„Egy este Pécsről mentem hazafelé. Csatakos, őszies, esős, hűvös idő volt. A Remeteréthez érve láttam, hogy átfagyva gyalogol egy ember, táskáját cipelve. Lelassítottam, bár nem intett le. A jobb oldali ablakot leengedve kiszóltam: hová mész, haver? Mondja, hogy Abaligetre. Miért nem intettél le? Azt mondja: úgysem állnak meg. De hát látod, én megálltam. Te más vagy, Bandó. Persze, fölismert a sötétben, a hangom is fölfed. Gyere, ülj be! Végül kiderült, hogy Bélának, az abaligeti bádogosnak a testvére, a házunkon is dolgozott. (…) Az orfűi elágazásnál, pár kilométerrel Abaliget előtt, ahol nekem már le kellett volna térnem, azt mondja, akkor itt most én kiszállok. Mondom neki, ne hülyéskedj, viszlek Abaligetig. Hogy gondolod, hogy öt perc út oda, öt vissza, és akkor itt most kiteszlek, csak mert nekem jobbra kéne mennem? Beérünk Abaligetre, s azt mondja, hogy na, akkor itt jó lesz. Kérdezem, hol laksz? Abaliget túlsó végén, az állomásnál, kívül a falun. Persze, hogy odáig vittem. Azt kérdi, hogy hálálja meg? Mondom, sehogy. Egyszer majd valakinek te teszel jót, valaki meg nekem. Most én neked, az a valaki nekem, ez így meg sorban. De ezt egyszer valakinek el kell kezdeni. Ő meg majd megteszi a következővel, s a következő az azután következővel, és egyszer majd bezárul a kör. A dolgok a sors által elrendezettek. Abban reménykedem, hogy ezek a pici példák az igazán ragadósak. Megérte megállni a Remeteréten. Találtam egy embert, segítettem rajta, közben felidéztünk egy másikat, egy tragikus sorsút, és adtunk egymásnak valamit. A dolgok a helyükre kerültek.” Nagy Bandó András
A kutyák életleckéi titokzatos mélységet rejtenek, amelyeket nem érdemes figyelmen kívül hagyni.
Feltétel nélküli szeretet.
A kutyák természetükből fakadóan úgy szeretnek minket, ahogy vagyunk. Ezt a lecke az emberi kapcsolatok egyik legőszintébb formája.
Pihenj egy kicsit.
A mindennapok rohanásában néha muszáj megállni és engedni magunknak egy nyugodt pillanatot. A kutyák tökéletesen tudják, mikor van itt az ideje egy nyújtózkodásnak vagy egy kis pihenésnek.
Mondd, amit gondolsz.
Őszinteség a kutyák világában alapvető érték. Tanulhatunk tőlük, hogy bátran fejezzük ki érzéseinket és gondolatainkat.
Védelmezd a barátaidat.
A kutyák, akár az őszinte hűség szobrai, mindig készen állnak védeni szeretteiket. Ez az odaadás és védelem szorosabb kötelékeket teremthet kettőtök között.
Maradj aktív.
Gondolj a Border Collie örök mozgására! Az aktivitás nemcsak fizikai, hanem szellemi frissességet is biztosít.
Élj a pillanatnak.
A kutyák mesterei annak, hogy élvezzék az adott pillanatot. Ez a teljesség érzése az, amit mindannyian keresünk a mindennapok zűrzavara közepette.
Bízz az ösztöneidben.
A dachshundok például remekül megérzik a veszélyt vagy a lehetőségeket. Miért ne bízhatnánk mi is jobban a saját megérzéseinkben?
Élvezd az apró dolgokat.
Az élet apró örömei, legyen az egy simogatás vagy egy friss levegőtől átitatott séta, az igazi boldogság forrásai lehetnek.
Egyél egészségesen.
Ahogy a megfelelő táplálás fontos a kutyák életerejéhez, úgy nekünk is szükségünk van kiegyensúlyozott étrendre a saját jólétünk érdekében.
A kutyák csendes tanítómesterek az élet finomságaiban. Érdemes rájuk figyelni, elmélyülni bölcsességeikben, és hagyni, hogy ezek a leckék alakítsák mindennapjainkat.
