Ezen a napon született meg Árpád-házi Szent Erzsébet (Sárospatak 1207. július 7. – Marburg, 1231. november 17.) II. András magyar király és Merániai Gertrúd lánya.
A legenda szerint Árpád-házi Szent Erzsébet kötényében rózsává változott az alamizsna. A fiatalon elhunyt szentéletű királylányunk 1207 július 7-én született. Apja II. András magyar király, a magyar történelem meghatározó alakja, nevéhez fűződik a hatszáz évig érvényes Aranybulla kiadása.
A kis Erzsébetet már négyéves korában Türingiába került, ott nevelkedett jövendőbelije családjában. A kor szokásának megfelelően eljegyezték a tartománygróf fiával, Hermann-nal, akinek korai halála után annak öccsével, Lajossal jegyezték el. Bár a házasság anyagi és politikai alapon köttetett, a fiatalok boldogok voltak, és a rajongásig szerették egymást.
Szigorú új családján kívül Erzsébetet mindenki szerette Wartburg várában. Már korán kitűnt a szegényekkel való együttérzése. Az 1225-ben kitört éhínség idején felnyittatta a vár éléstárait, így segítve az éhezőkön. Betegeket ápolt, számukra kórházat alapított, menedékhelyet hozott létre árva gyerekeknek.
Az élet valós problémái iránti érzékenysége, férje iránti szerelme nem zárta ki, hogy mélyen vallásos legyen. Már kislány korától sokszor játék helyett a templom csendjét kereste, hogy imádsággal töltse az időt. A vezeklést, böjtölést, túlzottnak vélt vallásosságát férje családja nem nézte jó szemmel, de Lajos mindenben mellette állt.
1227-ben keresztes hadjáratba vonuló férje járvány áldozata lett, Erzsébet, a 19 éves özvegy még inkább Isten felé fordult.
Hű társa oltalma nélkül tarthatatlanná vált az élete a várban. Megfosztották férje birtokainak jövedelmétől, és saját vagyona fölött sem rendelkezhetett. Elhagyta Wartburg várát gyermekeivel együtt. Fonásból tartotta el családját, maradék értékeit eladta, hogy neveltethesse gyermekeit.
Tovább folytatta a jótékonykodást, annak ellenére, hogy a saját családja is megütközött ezen. Egy alkalommal éppen kenyeret vitt a szegényeknek, amikor egyik rokonával – a legenda szerint apjával, más források szerint sógorával – találkozott. Az számon kérte, hova megy, és mit visz a kosarában.
Erzsébet attól való félelmében, hogy nem tudja eljuttatni az adományát a szegényeknek, azt válaszolta, hogy rózsát. Amikor apja/sógora ellenőrizte a kosár tartalmát, csak illatozó rózsákat talált benne, pedig abban az évszakban nem nyíltak virágok. A legenda szerint Isten segítette meg őt, hogy ne kövesse el a hazugság bűnét.
Egy idő után barátai segítségével visszakapta özvegyi részét és a gyermekei is az örökségüket. Erzsébet a visszakapott vagyon negyed részét szétosztotta a szegények között, és ünnepet rendezett a számukra. Az igazi boldogságot az jelentette számára, ha másokon segíthet.
A bajban lévők azonban sokszor hálátlannak bizonyultak.
Kortársai jegyezték le az alábbi történetet: „Az egyik napon Erzsébet egy szűk utcácskában járt, amely sártenger volt, csak a lerakott köveken lehetett száraz lábbal lépdelni. Szembejött vele egy öregasszony, akivel korábban nagyon sok jót tett, de most nemhogy kitért volna előle, hanem letaszította a kőről, és csúf szidalmakkal halmozta el. Erzsébet megcsúszott és elesett a sárban, de szó nélkül kelt föl, a közeli patakban letisztította a ruháját, és derűs arccal folytatta útját.”
Erzsébet mindössze 24 éves volt, amikor megbetegedett és meghalt. Teste nem bírta tovább az önsanyargatást, a munkát, a megpróbáltatásokat. Halála napját, ami 1231. november 17-én következett be, előre megjósolta. Szerényen halt meg, soha nem tért vissza Magyarországra. A legenda szerint utolsó óráiban magyarul énekelt.
Halála után néhány hónappal csodás gyógyulásokról számoltak be a sírjához látogató betegek. 1235-ben, mindössze négy évvel halála után IX. Gergely pápa szentté avatta.
