Arra törekedj, hogy példaként emlegessenek utódaink.
Utánnunk következők ne az csinálják mit a „mi korosztályunk”, hogy nagyszerű, kivételes őseinket idézzük, tetteikre büszkén tekinve felidézzük őket! A valóságban pedig semmit nem téve ekkorcsosul nemzedékünk!
Nem elég, hogy régmúltban őseink vérüket adták azért, hogy mi most büszkén élhessünk.
Nem azért tették, hogy mi kényelmesen hátradőlve dicső tetteiket emlegetve semmit nem téve, a múlból merítve jogtalanul hivatkozunk őseinkre!
Minden korosztálynak ki kell vívni a tiszteletet!
Magyar vagyok…..büszke vagyok őseinkre, de most kell harcolni, most kell küzdeni,hogy őseink tiszta szívvel, büszkén tekintsenek ránk.
Ébredj Magyar!
Harcolj….. Lángolj…. Égj!
Zetényi Csukás Ferenc
Tisztelettel emlékezzünk holnap az aradi mártírokra, ma pedig egy hadnagyra és hős huszárjaira, akik az életüket adták a hitükért, a magyarért, értünk!
„A magyar hadi becsület és a zászló nem eladó! Rajta hát fiúk, a hazáért halunk!”
VILÁGOS UTÁN-ARAD ELŐTT
Szerény vacsoránkat az ivóban éppen befejeztük, amikor az asztaltársaságunkhoz csapódott nagy szakállú öregember mesélni kezdett. Hogy a dolog megesett-e, vagy a képzelet szülte, azt nem tudhatjuk, de mi szívesen fogadtuk és hallgattuk őt:
-A huszárszázad maradványa az erdők mélyén bujdokolt. Huszonegy néhány tépett huszár és a hadnagyuk. A cári lovasság hiába üldözte őket, mindig kibújtak a szorításukból. Hol hajnalban, hol az éj leple alatt, de mindig egérutat nyertek az üldözőik elől.
Végül a hírhedt kozák fejvadász századot szabadították rá a magyar fiúkra. A kozákok voltak a cári hadsereg legrettegettebb harcosai, akik távolból is megérezték a vér szagát és kitartóan üldöztek bármilyen prédát. Egészen, annak elejtéséig. Hírük megelőzte őket:
Nem kegyelmeztek senkinek és sikerük bizonyításaként emberfejeket vittek elöljáróikhoz. Fegyverzetük a legerősebb volt a cári hadseregben, dzsidájuk és könnyű vértezetük ideális a könnyűlovasság és a „vadászat” számára.
Félelmetes sereg volt a kozák.
Három nap és három éjjel kutatták a nyomkeresőik a magyarokat, mire rájuk bukkantak s még aznap éjjel bekerítették a fáradt huszárokat. Az atamán mielőtt kiadta volna a parancsot a mészárlásra, megszemlélte és felmérte leendő ellenfeleit.
Legnagyobb ámulatára alig serkenő bajuszú fiúkat és őszhajú öreg katonákat látott. Szinte mindőjüknek volt valamilyen sebesülése. Lehettek vagy húszan a bátor huszárok.
Halkan valami furcsa dallamot énekeltek, amely a kozák fülébe is bevette magát. A szöveget nem értette, de az ének bús és panaszos akkordjai a szülőföldjét idézte fel és a cári elnyomást. Ahogyan hallgatta a dalt édesanyja szavai jutottak az eszébe, amikor még kicsi gyermek volt:
„Az orosz Atyuska elveheti a kozákok szabadságát, de a szabadság vágyát sohasem. Addig lesz kozák a földön, amíg megőrzi azt.”
Az övéihez visszatérve meglepő parancsot adott ki a túlerőben lévő seregének:
Tárgyalni kíván a huszárokkal!
Harcosai megilletődve néztek rá, de szinte egy időben gyújtották meg fáklyáikat körbe-körbe, a bekerítést jelezve a magyarokkal.
A fiaink azonnal fegyvereikhez kaptak és készen álltak az esélytelen harcra, miközben az atamán két kísérőjével és egy tolmáccsal kísérve – fegyver nélkül, gyalogosan – vonult be a huszárok táborába.
A magyar hadnagy egyedül ment a kozák elé, aki tisztelgett és szabad elvonulást ígért, ha átadják zászlójukat és lőfegyvereiket (a kardjukat megtarthatják, hogy ne sérüljön a vitézi becsület). A hadnagy a kíméletes ajánlatra hajnalig kért gondolkozási időt.
Elválásukkor kezet fogtak és mélyen egymás szemébe néztek.
A magyar minden zsigerében érezte, hogy az atamán igazat mondott.
A huszárok tanácskozásra vonultak vissza és eszmecseréjük végén a Kossuth-nótát énekelték el. Hej, pedig Kossuth Lajos, de messze járt már ekkor!
Mikor a nap felkelt, a huszárok hadrendben álltak. Sorban mindegyik megcsókolta az ezred lobogóját, majd a hadnagy meggyújtotta azt. Nem is egy magyar szeméből folytak a könnyek ezt látván…
-A magyar hadi becsület és a zászló nem eladó! Rajta hát fiúk, a hazáért halunk!- kiáltotta a hadnagy.
Hamar vége lett az öldöklésnek.
A bátrak hősiesen harcoltak nem adták könnyen a bőrüket. De a sok ellen, nem győzhetett a kevés.
Mikor minden elcsendesedett a kozák parancsnok ukáza alapján a magyarokat méltóképpen eltemették és fejfájuk a zászlórúdjuk lett. Sírjaik felett közel kétszáz kozák tisztelgett, elismerve a magyar hadi becsületet.
…valahogy így mesélte az öreg s mi hallgattunk. Hallgattunk, egyszeriben nem volt szavunk.
A hosszú méla csönd után nem tudom, hogy melyikünk kezdte el nótát. Mi azonnal átvettük tőle a dallamot. Olyan elemi erővel tört fel a nyolc férfitorkokból a „Kossuth Lajos azt üzente”, hogy a szívünk is beleremegett, de annak is, aki hallgatta azt.
Könnyes szemekkel, teljes erőből szólt a dalunk. Szállt a fohász az ivón át a falvak felett a város felé, túl a hegyeken, a folyón, egészen a Kárpátok összes hágójáig. Szoborrá meredtek egy pillanatra a magyarok az egész Kárpát-medencében, akik azt hallották. Szárnyalt a dal a vörösre hajló őszi estében, ahogy a nap bánatosan lebukott a hegygerinc mögött.
Döbbenetes élmény volt a síró, éneklő srácok között üvöltve az „éljen a magyar szabadság, éljen a haza”, éljenek az aradiak!
Ahogyan az öreg szikár, napszítta orcáját néztem – kiugró pofacsontját és hasított szemét – az jutott eszembe; hogy mi, vagy az utánunk jövő nemzedék, vajon fog-e majd ilyen elszánással, akár az élete feláldozásával is kiállani a honért, ahogyan derék huszárjaink tették azt…
Lesz-e még olyan „hadnagyunk”, aki megadva a lendületet elkiáltván magát:
„A magyar hadi becsület és a zászló nem eladó! Rajta hát fiúk, a hazáért halunk!”
Zetényi-Csukás Ferenc
A PÁKOZDI CSATA EMLÉKÉRE
Az 1848. szeptember 29-én a Velencei-tótól északra, a Pákozd – Sukoró-Pátka háromszögben vívott csatában Móga altábornagy seregei vereséget mértek a Jellasics horvát bán által vezetett seregre. A pákozdi csata az 1848–49-es forradalom és szabadságharc jelentős csatája volt.
A csata sem méreteit, sem a veszteségeket tekintve nem tartozik a szabadságharc nagy csatái közé, következményei azonban a magyar függetlenségi harc továbbélése szempontjából felbecsülhetetlenek.
A győzelem jelentős katonai következményein túl erkölcsi, politikai hatása miatt vált a magyar honvédelem jelképévé. A diadal nem csupán a magyar nép, a magyar hadsereg hangulatára hatott lelkesítően, hanem fontos tényezőnek bizonyult a Bécsben október 6-án kirobbant forradalom kiváltó okai között is.
PETŐFI SÁNDOR: ÉLET VAGY HALÁL!
A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.
Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy így elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van,
És életed fáján pusztítanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazúl, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig e fa árnyékában
Pihentek hosszu századok alatt.
Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól mely titeket védett,
Magyar kezekben villogott a kard.
Megosztottuk tivéletek hiven, ha
A jószerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott.
S most a hála!… vétkes vakmerénnyel
Reánk uszít a hűtelen király,
S mohó étvággyal megrohantok minket,
Miként a holló a holttestre száll.
Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,
De a magyar még nem halotti test.
Nem, istenemre nem! s hajnalt magának
Az égre a ti véretekkel fest.
Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,
Élet-halálra ki a síkra hát,
Ne légyen béke, míg a magyar földön
A napvilág egy ellenséget lát,
Ne légyen béke, míg rossz szívetekből
A vér utósó cseppje nem csorog…
Ha nem kellettünk nektek mint barátok,
Most mint birókat, akként lássatok.
Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör.
Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,
Föl az utósó ítéletre, föl!
A századok hiába birkozának
Velünk, és mostan egy év ölne meg?
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,
És most e tetvek egyenek-e meg?
Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe
Világhódító híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Atillától egész Rákócziig.
Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fúlt ellenség táborát!
/Erdőd, 1848. szeptember 30./
Kép: A pákozdi csata – A bécsi hadügyi levéltárban levő eredeti után(Forrás: OSZK EPA).
1906.Október 28. 171 ÉV UTÁN MEGÉRKEZETT BUDAPESTRE RÀKÓCZI KOPORSÓLYA
A hosszú út után ezen a reggelen befutott a különvonat a budapesti Keleti pályaudvarra.
II. Rákóczi Ferenc 171 évvel halála után megérkezett a magyar 
fővárosba.
Kevesen tudják azonban, hogy eredetileg nem a Szent István-bazilikában tervezték felravatalozni Rákóczi és társai koporsóit.
A korábbi hivatalos tervek szerint a gyászmenet a budavári Mátyás-templomhoz vonult volna.
Még az 1906. október 1-jén kiküldött tájékoztatás is úgy szólt, hogy a hamvakat szállító menet a fővároson és a Lánchídon keresztül a Mátyás-templomhoz érkezik.
A tervet azonban megváltoztatták.
Biztonsági megfontolásokból végül a Szent István-bazilikát jelölték ki a budapesti gyászszertartás helyszínéül.
Az új útvonal rövidebb és könnyebben biztosítható volt; a tömeg mozgását és a kordonokat is egyszerűbben lehetett megszervezni.
Az október 7-én kiadott hivatalos közleményben már a Keleti pályaudvar és a Szent István-bazilika szerepelt.
Így történt, hogy amikor 1906. október 28-án Rákóczi koporsója megérkezett Budapestre, nem a Mátyás-templomba, hanem a Szent István-bazilikába vitték.
A pályaudvarról hatalmas gyászmenet indult a fővároson keresztül. II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és bujdosótársaik koporsóit ünnepélyesen a Bazilikába szállították, míg Thököly Imre földi maradványait a Deák téri evangélikus templomba vitték.
A Bazilikában díszes ravatal várta a fejedelmet.
Az istentisztelet után a magyar emberek előtt is megnyitották a templomot, hogy leróhassák kegyeletüket Rákóczi előtt.
171 évvel korábban a fejedelem száműzetésben halt meg.
Most pedig Magyarország fővárosa hajtott fejet előtte.
De az út még mindig nem ért véget.
Aznap este a koporsókat ismét visszavitték a Keleti pályaudvarra. 19 óra 50 perckor a különvonat elindult Kassa felé, ahol másnap Rákóczi végső nyughelye várta.
1906. október 29-én következett a hazatérés utolsó fejezete: Kassa
Ecséden, 1872. szeptember 23-án született Richter Gedeon (meggyilkolták: Budapest, 1944. december 30.) magyar gyógyszerész, a modern hazai gyógyszeripar megteremtője.
Szülei halála miatt 1873-tól árva gyerekként Gyöngyösön nevelkedett, ahol 1890-től gyógyszerészgyakornok volt. 1895-ben a Budapesti Tudományegyetemen gyógyszerész oklevelet szerzett kitűnő minősítéssel. Két évvel később külföldre utazott, és több európai gyógyszertárban tanulmányozta a gyógyszergyártás módszereit. 1901-ben megvásárolta Budapesten az Üllői út és a Márton utca sarkán a Sashoz címzett patikát, ahol organoterápiás gyógyszereket állított elő. 1907-ben Kőbányán, a Cserkesz u. 63. szám alatt felépítette az első magyarországi gyógyszergyárat, s vezérigazgatóként irányította. A gyár első nagy sikere az 1912-ben szabadalmaztatott Kalmopyrin volt, a Hyperol nevű fertőtlenítőtabletta pedig az első világháborúban kapott jelentős szerepet. A „nagy háború” kitörésekor már 24 gyógyszerszabadalma volt. A második világháború elején a gyár már öt világrészre kiterjedő képviseleti hálózattal és 10 leányvállalattal rendelkezett, 34 államban bizományi raktárt létesített.
