Anka Zoltán – Keresztény gyász
Halál. Válás. Szakítás. Kapcsolat megszakadása. Szülői csalódás. Hiányzó gyerekkor. Elárult bizalom. Elvesztegetett évek.
Ezek mind veszteségek.
gyászfolyamatot indít el
– akkor is, ha senki nem halt meg.
Hívő keresztényeknek gyakran mégsem ezt mondják.
Helyette ezt hallják:
• „meg kell bocsátanod”
• „adj hálát”
• „ne panaszkodj”
• „erősnek kell lenned”
• „lépj tovább, Isten tudja miért engedte meg”
Így sok hívő veszteségének fájdalma ahelyett, hogy begyógyulna,
helyette belül mélyen elzáródik.
Így a fájdalom marad.
És ami a legrosszabb: sokan azt kezdik el hinni, hogy ez az érzelmi teher az a bizonyos „kereszt”, amit Isten a vállukra helyezett –
– és amit ezért hívőként hűséggel hordozniuk kell.
Súlyos ár egy tévedésért.
A feldolgozatlan gyász nem isteni kereszt – hanem befejezetlen belső történet.
A működés fájdalmasan egyszerű:
Amit nem gyászolunk el → azt tovább hordozzuk.
És amit tovább hordozunk → az tovább formálja életünket.
Ez a legnagyobb félreértés, hogy a gyász a múltról szól.
A feldolgozatlan gyász nem a múltról szól.
A jövőt formálja láthatatlanul.
• beszűkíti a kapcsolódást
• lebontja a bizalmat
• a remény helyét lassan átveszi a fásultság
• a döntések a csalódástól való félelemből születnek
• és lassan elveszi az életörömöt
Sok hívőben azonban szégyenné lett az, hogy még mindig fáj.
Pedig a gyász nem attól rendeződik, hogy szégyellik.
És nem attól gyógyul, hogy megpróbálják elnyomni.
A gyász attól gyógyul, hogy feldolgozzák.
Ezért hoztam létre a Keresztények veszteségük idején csoportot, hogy hívő keresztények végre ne egyedül cipeljék a veszteségeiket – és érthető, biblikus, egészséges nyelven közelíthessenek a feldolgozás felé.
A csoportban tisztán, érthetően, keresztény alapokon válik világossá:
• miért nem múlik a fájdalom attól, hogy telik az idő
• miért nem oldja fel a sebet pusztán az elméleti megbocsátás
• miért nem a hitünkkel van gond, ha még mindig nem tudjuk a múltat elengedni
és mi az az út, ami végre a valódi feldolgozás felé vezet.
A jövő azoké, akik a haragosok között nem gerjednek haragra.
… akik a gőgösök mellett megmaradnak alázatosnak.
… akik könnyeket törölnek búsulók arcáról, és minden könnycsepp után szeretet marad a szomorú orcán.
A jövő azoké, akik a mindennapi mókuskerék szélmalomharcában megőrizték magukban a mindenre rácsodálkozó gyermeket.
… akik a kételkedők, gyanakvók tömegében meg tudták őrizni ártatlan naivitásukat.
… akik a fellobbanó divathullámok között hűek maradtak egyéniségükhez.
… akiknek lelkétől csillog a tekintet.
A jövő azoké, akik nap mint nap képesek leszámolni saját félelmeikkel, démonaikkal.
… akik elfogadják a csata veszteségét, és mennek bátran tovább.
… akik hisznek az álmaikban, és mert hisznek bennük, valóra váltják azokat.
… akik bátran átölelik az árnyékot, mert tudják: a fény-kedvest ölelik így.
A jövő azoké, akik tudják, honnan jöttek, és tudják, merre tartanak.
A jövő azoké, akik simogatnak, ahol más üt.
A jövő azoké, akiknek tenyeréből minden kieshet, kicsúszhat, mert ők tudják: csak azt veszíthetik el, ami nem hozzájuk tartozik.
… akik nyitott szívvel élnek az ökölbe szorított világban.
A jövő azoké, akik tudják, hogy mindig minden értünk történik. Tudják ezt az esős, örömtelen napokon, és tudják ezt a Rivalda fényben.
A jövő azoké, akik a zsibongó, lázadó tömegben meglelik belső békéjüket.
Kerner Mariann
A végén úgy gondolom, nem kell semmit tennünk azért, hogy szeressenek bennünket. Egész életünkben azon igyekszünk, hogy szebbnek, okosabbnak tűnjünk. De két dologra jöttem rá: akik szeretnek minket, a szívükkel látnak, és olyan tulajdonságokat is nekünk tulajdonítanak, amelyek valójában nincsenek is meg bennünk. És azok, akik nem akarnak szeretni minket, soha nem lesznek elégedettek az összes erőfeszítésünkkel sem. A tökéletlenségeink nem hibák, hanem a kulcs ahhoz, hogy felismerjük, kik szeretnek bennünket igazán.
Frida Kahlo
A kötelesség szeretet nélkül elkedvetlenít,
az igazságosság szeretet nélkül kíméletlenség,
az okosság szeretet nélkül ravaszság,
a barátság szeretet nélkül képmutatás,
a rend szeretet nélkül kicsinyesség,
a becsület szeretet nélkül gőg,
a gazdagság szeretet nélkül fösvénység,
a hit szeretet nélkül vakbuzgóság.
Avilai Szt. Teréz nyomán
Ernest Hemingway egyszer azt mondta:
A legsötétebb pillanatainkban nem megoldásokra vagy tanácsokra van szükségünk. Amit igazán keresünk, az az emberi kapcsolódás – egy csendes jelenlét, egy gyengéd érintés. Ezek az apró gesztusok tartanak meg, amikor az élet terhe elviselhetetlennek tűnik.
Kérlek, ne próbálj meg megjavítani. Ne akard átvenni a fájdalmamat, és ne űzd el a sötétségemet. Csak legyél mellettem, miközben megküzdök a saját viharaimmal. Légy az a biztos pont, amelyhez nyúlhatok, miközben igyekszem rátalálni az utamra.
A fájdalmam az én terhem, a harcaim az én küzdelmeim. De a jelenléted arra emlékeztet, hogy nem vagyok egyedül ebben a végtelennek és olykor félelmetesnek tűnő világban.
Csendes, de annál erősebb üzenet ez: hogy szerethető vagyok, még akkor is, ha összetörtnek érzem magam.
Amikor eltévedek a sötétségben, itt leszel velem? Nem mint megmentő, hanem mint társ. Fogd a kezem, maradj velem, míg felkel a hajnal, és emlékeztess arra, hogy elég erős vagyok.
A csendes támogatásod a legnagyobb ajándék, amit adhatsz. Ez a szeretet segít, hogy újra rátaláljak önmagamra, még akkor is, ha pillanatokra elfelejteném, ki vagyok.
Élt egyszer egy sas, aki már látta az élet összes hülyeségét odafentről.
Harminc (65 )év szél, eső, árulás, irigység, és még annál is több baromság.
A szárnyán már nem a fiatal tollak fénylettek, hanem az „ezt is túléltük, mi?” tapasztalata.
Egy reggel arra ébredt, hogy a többi madár megint tanácsokat osztogat neki.
– Így repülj! – mondta a veréb.
– Erősítsd a karmodat! – kántálta a rigó.
– Légy alázatos! – szólt rá a galamb, aki sosem repült 10 méternél magasabbra.
A sas pedig ránézett az egész társaságra, és csak annyit mondott:
– Menjetek ti a… a jó büdös francba!
A sas nem tört le csőrt, nem tépett tollat.
Nem kezdett spirituális detoxba, és nem kereste meg önmagát valami hegyi barlangban. Nem, nem…
Nem ezt csinálta.
Egyszerűen elege lett abból, hogy olyanoktól hallgat tanácsot, akik még egy szélfuvallatot sem bírnak ki.
Elege lett abból, hogy mások akarják megmondani, mit tegyen, hogyan éljen, kivel…
Akkor is, ha ezt ő nem is kérte…
Úgyhogy felrepült.
Magasra.
Olyan magasra, ahonnan minden apró, és minden hang csendes — főleg azoké, akik addig csak fecsegtek, okoskodtak, okítottak.
Ott fenn végre rájött valamire:
Nem kell megújulni.
Nem kell meghalni és feltámadni.
Elég abbahagyni azt, hogy mások véleményéhez igazítod a szárnyaidat.
A sas szárnyai nem lettek fiatalabbak.
A karma nem lett élesebb.
Csak a szabadsága lett brutálisan nagyobb.
És ettől kezdve, ha valamelyik madár kioktatni próbálta, a sas csak ennyit válaszolt:
– Jól van, bátya… majd ha egyszer te is láttad a világ tetejét, beszélgetünk.
Addig meg repkedj csak ott lent, ahol a gravitáció még bízni mer benned.
Sergio Santos
Dorian Gray valódi történetét nem pusztán tintával írták meg: azok lelkébe van bevésve, akik életükben legalább egyszer megpróbáltak önmaguk elől elmenekülni.
Amikor Oscar Wilde 1890-ben kiadta Dorian Gray arcképét, nem csupán egy regényt adott a világnak a szépségről vagy az esztétikáról, hanem egy sötét tükröt is, amelyben – ha van hozzá bátorságunk – mindannyian megpillanthatjuk a saját, legkellemetlenebb arcunkat.
