„Szent Erzsébet földi mércével mérve rövid ideig élt itt a földön, de élete a szeretet kiteljesedésének gyönyörű története. Huszonnégy esztendő elég volt számára, hogy a legmaradandóbbat alkossa, amit csak ember alkothat: a szeretet soha el nem enyésző művét. Valójában saját maga vált tökéletes műalkotássá, mert kezdettől fogva végig hagyta magát Istentől alakítani. Élete bizonyság arra, hogy nem az szolgálja osztatlan szívvel az Urat, aki lemond minden földi szeretetről, hanem aki élete minden mozzanatát a szeretet egyetlen hatalmas kalandjának szerves részévé teszi. Az, hogy boldog szerelemben élt férjével, hogy bővelkedett földi javakban, s mégsem csupán gesztusszerűen jótékonykodott, hanem odaadó szeretettel törődött a legszerencsétlenebbekkel, élete vége felé teljes sorsközösséget vállalva velük, földi szempontból nézve érthetetlen, sőt botrányos. Persze, mert mindezt nem pótcselekvésből és nem is lelkiismereti kényszer hatására tette, hanem egyszerűen és természetesen fakadó szeretetmegnyilvánulásként, amely ugyanúgy Krisztus iránti, kora gyermekségétől megmutatkozó bensőséges ragaszkodásából fakadt, mint Lajos iránti hitvesi, baráti és testvéri szeretete.

Hogy mennyire valódi ez a szeretet, az a próbatételből derül ki: Erzsébet őszinte fájdalommal és keserves sírással gyászolta meg férjét, és – tovább szeretett. Nem süppedt bele gyászába, nem sajnálta és nem sajnáltatta magát, hanem a kölcsönös szeretet ajándékainak elfogadása után most egészen az ingyenes szeretet gyakorlásának szentelte életét. Lajos tehát életében és halálában egyaránt önmaga fölé emelte és Krisztushoz kötötte, mint ahogy minden körülmények között következetesen a Szeretetet választva ő is Krisztushoz vitte közelebb Lajost egész földi életében, sőt még azon is túl.”

„Urunk Jézus, a mi szívünket a sokféle szeretet megosztja, mert mindegyik más és más, olykor egymásnak is ellentmondó gonddal és aggodalommal jár. Árpád-házi Szent Erzsébet közbenjárására add meg nekünk, hogy szeretetünk a szeretet tiszta forrásából fakadjon és afelé mutasson, s az isteni irgalom erőterébe vonja mindazokat, akikkel csak találkozunk.”

Barsi Balázs OFM

Árpád-házi Szent Erzsébet

KULTÚRA – 2024. november 19., kedd | 6:00

November 19. Árpád-házi Szent Erzsébet liturgikus ünnepe. A középkor egyik legismertebb és legkedveltebb szentjére emlékezünk, felidézve élettörténetét. Erzsébetet évszázadok óta nagy tisztelet övezi, Sík Sándor „a női eszmény megtestesülésé”-nek nevezte őt.

Erzsébet 1207. július 7-én született Sárospatakon. Szülei II. András király és merániai Gertrúd voltak. Életének első négy évében a magyar királyi udvarban nevelkedett, majd eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. A kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

Théophile Lybaert: Szent Erzsébet

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. Leendő anyósa, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, ,,Istent szeresse”), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Mindezeken túl pedig nem volt hajlandó alkalmazkodni az udvari élet előírt formáihoz, temperamentumos és szenvedélyes volt, minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Lajos vette védelmébe, és aránylag korai házassággal – Erzsébet tizennégy éves volt – szilárdította meg helyzetét a várban.

Boldogságuk teljes volt, a feljegyzések szerint Erzsébet férjét hazavárva messzire elébe lovagolt, és csókokkal, viharos örömmel üdvözölték egymást. A szent életű asszony legbensőbb titka és egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között.

Leizen-Mayer Sándor: Árpád-házi Szent Erzsébet 
(1882 előtt, Magyar Nemzeti Galéria)

Lajos tizennyolc évesen korában, apja halála után átvette a hatalmat Türingiában. Erzsébet a vár alatt nagy házat építtetett, befogadta a zarándokokat és koldusokat, és ápolta a betegeket. Az udvar rosszallása ellenére Lajos támogatta felesége jótékony cselekedeteit.

Erzsébet leprás beteget fürdet
(ábrázolás a kassai Szent Erzsébet-dóm 15. századi szárnyasoltárán)

Hat év boldog házasság után Erzsébet özvegy lett. Férje halála után gyermekeivel együtt el kellett hagynia a várat. Sokat nélkülözött, gúnyolták, elkergették, de béketűréssel viselte a megaláztatásokat. Városról városra járt, ahol szükség volt segítségére, dolgozott, ápolta a betegeket, megvarrta ruháikat. Később Marburgba költözött, és belépett a ferences rendbe. Javait és élete hátralévő esztendeit a betegek és rászorulók gondozásának szentelte. 1228 nagypéntekén néhány ferences barát jelenlétében lemondott a világi javakról; kórház építésébe kezdett, ahová befogadta a földönfutókat, betegeket, és ő maga gondozta őket.

1231-ben november 16-áról 17-ére virradó éjszaka halt meg Marburgban. Huszonnégy éves volt.

Szent Erzsébet sírja a marburgi székesegyházban

Három és fél esztendővel később, 1235. május 26-án, pünkösdkor IX. Gergely pápa iktatta a szentek sorába Erzsébetet. Sírhelye fölött, tiszteletére szentelték a marburgi székesegyházat. Emléknapját a római naptár november 17-ére tette, hazánkban november 19-én ünnepeljük.

Kultusza a 13. századtól kezdve szinte egész Európában elterjedt. A feleségek, a fiatal anyák, a ferences harmadrend és a szolgáló szeretet védőszentje. 

Leizen-Mayer Sándor: Erzsébet szentté avatása
(1863 előtt, Magyar Nemzeti Galéria)

Az Erzsébethez fűződő egyik legismertebb történet az úgynevezett rózsacsoda. Egy alkalommal kötényében kenyeret vitt a szegényeknek. Férje megállította, megkérdezte, mit visz benne. Erzsébet azt felelte, hogy rózsát, s amikor megmutatta kötényét, valóban rózsák voltak benne. E történet alapján az ábrázolásokon a rózsák váltak Szent Erzsébet legfőbb ikonográfiai attribútumává. Egy másik legenda szerint Erzsébet egyszer férje ágyába fektetett egy leprás koldust. Hazatérő férje a szobába rontva a megfeszített Krisztust találta az ágyban, és ekkor értette meg felesége „esztelen” szeretetét.

A rózsacsoda (stájerországi ábrázolás, 1525)

Istenünk, te megadtad Árpád-házi Szent Erzsébetnek, hogy a szegényekben Krisztust lássa és tisztelje. Közbenjárására add, hogy mi is lankadatlan szeretettel segítsük embertársainkat minden testi-lelki bajukban. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Szent Erzsébet szobra a budapesti Rózsák terén

*

Erzsébet napját a régi magyar egyház pirosbetűs ünnepként ülte meg. Népi kultuszáról keveset tudunk, elhalványodott, vagy a szakkutatás késett el a földerítésével. Neve gyermekjátékokban, pünkösdölőkben bukkan fel.

Az Erzsébet név évszázadokon át a legkedveltebb magyar női keresztnevek egyike volt.

Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendája címmel oratóriumot írt a szent tiszteletére, Reményik Sándor pedig Bánk bán utolsó monológja című versében idézi fel Erzsébet történetét. (A vers ITT olvasható.)

Forrás
Diós István: A szentek élete
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.
Mek.niif.hu
Szepi.hu

Magyar Kurír

Skóciai Szent Margit

KULTÚRA – 2024. november 16., szombat | 6:00

November 16-án a magyar származású skót királynéra, Skóciai Szent Margitra emlékezik az Egyház. III. Malcolm feleségeként nagy befolyást gyakorolt a kora középkori Skóciára, főként hitéleti tevékenységével.

Legrégebbről fennmaradt életrajzát Dunfermline-i Turgot (Theoderich) bencés szerzetes, Margit gyóntatója írta.

A királylány 1047. június 10-én született Magyarországon, Réka várában, a Baranya megyei Mecseknádasd mellett, ahova atyja, Edvárd az angol trónt bitorló Kanut elől menekült. Édesanyja, Ágota, Szent István leánya (más források szerint húga) volt.

Edvárd 1057 körül feleségével és gyermekeikkel – Margittal, Krisztinával és Edgárral – visszatért Anglia földjére. Királlyá koronázták, de néhány év múlva meghalt. 1066-ban fiát, Edgárt választották királlyá, ám Hódító Vilmossal szemben nem voltak esélyei: a legfontosabb állami hivatalok normannok kezében voltak, akik Vilmost ünnepelték mint új királyt; Edgárt elűzték. 1072-ben az özvegyen maradt Ágota gyermekeivel Skóciába, Anglia ősi ellenségéhez menekült.

Skóciában Véreskezű Malcolm uralkodott, aki félelmetes kegyetlenséggel állt bosszút Macbeth hívein, miután Macbeth atyját megölte, és elragadta a trónt. Malcolm feleségül kérte Margitot, aki csak családjának sürgetésére mondott igent a házasságra.

Margit 1069-ben III. Malcolm király felesége és így Skócia királynéja lett. Házasságukból nyolc gyermek született. Fokozatosan megszelídítette férjét. „Malcolm a legnemesebb családból vett magának feleséget, aki még nemesebb volt bölcsességében és jámborságában. Hatására a király elhagyta vad szokásait. Egész környezete megváltozott; előtte többé egy durva szót ki nem ejtettek” – olvasható életrajzában. 

A királyné népének jótevője, a szegények segítője, az Egyház pártfogója volt. Egyházi reformok fűződnek nevéhez: egységesítette a liturgiát, rendezte az egyházi visszásságokat; templomokat, kolostorokat építtetett. Ő alapította a dunfermline-i apátságot.

Életrajza tanúsága szerint Margit összehívta a skót egyház zsinatát, hogy a római egyház szokásaitól eltérő hagyományoktól, amelyek az egykor Írország felől megtérített skót egyházban még mindig föllelhetők voltak, megszabadítsa a skótokat. A királyné a zsinaton tárgyalt teológiai kérdésekhez is hozzászólt. Éles viták folytak arról, hogy a bűnös embernek szabad-e Krisztus testét magához vennie. Margit azt a nézetet képviselte a zsinat előtt, hogy ha valaki meggyónt, megbánta bűneit, megtette az elégtételt, és hittel járul a szentáldozáshoz, az a Szentírás szerint nem ítéletre, hanem bűnei bocsánatára méltó.

Az életrajzíró Theoderichtól és más forrásokból is tudjuk, hogy Skócia népe hálás szeretettel tisztelte az irgalmasságáról híres Margit királynét, aki minden  nyomorúságos szenvedőn segített. Különös figyelmet fordított a betegekre és a szegényekre, iskolákat nyitott.

Margit, aki Alfréd családjának utolsó királynéja volt, minden angol királynő anyja is lett azáltal, hogy leánya, Matild Hódító Vilmos legkisebb fiának, a Vilmos utódjává tett I. Henriknek lett a felesége. Margit legkisebb fia I. Dávid néven követte apját a skót trónon, ám mindvégig az angolok irányítása és ellenőrzése alatt uralkodott.

Margit evangéliumoskönyvének részlete

Margit 1093. november 16-án halt meg, négy nappal azután, hogy férje, Malcolm és idősebb fia az angolok elleni csatában elestek. Edinburgh mellett, a Malcolm által alapított Szentháromság-templomban temették el. A reformáció idején Margit és Malcolm földi maradványait Spanyolországba menekítették, az Escorial templomában nyugszanak.

Margitot szentként kezdték tisztelni. Neve sokáig igen népszerű keresztnév volt Skóciában. IV. Ince pápa avatta szentté 1261-ben. 1669-ben Skócia védőszentjévé emelték. Ünnepét 1673-ban vették föl a római naptárba: június 10-re került. 1969-ben november 16-ra helyezték át.

A szentté avatás alkalmával ereklyéit kiemelték. A legenda szerint a maradványokat egy ezüst ravatalra helyezték, hogy a templom szentélyébe vigyék át. Amikor a menet Malcolm király sírboltja előtt haladt el, meg kellett állniuk, mert az ereklyét vivők nem tudtak továbbmenni. Akkor egy öregember azt tanácsolta, hogy emeljék ki Malcolm csontjait is, és helyezzék oda Margit mellé. Mikor ez megtörtént, folytathatták útjukat. Ez a csodás elbeszélés is tanúsítja, hogy Margit megszelídítette és szentségben maga mellé vette férjét.

Irgalmas Istenünk, te Skóciai Szent Margit szívébe igen nagy szeretetet adtál a szegények iránt. Közbenjárására add, hogy példája szerint éljünk, és bennünk a te jóságodat ismerjék fel az emberek. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír

Tours-i Szent Márton püspök

KULTÚRA – 2024. november 11., hétfő | 6:00

Szent Márton püspökre emlékezünk liturgikus emléknapján, november 11-én. Márton napjához, mely gazdasági határnap is volt, számos népszokás és hiedelem is kapcsolódott. A szent életéről és az ünnephez kapcsoló szokásokról olvashatnak összeállításunkban.

Márton Pannóniában született 316 táján, 397-ben halt meg. Katona volt. Miután az Úr hívását meghallotta, kérte elbocsátását. Ezt a császár gyávaságnak bélyegezte. A legenda szerint Márton erre így válaszolt: „Ha kérésemet gyávaságnak becsmérled és nem hitnek, hát holnap majd védtelenül odaállok a csatasor elé, és Jézus nevében, a kereszt jelével, pajzs és sisak nélkül áthatolok az ellenségen.” Így is történt.

Simone Martini: Szent Márton leteszi a fegyvert
(1320–25, Szent Ferenc-bazilika Szent Márton-kápolnája, Assisi)

A legismertebb róla szóló történet szerint amikor Márton még római katonatiszt és katekumen volt, lovon közeledett Amiens kapujához. A lova egyszer csak visszahőkölt az úton, mert megmozdult a hó, és egy koldus tápászkodott föl, akinek a vállán csak szakadozott rongyok lógtak. Éhezve és vacogva nyújtotta a kezét a tiszt felé, és alamizsnát kért. Márton azonban épp azelőtt játszotta el minden pénzét katonatársaival, s így kiáltott: „Akár hiszed, akár nem, egy árva rézpénz nincs a zsebemben, de azért várj csak, valahogy segítek rajtad!” Azzal fogta széles köpenyét, lekanyarította a válláról, majd a kardjával széltében kettéhasította, és a felét odaadta a koldusnak.

Simone Martini: Szent Márton és a koldus
(1320–25, Szent Ferenc-bazilika Szent Márton-kápolnája, Assisi)

Márton nem sokkal ezután megkeresztelkedett, leszerelt, és Poitiers püspökéhez, Szent Hilariushoz csatlakozott. Hazatérve megtérítette anyját, majd remeteéletet kezdett a Ligur-tengeri Gallinara szigeten. 359-ben áttelepedett Poitiers mellé, hogy Hilarius támasza lehessen. Cellája körül alakult a ligugéi, később Tours melletti cellája körül a marmoutier-i kolostor. 371-ben Tours püspökévé választották. Püspökként is szerzetesi egyszerűségben élt.

A Jeromos-féle Martirológium november 11-re teszi Szent Márton temetését. Rómában a 6. század óta ünneplik. Ő az első szentként tisztelt hitvalló.

Simone Martini: Szent Márton temetése
(1320–25, Szent Ferenc-bazilika Szent Márton-kápolnája, Assisi)

Kultusza bizonyára már a honfoglalás előtt is virágzott Pannóniában. Tiszteletét Szent István is felkarolta: zászlaira a hadverő Márton képét festette. Szent Márton Szűz Mária után az ország patrónusa (patronus regni) lett. A szabolcsi zsinat (1093) ünnepét nyilvánossá tette, és háromnapos előkészülettel is kiemelte.

A magyar kereszténység bölcsője, a pannonhalmi bencés apátság Szent Márton tiszteletére épült a róla elnevezett hegyen, ahol az egyik hagyomány szerint a szent született.

Dorffmaister István: Szent Márton 
(szombathelyi püspöki palota)

A másik hagyomány Savariát, vagyis Szombathelyet tartja Márton szülővárosának. Az itteni, többszörösen átépített Szent Márton-templom, mely a régebben különálló Szentmárton falu temploma volt, a hagyomány szerint Márton szülőházának alapjaira épülhetett. Az előtte lévő kutat már a középkorban „Szent Márton kútja” néven emlegették. Esterházy Pál szerint ennek vizével keresztelték meg „dicsőséges Szent Mártonunkat”.

A helyi kultusz híre az Udvarba is eljutott. II. Ferdinánd Szombathely városát a királyi kincstárnak járó minden rendes és rendkívüli adó fizetése alól minden időkre fölmentette, de egyben kötelezte is, hogy Márton ünnepén gondoskodjék a szegényekről.

Istenünk, Tours-i Szent Márton püspök a te dicsőségedet szolgálta életében és halálában is. Add, hogy kegyelmed ereje bennünk is hatékonyan működjék, és szeretetedtől se élet, se halál el ne szakítson minket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

* * * 

Márton napja a néphagyományban

Márton ünnepe a középkor óta határnap volt: a gazdasági év kiemelkedő zárónapja. A jószág e nap táján került be télre az istállóba. A pásztorok, főleg az ország nyugati részein, ezen a napon számoltak el szolgálatukkal.

„…meghoztam Szent Márton püspök vesszejét”

Szent Mártont már a középkorban a jószág egyik jeles patrónusaként tisztelték hazánkban. Ünnepéhez kapcsolódik a pásztorjárás és vesszőzés hagyománya, mely főként a Dunántúlon, valamint a szomszédos burgenlandi és a távolabbi németség körében volt ismeretes. 

Ennek eredete egy répcevidéki legendára vezethető vissza, mely szerint egyszer disznóvész dúlt, és az egyik pásztor bement Szombathelyre Mártonhoz segítségért könyörögni. Álmában a szent püspök fehér nyírfaágat adott neki, hogy ezzel vesszőzze meg a beteg jószágot, és így majd meggyógyul.

(Forrás: Magyar néprajzi lexikon)

Márton napján ezért a nyugat-dunántúli falvak pásztorai házról házra jártak, hosszú, lehetőleg dús lombozatú nyírfavesszőkkel. Ezek közül egyet-egyet a gazdának adtak, akik ezzel hajtották ki tavasszal első ízben a disznókat a legelőre. Ha sok lomb volt a vesszőn, az jó szaporulatot ígért. A vessző átadásakor köszöntőt mondtak: „Adjon Isten jó estét, meghoztam Szent Márton püspök vesszejét. Annyi malacuk legyen, mint ahány ága-boga van. Adja Isten, hogy több Szent Márton-napot is megélhessünk, s erőben, egészségben eltölthessünk, nem ilyen búval, bánattal. Több örvendetesebb napokat adjon Isten, adjon bort, búzát, békességet, s lelkünknek örök üdvösséget!”

A frissen vágott, zöldellő ág archaikus gonoszűző, termékenységvarázsló eszköz, amelynek használatával többek között György, Katalin, Borbála és aprószentek napján is találkozunk.

A köszöntő pásztornak minden háztól szentmártonrétes vagy mártongaras járt. Járandóságát nem egyszerre szedte össze, hanem beosztotta. Újévig is eltartott, amíg minden háztól megkapta. A hosszúperesztegi gazdasszony azért sütött ezen a napon rétest, hogy – mint a faluban mondogatták – Szent Márton köpönyegét kinyújtsa, és így az ő könyörületességéből a család ne szűkölködjék, és másokon is tudjon segíteni.

„Aki Márton napján libát nem eszik…”

Egy régi deák mondás szerint ludat ettek, bort ittak a szent püspök ünnepén, amely az óév utolsó nagy jeles napja volt, mert adventtel már az új esztendő kezdődött.

A lakomák célja volt, hogy egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak, illetve az is magyarázza a nagy áldomásozást, hogy közeledett az advent, amely a karácsonyt megelőző böjti időszak volt. Márton napja Bod Péter szerint amolyan második farsang is volt a régieknél: sült ludat ettek és újbort ittak. Ezzel függ össze a múlt század végén még élő mezőkövesdi matyó hagyomány: a lakodalmakat az igazi nagyfarsang mellett Márton-nap táján ülték.

A Szent Márton lúdja voltaképpen egy régi római étkezési szokás és hagyomány későbbi továbbélése. Ehhez kapcsolódott a legenda: Márton alázatból a ludak óljába bújt, hogy ne válasszák püspökké. A libák azonban hangjukkal elárulták őt.

Ezért Márton napjának a frissen tömött lúd vált az ünnepi eledelévé. A Szombathelyi Egyházmegye kispapjai a szent patrónus napján hagyományosan Márton lúdját ettek, és bort ittak rá. 

Écs falu regulája szerint: „Aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik.” Hasonló Zalalövő tanítása is: „Aki Márton napján ludat nem eszik, ehetik az bármit, mégis éhezik.” A mondás azok figyelmeztetésére szolgálhatott, akik nem adták meg a szentnek az őt megillető tiszteletet. 

„A bornak Szent Márton a bírája”

Márton napjára általában megforr az újbor. Ekkor kóstolták meg, ehhez kapcsolódik a mondás: A bornak Szent Márton a bírája. A régi céhvilágban a jól dolgozó egri mesterlegényre mondták: Megérdemli a Márton poharát. A város borából áldomásbor járt neki.

„Márton napján, ha a lúd jégen áll…”

Márton napja már a telet jelzi. Nemcsak lúdjának mellcsontjából, hanem ünnepének időjárásából is következtettek a télre, a jövő évi időjárásra, termésre.

Már Apáczai Csere Jánosnál olvassuk: „Ha a Márton napja ködös, zűrzavaros tél lészen, ha peniglen hideg, száraz tél. Ha a lúd mellcsontja világos, hó jön, ha fekete, eső.” Bod Péter szerint Szent Márton napjáról is szoktak jövendölni a parasztok: „Ha tisztába mégyen le a Nap, kemény tél, ha homályba, lágy tél lészen.”

A Somlóvidéken erre a napra várták az első havat. Úgy mondogatták, ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha pedig barnán, azaz, ha nem esik hó, akkor kemény tél várható. Endrőd népének nyilván kalendáriumi eredetű regulája: „Márton napján, ha a lúd jégen áll, akkor karácsonykor vízben botorkál.”

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.
Magyar néprajzi lexikon
Magyar néprajz VII.

Magyar Kurír

Szent Imre herceg

KULTÚRA – 2024. november 5., kedd | 6:00

November 5. Szent Imre herceg ünnepe. A magyar ifjúság védőszentjére emlékezünk.

István király és Gizella királyné gyermekei közül csak két fiú neve maradt fenn: Ottóé, aki valószínűleg 1000 előtt született (a krónikák szerint 1002 előtt keresztelték meg, s korán meghalt), valamint Imréé. Imre nevét valószínűleg anyai nagybátyja, a később szentté avatott II. Henrik német-római császár után kapta.  1000 és 1007 között született Székesfehérváron. Életéről krónikák és legendák alapján vannak csak ismereteink.

„A nemes Imre herceg előkelő nemzetségből, mint a cédrus a Libanonról (Zsolt 91,13), Szent Istvántól, Magyarország első királyától származott, erényekkel nagyon feldíszítve ragyogóan tündökölt” – olvasható Szent Imre 1110-ből származó legendájában.

Imre herceg neveltetésére nagy gondot fordítottak: oktatását 1015-ben Gellért püspök vette át. Hét éven keresztül tanította Imre herceget latinra, elvégeztette vele a kor legmagasabb iskolai fokozatait; a tudományok mellett a vallásba, valamint a papi élet rejtelmeibe is beavatta.

A herceg aztán tizenöt éves korától István király mellett nevelkedett, számára íródtak az Intelmek. Elsajátította az államirányítás tudományát, a hadvezérséget és a diplomáciát. Az 1020-as évek végén elfoglalta a trónörökös hercegeket megillető dukátust (valószínűleg a bihari dukátust), és apja rá bízta a királyi sereg parancsnokságát is.

„[…] szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam, jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: »Irgalmasságot akarok és nem áldozatot«.”                                 

Szent István király intelmei Imre herceghez (részlet)

A huszonhárom éves Imre herceg kész volt az uralkodásra, így megfelelő feleséget kerestek számára. Édesapja kívánságára megházasodott, de feleségével szűzi életet élt, minthogy – legendája tanúsága szerint – a veszprémi Szent György-kápolnában égi szózatot hallott, hogy testi-lelki szüzességben töltse életét: „Megtörtént, hogy mikor egyik éjjel titokban, csupán egyetlen szolgát magához véve imádkozni ment abba az igen ősi és ódon templomba, amit Veszprém városában Krisztus drága vértanújának, Györgynek a tiszteletére építettek, hogy ott imádságba merülve magában azt fontolgassa, milyen még kedvesebb dolgot ajánlhat fel Istennek, hirtelen nagy ragyogással világosság árasztotta el az egész templomot. Isteni hang bent a magasban így szólt: »A legkiválóbb dolog a szüzesség! Lelked és tested szüzességét kívánom tőled. Ezt ajánld fel, ebben a szándékodban tarts ki!«”

Imre herceg 1031. szeptember 2-án halt meg, miután vadászat közben egy vadkan megsebezte, valószínűleg a bihari Igfon-erdőben. Itt épült fel a 11. és a 12. század fordulóján a Szent Imre-apátság a herceg szentté avatása után. Holttestét az akkor még épülő fehérvári bazilikában helyezték el. Halálakor és halála után sok csodás esemény történt a legenda szerint, az egyik ilyen Szent Euszébioszhoz kötődik.

„…ugyanabban az órában, amelyikben Szent Imre meghalt, Szent Euszébiosz, a palesztinai Caesarea érseke, amikor a papsággal és a néppel együtt körmenetben vonult, angyalok kellemes hangját hallotta a magasban. Szívét egészen kitárva Pannónia első királyának, Szent István fiának, Szent Imrének a lelkét látta felfelé vitetni. De ott volt az ördögök sokasága is, mintha valamit még felfedezhetnének benne, hogy ennek a nagy hitvallónak még valami akadályt állíthassanak. És amikor Szent Euszébiosz ezen a látomáson elcsodálkozott, ugyanebben az órában hallotta felülről, hogy Szent Imre lelke ujjongással vitetett a mennybe. Ugyanez a látomás és a kellemes dallam is Szent Euszébiosz imádságára egy esperesnek is megmutatkozott.”

VII. Gergely pápa Szent László király uralkodása idején, 1083. november 4-én István királlyal és Gellért püspökkel együtt avatta szentté Imre herceget. Ünnepe november 5-ére került.

A szent herceg neve keresztnévként igen népszerű, sőt családnévként is (Imre, Imreh stb.) ismert.

Istenünk, te Szent Imrét tündöklő ifjúságában emelted szentjeid társaságába, miután sugallatodra neked szentelte életét. Engedd, hogy mindenkor közbenjáró segítőnk legyen nálad. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik, a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez – Középkor (1000–1530)
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.

Magyar Kurír

„Ezt az embert vasból gyúrták” – Borromeo Szent Károly

KULTÚRA – 2024. november 4., hétfő | 6:002

Carlo Borromeo milánói bíboros-érsek a tridenti zsinat határozatainak első végrehajtója volt. Ünnepét halálának emléknapján, november 4-én tartja a Katolikus Egyház. Nevéhez fűződik Jézus halotti leplének Torinóba vitele.

Borromeo Károly a milánói hercegséghez tartozó lombardiai Arona grófjának fiaként született 1538. október 2-án. Édesanyját, Medici Margitot, aki IV. Piusz pápa húga volt, már csecsemőkorában elvesztette. Mostohaanyja, Tassea dal Verme klerikusnak adta a fiút, hogy legyen, aki elfoglalja a családnak fenntartott egyházi javadalmakat.

A 12 éves Károly reverendát öltött. A római bencés kolostor kommendátor apátjaként neki járó jövedelmet szétosztotta a szegények között. Tizenhat éves korában Páduába küldték, hogy jogot tanuljon. Tanulmányai befejeztével nagybátyját pápává választották, aki Rómába hívta, bíboros-államtitkárává és a milánói érsekség adminisztrátorává tette Károlyt. Magatartása, életvitele rendkívül világias volt szeretett bátyja, Frigyes haláláig. 1563-ban pappá és püspökké szentelték.

A tridenti zsinat befejeztével, 1565-ben a milánói érsekségen igyekezett végrehajtani a határozatokat. Reformjai számos érdeket sértettek, sokan ellenségesen fogadták. A reform döntő elemének a papnevelés megújítását tartotta, ezért már 1565-ben internátust és iskolát nyitott a papnak készülők számára – ez volt a milánói szeminárium őse. A lakosság vallásos képzésének javítása érdekében felkarolta a Castellis da Castello által 1536-ban alapított hittaniskola ügyét is. Paviában a műveltebb hívők lelki képzésére megnyitotta a Borromeum Intézetet. Papjainak gondját viselte. Hatalmas egyházmegyéjét háromszor látogatta végig. Kivételesen sokat látogatta egyházmegyéjét, hogy személyesen győződjön meg a reformok haladásáról, a vallásos élet megtisztításáról.

Előkelő kapcsolatait sohasem használta fel családi vagy baráti érdekek előmozdítására, csupán a lelkek és Isten Országának előmenetelére. Néri szent Fülöp, látva ezt a fáradhatatlan munkásságot, így kiáltott fel: „Ezt az embert vasból gyúrták!” Jézus példája szerinti jó pásztor volt, Milánó érsekeként az 1567. évi pestis idején, amikor a város vezetői valamennyien elmenekültek, hősies önfeláldozással állt helyt a vész sújtotta városban, és ápolta a betegeket. Vagyonát, az ínséget szenvedőkre költötte, és ahol orvossággal már nem tudott segíteni, vigaszt öntött a lelkekbe. Menhelyeket állíttatott föl, a betegeket ideiglenes kórházakba gyűjtötték össze. A járvány tetőpontján zárlatot kellett elrendelni mindazoknak, akik saját házukban maradtak. Ezeknek – főleg a betegeknek és a haldoklóknak – az érsek ambuláns szolgálatot szervezett. Helytállása miatt az 1567-es járványt később „Szent Károly pestisének” nevezték el.