Emléktáblája
1942-ben megfosztották vezérigazgatói tisztségétől (a zsidótörvények miatt), majd a gyárból is kitiltották. Akkortól bizalmas munkatársai útján, otthonából illegálisan irányította a céget. 1944 őszén a gyár tevékenysége szinte teljesen megbénult, még Svájcba távozhatott volna, de nem akarta elhagyni vállalatát. Feleségét és őt magát Raoul Wallenberg bújtatta több mint ezer más zsidóval együtt. Decemberben Richter Gedeont meggyilkolták a nyilasok: másokkal együtt a Dunába lőtték. A világháború után az újjáépült Richter gyár Kőbányai Gyógyszerárugyár néven működött. 1972-ben Richter Gedeon születésének 100. évfordulóján Richter-emlékérmet alapítottak és az Üllői úti Sas gyógyszertárat emléktáblával jelölték meg.
Richter első organoterápiás készítményét, a vérnyomást növelő mellékvesehormon-kivonatát (adrenalin), a Tonogen suprarenalét még ma is használják a gyógyászatban.
Szülői háza ma iskolaként üzemel, ecsédi Richter Gedeon Általános Iskola néven. Érdekesség, hogy Gedeon abban a szobában született, amely ma tornateremként működik.
Házastársa Winkler Nina volt, akivel 1902. április 15-én Szegeden kötött házasságot.
(Wikipédia
Őseink és unokáik.
3 n. ·
1543. szeptember 19 – A vásárhelyi csata
A vásárhelyi csata Somlóvásárhely mellett zajlott ütközet a magyarokból, kisebb részt horvátokból és szerbekből álló lovasság, valamint a török–tatár sereg között, Fehérvár elfoglalását követően, 1543. szeptember 19-én. A vásárhelyi csata azon kevés ütközet közé tartozik, amelyet a hosszú Habsburg–török háború során győzelemmel vívtak meg a magyar seregek.
I. Szulejmán Nándorfehérvár mellett tört be Magyarországra, majd Esztergom bevétele után Fehérvárt ostromolta. A szultáni sereg elővédjét és szárnyait krími tatárok alkották. Győr alatt az örökös tartományokból és Magyarországról összegyűlő seregek álltak fel. Köztük volt Zrínyi Miklós is, aki horvát és magyar lovasok élén érkezett Kanizsáról. A magyar csapatokat kis létszámú német, olasz, cseh és spanyol erők is erősítették.
Az akindzsik és a tatárok Ajka környékét fosztogatták, míg a szultáni fősereg Fehérvár alatt tartott pihenőt. A Zrínyi Miklós, Báthori András főkapitány, Werbőczi Imre tolnai főispán, Rátkay Pál és Bakith Péter vezette magyarokból, horvátokból és rácokból álló győri huszárság rajtaütött a Vásárhely mellett portyázó 3000 fős török seregen, és bekerítették őket. A csata után az életben maradt tatárok jelentős része szétszóródott a környező ingoványokban, ahol az előlük bemenekült parasztok rejtőztek, és majdnem mindet megölték, csak kevesek tudtak visszatérni a fehérvári táborba. Különös véletlen, hogy napra pontosan ekkor volt tizenegy esztendeje a leobersdorfi csata. A hasonlóság a két összecsapás között az, hogy abban a csatában is portyázó sereget (a törökök mellett moldvaiakat) semmisítettek meg, akik Alsó-Ausztriába törtek be fosztogatni.
A vásárhelyi csata után a mintegy 8000 főnyi magyar könnyűlovasság Győrből Nyitrára ment, a szultán visszavonult Budára, és nem folytatta a hadjáratát Bécs ellen, mint ahogy attól előzőleg tartani lehetett.
/Forrás: Wikipédia/
„Képzeld el, hogy 1900.-ben születtél.
Amikor 14 éves vagy elkezdődik az első világháború és akkor ér véget, amikor 18 leszel. 22 millió halottal.
Röviddel azután, egy világjárvány tör a világra, egy influenza, amit spanyolnak hívnak „, 50 millió embert öl meg. Élve és sértetlenül jössz ki, 20 éves lettél.
Aztán 29 évesen túléled azt a globális gazdasági válságot, ami a New York-i tőzsde összeomlásával kezdődött, inflációt, munkanélküliséget és éhínséget okozva.
33 éves vagy, amikor a nácik kerülnek hatalomra.
39 éves vagy, amikor elkezdődik a második világháború és akkor ér véget, amikor 45 éves vagy. A holokauszt (Shoáh) alatt 6 millió zsidó hal meg.
Több mint 60 millió halott összesen.
Amikor 52 éves vagy, a koreai háború elkezdődik.
Amikor 64 éves vagy, amikor vietnami háború zajlik és 75 évesen vagy mire véget ér.
Egy 1985-ben született azt hiszi, hogy a nagyszüleinek fogalmuk sincs arról, milyen nehéz az élet, de a különböző háborúk és katasztrófák túlélői életben maradtak.
Egy 1995-ben született és ma 25 éves azt hiszi, hogy itt a világvége, amikor az Amazon csomagja három napnál több időbe telik, mire megérkezik, vagy amikor nem kap több mint 15 ”lájkot” a közzététett fotójáért a Facebookon vagy Instagramon…
2021-ben sokan kényelemben élünk, otthon különböző szórakozási forrásokhoz jutunk hozzá, és gyakran többre is, mint amire szükségünk van.
De az emberek mégis panaszkodnak… minden miatt… pedig van villany, telefon, étel, melegvíz és tető a fejük felett. Ezek volt, hogy nem is léteztek a múltban.
De az emberiség sokkal súlyosabb körülményeket élt túl, és soha nem veszítette el az élet örömét.
Talán ideje lenne kevésbé önzőnek lenni, abbahagyni a panaszkodást és a sírást.”
A FEKETE SEREG – MÁTYÁS KIRÁLY LEGENDÁS ZSOLDOSSEREGE
Mátyás király olyan hadsereget tartott fenn, amely hosszabb hadjáratokban is bevethető volt – de ennek hatalmas ára volt.
Magyarok, csehek, morvák, sziléziaiak és más zsoldosok szolgáltak a seregben. Nehézlovasok, gyalogosok, számszeríjászok és kézi lőfegyvereket használó katonák is harcoltak Mátyás haderejében.
1485-ben Mátyás elfoglalta Bécset. Öt évvel később azonban meghalt, és a zsoldoshadsereg fenntartása egyre nehezebbé vált. A ki nem fizetett katonák egy része fosztogatni kezdett, 1492-ben pedig Kinizsi Pál a sereg maradványainak egy részét is szétverte.
És a különös rész: a „Fekete Sereg” elnevezés csak Mátyás halála után jelenik meg a forrásokban.
Mátyás meghalt. A zsold elmaradt. A sereg széthullott. A legenda azonban megmaradt.
A videó mesterséges intelligencia felhasználásával készült. A jelenetek történelmi események AI-alapú vizuális rekonstrukciói.
#FeketeSereg#MátyásKirály#MagyarTörténelem#KinizsiPál#MagyarBetyár
Ezen a napon született Szent-Györgyi Albert (Budapest, 1893. szeptember 16. – Woods Hole, Massachusetts, 1986. október 22.), a magyar Nobel-díjasok egyike, a C-vitamin atyja.
„Felfedezni valamit annyit tesz, mint látni, amit mindenki lát, és közben arra gondolni, amire még senki. „
(Szent-Györgyi Albert)
Szent-Györgyi Albert volt a legfontosabb vitamin, a C-vitamin felfedezője, amivel sikerült hatásosan kezelni a skorbutot.
Szent-Györgyi Albert Budapesten született 1893. szeptember 16-án. Már fiatalkorában is könnyen tette le vizsgáit köszönhetően éles eszének. A Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégiumban végzett, majd a Budapesti Tudományegyetem Orvosi Karára ment, diplomáját 1917-ben szerezte meg.
Az első világháborúban mint medikus vett részt, de megsebesült így leszerelték. Tanulmányait külföldön folytatta, tanult biológiát, fizikát, kémiát, élettant és bakteriológiát is. Másodszorra is doktorált, a Cambridge Egyetemen kémiából. Kiutazott az Államokba, de Klebelsbert Kunó kérésére hazatért és 1931 és 1945 közt a Szegedi Tudományegyetem professzoraként dolgozott, majd 1947-ig a Budapesti Tudományegyetem Orvosi Karán volt professzor. Ismét kiköltözött a tengerentúlra, ahol 1947 és 1962 között az Egyesült Államok Izomkutató Tudományos Intézete tengerbiológiai laboratóriumának igazgatója, 1962 és 1971 között az USA vezető főiskolája, a Darthmouth College professzora volt.
A C-vitaminra a húszas évek végén bukkant rá, mikor a mellékvesében ismeretlen anyagot talált, amit nagy mennyiségben tudtak kivonni a paradicsompaprikából. Ehhez a felfedezéshez sokévi, többlépcsős kutatás vezetett, amit ráadásul több helyszínen, az egyes munkái alatt végzett. Rájött, hogy az anyagot egyes állatok és növények tudják előállítani, cukorszerű jellege miatt pedig először az ignose nevet adta neki, amit később hexuronsavra változtatott. Ez az anyag lett a C-vitamin, és a skorbut elleni kezelésre javasolta (aszkorbinsav néven is).
A tudóst már 1934-ben jelölték az orvosi Nobel-díjra, amelyet 1937. október 28-án ítélt neki a svéd Karolinska Intézet „a biológiai égési folyamatok terén tett felfedezéséért, különösen a C-vitamin, valamint a fumársav-katalízis vonatkozásában”.
Ezt követő évben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának választotta. A második világháborúban is szerepet kapott: a Kállay-kormány a tudóst Isztambulba küldte, feladata a kiugrási tárgyalások előkészítése volt. A németek ugyanakkor rájöttek a tervre így elfogatóparancsot adtak ki Szent-Györgyi ellen, aki illegalitásba kényszerült.
A háború után, 1945 januárjában Szent-Györgyi elnökségével alakult meg Magyar-Szovjet Művelődési Társaság, amely később Magyar–Szovjet Baráti Társaság néven működött. A háború befejezése után hozzálátott az Akadémia újjászervezéséhez, de munkája kudarcba fulladt a konzervatív akadémikusok ellenállása miatt. Létrehozta az Új Természettudományi Akadémiát. 1945 után felkérték az új parlamentbe képviselőnek, amit elfogadott, de egy pártnak sem lett tagja.
A vietnami háború ellen felemelte szavát, élesen bírálva az amerikai kormányt. Az Őrült majom címen kiadott könyvét, amelyben a civilizáció túlélési esélyeivel foglalkozott, máig az egyik legfontosabb háborúellenes művek közé sorolják. Élete utolsó két évtizedét a rákkutatásnak szentelte. Vitalitása és életkedve élete végéig megmaradt. Kilencvenhárom évesen 1986. október 22.-én hunyt el Woods Hole-ban. Az Atlanti-óceán partján lévő házának kertjében temették el.
/Forrás: http://alfahir.hu , https://www.hirado.hu/
Eger vár ostroma
VILÁGRA SZÓLÓ HATALMAS DICSŐSÉG!
A források mind más létszám adatot említenek, de a lényeg:
Nem egészen 2.000 magyar védő min. 70.000 ostromló törökkel szemben harcolt!
60-70.000 törökkel szemben 1918 fő magyar védő 38 napon keresztül, és győzött!!!
Miért nincs ennek a napnak ünnep napja?!
Wikipedia:
„A vár ostromára korábbi források szerint 75 ezer török érkezett, míg Tinódi Lantos Sebestyén szerint 1935 védő szállt szembe a 150 ezer főt kitevő, két egyesült török sereggel.”
Egyéb forrás:
„1552. szeptember 9.-én és 10-én a törökök ostrom alá veszik Eger várát.
60-70 ezer fős hadsereg megkezdi a Dobó István parancsnoksága alatt álló egri vár ostromát, amely később a várvédők sikerével zárult.
1552. október 17.-én és mindmáig a magyarság egyik legnagyobb győzelmeként tartják számon.
Temesvár elfoglalása után a Kara Ahmed pasa vezette török fősereg az újonnan épült szolnoki vár alatt egyesült Hadum Ali budai pasa csapataival.
A török sereg szeptember 9-11. között érkezett a „Felvidék kapujá”-nak tartott egri vár alá.
Kapitányai Dobó István és Mecskey István.
Próbált katona 1094 volt a várban, a szomszéd megyékből még 824 gyalog jött be, többnyire paraszt, kiket Dobó az ágyúk mellé állított.
Óriási volt a törökök száma, de a magyarok fegyverzetben felülmúlták elleneiket, kiknek csak pajzsuk és kardjuk volt, míg a mieinket páncél védte és hosszú lándzsájuk vagy puskájuk tette támadásra alkalmassá.
