„Neki nem kell dolgoznia…”???
“A gyerekek ötöde úgy kerül ki az iskolából, hogy gyakorlatilag képtelen értelmesen megszólalni olyan emberek előtt, akik nem a közvetlen környezetéhez tartoznak.”
– írja Simon Jenkins a The Guardian brit lap tegnapi cikkében, amelynek címe:
„Még egy mód, ahogyan cserbenhagyjuk a fiatalokat: meg kell tanítanunk őket beszélni.”
A cikk valójában nemcsak az oktatásról, hanem a társadalomról szól. Ha nem segítünk a fiataloknak abban, hogy merjenek megszólalni, hogy képesek legyenek kérdezni, érvelni, meghallgatni másokat – akkor egy egész generáció veszíti el az egyik legalapvetőbb emberi képességet: a kapcsolatteremtés nyelvét.
Ez a jelenség nálunk is egyre ismerősebb. Egyre kevesebb az olyan helyzet – akár iskolában, akár máshol –, ahol a gyerekek biztonságban próbálgathatják a saját hangjukat. Egyre többen szoronganak attól, hogy elmondják, mit gondolnak – nem biztos, hogy azért, mert nincs véleményük, hanem mert nem tanulták meg, hogyan fejezzék ki magukat szóban.
A beszédkészség nemcsak iskolai feladat, “felelés”, hanem elengedhetetlen a magabiztos fellépéshez, a hétköznapi boldoguláshoz, a kapcsolatokhoz.
Segít tisztábban gondolkodni, másokat megérteni, saját magunkat is jobban ismerni. Enélkül könnyen kialakulhat szorongás, önbizalomhiány – főleg azoknál, akik eleve kevesebb támogatást kapnak.
Egyes országokban már próbálnak változtatni: az írás, olvasás és számolás mellé újra szeretnék beemelni a beszéd fejlesztését is. De a változáshoz nemcsak tantervre, hanem példamutatásra is szükség van.
Mi mit mutatunk a saját gyerekeinknek?
Tudunk-e úgy beszélgetni, kérdezni, jelen lenni?
Hisz a beszéd nemcsak teljesítmény, hanem kapcsolódás. A közbeszédben mit tapasztalnak?
Simon Jenkins – The Guardian
„Another way we are failing an entire generation: we must teach young people to speak”
(2025. július 24.)
https://www.theguardian.com/…/schools-oracy-debating…
A gyerek nem azt hallja, amit mondunk, hanem azt érzi, akik vagyunk.
Van egy különös tévedés, amelyet a felnőttek újra és újra elkövetnek.
Azt hisszük, hogy a gyerekeket a szavainkkal neveljük.
Pedig a gyerek sokkal régebbi nyelvet beszél.
A szív nyelvét.
Az idegrendszer nyelvét.
A jelenlét nyelvét.
Ő nem elsősorban azt hallja, amit mondunk.
Hanem azt érzi, akik vagyunk.
Lehet valaki kívülről türelmes, miközben belül feszültség feszíti.
Lehet mosolyogni úgy is, hogy közben a lélek fáradt.
Lehet azt mondani:
– Semmi baj.
Miközben a test minden porcikája azt üzeni:
– Baj van.
És a gyermek?
Ő ezt azonnal megérzi.
Nem azért, mert különleges képességei vannak.
Hanem mert erre született.
—
Amikor egy kisbaba világra jön, még nem érti a szavakat.
De tökéletesen érti az embert.
Érzi az anya szívverésének ritmusát.
Érzi a hangszín legapróbb rezdülését.
Érzi, hogyan tartják.
Érzi, hogy biztonságban van-e.
Az első éveinkben nem mondatokból tanuljuk meg, milyen a világ.
Hanem emberekből.
Az idegrendszerünk minden egyes találkozáskor felteszi ugyanazt a kérdést:
Biztonságban vagyok?
És erre a kérdésre nem a szavak válaszolnak.
Hanem a másik ember.
—
Ezért történik meg olyan gyakran, hogy egy szülő naponta százszor mondja:
– Nyugodj meg!