Minden egy kívánsággal kezdődik. Dorian Gray, a fiatal és elragadó külsejű férfi Basil Hallward festő modellje lesz. A portré mestermű. De Lord Henry Wotton az, aki cinikus, provokatív filozófiájával elülteti a kételyt. „A szépség minden” – mondja neki. „Élvezd. Éld meg. Amíg lehet.” És Dorian hallgat rá. És kíván. Azt kívánja, hogy az idő kímélje meg őt, és csak a képen hagyjon nyomot.
A kívánság teljesül. Ettől a pillanattól kezdve Dorian úgy él, mintha nem létezne holnap. Miközben a világ örökké fiatalos bájáért rajong, a padlás mélyén elrejtett festmény lassan átalakul. Minden bűn, minden árulás, minden bukás… rányomódik arra a vászonra. Az egykor tiszta arc torz, rémületes álarccá válik.
Csakhogy az igazi átok nem az öregedésben rejlik: hanem abban, hogy tudjuk, belül szörnnyé lettünk, miközben kívülről továbbra is tökéletesnek látszunk. Dorian elhiteti magával, hogy sérthetetlen. De a lélek – az igazi – nem felejt. És amikor végső kétségbeesésében megpróbálja elpusztítani a képet, valójában önmagát pusztítja el.
Ott találják, felismerhetetlenül. Öregen, eltorzultan. Míg a portré – ismét fiatalon, tisztán – eredeti formájában ragyog. Mert végső soron az igazságot nem lehet örökre eltemetni. Az igazi arc egyszer úgyis felszínre tör.
A Dorian Gray arcképe több mint regény. Figyelmeztetés. Egy kényelmetlen suttogás, amely azt üzeni: a szépség elhervad, a gyönyör megtéveszt, az álarcok lehullanak.
És ami megmarad… az nem más, mint akik valójában vagyunk. –Merj élni
„Ha tanultam valamit az életből, az az, hogy néha a legsötétebb idők a legfényesebb helyekre juttathatnak bennünket. Megtanultam, hogy a legmérgezőbb emberek képesek megtanítani nekünk a legfontosabb leckéket; hogy legfájdalmasabb küzdelmeink biztosíthatják számunkra a legszükségesebb növekedést; és hogy a barátság és szerelem legszívszorítóbb elvesztései helyet adhatnak a legcsodálatosabb embereknek.
Megtanultam, hogy ami pillanatnyilag átoknak tűnik, az valójában áldás is lehet, és hogy ami az út végének tűnik, az valójában csak annak felfedezése, hogy egy másik úton kell haladnunk.
Megtanultam, hogy bármilyen nehéznek is tűnnek a dolgok, mindig van remény.
És megtanultam, hogy bármennyire is tehetetlennek érezzük magunkat, vagy milyen borzalmasnak tűnnek a dolgok, nem adhatjuk fel. Tovább kell mennünk.
Még akkor is, ha félelmetes, még akkor is, ha minden erőnk elfogyott, fel kell szednünk magunkat, és előre kell mennünk, mert bármivel is küzdünk pillanatnyilag, az el fog múlni, és túl leszünk rajta. idáig eljutottunk. Átvészelhetjük bármit is, ami ezután jön. „
–Daniell Koepke-
„Két fajta ember létezik. Az egyik hazugságokkal épít csillogó életet, de hideg van házában, s lelke kong az ürességtől. A másik szeretettel kövezi ki otthonát, mely felfűti napjait, s minden pillantásával a jót építi. Az egyik féli az éjt, nem lát túl rajta, s képtelen hinni a csodát. A másik az égre emeli tekintetét, gyönyörködik a csillagokban, és nincs lehetetlen számára.
Mondom, két fajta ember létezik… Az egyik folyton másokat hibáztat, mindig mindent jobban tud, és soha semmi sem elég jó neki. A másik igyekszik fejlődni, élete végéig tanul, és az apró csodákat is meglátja az életben. Az egyik folyton panaszkodik az időjárásra, szíve évről évre sötétebb, s nem látja a fényt. A másik mosolyogva tartja arcát az esőbe, elfogadja, mit az élet kínál, s ő maga válik fénnyé az éjszakában.
Elmondom, szerintem miért téved az első csoport. Mert nem az határoz meg, hogy mit birtokolsz – jó kocsi, hatalmas ház, menő állás, vaskos bankszámla – hanem, hogy milyen a szíved, s hogy miként bánsz másokkal. S csak akkor leszel boldog, ha része vagy a világnak, az életnek, ha a belső hangod szerint élsz. A görögök mindig azt kérdezték, ha meghalt valaki: ,,Vajon volt benne szenvedély?”
Nos, ez hát a lényeg. Bármit is csinálsz, lángoljon benne a szíved. Tedd alázattal, kitartással, és szenvedéllyel! Legyen az csók, ölelés, karrier, álmok, vagy csak egy nap a munkahétből. Élj végre tiszta szívvel, mint a gyerekek, s ne hagyd elfutni a perceket! NE FELEDD, AMIT SZÍVBŐL CSINÁLSZ, AZ ÉLNI KEZD!
És csak így lehetsz boldog. Nemdebár?”
Peter Noel
Aranyosi Ervin: Még nem adhatom fel!
SZÜKSÉG VAN RÁD! 
Szükség van a fényedre, a szívedben lakozó szeretetre, lelked végtelen tisztaságára, jóságára.
Nélküled nem lenne tökéletes a világ.
Hiányozna belőle az a pótolhatatlan csoda, melyet TE képviselsz.
Hidd el, ezek nem üres szavak. Ez a Végtelen Szeretet üzenete hozzád.
Tudom, hogy sokan bántottak már, hogy nem értettek meg, hogy kihasználták a jóságodat, becsaptak és elárultak.
De mindez nem rólad szólt, hanem róluk, mert szívük telve van fájdalommal és keserűséggel.
Még nem tudnak igazán szeretni.
Még nem tudják hogyan kell szeretni.
Még nem tudják a jót megbecsülni.
A TE fényed reménysugár az eltévedt lelkek számára.
TE vagy a fáklya a sötét éjszakában.
TE vagy a vigasz a megtévedt világban.
TE vagy az erő Isten igazában.
EZÉRT ARRA KÉRLEK TARTS KI!
Tudd, ha lelked szavát követed a legjobb úton jársz.
Senki nem tud ártani neked, mert mindez csak illúzió.
Léted végtelen, és hatalmas áldás az emberiség számára, hogy most itt lehetsz.
LÉGY HÁT TÜRELMES!
Minden a legjobb úton halad.
Minden a szeretet áldásával halad.
Tudd, hogy nagyon SZERETVE VAGY!
Tudd, hogy ÉRTÉKES VAGY!
Tudd, hogy VÉGTELEN CSODA VAGY!
ISTEN TÖKÉLETES GYERMEKE VAGY!!!
„A legcsodálatosabb emberek, akiket ismerünk, azok, akik megismerték a vereséget, megismerték a szenvedést, a küzdelmet, a veszteséget, és megtalálták a kiutat a mélyből. Ezek az emberek olyan szinten értékelik, érzik és értik az életet, hogy az könyörülettel, kedvességgel és mély, szerető gondoskodással tölti el őket. A csodálatos emberek nem csak úgy vannak.”
forrás: Elisabeth Kübler-Ross
Nincs többé időm, sem vágyam arra, hogy igazoljam azt, aki vagyok. Már nincs időm a képmutató emberekre. Nincs már időm mindenre, aminek nincs lelke. Nincs több vesztegetni való idő.”
Charles Bukowski
A magányos emberek gyakran nem azért magányosak, mert baj van velük, és hiányoznak készségek, hanem éppen fordítva: pontosan érzékelik mások érzelmeit és reakcióit…….jobban érzékelik az emberek játszmáit, mint a nem magányosok és halkan kínzó érzés a lelküknek részt venni ezekben, ezért jobban szeretnek egyedül lenni a hiteles saját terükben, vagy olyan emberekkel kapcsolódni, akikkel úgy érzik hogy kölcsönösen a valós önmagukat élhetik meg.
Azt gondolom a lélek szuverén joga így tenni.
Bence Gant
Kevesen születnek bátornak.
De sokan azzá válnak a fegyelem iskolájában.
Azért mondom ezt, mert látom, mennyi ember retteg ma a bizonytalanságtól.
A jövőtől, a megélhetéstől, a betegségtől, a döntésektől, a felelősségtől.
És sokszor úgy érzik: a bátorság másoknak adatott, nem nekik.
Pedig ez nem igaz.
A bátorság ritkán születési adottság.
Gyakrabban egy hosszú út vége.
Apró lépésekből, kudarcokból, újrakezdésekből, fegyelemből áll.
A fegyelem nem keménység.
A fegyelem: ritmus.
Az, hogy reggel felállsz, amikor könnyebb lenne fekve maradni.
Hogy nem engeded, hogy elvigyen a káosz, a harag, a zaj.
Hogy akkor is tartasz egy irányt, amikor mások már feladták.
És a bátorság ebből a ritmusból születik.
Nem hirtelen, nem látványosan.