A harmincnyolc napos ostrom azonban a jelentős túlerő, árulás, majd az egykori székesegyházban elraktározott lőpor felrobbanása ellenére is sikertelen maradt.
A törökök október 18.-án megkezdték a visszavonulást.
Soha előbb nem működött Magyarországon egy ostromnál oly nagy tüzérség, úgy hogy 12.000 ágyúgolyót szedtek össze a várban.
Nemrégiben találtak rá Dobó István földi maradványaira a Felvidéken, Dobóruszkán, ahol újratemették az egri hőst.”
“Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek, tudni akarták, honnan jön a másik, mire vágyik, nyitva voltak az ajtók, feljártunk egymáshoz, a függőfolyosón vagy a kis ház előtt ott volt a hokedli, arra ültek ki az öregek, akik nem is voltak öregek, és mondták, hogy telik az élet, mi a titka a roppanós kovászos uborkának, milyen nóta járja, ki süti legszebbre a szalonnát, hol olcsó a sütőmargarin.
Én már nem tudom, mi lehetett annak a bizalomnak az alapja, hogy bárhol kaptam egy karéj lekváros kenyeret, és az utca tele volt gyerekkel, lábtengóztunk és jártuk a határt, az öregek, akik nem is voltak öregek, dominóztak vagy huszonegyeztek, és valahogy mindig volt min nevetni. El sem tudom képzelni, min lehetett annyit nevetni.
Én már nem tudom, hogy volt, hogy szerettük, vagy ha nem, hát elviseltük egymást, nem kellett kínosan feszengeni a vasárnapi ebédnél, már nem emlékszem, milyen úgy beszélgetni, hogy ha vannak is tabu témák, nincsenek aknák, nem lesz lápos és mérgező a beszélgetés egyik tőzeges szóról a másikra; csevegjünk bármiről: szobafestésről, locsolásról, olvasásról.
Én már nem tudom, milyen az, hagyományról, szokásokról beszélni alanyi jogon, úgy, hogy hiszem, a világ leírható és meghódított, mert a búcsúra hazajön a család és a húszliteres fazékban rotyog a töltött káposzta, és az asztali fehérbor mellett elmeséljük a nagy eposzainkat, mondjuk arról a rémületes inflációról, amikor tönkrement a pengő, és a házra félretett pénzből tata végül egy kenyérvágó kést vett meg egy bilit.
És persze azt sem tudom, honnan vették a régi öregek a derűt, merthogy ezt nem sírva mondták, hanem nevettek, „ma is megvan az a bili”, mondta kacagva tata, pedig nem volt meg, vagy ma nincs meg, ahogy derű sincs, az élet derűje, ami akkor is erősebb volt a türelmetlenségnél, gőgnél, irigységnél, ha nem lett meg a csinos családi ház. Mert volt helyette boldogság, gyerekek, jó szó, és annál nem volt fontosabb.
Úgy hozta az úri dolgom, hogy egy aprócska olasz faluban voltam, amikor itthon megint felizzott a gyűlölet állami ösztökéje, amikor újra irritálni kezdték a magyar emberekben az egyébként is megzavarodott lelket. Próbáltam nem figyelni a hazai híreket, hogy „tudtam-e”, csak ültem, néztem a tengert, és láttam, hogy arrafelé még kiülnek a padra az öregek, akik nem is öregek, dominóznak a tengerparton, nagyot nevetnek a péknél, nem lökik el egymást, nem keresik a konfliktust, nem úgy élnek, hogy azt lesik, min sértődhetnek meg. És nem azért – hiszem, hogy nem –, mert jobb emberek, mint mi. Aztán persze mégis, és mégsem.
Éreztem magamban a kelet-európai rutint, ingert a szorongásra, a félelemre, a türelmetlenségre, „mit lopja a napot?”, „miért nem szól rá a gyerekre?”, „miért nem hozza már?”, de a tenger, a falucska szűk utcái, a mosolygós emberek nem hagyták, minden mozdulat kigúnyolta jól táplált magyar szorongásom. Irigy lettem, bevallom, egészen őszintén irigy. Szeretném én is elhagyni az eredendő sértettségem, ami a Lajtán innen úgy születik az emberrel, mint másutt Ádám és Éva vétke, azt az örökös gyanakvást, hogy engem rá akarnak szedni, meg akarnak károsítani, át fognak verni, megalázó helyzetbe fogok kerülni, és másról sem szól az élet, mint hogy ezekre készülök, és ezeket heverem ki. Mert semmilyen sérelmemre – ahogy az apáméra és az ő apjáéra sem volt – nincs orvosság, jóvátétel, igazság. Ezért mi, magyarok az apróságokat (elénk állnak a sorban, nem engednek át a zebrán) is úgy éljük meg, mintha bedőlt volna a világ, és csak dühöngünk, rágjuk magunkat, pazaroljuk az életet.
Vajon tudtam én valaha bízni, várni? És maga? Maga tudott?
Tudta, hogy bízni, hinni jó dolog, gyógyítja a lelket?
Láttam egy nagyon öreg livornói nénit, járókeretbe kapaszkodva csodálta a tengert, aztán behunyta a szemét, és csak hagyta, hogy simogassa a sós szél. Amikor elfáradt, idős fia és menye visszasegítették az autóba. Néztem az órámat, két és fél percig tartott, mire be tudott ülni az ülésbe. Addig állt a tengeri úton, az egyetlen hegyi szerpentinen a forgalom. Várták, hogy egy idős ember elinduljon haza. Nem dudáltak, nem villogtak, nem mutogattak. Egy idős asszony szerette a tengert. És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk.
Ön tudta ezt?”
~Grecsó Krisztián~
🇭🇺🌾 A király, aki jövőt ültetett
Kíra Althea legendája augusztus 20-ra
✍️ Kíra Althea írása
Azt mesélik, réges-régen, amikor Magyarország történetének első lapjait még nem könyvek őrizték, hanem az emberek emlékezete, élt egy király, aki tudta, hogy országot meghódítani talán könnyebb, mint megtartani.
Mert a földet meg lehet védeni karddal.
De a jövőt nem. Ahhoz törvény kell.
Hit. Rend. Türelem. És olyan emberek, akik hajlandók nemcsak a következő télre, hanem a következő nemzedékre is gondolni.
A királyt Istvánnak hívták.
Koronát viselt, mégis tudta, hogy a korona önmagában csak arany. A súlyát az adja, hány ember sorsáért kell felelősséget vállalnia annak, aki a fejére teszi. Egy nyár végi estén a király állítólag végigment az aratás után elcsendesedő földeken.
A búzát már levágták. A tarló fölött aranyló por úszott, a távolból pedig hazafelé tartó emberek hangja érkezett. István lehajolt, és felvett a földről néhány búzaszemet. Egy mellette álló fiú megkérdezte:
– Mit nézel rajta, királyom? Hiszen csak búza.
István elmosolyodott.
– Te mit látsz benne?
– Kenyeret.
– Én a holnapot.
A fiú értetlenül nézett rá. A király ekkor a tenyerébe tette a búzaszemeket.
– Ha mindet megesszük, ma jóllakunk. Ha néhányat félreteszünk és elvetünk, jövőre is lesz kenyerünk. Egy ország is ilyen. Nem élhetünk fel mindent, amit elődeinktől kaptunk. Valamit tovább kell adnunk azoknak is, akik még meg sem születtek.
A fiú sokáig hallgatott.
– Akkor egy király dolga az, hogy legyen kenyér?
– Az is.
– És hogy legyen ország?
István a távoli földek felé nézett.
– Inkább az, hogy legyen hová hazatérni.
Talán soha nem hangzott el ez a beszélgetés. Talán nem volt fiú sem azon az estén. Hiszen ez legenda.
De több mint ezer esztendő távolából is maradt valami, ami igazabb lehet minden mesénél:
- egy ország nem egyetlen napon születik meg.
Újra és újra felépítik azok, akik benne élnek. Az, aki kenyeret süt. Aki gyermeket nevel. Aki gyógyít. Aki tanít.
Aki elvet egy magot egy kertben, bár tudja, hogy talán csak évek múlva ad árnyékot a fa. Az, aki megőrzi a történeteinket. És az is, aki egy nehéz napon mégis azt mondja, holnap folytatjuk. Lesz ahogy lesz.
Talán ezért fér meg olyan szépen egymás mellett ezen a napon Szent István emlékezete és az új kenyér.
Az egyik a kezdetre emlékeztet. A másik a folytatásra.
A búzaszem pedig arra, hogy minden nemzedék kap valamit az előzőtől, amit nem csupán birtokolnia kell. Hanem továbbadnia.
Ma, augusztus 20-án, amikor felnézünk az égre, amikor megszegjük az új kenyeret, amikor felidézzük államalapító királyunk, Szent István örökségét, talán érdemes egy pillanatra arra is gondolnunk, mit hagyunk mi azoknak, akik utánunk jönnek?
Nem feltétlenül nagy dolgokat. Lehet egy történetet. Egy családi receptet.
Egy fát, amelyet valaki más gyermekének ültettünk. Egy becsülettel elvégzett munkát. Egy mondatot, amelyből valaki erőt kapott.
Egy darabka emberséget. Mert hazát örökölni ajándék. Otthonná tenni felelősség. És talán ez minden államalapítás legmélyebb értelme, hogy legyen egy hely a világban, amelyet nem azért szeretünk, mert hibátlan, hanem azért, mert a története a mi történetünk is.
Ahol előttünk milliók éltek, szerettek, dolgoztak, veszítettek, reméltek és újrakezdtek. És ahol utánunk is élni fognak. Ma értük is törjük meg a kenyeret. Azokért, akik előttünk jártak.
Azokért, akik most mellettünk vannak.
És azokért, akik egyszer majd utánunk nevezik ezt a földet úgy, otthon. 🇭🇺🌾❤️
Áldott, békés augusztus 20-át kívánok minden kedves Olvasómnak!
Szeretettel ölellek: Kíra Althea 💫🌿
Mikes Kelemen íràsa, 1735
„A fejedelem halála után néhány nappal összegyűjtötték mind a nemeseket, mind a tiszteket és minden rendű s rangú udvari szolgát, kik előtt a boldogultnak végrendeletét felolvasták….
Amint is az egybegyűltek legnagyobb
része nem hallgathatta sírás nélkül a végrendelet felolvasását, annyira szerette a jó
fejedelmet és rajongott érette mindenki, aki szerencsés lehetett szolgálatában állani.
Rövid idő múlva ezután a végrendeletet elküldötték annak a négy francia vérbeli hercegnek, akiket testamentuma végrehajtásával megbízott — levél kíséretében, amelyet árván maradt udvarának főtisztjei bátrak voltak e gyászos ügyben hozzájuk
intézni.”
A temetésről ezt írja:
„Rákóczi fejedelem főbb tisztjeinek gyakran mondotta volt rodostói tartózkodása alatt, hogy azon esetben, ha ehelyütt találna meghalni, az
édesanyja mellé temessék, ki a galatai jezsuiták temploma Xavéri Szent Ferencről elnevezett kápolnájában nyugszik, ahol egy szép, jó ízlésben épült oltárt emeltetett.
Ezt az óhajtását a vezírhez intézett azon levelében is kifejezte, amelyet halála után adtak át neki.
Az engedély elnyerésére nézve el is követtünk minden tőlünk telhetőt, de a Portán következetesen visszautasíttattunk, indokul azt hozván fel, hogy valamely nagyvezír halna is meg Konstantinápolyon kívül, még annak a tetemeit eltemetni sem hozhatnák be a városba.
A fejedelem holttestét bebalzsamoztattuk, felöltöztettük az aranygyapjasrendnek egyenruhájába, amely rendet V. Fülöp spanyol királytól kapott és gazdagon feldíszített ravatalra helyeztük, amely egy szép és nagy teremben volt
felállítva.
Három napig naponként nagymisét mondottak fölötte e helyen és azután a harmadik napon nyilvánosan és ünnepélyesen eltemettük egy mély üregbe, amely ama kioszk vagy pavilon alatt nyílt, amit a fejedelem néhány év előtt építtetett nagy
kertjének végében.
E kriptát aztán ismét elzárták, sőt be is falazták.”
1038. augusztus 15-én hunyt el Magyarország első keresztény uralkodója, az államalapító Szent István király (ur. 1000-1038), aki egymaga vitte sikerre az államegyesítés, egyházszervezés és törvényhozás hatalmas munkáját. 1083-ban szentté avatott uralkodónk a kereszténységben is különleges pozíciót foglal el, hiszen ő az egyetlen, akit a katolikus és – 2000 óta – az ortodox egyház egyaránt szentként tisztel.
István, vagyis eredeti nevén Vajk, Géza fejedelem (ur. 971-997) egyetlen fiúgyermeke volt, aki vélhetően Esztergomban vagy Fehérváron látta meg a napvilágot, 975 táján. Szent királyunk életének első éveivel kapcsolatosan – megfelelő források híján – ma is számos kérdés merül fel, melyek megosztják a tudósokat: ilyen például István keresztelése, amit a történészek többsége a 990-es évekre tesz, és azt a prágai vértanúhoz, Szent Adalbert püspökhöz köti. Abban már nincs vita, hogy nyugati kereszténység felé nyitó Géza komoly küldetést hagyományozott fiára: Istvánnak kellett befejeznie azt a hatalmas munkát – a keresztény állam alapítását –, ami szimbolikusan a 973-as quedlinburgi követküldéssel kezdődött meg.