A járvány idején megfogadta, ha az Úr véget vet a szenvedésnek, hálából elzarándokol a franciaországi Chambérybe, ahol Jézus halotti leplét, az egyház egyik legnevezetesebb kegytárgyát őrizték. Akkoriban meglehetősen viszontagságos útnak számított az átkelés az Alpokon, ezért Emanuele Filberto herceg, aki meg akarta kímélni Károlyt az ezzel járó törődéstől, Torinóba vitette a leplet, amit azóta hívnak torinói lepelnek.

Minden vagyonát a szegényekre költötte, a templomokban, kolostorokban és a szerzetesrendekben elburjánzott visszaéléseket felszámolta. Szolgálata felőrölte erejét. Negyvenhat évesen halt meg. V. Pál pápa avatta szentté 1610-ben. 1613 óta ünnepét november 4-én tartják.

Urunk, Istenünk, őrizd meg népedben Borromeo Szent Károly püspök lelkületét, hogy Egyházad szüntelenül megújuljon Fiad képmására, és így megismertesse Krisztust a világgal. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete

Magyar Kurír

Boldog Romzsa Tódor püspök és vértanú

KULTÚRA – 2024. október 31., csütörtök | 6:003

Boldog Romzsa Tódor görögkatolikus püspökre emlékezünk liturgikus emléknapján, október 31-én. A püspök a szovjet vallás- és egyházüldözés idején elutasította a Rómával való egység megtagadását, és egészen a vértanúságig hűségesen szolgálta híveit.

Romzsa Tódor 1911. április 14-én született a kárpátaljai Nagybocskón (Velikij Bicskov), Máramaros vármegye rahói járásában görögkatolikus magyar családban. A huszti reálgimnázium után teológiai tanulmányait Rómában végezte. Itt szentelték pappá 1936 karácsonyán. A Pápai Gergely Egyetemen szerezte licenciátusát.

1937 júliusában tért haza Kárpátaljára, ahol a lelkipásztori munka mellett 1939-től az ungvári szeminárium spirituálisa és filozófiatanára volt. Dudás Miklós hajdúdorogi görögkatolikus püspök, Scheffler János szatmári és Madarász István kassai püspökök szentelték püspökké Ungváron 1944. szeptember 24-én. Jelmondata: „Szeretlek téged, Uram, én erősségem; az Úr az én erősségem és oltalmam.”

Egy hónap múlva a Vörös Hadsereg megszállta és a Szovjetunióhoz csatolta Kárpátalját. A szovjet vallás- és egyházüldözés idején˜– amely a görögkatolikus egyház megszüntetésére, az ortodox egyházba való beolvasztására irányult – Romzsa Tódor püspökként a békés ellenállás fontos alakjává vált. Határozottan elutasította a Rómával való egység megtagadását, kitartásra és egységre szólítva papjait és híveit. A katolikusok ellen rágalomhadjáratot indítottak, templomaikat lefoglalták, mindennaposak voltak a letartóztatások, a kirakatperek, a szibériai száműzetések, börtönbüntetések és merényletek.

Munkássága az etnikumok közti ellentétek kibékíthetőségének is szép példája – magyar volt, de természetesnek tartotta, hogy mindegyik papjával, híveivel azok nyelvén beszéljen.

Ellenálló tevékenysége miatt 1947-ben Hruscsov, az Ukrajnai Kommunista Párt Központi Bizottságának vezető titkárának a kérésére Sztálin engedélyezte titkos likvidálását, Pavel Szudoplatov KGB tábornokot bízva meg az akció felügyeletével (Trockij mexikói meggyilkolását is ő szervezte). 

A lókai filiális templom felszenteléséről kísérőivel együtt hazafelé tartó püspök lovaskocsiját a szomszéd falu, Iványi közelében katonai teherautójukkal elgázolták, a sebesülteket agyba-főbe verték. A főpap nem halt meg, de súlyosan megsérült, beszállították a munkácsi kórházba. Itt a sikeres műtét után egy kórházi takarítónőnek álcázott KGB ügynök méreginjekciót adott be a püspöknek. Romzsa Tódor halála a 1947. november 1-jére virradó éjszakán állt be. 

A merénylet célja a hívők megfélemlítése, a papok megtörése volt. A püspök 1947. november 4-i temetése gyásznap volt Kárpátalja görögkatolikusai számára. Az ungvári görögkatolikus katedrális kriptájában temették el, de 1949-ben, amikor a szovjet hatóság átadta a templomot az orosz ortodox egyháznak, elterjedt a hír, hogy testét elszállították. 1998. június 3-án Puskás László (életrajzírója) találta meg az ereklyéket az 1990-től már ismét görögkatolikus székesegyház szétrombolt kriptájában. A hiteles azonosításra a budapesti Természettudományi Múzeum Embertani Intézetében került sor. Az ereklyéket 2003. június 26-28-án ünnepélyesen átszállították Ungvárra, és elhelyezték a székesegyház Szent Kereszt mellékoltárában. 

Romzsa Tódort huszonnyolc görögkatolikus vértanú társával együtt II. János Pál pápa avatta boldoggá 2001. június 27-én Ukrajnában, Lembergben (Lviv).

Istenünk, te Boldog Romzsa Tódor püspököt és vértanút többnemzetiségű híveid lelkipásztorává tetted. Segíts, hogy megalkuvás nélküli tanúságtételének és életáldozatának példáját keresztény életünkben mi is hűségesen kövessük! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

A vértanú püspökről a Zemplén Televízió 2015-ben dokumentumfilmet készített, melyben egyházi személyek, szakértők és történészek segítségével mutatják be Romzsa Tódor püspök életét, üldöztetését és boldoggá avatását. A film ITT tekinthető meg.

Forrás
Puskás László: Megalkuvás nélkül. Boldog Romzsa Tódor élete és vértanúhalála
Katolikus.hu
Szegedi Görög Katolikus Egyházközség honlapja

Magyar Kurír

Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostolok

KULTÚRA – 2024. október 28., hétfő | 6:00

Arra a két apostolra emlékezünk október 28-án, akikről a tizenkettő közül a legkevesebbet tudunk az Újszövetségi Szentírásból.

Simon és Júdás szerepelnek az apostolnévsorokban (Mk 3,18; Mt 10,4; Lk 6,15; ApCsel 1,13). Lukács Simont „Zelótá”-nak nevezi, ebből arra következtethetünk, hogy Simon korábban a fanatikusan Róma-ellenes párthoz tartozott. Máté és Márk a buzgó melléknévvel említik őt, ez szintén a zelóták harcos pártjához való tartozására utalhat. Júdást Máté és Márk Tádénak nevezik, amely azt jelenti: bátor.

Szent Simon szobra a Lateráni Keresztelő Szent János-bazilikában
(Francesco Moratti alkotása)

Simonról négyszer tesz említést a Szentírás, mindannyiszor az ifjabb Jakab és Júdás Tádé társaságában, akik Jézus rokonai voltak. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy Simont is rokoni szálak fűzhették Jézushoz. A hagyomány azt is tudni véli, hogy idősebb és ifjabb Jakab után Simon volt Jeruzsálem harmadik püspöke, aki sok térítő útja után magas kort ért meg.

 Szent Júdás Tádé szobra a Lateráni Keresztelő Szent János-bazilikában
(Lorenzo Ottoni alkotása)

Szent Jánosnál olvassuk, hogy „Júdás, nem a karióti”, felteszi Jézusnak a kérdést: „Uram, hogy van az, hogy nekünk akarod kinyilatkoztatni magadat és nem a világnak?” (14,22). A válasz látszólag megkerüli a kérdést, de lényegében érinti a tanítványok hivatását és Jézushoz való kapcsolatát: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, és Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk, és benne fogunk lakni.”

Legendájuk szerint a két apostol együtt lett vértanú Perzsiában. Simon ereklyéi Rómában, a Szent Péter-bazilikában és a franciaországi Toulouse-ban találhatók. A kelmefestők és a tímárok, valamint a favágók védőszentje, mivel a hagyomány szerint kettéfűrészelték. Júdás Tádét agyonverték. Ereklyéi szintén a Szent Péter-bazilikában, valamint Franciaországban, Reimsben és Toulouse-ban találhatók. A kőművesek, tímárok, vésnökök védőszentje, és oltalmát kérik reménytelennek látszó ügyekben, tanácstalanság idején, valamint elveszett dolgok megtalálásához.

Ugolino di Nerio: Szent Simon és Szent Júdás Tádé (1325–28)

Ünnepüket a Jeromos-féle Martirológium október 28-ra teszi. Rómában a 9. századtól ünneplik őket.

A legenda szerint Júdás Tádé gyógyította meg az edesszai istenfélő királyt, Abgárt. Mikor az apostol megjelent a király előtt, mennyei fény sugárzott az arcáról. A király azonnal boldogan megvallotta hitét az Isten Fiában, Júdás pedig fogta a magával hozott kendőt, Veronika kendőjét, amelyen Jézus arca volt látható, betakarta vele a leprában szenvedő király arcát, és az mindjárt visszanyerte egészségét. A király halála után, 57 körül, a kendőt befalazták a városfalba a nyugati kapunál, elrejtve fia elől, aki üldözte a városban a keresztényeket. Ezt Caesareai Euszebiosz püspök írta meg a 4. században, de a legenda többféle változatban is fennmaradt.

Perzsiában a béke hírnökeivé vált a két apostol, Simon és Júdás, miután megjövendölték, hogy a pogány papok által megjósolt hosszú háború nem fog bekövetkezni. Miután a béke bizonyossá vált, a herceg máglyára akarta vettetni a pogány papokat a hazugságuk miatt, Jézus tanítványai azonban így könyörögtek: „Mi nem azért küldettünk, hogy élőket megöljünk, hanem hogy holtakat életre keltsünk!” E magatartás híre eljutott a király fülébe is, és elrendelte, hogy a két apostol szabadon működhet országa területén.

Abgár király a kendővel (10. század)

Ők miután bejárták már az egész országot, eljutottak egy városba, melynek népét ellenségeik feltüzelték ellenük. Elfogták és a pogány templomba hurcolták őket. Akkor megjelent nekik az Úr angyala, és mindkettőjüket választásra szólította fel: vagy azonnal meghalnak mind, akik ellenük támadtak, vagy ők lesznek vértanúk. Mindketten a vértanúságot választották, de csodajelet kértek, hogy megtérjenek az emberek. Azt kérték, hogy csillapodjon le a tömeg dühe, és mindegyik gonosz lélek zúzza szét a saját bálványát. Mikor a bálványképek mindenki szeme láttára darabokra törtek, a pogány papok rárohantak az apostolokra, és megölték őket.

Lukács evangélista Simont buzgónak nevezi, mert zsidó öntudatának, vagyis Istennek, az Ő népének és az Ő törvényének buzgó ápolásával tűnt ki. Simon tehát Máté ellentéte volt, aki mindezeket semmibe véve adószedőként tisztátalan foglalkozást űzött. Kézzelfogható jele ez annak, hogy Jézus a legkülönbözőbb társadalmi és vallási rétegekből hívja meg tanítványait, minden előítélet nélkül. Őt az ember érdekli, nem a társadalmi helyzet. Jézus tanítványi körében mindannyian – még ha ennyire különbözőek is – együtt éltek, mivel a Mester személye egyesítette őket. Lecke ez számunkra is, akik gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy a különbségeket és az ellentéteket hangsúlyozzuk, megfeledkezve arról, hogy Jézus Krisztusban megadatott nekünk a konfliktusok elkerüléséhez szükséges erő.

Júdás Tádénak tulajdonítható az Újszövetség egyik levelének szerzősége. Levele arra figyelmeztet, hogy a korunkban felbukkanó kísértések és szellemi áramlatok között megőrizzük hitbeli öntudatunkat. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy ehhez erőre, érthetőségre és bátorságra van szükségünk a világ ellenállása közepette.

Szent Simon, a buzgó és Szent Júdás, a bátor korunk hősei a vallási gyakorlatokban megmutatkozó langyosság és a hit megvallásában tapasztalható félelem időszakában. Miért tudunk róluk ilyen keveset? „Az a leghelyesebb – válaszol Le Nain de Tillemont francia történész –, ha kíváncsiságunkat ebben az esetben alárendeljük az isteni bölcsességnek, amely »elrejti« előlünk a legnagyobb szenteket azért, hogy mi magunk is megtanuljunk »elrejtettségben« maradni, hogy annál jobban »megismertessük« másokkal Istent.”

(Részletek XVI. Benedek pápa 2006. október 11-ei katekéziséből)

Istenünk, te úgy akartad, hogy apostolaid által jussunk el neved ismeretére. Szent Simon és Szent Júdás Tádé közbenjárására add jóságosan kegyelmedet, hogy Egyházad szüntelenül gyarapodjék, és egyre több nép fogadjon el hívő lélekkel téged. A mi Urunk Jézus Krisztus a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Szent II. János Pál pápa

KULTÚRA – 2024. október 22., kedd | 6:00

Október 22. Szent II. János Pál pápa liturgikus emléknapja. Életútját felidézve emlékezünk rá.

Szent II. János Pál pápa Karol Józef Wojtyła néven született 1920. május 18-án Lengyelországban, a Krakkótól 50 kilométerre fekvő kisvárosban, Wadowicében. Korán árvaságra jutott: édesanyja, Emilia Kaczorowska 1929-ben halt meg. Bátyját, Edmundot, aki orvos volt, 1932-ben, édesapját pedig 1941-ben veszítette el.

1938-ban beiratkozott a krakkói Jagelló Egyetemre, melyet Lengyelország náci megszállása alatt bezártak. Karol először egy kőfejtőben, majd a Solvay vegyi gyárban dolgozott. 1942-ben elkezdte tanulmányait az Adam Stefan Sapieha bíboros irányítása alatt álló, illegalitásban működő krakkói szemináriumban. Ebben az időben tagja volt egy szintén földalatti színháznak is.

1946. november 1-jén szentelte pappá Sapieha bíboros Krakkóban. Nem sokkal később Rómába küldték, ahol a francia domonkos szerzetes, Garrigou-Lagrange irányítása alatt tanult. A teológiai doktorátust 1948-ban szerezte meg. Disszertációját A hit értelmezése Keresztes Szent János szerint címmel írta. Tanulmányai időszakában a lengyel emigránsok lelkigondozásával töltötte a nyarakat Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában.

1948-ban visszatért Lengyelországba és különböző krakkói plébániákon, illetve egyetemi lelkészként szolgált. 1951-től folytatta filozófiai és teológiai tanulmányait, majd az erkölcsteológia és az etika professzora lett a krakkói szemináriumban és a lublini egyetem teológiai karán.

1958. július 4-én XII. Pius pápa krakkói segédpüspöknek nevezte ki. Püspökké szentelésére szeptember 28-án került sor a krakkói Wawel-székesegyházban. Püspöki jelmondatát később pápaként is megtartotta: Totus Tuus (Egészen a Tiéd). 1964 januárjában VI. Pál pápa kinevezte Krakkó érsekévé, majd 1967. június 26-án bíborossá kreálta.

Karol Wojtyła részt vett a II. Vatikáni Zsinaton, és fontos szerepe volt a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció megfogalmazásában.

I. János Pál halála után, 1978. október 16-án választották pápává. Elődei iránti tiszteletből a II. János Pál nevet választotta. Október 22-én a Szent Péter téren mutatta be székfoglaló szentmiséjét. Homíliájában hangzott el a híres „Ne féljetek!” felszólítás.

II. János Pál volt a 264. az egyházfők sorában, 455 év óta az első nem olasz pápa, az első szláv pápa. Közel 27 éves pontifikátusa az egyik leghosszabb a történelemben.

Az Egyházat imádsággal és gondoskodással vezette, minden megjelenését a derű és a remény hatotta át. Péteri szolgálatát fáradhatatlan missziós lelkülettel végezte: 104 apostoli utazást tett Olaszországon kívül, Olaszországon belül pedig 146-ot. Róma püspökeként az örök város szinte összes plébániáját meglátogatta. Kétszer látogatott Magyarországra: 1991. augusztus 16. és 20. között, valamint 1996. szeptember 6–7-én.

Minden elődjénél több egyházi és állami vezetővel találkozott. A szerdai általános kihallgatásokon több mint 17 millió ember vett részt pápasága alatt. A 2000-ben tartott nagy jubileumi évben több mint 8 millió zarándok érkezett Rómába.

Pápasága alatt 14 enciklikát adott ki, emellett számos apostoli levelet, apostoli buzdítást és apostoli konstitúciót írt.

A lengyel pápa több száz boldoggá és szentté avatást ünnepelt, Lisieux-i Szent Terézt az Egyház doktorává avatta. A boldogok közé emelte többek között Teréz anyát, a magyarok közül pedig Apor Vilmost és Batthyány-Strattmann Lászlót, illetve az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt. Szentjeink közül ő kanonizálta Kingát és Hedviget.

A fiatalok iránti szeretete vezette, amikor meghirdette az ifjúsági világnapot. Pápasága során ennek kapcsán 19 alkalommal találkozott fiatalok millióival.

II. János Pál pápaságának meghatározó momentuma volt a más vallásokkal való párbeszéd. A pápák közül elsőként ő lépett be zsinagógába 1986-ban. Hívására a világvallások vezetői több alkalommal találkoztak Assisiben, hogy együtt imádkozzanak a világ békéjéért.

Felkészültségével, mély emberismeretével, imádságával hozzájárult a közép-kelet-európai társadalmi változásokhoz, a kommunista rendszer összeomlásához. 

II. János Pál pápa vezette át az Egyházat a harmadik évezredbe.

2005. április 2-án, az általa liturgikus nappá tett Isteni Irgalmasság vasárnapjának vigíliáján halt meg. Azokban a napokban zarándokok milliói érkeztek Rómába. Temetésére április 8-án került sor.

Utóda, XVI. Benedek pápa 2011. május 1-jén avatta boldoggá, és ünnepét október 22. napjára jelölte ki.

2013 júliusában Ferenc pápa aláírta a szentté avatáshoz szükséges dokumentumot, majd 2014. április 27-én, az Isteni Irgalmasság vasárnapján XXIII. János pápával együtt szentté avatta II. János Pál pápát.

Mindenható, örök Isten, te úgy rendelted, hogy Szent II. János Pál pápa mint legfőbb pásztor vezesse híveidet, és mindnyájunk lelki javát szolgálja szavával és példájával. Közbenjárására oltalmazd Egyházadban a lelkipásztorokat és a gondjukra bízott nyájat, s vezesd őket az örök üdvösség útjára. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Vatican.va
Új Ember

Magyar Kurír

Szent Orsolya szűz, vértanú

KULTÚRA – 2024. október 21., hétfő | 9:00

A II. Vatikáni Zsinat előtti kalendárium szerint október 21-én emlékezünk Szent Orsolya vértanú szűzre és társnőire.

Szent Orsolya tiszteletének első bizonyítékai a 8-9. századból valók. Legendájának több változata ismert, de semmiféle történelmileg hiteles adatot nem tudunk róla, ezért a II. Vatikáni Zsinat után törölték emléknapját a Római Kalendáriumból. Egyes források még Orsolya nevét sem említik, csupán szüzek egy csoportjának vértanúságáról szólnak, azonban sem a vértanúság helyét, sem idejét nem ismerjük biztosan.

Annyi azonban a régre nyúló tisztelet alapján valószínű, hogy Kölnben Istennek szentelt életet élő nők haltak meg hitükért. Haláluk időpontjaként a különböző írók más-más dátumot jegyeztek fel: volt, aki 238-ra, más 640-re tette vértanú halálukat, de a legvalószínűbb, hogy valamikor a 4. században történt.

A kölni Szent Orsolya-templomban olvasható egy 4. vagy 5. századból származó felirat, mely szerint egy Clematius nevű ember ezen a helyen, ahol szüzek szenvedtek vértanúságot, templomot építtetett az ő tiszteletükre egy korábban már ott állt, de leégett szentély helyén.

Hans Memling: Szent Orsolya mártírhalála (1489 körül)

A legenda, amely Orsolyáról és társnőiről, Aureliáról, Corduláról, Cumeráról és Kunigundáról hírt ad, elmondja, hogy Orsolya egy brit király leánya volt. Szépsége, bölcsessége és jámborsága messze földön híres volt. Szüzességet fogadott, ezért elutasította Aetherius pogány herceg házassági ajánlatát, majd társnőivel együtt menekülni kényszerült Angliából.

Egy másik forrás szerint csupán három év haladékot kért kérőjétől, mely idő alatt fiatal keresztény lányok – a legenda szerint tizenegyezer – gyűltek köré, akikkel közösséget alapított. Társnőivel zarándokútra indult Rómába. A kontinensre érve a Rajnán Kölnig hajóztak. Ott a hunok, akik éppen a várost ostromolták, elfogták és megölték őket.

Orsolya legendájának elterjedésében és elfogadásában nagy szerepet játszottak a német misztikus bencés apáca, Schönaui Szent Erzsébet (1129–1164) látomásai. Orsolya tisztelete Kölnből kiindulva szinte egész Európában elterjedt. Bingeni Szent Hildegárd himnuszt írt a vértanú szüzekről, Merici Szent Angéla pedig Szent Orsolya oltalma alá helyezte az általa alapított rendet a 16. században, ezért később orsolyitáknak nevezték el őket.

Hazánkba német telepesek hozták el Orsolya és társai tiszteletét – a Képes Krónika szerint a szüzek Attila parancsára szenvedtek vértanúhalált.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír

Boldog IV. Károly király

KULTÚRA – 2024. október 21., hétfő | 6:00

Utolsó királyunkra, a 2004-ben boldoggá avatott IV. Károlyra emlékezünk október 21-én.

Károly osztrák főherceg 1887. augusztus 17-én született az alsó-ausztriai Persenbeug várában. Apja Ferenc József unokaöccse, Ottó főherceg, édesanyja Mária Jozefa szász királyi hercegnő volt. Anyja mély katolikus hitben nevelte. Már kisgyermekként kialakult benne az érzékenység mások szenvedései iránt.

Maria Vinzentia Faunland nővér, a soproni orsolyita zárda stigmatizált apácája Károly nyolcéves korában megjövendölte, hogy sok szenvedés lesz az osztályrésze. Azt kérte, „burkolják a fiatal főherceget imádságba, mert császár-király lesz, aki sokat fog szenvedni, és célpontja lesz a pokol támadásainak”. Károly halála után ebből az imádkozó közösségből alakult ki a Károly Király Imaliga a népek békéjéért.

Károly szerelmi házasságot kötött Bourbon-Pármai Zita hercegnővel. Mariazellben kérte meg Zita kezét – a Szűzanyára bízták magukat, jegygyűrűjükbe ezt vésették: „Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Szülője”. Közös életcéljukat Károly így fogalmazta meg eljegyzésükkor: „Mostantól egymást kell kölcsönösen az égbe vezetnünk!” 1911. október 21-én házasodtak össze. Nyolc gyermekük született. Halálos ágyán a király ezt mondta hitvesének: „Végtelenül szeretlek téged.”

yermekeik nevelésében – a Habsburg családi szokásokkal szemben – a szülők is aktívan részt vettek, a színvonalas oktatás mellett boldog, szeretetteljes légkört biztosítottak számukra. A király egyik utolsó kívánsága pedig az volt, hogy halála után gyermekeit öt magyar bencés szerzetes nevelje.

Károly 1914. június 28-án, Ferenc Ferdinánd halálát követően lett az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse, majd Ferenc József halála után, 1916. november 21-én foglalta el a császári trónt.

1916. december 30-án koronázták Magyarország apostoli királyává a Mátyás-templomban. Őszintén szerette és becsülte népünket, magyarul éppen olyan jól beszélt, mint németül. Ezt mondta egyszer: „Ha a magyarok a hazájukról beszélnek, annyi hűség árad a szemükből.”

„A királyt látom, térdel az oltár lépcsőjén.
Innen, a nagy távolságból még ifjabbnak és szokatlanabbnak vélem őt. Önkéntelenül Szent Imre herceg alakja tűnik fel a képzeletemben, akinek üvegfestményét itt láttam valamikor e templomban. Csak azok érezhették át a király áhítatos, szinte önfeláldozó magatartását az Úr szolgái előtt térdepelvén, akik gyermek- és ifjúkorukban sokat jártak a templomokba. Olyan volt e percben a fedetlen fejű, fürtös hajú, piros kabátos ifjú, mintha most szállna el a mennyekbe a lelke, hogy Istentől kérjen felhatalmazást ahhoz, hogy a szent magyar királyok koronáját homlokára tehesse.
A legnyugodtabb lelkek is bizonyos szokatlan borzongást érezhettek e percekben. A király lelke Istennél van. Talán mint egy hófehér galamb repült fel az égbe, mindig magasabbra emelkedvén fénylő szárnyain, túl a földön, túl a felhők borúján, majdnem oly kicsiny már, mint egy fénylő csillagocska… És lendülő megadással veti magát az Úr zsámolya elé.
Ekkor térdepelt másodszor IV. Károly az oltár lépcsőin, midőn is olajjal megkenték.
S ez időtől kezdve úgy járt-kelt a király a ceremóniák előírása szerint, a sekrestyébe, ülőhelyére, majd ismét vissza az oltárhoz, mintha valóban távol, Istennél volna a lelke.
Csodálatos, emberfeletti dolog ez, hitetlen olvasó az Úr 1916-ik esztendejében, midőn már csaknem elfelejtettük, hogy van valaki felettünk.”

(Részlet Krúdy Gyula A koronázás című írásából)

Károly huszonkilenc évesen, a világháború harmadik évében lett császár és király. Fiatalon, kormányzati tapasztalatok nélkül indult el földi értelemben sikertelen, de annyi jóakarattal teli keresztútján. Uralkodói hivatására úgy tekintett mint Krisztus követésének áldozatos útjára: minden cselekedetében a rábízott népek iránti szeretet vezérelte, életét értük szentelte. Vallotta, hogy egy uralkodó legszentebb kötelessége a béke helyreállítása. Az első pillanattól kezdve ki akarta vezetni népeit az értelmetlen háborúból. Ő volt az egyetlen a vezető európai politikusok közül, aki támogatta XV. Benedek pápa megbékélést szolgáló erőfeszítéseit. Béketörekvéseiben legnagyobb támasza hitvese, Zita volt.

Már trónra lépésekor kiadott kiáltványában is a béke megteremtését nevezte meg fő feladatának: „Mindent meg akarok tenni, hogy a háború borzalmait és áldozatait a legrövidebb határidővel megszüntessem, a béke súlyosan hiányolt áldásait népeim számára visszanyerjem…”

* * *

„Károly király volt az egyetlen tisztességes ember, aki a háború alatt vezető helyen állott, de nem hallgattak rá. […] Őszintén akarta a békét, és éppen ezért gyűlölte őt az egész világ.” (Anatole France)

„Mindent inkább, mint csak egy igazságtalanságot. Ez a keresztény lelkiismeret a trónon. A háborútól való iszonyodása és szenvedélyes törekvése a béke helyreállítására szintén nem csupán a politikai belátásból táplálkozott, hanem abból a forró emberszeretetből, melynek forrása nála az istenszeretet volt.” (Apponyi Albert)

„Minden erejét a béke megteremtésére fordította, támadások és meg nem értettség árán is. Ezért napjainkban is követendő példa számunkra, kinek közbejárását kérhetjük az emberiség békéjének érdekében.” (XVI. Benedek pápa)

* * *

Károly célja egy demokratikusabb és szociálisan igazságosabb birodalom létrehozása volt, ahol a trón valódi támasza a népek szeretete és elégedettsége. A rendkívül súlyos helyzet ellenére széles körű és példaértékű szociális törvénykezésbe kezdett. A magyarországi koronázási lakoma tizenkilenc fogását a budapesti hadikórházakban küldette a koronázás estéjén, a magyar országgyűlés által neki és hitvesének ajándékozott ötven-ötvenezer aranyat pedig szociális célokra, hadiözvegyek és -árvák megsegítésére fordították. Szociális érzékenységét mutatja, hogy ő hozott először létre a világon népjóléti minisztériumot, először Ausztriában, majd Magyarországon, 1917-ben. Az Egyház társadalmi igazságosságról szóló tanítása alapján gyakorolta uralkodói hatalmát.

Egész életét a kötelességérzet és a felelősségtudat jellemezte. Az önuralom rendkívül fontos volt számára, ahogy mondta, „ez a legnehezebb uralkodás”. Gyermekkorától fogva különleges tisztelettel tekintett az Oltáriszentségre. Akárhol élt, mindig volt a lakhelyén egy magánkápolna, ahol az Eucharisztiát őrizték. Éjszakánként sokszor imádkozott csöndes magányban az örökmécses fényénél.

„Egy dolgot lehetett benne, mint uralkodóban, kifogásolni: túl nagy, általános emberi jóságát, ami nem az a fajta mindent elnéző jóság volt, hanem igényes, bizalmas jóság.” (Egy munkatársa visszaemlékezése Károly királyra)

A háború végén IV. Károly magatartása tette lehetővé, hogy Ausztriában további vérontás és polgárháború nélkül, békésen valósuljon meg az átmenet egy újabb társadalmi rendbe. Ennek ellenére elűzték hazájából.

Hazánkba kétszer próbált visszatérni mint apostoli király, aki esküt tett a szolgálatra, melyet Istentől kapott. XV. Benedek pápa is a Magyarországra való hazatérésre biztatta őt, azt kérte, legyen az Egyház védelmére, mert keletről veszedelem fenyegeti Európát, ami könnyen katakombákba kényszerítheti ismét az Egyházat, és önkényuralomba sodorhatja a népeket.

„Ha valaha visszatérek Magyarországra, úgy azt bizonyára nem uralkodási vágyból teszem. Töviskoronát viseltem eddig, és töviskorona az, amit Magyarország visszaadhat nekem. A koronázási eskü mindig azt jelentette számomra, hogy a király és a nemzet virágzásban és romlásban egyaránt össze kell, hogy kapcsolódjék.”

A második visszatérés alkalmával, 1921. október végén a vérontás megelőzése érdekében végleg letette kardját. Zitával együtt Tihanyba vitték, a bencés apátságban töltötték utolsó magyarországi napjaikat.

