állatot nevelt, tenyésztett és nemesített. Minden hazai tájegységnek megvolt a rá jellemző állatállománya, ami követte a helyi adottságokat, úgymint növényzet, csapadék, talajviszonyok és hőmérséklet. Ez így kimerít vagy kettő egyetemi diplomát! Érdekességként: a magyar tarka szarvasmarhának ötven éve még 12 tájfajtáját tartották nyilván, mára már csak magyar tarkát ismeri a szakirodalom. Tehát amit ez a ‘buta paraszt’ több száz év szorgalmas nemesítő tevékenységével létrehozott, azt a te tanult embered felelőtlen összevissza keresztező tevékenységgel mára teljesen tönkretette!
Az a ‘buta paraszt’ ez mellett gabona és zöldségnövényt, továbbá gyümölcsöt termesztett, nemesített. /…/ ezeket a gyümölcsöket például nem kellett permetezni és jól tárolhatók voltak, míg a mai okos professzorok által újított növények, úgynevezett növényvédelem nélkül nem hoznak termést, mert elviszik a betegségek, továbbá /gyümölcseik/ hűtőház nélkül szinte azonnal tönkremennek. Szóval a ‘buta parasztnak’ itt is kioszthatsz néhány egyetemi diplomát: növénytermesztő, növényorvos, nemesítő, kertész… A hiba csak ott van, hogy nem ismeri a latin nevét.
Ez a ‘buta paraszt’ ezen kívül még gazdálkodni is tudott a terméssel, egyik évről a másikra meg kellett terveznie, hogy a leendő termésből megéljenek. Továbbá tartalékot kellett képeznie. Az állatállomány ellátására is kellett gondolnia és ami a legfontosabb, megfelelő minőségű és mennyiségű vetőmagról kellett gondoskodnia, hogy a jövő évben mindezt újra megtehesse. Nos ezért jár egy közgazdász diploma és egy raktározási, raktárkezelési, logisztikai végzettség is.
De itt még nincs vége, az állatok levágása, feldolgozása, tartósítása és a hús modern eszközök nélküli tárolása, a növények tárolása, feldolgozása, még egy hentes szakmunkás bizonyítványt, további konzervipari ismereteket is feltételez, és legalább egy élelmiszeripari technikusi bizonyítvány kiosztását is megköveteli.
Az állatokkal folyamatosan fellépő betegségeket is gyógyítani kellett valakinek. Egy személyes élmény: kisgyermekként /láttam, hogy/ az egyik tehén benyelt egy almát, ami megakadt a torkán és fuldoklott. Az állatorvos azt tanácsolta, hogy metsszék el a torkát és mérjék ki az állatot, mert menthetetlen. Nos, az egyik öreg tanulatlan ‘buta paraszt’ amikor ezt meghallotta, megfogta a Dr. úr gallérját és kivágta az istállóból, kért egy kicsi kést, benyúlt az állat szájába és szétvágta az almát. Ez a tehén utána még számtalan borjút ellett. Tehát a ‘buta parasztnak’ jár egy állatorvosi diploma is!
De régen csak nagyon indokolt esetben fordult orvoshoz is, ma ilyenkor megyünk kórházba. Mert a kisebb betegségeket odahaza kezelte, otthon szült, a kertben megtermelte /vagy a környéken begyűjtötte/ a gyógynövényeket. Szinte minden faluban volt egy bába, vagy egy javasember, javasasszony, aki gyógyított embert és állatot egyaránt. Tehát jár egy orvosi és egy gyógyszerészi diploma is ennek a ‘buta parasztnak’.
Saját maguk készítették a mosó, mosdó, mosogatószerüket, ruha, fa, falfestékeiket. Talán ez megér egy vegyészmérnöki diplomát? Fiatal házasoknak, ha nem örököltek, pénzük sem volt a mesteremberekre, akkor a rokonság felépített egy házat. Hopp: építészmérnök, kőműves, téglakészítő, (vályogvető) ács, tetőfedő szakmák kerestetnek. Ma, ha valaki megtanulja a vályogvetést és a nádazás mesterségét, akkor művész úrnak szólíttatja magát és mutogatják a TV-ben, mint valami nagy tudású csodabogarat.
Gyermekkoromban nagyanyám felnézett az égre (nem az órájára!), és mondta, mennyi az idő. Régen az öreg paraszt ránézett az égre és mondta: most kell vetni, most aratni, most kaszálni, most haza kell hajtani az állatot, most sietni kell, mert jön az eső, a jég, vagy a hó. Napszaktól függetlenül, arra van észak, arra dél és hogy mennyi az idő. Tehát ennek a ‘buta parasztnak’ jár egy csillagász és egy meteorológus diploma is!