Ez nem ígérkezett könnyű feladatnak, mivel Géza 997-ben bekövetkezett halála után István szembetalálta magát nagybátyjával, Koppánnyal, aki a szeniorátus ősi szokása szerint – mint a család legidősebb férfitagja – magának követelte az özvegy Sarolt fejedelemasszony kezét és a főhatalmat is. A közhiedelemmel ellentétben, a harc tétje az Árpádok országrésze feletti uralom, és nem a főhatalom volt, a magyar szállásterületek nagy része ugyanis ekkor még a független törzsfők uralma alatt állt. A Dél-Dunántúlt uraló Koppány seregei 998-ban, Veszprém mellett csaptak össze István lovagjaival, és az ütközetet – komoly német támogatással – a keresztény fejedelem nyerte meg. Az azóta számtalanszor megénekelt csata után a lázadó Koppány testét négyfelé vágták, és darabjait a négy legjelentősebb vár fokára tűzték ki – ez egyértelmű üzenet volt azok számára, akik szembe mertek szállni István akaratával.
Koppány legyőzése után a fiatal fejedelem befejezte a pannonhalmi apátság építését, és koronáért folyamodott Rómához, melyet Asztrik apát az első millenniumon el is hozott számára. Istvánt az 1000. év karácsonyán, Esztergomban koronázták meg, így – jogilag – megszületett a keresztény Magyar Királyság. A királyi cím azonban magában nem biztosította a tényleges főhatalmat, ahhoz az új uralkodónak még több évtizedes harcot kellett folytatnia, a honfoglalás után függetlenné vált törzsfők ellen. István először – 1003-ban – nagybátyja, az erdélyi Gyula ellen vezetett hadjáratot, majd a dél-erdélyi Keánt győzte le, akit a források – vegyesen – vajda vagy cár címmel illetnek. A király hódításait rendszerint a püspökségek és a vármegyék megszervezése kísérte, melyeket egy-egy megbízható vezérére – például Dobokára, vagy annak fiára, Csanádra – bízott.
A honegyesítő küzdelmek tehát a püspökségek alapításának sorrendje alapján rekonstruálhatók, így valószínű, hogy a király Erdély után először a Tolna és Baranya területén tanyázó fekete magyarok – vélhetően kabarok – ellen vonult. István ugyanakkor nem csak a fegyverek erejében bízott, az ország északkeleti területét uraló Aba Sámuelt (ur. 1041-1044) például úgy állította maga mellé, hogy hozzáadta egyik leánytestvérét. A hatalmas mű, az ország politikai egyesítése az 1028 körül indított hadjárattal zárult le, melyben István hadvezére, Csanád legyőzte az ország déli területein uralkodó Ajtonyt.
A törzsfők elleni háborúkkal párhuzamosan István lerakta a keresztény állam alapjait, amiben legfőbb segítőtársa az egyház volt: Magyarország területén 10 püspökség és 2 érsekség alakult, amivel hazánk önálló egyházkerületet képezett, így – szemben a csehekkel vagy lengyelekkel – függetleníteni tudta magát a Német-Római Birodalomtól. A világi közigazgatás alapját a – talán bajor, mások szerint szláv eredetű – megyerendszer adta, ahol bizonyos területek egy-egy vár fennhatósága alá kerültek, az igazgatásért pedig az ispán felelt. István emellett törvényeket is hozott a fiatal keresztény királyság számára; két törvénykönyvével – melyek közül egy uralkodása elején, egy pedig a végén születhetett – rákényszerítette alattvalóit a megtérésre, a keresztény vallás gyakorlására és a magántulajdon tiszteletére, ezáltal előmozdította a letelepedett életforma elterjedését.
Az uralkodó, miközben elvárta, hogy alattvalói viseljék a templomok működésének és a papok eltartásának költségét – vö. „tíz falu építsen egy templomot”, István első törvénykönyvéből –, maga is jelentős összegeket költött hasonló építkezésekre. Nevéhez fűződik például a pécsváradi monostor és a veszprémvölgyi apácamonostor alapítása, a Jeruzsálem felé vezető zarándokúton pedig vendégházakat építtetett a magyar utazók számára.
István külpolitikáját uralkodása kezdetén a Német-Római Császársággal fenntartott szövetség meghatározta, a fiatal uralkodó ennek köszönhette például Gizellával, Civakodó Henrik bajor herceg leányával kötött házasságát és a Koppány ellenében kapott támogatást – de lehet, hogy a koronát – is. István egészen a Szász-dinasztia kihalásáig – 1024-ig – jó viszonyban állt a császárokkal, amit gyermekeinek – a korán elhunyt Ottó, illetve Imre, azaz Emericus/Henrik hercegek – neve is mutatott.
A császári hatalom mellett a király jó viszonyt épített ki Velencével is, miután egyik húgát feleségül adta Orseolo Ottó dózséhoz. Ebből a házasságból származott Péter (ur. 1038-1041/1044-1046), aki Imre tragikus halála után – a herceg egy vadkanvadászaton vesztette életét, 1031-ben – a trón örököse, majd az Árpád-ház második uralkodója lett. Velencén keresztül a király jó kapcsolatba került a Bizánci Birodalommal, ennek megfelelően forrásunk van arról, hogy István egy alkalommal hadat vezetett a bolgárok ellen, II. Baszileiosz császár (ur. 976-1025) megsegítésére.
Mindezzel együtt, a fiatal királyság nem kockáztatta meg a hódító háborúkat, és elsősorban olyan szövetségeket kötött, melyek biztonságát garantálták. Erre szükség is volt, ugyanis a Száli-dinasztia első uralkodója, II. Konrád császár (ur. 1024-1039) 1030-ban hadjáratot indított István ellen, a király azonban mesteri módon, a felégetett föld taktikájával, győzelmet aratott szomszédja felett, és egy időre még Bécset is elfoglalta. István államszervező teljesítményét az is jelzi, hogy a fiatal monarchia – alig három évtized után – képes volt visszaverni Európa legerősebb birodalmának támadását.
István uralkodása a magyar történelem legfontosabb négy évtizede volt, melyről joggal mondhatjuk, hogy megalapozta egy egész nemzet jövőjét: amikor a nagy király 1038. augusztus 15-én befejezte földi pályafutását, az apjától átvett széttagolt, ezer érdektől feszített gyenge fejedelemség helyett egy egységes, szilárd keresztény monarchiát hagyott utódjára, Orseolo Péterre. Bár kétségtelen, hogy a megnyomorított Vazul fiainak hazatéréséig – 1046-ig – Magyarországra súlyos válság nehezedett, mégis elgondolkodtató, hogy a pogánylázadások közepette egyik királyunk sem gondolt arra, hogy lebontsa István életművét.
A nagy uralkodó máig ezeréves államiságunk, nemzeti létünk egyik legfőbb szimbólumának számít, akit 1083 óta – a szintén kanonizált I. László király jóvoltából – szentjeink sorában tisztelünk, legfontosabb állami ünnepünk – augusztus 20-a – pedig ugyancsak az ő alakjához kötődik.
/Forrás: Rubicon/
ISTENNEL A HAZÁÉRT!
–Nagyboldogasszony napjára-
Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, minden repülős védőszentjének-napja van, és sajnos Heppes Aladár, az „Öreg Puma” halálának 30. évfordulója is. A „vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse!”- jelmondat és az üvöltő pumafej, örökké az „Öreg Pumának” fog emléket állítani.
Amíg repülőgépek lesznek a magyar égen – Horthy István, Heppes Aladár, Szentgyörgyi Dezső, Debrődy György, Molnár László, Fábián István, Pánczél Imre, Csukás Kálmán és a többi hős – nevét soha nem felejtjük, bár még ma, lehet, hogy csak néhányan emlékezünk…
…1944. július 2-án több száz bombázó repült be a hazai légtérbe, Budapest felé. A 750 gép ellen 9.40-kor Heppes Aladár őrnagy vezetésével 18 pilóta szállt fel. A kötelék Komárom térségében találkozott a németek Me–410-es, Me–110-es és a Me–109-es gépekből álló nagyobb kötelékével. Így is mindössze 80 repülőgép volt a kötelékükben.
80 a 750 ellen.
A magyar parancsnok kezdte meg a támadást, beleordítva a rádióba:
Utánam magyar fiúk, utánam magyar Pumák!
Személyes példaadásával egy Liberátor kötelékre vetette magát. Fentről, mint vad sólyom madár, 250 m-ről az összes fegyverével tüzelt. Az amerikai vadászok a sokszoros túlerejük ellenére sem tudták megvédeni tőle a B-24-es bombázót, amely füstölgő motorral süllyedt, majd Pusztaszabolcs térségében lezuhant. A gép 13 fős személyzete ejtőernyőn hagyta el a gépet. A magyar vadászok vigyázták, hogy senki ne lőjön sérült gépen ejtőernyővel ereszkedőt.
Nem csupán hősök, hanem lovagias pilóták voltak a magyar egek védelmezői…
Heppes Aladár alezredes által vezetett „Pumák” a háború során 380 légi győzelmet arattak és veszteségük 67 bátor, fiatal pilóta volt.
Az „Öreg Puma”- a legendás pilóta, a kiváló parancsnok 1988. augusztus 15-én adta vissza a lelkét teremtőjének-Nagyboldogasszony napján- a repülők védőszentjének ünnepén.
Emlékét Kaposváron a Bajcsy-Zsilinszky u. 19. sz. alatti ház falán emléktábla őrzi, hála Knoll Gyula nya. repülő ezredes barátomnak, a Magyar Légierő Vezérkarának, a Magyar Veterán Repülő Szövetségnek és a Magyar Repüléstörténeti Társaságnak.
Szerencsés leszállást kívánva, az: Istennel a hazáért! – jelmondattal búcsúzzunk, megemlékezve Heppes Aladárra, a Magyar Királyi Légierő hős vadászparancsnokára, kívánva neki örök kék eget!
Zetényi-Csukás Ferenc
Zimonyban, 1456. augusztus 11-én hunyt el Hunyadi János (született: Kolozsvárott, 1407 körül) Magyarország kormányzója 1446 és 1453 között. Az ország egyik leggazdagabb földesura, kiemelkedő hadvezér, több déli vármegye vezetője, erdélyi vajda. Az Oszmán Birodalommal szembeni küzdelmei, elsősorban a nándorfehérvári diadal révén már kortársaitól kivívta magának törökverő melléknevet.
Katonai pályafutását apródként kezdte, előbb Ozorai Pipó, majd Lazarevics István szerb despota szolgálatában állt, mellettük megismerte a törökök harcmodorát. 1427-től Újlaki László, később Csupor Demeter csapataiban szolgált. Írni-olvasni, latinul beszélni valószínűleg nem tudott.
1430 körül kötött házasságot horogszegi Szilágyi Erzsébettel. A házasságból két fiú, László (1431) és Mátyás (1443) született.
1430-ban Zsigmond király szolgálatába lépett. A királyt elkísérte Itáliába, 1431 októberétől 1433 őszéig bizonyíthatóan Milánóban tartózkodott Filippo Maria Visconti milánói herceg udvarában. Itt megismerte a kor egyik legfejlettebb zsoldoshadseregét, a condottieri haderőt is. Megismerve a kor legfejlettebb hadművészeteit (huszita, condottieri) és a török harcmodort, ezeket ötvözve tudott jelentős sikereket elérni a török ellen.
Mivel tehát két évig Milánóban élt a hercegnél, nem vehetett részt 1433. május 31-én Rómában Zsigmondnak német-római császárrá történt koronázásán.
1433-tól udvari lovag 1434-ben Bázelbe, majd Csehországba is elkísérte a császárt, és részt vett a huszita háborúkban. Az itt szerzett tapasztalatokat később a török elleni harcaiban is kamatoztatta.
Idővel a királyi tanácsban is helyet kapott. 1439-től szörényi bán, majd 1441-től erdélyi vajda és temesi ispán lett.
Albert király halála után Ulászló megválasztásáért harcolt. A lovagkirály bizalmasa lett, s uralma elején Újlaki Miklóssal együtt látta el a török határ védelmét.
1441-ben megzabolázta a Rácországban dúló törököket és Szendrőnél megverte Isák (Iszhák) béget. 1442-ben hatalmas török had zúdult Erdélyre. Mezid bég a törökök vezére arra számított, hogy a magyarok nem képesek egy hirtelen támadást elhárítani. Marosszentimrénél Hunyadi vereséget szenvedett, de utána eredt, és egymás után több ragyogó győzelmet aratott a törökök felett: először Nagyszeben közelében, majd a Déli-Kárpátokban, az erdélyi Vaskapu-hágón, és keleten, az Elő-Kárpátokban, a Jalomica felső folyásánál. 1442-es kora tavaszi győzelmeit kihasználva Hunyadi április 10 és május 25 között betört Havasalföldre, megbuktatta és lefejeztette a törökbarát Vlad Mircea vajdát, helyére a magyarbarát Basarabot, az 1432-ben kivégzett (vagy csatában elesett) II. Dán fiát ültette, átmenetileg helyreállítva magyar befolyást a dél-oláh fejedelemségben.
