„Elmesélek egy történetet egy csomagoló szakemberről, aki egy Bergernbeli üzemben dolgozott, Norvégiában.
Egy napon, amikor vége volt a munkaidejének, benézett az egyik hűtőkamrába, hogy valamit leellenőrizzen, magára zárta az ajtót véletlenül és ott ragadt fogságban a hűtőtérben.Erőteljesen verte az ajtót és elkezdett kiabálni, de senki sem hallotta. A munkások java már hazament és gyakorlatilag nem lehetett hallani az ajtó vastagsága miatt a segélykiáltásokat.
Öt órát töltött el a hűtőtérben, már a halál küszöbére került.
Egyszerre csak kinyílt az ajtó.
A biztonsági őr bejött és kimentette őt.
Ennek az esetnek a kapcsán megkérdezték az őrt, hogy jutott az eszébe, hogy kinyissa ezt az ajtót, amikor az nem tartozik a munkakörébe?
Ő elmagyarázta ezt:
Ebben a gyárban dolgozom már 35 éve.
Alkalmazottak százai jönnek a gyárba minden nap, de ő volt az egyetlen, aki köszönt nekem reggelenként és elköszönt tőlem esténként. a többi dolgozó úgy kezelt engem, mintha láthatatlan lennék.
Ma, mint rendesen, mondta nekem, hogy „Jó reggelt!” de nem hallottam elköszönni, hogy „Viszontlátásra holnap!”
Én mindig, minden nap türelmetlenül várom ezeket a szavakat, „Helló, Jó napot” és azt, hogy „Szia, viszontlátásra holnap”
Mivel tudtam, hogy még nem köszönt el tőlem, gondoltam, hogy valahol az épületben kell lennie, és elkezdtem keresni….és addig kerestem, amíg meg nem találtam!
És mindez csak a köszönés miatt…”(Így illik)
Tanmese a fazekasról
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy takaros kis faluban egy fiatal fazekasmester, Péter. Péter arról volt híres, hogy csodálatos edényeket, korsókat és tálakat készített. Munkái olyan tökéletesek voltak, hogy messze földről jártak hozzá az emberek, csodálva a keze nyomát.
De Péter sosem pihent. Reggeltől estig a korong mellett dolgozott, éjszakánként pedig újabb terveken törte a fejét. Mindig úgy érezte, hogy még többet kell adnia, még szebbet kell alkotnia. Ahogy teltek a hetek és hónapok, Péter egyre fáradtabb lett. Keze fájt, szemei égtek, szíve nehéz volt. Egy nap úgy érezte, nem bírja tovább. Agyaga törékennyé vált, munkája széthullott a kezében.
– Mi értelme ennek az egésznek? – sóhajtotta kétségbeesetten, és leült a műhelye padlójára.
Ekkor belépett egy idős, bölcs kinézetű ember. Ő volt az öreg László, a falu egykori fazekasa, aki már évekkel korábban abbahagyta a munkát.
– Mi bánt, fiam? – kérdezte László.
Péter halkan elmesélte neki a gondjait, a fáradtságát és azt, hogy elvesztette az örömöt az alkotásban.
László elmosolyodott, és egy egyszerű kérdést tett fel:
– Láttad már valaha, hogyan készül a jó kenyér?
Péter értetlenül nézett rá, de László folytatta:
– Amikor a pék dagasztja a tésztát, keményen dolgozik. De aztán hagyja, hogy a tészta pihenjen és megkeljen. Ha ezt nem tenné, a kenyér soha nem lenne finom, és széthullana sütés közben. Ugyanez igaz rád is. Ha nem hagyod magadnak a pihenést, a munkád elveszti az értékét, és te is elfogysz, mint a gyenge tészta.
Péter csendben hallgatott, és ráeszmélt, hogy Lászlónak igaza van. Másnap korán reggel elindult az erdőbe. Ott leült egy patak partjára, hallgatta a madarak énekét, és hagyta, hogy a napfény átjárja testét-lelkét. Először érezte igazán, hogy nem kell mindig dolgoznia, nem kell mindig bizonyítania. A pihenés része az alkotásnak, a megállás pedig a haladás kulcsa.