Míg napjainkban magukat művészeknek, celebeknek szólíttató emberek tucatjaival van teli a média, addig ezeket az embereket száz évvel korábban a legutolsó csárdából is elhajtották volna a zenészek, mint csepűrágó, tehetségtelen kontárokat! Ugyanis zeneművészeti főiskola nélkül is csodálatos zenészei voltak a vidéknek, akik nem gőgösen pöffeszkedtek, hanem szolgálták a művészetükkel a népet. Népünk zeneiségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a kétszázezer népdal, ami kinyomtatva is megtalálható, az olyan valóban tehetséges és elkötelezett művészeknek köszönhető, mint Kodály Zoltán. De soha ne felejtsük, ezek a remekművek a nép ajkán keletkeztek!
De tudod fiam, ha /a most a tanultak valamelyike/ elvégzi a képzőművészeti főiskolát, és az ott elsajátított tudásával a kétszáz évvel korábban élt, férjhez menni szándékozó tizenhét éves „buta” parasztlány kelengyéjének csupán tizedrészét képes megcsinálni, akkor már művésznek nevezi magát, saját stílusirányzatot indít, a saját kreálmányait a divatbemutatók kifutóira viszi.
Mondd fiam, hol itt az igazság?
Mondd fiam, összeszámoltad, hogy hány diplomát és különböző végzettséget kellene szétosztanod minden egyes ‘buta paraszt’ között, akiket te leszólsz, míg a te tanult, művelt /embered/ csupán egyetlen tudományágban jeleskedik? Feltéve, ha tényleg jeleskedik és nem valami kókler, aki csak azért kapott valami tudományos címet, mert a családba tartozik és összehoztak neki is egyet, mert ugye „ő is megérdemli”.
Tudod fiam, az a ‘buta paraszt’, aki nem járt iskolába, kisgyermekkorától járta az élet iskoláját a nap huszonnégy órájában, és mindent eltanult az öregektől. Így amikor Ő maga is öregember lett, többet tudott, mint száz egyetemi professzor, akik egymásnak jól hangzó titulusokat osztogatnak a felületes tudásukra és lenéznek mindenkit, akiknek nem jutott az ő szedett-vetett címeikből. Mert nem tartoznak az ő köreikbe! Ezek után, ugye elhiszed nekem, hogy a te tanult /embered/, aki a tudását az én ‘buta parasztomtól’ lopta, sok ezerszer többel tartozik az én népemnek, mint amivel bármelyik magyar tartozna neki, vagy neked?” 
Néhány éve, egy forró nyári napon, Dél Floridában, egy kisfiú úgy döntött, hogy úszik egyet a házuk mögötti régi kis tóban. Sietve, hogy minél hamarabb a hűvös vízbe ugorhasson, kiszaladt a hátsó ajtón, maga mögött hagyva cipőt, zoknit és inget, ahogy futott. Repült a vízbe, nem véve észre, hogy amint ő úszik a tó közepe fele, egy aligátor épp a part fele úszott. Apja, aki a kertben dolgozott, észrevette, hogy a kettő egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz. Rémülten rohant a vízhez, kiabálva a fiának amilyen hangosan csak bírt. Apja hangját hallva a kisfiút aggódás fogta el és gyorsan megfordult és a part fele úszott apjához. De már túl késő volt. Amint elérte apját az aligátor is elérte őt. A partról az apa megragadta kisfiát a karjától pont abban a pillanatban mikor az aligátor annak lábait ragadta meg. Ez egy hihetetlen huzavonához vezetett a kettőjük közt. Az aligátor erősebb volt az apánál, de az apa túl szenvedélyes volt ahhoz, hogy elengedje fiát. Egy gazda épp arra vezetett és a sikoltozásokat hallva, autójától odarohant, célzott és lelőtte az aligátort. Rendkívüli módon, több hetes kórházi tartózkodás után, a kisfiú életben maradt. A lábát hatalmas sebhelyek torzították az állat erőszakos támadása révén. És a karján, mély karmolások voltak, ahol apja körmei húsába vájtak a kétségbeesett erőfeszítésben, hogy megtartsa az ő szeretett fiát. Az riporter az újságtól, aki a trauma után meginterjúvolta a fiút, megkérdezte, ha láthatná a fiú sebhelyeit. A fiú felhúzta a nadrágszárát. És utána, nyilvánvaló büszkeséggel, így szólt a riporterhez: De nézd a karjaimat! Nagy sebhelyek vannak a karjaimon is. Azért vannak, mert Apám nem engedett el!