Emlékére Európa szerte templomokat neveztek el. Tiszteletére az elő templomot testvére, IV. Béla építtette Kápolnán. Az emlékére emelt templomok közül kiemelkedik Európa egyik legszebb dómja, Kassán a Szent Erzsébet főszékesegyház. Budapesten a Rózsák tere, és az ott álló templom, illetve az őt ábrázoló szobor őrzi emlékét.
/Forrás: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/, Wikipédia/
Horváth-Lugossy Gábor
KÖNNYŰ LETT VOLNA A DUNÁN ÁTMENEKÜLNIÜK, DE NEM MOZDULTAK HELYÜKBŐL, […] MEG NEM ADTA MAGÁT EGY IS
504 éve, 1521. június 20-ától július 7-éig tartott a hazaias helytállás jelképének egyik leghősiesebb csatája: Szabács ostroma
Háromszázezer emberrel állt Szolimán Drinápolyban, midőn még a magyar királynak háromszáz embere sem volt Budán.
KÉT VÁR ŐRIZTE A DUNA TÚLPARTJÁN MAGYARHON HATÁRÁT: BELGRÁD ÉS SZABÁCS;
hatalmas két erősség, miknek falai alatt sok magyar és török bajnok kezdé dicsőségét, vagy végezte életét.
E KÉT VÁRNAK KELLE LEGELŐBB ELESNI.
A fellegvár, mit egykor Mátyás ellen négyezer janicsár védett, most hétszáz harcosra volt bízva; sem lőpor, sem ágyú, sem eleség a védelemre.
A jobb érzelmű főurak megtudva a fenyegetett várak állapotját, hirtelen pénzt gyűjtöttek a fölszerelésre, de a pénz Szerencsés Imre és társai kezébe került, s sohasem jutott egy fillér is abból a haza védelmére.
Ezek az emberek képesek voltak még a fegyvert is ellopni a magát védeni akaró nemzettől.
A SZABÁCSIAK MAGUKRA HAGYATTAK, S MIDŐN AHMED BASA HÚSZEZER EMBERREL MEGJELENT FALAIK ALATT, JÓL TUDTÁK, HOGY SENKI SEM FOGJA ŐKET FELSZABADÍTANI.
Ekkor vezérük, Logody Simon megesketé őket, hogy nem fogják megadni magukat, amíg egy ember él. Ahmed véres ostrom után jutott a bástyák birtokába, a vitéz védőknek könnyű lett volna ekkor a Dunán átmenekülniük, de nem mozdultak helyükből, ott várták be elleneiket a piacon, s vitézi, dicső viadalban elhullottak, elvérzettek a hazáért, meg nem adta magát egy is.
Oh, szép és magasztos tettekben sohasem volt szegény e nemzet története, de azokat a csatamezőn keressétek…
Jókai Mór: A szabácsi hősök (részlet)
A szabácsi hősökről itt olvashat még:
– CSAK BÁTRAN, FIAIM, BECSÜLETTEL ÉLTÜNK, HALJUNK IS BECSÜLETTEL!
– ÚGY LEGYEN! – MONDTÁK ERRE A VITÉZEK.
– JÉZUS! JÉZUS! – KIÁLTOTTA THORMA ANDRÁS, EZT KIÁLTOTTÁK A VITÉZEK IS, ÉS KIRÁNTOTT KARDDAL RÁROHANTAK A TÖRÖKÖKRE.
A MAGYAR THERMOPÜLAI CSATA, AHOL EGY VÁRVÉDŐRE ÖTVEN TÁMADÓ JUTOTT
Ahol egy várvédőre ötven támadó jutott: Szabács. 1521-ben az ötszáz vitéz az utolsó leheletéig harcolt a huszonötezer fős oszmán sereggel szemben.
Július 5.
Atilla győzelme, Catalanaumi csata 451 július 5.
Atilla neve sumer nyelven: Nap Ember, Nap-Hun, Nap-Is Ten fia
Atilla a rabszolga tartó birodalmak szétzúzója, az egységes Európa Teremtő irányítása alatti megálmodója, Róma megkegyelmezője.
Kézai Simon:
Atillától Gézáig, a koronás fejű Turul volt a magyarok hadi jelvénye.
„Atilla király címere pedig amit saját pajzsán viselni szokott, olyas forma madár volt, melyet Turulnak hívnak, fején koronával.