Az új vezérigazgató
Egy sikeres üzletember már idős volt és érezte, hogy eljött az ideje, hogy kiválassza az örökösét, aki továbbviszi az üzletet.
Viszont nem az egyik igazgatót vagy az egyik gyermekét választotta, hanem valami egészen mást tett.
Összehívta az összes fiatal alkalmazottat. és ezt mondta nekik:
„Eljött az ideje, hogy visszavonuljak és kiválasszam a következő vezérigazgatót. Elhatároztam, hogy közületek fogok választani valakit.”
A fiatal alkalmazottak megdöbbentek. A főnök így folytatta:
„Mindegyikőtöknek adok egy MAGOT – egy nagyon különleges MAGOT. Szeretném, ha elültetnétek ezt a magot, öntöznétek és jöjjetek vissza mához egy évre azzal, amit neveltetek a magból. Akkor majd megnézem a növényeiteket és kiválasztom, ki lesz a következő vezérigazgató.”
Volt a fiatalok közt egy Jim nevezetű is aznap, aki a többiekhez hasonlóan, szintén kapott egy magot. Nagyon izgatottan tért haza, s elmondta a feleségének is a történteket.
A felesége segített cserepet, földet és komposztot keríteni és Jim elültette a magot. Minden nap meglocsolta és figyelte, nőtt-e a növénye. Körülbelül három hét elteltével a többi alkalmazott már a kikelt növényekről beszélgetett.
Jim mindig megvizsgálta az ő magját, de semmi nem kelt ki belőle. Eltelt három, négy, végül öt hét, még mindig semmi. Addigra már mindenki a növényéről mesélt, de Jimnek nem volt növénye, úgy érezte, kudarcot vallott.
Már eltelt hat hónap és még mindig nem volt semmi Jim cserepében.
Tudta, hogy biztosan elpusztította a magját.
Mindenkinek fái és magas növényei voltak, de neki semmije sem. Jim mégsem szólt egy szót sem a kollégáinak. Tovább locsolta és trágyázta a földet. Annyira akarta, hogy kikeljen a mag.
Amikor végre letelt az egy év a cég minden fiatal alkalmazottja elhozta a növényét, hogy a vezérigazgatónak megmutassa.
Jim azt mondta a feleségének, hogy ő nem fog bevinni egy üres cserepet.
De ő azt válaszolta, hogy őszintén el kell mondania, ami történt.
Jimnek kavargott a gyomra, úgy érezte, ez lesz életének legkínosabb pillanata, de tudta, hogy a feleségének igaza van.
Elvitte az üres cserepét a tanácsterembe. Amikor Jim megérkezett, csodálattal nézte a sokféle növényt, amit a többi alkalmazott nevelt. Gyönyörűek voltak, mindenféle alakú és méretű növények. Jim letette a földre az üres cserepét, sok kollégája kinevette, páran sajnálták őt.
Amikor a vezérigazgató belépett, körülnézett és köszöntötte fiatal kollégáit. Jim próbált meghúzódni valahol a sarokban.
„Istenem, milyen gyönyörű növényeket, fákat és virágokat neveltetek!”
mondta a vezérigazgató.
„Ma az egyikőtöket kinevezem vezérigazgatónak.”
Hirtelen a vezérigazgató megpillantotta Jimet az üres cseréppel a terem végében. A pénzügyi igazgatót arra kérte, hogy hívja Jimet előre. Jim megrémült. Azt gondolta: A vezérigazgató tudja, hogy kudarcot vallottam! Talán kirúg!
Amikor Jim előrement, a vezérigazgató megkérdezte, hogy mi történt a magjával. Jim elmondta a történetét. A vezérigazgató mindenkit arra kért, hogy üljön le, kivéve Jimet. Ránézett Jimre és mindenki előtt bejelentette:
„Íme az új vezérigazgatótok! Jimnek hívják.”
Jim nem hitt a fülének. Hisz még ki sem kelt a magja.
Hogyan lehetne ő az új vezérigazgató? – mormogták a többiek.