* * *

„Legutoljára aggódva léptem be szobájába [Tihanyban]. Azt hittem, megtört, a kegyetlen sors iszonyú csapásai alatt levert és vergődő királyt találok, akinek vigasztalására alig lehet szavakat, annál kevésbé helytálló érveket találni. […] A király fölött nem vonult el nyomtalanul a nagy vihar. Haja megfehéredett. Arcán gondok mély vágásai. Ünnepélyesen komoly a megjelenése, amilyen az önérzetes szenvedőké. Helyzetével teljesen tisztában van. Nem vár magyarázatot vagy vigasztalást. […] De azért rendületlenül bízik és hisz: »Bármit is kell szenvednem, Krisztus Urunk többet szenvedett.« Ilyen léleknek fölösleges a vigasztalás. Kikényszeríti csodás erejével a bámulatot. Áldozatos élete végén egészen méltó volt az utolsó szó: »Fölajánlom életemet váltságul népemért.«” (Csernoch János bíboros, hercegprímás visszaemlékezése)

„Elkeserít, ami történt. Magyarország keservesen fog bűnhődni azért, amiért felkent apostoli királyára lőtt, aki nemcsak koronás király, de egy valódi szent!” (Batthyány-Strattmann László a második hazatérési kísérlet után)

* * *

Bajánál hagyta el a királyi pár örökre hazánk területét. Az antant dunai hajója innen vitte őket száműzetésük helye, Madeira szigete felé. Az Atlanti-óceán szigetén egy nyirkos házban, szegénységben élt a királyi család. Károly azonban itt sem veszítette el hitét, derűjét. Élete végleg állandó, folytonos imádsággá vált.

A mostoha körülmények között 1922 márciusában súlyosan megbetegedett a király. A fájdalmakat és a szenvedést elfogadta, és engesztelésül felajánlotta népeiért. Halálos ágyán mindenkinek megbocsátott, aki elárulta őt. Életeszméjét az utolsó napon így fogalmazta meg: „Igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon.”

1922. április 1-jén hunyt el. Temetésén Antonio Manuel Pereira Ribeiro püspök így beszélt: „Madeirának a mai napig kellett várnia a maga szentjére és most megtalálta azt. Egy mártírt adunk vissza az anyaföldnek.” Károly sírja azonnal zarándokhellyé vált, szent remeteként, családapaként, vezeklő uralkodóként tisztelték a madeiraiak.

Zita Károly halála napjától fogva csak gyászruhát viselt. Hitre és emberségre nevelte nyolc gyermeküket. Élete 97. évében halt meg, 1989. március 14-én. Halála után térhetett csak haza, a Habsburgok temetkezési helyén, a bécsi kapucinus templom kriptájában nyugszik.

1972. április 1-jén, IV. Károly égi születésnapjának 50. évfordulóján az illetékes egyházi bizottság és a család képviselőinek jelenlétében Madeirán sor került a király koporsójának fölnyitására; testét romlatlan állapotban találták.

2003. április 12-én II. János Pál pápa jelenlétében kihirdették a dekrétumot, amely elismerte Károly király hősies erénygyakorlatát, életszentségét. Ugyanebben az évben december 20-án pápai dekrétum hitelesítette a Károly király közbenjárására Brazíliában, 1960-ban történt csodás gyógyulást.

Szent II. János Pál pápa 2004. október 3-án avatta boldoggá az utolsó apostoli magyar királyt. Liturgikus emléknapját pedig október 21-ére helyezte. A boldog király ünnepét így nem halálának, hanem házasságkötésének évfordulóján üli meg az Egyház, ezzel is példás házaséletére irányítva a figyelmet, valamint arra, hogy a házasság a szentté válás egyik kitüntetett útja.

Istenünk, aki Boldog Károlyt viszontagságos úton a földi királyságból a Te országodba vezetted, és mennyei koronával jutalmaztad, az ő közbenjárására add meg nekünk, hogy Szent Fiadat és testvéreinket szolgálva mi is eljussunk az örök életre. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Forrás
Katolikus.hu
Vatican.va
Mindszentyalapítvány.hu
Ifj. Bertényi Iván: IV. (Boldog) Károly, Korunk, 2016/8
Kovács Gergely: Zita és Károly – Akik egymást segítették az égbe, Veszprém, 2017

Magyar Kurír

Aki megfestette a Szűzanya arcát – Szent Lukács evangélista

Kultúra – 2024. október 18., péntek | 6:00

Október 18-án Szent Lukácsra emlékezünk, aki orvosként Krisztusban fedezte fel az emberiség gyógyítóját, és akit a festők védőszentjeként is tisztelünk. Evangéliumában különös tisztelettel írt Szűz Máriáról, mintegy hiteles képet festve így Krisztus édesanyjáról.

Az apostolok cselekedeteiben olyan részletekkel találkozunk, amelyek alapján feltételezhető, hogy Szent Lukács Antiochiában nőtt fel pogány görög nemzetiségű családban. Leírásaiból kitűnik, hogy tájékozott volt a városban és az antiochiai keresztények körében. És bár két szentírási könyvet tulajdonít neki a hagyomány, személyéről mégis keveset lehet tudni. Igazi evangélista, aki nem önmagáról, hanem a világ Üdvözítőjéről akar beszélni, hogy minden istenszerető lélek megtudhassa, mennyire igaz mindaz, amire az Egyház tanította.

Szent Lukács  ábrázolása a Sainte-Aure-evangeliáriumban
(850 körül, Bibliothèque de l’Arsenal, Párizs)

A Kolosszeieknek írt levél záradékából tudjuk Lukács eredeti foglalkozását, mert Szent Pál ezt írja: „Köszönt benneteket Lukács, a kedves orvos” (Kol 5,15). Minden jel arra mutat, hogy a pogány ifjú, Lukács Barnabás és Pál tanítványaként ismerkedett meg az evangéliummal, majd a foglalkozásából, orvos mivoltából adódó pontosság- és hitelességigénytől hajtva, a Szentlélektől vezérelve útra kelt, hogy utánajárjon mindannak, amit Krisztusról hallott. Találkozhatott még a Szűzanyával, továbbá az egykori tanítványokkal, gyógyult betegekkel, vakokkal, talán Lázárral is. Nagyon sok olyan eseményt és részletet is leír, melyek más evangéliumokban nem találhatók (Angyali üdvözlet, Mária Erzsébetnél, a gyermek Jézus, az irgalmas szamaritánus, a gazdag ember és Lázár, a farizeus és a vámos imája, a vérrel verítékezés, a tékozló fiú stb.). Ezek az értékes részek megmutatják Szent Lukács csodálatos lelki tulajdonságait. 

A pogány Lukácsra is (mint Mátéra) nagy hatással volt az a felismerés, hogy a próféták jövendölései szerint Sionból jön a törvény, és Jeruzsálemből sugárzik szét az egész világra az üdvösség. Simeon hálaimájában felcsendül az egyetemesség gondolata – ezt az imát csak Lukács írta le az evangélisták közül: „Ez a Gyermek világosság a pogányok megvilágosítására és dicsőség a te népednek, Izraelnek!” (2,32).

Fra Filippo Lippi: Szent Lukács (1454 körül)

Amikor az első missziós útról Pál és Barnabás visszatért Antiochiába, beszámolójuk lényege annak elbeszélésében állt, hogy „Isten általuk a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját” (ApCsel 14,27). Ebből a beszámolóból később nagy vita kerekedett, mert a mózesi törvény mellett kardoskodók azt követelték, hogy a pogányokat előbb tegyék zsidóvá a körülmetéléssel, s csak utána lehetnek keresztények, mert nekik is végig kell járniuk az Ószövetség „előkészítő iskoláját”. A döntést e kérdésben a jeruzsálemi zsinat hozta meg, felmentvén a pogányokat e kötelezettség alól. A vita heve azonban Lukács leírásából ma is jól érezhető (ApCsel 15. fejezet).

Az apostolok cselekedetei szerint Lukács Szent Pál munkatársa volt missziós útjai során, majd Pál Timóteusnak írt második levelében megemlíti, hogy elkísérte az apostolt Rómába, ahol fogságában is mellette volt.

A hagyomány úgy tartja, hogy az evangélista Szent Pál vértanúsága után Achájában, Dél-Görögországban szolgált püspökként, majd valószínűleg Patara városában ő is vértanú lett. Maradványait 357-ben vitték Konstantinápolyba.

Rogier van der Weyden: Szent Lukács a Madonna portréját rajzolja
(1435–40 körül)

A hagyomány szerint Lukács festette a római Santa Maria Maggiore-bazilikában őrzött Mária-képet és a częstochowai Fekete Madonna-ikont, valamint megfestette Jézus arcát is.

A Szűzanyáról a legtöbbet és a legszebben ő beszél, így, ha nem is ecsettel, de szavakkal képet rajzol égi édesanyánkról.

* * *

Szent Lukács, aki mint orvos különös részvéttel fordult a beteg emberhez, mint evangélista észrevette, hogy a Megváltó maga is orvos, sőt, ő „az Orvos”, aki a beteg emberiségnek meghozta a gyógyulást a megváltás művének beteljesítésével. Úgy mutatja be evangéliumában az Emberfiát, mint a betegek gyógyítóját, a bűnöket megbocsátó Irgalmat, aki árasztja az emberek között Isten jótéteményeit és hirdeti az irgalmasság evangéliumát.

Névtelen orosz ikonfestő képe az 1400-as évekből

A Legenda Aurea szerint maga a Lukács-evangélium is gyógyít, mégpedig háromféleképpen: sebeket gyógyít azáltal, hogy a megtört szívűeknek hirdeti a megváltást; erősít azáltal, hogy elmondja az örömhírt; végül megőriz az újabb romlástól azáltal, hogy közli az isteni törvényeket és evangéliumi tanácsokat.

A hagyomány szerint a Szűzanya sok dolgot megőrzött a szívében és emlékezetében éppen azért, hogy később a szent evangélistáknak elmondhassa. Lukács pedig felkereste őt, és sok kérdést tett fel neki az Üdvözítőről, s ezekre sorban választ kapott. Így írhatta meg az evangélium elején olyan részletesen Jézus gyermekségtörténetét, benne Mária imádságával, a Magnificattal és Zakariás himnuszával, a Benedictusszal.

A Szent Lukácsnak tulajdonított Mária-ikon, a Salus Populi Romani
(Santa Maria Maggiore-bazilika, Róma)

A Santa Maria Maggiore-bazilikában őrzött Mária-képről, amelyet a hagyomány Szent Lukács festményének tart, e történetet őrzi a hagyomány: Nagy Szent Gergely idejében, a 6. század végén pestis pusztított Rómában. Mivel a járvány nem akart szűnni, a pápa körmenetben hordozta körbe e képet a csapással sújtott városban, és a vész elmúlt.

Védőszentjüknek tekintik Szent Lukácsot az aranyművesek, a cizellálók, a zománckészítők, a festők, a kőfaragók, a művészek, az orvosok, az ötvösök, a sebészek, a szobrászok, az üvegfestők, a kórházak, a fürdők. Az ő nevét viseli a budai Lukács-fürdő.

Gyakran ábrázolták írás vagy festés közben. Szimbóluma a (szárnyas) bika. 

Urunk, Istenünk, te Szent Lukácsot kiválasztottad, hogy igehirdetésével és írásaival hirdesse a szegények iránti szeretetedet. Add, hogy minden keresztény egy szív, egy lélek legyen, és minden nép meglássa az üdvösséget. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.

Magyar Kurír

Isten gabonája, melyet a vadállatok foga őrölt tiszta kenyérré – Antiochiai Szent Ignác

Kultúra – 2024. október 17., csütörtök | 6:00

A lángoló hite miatt Theophorosznak, azaz Istenhordozónak is nevezett Antiochiai Szent Ignác püspökre és vértanúra emlékezünk liturgikus emléknapján, október 17-én.

Ignác püspököt az apostoli atyák közé soroljuk, nem csupán azért, mert még személyesen ismerhetett több apostolt is, hanem mert kiemelkedik azok közül, akik az apostolok után következő nemzedékben folytatták az Egyház alapjainak építését. Ignác nemcsak oszlop volt az épülő Egyházban, hanem levelei által századokon át, egész a mai időkig megvilágosítja a hívők szívét.

Legendája szerint Szent János apostol tanítványa volt, sőt az evangéliumokban is szerepelt – eszerint Ignác lett volna az a kisgyermek, akit Jézus a tanítványok körében magához vont, és azt mondta nekik: „Ha olyanok nem lesztek, mint ez a gyermek, nem mentek be a mennyek országába!”

Életrajzi adataiból azonban nem sokat ismerünk. Az első század közepe táján született, valószínűleg Szíriában. Vértanúsága körülményeiből arra következtethetünk, hogy rabszolga származású volt. Szent Péter és Eudiosz után harmadikként volt Antiochia püspöke. E város a római birodalom keleti részének és a hellén kultúrának, valamint Jeruzsálem mellett az Egyháznak is központja volt. Itt alakult az első pogányokból megtért keresztény közösség.

Ignác püspöknek egész életében harcolnia kellett a gnosztikusok ellen, akik a Jeruzsálem pusztulása miatt csalódott és kiábrándult zsidók között terjesztették tévtanaikat. Lelkipásztori gondját súlyosbította a Domitianus császár által elrendelt üldözés, amely elvileg a lázadozó zsidók ellen irányult, de alig tett különbséget a zsidók és keresztények között, azzal a megindoklással, hogy a kereszténység nem önálló vallás, hanem csupán egy zsidó szekta.

Domitianus halála után egy kis ideig békesség volt, Traianus császár alatt azonban Asia provinciában ismét üldözni kezdték a keresztényeket. Antiochiában is ellenük fordultak, valamikor a 110 és 115 közötti években. A püspököt is elfogták. Mivel az egész városban tisztelték, letartóztatása felháborodást keltett, nemcsak a keresztények, hanem a zsidók és a pogányok, sőt az eretnek gnosztikusok körében is.

Ignácot megbilincselték, és katonai őrizet alatt hajón Róma felé indultak vele, mivel a halálos ítélet úgy szólt, hogy vadállatok elé kell vetni Rómában. Azonban a hajó ismeretlen okok miatt kitérőt tett és érintette az Asia provinciabeli kikötővárosokat, így a keresztény közösségeknek alkalmuk nyílt arra, hogy felkeressék a fogoly püspököt. E látogatásokra válaszolva Ignác leveleket intézett a helyi egyházakhoz.

Hét levele – Efezusiakhoz, Magnésziaiakhoz, Trallésziekhez, Rómaiakhoz, Philadelphiaiakhoz, Szmirnaiakhoz, Polikárphoz –, melyek magyarul olvashatók az Ókeresztény írók sorozat második, Apostoli atyák kötetében, világosan jelzi a püspöki hivatal jelentőségét az Egyházban. Ignác az akkoriban mindenfelé terjedő eretnekségekkel szemben egyetlen menedéket lát: a hívő közösség szoros kapcsolatát a püspökével. Vezérelve az egység és a Krisztussal való egyesülés volt. Boldognak mondja azt az egyházközséget, amely olyan szoros kapcsolatban áll a püspökével, „mint az Egyház Jézus Krisztussal, és mint Jézus Krisztus az Atyával”. A szmirnai híveknek ezt írta: „Ahol a püspök megjelenik, ott legyen a sokaság, ahogyan ahol Krisztus van, ott van a katolikus Egyház.”

Elsőként beszélt a katolikus Egyházról – a katolikus kifejezés nála egyetemest jelent, és a püspökkel közösségben lévő egyházra utal. Nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy a püspökkel való egységnek elsősorban a közös imádságban és az Eucharisztia közös ünneplésében kell megnyilvánulnia. „Senki ne legyen tévedésben! Aki nincs az oltár kerületén belül (azaz az áldozatbemutatás helyén), az megfosztja magát Isten kenyerétől. Ha egyik vagy másik imádságnak oly nagy ereje van, mennyivel több a püspök és az egész Egyház imája!” „Arra törekedjetek, hogy Eucharisztiátok egy legyen. Egy ugyanis a mi Urunk Jézus Krisztus teste, és a kehely az ő vérének egységére, egy az áldozati oltár, ahogyan egy a püspök a papsággal és a diakónusokkal, hogy Isten szerint cselekedjétek, amit cselekedtek.”

Ignác levelei betekintést nyújtanak a jó pásztor lelkébe is, és láthatjuk hitének izzását, amely miatt a vértanúságtól sem riadt vissza. Újra meg újra felbukkan leveleiben a gondolat: „Váltságdíj vagyok értetek… engesztelő áldozat leszek helyettetek… feláldozom az életemet értetek!”

Mindazonáltal tudatában volt gyöngeségének, és tudta, hogy a halál pillanatáig meginoghat a szenvedések előtt, ezért kérte híveit, imádkozzanak érte, hogy a próbatétel idején üdvösséget találjon: „Imádkozzatok értem, nehogy olyannak találtassam, aki nem állta ki a próbát. Még veszélyben vagyok. Hűséges azonban az Atya Jézus Krisztusban, hogy beteljesítse az én kérésemet és a tiéteket.”

Mikor megérkeztek Rómába, sietve az amfiteátrumba vitték Ignácot. Miközben a vértanúság helye felé hurcolták, láncait „lelki gyöngyök”-nek nevezte. Amint meghallotta az éhes vadállatok ordítását, megismételte azokat a szavakat, melyeket korábban a római egyháznak írt: „Én Isten gabonája vagyok, és a vadállatok foga őröl, hogy tiszta kenyér lehessek. Ösztökéljétek a vadállatokat, hogy azok legyenek a sírom, és semmit meg ne hagyjanak belőlem, nehogy bárkinek a terhére legyek!” A cirkuszi tömeg szeme láttára vetették a vadak elé. Haldokolva a világba kiáltotta: „Mindazok, akik nem Jézus Krisztusról beszélnek nekem, számomra csak síremlékek és sírkövek!” Mikor a vadállatok széttépték Ignácot, Traianus elismeréssel így nyilatkozott: „Nagy a keresztények bátorsága! Hol van egy görög, aki így tudna meghalni a maga isteneiért?”

Ami a szent testéből megmaradt, azt a keresztények eljuttatták Antiochiába. A római martirológium úgy tudja, hogy az ereklyéket később visszavitték Rómába és a Szent Kelemen-bazilikában helyezték el.

A latin egyház korábban a vértanúság napján, december 20-án ünnepelte Antiochiai Szent Ignácot, később, nyilvánvalóan másolási hiba következtében, általánossá vált a február elsejei megemlékezés. Az új római naptár a szír egyháztól vette át az október 17-i ünnepet.

Mindenható, örök Isten, te a szent vértanúk hitvallásával megdicsőíted Fiad titokzatos testét, az Egyházat. Add, hogy a vértanúság, amely Antiochiai Szent Ignác püspöknek örök dicsőséget szerzett, nekünk szüntelen erőforrásunk legyen. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír

Alacoque Szent Margit Mária szűz

Kultúra – 2024. október 16., szerda | 6:00

Margit Mária nővérre, vizitációs apácára, misztikus látnokra, Jézus Szent Szíve tiszteletének apostolára, a járványos gyermekbénulásban szenvedők és az árvák védőszentjére emlékezünk liturgikus emléknapján, október 16-án.

Alacoque Margit Mária 1647. július 22-én született egy francia faluban, Lauthecourban (ma Verosvres része). 1655-ben, édesapja halála után a charolles-i klarisszák kollégiumába adták, ahol azonban nem maradhatott hosszú ideig, mert súlyos beteg lett: gyermekbénulás támadta meg. Betegsége négy évig tartott, majd váratlanul és hirtelen, csodás módon felgyógyult.

Közben a lauthecouri birtok kezelését Margit anyai nagybátyja vette át, akinek családja cselédként bánt Margittal és édesanyjával. 1665-ben anyja férjhez akarta adni, hogy kiszabadítsa ebből a megalázó helyzetből. Margitban viszont gyermekkorától kezdve jámborság és szemlélődő imádságra való hajlam mutatkozott, szerette a magányt és az egyedüllétet. Hosszú órákat töltött az imádságban, kemény testi vezeklést végzett. Néhány rendkívüli, misztikus jelenség is mutatkozott már imaéletében.

1667-ben egy magánkinyilatkoztatás hatására meghozta a döntést: szerzetbe lép. Sem édesanyja, sem bátyja nem támogatták szándékát, és végül 1671-ben vonulhatott csak kolostorba, mégpedig a Paray-le-Monial vizitációs apácái közé.

A noviciátus ideje alatt tovább folytatódtak a belső életét kísérő rendkívüli jelenségek, és megszakítás nélkül Krisztus lelki látásában élt. Elöljáróit nyugtalanította állandó Istenbe merültsége, a szünet nélküli félig eksztatikus állapot, ezért komoly vizsgálatoknak vetették alá. Ezek jelentős része megaláztatásokat jelentett Margit Mária nővér számára. A fogadalomtétel előtti rekollekciós napon például kirendelték, hogy vigyázzon a kolostor szamaraira. Ő zokszó nélkül engedelmeskedett, s miközben a szamarakat őrizte, egy bokorba húzódva imádkozott, ahol rendkívüli megvilágosodást kapott Krisztus kínszenvedéseiről.

Ugyanebben az időben kapta az első magánkinyilatkoztatásokat Jézus Szent Szívéről, és az egyik látomásban megismerhette, hogy e Szívnek mennyit kellett szenvednie.

A kolostorban továbbra is megalázó feladatokat kapott, de türelme kimeríthetetlen volt. Az újabb és újabb kinyilatkoztatások pedig mind határozottabb és világosabb tartalmat nyertek. Egyik legmegrázóbb látomása az volt, amelyben Krisztus szeretettől lángoló szívét látta. Ez valószínűleg  úrnapján történt, 1674-ben.

Corrado Giaquinto: Alacoque Margit Mária kontemplációja 
Jézus Szent Szíve előtt (1765)

1675 februárjában a jezsuita Claude La Colombiére lett a vizitációs apácák elöljárója és Margit Mária nővér lelkiatyja. Miután megnyugtatta a nővért a kapott kegyelmek valódiságáról, Margit Mária feltárta neki vágyát és küldetését, mely szerint Jézus Szíve tiszteletét kell terjesztenie. 1675. június 15-én, úrnapja nyolcadában történt látomásában az Úr Krisztus azzal bízta meg, hogy gondoskodjék Szent Szívének ünnepéről. Június 21-én Margit Mária nővér és La Colombiére atya is felajánlották magukat Jézus Szent Szívének.

1676. szeptember végén La Colombiére atyát Angliába küldték. Távozása után a nővértársak ellenségeskedései ismét fellángoltak Margit Mária ellen.

La Colombiére atya 1682. február 15-én meghalt. 1684-ben jelent meg Retraite spirituelle (Lelki magába szállás) című könyve, amely által széles körben ismertté váltak Margit Mária nővér magánkinyilatkoztatásai is. Ez a könyv nagyban hozzájárult a Jézus Szíve-tisztelet elterjedéséhez. 

1684 májusában új főnöknőt kaptak a nővérek, aki maga mellé vette Margit Mária nővért, és segített neki a Jézus Szíve-tisztelt terjesztésében.

Margit Mária nővér 1690. október 17-én halt meg. Halála napját előre megmondta. IX. Piusz 1864. április 24-én boldoggá, XV. Benedek 1920. május 13-án szentté avatta. Ünnepét 1929-ben vették fel a római naptárba, október 17-re, majd 1969-ben Antiochiai Szent Ignác miatt egy nappal korábbra helyezték át.

Alacoque Szent Margit életének és látomásainak leghitelesebb forrása saját önéletírása.

Kérünk, Istenünk, áraszd reánk azt a lelkületet, amellyel Alacoque Szent Margit Máriát megajándékoztad, hogy Krisztus mindennél nagyobb szeretetét megismerjük, és örvendezzünk isteni életében való részesedésünknek! Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír

Jézusról nevezett Avilai Nagy Szent Teréz szűz és egyháztanító

KULTÚRA – 2024. október 15., kedd | 6:00

Nagy Szent Terézre, kora és minden idők egyik legnagyobb misztikusára, a kármelita rend megújítójára emlékezünk liturgikus emléknapján, október 15-én.

Teréz 1515. március 28-án született Avilában szülei tizenegyedik gyermekeként. Korán kezdett olvasni, tudásvágyát nehezen lehetett kielégíteni. Kedvenc olvasmánya a szentek élete volt. Gyermeki lelkesedéssel előbb vértanú, majd remete szeretett volna lenni. Később, tizennyolc éves koráig mégis nagyvilági életet élt, tudatában volt szépségének és komolyan foglalkoztatta a férjhez menés gondolata.

François Gérard: Szent Teréz (1827)

Személyének, szellemességének és magatartásának varázsa már gyermekkorában megmutatkozott, és ezt a művészetet, hogy „embereket megvidámítson, és nevetésre indítson”, haláláig megőrizte.

1533-ban döntött a szerzetesi hivatás mellett, majd apja akarata ellenére belépett az avilai Megtestesülés kármelita kolostorba. 1537-ben tett fogadalmat. A kolostori életet komolyan vette, a kemény önsanyargatás miatt többször súlyosan megbetegedett. Eközben azonban életszentsége csöndben egyre növekedett.

A Megtestesülés-monostor Avilában

Az 1553-as évtől egyre többször jelentkezett életében a szemlélődő imádság kegyelme, és belső élete misztikus magasságokba emelkedett. Teljes erejével azért küzdött, hogy a szívét „összhangba hozza” Krisztus szívével. Isten valósága olyan erővel tört rá, hogy gyakran a legnagyobb kín és gyönyörűség egyszerre kerítette hatalmába.

Többször látták a nővérek, hogy a templomban egy méter magasan lebeg a padló felett és az arcából különleges fény sugárzik. Ő maga azt kérte Istentől, őrizze meg a kegyelem külső megnyilvánulásaitól, s vezesse őt más utakon. Mindig józan kritikával élt a rendkívüli jelenségekkel szemben, nehogy a képzelet játékát misztikus víziónak lássa.

Jusepe de Ribera: Avilai Szent Teréz (1644)

Közben sokat szenvedett a gyanúsítások és meg nem értés miatt. Magával szemben is bizalmatlan volt. Gyóntatója parancsára kezdte leírni lelki élményeit. Visszaemlékezve ezt írta erről az időről: „Az, amit addig éltem, az én életem volt. Az pedig, ami ekkor kezdődött, Isten élete bennem.”

A hagyomány szerint egy szeráf az isteni szeretet tüzes lándzsájával döfte át a szívét (transverberatio). Közvetlenül azután, hogy Isten a misztikus egyesülésben magához vonta, így vélekedett: „A tökéletesség legmagasabb foka nem az elragadtatásokban, nem is a látomásokban van, hanem abban, hogy akaratunk tökéletesen beleegyezik Isten akaratába.”

Francesco Fontebasso: Szent Teréz extázisa (18. század)

Teréz a tökéletességre törekedett. Mindenekelőtt „igen hűséges akart lenni a rendi regulához”, a kármelita életet a maga eredeti szigorában akarta megélni, mert megtapasztalta, hogy mennyire eltávolodtak az eredeti kármelita szellemtől. Miután engedélyt kapott a pápától és az avilai püspöktől, pénz nélkül látott kolostorépítéshez. Első alapítása, az avilai Szent József-monostor 1562-ben nyitotta meg kapuit. Teréz pedig lehúzta a saruját, és nevet változtatott: ettől fogva Jézusról nevezett Teréz volt a neve. 

Sokan szembeszegültek vele, sokan nagy lelkesedéssel csatlakoztak hozzá. Támasza volt többek között Keresztes Szent János, aki mellette állt akkor is, amikor a kármelita rend sarus ága 1575-ben elkeseredett támadást indított ellene.

Szent Teréz és Keresztes Szent János a Szentháromsággal (17. század)

Teréz egyszerre volt szent és zseniális szellem. Egyik kolostor építését követte a másik. Nagy diplomáciai érzékkel tárgyalt, épületeket tervezett. Kolostorai építését maga irányította, és saját kezével varrta nővérei számára a szerzetesi habitust. A „szegény, bűnbánó” beteges, gyenge apáca haláláig tizenhét női és tizenöt férfi kolostort alapított a sarutlan kármeliták számára.

Teréz kemény, harcos természet volt. Azt mondta: „Soha nem fognak meggyőzni valamiről, ha a lelkiismeretemmel ellenkezik, még ha az egész világ vonul is fel ellenem!” Egy másik rend főnökének pedig ezt írta: „Már régóta nem esett olyan nehezemre semmi, mint a Kegyelmed sorait olvasni. És soha nem esett olyan jól széttépnem egy levelet…”

Szent Teréz-ábrázolás 1576-ból

Ugyanakkor derűjét semmi nem tudta beárnyékolni. Azt kívánta, hogy ez a derű uralkodjék az összes kolostorban. „Jobban félnék egy savanyú apácától, mint egy sereg gonosz lélektől!” A környezetében sem tűrt meg szomorú arcot: „Isten őrizzen a szomorú arcú szentektől!” Verte a tamburint, énekelt, verselt, és vidám kedélyével mindenkit felderített. Ha valaki emiatt szemrehányást tett neki, így válaszolt: „Erre mind szükség van, hogy elviselhessük az életet.”

Öregségében is friss és fiatalosan szép maradt. Belső harmóniájának titka azokban a szavakban rejlik, melyekkel magát szokta bátorítani: „Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: egyedül Isten elég!”

Juan Correa: Szent Teréz (17. század)

Életének utolsó napjáig viselte a sok utazás, az alapítások, a legkülönfélébb tárgyalások terhét. 1582. október 4-én éjjel halt meg Alba de Tormes kolostorában. (Spanyolországban épp ekkor vezették be a Gergely-féle naptárreformot, ennek következtében az évforduló következő évben már október 15-re esett.) Utolsó láza csak az egész életét átható tűz folytatásának és beteljesedésének látszott, amely isteni türelmetlenséggel várta azt az elragadtatást, amelyet az emberi természet már nem bír elviselni. Szeretettől izzó élete jelképeként nyughelyén, Alba de Tormesban ma is épen őrzik a szívét.

Művei a lelkiségi irodalom és a spanyol széppróza klasszikus alkotásai: Önéletrajz, A tökéletesség útja, A belső várkastély.

Bernini: Szent Teréz extázisa (1647–52)

V. Pál 1614-ben boldoggá avatta. XV. Gergely 1622-ben Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Néri Fülöppel együtt avatta szentté. VI. Pál 1965 szeptemberében a spanyol írók védőszentjévé nyilvánította, 1970. szeptember 27-én Sienai Szent Katalinnal együtt egyháztanítóvá avatta.

Istenünk, te a Jézusról nevezett Szent Terézt Szentlelked által arra indítottad, hogy életművével a tökéletesség útját tanítsa az Egyházban. Add, hogy mennyei tanítása szüntelenül oktasson minket, és eltöltsön az igazi életszentség utáni vággyal. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

2015-ben ünnepeltük Avilai Szent Teréz születésének 500. évfordulóját. Avilában és szerte a világban, hazánkban is számos eseménnyel, programmal emlékeztek a nagy misztikusra. 