Ahogy hazatért, újra dolgozni kezdett, de most már másként. Rendszeresen megállt, hogy megcsodálja a munkáját, és hálás volt minden elkészült darabért. És csodák csodájára, edényei még szebbek lettek, mint valaha.
Így tanulta meg Péter, hogy néha a legnagyobb ajándék, amit önmagunknak adhatunk, az a megállás és a feltöltődés. Mert csak az tud igazán adni, aki maga is megengedi magának, hogy kapjon.
És hogy mi lett a vége? Péter nemcsak fazekasmesterként lett híres, hanem mint ember is példaként szolgált: mindig volt ideje megállni, meghallgatni másokat, és hálával élni az életét.
Életfestők
Megható,szép történet Ottilia Dios tollából…
SZEGÉNY GAZDAGOK
Emma napok óta tudta, hogy ha valóban megérkezik, lesznek problémák. Alattomosan kúszott egyre közelebb, majd beköszöntött a tél. Nyomában a földön, kegyetlenül csikorgó fényes hó maradt, az égen komiszul csillogó, fagyos csillagok figyeltek. Készletük szerint, a tüzelő arra volt elegendő, hogy kis szobát naponta egyszer befűtse. Havi jövedelmük több mint felét elvitte az apró házuk vásárlásakor felvett hitel törlesztése. Fél éve szenvedett a munkanélküliségtől. Járadéka is hamarosan lejár, bár nagyon kevés az a pénz, de a megszüntetését követően, már ennivalóra se lesz elég a jövedelmük. Hiába vállalt a férje sok túlórát, előfordult, hogy ki se fizették. Tegnap, is reggeltől estig dolgozott, és mikor hazaért, csak pár szót váltottak. A vacsora után megölelgette a gyerekeit, majd dőlt az ágyba. A lányok nem igazán értették miért nem játszik velük apa, azt sem, miért kell nagyon csendben lenni. Összebújtak, mint kismadarak a fészekben, majd anyjuk halk szavú meséjére, lassan álomba merültek. Odakinn vicsorogva harapott a tél. Emma nem tudott aludni. Gondolatai egymást kergették a fejében, megoldást keresve. Végül is összegezte, akárhogyan is osztott-szorzott, a jövő hétig nem tud tüzelőre pénzt fordítani. Egy halvány reménye azért akadt. Bár eddig nem tette, most be kell mennie a Hivatalba. Tüzelőt fog kérni. Muszáj. Nincs más megoldás. Óvatosan felkelt, megnézte betakarta-e jól a gyerekeket. Hajnalban arra riadt, hogy a párja halkan elköszönt, mielőtt elment.
– Szia, mennem kell. Nem tudtam megmosakodni, a konyhában befagyott a vízcsap.
Valamit mondania kellett, valami biztatót, amitől kedve lesz hazajönni..
– Megoldom valahogy, szia, vigyázz magadra.
Ráért volna még felkelni, de nem bírt már feküdni, szinte kilökte az ágy. A konyhában farkasordító hideg fogadta. Lekapta a gázról a nagy fazekat, kiszaladt az udvarra, sietve teletömködte hóval. A konyha ajtaja nehezen csukódott, erőlködnie kellett, mire bezárta maga után. A kamrában összegyűjtötte azt a kevés fát, ami még maradt, talán estig elég. Hótól nedves keze odaragadt a kilincshez, mikor befelé cipelte a fazekat és a tüzelőt. Mikor beért, meggyújtotta a gáztűzhely égőjét, kicsit felmelegítette elgémberedett ujjait. Ha a gyerekek délelőtt óvodában vannak, talán spórolhat a fűtéssel. Most majd nagyon sietve öltöznek, addig biztosan nem fáznak meg. Miközben gondolkodott, hangokat hallott a kisszoba felől. Már felkeltek? Ez nagyon ritkán fordult elő, hiszen alig tudta kirimánkodni őket az ágyból, mikor óvodába készültek. Hallgatózott. Az idősebb lánya, Anna hangját vélte felismerni.
– Látod, szép a lángja, ad egy kis meleget, amíg anya nem gyújt be. Érzed, már nem is fázik úgy a kezünk.
– Te jó ég, mit csinálnak ezek! – sietve nyitotta az ajtót.