Hanem lassan, csendben, belül.
Mert a félelem természetes.
A bátorság tanulható.
A fegyelem pedig választás.
És aki ebben következetes marad annak nem kell hősnek születnie.
Elég, ha minden nap megteszi, amit vállalt.
Ez a valódi erő.
Ez tart meg egy embert.
És végső soron: ez tart meg egy országot is.
Így látom…-Tarjányi Péter
Néző-Pont
Alföldi Róbert: milyen társadalom az, ahol a politikai, ideológiai meggyőződés felülírja a családi köteléket?
„Jelenleg az országban szinte alig mernek beszélgetni az emberek, nehogy felmerüljön egy kényes téma.
Szerintem az eleve egy nagyon érdekes kérdés, hogy miként beszélgetnek a magyar családok ma, amikor egy teljesen abnormális társadalompszichikai állapotban élünk. Ahogy látom, mindenki tojáshéjon sétálva kerüli a kényes témákat, mert tudja, hogy az egyiknek ezt, a másiknak azt nem szabad szóba hozni, mert azonnal balhé lesz.
Ez vezethet oda, hogy egyre kevesebbszer megyünk együtt ebédelni, vacsorázni. Maradnak a szülinapok, a karácsony, a születések és a halálok, de különben elkopnak az ilyen közös alkalmak. Itt már azt a kérdést boncolgatjuk, hogy milyen társadalom az, ahol a politikai, ideológiai meggyőződés felülírja a családi köteléket.
Fontosabb, hogy hova szavazol, mint az, hogy mennyire szereted a testvéredet. Mindez egy önmagát a legkeresztényibb országnak definiáló társadalomban, ami megint csak jelzi a totális fogalmi zavart.”
„Mi az élet értelme? Nyomot hagyni a világon, méghozzá jó nyomot. Élj és cselekedj úgy, hogy amikor a végére érsz, tudd, hogy jó emlékeket hagysz magad után! Próbálj meg jó emberként élni, és törekedj mindig a maximumra! (…) Minden körülmények között nyújtsd a legjobb formádat, és mindig tartsd szem előtt, hogy az időd véges! És sose próbálj meg azok rovására előnyhöz jutni, akik nem olyan szerencsések, mint te! Mindig csak azt vedd el, amit megérdemelsz, sose többet!”
Bobby Hambell
Legszebb idèzetek gyűjteménye
A szög azt mondta a kalapácsnak:
— „Miért ütsz mindig?”
A kalapács így válaszolt:
— „Nem azért teszem, hogy fájdalmat okozzak neked, hanem azért, hogy betöltsem a célodat.”
— „De fáj” – suttogta a szög.
— „Tudom” – mondta a kalapács, de enélkül az ütés nélkül soha nem hatolnál át a fán, soha nem tartanál meg semmit, soha nem adnál erőt senkinek.
— „És te? Te soha nem fáradsz bele az ütésbe?”
— „Persze, hogy belefáradok, de minden ütés megéri, amikor látom, hogy ennek köszönhetően teljesíted a küldetésedet.”
A szög hallgatott, majd egy apró mosollyal mormolta:
— “Köszönöm, hogy meglöksz, még akkor is, ha fáj. Köszönöm, hogy nem hagytál félúton. ”
Tanulság: Néha az élet nem azért csap le ránk, hogy tönkretegyen, hanem azért, hogy pontosan oda tegyen, ahol lennünk kell. Mert a fájdalom néha csak a szeretet egy másik formája. 
webről
Fura világot élünk.
Ha megbízol, elárulnak.
Ha jószívű vagy, kihasználnak.
Ha szeretsz, megbántanak.
Ha szegény vagy, lenéznek.
Ha sikeres vagy, utálnak.
Ha segítséget kérsz, letojnak.
Ha őszinte vagy, lebunkóznak…
Érző gondolkodás
Anka Zoltán – Keresztény gyász
Halál. Válás. Szakítás. Kapcsolat megszakadása. Szülői csalódás. Hiányzó gyerekkor. Elárult bizalom. Elvesztegetett évek.
Ezek mind veszteségek.
És minden veszteség
gyászfolyamatot indít el
– akkor is, ha senki nem halt meg.
Hívő keresztényeknek gyakran mégsem ezt mondják.
Helyette ezt hallják:
• „meg kell bocsátanod”
• „adj hálát”
• „ne panaszkodj”
• „erősnek kell lenned”
• „lépj tovább, Isten tudja miért engedte meg”
Így sok hívő veszteségének fájdalma ahelyett, hogy begyógyulna,
helyette belül mélyen elzáródik.
Így a fájdalom marad.
És ami a legrosszabb: sokan azt kezdik el hinni, hogy ez az érzelmi teher az a bizonyos „kereszt”, amit Isten a vállukra helyezett –
– és amit ezért hívőként hűséggel hordozniuk kell.
Súlyos ár egy tévedésért.
A feldolgozatlan gyász nem isteni kereszt – hanem befejezetlen belső történet.
A működés fájdalmasan egyszerű:
Amit nem gyászolunk el → azt tovább hordozzuk.
És amit tovább hordozunk → az tovább formálja életünket.
Ez a legnagyobb félreértés, hogy a gyász a múltról szól.
A feldolgozatlan gyász nem a múltról szól.
A jövőt formálja láthatatlanul.
• beszűkíti a kapcsolódást
• lebontja a bizalmat
• a remény helyét lassan átveszi a fásultság
• a döntések a csalódástól való félelemből születnek
• és lassan elveszi az életörömöt
Sok hívőben azonban szégyenné lett az, hogy még mindig fáj.
Pedig a gyász nem attól rendeződik, hogy szégyellik.
És nem attól gyógyul, hogy megpróbálják elnyomni.
A gyász attól gyógyul, hogy feldolgozzák.
Ezért hoztam létre a Keresztények veszteségük idején csoportot, hogy hívő keresztények végre ne egyedül cipeljék a veszteségeiket – és érthető, biblikus, egészséges nyelven közelíthessenek a feldolgozás felé.
A csoportban tisztán, érthetően, keresztény alapokon válik világossá:
• miért nem múlik a fájdalom attól, hogy telik az idő
• miért nem oldja fel a sebet pusztán az elméleti megbocsátás
• miért nem a hitünkkel van gond, ha még mindig nem tudjuk a múltat elengedni
és mi az az út, ami végre a valódi feldolgozás felé vezet.
“Mert van az a bizonyos három szó és egy kérdőjel. „Mi lesz, ha?…” Ez a világ legostobább, legértelmetlenebb, és legtöbb életet tönkretevő kérdése. Ennek a kérdésnek a hatása évek, évtizedek alatt öli meg azt, aki miatta szenved. Mert ( … ) negatív válaszokat kezdett gyártani a megválaszolhatatlanra. Nem bízott a másikban, előre kitalálta, hogy miért nem fog működni a kapcsolat, előre felépített egy negatív koncepciót, ami alapján ítéletet hirdetett. És inkább elmenekült. Mert ez a kérdés tökéletes lehetőséget ad a menekülésre. A menekülésre az elől, amire amúgy minden nap vágyik.( … )
Ráadásul a „mi lesz ha?…” kérdésnek van egy párja, ami egyébként egyenes következménye, mégpedig a „mi lett volna, ha?...”. Amikor egy napon rádöbbensz, hogy elszalasztottál valami fontosat. És érdekes módon ekkor már csak jó dolgok jutnak eszedbe… amik lehettek volna. Ha nem lett volna „mi lesz ha?…”. Ilyenkor elképzeled, milyen szép lett volna vele kéz a kézben sétálni, utazni, vagy csak éppen bevásárolni a vacsorához. Este leülni, beszélgetni, zenét hallgatni, összebújni… csak hát már késő…”
Csitáry-Hock Tamás
„A gyermeknek szüksége van korlátokra, ellenállásra, fegyelemre és szigorra” – állítja egy svéd pszichiáter.
A gyereknevelés sosem volt könnyű, ma pedig még több módszer, tanács és „tuti recept” kering a világban. De miért érezzük mégis, hogy valami félresiklott a mai generációkban? És tényleg a fegyelem és a korlátok jelentenék a megoldást?
Olvasd el a teljes cikket, és gondold át: te mit gondolsz erről a kényes kérdésről?
https://papasmamasmagazin.hu/…/a-sved-pszichiater…/
„Ha egy vadliba megbetegszik, két társa leszáll vele, és addig együtt maradnak a beteg társukkal, amíg az meggyógyul vagy elpusztul.
Ezek a libák ezután visszatérnek a saját közösségükhöz, hármasban vagy már csak kettesben.
Ha emiatt lemaradnak a sajátjuktól, akkor egy másik közösséggel repülnek tovább, amíg el nem érik a sajátjukat.
Mert ez egy közösség ami összetart.
Ezeknek az egyszerű teremtményeknek a világában nincsenek érdekek, nincsenek nézetek és nincsenek anyagi javak sem.
Viszont van bennük együttérzés a társaik iránt és ismerik az összetartozás érzését is.
Mi emberek sokszor elfelejtjük, hogy mi az a legfőbb ok, amiért a Jóisten embernek teremtett minket.
Ez pedig az együttérzés és az összetartozás képessége lenne.