Azt a címert a hunok egészen Géza fejedelem koráig, amint Közös s Ég kormányozták Mag-ukat, mindig magukkal vitték hadaikban.”
Kálti Márk képes krónikában:
Atilla kezében Turulos pajzs van.
Turul, Tur-Ul – Fény Fia
Mészáros Csaba Bulcsú Vér:
„Catalaunumnál van egy igen nagy kérdőjel. Mivel a helyszínen még idáig a régészek nem találtak semmit és a római vezér Aetius Atilla gyermekkori barátja, ő kérte Atilla segítségét, hogy regulázza meg az erkölcsileg züllött Rómát.”
Rabszolga tartás szétzúzója
https://fenymag.hu/napkiraly-volt-atilla-a…/…
A csata
https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=129616253485320&id=100093108368752
Kevesebb megjelenítése
Péter-Pál napja – Az aratás kezdete
Június utolsó napjain őseink az aratással voltak elfoglalva, a hagyomány szerint Péter-Pál napján kezdődtek meg a munkálatok.
A hagyomány szerint Június 29-én kezdték aratni a gabonát az ország több pontján, egy mondás szerint azért, mert a búza „nem vár tovább”. Az aratás nemcsak munka volt, hanem szakrális munka is, azt ünnepélyesen kezdték meg, az aratók a búzaföld szélén megálltak, levették kalapjukat, Istenhez fohászkodtak, hogy minden rendben menjen és sok búzát takarítsanak be. Csak az ima után kezdték el a munkát. A népi hiedelemben már jó előre mágikus eszközökkel biztosítani akarták a jó termést, ezért már tavasztól fokozatosan figyelték a gabonanövény növekedését, Márk napján megszentelték, majd figyelték, hogyan fejlődik. Végül Szent Iván napján megfüstölték a széleket, hogy elzavarják a férgeket és élősködőket.
Régen talán még fontosabb volt az időjárás, mint a mostani, gépiesített világban. Az aratás nagy összefogást igényelt, és kézi erővel történt a munkálatok majdnem teljes egésze. A betakarítás idején használt eszközöket megáldatták, a munka megkezdése előtt kinn a földön imádkoztak a bőséges termésért. Az aratás elengedhetetlen kellékei anno a sarló és a kasza voltak.
A sarlóval való aratás kifejezetten asszonyi munkának számított, míg kaszával csak férfiak dolgoztak. A marokszedés szintén az asszony feladata volt, a kévék bekötése és összehordása ismét férfi munkának számított.
Általában a családok, rokonok összefogtak, és egymásnak segítve takarították be az éppen aktuális gabonát.
Az aratáshoz babonák társultak:
Nem volt jó újhold idején kezdeni, vagy akkor, ha halott volt a faluban, mert mindkettő balszerencsével jár. Nem volt jó kedden vagy pénteken elkezdeni a munkát, mert akkor üres lesz a búza kalásza.
Az arató először levágott egy kalászt, azt derekára kötötte és úgy kezdett munkához, mert állítólag az megvédte őt a hátfájástól.
Tilos volt a megmaradt ivóvizet a tarlóra önteni, mert annak az embernek keléses lesz a lába.
Az aratás befejezése előtt egy csomó gabonát lábon hagytak az égi madarak számára. Sokszor egy marék kalászt hagytak a tarlón, hogy a jövő esztendőben a zivatar kárt ne tegyen a vetésben. E búzacsomóról Rábagyarmat környékén azt tartották, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”.
Az aratás utolsó kévéjéhez is kötődtek hiedelmek, általában varázserőt tulajdonítottak neki. Egyrészt abból készítették az aratókoszorút, melynek darabjait gyógyításra is használtak. Ezt a földbirtokosnak adták oda, de az utolsó kalászokból minden arató vitt magával egy csomót és azzal otthon varázslást végzett: beletették az őszi vetőmag közé, volt, ahol a tyúkok elé szórták, hogy sok tojást tojjanak. Az utolsó kéve került télen, karácsonykor az asztal alá, hogy bőséget és termékenységet biztosítson.
/Forrás: Alfahír, Sokszínűvidék/
- június 27-én született Szent László magyar király (ur. 1077-1095), a középkori lovagi eszményt megtestesítő uralkodó, aki 18 éves országlása során kiemelkedőt alkotott a törvényhozás, az egyházszervezés és a hadászat terén is.