A vezérigazgató akkor azt mondta:
Egy évvel ezelőtt az itt lévők közül mindenkinek adtam egy magot. Arra kértelek titeket, hogy ültessétek el, öntözzétek és hozzátok vissza nekem e napon. Én mindenkinek főtt magot adtam; halottak voltak – lehetetlen volt, hogy kibújjanak a földből.
Mindegyikőtök, Jimet kivéve, fákat, növényeket és virágokat hozott nekem. Amikor észrevettétek, hogy a magok nem kelnek ki, kicseréltétek a tőlem kapott magot egy másikra.
Jim volt az egyetlen, akiben megvolt a kellő bátorság és őszinteség, hogy egy olyan edényt hozzon ide, amiben az én magom van.
Ezért ő lesz a következő vezérigazgató!
Hogy miért küldtük el ezt az üzenetet Neked is? Mert…
– Ha őszinteséget vettek el, bizalmat arattok.
– Ha jóságot vettek el, barátokat arattok.
– Ha alázatot vettek el, nagyszerűséget arattok.
– Ha kitartást vettek el, elégedettséget arattok.
– Ha megfontoltságot vettek el, reményteli kilátást arattok.
– Ha kemény munkát vettek el, sikert arattok.
– Ha megbocsátást vettek el, megbékélést arattok.
Tehát, vigyázz Te is, mit vetsz el ma, mert ez határozza meg, mit fogsz később learatni.
Bármit adsz az életnek, az élet visszaadja azt Neked.
(Szerző: ismeretlen)
Egy kígyó üldözni kezdett egy szentjánosbogarat, ami csak azért élt, hogy ragyogjon. A szentjánosbogár megállt és azt mondta a kígyónak:
„Feltehetek három kérdést? „
A kígyó igent mondott.
– A táplálékláncodhoz tartozom?
A kígyó nemet mondott.
Csináltam valamit ellened?
A kígyó nemet mondott.
Akkor miért akarsz felfalni?
„A kígyó így válaszolt: “Mert nem bírom elviselni, hogy ragyogsz.”
A történet tanulsága…
Sokszor vannak, akik nem bírják elviselni, hogy ragyogsz, ezért viselkednek kígyóként és csendben észrevétlenül támadnak.
A földrengés lerombolt egy teljes lakástömböt. 18 túlélőt talált. Aztán mindent beleadtam, hogy elérjek még egyet.
A legtöbb mentőkutyát kiképezték a keresésre.
Atlas már nem keresett.
Harcolt.
Harc a beton ellen.
Kimerültség ellen.
Egy test ellen, ami már túllépte a határait.
Mert valahol a több ezer tonna törmelék alatt, Atlas azt hitte, valaki még életben van.
És nem akarta őket hátrahagyni.
2025. január 18-án hajnal előtt sújtotta le a földrengés Dél-Törökországot.
Pillanatok alatt összeomlott az egész környék.
Családok tűntek el a beton, acél és a por alatt.
A mentőcsapatok Európából érkeztek segítségül.
Köztük volt egy németországi kutató-mentő csapat Lukas Hartmann tűzoltó és hatéves Golden retriever, Atlas vezette.
Nem Atlas volt a leggyorsabb kutya a csapatban.
Nem ő volt a legerősebb.
De birtokában volt valami, amiről a mentők gyakran csodálattal beszéltek.
Amikor Atlas elhitte, hogy valaki életben van, semmi sem tudta meggyőzni az ellenkezőjéről.
Nem időjárás.
Nem veszély.
Nem fájdalom.
Semmi.
Közel tizenkét órával a földrengés után érkezett a csapat egy összeomlott tizenkét emeletes apartmanházhoz.
A lakosok becslése szerint több mint harmincan voltak bent, amikor a szerkezet meghibásodott.
A helyzet reménytelennek tűnt.
Hatalmas betontáblák hajtogattak egymásra, mint a rakott kártyák.
A legtöbb mentő úgy gondolta, hogy nagyon kevés túlélő maradt.
Atlas nem értett egyet.
Érkezés után húsz perccel egy keskeny légzsebben rekedt tinédzser fiút talált.
A mentők közel egy órán át ástak, mielőtt kiszabadították.
Élve.
Aztán Atlas megtalálta az anyát és a kislányát.
Élve.
Aztán egy idős férfi.