Sajnos ezek már kihűltek mint érzés, kihűltek mint fogalom és kihűltek mint szó.
Volna mit tanulnunk a vadlibáktól!„
„A tömeg vak. A gond csak az, ha valaki mégis lát a tömegben: elítélik, majd megfeszítik. A tömeg szemében a legnagyobb bűn, ha valaki magára ébred! A megvilágosodott ember meg fogja zavarni a békés álmot, megpróbál felébreszteni. Elkezdi lebontani benned a babonákat, harcol a téged fogva tartó ideológiákkal, melyeknek köszönhetően mély álomban élsz. A hitvilágot, amitől eddig nem láttál tisztán, elkezdi bontani; harcol benned minden olyan vallási, társadalmi és politikai dogmával, amelynek a célja, hogy pont olyan maradj, amilyen vagy, mert így könnyebben tudnak kizsákmányolni és rabszolgává tenni… A megvilágosodás mindenki számára lehetséges, de gyakran a tömeg akadályozza. Csak páran vannak olyan bátrak, olyan merészek, hogy egyedül nekivágnak az ismeretlenbe vezető ösvénynek.”
Osho
Érezd a Lelked
„Azért születtél, hogy megvalósítsd az isteni tervet, amiért eme testbe való leszületésed mellett döntöttél.
Az isteni terv pedig a szívedbe lett kódolva, és megkaptál hozzá minden erőt, minden képességet, hogy beteljesíthesd.
És egy elmét is, melyet nem a kifogások kitalálására, hanem az oda vezető lépések megtervezésére kaptál.
Megkaptad a szabad választás lehetőségét is, hogy élhess vagy akár visszaélhess a teremtő erőiddel.
Olyan nincs, hogy tudod mit kellene tenned, mi lenne az igazán üdvözítő szíved legbelsőbb hangja szerint, de a körülmények miatt lehetetlen. Ez pont addig igaz, amíg elhiszed. Amíg lényed legmélyéből másképp nem döntesz.
Ha tudod mit kellene tenned, és mégis hagyod magad a körülmények sodrásával menni, ha fontosabb megfelelned valaminek vagy valakinek, mint azt tenni, amit a szíved szeretne, akkor te épp az árnyékot szolgálod az isteni fény helyett. Akkor épp fittyet hánysz arra, hogy mit írtál meg magadnak az isteni minőséged tudatában, és önként átadod magad a sötét erőknek, melyeknek pont kapóra jön, hogy még tévelyegj egy kicsit a fontos és halaszthatatlan illúziók között. Mondjuk… úgy pár életet…Ahelyett, hogy azt tennéd, amiért valóban vállaltad isteni minőséged anyagba korlátozását itt a földi síkon.
Miért tennéd magad alacsonyrendű erők rabszolgájává? Miért zárod magad tudatlanságba, miért árulod el belső királyságodat, amikor benned lakik a Teremtő?”
Botos Orsolya
Furcsa dolog ráébredni arra, hogy nem minden kéz marad a kezünkben. Van, amelyik idővel elengedi a miénket, és van, amit nekünk kell elengednünk, bármennyire is fáj.
Lesz, akit magunk mögött hagyunk, mert már nem ugyanabba az irányba megyünk. Lesz, aki egyszerűen lemarad, mert nem bírja a tempót, amit az életünk diktál. És lesz olyan is, aki úgy tűnt, örökre mellettünk marad, aztán egyik nap csak eltűnik a történetünkből, mintha soha nem is létezett volna.
Fájdalmas ezt beismerni. Mert vannak emberek, akiket végérvényesnek hittünk.
Akikhez szokásaink, terveink, félelmeink kötöttek. Akikről elhittük, hogy velünk öregszenek meg, vagy velünk állnak majd ott életünk fordulópontjain. Aztán egyszer csak kiderül: ők csak egy epizódot kaptak az életünk színpadán. Fontosat, igazat, de mégis csak egy epizódot. És mielőtt még elnehezülne a szíved, mielőtt azt hinnéd, hogy Te nem vagy elég jó, nem vagy elég szerethető vagy megtartható, állj meg egy pillanatra. Mert ahogy vannak, akik elmennek, úgy mindig lesz valaki, aki marad.
Aki értékel. Aki nem fél melléd állni akkor sem, amikor nem vagy tökéletes. Aki meglátja benned azt a fényt, amit előtte senki nem mert észrevenni. És talán ez a lényeg: hogy mindenki a saját útját járja. Néha párhuzamosan haladunk, néha keresztezzük egymást, néha egy darabig együtt megyünk, aztán más irányt veszünk.
Nem az számít, ki hagy el. Nem az, ki fordít hátat. Hanem az, aki melletted marad, aki a saját útjáról is letér, ha kell, hogy melletted legyen egy kicsit. Ők a Te embereid. Az élet pedig valahogy mindig elrendezi, hogy végül azok maradjanak melletted, akiknek tényleg a helyük van ott. Todorovits Rea
„A férjem egy nap azt mondta, hogy „elfáradt”.
A családtól.
A felelősségtől.
Tőlem.
És hogy szüksége van egy kis „szünetre” —
arra a szép szóra, amit azok használnak, akik el akarnak menekülni,
csak nincs bátorságuk kimondani.
Amíg ő „kereste önmagát”,
egyetlen alkalommal sem hívott fel.
Nem kérdezte meg, van-e mit ennünk.
Ki tudtam-e fizetni a számlákat.
Hogy van a fiunk.
Hogy mi hogy élünk.
Semmit.
Csak csend.
Én pedig…
ebben a csendben találtam vissza magamhoz.
Tíz év házasság.
Mindketten harmincöt évesek.
A fiunk három.
Hat év próbálkozás, vizsgálatok, remények, csalódások.
Amikor a terhességi teszten megjelent a két csík,
térdre rogyva sírt örömében.
És most?
„Elfáradtam.”
Aznap, amikor elment,
úgy dobálta a ruháit a táskákba,
mint aki menekül.
A konyhában konyakot ivott,
nem látva, hogyan kapaszkodik a lábába a gyerek,
könyörögve, hogy maradjon.
Ő kiment az ajtón.
Mi maradtunk.
Az örökölt lakás az én nevemen volt —
legalább nem fenyegetett, hogy kiraknak minket.
— Biztos van valakije, — mondta a barátnőm. —
Ne várj rá. Kérj gyerektartást. Másképp nem fogod bírni.
Igaza volt.
Semmim nem volt.
Ő volt az, aki annak idején kérte, hogy hagyjam ott a munkám:
— Ennyi évet vártunk erre a gyerekre.
Nem megy bölcsődébe. Maradj vele otthon.
Én majd eltartalak titeket.
Aztán egyszerűen eltűnt.
És vele együtt minden ígérete.
Beadtam a gyerektartás iránti kérelmet
és munkát kerestem.
Szerencsém volt —
a régi munkahelyemen épp nyugdíjba vonult valaki.
Csak a gyerek felügyelete volt gond.
Anyám azt mondta:
— Hozd ide hozzám.
Nehéz lesz nekem, már nem vagyok fiatal…
de megoldjuk.
Csak segíts egy kicsit a kosztpénzzel.
Pénzt kértem kölcsön.
Élnünk kellett.
A férjem továbbra sem hívott.
Egyszer sem.
Aztán megláttam őt.
Egy fiatal barna nővel,
legfeljebb huszonöt éves,
karcsú, magas, nevetgél.
Egy kávézó teraszán
nem messze a munkahelyemtől.
Még eszébe sem jutott,
hogy összefuthat velem.
Lefilmeztem őket.
És továbbmentem.
Dráma nélkül.
Az életem lassan a helyére került.
Dolgoztam.
Három hónap múlva előléptettek.
Olyan ruhákat kezdtem hordani,
amik nekem tetszenek.
Átfestettem a falakat olyan színekkel,
amiket én választottam.
Levágattam a hajam rövidre.
Lépésről lépésre visszaszereztem magamat.
És beadtam a válókeresetet.
Nyolc hónap után,
két nappal a tárgyalás előtt,
megjelent az ajtóban.
Virágokkal.
Azzal az arcával,
amely azt mondja: „hazajöttem, ugye örülsz?”
— Átgondoltam mindent…
készen állok visszajönni.
— Én is átgondoltam, — mondtam neki. —
És rájöttem, hogy nem akarlak vissza.
Tetszik a lakás így.
Tetszik a frizurám.
És… hogy hívják a „szünetedet”?
Megmutattam neki a videót.
Elsápadt.
— Nem akarom, hogy visszagyere.
Nekem jobb nélküled.
Aztán jöttek a vádak:
hogy önző vagyok,
hogy „nem gondolok a gyerekre”,
hogy „úgysem kellek majd senkinek”
majdnem negyvenévesen, egy gyerekkel.
— Nyolc hónapig én gondoltam a gyerekre.
Amíg te „kerested önmagad”.
És igen — önző vagyok.
És ez jó érzés.
Mert végre megértettem valamit:
nem rád van szükségem.
Magamra van szükségem.
És magamra nagyon régóta nem voltam.
Becsuktam az ajtót.
Félelem nélkül.
Bánat nélkül.
Az igazi kapcsolatoknak nincs szükségük „szünetre”.
Csak emberekre, akik nem menekülnek.”