A Szent Teréz műveit idéző „Virágoskertet” ITT találják.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Puskely Mária: A keresztény Európa szellemi gyökerei

Magyar Kurír

Szent XXIII. János, a jó pápa

Kultúra – 2024. október 11., péntek | 6:00

Korunk szentjére, XXIII. János pápára emlékezünk október 11-én. Hosszú csendes, szolgáló évek után került Szent Péter székébe, és felismerve az idők jeleit elindította az Egyház megújulását.

XXIII. János pápa Angelo Giuseppe Roncalli néven született Olaszországban, a Bergamo melletti Sotto il Montéban 1881. november 25-én. Bergamóban és Rómában tanult. 1904-ben doktorált, és ugyanebben az évben augusztus 10-én szentelték pappá. Püspöki titkár volt, és tanított a bergamói szemináriumban, majd az I. világháborúban tábori lelkészként szolgált. Ezt követően különböző feladatokat látott el Rómában, leginkább a missziók területén.

1925-ben aeropoliszi címzetes érsekké nevezték ki és püspökké szentelték. Diplomáciai szolgálatát Bulgáriában kezdte, apostoli vizitátorként. Fáradozásai eredményeként 1926-ban létrehozták Szófiában az apostoli exarchátust. 1931-től Bulgária, 1934-től Törökország és Görögország apostoli delegátusa lett; székhelye először Isztambulban, majd 1937-től Athénban volt. 1944 decemberében Franciaország apostoli nunciusává nevezték ki. 1952-től a Szentszék állandó megfigyelője lett az UNESCO-nál.

1953-ban bíborossá kreálták, és velencei pátriárka lett. 1958. október 28-án pápává választották. 1959. január 25-én a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában kihirdette a II. Vatikáni Zsinat összehívását. A gyűlést 1962. október 11-én nyitotta meg a világ püspökeinek részvételével.

A zsinat megnyitásának estéjén dolgozószobája ablakából mondott, legendássá vált beszédében XXIII. János pápa így szólt a Szent Péter téren összegyűltekhez: „Azt mondhatjuk, hogy ma este még a hold is sietett… nézzétek csak, ott fent… hogy megnézze ezt a látványosságot. Amikor hazatértek, otthon találjátok majd a gyermekeket. Simogassátok meg őket, s mondjátok nekik: »Ez a pápa simogatása«.”

XXIII. János 1963. június 3-án halt meg. Utóda VI. Pál lett Szent Péter székében.

II. János Pál pápa 2000. szeptember 3-án avatta boldoggá. Emléknapját október 11-ére (a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának évfordulójára) helyezték. Ferenc pápa 2014. április 27-én, az Isteni Irgalmasság vasárnapján avatta szentté XXIII. Jánost, II. János Pál pápával együtt.

XXIII. János pápa enciklikái: Ad Petri cathedram, Princeps pastorum, Mater et Magistra, Pacem in terris.

Mindenható, örök Isten, te Szent XXIII. János pápa életében az egész világ előtt felragyogtattad a jó pásztor példáját. Közbenjárására add, hogy az igaz keresztény szeretetet mi is örömmel sugározzuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

XXIII. János és II. János Pál szentté avatásához kapcsolódva a pápákról szóló rövid történetek, anekdoták, illetve a pápák mondásai közül szemezgettünk összeállításunkban, mely ITT található.

Török Csaba teológus Szent XXIII. János pápáról szóló írását ITT olvashatják.

Forrás
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír
(bh)

#egyháztörténet #II. vatikáni zsinat #Szent II. János Pál pápa #Szent XXIII. János pápa #szentek és boldogok

Kapcsolódó fotógaléria

Boldog Bartolo Longo, a rózsafüzér apostola

KULTÚRA – 2024. október 5., szombat | 10:00

Az Egyház október 5-én emlékezik Bartolo Longóra. II. János Pál pápa, amikor 1980-ban boldoggá avatta, „Mária emberének” nevezte őt. Az olasz férfi ötven évig dolgozott – ahogyan ő mondta – „a Hölgyéért”. Ám nagyon nagy utat járt be addig, amíg Rózsafüzér Királynője tiszteletének terjesztőjévé vált.

Bartolo Longo jómódú polgári családba született a dél-olaszországi Latianóban 1841. február 11-én. Édesapja orvos volt, ugyanakkor a művészetek nagy kedvelője. Édesanyja keresztény szellemben nevelte a gyerekeket. Bartolo eleven, öntudatos és intelligens fiú volt. Tízéves korában meghalt az édesanyja, ezután lassan eltávolodott a hittől.

Magántanárnál tanult, majd a nápolyi egyetem jogi karára járt, ahol 1864-ben szerzett diplomát. Barátaival egyre jobban belemerült a kor világnézeti vitáiba – antiklerikális tüntetéseken és spiritiszta szeánszokon vettek részt. Bartolo idővel elkötelezte magát egy sátánista szekta mellett, és a közösség papjává vált.

Az elkövetkezendő években rítusok bemutatásával és egyházellenes tevékenységgel gyakorolta hivatalát, és sokakra volt hatással. A szertartások megkövetelték a teljes böjtölést és komoly pszichés megterhelést is jelentettek. Bartolo végül fizikailag és lelkileg is megbetegedett. Ráadásul egy nézeteit valló barátja, aki súlyos depresszióba esett, öngyilkos lett. Ez nagyon megviselte Bartolót. Meghasonlott, és egy rémálmokkal telt éjszaka után végül segítséget kért: elment családja régi barátjához, Vincenzo Pepe professzorhoz, aki bemutatta őt egy jól képzett domonkos szerzetesnek, Alberto Radentének.

A pap vállalta, hogy katekézist tart neki. A domonkos rend lelkiségében fontos szerepe van a rózsafüzérnek, így Bartolo újra felfedezte az imádság erejét. Sok tanulás, illetve bűnbánat után ismét magához vehette a szentségeket. 1871. március 25-én belépett a domonkos harmadrendbe. A mindennapi kedves imája után a Rózsafüzér testvér nevet kapta. Később a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrendnek is tagja lett.

Egy lelkigyakorlat során egyértelművé vált számára, hogy jóvá kell tennie azt a kárt, amit sátánistaként mások lelkében, hitében okozott. Egyéni tisztasági fogadalmat tett, és csatlakozott egy jámbor közösséghez, melynek tagjai a szegényekkel és betegekkel foglalkoztak.

Mindeközben jogi praxisát is folytatta – megbízást kapott az özvegy Marianna di Fusco bárónétól, hogy gyűjtse össze a Pompeji környékén lévő birtokainak bérleti díjait. Bartolo 1872-ben érkezett meg Pompeji völgyébe. Megdöbbent az ott élő egyszerű emberek elhagyatottságán, tanulatlanságán, hitetlenségén, babonásságán és szegénységén.

A környéken utazva sok ideje volt gondolkodni. „Egy napon egy Pompeji melletti mezőn, amit Arpaiának hívtak, eszembe jutott az az idő, amikor sátánista papnak készültem – írta le később. – Alberto atya sokszor mondta, hogy soha többé ne gondoljak erre, ne gondolkodjam róla, de akkor arra gondoltam, hogy ha a Krisztus papsága örökre szól, talán a sátán papsága is örökre szól. Bűnbánatom és gyónásom ellenére átjárt az érzés, hogy még mindig a sátán rabszolgája és tulajdona vagyok, és vár rám a pokolban. Ekkor meghallottam Alberto atya hangját a fülemben, amint a Boldogságos Szűz szavait ismétli: »Aki terjeszti a rózsafüzért, üdvözül«. Ezek a szavak villámcsapásként oszlatták szét kétségbeesésemet. Térdre borultam, és felkiáltottam: »Elérhetem az üdvösséget, mert nem hagyom el ezt a vidéket anélkül, hogy ne válnék rózsafüzéred szószólójává!« Ez az eset pecsét lett végső elhatározásomon.”

Bartolo ezután többször is visszatért Pompeji völgyébe – két célja volt, hogy támogatást nyújtson a szegényeknek és hogy megújítsa a hitéletet. 1873-ban megrendezte az első „rózsafüzér ünnepet”, 1875-ben pedig plébániai missziót szervezett. Megfestette a Rózsafüzér Királynőjének képét, és odaajándékozta a városnak. Missziója olyan sokakat vonzott, hogy a helyi püspök azt javasolta, építsenek egy új templomot. Bartolo Marianna di Fusco báróné segítségével gyűjtésbe kezdett, de kevés sikerrel. Egy nyilvános rózsafüzér ájtatosság alkalmával azonban csodás gyógyulás történt, és ettől kezdve mind több adomány érkezett.

Felépült az új templom, körülötte pedig egy új Pompeji. Szociális lakások és munkásszállók épültek, kórház, árvaház nyílt, bevezették a távírót, és egy geodinamikai állomást is építettek, amely a Vezúv tevékenységét figyelte. Iskolát nyitottak a szegény lányok, illetve fiúk, valamint a börtönbüntetésre ítéltek gyermekei számára – ez abban az időben egészen különleges volt, mivel a bűnözők gyermekeit kizárták az oktatásból. Bartolo könyvet írt a rózsafüzérről, kilencedet, illetve imakönyvet szerkesztett és kiadott egy katolikus folyóiratot is.

Idővel pletyka kelt szárnyra arról, hogy felelőtlenül kezeli a pénzeket, és szerelmi kapcsolat fűzi az özvegy bárónéhoz. XIII. Leo pápa, aki támogatta Bartolo munkáját, ezt tanácsolta nekik: „Jogász, te szabad vagy, bárónő, te özvegy vagy, házasodjatok össze, és senki nem szólhat egy szót sem ellenetek.” 1885-ben össze is házasodtak, de mivel Bartolo tisztasági fogadalmat tett, józsefházasságban éltek. 1906-ban Bartolo minden általa kezelt tulajdont, beleértve a sajátjait is, a Szentszékre bízta. Majd a városvezetés új adminisztrációs rendszerének kialakításában segédkezett mint egyszerű alkalmazott. Nyolcvanöt éves koráig dolgozott, mindig ajánlva és terjesztve a rózsafüzért, bárhova is ment.

1926. október 5-én hunyt el Pompejiben. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1980. október 26-án Rómában.

Forrás
Catholicnewsagency.com 
Catholic.org
Magyar katolikus lexikon
Metropolita.hu

Fotó: Wikipedia, Breviariodigitale.com

Magyar Kurír

Húsz éve avatták boldoggá IV. Károly királyt

HAZAI – 2024. október 3., csütörtök | 17:22

Húsz évvel ezelőtt, 2004. október 3-án avatta boldoggá Szent II. János Pál pápa az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt a római Szent Péter téren. Az évfordulóhoz kapcsolódóan több hazai és nemzetközi kezdeményezés is született abból a célból, hogy rámutassanak Boldog IV. Károly életszentségének aktualitására.

Hermazarándoklat

A Károly Király Nemzetközi Imaliga a Népek Békéjéért Magyar Tagozata (tagozatvezető: Kovács Gergely, alapító tagozatvezető: Hittig Gusztáv) kezdeményezésére a boldog király Budapesten, a Szent István-bazilikában őrzött ereklyéjét Ausztriába vitték. A bordacsontereklye a királyt ábrázoló bronz mellszoborban (alkotója: Babusa István) található.

Bécsben augusztus 24-én, a Stephansdomban tartott Szent István-misén az első és utolsó magyar király ereklyéi előtt egyszerre róhatták le tiszteletüket a hívek.

Augusztus 27-én az osztrák fővárosban a kapucinusok templomában helyezték el az ereklyét, ahol Varga János, a bécsi Pázmáneum rektora vezetésével az alábbi imát mondták el a hívek az ereklye előtt:

Istenünk, Atyánk, Boldog Károly király ajándékával követendő példát adtál nekünk. Rendkívül nehéz időkben végezte terhes feladatait anélkül, hogy hitét valaha is elveszítette volna. Mindig a Te Fiadat, az igaz Királyt követte.

Alázatos életet élt, őszintén szerette a szegényeket, és szívét-lelkét a béke keresésének szentelte. Még akkor is, amikor élete veszélyben volt, bízott Benned, életét a Te kezedbe helyezve. Mindenható és Irgalmas Isten, Boldog Károly király közbenjárására kérünk, add meg nekünk az ő feltétlen hitét, hogy támogass minket a legnehezebb helyzetekben, és a bátorságot, hogy mindig kövessük egyszülött Fiad példáját.

Nyisd meg szívünket a szegények felé, és erősítsd meg elkötelezettségünket a békéért családjainkban és minden nép között. Ezt kérjük Krisztus Urunk által. Ámen.

Az ereklye szeptember 13-án Heiligenkreuzba érkezett, majd az ausztriai körutat követően visszatért a budapesti Szent István-bazilikába.

Kiadvány Károly 20. Király és hitvalló címmel

A boldoggáavatási Positióhoz is felhasznált anyagokat tartalmazó úgynevezett Posztulátori Irattár számos érdekes visszaemlékezést tartalmaz Károly királyról. Ezekből válogatva készült el a kötet gerincét adó életrajz: családtagok, rokonok, barátok, a császári udvartartás egykori személyzetének tagjai idézik fel emlékeiket IV. Károly életének különböző korszakairól és fordulatairól. Ahogy az előszóban Erdő Péter bíboros, prímás megfogalmazta: „Ez a kötet nem történelmi szempontból vizsgálja Károly király életművét. A szenttéavatási eljárások vizsgálati szempontjait veszi alapul, és így tekint végig az életútján. Ez a megközelítés a pápai kanonizáció évezredes gyakorlatának kifinomult módszere, mely lehetőséget teremt arra, hogy a boldoggá és szentté avatásra jelöltek életét, személyét és tevékenységét mintegy belülről vizsgáljuk, és felfedezzük benne azokat a szálakat is, amelyek külső szemmel sokszor láthatatlanok. Boldog Károly életének legfontosabb tényezője katolikus hite és istenkapcsolata volt, csak ez alapján érthető meg igazán személyisége és történelmi szerepvállalása.”

A kötet különlegessége még, hogy közzéteszi a kanonizációs eljárás három pápai dekrétumát – az életszentség elismeréséről, a Károly király közbenjárására történt csoda elismeréséről és a boldoggá avatás elrendeléséről – az eredeti latin változatban és magyar fordításban is.

A kötet a Szent István Társulat gondozásában jelenik meg, várhatóan október közepén.

Boldog Károly-díj

A Károly Király Imaliga Magyar Tagozata vezetősége 2004-ben, a boldoggá avatáshoz kapcsolódva alapította meg az Arany Érdemkereszt kitüntetést, amelynek most a felújított félminiatűr változatát kapják meg olyan személyek, akik közösségi tevékenységükkel és munkájukkal hozzájárulnak Károly király tisztelete és az általa megjelenített közösségi értékek terjesztéséhez.

A díjra érdemes 22 személyt az imaliga vezetősége választotta ki. Október 6-án, vasárnap délelőtt 10 órakor Székely János szombathelyi megyéspüspök adja át a kitüntetéseket ünnepélyes keretek között a szombathelyi püspöki palota dísztermében.

A díjazottak:

Bodó Judit történelemtanár, történész
Erőss Réka Mária, a Szuverén Máltai Lovagrend követségi tanácsosa, a Zita Királyné Boldoggá Avatásáért Egyesület elnöke
Érszegi Márk Aurél, a Külgazdasági és Külügyminisztérium vallásügyi főtanácsadója
Kardonné Fábry Eszter, a Habsburg Ottó Alapítvány levéltárosa
Fazakas Zoltán Márton OPraem csornai premontrei apát
Fejérdy Gergely, a Habsburg Ottó Alapítvány tudományos igazgatóhelyettese
Glässer Norbert, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar (SZTE BTK) Néprajz Tanszék egyetemi docense
Jancsó András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar (PPKE BTK) egyetemi tanársegéde
Kuzmányi István, a Magyar Kurír igazgató főszerkesztője
Maczó Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet (MTA BTK TTI) Lendület Kutatócsoport történésze, művészettörténész
Mogyorósi Márk Ányos OSB tihanyi bencés szerzetes
Nagy Brigitta, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány irodavezetője, a Károly Király Imaliga munkatársa
Nagy Norbert, Zita királyné boldoggáavatási eljárásának viceposztulátora
Pálffy Géza történész, MTA BTK TTI Lendület kutatócsoport vezetője
Pálffy László matematikus, játékfejlesztő
Pánczél Hegedűs János történész, kommunikációs és köznevelési szakember, a Regnum Portál alapítója
Pandula Attila, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar (ELTE BTK) egyetemi tanára, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság elnöke
Seremetyeff-Papp János restaurátorművész, író
Szabó Zoltán nyugalmazott bíró, egyházközségi tanácstag (nem tud jelen lenni az átadón)
Ujváry Tamás, a Gödöllői Királyi Kastély igazgatója
Beatrix Van den Borre FSO nővér, a kútvölgyi engesztelő kápolna gondozója
Varga János, az esztergomi Szent Adalbert-bazilika tiszteletbeli kanonokja, a bécsi Pázmáneum rektora

Az ünnepség délután Zalaegerszegen, a Mindszentyneumban folytatódik, ahol a díjazottak jelenlétében helyezik el a hónap műtárgyát, Boldog Károly budapesti hermájának ereklyés gipszmintáját (Babusa János, 2013) és a boldoggá avatáshoz, illetve IV. Károly jubileumához kapcsolódó kisebb emléktárgyakat és kiadványokat. A hónap műtárgya témájában megelőlegezi a novemberben, időszaki tárlatként megnyíló emlékkiállítást, amellyel a Habsburg Ottó Alapítvány tiszteleg névadója édesapja előtt. A kiállítás jelenleg – november 3-ig – a Tihanyi Bencés Apátsági Múzeumban tekinthető meg.

Budapesti koszorúzás

Október 7-én, hétfőn délután 16 órától a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébániához csatlakozva helyezi el az Imaliga is a tisztelet koszorúját Budapesten a Városháza parkban található Károly király szobornál. Szeretettel várják a IV. Károly-tisztelőket.

Római konferencia

Az Imaliga olaszországi szekciója szervezésében, Ausztria, Portugália és Magyarország szentszéki nagykövetségeinek közös védnöksége alatt Boldog Károly liturgikus ünnepén, október 21-én konferenciát rendeznek Rómában, a Santa Maria dell’Anima Pápai Német Intézet Könyvtárában Carlo d’Asburgo: l’uomo e lo statista al servizio della Pace cristiana (Habsburg Károly: az ember és államférfi a béke szolgálatában) címmel. A megemlékezés zárásaként José Tolentino de Mendonça bíboros, a Kulturális és Nevelési Dikasztérium prefektusa mutat be szentmisét 19 órától a Santa Maria dell’Anima-templomban.

Zarándoklat Mariazellbe

A Nemzetközi Imaliga osztrák szekciója szervezésében október 27-én egy mariazelli zarándoklat keretében emlékeznek meg Károly király boldoggá avatásának 20. évfordulójáról. 11.15-től Klaus Küng Sankt Pölten-i püspök mutat be szentmisét a kegytemplomban. Szeretettel várják a magyarországi IV. Károly-tisztelőket is.

Forrás: Károly Király Imaliga

Fotó: Jó szándék és balsors c. könyv (Habsburg Ottó Alapítvány, 2002)

Illusztráció: Vatican.va

Magyar Kurír

Boldog Bogdánffy Szilárd vértanú

KULTÚRA – 2024. október 3., csütörtök | 12:20

Boldog Bogdánffy Szilárdra emlékezünk október 3-án.

Bogdánffy Szilárd a Torontál vármegyei Feketetón (Crna Bara, ma Szerbia területén) született 1911. február 21-én. A temesvári Piarista Főgimnáziumban érettségizett 1929-ben, majd a nagyváradi Teológiai Akadémiára jelentkezett. A fiatal növendéket később elöljárói a budapesti Központi Papnevelő Intézetbe küldték. 1934. június 29-én szentelte pappá Fiedler István püspök az újonnan épített váradőssi Lisieux-i Szent Teréz-plébániatemplomban.

Életének következő másfél évtizedét a katolikus ifjúság oktatásának és lelki nevelésének szentelte Bogdánffy Szilárd. A tanulóifjúság körében hamar népszerűvé vált fiatal papot 1939 novemberében a román hatóságok a Rongyos Gárda szervezésében való részvétel koholt vádjával letartóztatták, megkínozták, majd állampolgárságától megfosztva kitoloncolták Magyarországra. A magyar hadsereget követve 1940 szeptemberében visszatért Nagyváradra, ahol elöljárói megbízásából a szeminárium lelkivezetője és az erkölcstan tanára lett. Mindeközben 1936 és 1943 között több alkalommal is szigorlatot tett a Pázmány-egyetem Hittudományi Karán, majd 1943-ban megvédte A szinoptikus apokalipszis című doktori értekezését.

A második világháború vége felé a szemináriumi katedrája mellett Bogdánffy Szilárd a nagyváradi katolikus középiskolai oktatás újraindításán dolgozott. 1947 tavaszától Scheffler János püspök mellett tanácsos és titkár volt Szatmárnémetiben; a papneveldék 1948. évi államosítását követően a papi utánpótlás biztosítására Felsőbányán és Színfaluban titkos szemináriumot szervezett. A püspök bizalmasaként a szatmári és nagyváradi egyházmegyék, valamint a bukaresti apostoli nunciatúra összekötője volt. Az egyre fokozódó keresztényüldözés közepette 1949. február 14-én titkos püspökké szentelték. Alig két hónappal később, 1949. április 5-én letartóztatták, és négy éven keresztül minden jogalap nélkül tartották fogva és kínozták a korszak rettegett börtöneiben.

Koncepciós perére csak 1953 áprilisában került sor, amelynek során tizenkét év kényszermunkára ítélték. Bár családjának és ügyvédjének sikerült elérnie az ítélet megsemmisítését, még perének újratárgyalása előtt, 1953. október 2-án a nagyenyedi börtönben belehalt az elszenvedett kínzásokba. Sírhelye ismeretlen.

2010. október 30-án avatták boldoggá a nagyváradi székesegyházban.

Forrás és fotó: Romkat.ro (A Várad.org oldal nyomán)

Magyar Kurír

A ferences plébániák közösségei október 3-án este azért gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek Assisi Szent Ferenc boldog haláláról, vagyis lelkének e világból az Atya dicsőségébe való átmeneteléről.

„A közösség tagjai az ünnepi szentmise előtt vesperást imádkoznak, majd a mise záró áldását követően kerül sor a tranzitus szertartására. A szerzetesek és az asszisztencia égő gyertyákkal vonulnak a templom Szent Ferenc-oltárához – amely minden ferences templomban megtalálható –, miközben az ünnephez kapcsolódó dallamokat éneklik. A megemlékezés csúcspontja a 141. zsoltár: „Börtönéből szabadítsd ki lelkem, szent nevedet, Uram, hadd dicsérjem. Örömmel várnak az igazak már, tudom, hogy énrám jutalom vár. Velem együtt szentek mondják ott fenn: dicsőség néked, Istenem.”

E sorokra mindenki térdre borul, hiszen Szent Ferenc ajka e szavak után némult el örökre. Az antifóna végén a halál jelképeként eloltják a lámpákat, csak a gyertyák maradnak égve, és – ahogyan azt Szent Ferenc is gyakran tette – mindenki csendben, kitárt karral imádkozik. Néhány perc múlva újból fény tölti be a templomot, megjelenítve a dicsőséges feltámadás örömét. Azokban a ferences templomokban, ahol található Szent Ferenc-ereklye, ez előtt is leróják tiszteletüket az ünnepen résztvevők. Az áldást követően a Naphimnusz eléneklésével ér véget a szertartás.

Szent Ferenc 1226. október 3-án halt meg az Assisitől délre található Porciunkula kápolna mellett; a szentet másnap temették el Assisiben, a Szent György-templomban. Halála után két évvel IX. Gergely pápa avatta szentté. Földi maradványait 1230-ban helyezték végső nyugalomra a ma is álló Szent Ferenc-bazilikában.”

https://www.magyarkurir.hu/…/tranzitus-ferencesek…/

„Szent Ferenc halála, valamint a halálhoz való hozzáállása fontos üzenetet hordozhat a mai ember számára is.

Hisszük, hogy Szent Ferenc azért tudott vidámsággal és derűvel várakozni elmúlására, mert egész életében az Úrral való találkozásra készült.

Egyértelmű volt számára, hogy a halál nem vég, hanem egy új kezdet, vagy ahogyan mondani szoktuk: átmenet az Atya dicsőségébe.

Szent Ferenc életének példája segít minket felkészülni arra, hogy életünk végén egyfajta derűvel és elfogadással legyünk jelen – annak ellenére is, hogy az elmúlás gondolata mindannyiunk számára sok kétségbeejtő pillanatot, bizonytalanságot, nehézséget okozhat.”

Dobszay Benedek OFM

(Forrás: https://www.magyarkurir.hu/…/-az-uristent-imadjuk-aki…)

Assisi Szent Ferenc

KULTÚRA – 2024. október 4., péntek | 6:00

Október 4-e szentje: Assisi Szent Ferenc. Minden idők egyik legnépszerűbb szentje, már életében legendák születtek róla, alakja számos képzőművészt, zeneszerzőt, írót, filmrendezőt ihletett meg. XVI. Benedek pápa az „életszentség óriásának” nevezte.

Ferenc az 1180-as évek elején született Assisiben. Posztókereskedő édesapja az észak-itáliai város leggazdagabb embere volt, Franciaország iránti szeretetéből becézte kisfiát, akit Jánosnak kereszteltek, Francescónak, vagyis kis franciának.

A húszéves Ferenc egy hadjárat során megsebesült, s foglyul ejtették. Szabadulása után visszatért szülővárosába, és fokozatosan felhagyott a nagyvilági élettel. Megtérése meghatározó mozzanata volt találkozása egy leprással, valamint a San Damiano-templomban átélt misztikus élménye, amikor Krisztus háromszor így szólt hozzá a keresztről: „Ferenc, menj, és javítsd meg omladozó házamat!”

Giotto: Szent Ferenc a San Damiano keresztje előtt imádkozik

1208-ig remeteként élt, majd egyre többen csatlakoztak hozzá. Ő azonban nem mert a saját elgondolása szerint életszabályt adni társainak, ezért valamennyien a Szent Miklós-templomba mentek, ahol az oltáron ki volt téve az evangéliumoskönyv. Ferenc találomra felütötte a könyvet, és erre a helyre talált: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között!” (Mt 19,12). Ekkor felkiáltott: „Testvérek! Ez a mi életünk! Ez a mi regulánk! Menjetek hát, és tegyétek meg, amit hallottatok!” Mindez 1209. április 15-én történt. Ez a nap a ferences rend születésnapja.

Néhány év alatt a testvérek száma elérte az ötezret. Ferenc Rómába ment, és III. Ince pápa jóváhagyását kérte életformájukra. A pápa érezte, hogy Ferencet Isten világosította meg és indította el útján.

A legenda szerint III. Ince pápa álmot látott: látta, hogy a lateráni bazilika összedőlni készül, de egy jelentéktelen kis szerzetes a templom mellé áll, s miközben ő maga egyre nagyobb lesz, a vállával megtámasztja az épületet. Néhány nappal később megjelent Ferenc társaival a pápa előtt. Ekkor hangzott el a felismerés: „Valóban ez az a szerzetes, aki Isten egyházát megtámasztotta, és megmentette a pusztulástól!”

Ferenc és szerzetestestvérei az Angyalos Boldogasszony-kápolnában, vagyis a Porciunkulában telepedtek le. A kápolna körül gallyakból építették a kunyhóikat a testvérek. Ferenc a szegénységet úgy tekintette, mint „Krisztus menyasszonyát”.

A Porciunkula-kápolna

A Porciunkula-kápolna (a portiuncula szó jelentése: „kicsinyke osztályrész”) Assisitől délre, a városhoz közeli erdőben állt. A 6. században épülhetett, a 13. század elején a Monte Subasió-i bencések birtoka volt. Szent Ferenc 1208 körül helyreállította a romos kápolnát, mely jelentős hellyé vált életében. 1209. február 24-én, Mátyás apostol ünnepén itt hallotta meg a szegénység evangéliumát (Lk 9,3–5). 1211-ben a bencések neki ajándékozták. A melléje épített „kolostor” lett a ferences rend ősi anyaháza. A kápolna körül tartotta évenként, pünkösdkor a rendi káptalant.

A rend tagjainak száma tovább növekedett. Mikor Assisi egyik nemesi családjának fiatal leánya, Klára is Ferenc követői közé állt, megszületett a ferences közösség női ága, a klarisszák rendje.

Ferenc tekintélyét mindenki elismerte, ezért békét tudott közvetíteni a sokféle háborútól gyötört világban. 1210-ben Assisiben az addig viszálykodó ellenfelek, Guido püspök és a város vezetői az ő hatására „örök békeszerződést” kötöttek egymással, Arezzóban pedig megakadályozta a polgárháborút. A keresztes hadjáratoknak is véget akart vetni, és az iszlámot nem karddal, hanem prédikációval akarta megtéríteni. Két sikertelen út után 1219-ben sikerült eljutnia a szaracénok közé. A szultán megcsodálta ezt a rendkívüli embert, meghallgatta a prédikációját, de a megtérésre nem volt hajlandó. 1220-ban Ferenc a Szentföldre is ellátogatott.

A szent sok békeszerzésének egyik különleges esete maradt fenn a gubbiói farkas legendájában. Gubbio környékén egy rendkívül vad farkas garázdálkodott. Kegyetlenül pusztított, széttépett állatokat és embereket egyaránt, és az egész vidék rettegett tőle. Ferenc minden figyelmeztetés ellenére odament a vadállathoz, és így beszélt hozzá: „Igen nagy bajokat okoztál, megérdemelnéd, hogy úgy bánjanak el veled, mint a gonosztevőkkel, azaz kivégezzenek. Ellenségeddé tetted az egész várost. Én azonban szeretnék békét kötni közted és köztük.” Akkor a rettenetes vadállat magába szállt, követte Ferencet, és bement vele együtt a városba. Ott a piacon, az egész nép jelenlétében ünnepélyesen megkötötték a békét.

Ferenc megtérése pillanatától haláláig odaadó tisztelettel követte és hirdette a megfeszített Krisztust. 1224-ben, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén az Alverna-hegyen imádkozott, amikor Krisztus csodálatos módon megújította szenvedésének jegyeit, a szent sebeket szolgájának testében.