A két gyermeke, ágyukban kuporogva, egy aprócska tányéron, égő gyertyánál melengette a kezét. A látvány először megbénította. Lepergett előtte, mi lett volna ha….
A gyertyát azért tartotta a kisszekrényen, mert az orkánszerű szél okozta hóviharok miatt, gyakran volt áramszünet. Most a két kislánya ártatlan mosollyal melegszik a lángjánál… Egyetlen ugrással termett előttük. Elfújta a gyertyát, és nyakon legyintette Annát, aki villámgyorsan a dunna alá bújt. A kisebb lányka bénultan meredt az anyjára, csak apró szája görbült egyre lejjebb.
– Ti nem vagytok normálisak! Mi lett volna, ha meggyújtjátok az ágyneműt! – lökte ki magából a szavakat Emma, a hirtelen felindultságától apró gombócokat érzett a torkában.
Anna még mindig a dunna alatt lapult, csak egy dudor mutatta, hogy ott van. A testvére Zsuzska hüppögve, szipogva suttogta,
– De hát annyira fázott a kezünk…
Emma még mindig remegett a hirtelen sokkhatástól, de aztán erőt vett magán, majd határozottan szólt a lányokra.
– Egy-kettő öltözni, apátoknak egy szót se a történtekről, van épp elég baja.
Zsuzska kelletlenül öltözni kezdett. Ám Anna nem mozdult a dunna alól. Emma hangosabban szólt rá.
– Neked is beszéltem rejtőzködő kisasszony! Nem hallod?
– Nem!
– Mivan?
– Megvertél. Egy gyereket nem szokás megverni, mondták az oviban!
Emmában csak most tudatosult, mit tett. Felfoghatatlan mi történt abban a pillanatban, mikor nyakon vágta Annát. Ezt valahogy helyre kell tenni.
– Beszéljük meg jó? – kérlelte szép szóval.
Anna lehúzta fejéről a dunnát. Morcos képet vágott, de már kérdezett is.
– Azért vagy ideges, mert szegények vagyunk?
– Ez nem ilyen egyszerű, de valóban nagyon megvisel, hogy nincs sok mindenre pénzünk. Azért bántottalak – már tudom, nem kellett volna – mert féltettelek benneteket. A tűz nagyon nagy bajt okozhat. Kérlek, soha ne gyújts lángot, ha én nem vagyok veletek, hogy vigyázzak rátok. – válaszolta, s az utolsó szavaknál elfordult, hogy ne lássák a könnyeket a szemében.
Zsuzska szólalt meg félénken.
– Anya, meddig leszünk még ilyen szegények, mert én már nagyon fázom…
Sietve felöltöztek, és elindultak az oviba. Ott legalább meleg van. Emma a Hivatalba indult. Az épületbe érve majdnem visszafordult, látva, hogy ma a rendszeres szociális ellátások kifizetési napja van. A folyosó teli emberekkel. Néhányan pimaszul végigmérték, vajon mit akar ez itt? Szinte egyikre sem nézve próbált elaraszolni gyorsan mellettük, a szociális ügyintéző irodája felé. Már bánta, hogy vállalkozott erre az útra. Minden bátorságát összeszedve bekopogott. Alig tudta kivárni a választ.
– Tessék!
A hangot hallva, azonnal belépett, az irodában kicsit megnyugodott. A sötét folyosó után, egészen más légkör fogadta. Körbekúszó zöld növények borították a falakat, az ablakon bekukucskáló halvány napfény bátorsággal, reménnyel töltötte fel. Udvariasan köszönt, majd egy szuszra elhadarta jövetele okát.
Az ügyintéző türelmesen végighallgatta, majd beszéltek a munkanélküliségéről, meg arról is, hogy a járadéka lejártát követően, megpróbálják bevonni a helyi közfoglalkoztatásba. A kérelmére, felajánlottak számára egy azonnali krízissegélyt, vagy micsodát, ami azt jelentette, hogy tüzelőt fog kapni, amelyet a műszaki osztályon keresztül, még a mai napon igénybe is vehet. Délutánra, egy ismerős abban is segített, hogy a tüzelő a kamrába kerüljön. Nagyon elfáradt. Tudta, még mielőtt az oviba megy a lányokért, be kell mennie a boltba vásárolni. Elővette apró pénztárcáját, számolt. A hónap vége felé már nagyon soványra fogyott a bugyelláris. A befizetnivalókat a bank már az utalás időpontjában lecsípte a számlájukról. Minden hónap elején, papíron összeírta a várható kiadásokat, amely soha nem úgy alakult, ahogyan a papírra vetette. Általában, váratlan dolgok borították a tervét. Egy elszakadt nadrág, egy tönkrement cipő, vagy még az óvodai kirándulás sem szerepelt a leírtak között.