Te és én azonosulhatunk ezzel a kisfiúval. Nekünk is vannak sebhelyeink. Nem, nem egy aligátortól, hanem egy fájdalmas múlt sebhelyei. Némelyek azok közül a sebhelyek közül csúnyák és mély megbánást okoztak. De, némely sebhelyek barátom azért vannak, mert Isten visszautasította, hogy elengedjen. A vívódásaid közepette Ő ott volt és beléd kapaszkodott. Az Ige arra tanít, hogy Isten szeret téged. Te Isten gyermeke vagy. Ő meg akar védeni és gondodat viselni minden nap. De néha meggondolatlanul veszélyes helyzetekbe gázolunk, nem tudva hogy mi vár ránk. Az élet tava tele van veszélyekkel és mi elfelejtjük, hogy az ellenség lesben áll, hogy ránk támadjon. Ekkor kezdődik el a huzavona, és ha az Ő szeretetének a sebhelyei a karodon vannak légy nagyon, nagyon hálás!
Ő eddig sem és ezután se fog soha elengedni!
Isten megáldott, hogy te mások számára áldás lehess. Sose tudhatod, hol van egy-egy ember az ő életében és min megy épp keresztül. Soha ne ítéld egy másik ember sebhelyeit, mert nem tudhatod, hogy kapta őket…
A történetet küldte: Bácsi Irma USA-Sacramento, 2009.ápr.24
2019 márciusában Keanu Reeves egy Los Angelesbe tartó repülőn ült, amikor egy műszaki hiba miatt a gép váratlanul le kellett, hogy szálljon Bakersfieldben, Kaliforniában. Amikor az utasok kiszálltak, kiderült, hogy nem voltak azonnal elérhető további járatok, így mindenki ott rekedt, bizonytalanul, hogy hogyan tovább. Sok híresség ilyenkor csendben intézett volna magának egy privát utat, de Keanu a többiekkel maradt. Egyszerű farmerben és dzsekiben volt, annyira beleolvadt a tömegbe, hogy néhányan először észre sem vették, ki is ő.
Ahogy a késlekedés egyre tovább tartott, és a légitársaság sem kínált megoldást, Keanu előlépett. Ahelyett, hogy visszahúzódott volna, néhány utastárssal és helyi fuvarszolgálattal megszervezett egy közös kisbuszt mindenkinek, aki Los Angeles felé tartott. Amikor a busz megérkezett, ő is felszállt, beszorítva magát a csomagok és az emberek közé, ahelyett, hogy saját autót keresett volna.
Ami lehetett volna egy hosszú, kényelmetlen út a kaliforniai sivatagon át, végül váratlanul szórakoztatóvá vált. Elöl ülve Keanu Bakersfieldről mesélt: a város countryzenei legendáiról, mezőgazdasági gyökereiről és arról, hogyan tette Buck Owens a várost zenei központtá. Az ő jól ismert hangja – amelyet A Mátrixból és a Féktelenülből sokan felismernek – még a legegyszerűbb tényeket is különlegessé tette.
Nem tartott távolságot, inkább beszélgetett mindenkivel: megkérdezte, honnan jöttek, mivel foglalkoznak, és étteremtippeket is adott Los Angeleshez. Egy utas később elmondta, hogy Keanu mindenkivel őszinte érdeklődéssel beszélt, és mindenkit fontosnak érzékeltetett. Könnyed, meleg nevetése betöltötte a kisbuszt, baráti hangulatot teremtve.
Egy ponton valaki zenét indított a telefonján, Keanu pedig örömmel csatlakozott, dalokat javasolt, és együtt énekelt a klasszikus rockslágerekkel. A légkör annyira felszabadult lett, hogy szinte mindenki elfelejtette, hogy egy világhírű színésszel utaznak – ő egyszerűen csak Keanu volt, barátságos és földhözragadt.
Az út során csendben biztatott egy fiatal nőt, aki állásinterjúra tartott, és azt mondta neki: „Légy kedves magaddal, még akkor is, ha nem úgy alakul, ahogy tervezed.” Egy másik utas, egy idősebb férfi a nehéz csomagjaival emlékezett rá, hogy Keanu gondolkodás nélkül felajánlotta, hogy segít cipelni. Ezek az apró gesztusok egy kellemetlen késést felejthetetlen élménnyé változtattak.