Giotto: Szent Ferenc stigmatizációja

Szent Ferenc nem volt tudós, mégis olyannyira magában hordozta a Szentírás szellemét, hogy művelt teológusok csodálkoztak el a szentírás-magyarázatain. Egy domonkos teológus így nyilatkozott róla:

Ennek az embernek a teológiája tisztaságával és emelkedettségével a sas szárnyalásához hasonlít, amihez mérten a mi tudományunk hason csúszik a földön.”

Assisi szentjének tiszta lelkében háborítatlan öröm lakozott. A tökéletes öröm titkáról így tanított, amikor egy téli reggelen a Porciunkula felé tartottak: „A testvérek jó példája, a csodatevő erő, a betegek gyógyítása és a halottak feltámasztása – nagy dolgok ezek, Leó testvér! De mindennél több a tökéletes öröm. Nem található az sem a tudományban, sem a nyelvek adományában, sem a nagy prédikálótehetségben, és mégis az egész világot meg lehet vele téríteni. S ha mi most megérkezünk a Porciunkulához, és várnunk kell a kapu előtt az esőben és a hidegben, mert a kapus megvárakoztatja a hívatlan vendégeket, és mi ezt türelemmel elviseljük – ó, Leó testvér, írjad csak –, ebben áll a tökéletes öröm! És ha a további zörgetésünkre a kapus furkósbottal kirohan, megragadja a kapucninkat, a földre ránt, és a hóban tetőtől talpig jól elver minket, ha mi ezt is türelemmel és Krisztus szenvedésére gondolva zokszó nélkül el tudnánk viselni – írjad csak, Leó testvér –, ebben áll a tökéletes öröm!”

Ferencben mély tisztelet és csodálat élt Isten teremtett világa iránt. Költeménye, a Naphimnusz nem pusztán gyönyörködés a természet szépségeiben, hanem Ferenc belső lelki érésének gyümölcse.

II. János Pál pápa 1979-ben az ökológiával foglalkozók védőszentjévé nyilvánította Szent Ferencet.

Giotto: Szent Ferenc a madaraknak prédikál

„Szent Ferenc a teremtés sértetlensége iránti mély és őszinte tisztelet példáját kínálja a keresztények számára. Mint a szegények barátja, aki szeretetben élt Isten minden teremtményével, Szent Ferenc az egész teremtést – állatokat, növényeket, természeti erőket, sőt, Napfivérét és Holdnővérét is – meghívta, hogy együtt tiszteljék és dicsőítsék az Urat. Az assisi nincstelen tanúbizonyságát adja annak, hogy ha békében élünk Istennel, nagyobb készséggel fogjuk építeni a békét az egész teremtéssel is, ami elválaszthatatlan a népek közötti békétől.”

(II. János Pál pápa: Az ökológiai válság: közös felelősségünk. Üzenet a béke világnapjára. 1990. január 1.)

* * *

„Szent Ferenc misztikus volt, zarándok, aki egyszerűen és csodálatos összhangban élt Istennel, másokkal, a természettel és önmagával. […] Ferenc valahányszor nézte a napot, a holdat vagy akár a legkisebb állatokat, mindig énekelni kezdett, és dicsérő énekébe az összes teremtményt bevonta. […] számára valamennyi teremtmény fivér és nővér volt, aki szeretetkapcsolatban állt vele. Ezért feladatának érezte, hogy mindennek gondját viselje, ami csak létezik. […] Szent Ferenc szegénysége és egyszerűsége nem merőben külső aszketizmus volt, hanem valami gyökeresebb: lemondás arról, hogy a valóságot puszta használati tárggyá alakítsa, amely felett rendelkezni lehet. […] Szent Ferenc – hűen a Szentíráshoz – azt javasolja, hogy a természetet olyan ragyogó könyvnek tartsuk, amelyen keresztül Isten beszél hozzánk, az ő szépségéből és jóságából tükröz vissza nekünk valamit. ”

(Ferenc pápa: Laudato si’)

Halála előtt Ferenc megáldotta testvéreit, felolvastatta Jézus búcsúbeszédét, és még egyszer átnyújtott a jelenlévőknek egy-egy falat kenyeret. Ezután megkérte őket, hogy vetkőztessék le, és fektessék le a puszta földre – azt akarta, hogy a végső szegénység legyen a halotti ruhája. A halált „Isten hozott, Halál testvér!” felkiáltással fogadta, és énekelve adta vissza lelkét az Úrnak 1226. október 3-án a Porciunkulában.

Giotto: Szent Ferenc halála

Alig két évvel később IX. Gergely pápa a szentek sorába iktatta. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, október 4-i dátummal.

Istenünk, te megadtad Assisi Szent Ferencnek, hogy a szegénységben és alázatosságban Krisztushoz váljék hasonlóvá. Tégy készségessé minket, hogy mi is az ő útján járva kövessük Fiadat, és örvendező szívvel veled egyesüljünk! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységbe, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír

Szent őrzőangyalok

KULTÚRA – 2024. október 2., szerda | 6:006

A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) szerint: „Hitigazság, hogy szellemi, test nélküli lények, akiket a Szentírás általában angyaloknak nevez, léteznek. Ezt a Szentírás éppoly világosan bizonyítja, mint az egybehangzó Szenthagyomány.” (328)

„Szent Ágoston mondja: »Az angyal (…) hivatalt, nem természetet jelöl. Ha a természete után érdeklődöl, akkor szellem; ha a hivatala után, akkor angyal: mivolta szerint szellem, tevékenysége szerint angyal.« Az angyalok egész létük szerint Isten szolgái és hírnökei. Mivel »állandóan látják az én Atyám arcát, aki a mennyben van« (Mt 18,10), ők azok »akik teljesítik szavát, mihelyt meghallják beszédének hangját« (Zsolt 103,20). Mint tisztán szellemi teremtményeknek, értelmük és akaratuk van; személyes és halhatatlan teremtmények. Tökéletességük fölülmúlja minden látható teremtményét. Ennek bizonysága dicsőségük ragyogása.” (KEK 329–330)

Az őrzőangyalok ünneplése a 16. században alakult ki Spanyolországban, innen terjedt el Európában. A 17. században vált általánossá, a római kalendáriumban 1615-ben vezették be. V. Pál szeptember első vasárnapjára, X. Kelemen a Szent Mihály ünnepe utáni első szabadnapra helyezte az emléknapot, amely végül X. Piusz intézkedésére a 20. század elején került október 2-ára, mai helyére.

Istenünk, te határtalan gondviselő szeretettel szent angyalokat rendeltél, hogy őrizzenek minket. Add meg könyörgő híveidnek, hogy az ő pártfogásukat mindenkor érezzük, és társaságuknak örökké örvendezzünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Szabó T. Anna

Leskelődők

Langyos ködbe balzsamozva
mint az őszi csillagok
néznek – titkon sejted őket –
gyermekarcú angyalok.

Érthetetlen, hallhatatlan
csöndbe mártott dallamok –
ködbe burkolózva állig
láthatatlan angyalok.

Régi szegedi hagyomány szerint a halott őrangyala egészen a temetésig a koporsó tetején ül, hogy a gonoszok el ne ragadják lelkét. 

Ha valakinek a jobb füle csendült, ezt mondta: „Édös őrzőangyalom, maradj a bal vállamon.” Ezzel az angyal elhárította a szerencsétlenséget, melyet a szegedi néphit szerint a jobb fül csengése előre jelzett.

Sármellék zalai faluban az utcán menve jobb felől helyet hagytak az őrangyalnak.

Források
A Katolikus Egyház Katekizmusa
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.
Jelesnapok.oszk.hu

Magyar Kurír

Október 1. Lisieux-i Szent Teréz napja

Lisieux-i Szent Teréz (Alençon, 1873. január 2. – Lisieux, 1897. szeptember 30.) karmelita rendi római katolikus szerzetesnő. Magyar nyelvterületen hívják még (Lisieux-i) Kis Szent Teréznek is, megkülönböztetve őt ugyanazon szerzetesrend 16. századi nagy alakjától, Avilai vagy Nagy Szent Teréztől.

Louis Martin és Zélie-Marie Guérin kilencedik gyermekeként született. Édesapja szerzetesi pályára készült, ám gyenge latin tudása miatt eltanácsolták, így órásmester lett. Édesanyja is szerzetesnek készült, ám végül csipkekészítő lett. A kilenc gyermek közül öt leány élte túl a gyermekkort: Marie, Pauline, Léonie, Céline és Thérèse. A kis Terézt anyja nem tudta szoptatni, ezért valamivel több mint egy évig Semalléban szoptatós dajkánál nevelkedett. 1876 decemberében az orvos megállapította, hogy édesanyja mellrákban szenved, és operációra már nincs lehetőség. 1877 augusztusában veszítette el Teréz az édesanyját. Ekkor négyéves volt. Az anya halála után novemberben a család a normandiai Lisieux-be költözött, ahol az anya gyógyszerész testvére feleségével és két leányával lakott. Teréz pótmamának nővérét, Pauline-t választotta.

Teréz 1881-ben kezdett a Notre Dame du Pré bencés apátság iskolájába járni. Nyelvtanban és számtanban osztályelső volt, de a játékoktól távol tartotta magát. Leginkább olvasni szeretett, főleg lovagregényeket, Jeanne d’Arc történeteit. Mikor kilencéves volt, Pauline belépett a lisieux-i karmelita kolostorba. Teréz ekkor úgy érezte, másodszor is elveszítette édesanyját. Ő is követni akarta nővérét, ám még túl fiatal volt, nem fogadhatták be a kolostorba. 1883 márciusában Teréz megbetegedett, az orvosok tehetetlenek voltak. A betegszobában az ágya mellett Mária-szobor állt. Május 13-án testvérei Szűz Máriához fohászkodtak, és a betegnek látomása volt, melyben Mária rámosolygott. Másnapra a tünetek megszűntek, a beteg meggyógyult.

elgyógyulása után folytatta az iskolát, elsőáldozásra készült. Lelkesedését jellemezte, hogy március 1-jétől május 7-ig 1949 áldozatot számolt össze, amit Jézusért hozott meg. 1884. május 8-án volt elsőáldozó, amit önéletrajzában így kommentált: „Jézus első csókja lelkemen”.[1] 1886 tavaszán édesapja kivette az apátsági iskolából, és ettől kezdve magánórákra járt. 1886 őszén újabb veszteség érte: nővére Marie is karmelita lett; Léonie pedig a klarisszákhoz lépett be – ám alig két hónap után hazatért. 1886 karácsonyán életét meghatározó lelki élményt tapasztalt. Ettől kezdve már nem aggodalmaskodott, nem érzékenykedett, nem nyafogott, nem álmodozott. Karmelita hivatása – imádkozni másokért, megmenteni másokat – megerősödött.

1887 márciusában gyilkosság híre borzolta a lakosságot: egyik éjszaka kegyetlenül meggyilkoltak két asszonyt és egy kislányt. A gyilkossággal vádolt Henri Pranzini tagadott, de a bíróság halálra ítélte. Teréz imádkozni kezdett, hogy az ítélet végrehajtása előtt a gyilkos térjen meg, bánja meg bűnét, Jézustól jelet is kért. Pranzini mindvégig az ártatlanságát hangoztatta, ám a guillotine mellett az utolsó pillanatban a feszületért nyúlt, és azt megcsókolta. Ekkor Teréz még inkább elszánta magát a bűnösökért végzett imádságra és a karmelita életre.

1887 októberében újra jelentkezett a kolostor elöljárójánál, aki életkora miatt ezúttal is elutasította. Édesapjával Bayeux-ba mentek a püspökhöz, aki nem adta meg a várt engedélyt. Ezután apjával zarándokútra mentek Rómába. Az úton számos pap társaságában Teréz újabb tapasztalattal gazdagodott: a papok is emberek, gyarlók, törékenyek, őértük is imádkoznia kell. Teréz október 20-án, az általános kihallgatáson XIII. Leó pápát is megkérte, hogy engedje őt kolostorba lépni 15 évesen. A pápa válasza: ha a Jó Isten úgy akarja, be fog lépni.[2] Az eset a sajtó érdeklődését is felkeltette.

Ettől kezdve diplomáciai lépések sorozata következett, Teréz részéről pedig imádság. Már karácsonykor apáca akart lenni, ám a püspök igenlő válasza csak később érkezett meg, a főnöknő pedig 1888 nagyböjtje után akarta felvenni a közösségbe.

1888. április 9-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén Teréz belépett a Lisieux-i Kármelbe.

Fél évvel a jelöltidő után – szokás szerint – következik a beöltözés. Ám édesapjának betegsége miatt ezt elhalasztották, s végül 1889. január 10-én öltötte magára először a rend ruháját. Ettől kezdve leveleit így írta alá: a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz nővér. Feladatai a közösségben a víz, a sör és a kenyértészta előkészítése volt. Ezenkívül harangozott, étkezések alatt felolvasott, imádságot vezetett. Közben édesapja súlyos beteg lett, képzelődött, hallucinált, viselkedése környezetére és saját magára is veszélyessé vált, ezért Caenbe került, a Jó Pásztor kórházba.

Teréz a noviciátus után 1890. szeptember 8-án tette le fogadalmát. 18 éves korától új beosztást kapott: segédsekrestyés lett. Ebben az időben ébredt fel benne a vágy, hogy a saigoni karmelita kolostorba szeretne menni, hogy mindenkitől elfeledve, elrejtőzve élhessen. 1893. február 20-án nővérét, Pauline-t választotta meg a közösség perjelnőnek. Ágnes anya a korábbi főnöknőt noviciamesternőnek nevezte ki, Terézt pedig az ő segítőjének.

1893. szeptember 8-án három év noviciátus után kérte a perjelnőt, hogy örökös novícia maradhasson. Ekkortájt kezdett el verseket, színdarabokat írni a közösség számára. 21 éves korától nagykorúként már ő is böjtölhetett. Állandósultak a torokfájásai, mellkasi fájdalmai.

1894. július 29-én meghalt édesapja. 1894. szeptember 14-én hosszas előkészület után Céline nővére is a karmeliták közé lépett. Az ő kolostorban készített fényképeiről ismerjük a kolostor életét. Ebben az esztendőben Teréz felfedezte a maga kis útját. Eközben egyre többet írt: az 1894–95-ös télen kérésre kezdte leírni gyermekkori emlékeit.

1896 márciusában a korábbi perjelnőt újraválasztották Teréz nővére helyett. Az új perjelnő Terézt továbbra is a novíciák mellé rendelte. Április 3-án éjjel, majd 4-én is, Teréz vért hányt. Ennek ellenére nem kímélte magát. Megkezdődtek Teréz belső megpróbáltatásai, melyek haláláig tartottak, kísértések a hit és remény ellen.

1897 elején egyre többször utalt arra, hogy nem lesz hosszú már az élete. Áprilisig nővértársai nem gondolták, hogy súlyos beteg, bár állandó gyomorbántalmak, láz és hányások gyötörték, köhögési rohamok kínozták. Május 18-án mentették fel feladatai alól. Június 2-ától kezdte írni önéletrajzát, elöljárói kérésre. Július 8-án a betegszobába vitték.

1897. szeptember 30-án, 24 évesen halt meg, hosszú szenvedés után, tuberkulózis következtében.

Egy évvel halála után, 1898. szeptember 30-án jelent meg az elöljárója parancsára írt önéletrajza Egy lélek története címmel, amely azonban a nővérek által korrektúrázott változat. Hamarosan több nyelvre lefordították: 1901-ben angolra, 1902-ben lengyelre, 1904-ben hollandra és olaszra, 1905-ben németre, portugálra, spanyolra, japánra és oroszra. Magyarul először 1916-ban jelent meg. Ez az írása szerezte meg neki az ismertséget.

1907-ben X. Piusz pápa jelentette ki, hogy kívánja a szentté avatást. Egy magánkihallgatáson Terézről a következőt mondta: „a modern idők legnagyobb szentje”. A boldoggá avatási pert 1910. augusztus 3-án kezdték meg. Ekkor még több olyan tanút meg tudtak hallgatni, akik Terézzel együtt éltek. A pert hét év múlva zárták le, s 1921. augusztus 14-én XV. Benedek pápa kiadta a dekrétumot, mely szerint Teréz az erényeket hősies fokon gyakorolta. A boldoggá avatást azonban már XI. Pius pápa végezte 1923. április 29-én, és ő avatta szentté is 1925. május 17-én. A Szent Péter-bazilikában 50 ezren, a bazilika előtti téren félmillióan voltak tanúi az eseménynek. XI. Pius 1927. december 14-én határozott arról, hogy Teréz Xavéri Szent Ferenc mellett a missziók védőszentje legyen. XII. Pius pápa 1944-ben, néhány héttel azelőtt, hogy Franciaország felszabadult a német megszállás alól, Szent Johanna mellett Franciaország második védőszentjévé tette Terézt. 1956-ban adták ki Teréz írásának fotokópiáját.

A katolikus egyház október 1-jén emlékezik meg Terézről.

II. János Pál pápa 1997. október 19-én egyháztanítói címmel illette, amit korábban csak két nő kapott meg: Sziénai Szent Katalin és Avilai Szent Teréz.

(Wikipédia, Katolikus.hu)

Szent Jeromos áldozópap és egyháztanító

KULTÚRA – 2024. szeptember 30., hétfő | 6:00

Szent Jeromos egyháztanító élettörténetét idézzük fel szeptember 30-án, liturgikus emléknapján. Betlehemi remeteségében ő fordította az akkori latin köznyelvre (vulgata versio) a Szentírást.

Jeromos (Hieronymus) 347-ben, a Dalmácia és Pannónia határán fekvő, ókori Stridon városában született, melyet a kutatás a mai Csáktornya (Čakovec, Horvátország) muraközi várossal azonosít.

Szülei keresztények voltak, ám őt nem keresztelték meg. Iskoláit szülővárosában kezdte, s hamar kitűnt tehetsége. Milánóba, majd Rómába küldték retorikát és filozófiát tanulni. A latin klasszikusok jelentős mértékben hatottak nyelvezetére, gondolkodására. A megfeszített tanulás mellett Jeromos kivette részét a szórakozásokból is.

Hieronymus Bosch: Szent Jeromos imádság közben (1505 körül)

Nyugtalan lelke azonban továbbhajtotta: 366 nagyböjtjének kezdetén kérte fölvételét a katekumenek közé, és húsvétkor Liberius pápa megkeresztelte őt. Nem sokkal ezután elindult Gallia felé, de csak Trierig jutott. Itt fedezte föl a szerzetesi életet. Elhatározta, hogy visszatér Itáliába, mégpedig Aquileába, és ott elmélkedő-aszketikus életet kezd. Csatlakozott egy kis szerzetesi közösséghez, mely életének középpontjában a Szentírás tanulmányozása állt. Ám ez az idilli állapot nem tartott soká, mert a közösség szétszóródott. Jeromos útra kelt, hogy keletre menjen, ahol a pusztákban virágzó szerzetesi közösségek éltek.

Először tökéletesítette Szentírás-ismeretét Antiochiában, majd megtanult héberül, végül elvonult Kalkisz pusztájába, hogy a remetékhez csatlakozva magányban, virrasztásban, vezeklésben és munkában éljen.

Antonio da Fabriano: Szent Jeromos (1451)

Természetes adottságai ellenkeztek ezzel az életformával. Súlyos vívódás kerítette hatalmába, őrlődött a szelleme és a lelke. „Amikor Izajás prófétát olvastam, meg kellett állapítanom: »Mily bárdolatlan beszéd ez, és milyen hanyag stílus!« S miután virrasztva végigimádkoztam egy éjszakát, visszatértem Vergiliushoz, Ciceróhoz és Platónhoz.”

Heves kísértések érték. A római táncos mulatságok emlékei makacsul visszatértek képzeletébe, amelyekről így emlékezik meg: „Ó, amikor a pusztában éltem, abban az elhagyatottságban, ahol csak a remeték találtak otthonra, ahol perzselőn tűzött a nap, milyen sokszor képzeltem azt, hogy újra Rómában vagyok, az ottani szórakozások közepette! Táncoló lányok körében láttam magam. Arcom összeaszott a böjtöléstől, de kiaszott testemben lángok lobogtak, és a szenvedély tüze hevítette egy majdnem holt ember testét. Annyira jutottam, hogy éjjel és nappal hangosan kiáltoztam, és szünet nélkül vertem a mellemet. Féltem a cellámtól, mert az ismerte az én gonosz gondolataimat. Szomorúsággal és önmagam iránti haraggal eltelve hatoltam egyre mélyebben a sivatagba.”

Caravaggio: Szent Jeromos (1606 körül)

Egyszer volt egy álma, amelyben azt a figyelmeztetést kapta, hogy egyáltalán nem él még keresztény életet. Ezen lelke mélyéig megdöbbent. Különféle kísértések is próbára tették, s főleg könnyelmű római életének emlékei jártak vissza a képzeletébe. Közben az ariánus vita és az antióchiai egyházszakadás a pusztákon is végigviharzott, és fölkorbácsolta a remeték lelkét is. A szerzetesek között pártok alakultak. Jeromos belefáradt a vitákba, és nem akarván többé tudni a „piszkos, műveletlen és perlekedő szerzetesekről”, visszatért Antióchiába.

Paulinus, a város püspöke pappá akarta szentelni. Ehhez Jeromos csak azzal a föltétellel adta beleegyezését, hogy hű maradhat szerzetesi hivatásához, és megőrizheti mozgási szabadságát. Szentelése után hamarosan útra is kelt: 380–381-ben Konstantinápolyban tartózkodott, és a város könyvtárában dolgozott.

Közben Damasus pápa kieszközölte a császárnál, hogy hívjon össze zsinatot. Ide Paulinus püspököt Jeromos kísérte el, aki ezután Róma felé vette útját, ahol nagy feladat várt rá: Damasus pápa titkára lett, aki megbízta az evangéliumok latin fordításának átvizsgálásával. Ez a munka azonban nem egyszerűen szövegvizsgálat, fordításrevízió volt, hanem fordítás is; és nem korlátozódott csupán az evangéliumokra, hanem idővel kiterjedt az egész Szentírásra. A munka húsz éven át foglalkoztatta Jeromost.

Guido Reni: Szent Jeromos (1605–10)

Damasus pápa halála után Jeromos elhagyta Rómát, és testvérével együtt újra keletre ment. Követőikkel Betlehemben telepedtek le, ahol Jeromos két kolostort alapított: egyet a férfiak számára, melyet ő irányított, egyet pedig nők számára, annak vezetését Paulára, egy római hölgyre bízta, aki követte őt a Rómából való távozása után.

Az ezt követő hosszú, harmincöt évig tartó, irodalmi téren termékeny időszakban Jeromos eredeti nyelvből lefordította a Szentírás majd minden könyvét, megteremtve azt az alapszöveget, amelyet Vulgata néven a nyugati egyház egészen a legutóbbi időkig hivatalos szentírási szövegként használt.

A legenda szerint Betlehemben egyszer egy sánta oroszlán baktatott be a kolostorba. Az összes testvér rémülten szaladt szét, Jeromos azonban elébe ment, és úgy fogadta, mint kedves vendégét. Akkor az oroszlán nyögve tartotta a mancsát Jeromos elé, és látszott, hogy belelépett egy hatalmas tövisbe. Jeromos kihúzta a tövist, majd kötést tett a sebre, s ettől kezdve az oroszlán úgy ragaszkodott hozzá, mintha csak a macskája lett volna.

Fra Filippo Lippi: Szent Jeromos és az oroszlán (1455–60)

Jeromos élete szakadatlan harc volt. Munkabírása, a Szentírás szolgálatába állított tudásszomja, önmagával szemben tanúsított szigora, az egyház iránti szeretete tiszteletet parancsol. Utolsó éveinek szenvedései megtisztították, s Isten elvezette lelkét a tökéletességhez.

Ezekielhez írt kommentárjában rejtőzik egy egyéni megjegyzése, amelyből megláthatunk valamit az idős tudós szenvedéséből: „Mécsesem pislákoló fénye mellett diktálom ezt a néhány oldalt. A szent szöveg magyarázata enyhíti egy kissé lelkem szomorúságát, mert a lelkem nagyon háborog. A külső szorongatásokhoz járul még koromnál fogva meggyengült és vaksággal fenyegető látásom, valamint az a nehézség, hogy e gyér világosságnál olvassam ki a héber szöveget, amelynek írásjelei olyan kicsinyek, hogy még a teljes napvilágnál sem könnyű megfejteni őket.”

Az évek múlásával Isten lassan mindentől megfosztotta szentjét. Egészsége és látása is meggyengült, és egymás után vesztette el kísérőit. Kezdett eltávolodni mindentől, ami korábban közel állt a szívéhez. Kimerülten és vakon tért meg Urához 419. (vagy 420.) szeptember 30-án. Az 5. századi források 420. szeptember 30-ára, Betlehembe teszik temetése napját. Rómában a 8. század óta ünneplik emléknapját.

Lorenzo Bastiani: Szent Jeromos halála (1485)

A pálosok Jeromos tiszteletére emelt temploma Csáktornyán (1446) hajdan jeles búcsújáróhely volt. Különösen tiszteltté tette a szentet a pálosok körében, hogy a majdani magyar haza szülötte volt, továbbá, hogy a betlehemi barlangban remetéskedett, és megírta a rend szellemi őse, Remete Szent Pál életrajzát. A 15. században élt pálos, Báthori László Jeromos szellemi ösztönzésére fordította magyarra a Bibliát. Életrajzát a szintén pálos szerzetes Orosz Ferenc írta meg magyarul Szent Jeronimus. Egyedül valóságnak ékessége. Az az Thebaisbéli dütsőséges Szent Pál pátriárkának, remeték fejedelmének és mesterének élete és halála címmel.

Istenünk, te Szent Jeromos áldozópap lelkébe bensőséges szeretetet oltottál a Szentírás iránt. Add, hogy egyre több erőt merítsünk igédből, és megtaláljuk benne az élet forrását. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.

Magyar Kurír

Szent Mihály, Szent Gábriel és Szent Rafael főangyalok

KULTÚRA – 2024. szeptember 29., vasárnap | 6:00

A Szentírásból név szerint ismert három főangyalt ünnepeljük szeptember 29-én. Egyikük neve Mihály (Mikaél), vagyis: „Ki olyan, mint az Isten?”; a másiké Gábriel (Gábriél): „Isten embere”, „az Isten erősnek bizonyult”; a harmadiké Rafael (Rafaél): „Isten orvossága”.

Az angyalok életéről nincsenek az emberekéhez hasonló életrajzi adatok. Történetük a teremtéssel kezdődött. Kegyelembe öltöztek, és próbára lett téve hűségük. Szabad akaratuk lehetővé tette a jók számára a hűséget, a lázadóknak pedig a bukást. A hűségesek jutalma örök boldogság, a bukottak számára a büntetés az örök kárhozat lett.

Oggiono: A három arkangyal

* * *

Szent Mihály

Mind a zsidó, mind a keresztény hagyományban a legnagyobb az angyalok közül. A lázadó angyalok elleni harc vezére volt az égben, mely harc során a bukott angyalok letaszíttattak a mennyből (Jel 12,7–9). Mihály az ószövetségi választott nép védőangyala lett, és Isten újszövetségi népe védelmezőjeként is tiszteljük.

Mózes testét halála után angyalok temették el ismeretlen helyre (MTörv 34,5–7), nehogy a zsidók bálványként tisztelhessék. Mihály főangyal volt az, aki viaskodott a sátánnal, védve Mózes testét (Júd 1,4–10). Ő az az angyal is, aki Dánielnek megviszi a hírt a szabadulásról és az óvásról (Dán 10,21–11,1; Dán 12,1–4). 

492-ben megjelent Dél-Itáliában, Apuliában. Gargano hegyén kegytemplomot építettek a tiszteletére.

Nagy Szent Gergely pápának Hadrianus császár mauzóleuma felett jelent meg a bűnbánati körmenet közben 590-ben, jelezve a nagy pestisjárvány végét. Ennek emlékét őrzi az Angyalvár tetején látható szobra.

Beccafumi: Szent Mihály megjelenik az Angyalvár tetején

Szintén híres búcsújáróhely a normandiai Mont-Saint-Michel. A legenda szerint az arkangyal 708-ban Avranches püspökének álmában háromszor megjelent, és kérte, hogy építsen tiszteletére egy óceáni sziklaszigeten kápolnát.

Szeptember 29. a római Szent Mihály-bazilika fölszentelésének emléknapja. Ez a nap vált Nyugaton Szent Mihály ünnepévé.

Mihály képét hadseregek hímezték zászlaikra (például 955-ben a magyarok ellen Lech mezején hadba szállók), és az egyház is segítségül hívja a főangyalt a gonosz elleni küzdelemben.

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!” Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Ámen.

(XIII. Leó pápa imája)

A főangyalt fiatal férfiként ábrázolják, általában szárnyakkal, fején diadém vagy sisak, ruházata tunika, páncél, köpeny, kezében kardot, mérleget tart, lábával eltapossa a gonoszt.

Szent Mihály a világ végén harcolni fog minden hívő lélekért, hogy kiragadja őket a sátán hatalmából. A haldoklókat is az ő oltalmára bízzák. Mihály teszi mérlegre az ember jócselekedeteit és gonoszságait. Eszerint ítél majd az Úr üdvösségre vagy örök kárhozatra.  A magyar néphagyomány szerint a halottakat a „Szent Mihály lován” (fából készült halottszállító saroglya) viszik a sírhoz.

A főangyal szobra a vonyarcvashegyi Szent Mihály-kápolna oltárán

Mihály vezeti tehát a halottak lelkét a mennyekbe, az égi dicsőségbe. „Ő tiszti az – olvasható az Érdy-kódexben –, hogy mikoron ez világi emberek kimúlnak, mindennek megméri jó és gonosz téteményét az isteni igazságnak mértékében. Az jókat viszi Istennek eleiben, félbe valókat purgatóriumba, a gonoszokat az erek tűzre, kinek kezdeti akkoron vagyon, de vége soha nincsen… Minden lelköt ő vészen ki testéből halálának idején…”

Szent István magának és királyi házának örök üdvösségére Mihálynak szentelte a veszprémi székesegyházat (1009). A főangyal a patrónusa a váci és az erdélyi, valamint társpatrónusa az egri egyházmegyének is.

Gyulafehérvár székesegyházának titulusa legrégibb Mihály-dedikációink közé tartozik. A választást a keleti egyház közelsége, esetleg jelenléte, másfelől pedig Erdély akkori gyepűjellege, fenyegetett határhelyzete is magyarázza.

A vonyarcvashegyi Szent Mihály-kápolna hazánk egyetlen halászkápolnája. A domb, melyen áll, valamikor a Balaton szigete volt. A kápolnát, mely a 17. században már állt, a hagyomány szerint negyven, a jeges Balatonból megmenekült halász építette újjá 1729-ben. Ugyancsak a 18. században remeték élhettek a kápolna körül.