Számolását követően kiderült, alig kétezer forintja van négy napra. Pedig, ahol tudott spórolt. Mint mindig, estére meleg ételt készít, az kiadósabb. Sietve összerámolt a szobában, belerakta a kályhába a tűzrevalót. Gondosan bezárta a házat, majd elindult a boltba. Már érezhető volt, hogy közeledik az este, nyomul egyre közelebb a csontig hatoló pengeéles fagy. A bolt előtt, egy sovány fekete kutya kuporgott. Farkát behúzva, könyörgő szemmel nézett a járókelőkre. Hiába, senki nem vett róla tudomást. Emma, a szeme sarkából vetett rá egy pillantást. Szomorúan nyugtázta magában, jó hogy nem engedett Zsuzska könyörgésének, mikor haza akart hozni egy hasonló szegény párát. Akkor nem indokolta meg döntését, de határozottan tudta, nem vállalhat felelősséget egy ártatlan lényért, mikor néha, nekik is szűkösen telik a mindennapi falatra. A bevásárlást gyorsan elintézte. Körülnézett, látja e valaki, majd dacosan megvonta a vállát, majd az akciósan vásárolt száraz kenyérdarabot odavitte, letette a kushadó kutya elé. Az ijedt jószág remegve, vágyakozó, kitágult szemmel figyelte az eleséget. Emma hátrált tőle pár lépést, majd halk szavakkal biztatta.
– Egyél bátran, neked hoztam.
A kutya hálásan nézett rá, majd az ajándékát felkapva, elinalt a bolt mellé kirakott, üres ládák mögé, hogy féltett kincsét el ne rabolják…
Az oviban már felöltözve várták a lányok. Hazafelé vígan csúszkáltak, bár már erősen csikorgott a lefagyott hó. Mire elkészült a vacsora, megérkezett a családfő is. A szoba kellemes melege, a lányok csacsogása, mosolyt csalt fáradt arcára. Leült az asztalhoz, majd a lányokhoz fordult.
– Hello lányok miújság?
Zsuzska, máris belehuppant az apja ölébe, két apró kezét fontoskodva tárta szét, átvette a szót.
– Tudod apa, az ember akkor fázik, ha szegény, de mi már nem vagyunk szegények ugye?
– Nem kincsem, mi már nem vagyunk szegények…
Egy öttagú család pihent a parton. A gyerekek az óceánban fürödtek, és homokvárat építettek, amikor a távolban feltűnt egy töpörödött öregasszony.
Szürke haját fújta a szél, ruhája pedig koszos és, rongyos volt. Valamit mormolt magában, miközben a szatyrába pakolta a földről felszedett dolgokat.
A szülők magukhoz szólították a gyermekeket, és azt mondták nekik, hogy maradjanak távol az öregasszonytól. Amint le – lehajolgatva és szedegetve elhaladt előttük, rámosolygott a családra. De az üdvözlése válasz nélkül maradt.
Hetekkel később tudta csak meg a család, hogy a töpörödött öregasszony azt tűzte élete céljául, hogy felszedje az üvegdarabokat a homokból, nehogy a gyerekek megvágják a lábukat.
Anthony de Mello
***
Ne ítélj első látásra !
Tanulságos mese az újévi fogadalmakhoz:
A legjobb prédikáció, amit valaha hallottam/olvastam – Katharine Hepburn-től… Nemcsak Karácsonyra….
Katharine Hepburn gyerekkori élménye – saját szavaival elmesélve:
„Egyszer tizenéves koromban apámmal sorban álltunk, hogy jegyet vásároljunk a cirkuszba.
Végül már csak egy család volt köztünk és a jegypénztár között. Azonban ez a család nagy benyomást tett rám.