László még a Vazultól származó hercegek lengyelországi száműzetése idején született, a későbbi I. Béla király (ur. 1060-1063) és Richeza hercegnő második gyermekeként. Családja csak András (ur. 1046-1060) trónra lépése után két esztendővel, 1048-ban tért haza Magyarországra. László fiatalkora apja és testvére hatalmi harcainak fényében alakult: 1057-ben – Bélával együtt – elismerte Salamon herceg – András fia – öröklési jogát, két évvel később aztán mégis apja pártjára állt a trónviszály során. I. Béla 1063-ban bekövetkező halála után testvérével, Gézával együtt Lengyelországba menekültek, majd II. Boleszláv király (ur. 1058-1079) segítségével visszatértek és megegyeztek a trónt birtokló Salamonnal (ur. 1063-1074). Géza és László a kompromisszum eredményeként dukátust – az ország területének egyharmadát – kapott a fiatal királytól.
Béla fiai az első években számos alkalommal nyújtottak segítséget a királynak a kunok, besenyők és a bizánciak ellen folytatott háborúk során, az 1068-as, Kerlés mellett vívott ütközet nyomán született meg például a legenda László és a kun vitéz párviadaláról. Salamon király azonban később – tanácsadói befolyására – Gézáék ellen fordult, és többször is életükre tört, ami újabb belharcokhoz vezetett. László bátyja mellé állt a trónért vívott küzdelemben, és az 1074-es háború során döntő szerepet vitt a győztes mogyoródi ütközetben. A csata után Salamon elmenekült, és Géza (ur. 1074-1077) hároméves uralma következett, az ő halálát követően pedig az ország főnemesei és VII. Gergely pápa javaslatára 1077-ben Lászlót koronázták Magyarország királyává.
Az új uralkodó állítólag nem vágyott a trónra, hanem – a krónika szavai szerint – az „égi dicsőségre” pályázott, de hosszas rábeszélésére végül elfogadta a koronát. Regnálása első időszakát aztán a Salamon ellen folytatott küzdelem határozta meg, aki – IV. Henrik német-római császár (ur. 1056-1106) támogatásával – kezdetben Moson környékén rendezkedett be. László helyzetét nehezítette, hogy a hatalomra áhítozó Salamon felajánlotta hűbérül Magyarországot a császárnak, tehát Henrik támadása állandó veszélyként fenyegetett. A regnáló király mozgásterét ez a körülmény döntő módon határozta meg, hiszen csakis a császár ellen formálódó szövetséghez csatlakozhatott: bár nem értett egyet VII. Gergely egyházi reformjaival, és annak világi főségét hirdető ideológiájával, a pápaság mellé állt a kibontakozó invesztitúraharcban, miközben Henrik ellenlábasának, Rudolf trónkövetelőnek a lányát, Adelhaidot vette feleségül. A hercegnőtől később három leánygyermeke született, akik közül egyedül II. János bizánci császár későbbi feleségét – a Bizáncban szentté avatott – Piroska hercegnőt ismerjük név szerint.
Időközben aztán Salamon a Kárpátoktól keletre élő kunoknál és besenyőknél keresett támogatást László ellen, mígnem egy bizánci rabló hadjárat során feltehetően életét vesztette. Riválisának halálával a király rengeteg kötöttségtől megszabadult, és végre önálló külpolitikát folytathatott: utolsó éveit ennek megfelelően a dél felé irányuló terjeszkedés jellemezte. Zvoinimir horvát király (ur. 1076-1089) özvegyének kérésére 1091-ben bevonult a Szávától délre fekvő Horvátországba, majd többször folytatott – eredménytelen – hadjáratot Bizánc ellen, a Moesia területén élő keleti angolok meghódítására. Élete végén László állítólag a keresztes hadjárat gondolatának egyik legfőbb támogatója lett, ám annak megindulását – az 1096-os évet – már nem érte meg: utolsó háborúját rokona, Konrád morva herceg pártján vívta Csehország fejedelme ellen, ennek során szerzett betegsége vette el aztán életét, 1095. július 29-én.