* * *

Szent Gábriel

A Szentírás szavai szerint az Úr előtt álló hét főangyal egyike (Tób 12,15; Lk 1,19). Szerepüket hasonlítják a hétágú gyertyatartóhoz: Isten világosságát terjesztik a történelem szentélyében. Jelképezik a Szentlélek hét ajándékát vagy a hét szentséget is.

Gábriel vitte hírül a hívatottaknak Isten terveit. Dánielnek megjelent a fogság idején, s megmutatta neki az üdvtörténet fejlődését, a nagy birodalmak harcait és pusztulását, Izrael szabadulását és a Messiás eljövendő országát; megmagyarázta látomásai értelmét (Dán 8,16–26; Dán 9,21–27). 

Zakariásnak megjelenve a jeruzsálemi templomban hírül adta Keresztelő Szent János születését és a megváltás elérkeztét (Lk 1,11–20). Magáról ekkor mondta: „Én Gábriel vagyok, s az Úr színe előtt állok.”

Fra Angelico: Szent Gábriel angyal 

Názáretben Mária számára a megtestesülés hírét vitte Gábriel angyal. Szavait idézzük minden Üdvözlégy imádságban (Lk 1,26–45).

Ünnepe a II. vatikáni zsinatig március 24-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony vigíliáján volt. A három főangyal ünnepét a zsinat helyezte egy napra.

* * *

Szent Rafael

Egyike a hét angyalnak. Ő az, „aki mindig kész arra, hogy az Úr színe elé lépjen”. A Bibliában csak Tóbiás könyvében szerepel, az ifjú Tóbiás kísérőjeként (Tób 12,15).

Gozzoli: Rafael és Tóbiás

Nehéz helyzetekben segít, gyógyít, ártalmatlanná teszi a démont. Az utasok, a zarándokok és a földi zarándokútját járó egyház védelmezője.

A II. vatikáni zsinat előtt október 24-én emlékeztek meg róla.

Istenünk, te csodálatos bölcsességgel elrendezed az angyalok és az emberek szolgálatát. Engedd, hogy angyalaid, akik a mennyben folytonosan szolgálnak neked, itt a földön szüntelenül oltalmazzák életünket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

* * *

Szent Mihály napja a gazdasági év nevezetes őszi fordulója. Ekkor hajtották be a Szent Györgykor kieresztett jószágot a legelőkről. A pásztorok elszámoltatásának és szegődtetésének időpontja volt a nap, mulatságokat, bálokat rendeztek. Országszerte emlékezetesek voltak a Szent Mihály-napi vásárok is.

Szent Mihálykor kezdődött a kisfarsang, a lakodalmazás őszi, Katalin-napjával záruló időszaka.

Az Ormánságban a nap táján mutatkozó derűs, napsütéses időszakot „Szent Mihály nyarának” nevezték.

Forrás
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.

Magyar Kurír

Szent Gellért püspök és vértanú

KULTÚRA – 2024. szeptember 24., kedd | 6:007

Szent Gellértre, a Szeged-Csanádi Egyházmegye fővédőszentjére emlékezünk liturgikus ünnepén, szeptember 24-én. Népünk kereszténnyé válásának kezdetén vezérelte hozzánk Isten, hogy Imre herceg nevelőjeként, remeteként, püspökként és vértanúként szolgálja Istent és a magyarság krisztusi hitre térését.

Szent Gellért Velencében született 980 körül. Kisgyermek volt, amikor szülei a Szent Márk-székesegyházzal átellenben lévő Szent György-szigetre vitték. Úgy látszott ugyanis, hogy György nevű fiuk (Szent György napján született, ezért kapta a keresztségben ezt a nevet) nem marad életben. Fogadalmat tettek, hogy ha a gyermek a sziget bencés szerzeteseinek imájára meggyógyul, Istennek szentelik az életét, és mindjárt a monostorban hagyják. A gyermek fölgyógyult, ott maradt, és fokozatosan bevezették őt a kor szellemi és Szent Benedek rendjének lelki életébe. A Gellért nevet édesapja tiszteletére vette föl, aki szentföldi zarándokútja során halt meg.

Huszonöt éves korában rendtársai perjellé választották, majd Vilmos apát javaslatára, tudásának elmélyítése céljából másodmagával Bolognába küldték, hogy később elfoglalhassa a kolostori iskola egyik tanári posztját. Harminckét évesen tért vissza a Szent György-szigeti monostorba, Vilmos apát halála után megválasztották apátnak, azonban három év múlva lemondott, hogy a Szentföldre indulhasson.

Gellért 1015-ben indultak útnak két társával Zára (ma Zadar) felé. A tengeri vihar azonban Isztria partjai felé sodorta őket. Ott a Parenzo (ma Poreč) melletti Szent András-sziget kikötőjében vetettek horgonyt, és a sziget bencés monostorában találtak menedéket.

A kényszerpihenő közben Gaudentius pannonhalmi apát szerette volna megnyerni Gellértet magyarországi kolostoralapítási és térítői tervének. Ő azzal a nem titkolt szándékkal engedett unszolásának, hogy Magyarországon keresztül könnyebben eljuthat majd a Szentföldre. 1015. május 3-án érkeztek Pécsre, Mór püspökhöz. Vele és Asztrik pécsváradi apáttal innen Székesfehérvárra, István királyhoz mentek, aki megbízta Gellértet fia nevelésével. Nyolcéves volt ekkor Imre herceg, Gellért hét évig nevelte az esztergomi királyi palotában. Ezután a bakonybéli remeteség évei következtek.

„Történt aztán, amikor látta, hogy a boldog Imre erényekben fejlődik, és Krisztus segítségével az emberi nem ellenségét férfiasan legyőzi, a nép között való forgolódástól menekülve remeteségbe igyekezett, amelyet a nép nyelvén Bélnek neveznek, s ott egyfolytában hét esztendeig böjttel, imádsággal és virrasztással töltötte napjait. Nem változtatta tartózkodási helyét, cellát épített magának, s abban könyveket szerzett, amelyeket saját kezével írt meg. Egy napon, amikor írt, s úgy megiramlott képzelete, hogy észrevétlen álomba szenderült, odament hozzá egy szarvastehén a borjával, s mellette mindketten leheveredtek a földre. Egyszerre a hím – egy farkas elől menekülve – nagy sebbel-lobbal közébük rontott, elfutott vele, kicsinyét pedig a választott mellett hagyta. Hozzá akart bújni, és földre lökte a tintát, amellyel írt. Mikor pedig hajlékába tért, a szarvasborjú követte, ő meg kenyérrel etette, úgy, hogy az többé el nem szakadt tőle. Máskor pedig Szent Gellért egy tarisznyát vitt a házába, s azt látta, hogy ajtaja előtt egy farkas hever. Észrevette, hogy sebesült, kinyitotta hát az ajtót, és a farkas vele együtt bement. Letette a tarisznyát, a farkas pedig lába előtt a földre terült, föl sem kelt addig, míg meg nem gyógyult. Attól a naptól fogva aztán a szarvas fia is meg a farkas is ott maradt. Kijártak az ajtón a rétre, legeltek és egymást nem bántották.”

(Részlet Szent Gellért 14. századi Nagy legendájából – 
fordította: Jelenits István)

1028-ig maradhatott a monostor csendjében és erdei magányában. Ajtony vezér legyőzése után Szent István ugyanis rábízta a csanádi egyházmegye megszervezését.

Gellért elsőként fölosztotta az egyházmegye területét hét főesperességre, s ezek élére a magával hozott papok közül azokat állította, akik tudtak magyarul. Majd a papi utánpótlás biztosítására káptalani iskolát szervezett, végül templomokat építtetett, köztük a székesegyházat és a bencés monostor templomát, melyet a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlott. Tevékenységét István király bőkezűen támogatta.

Szent Gellért „magyar népköltészetünk első hírmondója”, szintén Nagy legendájában olvasható ugyanis az első utalás népköltészetünkre, mégpedig egy munkadalra. A „magyarok szimfóniájá”-ról szóló leírás megkapóan szép:

„Történt pedig egyszer, hogy valakinek a védelmében a királyhoz sietett, és annak a vidéknek erdős környékén, amely disznók hizlalására volt alkalmas, volt egy falu, és délben ott látták vendégül. Ott éjféltájt hallotta a malomkövek surrogását, s mivel ilyesmit sohasem látott, csodálkozott, hogy mi az. Egyszercsak az az asszony, aki a malmot hajtotta, énekelni kezdett. A püspök álmélkodva szólt Valterhez: »Valter, hallod a magyarok szimfóniáját, hogyan hangzik?« Mindketten kacagtak azon az éneken. Mivel pedig az asszony hajtotta a malmot, és éneke mind hangosabb lett, a püspök lefeküdt, és még mindig mosolyogva azt mondta: »Valter, magyarázd meg nekem, mi ez a különös dallamú ének, amely zengésével arra késztet, hogy hagyjam abba az olvasást?« Erre az így felelt: »Olyan ének ez, hogy az asszony, aki dalol, szolgálója vendéglátó gazdánknak, akinél megszálltunk, urának gabonáját őrli, mert ez idő tájt ezen a vidéken nincs más malom.« Erre így szólt a püspök: »Mesterség hajtja a malmot vagy emberi erő?« Valter így felelt: »Mesterség és erő, mert nem állat van elébe fogva, hanem saját kezével hajtja körbe-körbe.« »Ó, csodálatos dolog ez – mondta a püspök –, hogy is gondoskodik élelméről az emberi nemzet! Ha nem volna mesterség, ki győzné a munkát! Boldog ez az asszony – mondta –, aki más ember hatalma alá vetve ilyen jó lélekkel, zúgolódás nélkül is vidáman végzi köteles szolgálatát!« Elrendelte, hogy tekintélyes pénzösszeget adjanak át neki.”

Szent István halála után a vallási és trónviszályok idején Gellért a lázadók kezére kerül. 1046 szeptemberében az egyik reggel, a Szent Szabina-templomban mondott miséje közben látomása volt közelgő vértanúságukról. Az úgynevezett pesti révhez közeledve Vata pogány lázadói kőzáporral törtek rájuk, és a püspököt a később róla elnevezett Kelen-hegy szikláiról a mélybe taszították. Holttestét ideiglenesen a pesti Boldogasszony-templomban (a mai belvárosi főplébánia-templom helyén álló templomban) temették el, később átszállították Csanádra. Szent László uralkodása idején, 1083-ban avatták szentté István királlyal és Imre herceggel együtt.

Istenünk, te a vértanúság győzelmével koronáztad és a halhatatlanság dicsőségével övezted Szent Gellért püspököt. Engedd jóságosan, hogy akinek emlékét áhítatos lélekkel ünnepeljük itt a földön, annak örök oltalma védelmezzen a mennyben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.
Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor (1000–1530)

Magyar Kurír

Szent Máté apostol és evangélista

KULTÚRA – 2024. szeptember 21., szombat | 6:00

A Máté név a latin Matthaeus és a görög Matthaiosz közvetítésével a héber Mattajból ered. Jelentése: „Jahve ajándéka” vagy „a hűséges”. A vám- és pénzügyőrök, bankárok, vámosok védőszentjére, Szent Máté apostolra és evangélistára emlékezünk ünnepén, szeptember 21-én.

Az apostolról és evangélistáról, akinek jelképe az angyal, biztosat csak a Szentírásból tudunk, ezen kívül nem sok olyan adat maradt ránk, amely történetileg hitelesnek tekinthető.

Máté különös figyelemmel gyűjtötte s őrizte magában az Úr szavait és beszédeit. Miután rendezte, mint mondás- és beszédgyűjteményt adta tovább. A tudósok úgy vélik, hogy e beszédgyűjtemény és Márk evangéliuma volt a forrása annak a műnek, amelyet az egyház hagyománya Máté evangéliumaként tart számon. Az Úr mondásait Máté úgy foglalta elbeszéléseibe, ahogy az ékszerész foglalja aranyba a drágaköveket. Egymás után fűzte a hasonló tartalmú, de eredetileg függetlenül elhangzott beszédeket, és így jött létre a hegyi beszéd (5–7. fejezet), a példabeszédek (13. fejezet), a farizeusok feletti jajkiáltások (23. fejezet) és az eszkatologikus beszéd (24–25. fejezet) gyűjteménye.

Máté az apostolnévsorok közül kettőben a hetedik (Mk 3,18; Lk 6,15), kettőben a nyolcadik (Mt 10,3; ApCsel 1,3) helyen, Tamás mellett áll. Jézus legszűkebb tanítványai köréhez tartozott tehát, azokhoz, akik nem botránkoztak meg Krisztusban, s pünkösdkor megkapták a Szentlelket és a világra szóló küldetést.

Carpaccio: Máté meghívása (1502)

Evangéliuma szerint Máté vámos volt és a Lévi nevet is viselte. Márk még azt is tudja róla, hogy Alfeus fia volt. Foglalkozása alapján kissé beleérezhetünk ennek az apostolnak különleges helyzetébe az apostolok testületén belül is: „Amikor Jézus továbbment, látott egy Máté nevű embert, aki ott ült a vámnál. Szólt neki: »Kövess engem!« Az fölkelt és a nyomába szegődött. Amikor később a házában vendégül látta Jézust, odajött sok vámos és bűnös, és Jézussal meg tanítványaival együtt asztalhoz telepedtek. Ezt látva a farizeusok megkérdezték a tanítványaitól: »A mesteretek miért eszik vámosokkal és bűnösökkel?« Jézus meghallotta, és így válaszolt: »Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: irgalmasságot akarok s nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.«” (Mt 9,9–13)

Lévi-Máté, a vámos Kafarnaumban dolgozott. Mint vámos a zsidók szemében nyilvános bűnös, kitaszított, tisztátalan ember volt. Jézus azonban megszólította: „Kövess engem!”, és csakhamar vendége lett Máténak. A vallási vezetők emiatt ujjal mutogattak most már nem csupán Mátéra, a vámosra, hanem Jézusra is, aki odáig alacsonyította magát, hogy közösséget vállalt a bűnösökkel, a kitaszítottakkal. Máté pedig tudta, hogy amikor fölkelt a vámasztal mellől, nem egy dúsgazdag ember társaságába került, hanem az Emberfia követője lett, akinek nemhogy elvámolnivalója, de még hajléka sincsen, ahol álomra hajthatná a fejét. Az Emberfiának azonban van hatalma a földön bűnöket megbocsátani! Ez a Jézus az irgalmasság evangéliumát hirdeti és cselekszi, és Máté azzal, hogy meghívást kapott tőle, ennek lett a részesévé.

Máté írásban és számolásban jártas volt. Evangéliumában meglepően pontosak a pénzzel kapcsolatos közlések. Sokkal többféle pénzt ismer, mint a másik három evangélista, és soha nem véti el, hogy milyen helyzetben miféle pénznemmel kell fizetni. 

Guido Reni: Szent Máté (1635–40)

Míg Máté meghívásának történetét az evangéliumból ismerjük, életének további eseményeiről csak a hagyományból tudunk néhány szórványos adatot.

A legenda szerint az apostolok szétválása után Máté Etiópiába ment (más hagyományok szerint Perzsiába, Szíriába, Makedóniába vagy Írországba). Történt egy napon, hogy a király fia meghalt. A bennszülött varázslók mindent elkövettek, hogy életre keltsék, de hiába. Akkor a kincstárnok azt tanácsolta urának, hívja el Mátét. Ő el is ment és föltámasztotta a fiút. A király ettől olyan boldog lett, hogy örömében egész országába hírnököket küldött, akik ezt hirdették: „Jöjjetek, és lássátok Istent, aki emberi formában megjelent közöttünk!” Az emberek össze is sereglettek, Máté pedig tanította őket, hogy kinek a nevében és erejében támasztotta föl a halott királyfit. Az emberek hittek szavának, megkeresztelkedtek, a király pedig hálája jeléül egy pompás templomot építtetett.

Volt a királynak egy Efigénia nevű leánya is, aki szintén megtért, és Máté fölvette az Istennek szentelt szüzek közé. A király halála után, Hirtacus szemet vetett Efigéniára. Máténak ígérte a fele országát, ha rábeszéli a leányt, hogy legyen a felesége. Egy alkalommal Máté a házasság szépségéről és szentségéről prédikált a szüzeknek és a népnek, és hangsúlyozta, hogy senkit nem szabad elválasztani a házastársától. A király azt hitte, hogy Máté az ő kérésének megfelelő szándékkal szól, és most beszéli rá Efigéniát a vele való házasságra. Ő azonban így válaszolt a királynak: „Úgy látom, egészen félreértettél engem, ó király, hiszen tudod, hogy Efigénia az örök Király menyasszonya, és az ő szent fátyolát viseli. Hogyan vehetnéd el annak jegyesét, aki nálad sokkal hatalmasabb?” E szavaktól Hirtacus szörnyű haragra lobbant és kirohant a templomból. Aztán elküldte a hóhért, és az, miközben Máté kitárt karral imádkozott az oltárnál, hátulról leszúrta.

Egy másik hagyomány szerint Máté máglyán halt meg. Ismét más hagyomány úgy tudja, hogy a máglya az apostol imádságára kialudt, és Máté később Núbiában halt meg békességben.

Szent Máté sírja a salernói katedrálisban

Szent Máté ünnepét Rómában a 9–10. század óta szeptember 21-én ülik. Testét 954-ben vitték Keletről Salernóba, ahol ma is őrzik. A keleti keresztények november 16-án ünneplik, a koptok október 9-én. 

Istenünk, te mérhetetlen irgalmaddal apostolaid közé választottad Mátét, a vámost. Add, hogy példája és közbenjárása támogasson minket, és téged követve, egyre hűségesebben ragaszkodjunk hozzád. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

* * *

Őszi gabonavetés Nógrád megyében
(Forrás: Magyar néprajzi lexikon)

A szegedi magyar és a privigyei szlovák nép tapasztalata szerint a búzát legjobb Máté hetében elvetni.

Más vidékeken ugyanakkor ezen a napon nem szántottak, mert úgy vélték, hogy az ilyen földet különösen fölveri a gaz. Éppen ezért Gazos Máté néven tartották számon a napot. Szintén a tilalomra utaló adat, miszerint a göcsejiek Szent Máté hetét pelvahétnek is nevezték. Úgy tartották, aki ilyenkor vet, majd polyvás gabonát arat. A búzahét itt a ferenchét, vagyis az, amelyikbe Assisi Szent Ferenc ünnepe esik.

Jól látható, hogy a búzavetésre számon tartott időszak, maga a búzahét vidékenként váltakozik. Általánosságban a csillagászati ősz első hónapjának első négy hete a vetési terminus: mátéhét, mihályhét, ferenchét, gálhét.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.

Magyar Kurír

1997. szeptember 5-én hunyt el a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend alapítója, a már életében is szentként tisztelt Teréz anya. Agnes Gonxha Bojaxhiut 2016. szeptember 4-én avatta szentté Rómában Ferenc pápa. Liturgikus emléknapja égi születésnapjának évfordulója, szeptember 5.

Az albán nemzetiségű Teréz anya 1910. augusztus 27-én született Agnes Gonxha Bojaxhiu (ejtsd: Ányesz Gondzsa Bojadzsiu) néven Üszküb városában (ma Szkopje, a Macedón Köztársaság  fővárosa).

Édesapja, Kolle Bojaxhiu építési vállalkozó volt, édesanyja, Drana otthon nevelte három gyermeküket. Agnes kilenc éves volt, amikor édesapja meghalt. Az édesanya jelentős szerepet töltött be az egyházközség életében, a jótékony cselekedetek asszonyának nevezték, mivel a nála szegényebbek megsegítését mindig kötelességének tartotta. Ha egy szegény ember kopogtatott be házuk ajtaján, alamizsnát adott neki, és arra tanította gyermekeit: még ha nem is vér szerinti rokonuk, akkor is a fivérük, mert szegény.

A három gyermek szilárd vallási nevelésben részesült. Agnes állami iskolába járt és tagja lett a Mária-kongregációnak. Ebben az időben a jugoszláv jezsuiták működést vállaltak a kalkuttai főegyházmegyében. Az első csoport 1925. december 30-án érkezett Kalkuttába. Egyiküket Kuersongba küldték, ahonnan lelkes leveleket írt a bengáliai missziós lehetőségekről. A kongregáció tagjainak rendszeresen felolvasták ezeket a leveleket. A fiatal Agnes egyike volt azoknak, akik önként jelentkeztek a bengáliai misszióba. Kapcsolatba került ezért a kalkuttai főegyházmegyében is szolgálatot végző írországi Loreto-nővérekkel. 

Agnes 1928-ban, áldozócsütörtökön határozta el, hogy szerzetesként Istennek szenteli életét. Iskolatársnőjével együtt felvételét kérte az angolkisasszonyok írországi anyaházába, amely a Loretói Miasszonyunk nevét viselte. Hamarosan Indiába küldték, hogy megkezdje noviciátusát Dardzsilingben. Itt tett szerzetesi fogadalmat 1931. május 25-én. A Teréz nevet az 1925-ben szentté avatott Lisieux-i Kis Szent Teréz iránt érzett tiszteletből választotta. Döntését így indokolta meg: „Ha keresztényi életet él az ember, akkor az biztosítja hitének növekedését. Sok szent járt előttünk, hogy vezessen minket. De én azokat szeretem, akik egyszerűek, mint Lisieux-i Szent Teréz, Jézus kis virága. Őt választottam névadómnak, mert hétköznapi dolgokat tett nem hétköznapi szeretettel.”

Teréz anya 1929 és 1948 között földrajzot tanított a kalkuttai Szent Mária Iskolában, néhány évig az intézmény igazgatónője volt. 1946. szeptember 10-én vonattal indult Dardzsilingbe, lelkigyakorlatra. Zsúfoltság volt, mint máskor, különösen a harmadosztályú kocsikban, ahol a legszegényebbek utaztak. A kasztrendszer teljes, tragikus valójában mutatkozott meg előtte, és e szegények tülekedő, nyomorúságos tömegét látva hirtelen úgy érezte, nincs joga ahhoz a kényelemhez és békességhez, amit megkap a kolostorban, és amit a kedves és jómódú lányok tanítása és nevelése közben érez. Tisztán észlelte Jézus hívását, hogy hagyja el a zárdát, és éljen a legszegényebbek között. Ez volt Teréz anya életében a „sugallat napja”.

Ezt követően engedélyt kért elöljáróitól, hogy egyedül élhessen a zárdán kívül, és a kalkuttai nyomornegyedben dolgozhasson. Kérését Róma elé terjesztették, és XII. Piusz pápa egyévi időtartamra jóváhagyta azt: szerzetesi életet élhetett, klauzúrán kívül, a kalkuttai érsek felügyelete alatt. 1948 augusztusában Teréz anya levette a Loreto-nővérek ruháját és fehér száriba öltözött, kék szegéllyel, a vállán kereszttel. Patnába ment, az amerikai missziós orvosnővérekhez, hogy beható kiképzést kapjon, mint ápolónő. Karácsonyra visszatért Kalkuttába és a szegények Kis Nővéreivel lakott. Még ugyanebben az évben engedélyt kapott első nyomornegyedbeli iskolájának megnyitására.

1950 októberében jóváhagyták az új szerzetestársulatot, a Szeretet Misszionáriusait, amely Kalkuttában alakult meg, és innen terjedt el egész Indiában, majd világszerte. A Szeretet Misszionáriusai 1965 februárjában pápai jogú társasággá lett. Hitvallásuk szerint: „Mindenekelőtt szerzetesnővérek vagyunk, és nem szociális segítők, tanárok, ápolónők vagy orvosok. A különbség köztünk és a szociális gondozók között az, hogy ők valamit cselekszenek, mi pedig Valakinek. Jézust szolgáljuk a szegényekben. Minden, amit csinálunk, Jézusért van. Életünknek ez az értelme. A nap 24 órájában Jézust szolgáljuk.” A Szeretet Misszionáriusai egész szívükből, szabad elhatározással a szegényeket szolgálják, és munkájukért semmi pénzt nem fogadhatnak el.

Teréz anya tevékenységét az egész világon elismerték, rengeteg más díj és kitüntetés mellett 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat is. Kérésére nem tartották meg az ilyenkor szokásos bankettet, az erre szánt összeget az éhezők kapták. Teréz anya ugyanis elveihez hűen visszautasította, hogy a ceremóniát záró bankett finomabbnál finomabb ételeiből fogyasszon: „Nem tudnék venni belőle, és nyugodt lelkiismerettel megenni, amikor testvéreim közül annyian halnak éhen. Nekem egy darabka kenyér és egy pohár víz elegendő.”

Teréz anyának a szegények sorsáról, illetve a gazdagok felelősségéről vallott nézetei II. János Pál pápa gondolkodásában is fontos helyet foglaltak el, ezért is szövődtek kivételes baráti szálak a szerzetesnővér és a Szentatya között. II. János Pál csodálattal követte Teréz anya munkáját, és 1986. február 3-án, Kalkuttában meglátogatta a Szeretet Misszionáriusainak házát. Teréz anya élete legszebb napjának nevezte e látogatás napját. A Szentatya pedig így fogalmazott: „A Nirmal Hriday a remény otthona. Olyan ház, amely a bátorságon és a hiten alapszik, olyan ház, ahol a szeretet uralkodik. A Nirmal Hridayban az emberi szenvedés misztériuma találkozik a hit és a szeretet titkával. És ebben a találkozásban az emberi lét legmélyebb kérdései érthetővé válnak.”

Teréz anya 1997. szeptember 5-én halt meg. II. János Pál pápa avatta boldoggá 2003. október 19-én, a szentek sorába pedig Ferenc pápa iktatta 2016. szeptember 4-én. Liturgikus emléknapja szeptember 5., égi születésnapjának évfordulója.

A Szeretet Misszionáriusainak rendjéhez ma már több mint négyezer apáca és négyszáz szerzetes tartozik. Gyógyító-gondozó tevékenységüket hárommillió önkéntes segíti. Öt földrész csaknem százötven országában – köztük Magyarországon – vannak jelen, gondoskodnak a szegényekről, ápolják a betegeket, a legsúlyosabbakat, így a leprásokat is. Az alapítás óta eltelt ötven esztendő alatt Teréz anya és rendje kiterjesztette tevékenységét a világ minden országára és az „élet minden sebesültjére”.

Istenünk, te Kalkuttai Szent Teréz anyát arra hívtad, hogy a kereszten szomjazó Fiad szeretetére a legszegényebbek iránt való áldozatkész szeretettel válaszoljon. Közbenjárására add, hogy szenvedő testvéreinkben mi is Krisztust lássuk és szolgáljuk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

*

Raghu Rai, a Magnum Hírügynökség fotóriportere 1970 márciusában fényképezte Teréz anyát. A fényképek elkészítése kapcsán egy albumban közölt saját visszaemlékezését tette közzé a Vigilia Facebook-oldala.

1970-ben kezdtem fényképezni Teréz anyát, amikor ő még nem volt nagyon ismert. Miután négy napig fotóztam őt, megkért, hogy a következő nap ne jöjjek, mert húsvét lesz, „én pedig nem akarom, hogy bárki is megzavarja a csendet azzal, hogy itt mászkál”. Ettől kissé megdöbbentem, de próbáltam őt jobb belátásra bírni: „Kedves Anya, ön azt mondja, hogy amikor Krisztus szenvedett, akkor nem lehetett ott, hogy ápolja Őt, ezért minden szenvedő ember az ön Krisztusa kell, hogy legyen, akiket együttérzéssel és szeretettel szolgálhat. Ez azonban csak az ön történetének egyik fele, és én tovább szeretnék menni ebben a sztoriban. A történet másik fele ugyanis az, amikor ön csendben imádkozik, kapcsolatban lép Istennel és megfiatalodik a lelke. Én soha nem láttam Őt, de amikor ön imádkozik, akkor olyan, mintha megpihenne az ön tekintetében. Ezért, ha nem fotózhatom le a sztori második részét, akkor az befejezetlen marad. Akkor pedig hogyan oszthatom meg az Ő kegyelmének dicsőségét másokkal?” „Rendben, eljöhet holnap reggel 6 órára – mondta – de csak azzal a feltétellel, hogy egy helyben fog ülni és onnét készít fényképeket.” Ezt a lehetőséget szívesen elfogadtam.

Másnap Teréz anya bevitt a kápolnába, az első emeletre és maga mellé ültetett, majd imádságba merült. Szembe kellett azonban helyezkednem vele ahhoz, hogy meg tudjam ragadni a kapcsolatnak ezt a pillanatát. Ígéretem ellenére ezért felkeltem, és körbe-körbe járkáltam, hogy el tudjam készíteni a megfelelő fényképeket. Mikor az ima véget ért, lesétáltam a lépcsőn és vártam Teréz anyát… Mikor megérkezett, mintha Krisztus állt volna mögötte, miközben a napfény simogatta a lábait. Készítettem róla még néhány képet, ahogy lejött a lépcsőn. És ekkor eljött az elszámolás ideje, úgyhogy összefontam a kezeimet és így szóltam: „Kedves Anya! Bocsásson meg, hogy nem tudtam betartani az ígéretemet, és nem maradtam a helyemen ülve.” Ekkor megragadta mindkét kezemet, a szemembe nézett és így szólt: „Az Úr adta önnek ezt a megbízást. Ezért biztos vagyok benne, hogy helyesen cselekedett.” Ebben a pillanatban áldottnak éreztem magam.

(Magnum Contact Sheets, edited by Kristen Lubben, Thames & Hudson, 2019, 207.)

Forrás: Katolikus.hu, Vigilia

Magyar Kurír

Keresztelő Szent János vértanúságára emlékezünk augusztus 29-én. Az ünnep neve: Szent János fővétele (Decollatio S. Johannis Baptistae).

A keleti egyház Keresztelő Szent János iránti tisztelete nyilvánul meg abban is, hogy fogantatásának (szeptember 24.) és születésének (június 24.) ünnepe mellett megemlékezik lefejezéséről is. A 4. század közepén Keresztelő János maradványait Szebasztéba (Szamaria) vitték, és ott templomot szenteltek tiszteletére.

A vértanúság ünnepe a 7. században gall-frank közvetítéssel került a római naptárba. Keresztelő Szent János asszonyok szülöttei közül a legnagyobb, aki Jézus előfutára volt, meghirdette eljövetelét.