Amikor a kisbusz végül megérkezett Los Angelesbe, Keanu segített kipakolni a poggyászokat, kezet rázott néhány emberrel, és egyszerű búcsút intett. Nem voltak autogramok, nem voltak fotók, semmi felhajtás. Egyszerűen eltűnt a városban – maga mögött hagyva azt a maradandó benyomást, hogy ő az, aki a kiváltság helyett a kedvességet és a közös emberséget választja.-Merj élni
A Hacksaw Ridge – A fegyvertelen katona című film csak sejteti, milyen rendkívüli bátorsággal állt helyt Desmond Doss, mert Mel Gibson rendező attól tartott, a közönség hihetetlennek tartaná a teljes valóságot.
Doss egy egyszerű, mélyen vallásos amerikai fiatalember volt, aki a Hetednapi Adventista Egyház tanításai miatt elutasította a fegyverviselést. Mégis bevonult katonának a második világháború idején, mert kötelességének érezte, hogy szolgálja hazáját – de csak úgy, hogy soha ne vegyen fegyvert a kezébe. Orvos-segélyként (katonai felcserként) küldték a frontra.
A második világháború egyik legvéresebb ütközetében, Okinaván Doss életét kockáztatva újra és újra kiment a csatatérre, hogy bajtársait ellássa és biztonságba vigye. Egyetlen éjszaka alatt 75 sebesült katonát mentett meg, akiket egy szikláról eresztett le kötelek segítségével – mindezt fegyver nélkül, miközben golyók és gránátok záporoztak körülötte.
Néhány nappal később azonban ő maga is súlyosan megsérült:
– Egy gránát repeszei széttépték testét, tizenhét fémdarab fúródott belé.
– Öt órán keresztül feküdt a nyílt terepen, míg bajtársa, Ralph Baker elérte.
– Miközben hordágyon vitték, Doss meglátott egy másik, súlyosan sebesült katonát. Habozás nélkül lemászott a hordágyról, ellátta a férfit, és ragaszkodott hozzá, hogy a másikat vigyék helyette biztonságba.
– Ő maga hátramaradt, és egyedül várt a segítségre.
Amíg azonban újra érte jöhettek volna, egy ellenséges mesterlövész golyója szétroncsolta a bal karját. Egy puskatusból rögtönzött sínnel több mint 300 métert kúszott az ellenséges tűzben, míg végre elérte a segélyhelyet. Onnan a Mercy kórházhajóra szállították.
Desmond Doss volt az első amerikai katona, aki lelkiismereti okból fegyvertelenül szolgált a frontvonalon, és mégis megkapta a legmagasabb katonai kitüntetést, a Medal of Honor-t (Becsületérmet).
A film hősnek mutatja.
A valóság még annál is nagyobb.
1976-ot írtunk, amikor Shavarsh Karapetyan, a szovjet sportoló élete legnagyobb próbájával találta szembe magát. Nem volt ez verseny, nem voltak érmek, nem volt közönség, amely éljenezze. Csak egy tó, egy a gátfalról a vízbe zuhant trolibusz, és 92 ember, akiknek élete egy hajszálon függött.
Shavarsh nem akármilyen sportoló volt. Egy óriás: 11 világrekord, 17 világbajnoki cím, 13 Európa-bajnoki cím, hétszeres szovjet bajnok. Egy név, amely megtöltötte a stadionokat, és megremegtette az ellenfeleket. De azon a napon, 1976. szeptember 16-án Jerevánban, nagyságát nem másodpercekben vagy méterekben mérték, hanem egy bátor tettben.
Amikor a tóparton futott edzés közben, látta, ahogy a trolibusz a vízbe zuhan és elmerül a jereváni mesterséges tóban. Nem gondolkodott. Ugrott.
A jeges víz ütése olyan volt, mint egy ostorcsapás, de nem állt meg. Elérte a járművet, rúgásokkal és ütésekkel betörte az üveget, és elkezdte kiszabadítani a bent rekedt utasokat. Egyiket a másik után, szüntelenül.
Minden egyes alkalommal, amikor a felszínre ért, a tüdeje lángolt. Amikor újra lemerült, sötétség borult rá, és az iszap akadályozta. És ő mégis folytatta. Több mint húsz percen át küzdött a halállal. Végül húsz embert sikerült megmentenie.
És mégis, egész életében nem azok gyötörték, akiket megmentett, hanem azok, akiket elveszített.
„Abban az átláthatatlan vízben megragadtam bármit, amit találtam. Egyszer feljöttem a felszínre egy párnával a kezemben, azt hittem, ember. Amikor rájöttem, tudtam, hogy a hibám egy életbe került. Az a párna éveken át kísértett az álmaimban.”