Nyolc gyerek volt, nagyjából 12 év alattiak. Az öltözködésükből lehetett látni, hogy nem volt sok pénzük, de a ruhájuk mindnek takaros és tiszta volt.
A gyerekek jól viselkedtek, mindannyian sorban álltak, kettesével a szüleik mögött, kézen fogva. Izgatottan fecsegtek a bohócokról, állatokról és azokról az attrakciókról, amelyeket aznap este látni fognak majd. Izgatottságukból érezni lehetett, hogy még soha nem jártak cirkuszban. Életük fénypontja lenne.
Az apa és az anya a csoport élén álltak, és olyan büszkén, ahogy csak lehetett. Az anya a férje kezét fogta, és felnézett rá, mintha azt mondaná: „Te vagy az én lovagom fényes páncélban.” Mosolygott, és élvezte, hogy boldognak látja a családját.
A jegypénztáros hölgy megkérdezte a férfit, hány jegyet szeretne? Ő pedig büszkén válaszolt: „Nyolc gyerek és két felnőtt-jegyet szeretnék venni, hogy el tudjam vinni a családomat a cirkuszba.” A jegypénztáros hölgy bólintott, majd közölte az árat.
A férfi felesége elengedte a kezét, a feje leesett, a férfi ajka remegni kezdett. Aztán egy kicsit közelebb hajolt a jegypénztárhoz és megkérdezte: – „Elnézést, mennyit is mondott?” A jegykiadó hölgy ismét közölte az árat.
A férfinak nem volt elég pénze. Most mit tegyen? Forduljon meg és mondja el a nyolc gyerekének, hogy nincs elég pénze, hogy elvigye őket a cirkuszba?
Apám látva, hogy mi történik, hirtelen a zsebébe nyúlt, előhúzott egy 20 dolláros bankjegyet, majd ledobta a földre. (Pedig a szó semmilyen értelmében nem voltunk gazdagok!) Apám lehajolt, felvette a 20 dolláros bankjegyet, megkocogtatta a férfi vállát, és azt mondta: „Elnézést, uram, ez az Ön zsebéből esett ki az imént.”
A férfi megértette, mi történik. Nem akart alamizsnáért könyörögni, de mindenképpen nagyra értékelte a segítséget, egy kétségbeejtő, szívszorító és kínos helyzetben.
Egyenesen apám szemébe nézett, mindkét kezébe fogta apám kezét, szorosan rászorította a 20 dolláros bankjegyet, és remegő ajkakkal és könnycseppekkel az arcán válaszolt; – „Köszönöm, köszönöm, uram. Ez nagyon sokat jelent nekem és a családomnak.”
Apámmal visszamentünk a kocsinkhoz és hazamentünk. Abból a 20 dollárból, amit apám adott, abból vettük volna meg a saját jegyeinket.
Bár aznap este nem láthattuk a cirkuszt, mindketten olyan örömet éreztünk magunkban, amely sokkal nagyobb volt, mint amennyit a cirkusz megtekintése valaha is nyújtani tudna.
Azon a napon megtanultam az „Adni” értékét.
Az Adó fél nagyobb, mint a Fogadó fél. Ha nagy akarsz lenni, nagyobb, mint az élet, tanulj meg adni. A Szeretetnek semmi köze ahhoz, amit vársz, hogy kapj – csak ahhoz, amit vársz, hogy adj – ami pedig minden.
Soha nem lehet eléggé hangsúlyozni az adakozás, mások megsegítésének fontosságát, mert az adakozásban mindig van öröm. Tanulj meg boldoggá tenni valakit adakozással.”
~ Katharine Hepburn
….s amikor oda adod azt, amiből magadnak ennivalót vettél volna…… „Amit a legkisebbel megcselekedtél”…, „a szegény asszony utolsó fillére.”..
A fiatal sólyom elmondta anyjának, hogy komoly tervei vannak.
– Mik a terveid? – kérdezte az anyja.
– Be akarom repülni az egész világot, el akarok olyan helyre jutni, ahol még a madár sem járt.
– Jól van, tanulj csak szorgalmasan!
Attól fogva a fiatal sólyom megszakítás nélkül gyakorolta a repülést. Ám eközben semmi mással nem foglalkozott, semmi más nem érdekelte.