“Egy nő sosem bambul.
Sokkal többet lát, mint amit el tudsz képzelni.
És amikor úgy tesz, mint aki nem vett észre semmit. . . akkor már épp eleget látott.”
Kegyelmi állapot
Vannak napok, amikor az ember minden erejét összeszedve próbál talpon maradni.
Amikor a szív tele van aggodalommal, amikor a lelkünk szinte belefárad abba, hogy szeretni próbál, óvni, tartani másokat – miközben belül mi magunk is csak alig állunk a lábunkon.
Vannak időszakok, amikor a szeretet nem könnyű, hanem nehéz munka: figyelni, hogy ne irányíts, de mégis ott legyél; segíteni, de ne beavatkozni; jelen lenni, de nem elvenni a másik útját.
És egyszer csak eljön egy pillanat, amikor minden elcsendesedik.
A test még fáradt, a gondolatok még szétfolynak, de valami más megérkezik. Nem mi hívjuk, és nem is mi érdemeljük ki. Egyszerűen csak ott van.
Egy lágy, szinte észrevétlen béke.
A kegyelem.
Ebben az állapotban nem kell erőlködni.
Nem kell megfelelni, sem tartani a világot.
Valahogy minden a helyére kerül: a fájdalom értelmet nyer, a könnyek megtisztítanak, a csend pedig már nem üresség, hanem jelenlét.
Ilyenkor az ember megérzi, hogy nem egyedül cipeli a terheit.
Hogy valaki — valami — finoman alányúl, és felemeli.
A kegyelmi állapot nem tart örökké, de a lenyomata ott marad bennünk.
Egy apró emlékeztető arra, hogy a legnagyobb erő nem mindig a küzdésben rejlik, hanem abban, amikor engedjük, hogy valami nálunk nagyobb megtartson.
És talán ez az igazi ajándék: amikor az ember, minden fáradtsága, aggodalma és könnye után, egyszer csak megérzi, hogy a szeretet, amit adott, visszatalált hozzá.
Csendesen, puhán, Isten kezén keresztül.
…”ott vagyunk Isten tenyerén”…
„Különbséget kell tenned az igaz és hamis között; tanulj meg mindenben – gondolatban, szóban és cselekedetben – igaznak lenni.
Először gondolatban, ez pedig nem könnyű dolog, mert a világon sok a hamis gondolat, sok az esztelen előítélet, és senki sem fejlődhet, ha ezeknek rabja. „
Hamvas Béla
„Az igaz ember minden egységben megőrzi a maga különbözőségét.”
Müller Péter
„Lényeges dolgokat emberek között soha nem a szavak, mindig csak a magatartás és a cselekedetek intéznek el.”
Márai Sándor
Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
Óriási mennyiségű energiát fektetünk abba, hogy olyan emberekkel foglalkozunk, olyan kapcsolatokat akarunk megmenteni, amik számunkra már menthetetlenek.
Először próbáljuk megismerni a másikat, aztán megérteni, aztán elfogadni, hogy ő olyan, amilyen. Aztán a hibát ott követjük el, amikor próbáljuk megváltoztatni, úgy hogy ő nem akar változni. Nincs jogunk senkit másmilyenné formálni.
A megengedés ott kezdődik, amikor meg tudjuk engedni a másik embernek, hogy olyan legyen, amilyen, és úgy viselkedjen, ahogyan. A szabadságunk abban áll, hogy nem kötelező vele kapcsolatot tartani, hogy bármikor kiléphetünk a vele való kapcsolódásból…. mert ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
Dömötör Aletta
NEM VAGY ŐRÜLT
Amikor elkezdesz felébredni, az első dolog, amit észreveszel, hogy mennyire másképp látod a világot a körülötted lévő emberekhez képest. Elkezded megkérdőjelezni a narratívákat, a rutinokat és a hiteket, amelyeket mindenki más habozás nélkül elfogad. Elkezded felismerni a mintákat. Látod az ellentmondást. Érzed az elszakadást. És hirtelen már nincs értelme annak a világnak, ami egykor normálisnak nézett ki.
Ez a műszak önmagában elég ahhoz, hogy az emberek „őrültnek” bélyegezzenek. ” Nem azért, mert az vagy, hanem mert a tudatosságod zavarja a komfortzónájukat. A legtöbb embert arra nevelték, hogy megkérdőjelezés nélkül kövessék a programot. Arra tanították őket, hogy beilleszkedjenek, maradjanak csendben, és higgyenek abban, amit mondanak nekik. Amikor abbahagyod ezt, kihívás elé állítod az életük alapját.
De ha egy kondicionált társadalom őrültnek nevez, az nem sértés. Ez annak a jele, hogy kilépsz a számodra épített dobozból. Azt jelenti, hogy a saját szemeddel látsz, nem valaki máséval. Azt jelenti, hogy gondolkodsz, érzel és választasz magadnak.
Nem vagy őrült, hogy az igazságot akarod. Nem vagy őrült, hogy észreveszed, amit mások elkerülnek. Nem vagy őrült, hogy nem vagy hajlandó visszaaludni.
Egyszerűen ébren vagy egy olyan világban, amely arra ösztönzi az embereket, hogy zsibbadjanak. És igen, ettől ki fogsz tűnni a sorból. Pedig pontosan ezt kívánja életednek ez a fejezete.
Bízz abban, amit látsz. Bízz abban, amit tudsz. És válaszd továbbra is a tudatosságot, még akkor is, ha másokat kényelmetlenül érint.
ZF 
Zachary Fisher
Platón azt mondta… 
„Társat mindig olyasvalakit válassz, aki jobb nálad.
Nem azt, aki egyszerűen elfogad olyannak, amilyen vagy…
hanem azt, aki napról napra segít fejlődni.”
Az igazi szeretet csodálat.
A társadnak olyan tulajdonságokat kell hordoznia,
amelyek benned talán még nem erősek…
mert ha két ember valóban elköteleződik egymás fejlődése mellett,
a viharos időszakok is a közös növekedést szolgálják.
A megfelelő ember nem csupán elfogad,
hanem segít, hogy kibontakoztasd a benned rejlő legnagyobb lehetőséget.
#LélekNövekedés #TudatosSzeretet#LélektársÚt#KözösFejlődés#SzeretetAmelyEmel
„Nem tudhatod, meddig élsz. Senki sem tudja..talán évekig, talán hónapokig, de lehet, hogy holnap ilyenkor már nem leszel az élők között.
Nem tudhatod, mert nincs rá ismereted, hogy a szüleidnek, gyerekeidnek, barátaidnak mennyi adatott…nem tudhatod, hogy az ölelés, a csók, a búcsúpuszi vajon az utolsó, és tényleg az utolsó lesz-e…ma még itt van veled…lehet, hogy holnap ilyenkor már nem tudjátok egymásnak azt mondani: szeretlek.
Felébredsz, rutinosan teszed a dolgod…és nem gondolsz bele, hogy minden nap ajándék.
Ajándék, amelyről nem tudhatod, hogy meddig a tiéd. Vigyázz rá…vigyázzatok egymásra…
Jurák Kata
Nem szeretett lányok és a családi titkok nehéz terhe
Nem szeretett lányok – a nem szeretett lányok és gyermekek hatása. Olvasás közben ne feledd, hogy ez az anyákra és lányokra, valamint az apákra és fiakra egyaránt vonatkozik.
NEM SZERETETT LÁNYOK ÉS A CSALÁDI TITKOK NEHÉZ TERHE
Egy anya, aki nem szereti a gyermekét… Az egyik legtabubb téma, mindkét oldalon. Az ilyen helyzetek régóta nem titok a segítő szakmákban dolgozók számára. Egy anyának nehéz bevallani magának, hogy nem szereti a gyermekét, nehéz felismerni valamilyen okból a szűkös erőforrásait és segítséget kérni, és egy lánynak, aki ilyen családban élte le gyermekkorát, nehéz olyan valóságot látni, amelyet nem rombol meg a szeretetlenség.
Ez a cikk arról szól, hogy milyen fontos, hogy jogunk legyen beszélni az ilyen traumákról – nem azért, hogy bárkit is hibáztassunk, hanem egyszerűen azért, hogy a fájdalom ne maradjon benned mérgező csendként, hogy azt mondhasd: „Nem, semmi bajom nincs, csak egy nagyon nehéz élményen mentem keresztül.” És különösen nehéz erről beszélni, amikor kívülről, mások számára a család teljesen normálisnak, ha nem is tökéletesnek tűnt, és amikor a „szeretet hiánya” nem éhes gyermekkort és veréseket jelent.
NEM SZERETETT LÁNYOK. A TELJES IGAZSÁG
„Amikor a gyerekkoromról mesélek az embereknek, és azt mondják, hogy semmi okom nem volt panaszra, mindig azt mondom: bárcsak átlátnátok a családi falak áthatolhatatlan vastagságán…”
Két dolgot hallok állandóan az olvasóktól, amikor mérgező anyákról írok. Az első: „Azt hittem, én vagyok az egyetlen”, és ezek a szavak megragadják egy nem szeretett gyermek minden magányát. A második: „Soha senkinek sem mondtam el, mert féltem, hogy senki sem fog hinni nekem, és még ha hinnének is, azt hinnék, hogy az én hibám.”