Élve.
Aztán két építőmunkás.
Élve.
Az Atlas óráról órára folytatta a túlélők keresését.
Mindegyik riasztás egy másik aprócska életzsebébe vitte a mentőket, ami a törmelékhegyek alatt rejtőzik.
Naplementére tizenkét túlélőt talált meg.
Másnap reggel még négyet talált.
A híradósok megkezdték a mentőakciót.
Az emberek a világ minden tájáról nézik, nem hittek a számoknak.
16 túlélő.
Aztán 17.
Aztán tizennyolc.
Mindegyiket megtalálták, mert Atlas nem hagyta abba a keresést.
De volt egy riasztás, hogy nem akart elmenni.
A második nap késői napján Atlasz felmászott egy veszélyes törmelékszakaszra az épület lépcsőházához közel.
Ugatott.
Megkarcolták.
Megint ugatott.
Aztán megtagadta a költözést.
A mentők nyomoztak.
Először nem találtak semmit.
A hőkamerák nem mutattak egyértelmű életjelet.
A mikrofonok csak csendet vettek fel.
Több csoportvezető is javasolta a továbblépést.
Atlas nem tenné.
Akárhányszor Lukas elhívta, a kutya pont ugyanoda tért vissza.
Még egyszer.
És újra.
És újra.
Lukas végre megbízott a párjában.
„Ha Atlas azt mondja, van ott valaki”, mondta a csapatnak, „valaki van ott. „
Az ásás folytatódott.
Órák teltek el.
A betont darabonként eltávolították.
Le kellett vágni az acélerősítő rudakat.
Egyre veszélyesebb lett a munka.
Egész délután utórengések zörgették a romokat.
Atlas még mindig a keresési terület mellett maradt.
Várok.
Nézem.
Előre bátorítom a mentőket.
Aztán jött az áttörés.
Egy halk kopogás hang.
Három kopogás.
Akkor csend.
Aztán még három.
Valaki életben volt.
Az egész mentőhely akcióba lobbant.
Atlas azonnal őrjöngeni kezdett.
Csóválta a farkát.
Folyamatosan ugatott.
Mintha tudta volna, hogy végre közel állnak egymáshoz.
A mentők később felfedeztek egy fiatal nőt, aki csapdába esett egy szűk űrben egy összeomlott lépcső alatt.
Közel ötven órát élt túl a föld alatt.
Atlas nélkül senki sem kutatta volna át a helyet elég ideig, hogy megtalálja őt.
De a mentés még nem ért véget.
Túl kicsi volt a nyílás.
A nőt nem lehetett azonnal kiszedni.
A stábok egész éjjel dolgoztak, hogy kibővítsék az átjárót.
Atlas sosem ment el.
Figyelmen kívül hagyta az ételt.
Figyelmen kívül hagyva a vizet.
Figyelmen kívül hagyva a pihenésére irányuló kísérleteket.
Minden alkalommal, amikor Lukas elvezette, visszatért.
A kutya eltökéltnek tűnt, hogy addig marad, amíg a nő biztonságban nem lesz.
Hajnali 4 körül, közel két nap után a katasztrófa helyszínén hirtelen összeomlott az Atlas.
A mentők először azt feltételezték, hogy kimerült.
Aztán észrevették, hogy valami nincs rendben.
A légzése felszínessé vált.
A teste irányíthatatlanul remegett.
Állatorvosok siettek megvizsgálni.
Extrém kimerültség.
Kiszáradás.
A túlterhelés okozta belső komplikációk.
A diagnózis szörnyű volt.
Lukas letérdelt mellette.
Megtaláltad őket – suttogta. „Tizennyolc ember És még egyet, mert nem adtad fel. „
Atlas gyengén felemelte a fejét.
A törmelékhalom felé néztem, ahol még a mentők dolgoztak.
Még mindig próbálom elérni a csapdába esett nőt.
Már akkor is úgy tűnt, csak rá koncentrált.
Órákkal később a mentők végre kiszabadították a nőt.
Élve.
Lukas első dolga az volt, hogy elvitte a híreket Atlasba.
„Megcsináltad”, mondta. „Kint van. Életben van. „
A szemtanúk szerint Atlas farka finoman a földnek csapódott.