Egy reggel így szólt hozzá az anyja:
– Gyere menjünk táplálékot keresni.
– Nem anyám, én nem megyek. Én nem alacsonyodom le az ilyen dolgokhoz.
– Már miért nem?
– Anyám, ne háborgass ilyen hiábavalóságokkal. Te is arra serkentettél, hogy szorgalmasan tanuljak és felkészüljek a világkörüli útra.
– Igen gyermekem, – felelte az anyja – de vágyad soha nem válhat így valóra, ha nem vagy képes, hogy táplálékot szerezz magadnak. Első nap még csak éhes leszel, másodikon nem tudsz tovább repülni, a harmadik napon éhen halsz.
Az álom csupán egy kép, amire gondolsz, egy cél, ami motivál, ami előtted van szürke hétköznapokon. De nem arra kell felkészülnöd, mi lesz, HA odaérsz, hanem arra, mit teszel AMÍG odaérsz.
Ne csak az újévi fogadalmaidat írd le! Ne csak a céljaidat! Hanem azokat a lépéseket is, amit meg kell tenned addig:
– Mit kell megtanulnod, hogy oda juss?
– Kikkel kell megismerkedned?
– Hova kell elmenned?
– Mit kell megteremtened? – ezek a kérdések legalább olyan fontosak, mint maga az álom.
(a mese forrása: ismeretlen, a tanulság forrása: Vida Ágnes)
Aurora Amelia Joplin /novella/
Egy falatnyi remény
A hó szelíden hullott az éjszaka csendjében, a fagyos szél finoman csípte Jackson arcát. A férfi egy kihalt utcasarkon, egy omladozó fal tövében gubbasztott. A fák ágai nehezen tartották el a rájuk rakódott súlyt, és a házak ablakain keresztül meleg fények pislákoltak, mintha csak a boldog idők emlékei akarnának beszűrődni az éjszakába. Csak a szeme volt élő; a teste, a lelke, a reménye már régóta megdermedt. Fázott és éhes volt. Egy száraz kenyérdarab volt minden vagyona – és még az sem sokáig marad nála.
– Szép kis karácsony, ugye? – mormolta az éjszakának, miközben ujjai közé szorította a kenyérhéjat. A fejében emlékek cikáztak: a gyerekei kacaja, a felesége mosolya, a kandalló melege és az ünnepi asztal ínycsiklandó illata. Egy másik élet volt az, egy másik világ.
Ekkor léptek zaja törte meg a csendet. Lassan, félénken egy ázott kutya közeledett. A bundája piszkos volt, a teste reszketett, és a szemei ugyanazt a magányt tükrözték, amit Jackson érezett. A kutya apró lehelete, mint fehér füstcsíkok, felhőket alkotott a hideg levegőben.
– Hé, te is a rövidebbet húztad, ugye? – szólalt meg Jackson, és egy halk sóhajjal letört egy darabot a kenyérből. – Na, gyere, együnk együtt!
A kutya habozott, de az éhség erősebb volt a félelménél. Óvatosan odasomfordált, és mohón bekapta a falatot.
– Hát, te sem vagy válogatós – mosolygott keserűen Jackson, és letette maga mellé a maradékot. – Ne félj, nincs sok, de megosztom.
A kutya leült mellé, és csendben nyammogott. Jackson elővett egy kopott műanyag flakont, amiben néhány korty víz lötyögött.
– Tessék, barátom, idd ezt meg. Nekem már úgyis mindegy.
Ahogy a kutya befejezte, kíváncsian felnézett rá, majd orrával gyengéden megbökte a férfi kezét. Jackson a kutya fejére tette a kezét, és megsimogatta. Az érintés valamit felébresztett benne, amit azt hitte, már régen elveszített. Az emlékek fájdalma helyett most valami más kezdett el formálódni a szívében. Talán valami, amit az év minden napján hiányolt.
– Tudod, nem hittem volna, hogy valaha még lesz társaságom. Hogy lesz valaki, akiért érdemes továbbmenni.