1443. július 22-én Hunyadi vezetésével és Ulászló király részvételével indult meg a balkáni hosszú hadjárat, melynek során több ütközetben verték meg a velük szemben álló törököket.
A sorozatos győzelmek azt a reményt keltették, hogy a törököt ki lehet verni Európából. Háborút sürgetett a balkáni hadjárat után is.
1444-ben a várnai csatában Vlad Dracul havasalföldi vajda elfogta, és csak a nádor háborús fenyegetésére bocsátotta szabadon. 1445-ben Hunyadi Jánost az öt főkapitány egyikévé, az országos tanács tagjává, 1446. június 5-én pedig már kormányzóvá választották. 1447 szeptemberében Buda vára is Hunyadié lehetett. 1448 februárjában hercegi címet kapott, de ezt soha nem használta.
Győzelmi sorozata után, az 1448-as rigómezei vereség következtében Brankovics György szerb despota kezei közé került, ahonnan csak megalázó feltételek árán bocsátották szabadon. (Az országos tanács – Hunyadiért semmi áldozatot nem sajnálva – 100 000 arany váltságdíjon felül visszaadta Brankovicsnak többek között a magyar kézen lévő szerb várakat is). Hunyadinak ekkor már negyvenezres serege volt.
Hazatérve, Hunyadi az ország erőinek egyesítését és a központi hatalom megerősítését tűzte ki célul, ebben a törekvésében Vitéz János volt segítségére.
1450-ben a császárral kötött egyezményben Hunyadi kénytelen volt elismerni V. László trónigényét.
1453-ban az országgyűlésen lemondott kormányzói tisztjéről, de országos főkapitányi tisztségét és temesi ispánságát megtartotta. Szolgálatai elismeréseképpen a király Beszterce vármegye örökös főispánjává, grófjává tette és címerét kibővítette az ún. besztercei oroszlánokkal.
1454-ben Krusevácnál Feriz bég seregét verte tönkre, s javaslatot tett egy százezer harcosból álló sereg szervezésére és a török Európából való kiűzésére, de nem nyert támogatókra.
1456-ban a török megindult, és ostrom alá vette Nándorfehérvárt. 1456. július 21–22-én Hunyadi János saját seregével – köztük 200 hajóval – és a Kapisztrán János által toborzott parasztokból álló keresztesekkel fényes győzelmet aratott a szultán többszörös túlerőben lévő seregén.
Elterjedt vélekedés szerint ez a győzelem Európában is visszhangra talált, s a nagy diadal tiszteletére azóta minden délben, Európa szerte meghúzzák a harangokat, azonban a déli harangszó elrendelése szűk egy hónappal megelőzi Hunyadi győzelmét. A győzelem emlékére vezette be III. Kallixtusz pápa az Urunk színeváltozása ünnepet az egész egyházban.
Hunyadi nem sokkal élte túl győzelmét, Kapisztrán Jánossal együtt áldozatául esett a táborukban kitört pestisjárványnak. 1456. augusztus 11-én Zimonyban halt meg.
Thuróczi János szerint: „Amikor Mahomet császár Hunyadi halálának hírét meghallotta, lehajtotta fejét, és sokáig hallgatott. Ezután azt mondta: ‘Ellenségem volt, mégis sajnálom halálát, mert Hunyadinak nem volt párja a fejedelmek között.”
Gyulafehérváron a Szent Mihály-székesegyházban temették el.
(Wikipédia)
Kép: Hunyadi János ábrázolása / Magyar Hősök Arcképcsarnoka
Ne piszkáld az ötven felettieket. Ők nem csak egy másik generáció: igazi túlélők.
Ötévesen már az edényfedő hangjából megértették, milyen kedve van az anyjuknak. Hét évesen már kulcsuk volt a házhoz, és pontos utasítást kaptak: „Van kaja a hűtőben. Melegítsd meg, de semmit ne boríts ki.” Egész nap kint voltak MOBIL NÉLKÜL, egyetlen szabállyal: hazaérni, amikor besötétedik. A térdükön lévő varas sebek és hegek élő térképei voltak kalandjaiknak.
A horzsolásokat nyállal vagy útifűlevelével gyógyították. És ha panaszkodtak, a válasz ez volt: „Ha nem vérzik, nem számít.” Kenyér és cukor, vagy kenyér és olaj volt az uzsonna. A kerticsapból ittak — immunrendszerük ma példaként szolgálhatna —, és ha volt allergiájuk, senki nem foglalkozott vele.
A friss jogosítvánnyal keresztülutazták egész Olaszországot egy Fiat 127-essel, légkondi nélkül, szálloda nélkül, GPS nélkül. Csak egy térkép és egy alufóliába csomagolt szendvics volt velük. Mégis mindig célba értek. Google Fordító nélkül.
Ők az utolsó generáció, amely INTERNET nélkül nőtt fel, powerbank nélkül, anélkül, hogy pánikolt volna a 2%-os akku miatt. Emlékeznek a folyosón álló tárcsás telefonra, a kézzel írt receptes füzetekre és a konyhai falinaptárra, ahol a születésnapok fel voltak jegyezve. Nekik csak egy tévécsatornájuk volt, mégsem unatkoztak; a telefonkönyvet lapozták, nem az értesítéseket, és egy nem fogadott hívás csak annyit jelentett: Eszembe jutottál.
Ne provokálj egy ötvenest vagy hatvanost. Többet látott nálad, mélyebben élt. Túlélte a gyerekkort gyerekülés nélkül, sisak nélkül, naptej nélkül. A fiatalságát közösségi média nélkül, szűrők nélkül, szelfik nélkül. Nem a Google-ben keresi a válaszokat: az ösztöneiben bízik. És több emléke van, mint ahány fotód neked a felhőben.
1566. augusztus 6-án „Zrínyi kirohanása” egész Ny. Európát megvédte.
Szigetvár ostroma és eleste.
Ekkor „vette ostrom alá I. Szulejmán szultán (ur. 1520-1566) 150 000 fős hadserege a Dél-Dunántúl legjelentősebb erősségét, melynek kapitánya a híres hadvezér, gróf Zrínyi Miklós horvát bán volt. Az eposzba illő egyhónapos küzdelem végül Zrínyi és a 2300 védő hősi halálával és Szigetvár elestével zárult, miközben egyébként Szulejmán is életét vesztette.
Bár Szulejmán 1566 januárjában, a hadjárat előkészületei idején már túllépte 72. életévét, valamilyen oknál fogva mégis személyesen akarta vezetni seregeit (a hadműveleteket gyakorlatilag Szokollu Mehmed nagyvezír irányította), ezért május hónapban, 150 000 katonájával együtt ő is útra kelt Magyarországra. A cél eredetileg Eger meghódítása volt, de miután a szultán Nándorfehérvárnál találkozott vazallusával, János Zsigmond erdélyi fejedelemmel, úgy döntött, inkább más irányban kerekíti ki a hódoltságot.
Elképzelhető, hogy Szulejmán Bécs bevételére készült, mindenesetre a nyugati hadműveletek elképzelhetetlenek voltak a dunántúli erősség, Szigetvár elfoglalása nélkül. Az útvonal módosításában az is szerepet játszhatott, hogy a fent említett vár kapitánya, Zrínyi Miklós gróf az év során rövid időre felszabadította Siklóst, így akár arra is esélye nyílt, hogy a Dráván túlra szorítsa vissza az oszmánokat.
Szulejmán ezért nemsokára átkelt a folyón, és augusztus első napjaiban megérkezett Szigetvár alá. Zrínyi, miután I. Miksa királytól (ur. 1564-1576) nem számíthatott segítségre, mindössze 2300 fős, horvát és magyar végvári vitézekből toborzott védősereggel készült a szultán ellen. Sziget ebben az időszakban korszerű erődítménynek számított, mely, bár nem épült jelentős magaslatra, a környező mocsarak és fejlett védelmi rendszere révén mégis komoly feladat elé állította az ostromlókat. A legmodernebb olasz bástyákkal és vastag falakkal kibővített Szigetvár egy hármas felosztású erődrendszer volt, ahol az óváros, az újváros és a központi erőd mint három különálló sziget álltak a mocsárban.
Szulejmán seregei már az ostrom első napján, augusztus 6-án megpróbálkoztak egy általános rohammal, a kísérletet azonban Zrínyi és katonái eredményesen visszaverték. A következő hetek hadi eseményei aztán a törököknél „megszokott módon” alakultak: a török ágyúk több napon át tűzárral borították el a védőket, aknákat ástak, és augusztus során lassan elfoglalták az ó- és újváros erődítményét.
Szulejmán fenyegetések és ígéretek révén többször próbálta megadásra kényszeríteni Zrínyit (nem kevesebbet ígért neki, mint Horvátország koronáját), ám a kapitány a nyomasztó túlerő és Bécs érdektelensége dacára sem nyitotta ki Szigetvár kapuit. Az ostrom a szeptember 6-i végső rohammal vezetett eredményre, melynek eseményei mindenki számára ismeretesek: a szultán roppant hadereje a délelőtt során hadrendbe állt a vár kapuja előtt, Zrínyi azonban megelőzte az ellenséget, és 700 katonájával váratlanul kirontott a várból.
A híres „kirohanás” a védők csekély létszáma ellenére komoly zavart idézett elő az oszmánok soraiban, akik csak hosszas küzdelem árán jutottak be az erődbe, de a védők még a termekben is az utolsó emberig kitartottak. A török veszteségeket még tetézte, hogy a kirohanás előtt Zrínyi felgyújtatta a lőporraktárat, mely éppen akkor robbant fel, amikor a győztesek bevonultak a várba. A Szigetvárt romba döntő tüzes csapda több ezer katona és kis híján Szokollu Mehmed pasa életét követelte, ezzel a török veszteségek körülbelül 25 000 főre emelkedtek.
Ismeretes, hogy a 17. századi költő és hadvezér, Zrínyi Miklós híres eposzában úgy örökítette meg a szeptember 6-i eseményeket, hogy Szulejmán a hős kapitány kardjától vesztette életét; a szultán valóban életét vesztette az ostrom alatt, halálát azonban vélhetően a megerőltető utazás okozta. A váratlan esemény mindenesetre kellemetlen fordulat volt a törökök számára, ezért a vár bevétele után a diván, a szultáni haditanács úgy döntött, befejezi a hadjáratot.
A nagyvezír Szulejmán nevében győzelmi nyilatkozatot adott ki, majd az oszmán fősereget visszavezette a birodalom szívébe. Az uralkodó halálát még hosszú heteken át titokban tartották, és csak Konstantinápolyban jelentették azt be, II. Szelim (ur. 1566-1574) trónra lépésével egy időben. Zrínyi önfeláldozása viszont a szultán megölése nélkül is komoly jelentőséggel bírt, ugyanis Szigetvár kitartása megmentette Bécset egy újabb ostromtól.
A kapitány tettének jelentőségét már a kortársak és a későbbi századok politikusai is felismerték, Richelieu francia bíboros és államminiszter például úgy vélte, Zrínyi Miklós és Szigetvár hős védői 1566 nyarán az egész európai civilizációt mentették meg a pusztulástól. Az ostrom eseményeiről és Zrínyiék helytállásáról idővel egész Európa hírt kapott, miután a horvát reneszánsz költő, Brne Karnarutics már 1584-ben hősi eposzt írt Szigetvár elestéről. Javarészt ez a munka képezte aztán a 17. századi költő és hadvezér Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának alapját, amivel az alkotó dédapja számára akart dicsőséget szerezni.
A hős kapitány emlékét a horvát és magyar nemzet is tisztelettel ápolja, és Szigetvár ostromát a magyar irodalomtörténet egyik legjelentősebb eposza mellett Ivan Zajc 1876-os operája, valamint számos festmény és egyéb műalkotás is megörökítette. Az egykori harcok helyszínén jelenleg egy szoborpark áll, mely, a történelmi ellenségeskedésen felülemelkedve, ma már a török–magyar barátságot hirdeti az utókor számára.
Forrás: Tarján M. Tamás • Rubicon Kalendárium”
Korábbi hozzászólás Zempléni Kovács S.:
„Egy kis pontosítás. Aug 6-án az ostrom kezdődött. A kirohanás szeptember 7-én történt meg. Szulejmán nem a kirohanásban halt meg, ahogy sokan hiszik, hanem beteg volt és a betegsége vitte el pár nappal a kitörés előtt. Ezt a tényt a törökök a seregük elől titkolták az ostrom végéig.
A többi stimmel. „
Várakoztunk,,. Az orvos, akire valamennyien vártunk, éppen operált.