Hőstette súlyos árat követelt: tüdőgyulladás, vérmérgezés, maradandó egészségkárosodás. Aznap véget ért sportolói pályafutása. A versenyző meghalt. De megszületett az örök hős.
Shavarsh Karapetyan bebizonyította a világnak, hogy az igazi nagyságot nem az érmek és a rekordok mérik, hanem az, ha képesek vagyunk feláldozni magunkat másokért – akár idegenekért is.
Nem volt kötelessége, nem volt közönsége, nem volt mit nyernie. És mégis alámerült a halál sötétjébe, hogy életet hozzon fel a mélyből.
Ezért a neve nemcsak a sport történetében, hanem az emberi emlékezet szívében is örökre be van vésve. Mert vannak bajnokok, akik versenyeket nyernek. És vannak bajnokok, akik lelkeket mentenek.
Shavarsh közéjük tartozott.
És örökké az is marad.
Ezen a hóval borított képen egy lenyűgöző történet rejlik. A rajta látható férfi Oszip Bernstein, orosz sakk-nagymester, akinek életét nemcsak a táblán mutatott zsenialitás, hanem a tragédiák és a véletlenek is meghatározták.
Az orosz forradalom utáni években a bolsevik hatóságok letartóztatták, „burzsoá kapitalistaként” vádolták, és az ítélet egyértelmű volt: kivégzés golyó általi halállal.
Az utolsó pillanatban azonban egy tiszt, aki felismerte őt sakkozóként, szokatlan módot ajánlott személyazonossága igazolására és talán élete megmentésére: egy sakkpartit. Ha valóban az volt, akinek mondta magát, ezt a táblán kellett bizonyítania.
Bernstein elfogadta. A kivégzőosztag előtt, élete tétjeként, agresszív és ragyogó stílusban játszott, amely nem hagyott kétséget: legyőzte a tisztet. Az lenyűgözve leállította a kivégzést, és megkegyelmezett neki.
Azon a napon a sakk több volt, mint játék: a túlélés eszközévé vált. Bernstein folytatta pályafutását, később Franciaországban telepedett le, ahol tovább versenyzett és maradandó nyomot hagyott a sakkvilág történetében.
Szeptember 23-án született Richter Gedeon, vagyis éppen ma 153 éve. Számos világhírű találmány fűződik a gyógyszerész nevéhez, amelyekkel életek százezreit mentette meg.
Őt nem mentette meg senki. A Dunába lőtték.
Egyévesen jutott teljes árvaságra, rokonok nevelték fel. Azért fordult a gyógyszerészet felé, mert mélyen érintette szülei korai halála. Kitűnő eredménnyel végezte el az egyetemet, majd négyévnyi külföldi tanulmányút után 29 évesen megvette első patikáját, 35 évesen pedig megalapította gyógyszergyárát.
A beosztottaival mindig emberségesen bánt, a munkások családbarát körülmények között dolgozhattak.
Az első világháború idejére már 24 gyógyszerszabadalma volt, a Kalmopyrint és a Tonogen Suprarenalét ma is sokan ismerik, de a Hyperol porváltozatának piacra dobása is korszakalkotó tett volt.
A második világháború kezdetekor már több mint száz országban, öt világrészen forgalmazták a termékeit, hazánk egyik legsikeresebb vállalata volt az övé. Az alig tíz évvel korábban magyar királyi kormányzó-főtanácsos címet kapott Richter Gedeont a zsidótörvények miatt megfosztották vezérigazgatói tisztségétól, majd már a gyárba sem engedték be. Hitte, hogy az érdemei megmentik majd, de ha azok nem is, egy ideig Raoul Wallenberg svéd diplomata bújtatta őt és a feleségét.
A Vöröskereszttől szerzett menlevéllel Svájcba távozhatott volna, de nem akarta itt hagyni egy élet munkáját, 72 éves volt ekkor. Remélte, hogy nem esnek áldozatul az őrületnek, hogy végül az ő esetében győz a józan ész.
Sokan voltak olyanok, akik nem érzékelték a közelgő veszély súlyosságát, nem hitték el, hogy a borzalom velük is megtörténhet. A Katona József utcai védett házból hurcolták el a nyilasok, a többiekhez hasonlóan alsóneműre vetkőztették. Majd a dermesztő téli hidegben a Dunába lőtték. Holtteste soha nem került elő.