A gyerek mégsem nyugszik meg.
Miért?
Mert a gyermek idegrendszere nem a mondatot követi.
Hanem a felnőtt idegrendszerét.
Ha anya vagy apa belül tele van feszültséggel, félelemmel, kapkodással vagy kimondatlan fájdalommal, akkor a gyerek ezt veszi át.
Nem tudatosan.
Hanem ugyanúgy, ahogy a tűz mellett ülve átveszi a testünk a meleget.
Az érzelmek is ilyenek.
Átragadnak.
—
Ezért van az, hogy ugyanazt a mondatot két különböző ember teljesen másképpen mondhatja.
Az egyikből szeretet árad.
A másikból félelem.
A szavak ugyanazok.
A gyermek mégis teljesen mást él át.
Mert nem a mondatot hallja.
Hanem az embert.
—
Harminc év alatt számtalan gyerekkel találkoztam.
Sokszor láttam olyat, hogy egy kisfiú egész nap nyugtalan volt.
Nem lehetett rá hatni.
Nem figyelt.
Nem működött együtt.
Aztán leültünk.
Nem kezdtem el kioktatni.
Nem tartottam előadást.
Nem akartam megjavítani.
Csak jelen voltam.
Lassan beszéltem.
Figyeltem rá.
Hagytam, hogy érezze:
nem akarom megváltoztatni.
Csak megérteni.
És néhány perc múlva ugyanaz a gyerek egészen más lett.
Nem azért, mert hirtelen megtanult viselkedni.
Hanem mert az idegrendszere végre biztonságot érzett.
A biztonság pedig olyan dolgokat tesz lehetővé, amelyeket semmilyen büntetés nem tud elérni.
—
A gyerekek hihetetlenül pontos emberismerők.
Nem elemzik a mimikát.
Nem tanulják a testbeszédet.
Egyszerűen érzik.
Megérzik, ha valaki csak szerepet játszik.
Megérzik, ha valaki valóban kíváncsi rájuk.
Megérzik, ha valaki csak irányítani akarja őket.
És azt is megérzik, ha valaki feltétel nélkül elfogadja őket.
Sokszor azt hisszük, hogy a tekintély hangos.
Pedig a valódi tekintély csendes.
Nem kiabál.
Nem fenyeget.
Nem bizonygat.
Egyszerűen jelen van.
És ettől a gyerek biztonságban érzi magát.
—
Éppen ezért a legfontosabb kérdés nem az:
Mit mondjak a gyermekemnek?
Hanem inkább ez:
Milyen emberként vagyok jelen mellette?
Mert hiába beszélünk türelemről, ha közben türelmetlenek vagyunk.
Hiába tanítjuk az együttérzést, ha ő nem érzi, hogy vele együtt éreznek.
Hiába beszélünk szeretetről, ha a szeretetnek nincs ideje leülni mellé a szőnyegre.
A gyermek számára mi magunk vagyunk az első tankönyv.
Nem a szavaink.
Az életünk.
—
Egyszer majd felnő.
Talán már nem fog emlékezni arra, mit mondtunk neki ötéves korában.
Nem fogja felidézni a hosszú magyarázatokat.
Nem emlékszik majd minden szabályra sem.
De emlékezni fog valamire.
Arra az érzésre, amelyet mellettünk átélt.
Arra, hogy hazajöhetett-e úgy, ahogy volt.
Arra, hogy hibázhatott-e anélkül, hogy elveszítette volna a szeretetünket.
Arra, hogy volt-e valaki, aki mellett nem kellett másnak lennie.
Mert végül ez lesz az otthon igazi emléke.
Nem a falak.
Nem a bútorok.
Nem a szavak.
Hanem egy ember jelenléte.
—
Talán ezért a legnagyobb ajándék, amit egy gyermeknek adhatunk, nem egy újabb tanács.
Nem egy újabb szabály.
Nem egy újabb nevelési módszer.
Hanem önmagunk.
Egy nyugodtabb önmagunk.
Egy figyelmesebb önmagunk.