Volt aki méltatlankodott, volt, aki telefonjával babrált és volt egy idős bácsi, aki nagyon nagy fegyelemmel, türelmesen ült.
Akadt olyan is, aki hangot adott türelmetlenségének. A bácsi halkan megszólalt:
– Az orvos dolgozik, operál, lehet, hogy valakinek éppen most menti meg az életét. Legyen türelemmel asszonyom, higgye el, ha végez azonnal idejön, ismerem…
Egy középkorú nőnek szóltak ezek a szavak.
Az asszony gúnyosan végigmérte a bácsit, és flegmán odaszólt:
– Maga nyugodtan ül, mert magának van ideje.
A bácsi lassan felemelte tekintetét és halkan megszólalt:
– Igen, nekem van időm…. – és nagyon fájdalmas arccal, lassan bólintott párat. és újra megszólalt:
– Nekem van időm….
Olyan fájdalom ült az arcán, amit nézni is borzasztó volt.
Ott álltam pár lépésre tőle, az ablak párkányának támaszkodva.
A bácsi mellett ülő nő, felállt és elköszönt. Mivel senki nem akart leülni, odaültem.
Egyszercsak megszólalt a bácsi:
– Azt mondják van időm. Nekem van…
És megtelt könnyel a szeme. Hirtelen nem tudtam, mi a jobb, ha hallgatok, vagy ha megszólalok. Mégis úgy döntöttem, megkérdezem mi a baj? Legfeljebb ha nem akar, akkor nem válaszol. Így tettem, megkérdeztem.
– A feleségem haldoklik, nagyon beteg szegény – válaszolta. Ha megérjük, jövőre 55 éves házasok leszünk. 55 év……
-Adja Isten, hogy megérjék – mondtam.
– Hogy mi lesz, nem tudom. Csak azt tudom, ami eltelt – felelte, majd kicsit elhallgatott, utána folytatta:
– Tudja, nem volt könnyű életünk, de ha újra kezdhetném, akkor is csak őt választanám. Mindenért megszenvedtünk.
Amikor a feleségemet megismertem, 19 éves volt, fiatal tanítónő, én 23 voltam és iskolázatlan. Négyen voltunk testvérek, én voltam a legidősebb.
Apám odamaradt a fronton, anyám beteges volt, nem volt kire számítani. Gyermekként lettem családfenntartó. 10 évesen napszámba jártam, 14 évesen, már reggeltől estig dolgoztam.
Egy bálban találkoztunk. Egymásba szerettünk, de csak rövid ideig tartott a boldogság. A szülei valamikor gazdagok voltak. Igaz, hogy a büszkeségükön kívül nem maradt semmijük, de engem nem szívleltek, mert szegény voltam. A feleségemet másnak szánták. Eljegyezte a körzeti orvos, akit nem szeretett, és ebbe bele is belebetegedett . Olyan beteg lett szegénykém, hogy szinte belehalt. Egyetlen gyermek volt, így a szülei végül azt mondták, hogyha az az éhenkórász kell neki, akkor válassza azt. Az az éhenkórász én voltam. Soha nem néztek jó szemmel, főleg anyósom. Örökké elmondta, hogy a lányának orvos is került volna. Fájt nekem, de soha nem bántottam, egyetlen szóval sem.
Született 3 gyermekünk. 2 fiú és 1 kisleány. Az első fiú szülés közben meghalt. Akkor szinte meghalt a feleségem is. A másik fiú 3 évesen tüdőgyulladásban, a lányunk tavalyelőtt. Női baja volt szegénynek. Akkor már a feleségem is beteg volt. Neki is női baja van, pedig olyan erős asszony. Tudja, olyan sokszor eszembe jut, ha akkor nem engem választ, hanem azt a körzeti orvost, akkor most biztos nem lenne beteg, mert az meg tudta volna gyógyítani, de engem választott. Akkor nem jutott eszembe, hogy nekem nem lenne szabad szeretni őt, mert én szegény voltam. Soha nem éreztette, hogy kevesebb lennék nála. Szeretett és én is szerettem. Amióta beteg, azóta egyre többször gondolok arra, lehet, hogy igaza volt az anyjának. Nem szabadott volna így szeretnem, s akkor talán még most is egészséges lenne..
Eddig szó nélkül hallgattam, de most éreztem, muszáj megszólalnom:
– Ilyenen ne tessék gondolkodni, nem szabad! Ne bánja azt, hogy ilyen nagyon szeretett, mert ez az élet egyik legnagyobb ajándéka, ha valaki képes ennyire szeretni.
A bácsi fátyolos tekintettel rámnézett és halkan válaszolt:
– Nem azt bánom, hogy szerettem, hanem, hogy így szerettem. Ő sokkal többet érdemelt volna az élettől,… Nem engem, hanem valaki olyat, aki mindent meg tudott volna adni neki. Én nem tudtam…… Az én fizetésemből lakásra sem telt volna. Egy házról álmodott, egy kis házról, kerttel. Arra is képtelen voltam, hogy ezt megadjam. A gyermekeink is meghaltak, semmit nem tudtam adni neki! – Ekkor már fájtak a szavai.- Közbevágtam:
– Dehogynem tudott, a legtöbbet adta, amit csak képes adni egy ember, a szeretetét, a szerelmét. Úgy szerette, ahogy csak nagyon keveseket szeretnek. Ennél többet nem lehet adni.
Nem nézett rám, még jobban lehajtotta a fejét, szemét lesütötte és azt mondta:
– Csak ennyit tudtam adni neki, semmi egyebet…
Ekkor kiszólt a nővérke, a bácsit szólította.
Hirtelen mozdulattal végigtörülte a szemét, felállt és elindult a kezelő felé.
Gondoltam köszönök neki, de nem nézett rám.
Elég hosszasan bent volt.
Miután kijött, odalépett hozzám.
Arcán megkönnyebbült mosoly, hangja is boldog volt:
– A doktor úr azt mondta, lesz időm még arra, hogy a feleségem mellet maradjak…….megígérte. Nem halhatok meg előtte, nem hagyhatom magára. Jövő héten kezdem a sugárkezelést, attól jobban leszek….
Nem igazán szokott velem előfordulni, hogy szavak nélkül maradok, de most nem tudtam megszólalni.
Csak álltam és csodáltam azt az embert, aki ennyire tudja szeretni a társát, A bácsi elköszönt, jó egészséget kívánt.
Én pedig csak álltam dermedten és néztem, ahogy eltűnik a hatalmas fehér ajtó mögött……
Kovács Magdolna
177 évvel ezelőtt, ezen a napon tűnt el a segesvári csatában Petőfi Sándor Sándor (Kiskőrös, 1823. január 1– Fehéregyháza környéke,1849. július 31.halálának feltételezett időpontja) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Rövid élete alatt közel ezer verset írt magyarul, ebből körülbelül nyolcszázötven maradt az utókorra, és az ismertebbeket sok más nyelvre lefordították.
„Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej…”
(Részlet – Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet…c. verséből)
Petőfi ifjúkori vándorlása és kezdeti sikerei után 1848. március 15-én, a pesti forradalom lánglelkű vezéreként ért pályafutása csúcsára, hogy aztán 26 esztendősen a segesvári csatában beteljesítse megjövendölt sorsát, és a szabadság oltárán áldozza fel életét.
Miután március 13-án Bécsben kitört a forradalom, Petőfi a pesti egyetemi ifjúsággal karöltve 15-ére nagyszabású diákmegmozdulást szervezett, mely aztán a városi polgárság támogatásával vértelen forradalommá hatalmasodott. Ez volt Petőfi Sándor életének legnagyobb napja, amikor Nemzeti dalával ezrek lelkét gyújtotta lángra, hatalmas lelkesedése és energiája nyomán pedig neve összeforrt a 12 pontot, Táncsics kiszabadítását és az esti Bánk bán előadást magába sűrítő csodálatos népünneppel.
Március 15-e mindazonáltal könnyen múló dicsőséget hozott, ugyanis a világforradalmat és egyenlőséget vizionáló költő hamarosan a radikálisok táborában találta magát, így az elkövetkező események mindegyre csalódással töltötték el. Petőfi meghunyászkodásként értékelte a Batthyány-kormány mérsékelt politikáját, a Béccsel való együttműködés keresését, nézetei miatt pedig egy időre még Vörösmarty Mihállyal is szembefordult. Radikális álláspontjával összefüggésben március 15-e hőse mind népszerűtlenebbé vált a politikában, ennek tulajdonítható be az is, hogy az 1848-as országgyűlési választásokon csúfos vereséget szenvedett a szabadszállási körzetben.
A felgyorsuló események következtében aztán Petőfi hamarosan kikerült elszigeteltségéből, hiszen Jellasics szeptemberi támadása következtében háború robbant ki a Habsburgok ellen; megkezdődött a harc a szabadságért, amiről a költő már oly régóta álmodott. „Egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák közt halni meg” – írta 1846 decemberében, 1848 végére pedig úgy tűnt, lehetőség nyílik arra, hogy Petőfi a versben foglaltak szerint alakítsa sorsát, és feláldozza életét a nemzet szabadságáért. Miután ellenfelei is eleget piszkálták őt tétlensége miatt, 1848 decemberében – barátai óvása ellenére – csatlakozott Bem Józsefhez, akit – mint „Osztrolenka véres csillagát” – szinte atyjaként és bálványaként tisztelt.
Petőfi az erdélyi hadjárat során szárnysegédként szolgált Bem mellett, aki szintén nagyon megkedvelte a költőt, és igyekezett őt távol tartani a veszélyesebb küldetésektől. Kevéssé ismert, de tény, hogy a forradalmár poéta élete ezekben a hónapokban sem maradt konfliktusmentes, ugyanis Bem tábornok őrnagya debreceni kiküldetése során összekülönbözött Mészáros Lázár hadügyminiszterrel, Klapka pedig egy ideig házi őrizetben is tartatta Petőfit, aki az atrocitások miatt két alkalommal is lemondott rangjáról. Petőfi később Kossuth megbízásából Pestre ment, 1849 nyarán, az orosz beavatkozás hírére aztán mégis visszatért Bem tábornok seregéhez, és július 31-én, a segesvári csatában valószínűleg életét vesztette.
Felesége, Szendrey Júlia és hívei persze nem törődtek bele a forradalom költőjének halálába, és holttest híján abban reménykedtek, hogy Petőfi valamilyen módon életben maradt, és orosz fogságban töltötte napjait. Ez a remény furcsa módon máig nem veszett ki a magyarság szívéből, így mendemondák keltek szárnyra azzal kapcsolatban, hogy Petőfi Sándor Segesvár után a hatalmas Orosz Birodalomban ismét családot alapított, és hosszú életet élt, sőt, több ezer kilométerre innen, Barguzinban egy csontvázat is vizsgálat alá vetettek, mint a költő állítólagos földi maradványait.
Máig nem tudjuk, hol található Petőfi végső nyughelye, de a 26 esztendősen mártírsorsot vállaló költő életműve szempontjából ez majdhogynem lényegtelen is. A poéta, aki az egyszerű nép soraiból származott, és egyszerűségében zseniális költeményeit a nép nyelvén adta át olvasóinak, forradalmi gondolataival, lelkesedésével, hazaszeretetével és páratlan igazságérzetével olyan hatást gyakorolt a magyarságra, aminek révén a világ bármely pontján képes megszólítani nemzete fiait, mind a mai napig. Petőfi Sándor halála után szinte fogalommá lett, példaképpé, aki mártíromságával, már-már prófétai pályafutásával egyszerre keltett tiszteletet és irigységet későbbi követőiben.
/Forrás: Rubicon,Wikipédia/
A déli harangszó a magyarok legnagyobb diadalára emlékeztet!🇭🇺
570 évvel ezelőtt Magyarország a szakadék szélén állt. Az ország megosztott volt, a törökök hatalmas túlerőben érkeztek, és minden arra mutatott, hogy ezt a csatát elveszítjük.
De a magyarok összefogtak. Felismerték, hogy ezt a hazát senki nem fogja megvédeni helyettük.
Nándorfehérvárnál egy nemzet megmutatta, hogy még a legnagyobb túlerővel szemben is van választása. Feladhatja, várhatja mások segítségét, vagy összeszedi minden erejét, és saját kezébe veszi a sorsát. Ezzel nemcsak Magyarországot védte meg, hanem egész Európa sorsát is meghatározta.
Azóta minden nap, amikor megszólal a déli harangszó, a nándorfehérvári hősökre emlékezünk. Ez a harangszó nemcsak a győzelem emlékét őrzi, hanem ma is összeköt bennünket!🇭🇺
„Régen nem volt a lakásokban telefon, se internet, sőt, meg tévé sem. Nem volt disco, és alig voltak szórakozóhelyek.
De voltak családi ebédek, esti beszélgetések a ház előtt a padon. Voltak táncestek, és szüreti bálok. Volt búcsú, mindenféle hinta, kakasnyalóka, és nagyon sok vendég az udvaron az asztal körül.
Ismertük a rokonságot, mindenkit.