Bár László volt az első magyar király, aki hódító külpolitikát folytatott, uralkodása során nem csak hadvezéri érdemeket szerzett: három törvénykönyvet is megalkotott, melyek egyrészt a keresztény vallás helyzetének megszilárdítására, másrészt a tulajdon védelmére törekedtek. Szent László legendásan szigorú törvényei híven mutatják be a 11. század végi magyar társadalom helyzetét, ahol az anyagi szempontok szerinti rétegződés már lassan végbement, így a magántulajdon tisztelete rendkívül fontossá vált. Éppen ezért László korában drákói szigorral büntették a lopást: a tetten ért tolvajra akasztás várt, miközben olyan kis tételek eltulajdonításáért, mint egy liba, vagy egy tyúk értéke is csonkítás, az orr, a fül vagy a kéz levágása járt. Még a templomba menekülő bűnös is szeme világával fizetett tettéért, tehát a tulajdon elleni bűncselekmények nagyobb súllyal estek latba, mint mondjuk a nemi erőszak vagy akár a gyilkosság.
E szigor oka vélhetően az esetek gyakoriságában rejlett, és Kálmán későbbi, enyhébb törvényei fényében kimondhatjuk, hogy a szent király kemény fellépése eredményre vezetett. László törvényeiből másfelől azt láthatjuk, hogy a kereszténység helyzete még korántsem volt stabil, máskülönben az 1092-es szabolcsi zsinaton hozott híres törvény, mely megtiltotta a kutaknál, fáknál történő áldozatokat, szükségtelen lett volna. Az egyházat érintő törvények emellett szabályozták a tized szedését, rendelkeztek a külföldről érkező klerikusokról, az ünnepekről, valamint a zsidók és az iszlám hitűek – az ún. böszörmények – helyzetéről is.
Szent László uralkodása során egyszerre lépett fel a keresztény hit és a szuverén Magyarország védelmezőjeként: hogy a görögkeleti egyház pozícióit visszaszorítsa, megalapította a zágrábi püspökséget, a kalocsai érsekség központját pedig Bácsba helyezte át. Közben számos szent helyet alapított, melyek közül leghíresebb a Berettyó melletti Szentjobb, valamint a somogyvári Szent Egyed-apátság voltak. Szintén kettős – nemzeti és vallási – célt szolgált az 1083-as szentavatási procedúra is, mely során László I. István mellett Imre herceget, Gellért püspököt, és a zobor-hegyi remetéket, Andrást és Benedeket is kanonizáltatta. Máig vita zajlik arról, hogy Róma hozzájárult -e a szentté avatásokhoz, melyekkel a király egyfelől népe vallásos érzését akarta növelni, másfelől pedig jelezni akarta az ország hűbéri alávetésére törekvő császárnak, hogy Magyarország – szentjei révén is – önálló tagja a keresztény Európa családjának. Ugyanezt sugallja egyébként a László korában megírt nagyobbik István-legenda is, mely a koronaküldés történetét úgy meséli el, hogy azzal egyszerre gátolja meg a császárság és a pápaság hatalmi ambícióit.
László uralkodása páratlan teljesítménye ellenére mindössze 18 esztendeig tartott, és már 1095-ben, ötvenedik életéve előtt véget ért. A köztiszteletben álló királyt Somogyváron, majd 1113 körül Váradon helyezték végső nyugalomra, sírja utóbb számos csoda színhelye és zarándokhely lett. 1192-ben III. Béla – pápai jóváhagyással – szentté avatta neves elődjét, ereklyéinek pedig hermát készíttetett, melynek utódja ma Győrben található meg. Szent László halála után elsősorban törvényeivel, pogányok elleni hőstetteivel, hatalmas testi erejével és erényeivel maradt meg a magyarság tudatában. Kanonizációja után harcos szentként emlékeztek meg róla, kultusza a lovagi eszmény Anjou-kori hódításával pedig tovább árnyalta alakját. Mind a mai napig egyik legjelentősebb királyunkként tartjuk őt számon, emlékét számos szobor és intézménynév őrzi.
/Forrás:Rubicon/
1703. június 16-án Vereckei-hágón át, azon a tájon, ahol a régi történetek szerint hajdan Árpád vezér magyarjai érkezetek, egy új magyar sereg tartott hazafelé. Nem voltak sokan, de híres zászlóikon az azóta szállóigévé vált mondat volt olvasható: „Cum Deo pro patria et libertate”. „Istennel a hazáért és szabadságért”. II. Rákóczi Ferenc hazatért.
. Rákóczi szabadságharc kezdete, magyarok eredete és küldetése
„Cum Deo pro Patria et Libertate!” – „Istennel a Hazáért, és a Szabadságért!”
Jézus a magyarokhoz jelen időkre: „Ne féljetek, mert a félelem ellenségeim titkos eszköze …..