Nem hinném, hogy ne lenne mit tanulni ma is Richter Gedeon tragikus végzetéből – és abból, hogy miként juthatott el az ország odáig, hogy magyar magyart öl.
MEGOSZTOTT KARIG SÁRA-DÍJAT KAPOTT DR. FABINY TAMÁS ÉS IVÁNYI GÁBOR
Szeptember 12-én rendezték meg az idei Karig Sára-díjátadót. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség elnöke is megkapta a megtisztelő elismerést.
„Boldog az az ember, aki az életet nem saját javainak elvételi lehetőségeként éli meg, hanem arra gondol, hogy Isten hisz benne és gyönyörködik benne. Ezért én kicsit irigykedem Karig Sárára, és boldog vagyok, hogy az ő díjában részesülhettem”.
(részlet Iványi Gábor a díjátadón elmondott beszédéből)
Karig Sára (1914-1999), a Világ Igaza címmel kitüntetett író, műfordító azok közé a különleges emberek közé tartozott, akit nem lehetett megfenyegetni, zsarolni és megsemmisíteni. A Vészkorszakban zsidó gyerekeket, angol hadifoglyokat, névházasságokkal több magyar üldözöttet mentett meg. A kommunista hatalom kék cédulás szavazási csalását 1947-ben választási biztosként azonnal jelentette, amiért hét év szibériai kényszermunkatáborra ítélték. Hazatérése után nyelvtudását felhasználva a világirodalom számos remekét ültette magyarra.
Sem a dicsőség, sem az „ellenállóság” heroizmusa nem izgatta, csak az, hogy mindenáron szólni, tenni, segíteni kell. Megtörhetetlen személyisége méltán vált példaképpé.
Az eseményt a Raoul Wallenberg Emberség Háza Egyesület, a Karig család és Budapest Főváros II. kerületi Önkormányzata szervezte.
További információ:
https://www.evangelikus.hu/hireink/beszamolo/karig-sara-dijat-kapott-fabiny-tamas
–A kard és az árnyék-
Nem jelkép.
A kard a kezemben nem dísz,
hanem az ősi emlékezet,
melyből minden csepp vérem fakadt.
A pengén ott csorognak a múlt századok,
sebzett imák, kimondatlan szavak,
az apák árnyékai,
az anyák elhallgatott könnyei.
És mindaz, amit magamban hordtam,
mint egy csendes, nehéz követ,
most itt fénylik előttem.
Mert a kard nem pusztít.
A kard nem öl.
A kard emlékeztet arra,
hogy túléltem.
A páncél sem börtön többé.
Nem fal köztem és a világ között,
hanem a bőröm mélyebb rétege,
mely megtanulta, hogy a sötét nem ellenség,
hanem a fény bölcsője.
Én a harcos vagyok,
de nem az, aki a világ ellen áll.
Én vagyok az, aki végre
nem áll többé önmaga ellen.
Mikor kimondom: magamat választom,
nem harsány diadal ez,
hanem egy mély, néma érkezés.
Olyan, mint amikor a lélek
visszasiklik a saját medrébe,
és a víz újra tudja, merre van a tenger.
Ez az őserő nem lángol.
Ez az őserő szivárog,
lassan, makacsul,
mint forrás a kő mélyéről.
Átitat mindent,
míg végül minden sejtem tudja:
ez vagyok én.
És ebben a felismerésben
eltűnik minden félelem.
A kard többé nem fenyegetés,
a páncél többé nem menekülés.
A harcos többé nem idegen.
Én vagyok.
A mélységem, az árnyékom,
az ősöm, a fényem.
–saját-
#rejtettszilánkok#gyógyulás#jelenlenni#harcos#belsőfény#belsőerő#önismeret#árnyékén#spirituális#spirituálisébredés#fy#foryou#monológ#energia
Merj élni
Amikor Tina Turner elhagyta első férjét – azt a férfit, aki egyszerre volt a főnöke, fogvatartója és brutális bántalmazója –, egyetlen gondolattal csúszott ki egy dallasi hotelszobából: „A kiút az ajtón át vezet.”
Éjfélkor rohant át az autópályán, a kamionok dübörögve száguldottak el mellette, a zsebében mindössze 36 centtel és egy Mobil benzinkártyával. Abban a pillanatban semmije más nem volt.
Amikor beadta a válókeresetet, Tina meghökkentő kéréssel állt elő. Nem akarta a kocsikat, a házakat, a pénzt, sőt még a dalok jogait sem. Csak azt a nevet akarta megtartani, amelyet férje adott neki – Tina Turner –, azt, amelyet a világ már ismert. Ez volt az egyetlen esélye, hogy megmentse a karrierjét.