Pierre Puvis de Chavannes: Keresztelő Szent János lefejezése (1869)

Keresztelő Szent János vértanúságáról a szinoptikus evangéliumok tudósítanak. Szent Márk szerint:

Miután Jézus megkezdte nyilvános működését, Heródes Antipász király elfogatta Jánost, és börtönbe vetette. Testvérének, Fülöpnek felesége, Heródiás miatt tette, akit feleségül vett. János ugyanis figyelmeztette Heródest: „Nem szabad elvenned testvéred feleségét.” Emiatt Heródiás áskálódott ellene. Szívesen eltétette volna láb alól, de nem tehette. Heródes ugyanis félt Jánostól, mert tudta, hogy igaz és szent ember. Ezért meg akarta őt menteni. Valahányszor beszélt vele, zavarba jött, mégis szívesen meghallgatta.

Végül elérkezett a kedvező nap. Heródes a születése napján lakomát adott vezető embereinek, a magas rangú tiszteknek és Galilea előkelőségeinek. Közben Heródiás leánya bement, táncolt nekik, és Heródes meg vendégei előtt nagy tetszést aratott.

A király így szólt a leányhoz: „Kérj tőlem, amit akarsz! Megadom neked.” Sőt meg is esküdött: „Bármit kérsz, megadom neked, még az országom felét is.” A leány kiment, és megkérdezte anyjától: „Mit kérjek?” Anyja ezt felelte: „Keresztelő János fejét.” Erre visszasietett a királyhoz, és előadta kérését. „Azt akarom, hogy most azonnal add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” A király nagyon elszomorodott emiatt, de esküjére és a vendégekre való tekintettel nem akarta kedvét szegni. Azonnal elküldött egy hóhért azzal a paranccsal, hogy hozza el János fejét. Az elment, lefejezte őt a börtönben, és elhozta fejét egy tálon. Odaadta a leánynak, a leány pedig elvitte anyjának. Amikor János tanítványai meghallották, eljöttek, elvitték János testét, és egy sírboltba temették.

Tiziano: Szalóme Keresztelő Szent János fejével (1515 körül)

A nép nyelvén: Nyakavágó János, a szegedi öregek ajkán: Nyakavesztő János, az Érdy- és Lányi-kódexben: Szent János nyakavágása a mai emléknap elnevezése.

Keresztelő Szent Jánosról ITT olvashatnak, ábrázolásairól pedig ITT találnak érdekességeket.

Istenünk, te úgy akartad, hogy Keresztelő Szent János születésében is, halálában is Fiad előfutára legyen, és a vértanúságot is vállalja az igazság és az erkölcs védelmében. Add, hogy példája szerint mi is állhatatosan helytálljunk tanításod megvallásában. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Magyar katolikus lexikon
Adoremus

Magyar Kurír

Szent Ágostonra, a nagy megtérőre emlékezünk liturgikus emléknapján, augusztus 28-án. Személyiségének varázsa: fáradhatatlanul kutató és töprengő elméje, boldogságvágya és igazság utáni szomjúsága.

Szent Ágoston az észak-afrikai Tagastéban született 354-ben. Atyja eleinte pogány volt, édesanyja, Szent Mónika keresztény. Ágoston rendkívül temperamentumos természetet örökölt, fogékony volt mindenre, és fegyelmezetlen. Diákkorában túlságosan tudatában volt annak, hogy neki a tanulás nem okoz nehézséget. Az első éveket Tagastéban töltötte, később Madaurában egy grammatikus iskoláját látogatta, hogy majdan rétor lehessen belőle, később Karthágóban folytatott retorikai és jogi tanulmányokat. Homérosz és a görög szerzők általában nem hagytak benne mély nyomokat, Vergilius azonban elindította képzeletének szárnyalását. Úgy együtt érzett a hőseivel, hogy Dido királynő szomorú sorsát megsiratta. Fiatalsága zavaros volt tanulás és erkölcs terén is.  Anyja vallásosságát sokáig dajkamesének tartotta. Pogány társaival kicsapongó életet élt, házasságon kívül született fia, Adeodatusz.

Ágoston tanulmányozta az ókori klasszikusok műveit, kereste a választ az emberi lét talányaira, de sehol sem találta. Anyja kitartó próbálkozásai elől, hogy megtérjen, 383-ban Rómába, majd Milánóba szökött. Mónika utána ment. Édesanyja imái és könnyei mellett Milánóban Szent Ambrus beszédei térítették meg. Ágostont megragadta Ambrus szónoki tehetsége, fellépése és műveltsége, később pedig Szent Antal élete nyomán találkozott a szerzetesi eszményképpel. Vívódva kereste a választ, mit tegyen. Egyre inkább érlelődött benne a megtérés gondolata, de az utolsó lépést Istennek kellett megtennie. 

Fra Filippo Lippi: Szent Ágoston és Szent Ambrus (1437 körül)

Vallomások című művében írta le ennek történetét. Egyik milánói barátjának kertjébe húzódott vissza magányt keresve. Sírt és imádkozott, sőt kiáltozott kilátástalanságában: „Meddig még, Uram?” A zsoltáros szavában újra meg újra magára ismert. És akkor váratlanul meghallott egy vékony gyermekhangot, amely ezt ismételgette: „Tolle, lege, tolle, lege”, azaz „Vedd és olvasd, vedd és olvasd”. Kezébe vette az előtte fekvő Szentírást és ennél a helynél ütötte fel: „Vessetek véget a kicsapongásnak és a tobzódásnak, a civakodásnak és a versengésnek. Öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek a testeteket, nehogy bűnös kívánságokra gerjedjen” (Róm 13,13).

Ez Isten válasza volt, mely békét és megnyugvást adott Ágoston szívének: „Úgy áradt szívembe a szó, mint az erős fény, amely elűzött minden bizonytalankodást és sötétséget.” Az út, amely harminckét évig tartott, elvezette az Úrhoz. Hosszúnak tűnt, de a felfedezést, Krisztus megtalálását úgy őrizte a szívében ezek után, mint a hála kiapadhatatlan forrását. Ez vallomásainak alaptémája: „Oly későn szerettelek meg Téged, te mindig új és régi Szépség, későn szerettelek meg. De hogyan történhetett ez: Te bennem voltál, és én kívül voltam saját magamon. Hívtál engem, és a kiáltásod legyőzte a süketségemet; felragyogtál, és fényességed elűzte vakságomat; illatod felhője felgomolygott és belélegeztem, és most epedek utánad; megízleltelek, és most éhezem és szomjazom Rád; megérintettél, és fellángoltam a békességért, amely Tőled való.”

Fra Angelico: Szent Ágoston megtérése (1430–1435)

Előadásait ezután még néhány hétig folytatta, aztán lemondott tanári állásáról. Édesanyjával, a fiával és néhány barátjával együtt visszavonult Cassiacumba, amely Milánótól északra fekszik mintegy harminc kilométernyire. Egyik barátjának volt ott birtoka. 387. április 23-án, húsvét vigiliáján Ambrus püspök keresztelte meg.

Hazaindultak Észak-Afrikába, édesanyja, Mónika meghalt út közben Ostiában. Maga Ágoston a következő év őszén látta meg újra a szülőföldjét. Mindenét eladta és barátaival szerzetesi életet kezdett, éppen úgy, mint Nagy Szent Vazul. Életük elmélyült imádságból, aszkézisből, filozófiai és vallásos tárgyú beszélgetésekből állt.

391-ben pappá szentelték Ágostont, 395-ben pedig Hippo püspöke lett. Hívei példaképe lett, beszédeivel és írásaival nevelte őket. Küzdött kora tévedései ellen, és az igaz hitet bölcsen világította meg. Mikor meghalt, 113 könyv és 218 levél maradt utána. Ezekben az írásokban követni lehet az egyetemes és az afrikai egyház összes korabeli vitáját. Különösen sok nyomot hagyott bennük a donatista szakadás és a pelagianizmus eretneksége. Az előbbi az afrikai egyház egységét bontotta meg, az utóbbi a kegyelemtan területén hirdetett tévtanításokat. A teológiai művek írása közben is az a cél vezette Ágostont, hogy korának és a jövendő egyháznak szolgálatára legyen. Igaz, saját kora teológiai problémáit oldozgatta, de mindenütt olyan szellemi-lelki tapasztalatok mutatkoznak meg műveiben, amelyek minden kor hívőihez szólnak.

430. augusztus 28-án hunyt el Hippóban, járványos betegségben. Hippóból 500 körül a vandál üldözés elől holttestét Szardíniába menekítették. Sírja jelenleg a Milánó melletti Paviában, az egykori longobárd fővárosban van, ahova Luitprand longobárd király vitette 740 körül. A kései századok a „kegyelem doktora” címet adományozták neki.

Fra Filippo Lippi: Szent Ágoston látomása (1437 körül)

A legenda szerint egyszer a tudós Ágoston a tengerparton sétált föl és alá, és azon töprengett, hogyan tudná megragadni az Isten lényegét. Egyszer csak meglátott egy kisgyermeket, aki kagylóval merte a tenger vizét a mélyedésbe, amelyet a fövenybe ásott. „Mit csinálsz?” – kérdezte Ágoston. „Kimerem a tengert” – válaszolta teljes komolysággal a gyermek, és folytatta tovább a meregetést. „És gondolod, hogy sikerülni fog?” – kérdezte nevetve a szent. „Biztosan előbb fog ez nekem sikerülni, mint neked az, hogy megragadd az Isten lényegét!” – felelt a gyermek, és ezzel eltűnt.

Szent Ágostonnak tulajdonított mondások

Jobb a helyes úton sántikálva haladni, mint szilárd léptekkel téves irányba tartani.

Amilyen mértékben növekszik benned a szeretet, olyan mértékben növekszik szépséged, mert a szeretet a lélek szépsége.

Semmi sem győz meg, csak az igazság, semmi sem ment meg, csak a szeretet.

Szeressük embertársunkat, vagy azért mert jó, vagy azért, hogy jó legyen.

A szabadság legmagasabb fokát akkor értük el, ha azt tudjuk mondani: Uram, legyen meg a Te akaratod!

Röviden hangzik a törvény, mely eléd van adva: szeress és tégy, amit akarsz!

Forog a világ, de áll a kereszt!

Istenünk, újítsd meg Egyházadban azt a lelkületet, amellyel betöltötted Szent Ágoston püspök szívét, hogy mi is egyedül téged szomjazzunk és keressünk, igaz bölcsesség forrása és minden szeretet szerzője. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete

Magyar Kurír

Szent Mónika

Augusztus 27-én emlékezünk Szent Mónikára, Szent Ágoston édesanyjára, aki állhatatos imádsággal esdekelte ki fia és férje megtérését.

Szent Ágoston De Ordine (A rendről) című művének vége felé leír egy jelenetet: Néhány barátjával e munka kérdéseiről vitatkoznak, amikor belép az édesanyja, Mónika asszony, és érdeklődik a könyv alakulása felől. Ágoston utasítja az írnokot, hogy Mónika megjelenését és érdeklődését is jegyezzék fel a könyvbe. Mónika tiltakozik: „Micsoda? Soha nem hallottam arról, hogy olyan írásokban, amilyeneket ti olvastok, asszonyok is szerephez jutottak volna!” Méltánytalannak érezte, hogy egy tudományos, filozófiai munkában előforduljon az ő neve. Ágoston azonban azzal nyugtatja meg, hogy a filozófia szó a bölcsesség szeretetét jelenti: „Figyelmen kívül hagytalak volna ebben a műben, ha nem szeretnéd a bölcsességet. Te pedig szereted, jobban, mint engem; azt pedig én tudom, hogy engem mennyire szeretsz. Annyira előrehaladtál a bölcsességben, hogy nem reszketsz még a halál előtt sem, ez pedig a filozófia csúcsát jelenti. Vajon nem nekem kellene-e a te tanítványoddá lennem?”

Mikor eladósorba került, Mónikát a még pogány Patriciushoz adták feleségül. Sokat fáradozott azon, hogy férjét megnyerje Krisztusnak, de nem szavakkal, hanem a tettei által hagyta beszélni férjével az Urat. Férje hűtlenségeit és féktelen dühkitöréseit hallgatag türelemmel viselte, s a szeretetnek az a nyelve, amelyben a bölcsesség és a kereszt szeretete nyilvánult meg, végül meghódította a férjét. Patricius élete vége felé katekumen lett, és a halálos ágyán megkeresztelkedett.

Mónika rendíthetetlen hite és erős szeretete főleg fiával, Ágostonnal szemben mutatkozott meg. Könnyek között könyörgött a fiáért hosszú évekig, anélkül, hogy Istenbe vetett bizalma megingott volna. Álma és egy püspök szava, aki azt mondta neki: „lehetetlen, hogy ennyi könny gyermeke elvesszen”, erősítette meg állhatatosságában, mert ezeket a szavakat úgy fogadta, mintha az égből jöttek volna. Ágoston a Vallomások Harmadik könyvében a következőképpen emlékezik meg Szent Mónika álmáról:

„Kinyújtottad utánam a magasból kezedet és kiragadtad lelkemet mély sötétségéből. Mert hűséges szolgálód, az én anyám, több könnyet sírt el színed előtt érettem, mint amennyit az anyák gyermekük temetésével szoktak ontani. Sírt, mert látta, hogy halott vagyok azon hit és vallásos szellem részére, amely őbenne a te ajándékod volt, s te, Uram, meghallgattad őt. Meghallgattad. Nem vetetted el könnyeit, melyekkel bőven öntözte a földet, ahol csak imádkozott. Meghallgattad. Csak tőled eredhetett vigasztaló álma, amely miatt ismét megengedte, hogy házában lakjam s vele egyazon asztalnál üljek. Kitiltott ugyanis onnan, annyira utálta és kárhoztatta gyalázatos tévelygéseimet! Azt álmodta, hogy vonalzófa élén áll s ragyogó ruhában igen szép és vidám ifjú közeledik hozzá. Az rámosolygott, őt meg egészen megtörte szomorúsága és bánata. Az ifjú megkérdezte, miért szomorkodik s mi miatt ontja naponként könnyeit? – szokás szerint nem is annyira érdeklődésből, mint inkább, hogy néhány erősítő szót mondjon. Anyám azt felelte, hogy romlásomat siratja; az ifjú azonban intette, hogy bizakodó szívvel legyen s egyben figyelmeztette, nézzen körül figyelmesen, mert ugyanott vagyok én is ahol ő. Mikor anyám körülnézett, ott látott engem maga mellett állni ugyanazon vonalzón.” (Vass József fordítása)

Piero della Francesca: Szent Ágoston polypthychon (1460)

Mikor Ágoston úgy határozott, hogy elszakad édesanyjától és Rómába költözik, hogy ott tanítson, Mónika erőszakkal vele akart menni. A karthagói kikötőig kísérte fiát, de akkor Ágoston becsapta őt, nélküle vitorlázott el Róma felé. Később mégis követte Ágostont, aki akkor már Milánóban élt és Szent Ambrus tanítványa volt, 387 nagyszombat éjszakáján pedig felvette a keresztséget. Mónika boldogan ünnepelt, és hálát adott Istennek.

A keresztség után elhagyták Milánót, és egy időre visszavonultak Cassiciacumba, ahol elvonult életet éltek, imádsággal és elmélkedéssel töltve az időt. Később elhatározták, hogy hazatérnek Afrikába. Mónika azonban még mielőtt tengerre szállhattak volna, a kikötővárosban, Ostiában megbetegedett és meghalt. Kívánsága szerint ott, Ostiában temették el. Szent Ágoston Vallomásaiban, megemlékezve édesanyja életéről, leírja az Ostiában történteket is. Az események közé ékelődik azonban egy közösen átélt látomás leírása:

„Történt, hogy ő meg én magányosan ott álltunk az egyik ablaknál. Tudom, Uram, hogy ez is a te kezed titkos igazítása volt. Az ablak annak a háznak belső kertjére nézett, amelyben laktunk, közel az Ostia Tiberina kikötőhöz. Távol a tömegtől ott pihentük ki hosszú szárazföldi utazásunk fáradalmait s ott készülődtünk a tengerre. Magánosan, édes-kedvesen beszélgettünk. Megfeledkezve a múltakról, csak a jövő felé szálltunk s a te jelenlétedben, Uram, Örök Igazság, arról tárgyalgattunk, milyen lesz majd valamikor a szentek örök boldogsága, amelyet „szem nem látott, fül nem hallott, sem emberi szívbe föl nem hatott” (1Kor 2,9). Lelkünk ajka szomjasan kívánkozott a te forrásodnak, a benned levő élet forrásának mennyei hullámai után, hogy hulló cseppjeiből amennyit csak lehet, felfogva, azok erejében e fölséges kérdésről elmélkedhessünk. Beszélgetésünk első szakaszán láttuk, hogy az érzéki örömöket, akármilyen nagyok és akármilyen magas földi szempontból értékeljük is őket, az örök élet örömeivel nemcsak összehasonlítani, hanem egy napon még említeni sem lehet. Mikor ideértünk, még tüzesebb vágyakozás szárnyán az Örök Létező felé szálltunk.

Áthaladtunk fokozatosan az egész földi világon, át az égboltozaton, ahonnan a nap, hold és csillagok küldik földünk felé fényességüket. Aztán még följebb szálltunk. Végig elemeztük, beszéltük, csudáltuk magunkban alkotásaidat, s elértünk lelkünkhöz. Ezt is meghaladtuk, hogy elérjük a fogyatkozhatatlan bőség birodalmát, ahol Izraelt örökké táplálod az igazság kenyerével, s ahol maga az Ige az Élet; ő általa lett minden, ami volt, van és lesz; csak ő maga nem változik soha, ő most is ugyanaz, aki volt és lesz örökkön-örökké. Sőt inkább az igaz, hogy múltja, jövője nincs is, ő egyszerűen van, mert örökkévaló; aminek múltja, jövője van, az nem lehet örökkévaló. S mikor így elmélkedtünk róla, vágyakozó szívünk roppant erőfeszítése íme, mintha egy szempillantásra megérintette volna. Mély sóhaj szakadt ki belőlünk. Ott hagytuk, odakötöttük »lelkünk e zsengéit« (Róm 8,23) s visszatértünk a hangos beszédhez, amelyben kél és vész az ige. Oh Uram, semmi sem hasonlatos a te Igédhez. Örök az önmagában, nem vénhedik s tőle van minden megújhodás!” (Vallomások, Kilencedik könyv, Vass József fordítása)

Andrea del Verrocchio: Szent Mónika

Ágoston egy imádsággal fejezi be édesanyja történetét: „Nyugodjék békében a férjével együtt, aki előtt és aki után nem volt más férje, akinek szolgált, s akiben megtermette a türelem gyümölcsét, mert őt is megnyerte, Uram, neked. Add, hogy mindnyájan, akik ezt olvassák, oltárodnál megemlékezzenek Mónikáról, a te szolgálódról, és vele együtt Patriciusról is, aki egykor az ő férje volt, s kinek testéből, nem tudom hogyan, engem is erre az életre vezéreltél. A jámbor lelkek emlékezzenek meg róluk, akik az én szüleim voltak ebben a mulandó világosságban, s akik most már belőled, az Atyából és a katolikus Anyából a testvéreim, és velem együtt a mennyei Jeruzsálem polgárai, ahová a te néped, a kivonulástól kezdve egész a megérkezésig oly forrón vágyakozik.”

Az ágostonos remeték a 15. században május 5-én ünnepelték Ágoston megtérését, s az előző napot, május 4-ét választották arra, hogy megemlékezzenek Szent Mónikáról, kinek halála dátumát nem ismerjük. 1550 körül a római naptárba is felvették az ünnepet. 1969-ben Szent Ágoston ünnepnapja elé, augusztus 27-re helyezték át.

Irgalmas Istenünk, szomorúak vigasztalója, te Szent Mónika könnyes imádságát fiának, Ágostonnak megtérésével jutalmaztad. Közbenjárásukra add, hogy bűneinket megsirassuk, és megbocsátó kegyelmedet elnyerjük. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Szent Ágoston vallomásai (Fordította: Vass József)

Magyar Kurír

Szent Bertalan apostol

Kultúra – 2024. augusztus 24., szombat | 6:00

 6

A tizenkét apostol egyikére, a bőrmunkások, csizmadiák, kesztyűsök, könyvkötők, mészárosok, szűrszabók, vargák védőszentjére, akinek oltalmát idegesség ellen is kérik, emlékezünk liturgikus ünnepén, augusztus 24-én.

Szent Bertalanról keveset tudunk. Az Újszövetség csak az apostolnévsorokban említi. Már a neve körül is nehézségek vannak, mert négy névsorban (Mk 3,18; Mt 10,3; Lk 6,14; ApCsel 1,13) Fülöp mellett szerepel Bertalanként; Szent János evangéliumában ugyancsak Fülöppel együtt jelenik meg, de Natanael néven (Jn 1,45–50). Ő az „igaz izraelita”, akit az Úr a fügefa alatt látott. Valószínűnek látszik, hogy a Bertalan – a Bartholomeus vagy Bartalmaj, azaz Talmai fia magyarosított formája – a családi, a Natanael pedig a személyneve volt az apostolnak.

Apokrif iratok tudósítása szerint Bertalan először Itáliában, majd Örményországban hirdette az evangéliumot. Itt lett Krisztus vértanúja, mégpedig úgy, hogy megnyúzták, majd lefejezték. A Sixtusi-kápolnában Michelangelo úgy ábrázolja az Utolsó ítélet című képen, hogy egyik kezében kést, a másikban a tulajdon bőrét tartja. Michelangelo erre a bőrre talán önarcképét festette rá.

Michelangelo Utolsó ítélet című festményének részlete

Bertalan apostol ereklyéi a 6. században kerültek Lipari szigetére. 938-ban III. Ottó császár Beneventóból Rómába vitette az ereklyéket, ahol a Tiberis szigetén templomot épített az apostol tiszteletére. E szigeten a pogány Rómában a gyógyítás istenségének, Asclepiusnak volt a szentélye. A keresztény Rómában ezért Bertalan lett a gyógyítások égi pártfogója. Az apostol koponyáját 1238 óta a frankfurti dómban őrzik.

Ünnepét 1568-ban vették fel a római naptárba, augusztus 24-ére.

A legenda szerint Bertalan Indiába vagy Örményországba ment. Itt talált egy templomot, amelyben egy gyógyító bálvány volt. Ez a bálvány beszélt és minden hozzá folyamodó betegnek gyógyulást ígért. Mikor Bertalan belépett a templomba, nagyon sok beteg tartózkodott ott, és áldozatot akartak bemutatni a bálvány előtt. Ám a bálvány egyszer csak felkiáltott: „Ti szegények, hagyjátok az áldozatot, és ne ajánljátok fel nekem, nehogy az én szenvedésemből is részt kapjatok, mivel Bertalan lánca megkötöz engem!” E szavak után a bálvány ezer darabra tört. Az apostol pedig imádságával meggyógyította az összes jelen lévő beteget.

Matteo di Giovanni: Szent Bertalan (1480 körül)

Útja közben elért Polinius királyhoz is, akinek a leánya lelki beteg volt. Meggyógyította, majd hirdette a királynak az evangéliumot. Az egész háznépével együtt megkeresztelkedett, sőt később püspöki tisztséget is viselt az egyházban.

Meghallotta ezt Astrages király, Polinius testvére, és haragjában elfogatta Bertalant. Ezekkel a szavakkal támadt rá: „Te vagy az, aki megtévesztette a testvéremet?” Isten embere így válaszolt: „Én nem megtévesztettem, hanem megtérítettem!” Akkor a király esküvel fogadta, hogy kényszeríteni fogja, áldozzon Baldach bálványának. Bertalan azonban így tagadta meg a parancsot: „Én megkötöztem a te istenedet; ha te megteszed ugyanezt az én Istenemmel, akkor teljesítem parancsodat. Ha nem, akkor összetöröm Baldach képét.” Nem sokkal ezután jött egy hírnök, és jelentette, hogy Baldach képe összetörve fekszik a templomában. Erre a király megszaggatta a ruháját, Bertalant megvesszőztette, majd megparancsolta, hogy nyúzzák meg. Miután ez megtörtént, keresztre feszítették, majd lefejezték. Miután meghalt, hogy végleg megszabaduljanak az apostoltól, koporsóba zárták a testét, majd négy másik vértanú koporsójával együtt a tengerre tették, hogy a víz sodorja el őket. A különös flottilla Lipari szigetén ért partot.

Később Theodor apát így beszélt az apostolokról: „Az apostolok felosztották maguk között a világot, és a királyok Királyának helytartói lettek. Bertalanra Örményország jutott. Ott látod őt, amint nyelvének ekéjével felszántja a lelkek földjét, elveti Isten igéjének magvát a szívek barázdáiba, s telepíti az Úr szőlejét és paradicsomát. Az embereknek gyógyszert adott a betegségek ellen, kitépte a tudatlanság töviseit, kiirtotta a hitetlenség őserdőit, és a hittételek köveiből oltalmat adó házat épített nekik.”

José de Ribera: Bertalan vértanúsága 

Bertalan vértanúságára utal az a pécsi monda is, amely a városhoz tartozó gyükési szőlők között emelkedő barokk Bertalan-kápolnához fűződik. Az itt buzgólkodó remeték a török elől a Mecsek erdőségeibe menekültek. Bertalan barát azonban a helyén maradt, és a kápolna kincseit egy közeli barlangba rejtette el. A törökök követelték rajta a kincseket. Ő azonban a rettenetes kínzások ellenére sem árulta el, hol vannak. Lekísérték a hegyről és egy présház mellett elevenen megnyúzták, bőrét karjára vetették, és most már megengedték neki, hogy visszamenjen a kápolnához. Amikor azonban odaért, összeesett és meghalt. A törökök ennek láttára annyira megrémültek, hogy még a tájára sem mertek menni többé a kápolnának. Nyilvánvaló, hogy a monda képződését az apostol kápolnabeli képe ihlette és adott neki sajátos pécsi színezetet.

Bertalan ünnepét nemcsak egyházi jelentősége, kiemelt liturgikus rangja, hanem a gazdasági élettel való kapcsolata, naptári helyzete, őszkezdő időpontja miatt is több vidékünkön számon tartották. Az ősz kezdetét jelezte: a betakarítás hálaadó, és a szántás, vetés, egyéb előkészület segélykérő, oltalomkereső érzelmeivel.

Több helyen a szüret kezdőnapja is volt. Bertalannak a szőlőhegyek védőszentjeként való tisztelete a pannon táj ősi hagyományai közé tartozott. A szlovéneknél is ünnepén indult meg a szüretre való mágikus készülődés. Ezen a napon kezdtek a szőlőpusztító madarak ellen kerepelni. Fogytán már a bor, mert – mint mondták – Jakab a kobakjában elvitte, most azonban Bertalan a késével, vértanúságának eszközével a szüretre, a szőlőfürtök lemetszésére, újbor szűrésére készülődik.

A karcagiak úgy tartották: amilyen Bertalan napján az idő, olyan lesz az ősz. A zivatar sok jeget és havat jelent. Ha ezen a napon esik az eső, Lesencenémetfalu öregjei jó káposztatermésre számítottak, mert Bertalan a káposzta közé dobálja kezében hordott fejét.

Bertalan ünnepe a vajköpülésnek is jeles napja volt. A göcsejiek ebből a vajból egy kanállal a vetőbúza közé tettek, hogy csörmölyös, vagyis törmelékes ne legyen. A lencsét is megdörzsölték vele, hogy a zsizsik bele ne essék. A Bertalankor szedett mogyoró olaját fájós fül orvosságának tartották.

Urunk, Istenünk, erősítsd bennünk azt a hitet, amellyel Szent Bertalan apostol mindhalálig ragaszkodott Fiadhoz. Közbenjárására add, hogy Egyházad híven szolgálja minden nép üdvösségét. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.

Magyar Kurír
(bh)

Limai Szent Róza szűz

KULTÚRA – 2024. augusztus 23., péntek | 6:00

A virágárusok, kertészek, hímzők védőszentje, a misztikus Limai Szent Róza életútját idézzük fel liturgikus emléknapján, augusztus 23-án.

Isabel Flores y de Oliva Limában született 1586 áprilisában. A család egy indián szolgálója kezdte Rózának becézni, és a név rajta maradt, ez lett a bérmaneve is. A Szűz Máriáról nevezett Róza – ezt a nevet mint harmadrendi domonkos nővér kapta később.

Dél-Amerika és Peru számára olyan jelentős szent ő, mint Itáliának Sienai Szent Katalin vagy Spanyolországnak Avilai Szent Teréz.

Róza egész életében vezekelt: hajának levágásával tiltakozott és fordult szembe családja tervével, hogy feleségül adják egy jó házból való ifjúhoz; a kezeit oltatlan mésszel csúfította el; a derekán haláláig egy súlyos lakattal lezárt láncot viselt; a fejére vasból készült töviskoronát rakott; ciliciumot hordott és ostorozta magát; az ágya kemény deszkából készült; szülei házából kiköltözött a kertbe egy saját kezűleg épített kunyhóba. E vezekléseivel is lelki anyja és mesternője, a kétszáz évvel korábban élt, s ugyancsak domonkos harmadrendi Sienai Szent Katalin példáját követte.

Mindez környezetét részben csodálatra, részben megütközésre indította. Ő maga azonban tudta, hogy – Szent Pál szavaival élve – hiába adná oda a testét egészen elégő áldozatul, hiába osztaná szét mindenét a szegényeknek, ha a szeretet kettős törvényét nem teljesíti, semmit nem használ neki. Ezért minden erejével és figyelmével Isten és a felebarát iránti szeretet útján akart járni. Szerette és követte Sienai Szent Katalin példáját; buzgón olvasta Granadai Szent Lajos és Keresztes Szent János írásait; csodálattal és imádsággal kísérte Solanói Szent Ferenc perui misszióját, melyet az indiánok között végzett. 

„Ha nem nő volnék, tanulmányaim végeztével azonnal teljes erőmmel a missziós munkának szentelném magam. Arra törekednék, hogy a legvadabb és legelhagyatottabb vidékekre menjek, ahol még kannibálok élnek. Csak azzal törődnék, hogy az indiánok megmentésére és üdvözítésére ajánljam fel mindenemet: erőmet, verítékemet, véremet, hogy hirdethessem nekik az evangéliumot, és taníthassam őket: Térjetek meg! Térjetek meg!”

1606. augusztus 10-én öltötte magára a domonkos harmadrendi nővérek ruháját. Azért nem lett domonkos apáca, mert Peruban akkor még a domonkos rend női ága nem telepedett le. Szerzetesi ruhája nem választotta el az emberektől, hanem mindenki számára nyilvánvalóvá tette életének lényeges célját: Krisztusnak szentelte magát.