Egy olyan önmagunk, aki képes lelassulni.
Mert amikor a gyermek ránk néz, valójában nem azt kérdezi:
„Mit akarsz megtanítani nekem?”
Hanem ezt:
„Biztonságban vagyok melletted?”
És ha erre a kérdésre minden nap újra és újra igen a válasz, akkor már sokkal többet tanítottunk neki, mint amennyit bármelyik könyv, iskola vagy előadás valaha is képes lenne.
Mert a gyerek valóban nem azt hallja, amit mondunk.
Hanem azt érzi, akik vagyunk. – net
https://www.facebook.com/reel/1502809590026562 – Tanumese gyermekeinknek…amikor 21x is megkérdezik, majd mi, ha megöregdtünk.”MI EZ?”…
A példamutatás a leghatékonyabb tanító eszköz, noha szótlanul tanít….
„Ha elölről kezdeném a gyermeknevelést,
fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet,
Példálózás helyett példát mutatnék,
Nem siettetném a gyermeket, hanem hozzá sietnék,
Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék,
Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot,
Kirándulnék, sárkányt eregetnék, réten kószálnék, bámulnám a csillagokat.
A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék,
Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném,
Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat,
Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről,
És többet a szeretet hatalmáról.”
Diana Loomans
Angyali üzenet 
Nagymama meséje az életről, a szeretetről és az összefogásról
Egyszer egy nagymama így szólt az unokáihoz
Gyermekeim, az élet olyan, mint egy hosszú fonal. Néha összegubancolódik, néha elszakad, de a szeretet mindig képes újra összekötni.
Amikor fiatal voltam, azt hittem, hogy az erő azt jelenti, hogy mindent egyedül oldok meg. Az évek azonban megtanították nekem, hogy az igazi erő az összefogásban rejlik. Amikor egymás kezét fogjuk, a terhek könnyebbek, az örömök pedig sokszorosára nőnek.
A szeretet nem a nagy szavakban lakik. Ott él egy kedves mosolyban, egy segítő kézben, egy ölelésben, vagy abban, amikor meghallgatjuk egymást. Ezek azok a kis csodák, amelyek szebbé teszik a világot.
Ne feledjétek: senki sem túl kicsi ahhoz, hogy jót tegyen, és senki sem túl nagy ahhoz, hogy szeretetre vágyjon. Ha összefogtok, mint a fa ágai, amelyek egyetlen törzsből nőnek, akkor a legerősebb vihar sem tud megtörni benneteket.
Az angyalok azt üzenik ma nektek: őrizzétek a szeretetet a szívetekben, bocsássatok meg, segítsétek egymást, és soha ne feledjétek, hogy együtt mindig többre vagytok képesek, mint külön-külön.
Mert ahol szeretet van, ott remény születik. Ahol összefogás van, ott csodák történnek.
A spanyolországi Zaragoza városában áll egy szobor, amely mellett az emberek önkéntelenül is lelassítják lépteiket.
Népies elnevezése: „A nő, aki semmit sem csinál”. S ebben a névben keserű irónia rejlik.
A nőalak előrehajol a háztartás terhei alatt: mosógépek, vödrök, szerszámok és mindaz, ami a mindennapi otthoni munka jelképe. Mintha a végtelen teendők súlya görnyesztené meg. Kezei azonban közben szilárdan fogják gyermekei kezét.
Ebben sűrűsödik össze minden.
Gondoskodás.
Felelősség.
Csendes állhatatosság.
A szobrot José Luis Fernández spanyol művész alkotta 2001-ben. Szavak nélkül beszél arról, ami nemzedékeken át „láthatatlan” maradt. A fizetség, szabadnap és elismerés nélküli házimunkát gyakran magától értetődőnek tekintették — vagy éppen olyasminek, ami „nem is nagy dolog”.
Pedig éppen ez a „semmi” tartja össze a családokat. Ez őrzi a mindennapok ritmusát. Ez ad biztonságérzetet a gyermekeknek.