Az esélyek kegyetlenek voltak. Könnyen eltűnhetett volna a feledés homályában, évtizedeket tölthetett volna kis kiadóknál, amelyeket csak bakelitgyűjtők becsülnek, vagy elhelyezkedhetett volna csendes Las Vegas-i nosztalgiafellépőként. Az átélt borzalmak után talán még az életben sem marad.
Ami viszont történt, az kulturális földrengés volt. Tina Turner a nyolcvanas évek legnagyobb világsztárja lett – egy középkorú, fekete nő, aki 42 évesen ült fel a trónra. Egyik este a Rolling Stones adott stadionkoncertet, másik este pedig Tina Turner állt ugyanazon a színpadon, megingathatatlan erővel.
Ezt puszta akaraterővel és ritka tehetséggel érte el. Amikor a kiadója mindössze két hetet adott neki, hogy felvegye szóló debütáló albumát, a Private Dancer-t, ötszörös platinalemezt szállított. Nyíltan beszélt bántalmazó házasságáról, reményt és bátorságot adva nők ezreinek. És túlélését a Soka Gakkai Nichiren buddhizmus gyakorlásának tulajdonította, amely élete végéig központi szerepet játszott életében.
Második házassága – az igazi házassága – Erwin Bach-hoz kötötte, aki svájci zenei menedzser volt, 16 évvel fiatalabb nála. „Erwin, aki maga is egy természeti erő” – mondta Tina –, „soha nem érezte magát a legcsekélyebb mértékben sem megfélemlítve a karrieremtől, a tehetségemtől vagy a hírnevemtől.”
Amikor veséi 2016-ban kezdtek felmondani a szolgálatot, Tina – aki ekkorra már svájci állampolgár volt – csendben készült az asszisztált öngyilkosságra. Erwin közbelépett. „Nem akart másik nőt, vagy másik életet” – emlékezett Tina. Erwin az egyik veséjét adta neki, évekkel ajándékozva meg szerelmét.
Anna Mae Bullockként született 1939-ben, egy tennessee-i Nutbush-beli földműves családban, és Tina Turnerként halt meg svájci tóparti birtokán: a vitathatatlan Rock ’n’ Roll királynőjeként.
Egy színpadi vihar, hangja, mint a tűzvihar. Táncosnő, akinek fergeteges energiája borzongást keltett. Szépség, amely örök.
Egy túlélő, aki a fájdalmat erővé, az erőt pedig legendává változtatta – olyanná, amely sosem halványul el.
Ezen a napon született Szent-Györgyi Albert (Budapest, 1893. szeptember 16. – Woods Hole, Massachusetts, 1986. október 22.), a magyar Nobel-díjasok egyike, a C-vitamin atyja.
„Felfedezni valamit annyit tesz, mint látni, amit mindenki lát, és közben arra gondolni, amire még senki. „
Szent-Györgyi Albert
Szent-Györgyi Albert volt a legfontosabb vitamin, a C-vitamin felfedezője, amivel sikerült hatásosan kezelni a skorbutot.
Szent-Györgyi Albert Budapesten született 1893. szeptember 16-án. Már fiatalkorában is könnyen tette le vizsgáit köszönhetően éles eszének. A Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégiumban végzett, majd a Budapesti Tudományegyetem Orvosi Karára ment, diplomáját 1917-ben szerezte meg.
Az első világháborúban mint medikus vett részt, de megsebesült így leszerelték. Tanulmányait külföldön folytatta, tanult biológiát, fizikát, kémiát, élettant és bakteriológiát is. Másodszorra is doktorált, a Cambridge Egyetemen kémiából. Kiutazott az Államokba, de Klebelsbert Kunó kérésére hazatért és 1931 és 1945 közt a Szegedi Tudományegyetem professzoraként dolgozott, majd 1947-ig a Budapesti Tudományegyetem Orvosi Karán volt professzor. Ismét kiköltözött a tengerentúlra, ahol 1947 és 1962 között az Egyesült Államok Izomkutató Tudományos Intézete tengerbiológiai laboratóriumának igazgatója, 1962 és 1971 között az USA vezető főiskolája, a Darthmouth College professzora volt.