Egyszer.
Kétszer is.
Mintha megértené.
Később aznap délután, mentőcsapata körbevéve Atlas békésen elhunyt.
A halálának híre gyorsan terjedt.
Németországon keresztül.
Törökországon keresztül.
Az egész világon.
A tizennyolc túlélő, akit megtalált, megosztotta történetét.
Egy férfi azt mondta, hogy már elfogadta, hogy meg fog halni, mielőtt hallaná, hogy a mentők ásnak felé.
Egy tinédzser túlélő azt mondta, hogy Atlas ugat a törmelék felett, a legszebb hang, amit valaha hallott.
A lépcső alatt csapdába esett nő sírt, amikor megtudta, hogy a kutya, aki megtalálta, nem élte túl.
„Miattam maradt” – mondta később. „Nem is ismert engem. De ő maradt. „
Hónapokkal később az újjáépített lakókomplexum mellett egy emlékművet lelepleztek.
Atlasz bronzszobor volt rajta, aki büszkén ült mentő mellényével.
A felirat így szól:
Atlasz. Kereső-mentő kutya. Tizennyolc túlélőt talált, és nem volt hajlandó elhagyni a 19.-et. Miatta újra egyesültek a családok, életeket mentettek meg, és a remény túlélte. „
Minden év január 18-án ott gyűlnek össze a túlélők.
Néhány virágot hoz.
Néhányan fényképeket is hoznak.
Néhányan a gyereküket is hozzák.
Mindezt azért, mert egy Golden retriever nem volt hajlandó elsétálni, amikor valakinek segítségre volt szüksége.
Atlasz.
Mentőkutya.
Hős.
Tizennyolc túlélőt találtam egy földrengés romjai alatt.
És az utolsó erejét arra fordította, hogy még egy ember hazajöjjön. -net
…”mert aki életét adja egyért is…”…és TE???…Megmentettél vagy eltaszítottál egy életet? KM
Egy csodálatos mese, történet, megéri elolvasni…
Ő csak egy pitypang volt.
Tudta, sosem lesz belőle születésnapi csokor, sosem lesz a szerelem hírnöke. Lesz nyár, amikor talán észre sem veszik.
Sokszor kapta a nevet, kutyatej virág. Ilyenkor apró szirmai csendben felnevettek úgy, hogy apró levélkéi is beleremegtek.
Volt, amikor kislányok koszorúja lehetett, ilyenkor halkan felsóhajtott, tudta, korai még az elmúlás, de boldog volt, hiszen végre észrevették.
És így nőtt évről évre, esőben és szárazságban, az út szélén, a járdák szegélyében, az udvaron, a réten.
Sokszor látta, ahogy gyönyörű asszonyok álomszép csokrokat kapnak, tele millió színű virággal.
A távolban a pipacsot csodálta, aki annyira szép volt, hogy az ember mindig csak
pillanatnyi létre ítélte.
A pici pitypang azonban sosem búsult.
Vékony szárával állta az észrevétlen világ minden viharát és akkor sem sírt, ha a cipők talpa megtaposta.
Tudta jól, hogy a szára olyan, mint egy halkan elmondott ima a világ zajos tengerében:
nem baj ha nem hallják, ha nem értik, mert neki dolga van. Milliónyi ígéretet és vigaszt tart majd hamarosan.
Így élt a kicsi virág, várva a nagy pillanatra, amikor végre önmaga lehet. Amikor a
sárga virágból milliónyi pihévé válhat és végre szállhat.
Ezt a percet várta vacogva a téli éjszakában, a tavaszi esők pillanatában, a perzselő nap
tüzében, mert tudta, ott abban a pillanatban senki nem lesz nála teljesebb.
Egész évben erről a pár napról álmodott csupán. Amikor kinyílhat belőle ezernyi kisvirág és szótlanul és csendben szállhat a szélben, hirdetve, hogy az élet szép és benne végre a világ is gyönyörű.
És miközben a fehér gondtalanságot felkapta a szél az ég felé, tudta, hogy abban a pillanatban észrevétlen áll meg most a gyorsan múló különös világ.