Hiába verték ki a törököt az országból majd húsz esztendeje, a dolgok csak nem fordultak jobbra. Tán épp ellenkezőleg… Az 1690-es évek közepére kiderült: „Anyám, nem ilyen lovat akartam!”. Ahogy Kollonich Lipót mondta: „Magyarországot előbb rabbá teszem, aztán koldussá, végre katolikussá”.
Az már több esélyes, hogy valóban elhangzott-e ez a mondat és tényleg Kollonich mondta-e, de mindenesetre jól jellemzi az akkori időket. A bécsi udvar és magyarországi lakájai szorgosan dolgozott a „program” megvalósítását. A válasz sem maradt el… Az egykori Királyi Magyarország és Erdély „vadregényes” határterületein bujdosók, a kifizetetlenül szélnek eresztett végvári vitézek, a nehéz sorsukat megelégelő jobbágyok, az elszegényedő kisnemesek szervezkedni kezdtek.
Nem először. Az 1697-ben kirobbant, Tokaji Ferenc kuruc hadnagy, Szalontai György végardói bíró és Kabai Márton református prédikátor vezette hegyaljai felkelésben már megpróbálták egyszer. De nem ment.
Esze Tamás új felkelést tervezett Kis Alberttel, a hegyaljai felkelés veteránjával. És miért ne használnának ki egy remek lehetőséget? 1702-ben – az Udvari Haditanács megbízásából – Bagossy Pál egy magyar gyalogezredet, úgy nevezett „hajdúezredet” toborzott a Tiszántúlon, leginkább, mert kellett a katona a spanyol örökösödési háborúba. Ide állt be „fő” toborzónak Esze Tamás és Kis Albert. Nem mintha annyira a szívükön viselték volna az ügyet, hogy kinek a fejére kerül a spanyol korona… Hadszervezés ürügyén egy újabb felkelés megszervezésén munkálkodtak.
A dolgok mentek a maguk törvényes, szabályos útján mindaddig, míg az ezredet meg nem indították a nyugat-európai hadszínterek felé. Ekkor Esze Tamásnak és embereinek sürgősen másfelé akadt dolguk. Gyors, de illegális búcsút vettek – v. ö.: megszöktek – az ezredtől, és bevették magukat a beregi hegyekbe.
Szép volna, jó volna egy új felkelés, csak éppen ahhoz vezető kell. Olyan, akit nem csak a jobbágyok, a kisnemesek, de a nagyobb urak is követnek a hadba. Dózsa György és az ő háborújának emléke élénken élt még sokakban. Olyan vezér kell, akit mindenki elfogad!
A török földön bujdosó Thököly Imre meg tán már túl öreg ahhoz, hogy az élükre álljon – valahogy így okoskodhatott Esze Tamás, mikor a Habsburgok elől Lengyelországba menekült II. Rákóczi Ferencet javasolta vezérnek.
1703. május 6-án kuruc felkelők, Esze Tamás tarpai jobbágy a felkelő parasztok vezetője és az ott bujdosó Rákóczi és Bercsényi személyesen találkozott a lengyelországi Brezán. Rákóczi rábólintott a felkelés ügyére és Esze Tamást nevezte ki az új kuruc hadsereg első ezredesévé.
„…mihelyt hire terjedt jöttömnek a munkácsi herczegségben: alig képzelhetni, mily igyekezettel és örömmel tódult a nép hozzám. Csapatonként rohantak, hozván magokkal kenyeret, bust és más szükséges élelmi szereket. Ezen emberek gyermekeik és feleségeik társaságában jövének, és meglátván engem messziről, térdre ereszkedtek és orosz módra keresztet vetettek magukra. Bőven hullatták örömkönnyeiket, mellyek az enyéimet is kicsalták. Buzgóságuknak és ragaszkodásuknak nem volt elég ellátni bennünket élelemmel: hanem haza küldvén nőiket és gyermekeiket, beálltak seregembe, és többé el nem hagyának, s puskák hiányában kardokkal, vasvillákkal és kaszákkal fegyverkezvén, kinyilatkoztaták, hogy velem élni halni akarnak.” – II. Rákóczi Ferenc: Emlékiratok
Források: Wikipédia; Rubicon.hu; Karpatalja.ma.
Kép: Veszprémi Endre: II. Rákóczi Ferenc és Esze Tamás találkozása