A C-vitaminra a húszas évek végén bukkant rá, mikor a mellékvesében ismeretlen anyagot talált, amit nagy mennyiségben tudtak kivonni a paradicsompaprikából. Ehhez a felfedezéshez sokévi, többlépcsős kutatás vezetett, amit ráadásul több helyszínen, az egyes munkái alatt végzett. Rájött, hogy az anyagot egyes állatok és növények tudják előállítani, cukorszerű jellege miatt pedig először az ignose nevet adta neki, amit később hexuronsavra változtatott. Ez az anyag lett a C-vitamin, és a skorbut elleni kezelésre javasolta (aszkorbinsav néven is).
A tudóst már 1934-ben jelölték az orvosi Nobel-díjra, amelyet 1937. október 28-án ítélt neki a svéd Karolinska Intézet „a biológiai égési folyamatok terén tett felfedezéséért, különösen a C-vitamin, valamint a fumársav-katalízis vonatkozásában”.
Ezt követő évben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának választotta. A második világháborúban is szerepet kapott: a Kállay-kormány a tudóst Isztambulba küldte, feladata a kiugrási tárgyalások előkészítése volt. A németek ugyanakkor rájöttek a tervre így elfogatóparancsot adtak ki Szent-Györgyi ellen, aki illegalitásba kényszerült.
A háború után, 1945 januárjában Szent-Györgyi elnökségével alakult meg Magyar-Szovjet Művelődési Társaság, amely később Magyar–Szovjet Baráti Társaság néven működött. A háború befejezése után hozzálátott az Akadémia újjászervezéséhez, de munkája kudarcba fulladt a konzervatív akadémikusok ellenállása miatt. Létrehozta az Új Természettudományi Akadémiát. 1945 után felkérték az új parlamentbe képviselőnek, amit elfogadott, de egy pártnak sem lett tagja.
A vietnami háború ellen felemelte szavát, élesen bírálva az amerikai kormányt. Az Őrült majom címen kiadott könyvét, amelyben a civilizáció túlélési esélyeivel foglalkozott, máig az egyik legfontosabb háborúellenes művek közé sorolják. Élete utolsó két évtizedét a rákkutatásnak szentelte. Vitalitása és életkedve élete végéig megmaradt. Kilencvenhárom évesen 1986. október 22.-én hunyt el Woods Hole-ban. Az Atlanti-óceán partján lévő házának kertjében temették el.
/Forrás: http://alfahir.hu , https://www.hirado.hu/
Eger vár ostroma
VILÁGRA SZÓLÓ HATALMAS DICSŐSÉG!
A források mind más létszám adatot említenek, de a lényeg:
Nem egészen 2.000 magyar védő min. 70.000 ostromló törökkel szemben harcolt!
60-70.000 törökkel szemben 1918 fő magyar védő 38 napon keresztül, és győzött!!!
Miért nincs ennek a napnak ünnep napja?!
Wikipedia:
„A vár ostromára korábbi források szerint 75 ezer török érkezett, míg Tinódi Lantos Sebestyén szerint 1935 védő szállt szembe a 150 ezer főt kitevő, két egyesült török sereggel.”
Egyéb forrás:
„1552. szeptember 9.-én és 10-én a törökök ostrom alá veszik Eger várát.
60-70 ezer fős hadsereg megkezdi a Dobó István parancsnoksága alatt álló egri vár ostromát, amely később a várvédők sikerével zárult.
1552. október 17.-én és mindmáig a magyarság egyik legnagyobb győzelmeként tartják számon.
Temesvár elfoglalása után a Kara Ahmed pasa vezette török fősereg az újonnan épült szolnoki vár alatt egyesült Hadum Ali budai pasa csapataival.
A török sereg szeptember 9-11. között érkezett a „Felvidék kapujá”-nak tartott egri vár alá.
Kapitányai Dobó István és Mecskey István.
Próbált katona 1094 volt a várban, a szomszéd megyékből még 824 gyalog jött be, többnyire paraszt, kiket Dobó az ágyúk mellé állított.
Óriási volt a törökök száma, de a magyarok fegyverzetben felülmúlták elleneiket, kiknek csak pajzsuk és kardjuk volt, míg a mieinket páncél védte és hosszú lándzsájuk vagy puskájuk tette támadásra alkalmassá.
A harmincnyolc napos ostrom azonban a jelentős túlerő, árulás, majd az egykori székesegyházban elraktározott lőpor felrobbanása ellenére is sikertelen maradt.
A törökök október 18.-án megkezdték a visszavonulást.
Soha előbb nem működött Magyarországon egy ostromnál oly nagy tüzérség, úgy hogy 12.000 ágyúgolyót szedtek össze a várban.
Nemrégiben találtak rá Dobó István földi maradványaira a Felvidéken, Dobóruszkán, ahol újratemették az egri hőst.”
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.