A hallgatás szabálya, ahogy én nevezem, a nem szeretett lányokkal kapcsolatos probléma egyik oka, mivel az anyai viselkedésről beszélni tabu. Az irónia az, hogy az ilyen anyák – akár nárcisztikus vonásokat mutatnak, akár túlzottan irányítóak, érzelmileg elérhetetlenek vagy erősen konfrontatívak – mélységesen törődnek azzal, hogy mások mit gondolnak.
A lány érzelmi zavarodottságát és fájdalmát tovább fokozza az a különbség, amely megfigyelhető aközött, ahogyan az anya nyilvánosan és akkor bánik a lányával, amikor egyedül vannak.
A valóság az, hogy ezek az anyák mások számára csodálatosnak tűnnek. Még ha nem is gazdagok, az ilyen anyák a tökéletes háziasszony képét kelthetik, akinek a gyermekei jól vannak öltözve és etetve. Gyakran vesznek részt különféle helyi gyűléseken és jótékonysági kezdeményezésekben – a nyilvános megítélésük nagyon fontos számukra.
„Anyám egész gyerekkoromat azzal töltötte, hogy lekicsinyelte a tanulmányi eredményeimet, azt mondta, legalább valamiben jónak kellene lennem, különben olyan csúnya és kövér vagyok. Minden nap szörnyen éreztem magam miatta. Képzeljétek el a meglepetésemet, amikor felnőttként megtudtam, hogy mások előtt dicsekedett a sikereimmel, mert ettől sikeres anyának tűnt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Klasszikus képmutatás.”
NEM SZERETETT LÁNYOK. REJTŐZKÖDNEK A KÖZVETLEN TEKINTET ELŐL.
Néha a távoli rokonok is tisztában vannak azzal, hogy mi történik a családban, de azt olyan képpel mutatják be nekik, hogy a lányunk „nehéz” gyerek, „szeszélyes”, „túl érzékeny”, vagy „korlátok között kell tartani”, „szigorra van szüksége” – ez indokolja a gyermekkel szembeni sajátos hozzáállást, különben az embereknek kérdéseik lennének.
De a dolgok valódi állása, ez a „titok” többnyire a családon belül marad. Amikor az összes távoli rokon és ismerős összegyűlik, az ilyen összejöveteleket az anya szervezi, részben azért, hogy fenntartsa a szerető, figyelmes és családcentrikus nő imázsát.
Az apák néha közvetlenül részt vesznek az anya lányuk iránti negatív hozzáállásában, de többnyire nem. Szemet hunyhatnak házastársuk viselkedése felett, vagy elfogadhatják a magyarázatait, mert hisznek az elképzelésükben: „Tudom, hogyan kell gyerekeket nevelni; ez a női munka.” Egyes családokban az apa talál módot a lánya támogatására, még ha csak burkoltan is:
„Apám nem akart közvetlenül szembeszállni anyámmal, és az agressziója célpontjává válni. De diszkréten kimutatta szeretetét és támogatását, nem olyan nyíltan, mint szerettem volna, de ennek ellenére éreztem a védelmét. Ez észrevehetően hasznos volt. Nem törölte el a fájdalmat, amit anyám hozzáállása okozott nekem, de mindenképpen megkönnyebbülést jelentett.”
Más családokban a „titkot” egy testvér ismeri, akik egymással versengenek anyjuk szeretetéért és gondoskodásáért. Egy irányító és konfrontatív anya, valamint egy nárcisztikus vonásokkal rendelkező anya kimért adagokban osztja ezt a támogatást, biztosítva, hogy minden figyelem oda jusson, ahová szerinte tartozik: egyedül rá.
NEM SZERETETT LÁNYOK: KULISSZÁK MÖGÖTTI KÜZDELMEK ÉS GÁZLÁNGOLÁS
A családi titkok elszigeteltségbe taszítják a lányt, aki már így is kívülállónak érzi magát. Nem meglepő, hogy az ilyen gyerekeket kísértő hatalmas kérdés nagyon egyszerű: ha azok az emberek, akiknek szeretniük kellene engem, nem szeretnek, akkor ki a világon fog?
Ez a kérdés általában elfojtja az összes tapsot, amelyet a külvilágtól a nem szeretett lány megszólításában hallanak – semmi sem növelheti az önbecsülést, sem az új barátok, sem az iskolai siker, sem a tehetség semmiben.
Az anya lánya iránti hozzáállása folyamatosan torzítja lánya énképét – cseppről cseppre, cseppről cseppre, a kétely végtelen cseppjeivel. Valójában minden rejtett küzdelemben – beleértve a gázlángolásos vitákat is – a legpusztítóbb következmények a láthatatlan konfliktusból fakadnak.
„Amikor felnőttem, és megpróbáltam beszélni anyámmal arról, amit mondott és tett velem, egyszerűen tagadta, hogy bármi is történt volna. Egyenesen azzal vádolt meg, hogy mindent a feje tetejére állítok. Őrültnek nevezett, és azt mondta a bátyámnak, hogy hívjon »Őrült Jennynek«. Tudom, hogy igazam volt, de valamilyen szinten mégsem tudtam elhinni, és a belső vívódásom folytatódik. Soha nem bízom a saját felfogásomban, tudod.”
Miért olyan nehéz megtörni a csendet?
Nehéz túlbecsülni a szeretet nélküli lányok anyjukhoz fűződő kötelékének érzelmi összetettségét. Még akkor is azt akarják, hogy anyjuk szeresse őket, még akkor is, ha látják, hogy az anyjuk egyszerűen nem kapja meg ezt a szeretetet. Szeretetlennek és teljesen elszigeteltnek érzik magukat, de attól tartanak, hogy ha nyíltan beszélnek erről a problémáról, az még TÖBB szégyent és elszigeteltséget hoz magával. És mindenekelőtt attól tartanak, hogy senki sem fog hinni nekik.
A kutatók becslése szerint a gyermekek körülbelül 40-50%-ának érzelmi szükségletei gyermekkorban nem kielégülnek, és bizonytalan kötődési stílusuk van. A családi titkok megnehezítik ezeknek a gyerekeknek az életét, és felnőttként nehezen érzik magukat, hogy meghallgatják és támogatják őket.
És ha szerencséd volt szerető anyádhoz vagy szerető szüleidhez, és talán nem is „ideális” gyermekkorodhoz, de mégis olyanhoz, ami segített magabiztosan megállni a saját lábadon, arra buzdítalak, hogy jegyezd meg ezeket a számokat, és értsd meg, hogy ez nem mindenkinél volt így.
https://econet.ru/…/149897-docheri-kotoryh-ne-lyubili-i…
Vannak emberek, akik kívülről végtelenül kedvesnek, figyelmesnek tűnnek.
Mindig meghallgatnak másokat, segítenek, jelen vannak, és valahogy mindenki számíthat rájuk.
A környezetük gyakran azt hiszi, hogy egyszerűen ilyen a természetük.
Pedig a történet legtöbbször jóval bonyolultabb ennél.
Ők gyerekkorukban megtanulták,
hogy akkor van béke,
akkor van csend,
akkor nincsen feszültség,
ha ők viszik el a nehezet.
Ha ők maradnak csöndben.
Ha ők húznak ki másokat a gödörből.
Ha ők teszik rendbe azt, amit a felnőttek elcsesztek.
A pszichológia ezt önfeláldozó sémának nevezi.
Gyerekként persze ez nem tűnik sémának.
Egyszerűen csak ez hajtja őket:
„ha én bírom, talán nem lesz baj.”
És ezt a működést viszik tovább felnőttként is.
Reflexből figyelnek másokra.
Reflexből segítenek.
Reflexből húzzák magukra azt is, ami nem az ő dolguk.
Nem azért, mert különösebben önzetlenek.
Hanem mert így tanulták meg túlélni.
A környezetük pedig szépen hozzászokik.
Ők azok, akik mindig rendelkezésre állnak.
Akik elintézik, amit más nem tud vagy nem akar.
Akik bírják, tartanak, megoldanak.
És természetesnek tűnik, hogy soha nem kérnek semmit.
Egészen addig, amíg egy napon el nem jön az a pillanat, ami mindent átfordít.
Nem hangos jelenet,
nem összeomlás,
nem dráma.
Csak az, hogy nekik lenne szükségük valakire.
És nincs ott senki. ~ S E N K I ~
Nem rossz szándékból.
Csak mert senki sem veszi észre, hogy elfáradtak. Hiszen egész életükben azt mutatták, hogy bírják.
És akkor észreveszik, hogy egyedül maradtak, senki nem szalad a segítségükre. Ebben a döbbent, mély belső csendben megszületik egy felismerés.
Nem nagy mondat, nem látványos megvilágosodás.
Csak egy halk, tiszta igazság:
„Ez így nem mehet tovább.”
De ez a felismerés nem hoz változást másnap reggelre. Aki évtizedeken át alkalmazkodott,
nem fog egyszer csak határt húzni.
Aki mindig igent mondott, nem fog rögtön nemet mondani.
A változás lassú.
Tanulni kell.
Próbálgatni kell.
Sokszor, újra és újra elbukni benne.
Az első nemet még félve, bizonytalanul mondják ki. Számukra is idegenül hangzik.