Nem voltak az emberek idegesek, nem voltak irigyek, sem hazugok. Tisztelet, és becsület volt minden emberben.
Friss vizet ittunk a kútból, a fáról ettük a gyümölcsöt. Tapostunk a sárban, senki nem volt allergiás, sőt beteg sem.
Egészségesek voltunk, és boldogok!” – net
Ezen a napon született meg Árpád-házi Szent Erzsébet (Sárospatak 1207. július 7. – Marburg, 1231. november 17.) II. András magyar király és Merániai Gertrúd lánya.
A legenda szerint Árpád-házi Szent Erzsébet kötényében rózsává változott az alamizsna. A fiatalon elhunyt szentéletű királylányunk 1207 július 7-én született. Apja II. András magyar király, a magyar történelem meghatározó alakja, nevéhez fűződik a hatszáz évig érvényes Aranybulla kiadása.
A kis Erzsébetet már négyéves korában Türingiába került, ott nevelkedett jövendőbelije családjában. A kor szokásának megfelelően eljegyezték a tartománygróf fiával, Hermann-nal, akinek korai halála után annak öccsével, Lajossal jegyezték el. Bár a házasság anyagi és politikai alapon köttetett, a fiatalok boldogok voltak, és a rajongásig szerették egymást.
Szigorú új családján kívül Erzsébetet mindenki szerette Wartburg várában. Már korán kitűnt a szegényekkel való együttérzése. Az 1225-ben kitört éhínség idején felnyittatta a vár éléstárait, így segítve az éhezőkön. Betegeket ápolt, számukra kórházat alapított, menedékhelyet hozott létre árva gyerekeknek.
Az élet valós problémái iránti érzékenysége, férje iránti szerelme nem zárta ki, hogy mélyen vallásos legyen. Már kislány korától sokszor játék helyett a templom csendjét kereste, hogy imádsággal töltse az időt. A vezeklést, böjtölést, túlzottnak vélt vallásosságát férje családja nem nézte jó szemmel, de Lajos mindenben mellette állt.
1227-ben keresztes hadjáratba vonuló férje járvány áldozata lett, Erzsébet, a 19 éves özvegy még inkább Isten felé fordult.
Hű társa oltalma nélkül tarthatatlanná vált az élete a várban. Megfosztották férje birtokainak jövedelmétől, és saját vagyona fölött sem rendelkezhetett. Elhagyta Wartburg várát gyermekeivel együtt. Fonásból tartotta el családját, maradék értékeit eladta, hogy neveltethesse gyermekeit.
Tovább folytatta a jótékonykodást, annak ellenére, hogy a saját családja is megütközött ezen. Egy alkalommal éppen kenyeret vitt a szegényeknek, amikor egyik rokonával – a legenda szerint apjával, más források szerint sógorával – találkozott. Az számon kérte, hova megy, és mit visz a kosarában.
Erzsébet attól való félelmében, hogy nem tudja eljuttatni az adományát a szegényeknek, azt válaszolta, hogy rózsát. Amikor apja/sógora ellenőrizte a kosár tartalmát, csak illatozó rózsákat talált benne, pedig abban az évszakban nem nyíltak virágok. A legenda szerint Isten segítette meg őt, hogy ne kövesse el a hazugság bűnét.
Egy idő után barátai segítségével visszakapta özvegyi részét és a gyermekei is az örökségüket. Erzsébet a visszakapott vagyon negyed részét szétosztotta a szegények között, és ünnepet rendezett a számukra. Az igazi boldogságot az jelentette számára, ha másokon segíthet.
A bajban lévők azonban sokszor hálátlannak bizonyultak.
Kortársai jegyezték le az alábbi történetet: „Az egyik napon Erzsébet egy szűk utcácskában járt, amely sártenger volt, csak a lerakott köveken lehetett száraz lábbal lépdelni. Szembejött vele egy öregasszony, akivel korábban nagyon sok jót tett, de most nemhogy kitért volna előle, hanem letaszította a kőről, és csúf szidalmakkal halmozta el. Erzsébet megcsúszott és elesett a sárban, de szó nélkül kelt föl, a közeli patakban letisztította a ruháját, és derűs arccal folytatta útját.”
Erzsébet mindössze 24 éves volt, amikor megbetegedett és meghalt. Teste nem bírta tovább az önsanyargatást, a munkát, a megpróbáltatásokat. Halála napját, ami 1231. november 17-én következett be, előre megjósolta. Szerényen halt meg, soha nem tért vissza Magyarországra. A legenda szerint utolsó óráiban magyarul énekelt.
Halála után néhány hónappal csodás gyógyulásokról számoltak be a sírjához látogató betegek. 1235-ben, mindössze négy évvel halála után IX. Gergely pápa szentté avatta.
Emlékére Európa szerte templomokat neveztek el. Tiszteletére az elő templomot testvére, IV. Béla építtette Kápolnán. Az emlékére emelt templomok közül kiemelkedik Európa egyik legszebb dómja, Kassán a Szent Erzsébet főszékesegyház. Budapesten a Rózsák tere, és az ott álló templom, illetve az őt ábrázoló szobor őrzi emlékét.
/Forrás: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/, Wikipédia/
Horváth-Lugossy Gábor
KÖNNYŰ LETT VOLNA A DUNÁN ÁTMENEKÜLNIÜK, DE NEM MOZDULTAK HELYÜKBŐL, […] MEG NEM ADTA MAGÁT EGY IS
504 éve, 1521. június 20-ától július 7-éig tartott a hazaias helytállás jelképének egyik leghősiesebb csatája: Szabács ostroma
Háromszázezer emberrel állt Szolimán Drinápolyban, midőn még a magyar királynak háromszáz embere sem volt Budán.
KÉT VÁR ŐRIZTE A DUNA TÚLPARTJÁN MAGYARHON HATÁRÁT: BELGRÁD ÉS SZABÁCS;
hatalmas két erősség, miknek falai alatt sok magyar és török bajnok kezdé dicsőségét, vagy végezte életét.
E KÉT VÁRNAK KELLE LEGELŐBB ELESNI.
A fellegvár, mit egykor Mátyás ellen négyezer janicsár védett, most hétszáz harcosra volt bízva; sem lőpor, sem ágyú, sem eleség a védelemre.
A jobb érzelmű főurak megtudva a fenyegetett várak állapotját, hirtelen pénzt gyűjtöttek a fölszerelésre, de a pénz Szerencsés Imre és társai kezébe került, s sohasem jutott egy fillér is abból a haza védelmére.
Ezek az emberek képesek voltak még a fegyvert is ellopni a magát védeni akaró nemzettől.
A SZABÁCSIAK MAGUKRA HAGYATTAK, S MIDŐN AHMED BASA HÚSZEZER EMBERREL MEGJELENT FALAIK ALATT, JÓL TUDTÁK, HOGY SENKI SEM FOGJA ŐKET FELSZABADÍTANI.
Ekkor vezérük, Logody Simon megesketé őket, hogy nem fogják megadni magukat, amíg egy ember él. Ahmed véres ostrom után jutott a bástyák birtokába, a vitéz védőknek könnyű lett volna ekkor a Dunán átmenekülniük, de nem mozdultak helyükből, ott várták be elleneiket a piacon, s vitézi, dicső viadalban elhullottak, elvérzettek a hazáért, meg nem adta magát egy is.
Oh, szép és magasztos tettekben sohasem volt szegény e nemzet története, de azokat a csatamezőn keressétek…
Jókai Mór: A szabácsi hősök (részlet)
A szabácsi hősökről itt olvashat még:
– CSAK BÁTRAN, FIAIM, BECSÜLETTEL ÉLTÜNK, HALJUNK IS BECSÜLETTEL!
– ÚGY LEGYEN! – MONDTÁK ERRE A VITÉZEK.
– JÉZUS! JÉZUS! – KIÁLTOTTA THORMA ANDRÁS, EZT KIÁLTOTTÁK A VITÉZEK IS, ÉS KIRÁNTOTT KARDDAL RÁROHANTAK A TÖRÖKÖKRE.
A MAGYAR THERMOPÜLAI CSATA, AHOL EGY VÁRVÉDŐRE ÖTVEN TÁMADÓ JUTOTT
Ahol egy várvédőre ötven támadó jutott: Szabács. 1521-ben az ötszáz vitéz az utolsó leheletéig harcolt a huszonötezer fős oszmán sereggel szemben.
Július 5.
Atilla győzelme, Catalanaumi csata 451 július 5.
Atilla neve sumer nyelven: Nap Ember, Nap-Hun, Nap-Is Ten fia
Atilla a rabszolga tartó birodalmak szétzúzója, az egységes Európa Teremtő irányítása alatti megálmodója, Róma megkegyelmezője.
Kézai Simon:
Atillától Gézáig, a koronás fejű Turul volt a magyarok hadi jelvénye.
„Atilla király címere pedig amit saját pajzsán viselni szokott, olyas forma madár volt, melyet Turulnak hívnak, fején koronával.
Azt a címert a hunok egészen Géza fejedelem koráig, amint Közös s Ég kormányozták Mag-ukat, mindig magukkal vitték hadaikban.”
Kálti Márk képes krónikában:
Atilla kezében Turulos pajzs van.
Turul, Tur-Ul – Fény Fia
Mészáros Csaba Bulcsú Vér:
„Catalaunumnál van egy igen nagy kérdőjel. Mivel a helyszínen még idáig a régészek nem találtak semmit és a római vezér Aetius Atilla gyermekkori barátja, ő kérte Atilla segítségét, hogy regulázza meg az erkölcsileg züllött Rómát.”
Rabszolga tartás szétzúzója
https://fenymag.hu/napkiraly-volt-atilla-a…/…
A csata
https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=129616253485320&id=100093108368752
Kevesebb megjelenítése
Péter-Pál napja – Az aratás kezdete
Június utolsó napjain őseink az aratással voltak elfoglalva, a hagyomány szerint Péter-Pál napján kezdődtek meg a munkálatok.
A hagyomány szerint Június 29-én kezdték aratni a gabonát az ország több pontján, egy mondás szerint azért, mert a búza „nem vár tovább”. Az aratás nemcsak munka volt, hanem szakrális munka is, azt ünnepélyesen kezdték meg, az aratók a búzaföld szélén megálltak, levették kalapjukat, Istenhez fohászkodtak, hogy minden rendben menjen és sok búzát takarítsanak be. Csak az ima után kezdték el a munkát. A népi hiedelemben már jó előre mágikus eszközökkel biztosítani akarták a jó termést, ezért már tavasztól fokozatosan figyelték a gabonanövény növekedését, Márk napján megszentelték, majd figyelték, hogyan fejlődik. Végül Szent Iván napján megfüstölték a széleket, hogy elzavarják a férgeket és élősködőket.
Régen talán még fontosabb volt az időjárás, mint a mostani, gépiesített világban. Az aratás nagy összefogást igényelt, és kézi erővel történt a munkálatok majdnem teljes egésze. A betakarítás idején használt eszközöket megáldatták, a munka megkezdése előtt kinn a földön imádkoztak a bőséges termésért. Az aratás elengedhetetlen kellékei anno a sarló és a kasza voltak.
A sarlóval való aratás kifejezetten asszonyi munkának számított, míg kaszával csak férfiak dolgoztak. A marokszedés szintén az asszony feladata volt, a kévék bekötése és összehordása ismét férfi munkának számított.
Általában a családok, rokonok összefogtak, és egymásnak segítve takarították be az éppen aktuális gabonát.
Az aratáshoz babonák társultak:
Nem volt jó újhold idején kezdeni, vagy akkor, ha halott volt a faluban, mert mindkettő balszerencsével jár. Nem volt jó kedden vagy pénteken elkezdeni a munkát, mert akkor üres lesz a búza kalásza.
Az arató először levágott egy kalászt, azt derekára kötötte és úgy kezdett munkához, mert állítólag az megvédte őt a hátfájástól.
Tilos volt a megmaradt ivóvizet a tarlóra önteni, mert annak az embernek keléses lesz a lába.
Az aratás befejezése előtt egy csomó gabonát lábon hagytak az égi madarak számára. Sokszor egy marék kalászt hagytak a tarlón, hogy a jövő esztendőben a zivatar kárt ne tegyen a vetésben. E búzacsomóról Rábagyarmat környékén azt tartották, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”.
Az aratás utolsó kévéjéhez is kötődtek hiedelmek, általában varázserőt tulajdonítottak neki. Egyrészt abból készítették az aratókoszorút, melynek darabjait gyógyításra is használtak. Ezt a földbirtokosnak adták oda, de az utolsó kalászokból minden arató vitt magával egy csomót és azzal otthon varázslást végzett: beletették az őszi vetőmag közé, volt, ahol a tyúkok elé szórták, hogy sok tojást tojjanak. Az utolsó kéve került télen, karácsonykor az asztal alá, hogy bőséget és termékenységet biztosítson.
/Forrás: Alfahír, Sokszínűvidék/
- június 27-én született Szent László magyar király (ur. 1077-1095), a középkori lovagi eszményt megtestesítő uralkodó, aki 18 éves országlása során kiemelkedőt alkotott a törvényhozás, az egyházszervezés és a hadászat terén is.