A kutya meleg teste mellett Jackson már nem fázott annyira. A magány sötétje is halványodni kezdett. A férfi felnézett az égre, és bár semmi nem változott körülötte, úgy érezte, valami mégis változott benne. A karácsony éjszakáján, a hideg levegőben egy apró szikra kezdett el pislákolni.
– Talán mégsem olyan rossz ez a karácsony – suttogta, miközben a kutya hozzá bújt. – Ha mást nem is, de a szeretetet nem vehetik el tőlem. Ez maradt nekem. És neked is adok belőle.
A hó lassan beborította őket, de ők ketten nem mozdultak. Ott, a hideg éjszaka közepén, Jackson szívében ismét pislákolni kezdett a melegség, amit a szeretet és az együttérzés táplált.
Aurora Amelia Joplin /novella/
„Tudja bácsi, mikor esszük majd a káposztát, akkor hozzáképzelem a tejfölt is.”
Újév második napján két igaz történet, a közelmúlt karácsonyi időszakából.
A történetek főszereplője egy nyolc év körüli kisfiú. Egy nagyváros nyomornegyedében él szüleivel. Barátaim ételt osztottak, töltött káposztát. Rengetegen álltak a sorban, várták türelmesen, hogy kis ételhordójukba annyi adag kerüljön, ahány tagú a család.
Jómagam közben a gyerekekkel játszottam, beszélgettem. Sok mindenről, többek között a családról,saját kis világukról. Egy nyolc év körüli kisfiútól megkérdeztem, szereti-e a töltött káposztát. Felcsillanó szemmel mondta, igen, nagyon. Hozzátette,tejföllel szereti, mert úgy még finomabb. Arra a kérdésemre, hogy van -e otthon tejföl,- nem meglepő módon-azt válaszolta, sajnos nincs. Szeméből eltűnt a csillogás, szája elgörbült.
Nézett csak maga elé. Nem tudom, mi játszódott le pár pillanat alatt buksi fejecskéjében. Válasza viszont mellbevágó volt:”Tudja bácsi, mikor esszük majd a káposztát, akkor hozzáképzelem a tejfölt is.”, mondta, nagy komolyan.
Ebben a válaszban benne volt napjaink Magyarországának minden keserve, tönkretett élete. A kilátástalanság, a nyomor, és vágy egy jobb, tisztább, emberi életre.
Tavaly pár nappal karácsony előtt ismét a településrészen jártunk. Mintha nem telt volna el egy év, a sorok ugyanolyan hosszúak. Sőt…
Végtelen türelemmel várták az emberek, hogy sorra kerüljenek. A sorban ott állt, édesanyja kezét fogva az én kis barátom is. Fülig ért a szája mikor meglátott, ö is felismert. „Véletlenül” most is töltött káposzta volt az ünnepi menü. De már készültünk: aki kért, tejfölt is kapott.
A fiúcskához lépve, emlékeztettük egymást a tavaly történtekre. Megkérdeztem: még mindig tejföllel szereti a káposztát? Nagy vigyorral az arcán mondta, igen. „No,akkor itt egy teljes dobozzal, amit Neked hoztunk, fogyasszátok egészséggel”mondtam.
Kezébe adtam a tejfölt, nagyot csillant a szeme. Kis okos buksija gyorsan felfogta mi is történt.” Bácsi, nagyon köszönöm a tejfölt, olyan jó,hogy gondolt rám”, mondta.
Megsimogattam a fejecskéjét, csak nagyon nehezen tudtam megszólalni. A csend beszélt azonban helyettem én. Nem tagadom, egy könnycsepp is kicsordult a szememből, pedig nem történt semmi különös.”Csak” egy nyolc éves gyerkőcöt boldognak láttam.
Ma Magyarországon sok millióan már annak is örülnek, ha télen, a hidegben használt, de meleg holmijuk van, ha nem fagy meg a kezük, a lábuk.Örülnek, ha hétvégén meleg ételhez jutnak.
Nekik a szélfútta házukon, a kopott bútoraikon, az üres hűtőn kívül semmijük sincs. Tízezrek számára pedig csak az utca maradt, nincs még fedél sem a fejük felett.
Nem vágynak másra, csak arra, hogy ebben a mai embertelen világban, egyszer ők is embernek érezhessék magukat.
Olyan nagy kívánság ez 2025-ban, amikor „szárnyal” az ország?