A másodikat is bűntudattal.
A harmadiknál már észreveszik,
hogy a világ nem omlott össze tőle.
És a negyediknél megérzik,
hogy ebben lehet valami szabadság is.
A határhúzás sem megy könnyen.
Először tiltakoznak belül miatta.
Aztán önzőségnek érzik.
És egy idő után rájönnek, hogy amit eddig önzőségnek hittek,
valójában elemi szükségletük volt.
Nem extra, nem kiváltság.
Hanem az, ami minden embernek jár.
Lassan megértik, hogy:
– a pihenés NEM luxus
– a csönd NEM bűn
– a határ NEM támadás
– a nemet mondás NEM rosszaság
– a saját idő NEM önzés
– a lelkük tere NEM extra
– a saját igény NEM hiba.
Ahogy egyre bátrabban mondják ki a nemet, és egyre tisztábban húzzák meg a határaikat, valami finoman helyrecsúszik bennük.
Nem hangosan, nem látványosan, csak úgy, ahogy a tó vize kisimul, a nyári zápor után
Az önértékelésük lassan épülni kezd.
Napokon, heteken át, alig észrevehetően.
De egyszer csak feltűnik nekik, hogy már nem ugyanarról a helyről cselekszenek, mint régen.
Már nem azért segítenek, hogy elkerüljék a fájdalmat, és nem azért hallgatnak, hogy béke legyen bármi áron.
És ahogy kezdenek kilátni ebből a régi, láthatatlan messiás-szerepből, szépen lassan megértik, hogy valójában soha nem kellett volna mindenkit megmenteniük.
Hogy amíg másokért futottak, addig legalább nem kellett saját maguk felé fordulniuk.
Most viszont végre van idejük.
Idejük megnézni, mi az, ami bennük maradt elvarratlanul.
Idejük megismerkedni azzal a belső résszel,
akivel eddig nem találkoztak.
Nem nagy léptekkel haladnak,
csak csendesen, de egyre magabiztosabban.
És ebben a csendben először kezd kibontakozni valami,
amit eddig soha nem engedtek közel magukhoz:
a saját önvalójuk. Aki szelíden rájuk mosolyog de határozottan kézen fogja őket.
Gini
Nem vagy kevesebb. És nem vagy több sem.
Sokan azt hiszik, hogy aki “többre vitte”, arra fel kell nézni. Mintha az ember értékét a munkaköri leírás határozná meg, vagy az, hogy hányan tapsolnak neki.
De az igazság az, hogy nincs közöttünk különbség.
Csak feladat van, amit valakinek el kell végeznie — és mindegyik ugyanolyan fontos.
Mert lehet, hogy valaki orvosként életeket ment, de a műtő akkor lesz steril és biztonságos, ha azt más kitakarítja.
Lehet, hogy valaki ügyvédként tárgyal, de a napját egy pénztáros teszi könnyebbé, amikor kedvesen ráköszön.
Lehet, hogy valaki tanárként jövőt formál, de reggelente a szemetes viszi el helyettünk azt, amitől nem szeretnénk élni.
És lehet, hogy valaki “nagy embernek” tűnik kívülről, közben meg otthon ugyanúgy keresi a helyét, ugyanúgy elfárad, ugyanúgy remél, mint bárki más.
És azért sem lehet köztünk különbség, mert a döntéseink, az érzelmeink, a fájdalmaink, az örömeink mind ugyanabból a forrásból fakadnak.
Ami megérint, ami összetör, ami felemel, ami reményt ad… ezek mind ugyanazok.
A legfontosabb dolgok, amelyek működtetnek bennünket — a lelkünk, a világunk, a hitrendszerünk — egyformán emberiek.
Ha a szívünk ugyanúgy dobban, ha ugyanattól tudunk sírni, és ugyanattól tudunk nevetni…
akkor mi különbség lenne közötted, közöttem, bárki között?
Nem számít a pozíció.
Nem számít a rang.
Az ember a fontos.
Hiszem, hogy mindannyian ugyanabból az anyagból vagyunk gyúrva. És ha ezt egyszer tényleg elhinnénk, sokkal könnyebb lenne szeretni magunkat, és egymást is.
Bízz magadban. Nem vagy kevesebb. Nem vagy több. Ember vagy. Pont annyira fontos, mint bárki más. (Todorovits Rea) #TheAcsakazértis
Égi Áldások
Ez volt az utolsó ima, amit valaha el akartam mondani.
Nem azért, mert nem hittem Istenben. Hanem mert elegem volt abból, hogy beszélek a semmibe.
Ott ültem a konyhaasztal mellett. 2 óra volt hajnalban. A kezem remegett.
Nem ittam. Nem volt pánikrohamom. Csak… üres voltam.
Teljesen kiégve. Kimerülve. Minden reményt elveszítve.
Tudod, milyen az?
Amikor imádkoztál minden nap éveken át, és semmi nem változott?
Amikor kérted Istent, hogy segítsen, és csak egyre rosszabb lett minden?
Amikor elhiteted magaddal, hogy „Isten terve van”, de kezdesz úgy érezni, hogy az a terv az, hogy tönkretegyen?
Én is így éreztem.
És azon az éjszakán ezt mondtam:
„Isten, ha létezesz… ha ott vagy valahol… akkor mutasd meg. Most. Mert nem tudom tovább csinálni. Nem így.”
És tudod, mi volt a válasz?
Csend.
Semmi. Ahogy mindig.
És akkor valami eltört bennem.
Nem sírás. Nem harag. Csak… elfogadás.
„Rendben” – gondoltam. „Akkor egyedül csinálom. Nincs Isten. Nincs segítség. Csak én.”
És épp amikor fel akartam állni az asztaltól, a telefonom csörgött.
Ki a fészkes fenét hív 2 óra 12 perckor hajnalban?
Egy régi barát volt. Akit évek óta nem hallottam.
„Tudom, hogy későn van” – mondta. „De volt egy érzésem, hogy most fel kell hívjalak. Rendben vagy?”
Majd 10 percig csak hallgatott, ahogy mindent kiöntöttem.
És a végén ezt mondta:
„Hallottál már a tobozmiriggyel kapcsolatos kutatásokról?”
Azt hittem, viccből mondja.
De aztán elmagyarázta.
Van egy kis mirigy az agyadban. Pont a két agyfélteke között. Fenyőtoboz alakú.
A filozófusok „a lélek otthonának” hívják. A tudósok úgy gondolják, ez a központja az intuíciónak, a kreativitásnak, a spirituális érzékelésnek.
Ez az a hely, ahol „hallod” Isten hangját.
De itt a csavar: modern emberként ez a mirigy el van zárva.
Elektromágneses szennyezés. Fluorid a vízben. Frekvenciák a levegőben.
És amikor ez a mirigy blokkolt, olyan vagy, mint egy rádió, amit rossz frekvenciára állítottak.
Isten beszél. De te csak zajt hallasz.
Isten válaszol. De te nem fogod fel.
Nem azért, mert Isten nem törődik veled. Hanem mert a vevő rossz.
„És meg lehet javítani?” – kérdeztem.
„Igen” – mondta. „40 nap alatt.”
Szkeptikus voltam. Hát persze, hogy szkeptikus voltam.
De olyan kétségbeesett is voltam, hogy megpróbáltam.
És hét nap múlva elkezdtem érezni valamit.
Nem nagy, drámai változás. Kis dolgok.
Egy gondolat, ami hirtelen megjelent, és megoldott egy problémát.
Egy „érzés”, hogy nem szabad beülnöm abba az autóba – és később kiderült, hogy baleset történt azon az úton.
Egy álom, amiben valaki üzent valamit – és másnap pont az történt.
Apró jelek. Először azt hittem, véletlen.
De aztán egyre több lett. Egyre erősebb.
És egyszer csak ott álltam a konyhában egy reggel, kávét főztem, és hallottam valamit.
Nem hangot. Nem szavakat.
De egy tudást. Egy mély, belsős bizonyosságot.
Hogy nem vagyok egyedül. Hogy soha nem is voltam. Hogy Isten végig ott volt.
Csak a vonal volt rossz.
És most… javítva van.
Most hallom. Most érzem. Most tudom.
És minden megváltozott.
Ez nem babonás hülyeség. És nem pszichológiai trükk.
Ez egy valós, fizikai változás az agyadban.
Amit a Biblia már évezredek óta tud. Amit a királyok használtak. Amit a szentek gyakoroltak.
És amit most te is megtehetsz.
40 nap. Ahogy Mózes. Ahogy Jézus.
40 nap, és újra hallani fogod azt a hangot.
De előbb el kell mesélnem a teljes történetet. Mert amit egy régi jeruzsálemi templomban fedeztek fel, megváltoztatja mindazt, amit hittél.
Kattints ide, és olvasd el →https://egialdasok.hu/step/isteni-protokoll/
Az 5 legpusztítóbb anyai mondat
Férfikörben ülünk. Tizen vagyunk. Csend van. Felteszem a kérdést:
„Melyik anyai mondat égett beléd örökre?”
Először senki nem szól.
Aztán valaki megszólal. Halkan. Szégyenkezve.
„Nehogy olyan legyél, mint az apád!”
„Feláldoztam érted az életem!”