Látta, ahogy emberek küzdenek, nevetnek és szeretnek, ahogy könnyek hullanak, ahogy gyerekek játszanak és Ő tudta, hogy az ég felé szállva végre mindenkire áldást adhat.
Egyetlen virág, millió fehér pihével, észrevétlen tudja, azt, amit talán mindenkinek kellene. Hogy az élet szent és benne minden ember lehet jobb. Hogy megéri megszületni, benne
embernek maradni, hinni és hirdetni azt, ami igaz.
Akkor is, ha nehéz, ha néha cipőtalpak tapossák, ha észre sem veszik. És tudta jól, ez rendben van, hiszen ő semmi más, csak egy kutyatej virág.
Todorovits Rea
Adni
Az utcán egy anyuka jön kisfiával. A kisfiú kezében édesség volt. Egy koldusasszony mellett mentek el, aki a járókelők felé nyújtotta a tenyerét. Mellette egy szurtos képű kisfiú kuporgott, koszos, lötyögő ruhában. Az első kisfiú, egyre fogva a mamája kezét, megállt és döbbenten nézte a koldusgyereket. Aztán a kezében tartott édességre, majd mintegy engedélyt kérve a mamájára pillantott. A mama egy fejbólintással beleegyezését adta. A gyerek a kis kéregető felé nyújtotta a kezecskéjét és odaadta neki az édességet. Aztán tipegve újra elindult a mamája mellett.
Egy járókelő, aki végignézte a jelenetet, odaszólt az anyukának:
– Most majd vesz neki egy nagyobb édességet?
A kisfiú mamája röviden válaszolt:
– Nem.
– Nem? De miért?
– Mert aki ad, az lemond valamiről.
Az élet furcsa módon működik. Amíg erősek vagyunk, sikeresek vagyunk, mosolygunk, adni tudunk és mások számára hasznosak vagyunk, addig sokan vesznek körül bennünket. Barátoknak nevezik magukat, támogatásukról biztosítanak, és úgy tűnik, mintha mindig mellettünk állnának.
Aztán elérkezik egy nap, amikor az élet próbára tesz.
Talán elveszítjük a pénzünket. Talán kudarc ér bennünket. Talán betegség, veszteség vagy egy nehéz időszak tör ránk. És ekkor történik valami rendkívül értékes. Valami, ami fájdalmas, mégis felbecsülhetetlen…..Az emberek valódi arca láthatóvá válik.
Akik a sikeredhez vonzódtak, lassan eltűnnek. Akik az erődből táplálkoztak, távolodni kezdenek. Akik csak addig voltak melletted, amíg valamit kaphattak tőled, új irányt keresnek.Eleinte ez árulásnak tűnik de később azonban rájössz, hogy valójában ajándék.
Mert az élet nem elvett tőled embereket, csak megmutatta, kik voltak valójában.És miközben sokan eltűnnek, néhányan maradnak.Ők azok, akik nem a pénzedet szerették. Nem a sikereidet. Nem azt, amit adhattál nekik.Ők téged szerettek!
Ott maradnak, amikor már nincs előny, nincs haszon, nincs csillogás. Amikor csak a küzdelem marad, a bizonytalanság és a hosszú út.
Az ilyen emberek ritkák…Nagyon.
Egyetlen igaz barát többet ér száz ismerősnél, egy hűséges társ többet ér ezernyi hangos támogatónál, egy családtag jelenléte többet ér minden hangzatos ígéreténél.
A nehéz idők ezért nem csupán szenvedést hoznak.
Takarítanak.
Lehántják a hamisat az igazról,szétválasztják az érdekből érkezőket azoktól, akik szívből maradnak, megmutatják kik azok, akik a napfényben melletted sétálnak, és kik azok, akik a viharban is fogják a kezed.
És amikor egyszer véget ér a nehéz időszak, rájössz valamire.
Nem az számít, hány ember állt körülötted a csúcson hanem az, hogy kik maradtak melletted a völgyben .
Mert az élet legnehezebb időszakai nem azért érkeznek, hogy megtörjenek.
Azért is érkeznek, hogy megmutassák, mi az, ami valódi
és kik azok, akik valóban hozzád tartoznak. Nálad éppen takarítanak?
…igen…KM.