László még a Vazultól származó hercegek lengyelországi száműzetése idején született, a későbbi I. Béla király (ur. 1060-1063) és Richeza hercegnő második gyermekeként. Családja csak András (ur. 1046-1060) trónra lépése után két esztendővel, 1048-ban tért haza Magyarországra. László fiatalkora apja és testvére hatalmi harcainak fényében alakult: 1057-ben – Bélával együtt – elismerte Salamon herceg – András fia – öröklési jogát, két évvel később aztán mégis apja pártjára állt a trónviszály során. I. Béla 1063-ban bekövetkező halála után testvérével, Gézával együtt Lengyelországba menekültek, majd II. Boleszláv király (ur. 1058-1079) segítségével visszatértek és megegyeztek a trónt birtokló Salamonnal (ur. 1063-1074). Géza és László a kompromisszum eredményeként dukátust – az ország területének egyharmadát – kapott a fiatal királytól.
Béla fiai az első években számos alkalommal nyújtottak segítséget a királynak a kunok, besenyők és a bizánciak ellen folytatott háborúk során, az 1068-as, Kerlés mellett vívott ütközet nyomán született meg például a legenda László és a kun vitéz párviadaláról. Salamon király azonban később – tanácsadói befolyására – Gézáék ellen fordult, és többször is életükre tört, ami újabb belharcokhoz vezetett. László bátyja mellé állt a trónért vívott küzdelemben, és az 1074-es háború során döntő szerepet vitt a győztes mogyoródi ütközetben. A csata után Salamon elmenekült, és Géza (ur. 1074-1077) hároméves uralma következett, az ő halálát követően pedig az ország főnemesei és VII. Gergely pápa javaslatára 1077-ben Lászlót koronázták Magyarország királyává.
Az új uralkodó állítólag nem vágyott a trónra, hanem – a krónika szavai szerint – az „égi dicsőségre” pályázott, de hosszas rábeszélésére végül elfogadta a koronát. Regnálása első időszakát aztán a Salamon ellen folytatott küzdelem határozta meg, aki – IV. Henrik német-római császár (ur. 1056-1106) támogatásával – kezdetben Moson környékén rendezkedett be. László helyzetét nehezítette, hogy a hatalomra áhítozó Salamon felajánlotta hűbérül Magyarországot a császárnak, tehát Henrik támadása állandó veszélyként fenyegetett. A regnáló király mozgásterét ez a körülmény döntő módon határozta meg, hiszen csakis a császár ellen formálódó szövetséghez csatlakozhatott: bár nem értett egyet VII. Gergely egyházi reformjaival, és annak világi főségét hirdető ideológiájával, a pápaság mellé állt a kibontakozó invesztitúraharcban, miközben Henrik ellenlábasának, Rudolf trónkövetelőnek a lányát, Adelhaidot vette feleségül. A hercegnőtől később három leánygyermeke született, akik közül egyedül II. János bizánci császár későbbi feleségét – a Bizáncban szentté avatott – Piroska hercegnőt ismerjük név szerint.
Időközben aztán Salamon a Kárpátoktól keletre élő kunoknál és besenyőknél keresett támogatást László ellen, mígnem egy bizánci rabló hadjárat során feltehetően életét vesztette. Riválisának halálával a király rengeteg kötöttségtől megszabadult, és végre önálló külpolitikát folytathatott: utolsó éveit ennek megfelelően a dél felé irányuló terjeszkedés jellemezte. Zvoinimir horvát király (ur. 1076-1089) özvegyének kérésére 1091-ben bevonult a Szávától délre fekvő Horvátországba, majd többször folytatott – eredménytelen – hadjáratot Bizánc ellen, a Moesia területén élő keleti angolok meghódítására. Élete végén László állítólag a keresztes hadjárat gondolatának egyik legfőbb támogatója lett, ám annak megindulását – az 1096-os évet – már nem érte meg: utolsó háborúját rokona, Konrád morva herceg pártján vívta Csehország fejedelme ellen, ennek során szerzett betegsége vette el aztán életét, 1095. július 29-én.
Bár László volt az első magyar király, aki hódító külpolitikát folytatott, uralkodása során nem csak hadvezéri érdemeket szerzett: három törvénykönyvet is megalkotott, melyek egyrészt a keresztény vallás helyzetének megszilárdítására, másrészt a tulajdon védelmére törekedtek. Szent László legendásan szigorú törvényei híven mutatják be a 11. század végi magyar társadalom helyzetét, ahol az anyagi szempontok szerinti rétegződés már lassan végbement, így a magántulajdon tisztelete rendkívül fontossá vált. Éppen ezért László korában drákói szigorral büntették a lopást: a tetten ért tolvajra akasztás várt, miközben olyan kis tételek eltulajdonításáért, mint egy liba, vagy egy tyúk értéke is csonkítás, az orr, a fül vagy a kéz levágása járt. Még a templomba menekülő bűnös is szeme világával fizetett tettéért, tehát a tulajdon elleni bűncselekmények nagyobb súllyal estek latba, mint mondjuk a nemi erőszak vagy akár a gyilkosság.
E szigor oka vélhetően az esetek gyakoriságában rejlett, és Kálmán későbbi, enyhébb törvényei fényében kimondhatjuk, hogy a szent király kemény fellépése eredményre vezetett. László törvényeiből másfelől azt láthatjuk, hogy a kereszténység helyzete még korántsem volt stabil, máskülönben az 1092-es szabolcsi zsinaton hozott híres törvény, mely megtiltotta a kutaknál, fáknál történő áldozatokat, szükségtelen lett volna. Az egyházat érintő törvények emellett szabályozták a tized szedését, rendelkeztek a külföldről érkező klerikusokról, az ünnepekről, valamint a zsidók és az iszlám hitűek – az ún. böszörmények – helyzetéről is.
Szent László uralkodása során egyszerre lépett fel a keresztény hit és a szuverén Magyarország védelmezőjeként: hogy a görögkeleti egyház pozícióit visszaszorítsa, megalapította a zágrábi püspökséget, a kalocsai érsekség központját pedig Bácsba helyezte át. Közben számos szent helyet alapított, melyek közül leghíresebb a Berettyó melletti Szentjobb, valamint a somogyvári Szent Egyed-apátság voltak. Szintén kettős – nemzeti és vallási – célt szolgált az 1083-as szentavatási procedúra is, mely során László I. István mellett Imre herceget, Gellért püspököt, és a zobor-hegyi remetéket, Andrást és Benedeket is kanonizáltatta. Máig vita zajlik arról, hogy Róma hozzájárult -e a szentté avatásokhoz, melyekkel a király egyfelől népe vallásos érzését akarta növelni, másfelől pedig jelezni akarta az ország hűbéri alávetésére törekvő császárnak, hogy Magyarország – szentjei révén is – önálló tagja a keresztény Európa családjának. Ugyanezt sugallja egyébként a László korában megírt nagyobbik István-legenda is, mely a koronaküldés történetét úgy meséli el, hogy azzal egyszerre gátolja meg a császárság és a pápaság hatalmi ambícióit.
László uralkodása páratlan teljesítménye ellenére mindössze 18 esztendeig tartott, és már 1095-ben, ötvenedik életéve előtt véget ért. A köztiszteletben álló királyt Somogyváron, majd 1113 körül Váradon helyezték végső nyugalomra, sírja utóbb számos csoda színhelye és zarándokhely lett. 1192-ben III. Béla – pápai jóváhagyással – szentté avatta neves elődjét, ereklyéinek pedig hermát készíttetett, melynek utódja ma Győrben található meg. Szent László halála után elsősorban törvényeivel, pogányok elleni hőstetteivel, hatalmas testi erejével és erényeivel maradt meg a magyarság tudatában. Kanonizációja után harcos szentként emlékeztek meg róla, kultusza a lovagi eszmény Anjou-kori hódításával pedig tovább árnyalta alakját. Mind a mai napig egyik legjelentősebb királyunkként tartjuk őt számon, emlékét számos szobor és intézménynév őrzi.
/Forrás:Rubicon/
1703. június 16-án Vereckei-hágón át, azon a tájon, ahol a régi történetek szerint hajdan Árpád vezér magyarjai érkezetek, egy új magyar sereg tartott hazafelé. Nem voltak sokan, de híres zászlóikon az azóta szállóigévé vált mondat volt olvasható: „Cum Deo pro patria et libertate”. „Istennel a hazáért és szabadságért”. II. Rákóczi Ferenc hazatért.
. Rákóczi szabadságharc kezdete, magyarok eredete és küldetése
„Cum Deo pro Patria et Libertate!” – „Istennel a Hazáért, és a Szabadságért!”
Jézus a magyarokhoz jelen időkre: „Ne féljetek, mert a félelem ellenségeim titkos eszköze …..
Hiába verték ki a törököt az országból majd húsz esztendeje, a dolgok csak nem fordultak jobbra. Tán épp ellenkezőleg… Az 1690-es évek közepére kiderült: „Anyám, nem ilyen lovat akartam!”. Ahogy Kollonich Lipót mondta: „Magyarországot előbb rabbá teszem, aztán koldussá, végre katolikussá”.
Az már több esélyes, hogy valóban elhangzott-e ez a mondat és tényleg Kollonich mondta-e, de mindenesetre jól jellemzi az akkori időket. A bécsi udvar és magyarországi lakájai szorgosan dolgozott a „program” megvalósítását. A válasz sem maradt el… Az egykori Királyi Magyarország és Erdély „vadregényes” határterületein bujdosók, a kifizetetlenül szélnek eresztett végvári vitézek, a nehéz sorsukat megelégelő jobbágyok, az elszegényedő kisnemesek szervezkedni kezdtek.
Nem először. Az 1697-ben kirobbant, Tokaji Ferenc kuruc hadnagy, Szalontai György végardói bíró és Kabai Márton református prédikátor vezette hegyaljai felkelésben már megpróbálták egyszer. De nem ment.
Esze Tamás új felkelést tervezett Kis Alberttel, a hegyaljai felkelés veteránjával. És miért ne használnának ki egy remek lehetőséget? 1702-ben – az Udvari Haditanács megbízásából – Bagossy Pál egy magyar gyalogezredet, úgy nevezett „hajdúezredet” toborzott a Tiszántúlon, leginkább, mert kellett a katona a spanyol örökösödési háborúba. Ide állt be „fő” toborzónak Esze Tamás és Kis Albert. Nem mintha annyira a szívükön viselték volna az ügyet, hogy kinek a fejére kerül a spanyol korona… Hadszervezés ürügyén egy újabb felkelés megszervezésén munkálkodtak.
A dolgok mentek a maguk törvényes, szabályos útján mindaddig, míg az ezredet meg nem indították a nyugat-európai hadszínterek felé. Ekkor Esze Tamásnak és embereinek sürgősen másfelé akadt dolguk. Gyors, de illegális búcsút vettek – v. ö.: megszöktek – az ezredtől, és bevették magukat a beregi hegyekbe.
Szép volna, jó volna egy új felkelés, csak éppen ahhoz vezető kell. Olyan, akit nem csak a jobbágyok, a kisnemesek, de a nagyobb urak is követnek a hadba. Dózsa György és az ő háborújának emléke élénken élt még sokakban. Olyan vezér kell, akit mindenki elfogad!
A török földön bujdosó Thököly Imre meg tán már túl öreg ahhoz, hogy az élükre álljon – valahogy így okoskodhatott Esze Tamás, mikor a Habsburgok elől Lengyelországba menekült II. Rákóczi Ferencet javasolta vezérnek.
1703. május 6-án kuruc felkelők, Esze Tamás tarpai jobbágy a felkelő parasztok vezetője és az ott bujdosó Rákóczi és Bercsényi személyesen találkozott a lengyelországi Brezán. Rákóczi rábólintott a felkelés ügyére és Esze Tamást nevezte ki az új kuruc hadsereg első ezredesévé.
„…mihelyt hire terjedt jöttömnek a munkácsi herczegségben: alig képzelhetni, mily igyekezettel és örömmel tódult a nép hozzám. Csapatonként rohantak, hozván magokkal kenyeret, bust és más szükséges élelmi szereket. Ezen emberek gyermekeik és feleségeik társaságában jövének, és meglátván engem messziről, térdre ereszkedtek és orosz módra keresztet vetettek magukra. Bőven hullatták örömkönnyeiket, mellyek az enyéimet is kicsalták. Buzgóságuknak és ragaszkodásuknak nem volt elég ellátni bennünket élelemmel: hanem haza küldvén nőiket és gyermekeiket, beálltak seregembe, és többé el nem hagyának, s puskák hiányában kardokkal, vasvillákkal és kaszákkal fegyverkezvén, kinyilatkoztaták, hogy velem élni halni akarnak.” – II. Rákóczi Ferenc: Emlékiratok
Források: Wikipédia; Rubicon.hu; Karpatalja.ma.
Kép: Veszprémi Endre: II. Rákóczi Ferenc és Esze Tamás találkozása