Ez a szobor emlékeztető: a megszokott mozdulatok mögött mindennapos erőfeszítés áll. A tiszta otthon, a kimosott ruha, az elkészített étel mögött valakinek az energiája, ideje és szeretetteljes gondoskodása rejlik.
Talán gyakrabban kellene hálát adnunk azért, amit természetesnek veszünk.
Mert olykor a „semmittevés” azt jelenti: egy egész világ súlyát hordozni.
(Internet)
Régen nagyinál a wellness
Anyáktól anyáknak
Megvolt a lehetőséged, hogy felneveld a gyermekedet.
Te hoztad meg a döntéseidet.
Te alakítottad ki a szokásaidat.
Te döntötted el, milyen a fegyelem.
Mit főzöl.
Milyen határokat tartasz tiszteletben,
és melyeket nem.
Most az én időm jött el.
Nem azért nevelem őt így, hogy bosszantsalak.
Nem azért, mert azt gondolom, hogy te kudarcot vallottál.
Azért csinálom így, mert én más ember vagyok,
más időben élek,
más értékekkel,
és egy másik gyerekkel.
Nem kérek engedélyt.
Nem kérek jóváhagyást.
Teret kérek.
Teret, hogy azzá az anyává válhassak, aki lenni szeretnék,
anélkül hogy minden lépésemet kijavítanád.
Ha tanácsot kérek,
add meg.
Ha nem kérek,
bízz bennem, hogy tudom, mit csinálok,
még ha máshogy is csinálom.
Támogatást kérek,
nem irányítást.
Tiszteletet,
nem bűntudatkeltést.
Szeretetet,
nem állandó összehasonlítást.
Most én jövök.
És nem fogom minden döntésemet megmagyarázni,
csak azért, hogy mások kényelmesebben érezzék magukat.
Én vagyok most az anya.
És azt teszem, amiről tudom, hogy helyes:
a gyermekemért,
az otthonomért,
magamért.
*****
Mama Life
Áldott Apák Napját
Ma hálával gondolunk azokra a férfiakra, akiket Isten édesapának hívott el.
Köszönjük minden csendes áldozatot, minden kimondatlan lemondást, minden fáradt napot és minden imát, amelyet gyermekeikért mondtak el. Köszönjük a szeretetet, a védelmet, a bölcs tanácsokat és a példát, amelyet nap mint nap mutatnak.
Egy édesapa szeretete Isten egyik legkülönlegesebb ajándéka. Nem a tökéletesség tesz valakit jó apává, hanem a hűség, amellyel újra és újra odafordul a családjához, vezeti őket, gondoskodik róluk és szereti őket.
Imádkozunk ma minden édesapáért:
Urunk, adj erőt a fáradtaknak, bölcsességet a döntésekhez, békességet a nehéz időszakokban és hitet a bizonytalan utakhoz. Áldd meg az édesapákat, hogy szeretetük biztonságot, példájuk pedig irányt mutasson gyermekeik számára. Segítsd őket, hogy Hozzád közelebb vezessék családjukat minden nap. Jézus nevében, ámen.
„Az igaz ember feddhetetlenül jár; boldogok lesznek utána a fiai.”
Példabeszédek 20:7
Áldott Apák Napját kívánunk minden édesapának, nagypapának és apai példaképnek! Köszönjük, hogy szeretetetekkel, kitartásotokkal és hitetekkel nap mint nap építitek családjaitokat.
Sajnos sok olyan szülő is van, aki az ajándékot önmaga helyett adja a gyermekének. „Tessék körülnézni a kisfiam szobájában – mondja -, mindene megvan, amit egy gyerek csak kívánhat! Ráadásul mindenből a legszebb, a legjobb, a legdrágább! Nem tudom, mi hiányozhat még neki…?!” Én tudom, gondolom magamban: a szülei hiányoznak, akik folyton sietnek, sosem érnek rá, akik úgy vélik, hogy a drága ruhák és pompás játékok megvásárlásával eleget tettek minden szülői kötelezettségüknek, miközben épp a legfontosabbat nem adják meg a gyereknek.
Ranschburg Jenő