„Bezzeg a testvéred!”
És abban a pillanatban valami megtörik.
Mert mindenki tudja azt az egy mondatot.
Ami tudatalatt beégett az elméjébe!
Ami után valami megtört benne.
Ezek a mondatok nem szeretetből, hanem félelemből születtek.
És ma generációk hordozzák a terhüket.
—
A legnagyobb hazugság, amit az anyák mondanak:
„Csak védem. Csak óvom. Csak jót akarok neki.”
De ez nem az.
Mert ezek a mondatok nem építenek, hanem rombolnak.
Nem erősítik, hanem gyengítik. Nem szabaddá teszik, hanem láncra verik.
És lassan, észrevétlenül, megölik a férfit, azt a férfit, akivé válhatna.
—
1. „Te vagy az én szerelmem”
Tamás, 38 éves:
„Anyám mindig ezt mondta: Te vagy az én szerelmem. Te vagy az én mindenem.
Azt hittem, ez a szeretet. De amikor 25 évesen elköltöztem, anyám lebetegedett.
Sírt. Azt mondta: Elhagytál. Hálátlannak éreztem magam. Bűntudatom volt.
Aztán jöttek a barátnők. Anyám utálta őket. Mindet. Mert ők elvettek tőle.
Ma 38 éves vagyok. Nincs kapcsolatom.
Mert minden nő mellett érzem: ha őt választom, elárulom anyámat…”
Az eredmény:
Férfiak, akik nem tudnak elköteleződni.
Akik minden kapcsolatban árulónak érzik magukat. Akik próbálnak egyensúlyozni az anyjuk és a párjuk között.
Akik 40-50 évesen is anyjukhoz láncolva élnek, ha nem testben, akkor lélekben.
Mit kellett volna helyette mondani?
„Nagyon szeretlek. És boldog leszek, ha találsz egy nőt, aki téged is szeret.”
„Én rendben leszek. Te éld a saját életed.”
„Az én boldogságom az én felelősségem. Légy boldog.”
2. „A férfiak megbízhatatlanok. Apád rossz.”
András, 41 éves:
„Anyám sosem mondott jót apámról.
Megbízhatatlan, lusta, önző! ezt hallottam nap mint nap.
És én, kisfiúként, csak ültem ott, és rosszul éreztem magam. Akkor még nem esett le, hogy miért. Ma már tudom. Attól féltem, hogy én is ilyen leszek.
Mert én is férfi vagyok.”
Ma 41 éves vagyok.
A házasságomban nem tudok férfi lenni.
Félek dönteni. Félek vezetni.
Mert anyám hangja ott visszhangzik bennem:
„A férfiak rosszak.”
Zoltán, 45 éves:
„Azt hittem, ha erős vagyok, az agresszió.
Ha vezetek, az elnyomás.
Ha döntök, az bántás.
És így lettem határozatlan.
Gyenge.
Olyan férfi, akit a felesége már nem tud tisztelni.”
Az eredmény:
Férfiak, akik szégyellik a férfiasságukat.
Akik félnek határozottnak lenni.
Akik elutasítják az erejüket, mert az számukra „veszélyes”.
És házasságok, amik tönkre mennek, mert a férfi nem mer férfi lenni.
Mit kellett volna helyette mondani?
„Apáddal nehéz volt, de te nem vagy ő.”
„A férfiak nem rosszak. Vannak jó és romboló minták, pont mint a nőknél is.”
„A határozottság nem agresszió. A vezetés nem uralás.”
„Látom benned az erőt, a jóságot, a szeretetet. Légy férfi, légy önmagad!”
—
3. „Feláldoztam érted az életem!”
Péter, 44 éves:
„Anyám mindig ezt mondta. És igazat is mondott. Szenvedett. Áldozat volt.
Gyerekként még hálát is éreztem.
Felnőttként viszont már bűntudatot.”
István, 47 éves:
„Amikor vasárnap a családommal lennék, anyám hív.
Ha nem megyek, jön az üzenet:
Én mindent feláldoztam érted, te meg… Egyedül vagyok… Nincs senkim…
És már veszem is a kabátom. Mert anyám szenved. És ez az én hibám.
Csak közben a családom is szenved, mert nekem nem ők az elsők. Hanem, hogy törlesszem a gyerekkorom…”
Az eredmény:
Férfiak, akik sosem szabadulnak.
Feleségek, akik feladják. Gyerekek, akik nem kapják meg az apát.
Férfiak, akik két oldal között ugrálnak. Bűntudatban, feszültségben, kimerülten.
Mit kellett volna helyette mondani?
„Anya vagyok, mert ezt választottam. Nem a te felelősséged.”
„Éld a saját életed, én rendben leszek.”
„Büszke vagyok rád, hogy önálló lettél.”
„Az én boldogságom nem a te felelősséged.”
—
4. „Bezzeg a másik!”
Gábor, 39 éves:
„Anyám mindig hasonlítgatott.
Bezzeg a szomszéd fia. Bezzeg a testvéred. Ez mindig is fájt. Úgy csináltam, mintha nem érdekelne, de rohadtul fájt.
Ma is sikeres vagyok, mégis:
belül ott a kisfiú, aki várja, hogy egyszer az életben az anyja végre kimondja:
Te is elég vagy. Te úgy vagy jó, ahogy vagy!”
Az eredmény:
Férfiak, akik örökké bizonyítanak, akik versenyeznek az anyjukkal, az anyjuk elismeréséért.
Akik sosem érzik elégnek magukat. Akik felnőttként is gyerekek maradnak,
akik nem élnek, hanem bizonyítanak.
Mit kellett volna helyette mondani?
„Büszke vagyok rád.”
„Nem kell senkivel versenyezned.”
„Te vagy te. És ez pont elég.”
—
5. „Vigyázz! Ne menj oda! Ne csináld!”
Márton, 42 éves:
„Anyám mindentől féltett.
Ne menj játszani, ne menj oda, ne vállald el.
És én megtanultam: a világ veszélyes.
Mert én kevés vagyok hozzá.”
Az eredmény:
Férfiak, akik nem mernek kockáztatni.
Akik a biztonságban maradnak, de belül üresek.
Akik nem élnek, csak túlélnek.
Mit kellett volna helyette mondani?
„Bízom benned.”
„Ha elesel, fel tudsz állni, itt vagyok melletted.”
„A világ tele van lehetőségekkel. Te elég erős vagy.”
—
Miért hangzanak el ezek a mondatok?
Nem azért, mert anyád rosszat akart.
Hanem mert ő sem gyógyult meg.
A saját apjától nem kapta meg a szeretetet.
A férjétől nem kapta meg a biztonságot.
És most a fiától várja.
De a fiú nem pótolhatja kívülről, amit belül kéne megteremteni.
—
Mit tehet a férfi, aki ezt hallotta?
1. Ismerd fel: ez nem a te felelősséged
Az anyád sérült volt, rajtad keresztül próbálta megkapni, amit nem kapott meg.
De te nem vagy a megmentője. Te a fia vagy.
2. Engedd el a bűntudatot
Nem te vagy a felelős az ő boldogságáért.
Élheted a saját életed. Ez nem önzés. Ez élet.
3. Húzz határt
„Anya, szeretlek, de a családom az első.”
„Anya, szükséged van más kapcsolatokra, nem csak rám.”
4. Ne hagyd, hogy bűntudatba kergessen
Ha azt mondja: Feláldoztam érted mindent! – mondd:
„Köszönöm, anya. Szeretlek. Hálás vagyok az életemért, de én nem kértem, hogy feláldozd magad. Ez a te döntésed volt.”
5. Válaszd a családod
A feleségednek és a gyerekeidnek most van rád szükségük.
Ha nem érzik, hogy ők az elsők, akkor még nem mutattad meg a világnak.
Ők a te felelősséged, nem az anyád.
6. Tanulj meg dönteni
A férfi dönt. Mert aki nem dönt, az gyerek marad.
7. Merj férfi lenni
A határozottság, az erő nem agresszió.
A vezetés nem uralás. A férfiasság nem bűn.
Te nem az apád vagy. Te vagy te.
8. Dolgozz magadon
Terápia. Coaching. Férfikör.
Mert amit látsz, azt le tudod tenni.
És amit leteszel, azt nem adod tovább.
9. Találd meg a közösséged.
Mert egyedül nem megy.
De együtt, igen.
—
A legnagyobb igazság:
Az anyák többsége szeretetből tett mindent, amit tett.
De amit nem gyógyít meg magában, azt továbbadja.
De te dönthetsz másként. Nem azért, hogy őt hibáztasd.
Hanem azért, hogy szabadon élhess.
Hogy a fiad már egy egészebb férfi mintát lásson.
Aki mer élni, mer dönteni a családja és maga mellett.
Mert ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz neki:
egy férfi példa, aki felelősséget vállal az életéért.
Te melyik mondatot hallottad?
Vagy van olyan, ami nincs a listán?
Írd meg kommentben.
Segíts más férfiaknak felismerni, hogy nincsenek egyedül.
Mert minden férfi, aki felismeri, már megtette az első lépést.
És minden férfi, aki megtöri a láncot, egy szabadabb világot teremt a gyermekeinek.
Kiss Gergely
Férj – Apa – Férfi