Napjaiból olykor tizenkét órát töltött imádsággal. Lelkigyakorlatait kézimunkával váltogatta: font, szőtt, hímzett, művelte a kertet, és bevételeivel szüleit támogatta. Életformája lett az Úr Krisztus jelenlétében való élet és a vele való szüntelen társalgás. Éppen ez jelentette lelki életének mindennapos táplálékát.

„A szemlélődés teljes nyugalmában, mindent beragyogó fényességben álltam, telve csodálattal, és a fényesség közepén feltűnni láttam a Megváltó Keresztjét. E ragyogó fényesség legbensejében megpillantottam az én Uram, Jézus Krisztus szentséges emberségét. Éreztem, hogy Jézus Krisztus emberségéből a felség elmondhatatlan sugarai hatoltak lelkem mélyéig, úgy, hogy arra gondoltam: tökéletesen szabad vagyok, és átkerültem az örök boldogság örömébe.”

Keresztes Szent János tanítványaként abból a felismerésből indult ki, hogy a teremtmény „semmi” önmagától, de Isten épp azért teremtette, hogy a kegyelemmel oly magasságba emelkedjék, hogy a Megtestesült Ige menyasszonya legyen.

Claudio Coello: Limai Szent Róza

Mint a többi nagy szent, sokat szenvedett az Egyházért. Gyötrelmeiről így írt: „Az életgyónás igen nagy szenvedést jelentett… Szorongás, vigasztalanság, elkeseredés, kísértés, harc, meghazudtolás a gyóntató atyák részéről, meg nem értés emberektől, betegségek, fájdalmak és a láz.” Sokat betegeskedett, és kis házában maga is ápolt betegeket és haldoklókat. Ebből nőtt ki a rendszeres szegénygondozás Peruban.

„Anyám, ne ügyelj arra, hogy ruhád bepiszkolódik-e a betegek sebeitől. A hóhérok sokkal gyalázatosabban mocskolták be köpéseikkel az én Megváltóm arcát!”

Életének utolsó három évét egy barátnőjének, Don Gonzalo de la Maza feleségének házában töltötte. A szigorú vezeklés, a másokért való szünet nélküli fáradozás következtében fiatalon, 1617. augusztus 24-én halt meg, s utolsó óráiban lassan és nagyon meggondoltan mondogatta: „Jézusom, Jézusom, maradj mellettem!” Amikor holttestét átvitték a Szent Domonkos-templomba, olyan tömeg kísérte, hogy az alkirály katonáinak kellett megvédeniük.

Halála után azonnal általános tisztelettel vették körül Limától Madridig. Először a Szent Domonkos-templom főoltára közelében, majd a Sienai Szent Katalin-kápolnában temették el. 1668. február 12-én avatta boldoggá IX. Kelemen pápa. 1669-ban Lima, majd egész Dél-Amerika és a Fülöp-szigetek patrónája lett. Arc-és bőrbetegségek ellen is kérték oltalmát. X. Kelemen avatta szentté 1671. április 12-én. Ő Dél-Amerika első kanonizált szentje. Ünnepét 1727-ben vették fel a római naptárba, augusztus 30-ra. 1969 óta augusztus 23-án ünnepeljük.

Szent Róza életének rendkívüli megnyilvánulásait az teszi érthetővé, hogy a hódítás, a fegyveres erőszak, a kíméletlen szervezeti változtatások idején nem volt más módja, hogy Istennek szentelt életét megvalósítsa, csak az, hogy teljesen egyedül, mások számára érthetetlenül gyakorolja magát az erényekben. Ha mindezt kolostorban teszi, talán fel sem tűnik. Kolostort azonban nem talált, sőt, neki kellett az elsőt megteremtenie Dél-Amerikában. És végre is hajtotta az alapítást: megkereste a megfelelő helyet, megtervezte a kolostor épületét, gondoskodott a szükséges pénzről. A Sienai Szent Katalin-kolostor végül halála után, 1623-ban nyitotta meg kapuit. Majd a cella körül, amelyben Róza élete végét töltötte, hamarosan megalakult a második domonkos női kolostor.

Istenünk, te Limai Szent Róza lelkében lángra gyújtottad szeretetedet, és arra indítottad, hogy elhagyva a világot kemény vezeklésben egyedül neked éljen. Közbenjárására add, hogy a földön az igaz élet útját járjuk, a mennyben pedig eljussunk hozzád, minden boldogságunk forrásához. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír

Szent X. Piusz pápa

Kultúra – 2024. augusztus 21., szerda | 6:00

X. Piusz (Giuseppe Melchiorre Sarto; Riese, 1835. június 2. – Róma, 1914. augusztus 20.) a Katolikus Egyház 257. pápája volt.

Giuseppe Melchiorre Sarto 1835-ben született az észak-olaszországi Treviso közelében, Riesében. Édesapja szegény parasztember volt. A falusi gyermek vidám, kalandokkal teli életet élt, melybe belefért a gyakori ministrálás, de a madarászás is. Tizenkét éves korától Castelfranco algimnáziumába járt; középiskolai tanulmányait Padovában fejezte be. Teológiai tanulmányait ugyanitt, a szemináriumban végezhette.

23 éves korában szentelték pappá Castelfrancóban. A trevisói egyházmegye papjaként először káplánként szolgált Tombolóban, majd plébánosként Salzanóban. Őszinte szeretetet tanúsított Krisztus és az Egyház iránt; alázattal és nagy odaadással szolgálta a rászorultakat. A nép plébánosa volt, a kicsinyeké és a szegényeké, azoké, akik közül ő maga is származott, s akiket minden erejével támogatott. A fiatalokat, ha kellett, írni, olvasni tanította, a szegényeket és betegeket szorgalmasan látogatta. Számtalan történetet őrzött meg a hívek emlékezete ebből az időszakból.

Az egyik ínséges esztendőben szegényeknek gyűjtögetve plébániájára is bekopogtattak. Húsz zsák kukorica volt a magtárban, és Sarto mindent odaadott. A kérdésre, hogy mi lesz vele, a plébános így válaszolt: „Ne nyugtalankodjatok miattam, a Gondviselés engem még soha nem hagyott cserben”.

Egyszer a falu határában lévő szőlőt valami betegség támadta meg, olyannyira, hogy a szüret veszélybe került. A plébános tanácsot tartott a híveivel, majd vasárnap, mise után kihirdette nekik: „Holnap reggel harangozni fogunk, és megáldom a kertjeiteket és földjeiteket. Imádkozzatok velem együtt, és legyetek nagy bizalommal.” És történt, hogy másnap a szőlőkről eltűnt a betegség!

Prédikációinak a szomszédos falvakban is híre járt, az emberek nem sajnálták a többórás gyalogutat sem, csak hogy hallhassák. Mikor ezen a többi plébános megsértődött, s panaszt emeltek a püspöknél, ezt a választ kapták: „Csináljátok ti is ugyanúgy!”

1875-ben Trevisóban kanonok lett, és a helybéli szeminárium lelkivezetője.

1884-ben a trevisói püspök kezéből vette át kinevezési okmányát: Mantova püspöke lett. Méltatlannak tartotta magát e feladatra: levelet írt Rómába, kinevezése semmisé tételét kérve. Róma válaszában az engedelmesség erényének gyakorlására intette.

Püspöki szolgálata idején is példás lelkipásztori szolgálatot végzett. A szeminárium rektora lett, de erkölcstant és gregorián éneket is tanított. Négy év alatt végiglátogatta egyházmegyéjét, majd egyházmegyei zsinatot tartott. Közvetlensége, egyszerűsége, jósága sokszor még az Egyház ellenségeit is lefegyverezte. Amikor egy röpirat szerzője súlyos sértésekkel és alaptalan vádakkal illette, nem volt hajlandó bíróság előtt keresni az igazát, mondván, hogy a bűnös vádaskodónak nem bírósági büntetésre, hanem imádságra van szüksége.

1893-ban Velence pátriárkájává nevezte ki XIII. Leó pápa. Amikor a páduai püspök a Szentszék megbízásából érdeklődött, hogy elfogadná-e a velencei pátriárkai székre szóló kinevezést, ezt táviratozta vissza: „Pontosan ez hiányzik nekem. Sarto.” 1894-től 1903-ig irányította a velencei egyházmegyét. Jól állta a helyi politikusok egyházellenes támadásait; személyének köszönhetően a katolikusok nyerték a helyi választásokat.

1903. augusztus 4-én választották meg pápának. Sarto tiltakozott, és csakis társai kérésére fogadta el az új feladatot mint élete legnehezebb keresztjét. Nehéz szívvel vállalta, mivel azt tartotta magáról, hogy nem képes ellátni e magasrendű megbízatást. A valóság azonban másról tanúskodott – hangsúlyozta 2010 augusztusában mondott tanításában XVI. Benedek pápa. Így fogalmazott: Szent X. Piusz pápasága kitörölhetetlen nyomot hagyott az Egyház történetében, nagy jelentőségű reformot valósított meg, amint azt pápai jelszava is bizonyítja: „Instaurare omnia in Christo – Megújítani mindent Krisztusban”.

Számtalan kezdeményezés fűződik X. Piusz nevéhez: újjászervezte a Szentszék vezetését, a Római Kúriát, elindította az új Egyházi Törvénykönyv szövegezését, reformokat vezetett be a papképzésben, gondoskodott a nép hitének elmélyítéséről. Fiatal papként, majd püspökként is azon fáradozott, hogy egységes, egyetemes hittankönyvet szerkesszenek, legalább olasz nyelven. A római egyházmegye számára írt és az ő nevével ismertté vált katekizmus egész Olaszországban, sőt az egész világon elterjedt; határozott és biztos támpontot jelentett a katolikus tanítás számára.

Szívügye volt a papok megszentelődése, mert úgy látta, hogy „a papnak először saját magában kell megformálnia Krisztust, ha ugyanezt másokban végre akarja hajtani”. A belső megújulás egyre szélesebb körben kezdett hatni: az itáliai püspökök látogatni kezdték az egyházmegyéjüket, s a szemináriumokban sokkal nagyobb gondot kezdtek fordítani a tudományos képzésre és a növendékek aszketikus nevelésére.

A lelki élet embere volt, ugyanakkor támogatta az intézményeket és a szervezeteket, ha úgy látta, hogy azok a belső élet kibontakozásának az eszközei. Hamar felismerte a katolikus sajtó jelentőségét: velencei pátriárkaként egyszer mellkeresztjét adta zálogba, hogy a helyi katolikus lapot átsegítse anyagi nehézségein.

X. Piusz jó kapcsolatban volt a Magyar Katolikus Egyházzal. 1905-ben ő szentelte gróf Zichy Gyula pécsi, Balás Lajos rozsnyói és Prohászka Ottokár székesfehérvári megyéspüspököket. A három kassai vértanút – Körösi Márk esztergomi kanonokot, Pongrácz Istvánt és Grodecz Menyhért jezsuita atyát – az ő óhajára vették föl a boldogok sorába 1905-ben. Az 1912. június 8-án kiadott Christifideles graeci kezdetű bullájával kanonizálta az új Hajdúdorogi Görögkatolikus Egyházmegyét.

Nagy figyelmet szentelt a liturgia, főként a szakrális zene reformjának is, azzal a reménnyel, hogy ez segíti a híveket az imádságban és a szentségi életben. Nevéhez fűződik a szent zenéről kiadott Inter Sollicitudines kezdetű motu proprio. Az egyházi zene célját abban határozta meg, hogy „ébressze föl a hívekben az áhítatot és könnyítse meg az imádságot”. Különös figyelmet szentelt a gregorián éneknek. Rómában egyházzenei főiskolát indított, s a liturgia kérdéseinek tisztázása érdekében újra kiadta a Római Misekönyvet és breviáriumot.

Különös gondot fordított az Eucharisztiára és a lelki életre. Tőle származik a liturgikus élet kulcsszava, az actuosa participatio, a tevékeny részvétel. Az volt a célja, hogy „a hívek a szentmisét imádkozzák, és ne mise közben imádkozzanak”. Indítványozta és szorgalmazta a gyakori, lehetőleg napi áldozást is: „Senkit sem szabad visszatartani az áldozástól, ha a kegyelem állapotában van, és jó szándékkal közeledik a szent asztalhoz.”

Indítványozta, hogy a gyermekek az addigi gyakorlattól eltérően – általában tizennégy éves korukban járultak először szentáldozáshoz – korábban áldozzanak. Ösztönzésére előbbre hozták az elsőáldozás időpontját: 7 éves korra, amikor – szavai szerint – a gyermekek már gondolkozni kezdenek.

Egy angol édesanya magával vitte a kisfiát magánkihallgatásra, hogy a Szentatya áldja meg a gyermeket. „Mennyi idős?” – kérdezte a pápa. „Négy éves – válaszolta az édesanya –, és remélem, hogy két vagy három év múlva elsőáldozó lehet.” Akkor a pápa komolyan a kicsi szemébe nézett, és megkérdezte tőle: „Kit fogadsz a szívedbe, amikor áldozol?” Gyorsan jött a válasz: „Jézus Krisztust!” – „És kicsoda Jézus Krisztus?” – kérdezte újra a pápa. „Jézus Krisztus Isten” – mondta a kisfiú. Akkor a pápa az édesanyához fordult: „Hozza el holnap reggel a gyermeket. Magam fogom megáldoztatni.”

Nem az elvont tudományok embere volt, jóllehet kimagasló szellemi képességekkel rendelkezett. Intelligenciájával mindig meg tudta ragadni a kérdés lényegét. A tudományos kutatás csak annyiban érdekelte, és csak annyiban támogatta, amennyire a vallásos élet számára hasznosnak és szükségesnek látta: az egyházi hagyomány vonalában maradva támogatta a kinyilatkoztatás tudományos elmélyítését; 1909-ben megalapította a Pápai Biblikus Intézetet. A bencéseket megbízta a Vulgata új, kritikai kiadásának elkészítésével.

Az egyszerűség, alázatosság, kimeríthetetlen szeretet, jóság, nagylelkűség és erősség erénye jellemezte, továbbá finom humor, mellyel a merev szertartásosságot is fel tudta deríteni. Szerette magát jó vidéki plébánosnak mutatni. Ahol csak tehette, kereste a nép közelségét. Ha prédikált vagy más alkalmakkor szólt az emberekhez, szava egyszerű volt és világos, s a szívéből fakadt a szó.

Lelkipásztori tevékenységében Vianney János volt a példaképe. Arcképe állandóan ott volt az íróasztalán. 1905-ben boldoggá avatta. Oltárra emelte továbbá Eudes Jánost és Bécs nagy lelkipásztorát, Hofbauer Kelement.

Elítélte a XIX. század végén és XX. század elején fellépő teológiai modernizmust, hű maradván feladatához, hogy megerősítse az embereket a hitben, s hogy megvédje a híveket a téves értelmezésektől.

Élete utolsó éveit beárnyékolta a háború. 1914. augusztus 2-án felhívást intézett a világ katolikusaihoz, amelyben mély fájdalmának adott hangot. Néhány nappal később, augusztus 20-án hunyt el, életszentség hírében.

Kívánságára testét nem balzsamozták be. Amikor a boldoggáavatáskor felnyitották a sírt, testét teljes épségben találták. XII. Piusz pápa 1951. június 3-án nyilvánította boldoggá, majd 1954. május 29-én a szentek sorába iktatta. Romlatlan teste a Szent Péter-bazilikában, az első bal oldali mellékkápolnában nyugszik.

Ünnepét 1955-ben vették fel a római naptárba, szeptember 3-ra, 1969-től augusztus 21-én ünnepeljük.

Szent X. Piusz mindannyiunknak azt tanítja, hogy mindig a Krisztussal való személyes és bensőséges egységre kell alapoznunk apostoli cselekedeteinket, bármily területről legyen szó – emelte ki tanításában XVI. Benedek pápa. E kapcsolatot napról napra ápolni kell: ez X. Piusz tanításának és elköteleződésének a magva. Csak azok képesek Istenhez vezetni az embereket és megnyitni a szíveket irgalmas szeretetének, akik valóban szerelmesek az Úr Jézusba.

Magyar Kurír

Clairvaux-i Szent Bernát apát és egyháztanító

KULTÚRA – 2024. augusztus 19., hétfő | 6:00

A „mézajkú doktor”-ra, a méhészek, a gyertyaöntők, a haldoklók patrónusára emlékezünk liturgikus emléknapján, augusztus 19-én. Szent Bernáthoz gyermekbetegségek, megszállottság, dögvész, viharok idején is fohászkodnak.

A citeaux-i „új kolostor”, amelyet Molesmes-i Szent Róbert és társai alapítottak, az alapítás után néhány évtizeddel hanyatlani kezdett. A szerzetesek kemény aszkézise és végletekig menő szegénysége nem vonzott új hivatásokat. Egy váratlan fordulat következtében mégis sokak számára kívánatossá vált, hogy beléphessenek ebbe az erdei magányban lévő kolostorba.

1112 nagyböjtjén kérte felvételét ebbe a kolostorba az akkor huszonegy éves Bernát, aki 1090-ben született Fontaines várában, amely a hercegi város, Dijon előőrse volt. Nemesi családban született, műveltségével kiemelkedett kortársai közül. Harmincad magával – maga köré gyűjtött rokonaival és ismerőseivel – kért bebocsátást és felvételt a citeaux-i kolostorba, amely ezután vált egy új szerzet, a ciszterci rend bölcsőjévé. Mind az öt fiútestvére, majd megözvegyült apja és nagybátyja is követte őt Clairvaux-ba. Nővére is szerzetesnő lett.

Fra Angelico: Szent Bernát (1440 körül)

István apát Citeaux-ban a szerzeteseivel, köztük Bernáttal, kidolgozta azt a szabályzatot, amely Charta Caritatis néven vált ismertté a szerzetesség történetében. E szabályzat újdonsága abban állott, hogy évenként általános káptalanon ápolták az egyébként egymástól független apátságok egységét és életmódjának azonosságát. Így Bernátot a ciszterci rend társalapítójának tekintik, mert nemcsak a rendi alkotmány megalkotásában volt jelentős szerepe, hanem a rend elterjedésében is. 1115. június 25-én, huszonöt évesen nevezték ki apátnak. Hatvannyolc monostort alapított szerte Európában. Ezek egyike a Szajna egyik mellékfolyója, az Aube mentén létesült kolostor. A völgyet addig a Keserűség völgyének hívták, de a szerzetesek hatására a Világosság völgye, Clairvaux lett belőle.

Annak ellenére, hogy Bernát meg volt győződve a pápaság isteni küldetéséről, nem riadt vissza a kemény bírálattól. 1145-ben III. Jenő néven Bernát egykori clairvaux-i tanítványa került a pápai székbe. Bernát neki írta A szemlélődésről című művét. Ebben keményen ostorozza a pápai udvarban fellelhető visszaéléseket, hatalmaskodásokat, pompaszeretetet, a sok „kiváltságot” és a fellebbezési joggal való fondorlatokat. Bernát komolyan figyelmeztette a pápát: „Nem azt kívánom tőled, hogy egyszerűen szakíts ezekkel a dolgokkal, hanem azt, hogy merülj el Isten dolgaiban, és ne legyen időd arra, hogy ezekkel foglalkozzál.”

Szent Bernátot ábrázoló miniatúra a Leganda Aureából (13. század)

Clunyben élő, lelkileg alvó szerzetestársainak ilyen szemrehányást tett: „Ha beszélgettek, soha nem a Szentírásról vagy a lelkek megmentéséről van szó köztetek, hanem csak nevetséges dolgokról fecsegtek. Étkezésnél az egyik fogást a másik után tálaljátok fel. Hogy a hústalan ételekért kárpótoljátok magatokat, egymás után kétszer is hoznak az asztalhoz kitűnő halat, és minden étkezés közben kétszer vagy háromszor hozzák a félig töltött borospoharat. Kidagadt erekkel és elnehezült fejjel keltek föl az asztaltól, s utána már nem lehet mást tenni, csak aludni… Igazán mondom, láttam egy apátot, akit több mint hatvan lovas követett. Inkább törekszünk a hívők adományaira, mint javára. Aranytól roskadozó ereklyeszekrények előtt nyílnak meg az erszények. Megmutatjuk a nagy szenteket az embereknek, és azt hisszük, hogy minél színesebbek, annál szentebbek. Mindenki odasiet, csókolgatják a szobrot, mint magát a szentet. Drágakövekkel ékes lámpákkal díszítjük a templomainkat. Ám hiúságok hiúsága! Az egyház ragyog az épületeiben, de meghal a szegény emberek lelkében… Az Istenre kérlek titeket, hát nem szégyellitek magatokat mindezért? De legalább a kiadások miatt szégyenkeznétek!”

Bernát a katarok ellen prédikálva bejárta egész Dél-Franciaországot, s ahol a pápai küldötteket „szamárordítással és dobszó lármájával fogadták”, ott őt meghallgatták. Sokakat megtérített. Frankfurtban a dóm úgy megtelt, mikor beszélt, hogy Bernát képtelen volt elhagyni a templomot. Végül a hatalmas termetű császár karjába kapta, és maga vitte ki a kis szerzetest.

Filippino Lippi: A Szent Szűz megjelenik Bernátnak (1485–1487)

Bernát nemcsak kifelé harcolt a keresztény hitért, hanem akkor is, amikor az egyházon belül fenyegette veszély a hit tisztaságát. Felemelte szavát Gilbertus Porretanus és Abaelard ellen. Azt vallotta, hogy a legszentebb igazságok feletti vitatkozások megtörik azt a szükséges áhítatot és tiszteletet, amellyel a hitnek a kinyilatkoztatáshoz kell közelítenie; a filozófia nem szoríthatja háttérbe a hitet. A teológia és a lelki élet közötti különbségtétel számára még teljesen idegen, „hiszen az Atyát senki meg nem ismerheti, ha előbb tökéletesen meg nem szereti őt”. Úgy tartotta, hogy megélni és – a kegyelem misztikus látásában vagy a mindenki számára elérhető elmélkedésben – átélni a hitet minden bölcselkedő beszédnél százszorta többet jelent.

A viták és harcok közepette Bernát a szíve mélyén visszavágyott a kolostor magányába, a szemlélődés csendjébe. Jámborsága A lélek felemelkedése Istenhez című első írásától kezdve a húsz éven át készített Homíliák az Énekek énekéről című műig folyamatosan a Szentírás és az egyházatyák írásaiból táplálkozott. Leginkább a Krisztus embersége iránti bensőséges, érzelmileg is meleg tiszteletet szorgalmazta. „Akár beszélsz, akár írsz, nem ízlik nekem a szó, ha Jézus neve nem hangzik fel közben” – írta. És ez a Krisztus embersége iránti bensőséges szeretet nem öncél volt számára, hanem arra szolgált, hogy a szív érzületét a szellemi szeretet, az agapé magasságaiba emelje. S ennek a szeretetnek a célja, hogy a lélek egyesüljön az Igével.

Bernát újra meg újra a lélek és az Ige közötti jegyesi egyesülést hangsúlyozta. Titka ez: a Kereszt misztériumával, pontosabban az önmagát irántunk való szeretetből feláldozó, a legcsúfosabb kereszthalált is vállaló Jézus Krisztussal való legteljesebb azonosulás, eggyé válás.

Francisco Ribalta: Krisztus megöleli Bernátot (1625 körül)

Bernát 1153. augusztus 20-án halt meg Clairvaux-ban. Az egész korszakot, amelynek ő volt a legnagyobb alakja, Szent Bernát korszakának nevezik az egyháztörténelemben. Megvalósult benne a monasztikus életforma alapvető rendeltetése: formálni a világot a világból való elmenekülés által.

Már életében szentként tisztelték. III. Sándor pápa, aki korábban a Bernát által annyira támadott Abaelard tanítványa volt, 1174-ben szentté avatta őt, VIII. Pius pápa pedig 1830-ban az egyházdoktorok sorába iktatta. Ünnepét a 13. században vették fel a római naptárba augusztus 20-ra. A magyar naptárban Szent István király miatt augusztus 19-én ünnepeljük.

* * *

Egy régi forrás arról beszél, hogy Bernát fiatal korában nagyon vonzó jelenség volt: „Egész lényéből szeretetreméltóság és vonzerő áradt, úgyhogy veszedelmesebb volt ő a világra nézve, mint a világ őrá.” Körülrajongták a nők, próbálták elcsábítani mindaddig, amíg kénytelenek nem lettek ezt a megállapítást tenni: „Az anyák és a fiatal leányok réme lett; a barátok attól féltek, hogy miatta elveszítik barátaikat”, mert sorban csatlakoztak hozzá az emberek, hogy nagyon kemény, vezeklő életet éljenek.

Olykor kemény harcai voltak a tisztaságért, egyszer olyan heves kísértés lepte meg, hogy egy jéghideg tóba vetette magát, és benne maradt mindaddig, amíg a teste le nem csillapodott.

A citeaux-i kolostor aszkézise is kemény iskola volt Bernát számára. Mivel fizikailag nagyon gyenge, a gyakorlati dolgokban pedig ügyetlen volt, a legegyszerűbb szolgálatokat bízták csak rá a kolostorban. Egy napon ezt már nem bírta elviselni. Aratás ideje volt, s a szerzetesek kinn dolgoztak a mezőn. Bernát nagy elhatározással kért egy kaszát, hogy ő is aratni fog, de több volt benne a jószándék, mint az erő és az ügyesség a kaszáláshoz. Nem boldogult, s a végén már maga az apát figyelmeztette, hogy hagyjon fel a próbálkozással. Teljesen kimerülten letette a kaszát és térdre borulva imádkozni kezdett. Azt kérte, hogy Isten adjon neki erőt az aratáshoz. És valóban: új erő áradt a tagjaiba, és most már határozottan kezdte vágni a rendet, úgy, hogy a többi szerzetes elmaradt mögötte. Ő lett a kolostor első kaszása.

Fra Bartolomeo: Szent Bernát látomása (1504 körül)

Bernát egységbe tudta olvasztani a külső tevékenységet, a természettel való kapcsolatot és az Istennel való bensőséges együttlétet. Egyik barátjának ezt írta: „Higgy nekem és a saját tapasztalatomnak. A fák és a kövek olyasmit fognak neked megtanítani, amit a tanítóktól soha meg nem hallhatsz.” Máshol így írt: „Mindent, amit a Szentírásból megértettem, fák között vagy szántóföldön tanultam. Isten igéjének megértésében a tölgyek és a bükkök voltak mestereim.”

Amikor szemlélődésében elmerült, a külső dolgokat észre sem vette, azok nem zavarták. Megírták róla, hogy miután társaival egész nap a Genfi-tó partján lovagolt, és a társak este a tó szépségét dicsérték, Bernát csodálkozva kérdezte, hogy miféle tóról beszélnek.

A trubadúrok világában Bernát a Szűzanya dalnoka volt, mint a mézajkú doktor élt a hívők tudatában. Máriát a történelem viharai felett nyugodtan tündöklő, mentő csillagként dicsőítette.

„…az égig zengő és sokhúrú »szent líra« […] számára az egyetlen asszony az égi nő, Mária. Az a szent, az a költő, akinek a hagyomány a mennyei szerelem legszenvedélyesebb hangú énekeit szájába adja, ugyanaz, aki Dante költeményében, mint a Szűz Mária szentje jelenik meg: a Clairvaux-i Bernát. A »szent szerelem« szentje egyúttal a Szűz Mária szentje, mert Mária az, aki ezt a szent szerelmet láthatóan szimbolizálja, aki a mennyei szerelemnek asszony voltával földi alakot ad. Ő nemcsak imáival közvetítő az ég és föld között, hanem asszonyi szépségével s édességével is, szemen és szíven át fordítva a lelket az ég felé. A szent szerelem költészete túlnyomó részben őróla zeng, s a szép latin rímek csengő ékkövei legpazarabbul az ő köntösének szegélyét tűzik tele.”

(Részlet Babits Mihály Amor Sanctus című írásából)

Egyszer Bernát betegen feküdt, és nagy fájdalmai voltak. Elküldte az egyik szerzetest a templomba, hogy imádkozzék érte. Miközben az imádkozott, a betegnek megjelent a Szűzanya. Szelíden megérintette, meggyógyította, majd eltűnt.

Egy másik legenda szerint amikor Bernát egy Szűz Mária-szobor előtt elmélyülten imádkozott, a szobor megelevenedett és Mária anyatejjel táplálta az apátot.

Juan de las Roelas: Szent Bernát látomása (1611)

Amikor eljött utolsó órája, több püspök és számos szerzetes vette körül. Utolsó szavait lesve figyelték, s ő így szólt: „Három dolgot ajánlok nektek, amiket életem során legjobb képességeim szerint megfigyeltem: Kisebb hitelt adtam a saját véleményemnek, mint mások ítéletének. Nem lobbantam haragra a másoktól kapott bántások miatt. Senkit nem akartam haragra ingerelni, s ha mégis, amennyire tudom, kibékültünk.” Valamennyien sírtak, ő maga is könnyezett, de hamarosan derű öntötte el az arcát. Később Aquinói Szent Tamás így magasztalta: „Istentől kiválasztott ember, akinek arany szája volt, és édes borával megitatta az egész földkerekséget.”

Istenünk, te Szent Bernát apát lelkében felszítottad a házadért való buzgóságot, hogy lángoljon és világítson Egyházadban. Közbenjárására add, hogy lelkülete buzdítson minket, és mindig a világosság fiaiként éljünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Kerekes Károly: A misztikus Szent Bernát (Vigilia 2002. 7. sz.)

Magyar Kurír

Szent Ilona

KULTÚRA – 2024. augusztus 18., vasárnap | 6:00

Szent Ilonára, Nagy Konstantin édesanyjára, a Szent Kereszt megtalálójára emlékezünk liturgikus emléknapján, augusztus 18-án.

Ilona 250 körül születhetett, valószínűleg a bithiniai Drepanum városban. Erre biztos adatunk nincs, de történészek ezzel magyarázzák, hogy Nagy Konstantin a várost Helenopolisznak (vagyis Ilonavárosnak) nevezte el, feltehetően azért, hogy megtisztelje anyja születési helyét.

Ilona egyszerű családból származott, Szent Ambrus úgy tudja, hogy apjának vendéglője volt, s Ilona is ott dolgozott. Itt ismerte meg és vette feleségül Constantius Clorus, aki aztán 293-ban császár lett. A császárhoz azonban már nem illett a vendéglős lánya, ezért elbocsátotta Ilonát, és új házasságot kötött. 306-ban Ilona fia lépett a trónra Nagy Konstantin néven. A császár maga mellé vette anyját, s megajándékozta a császárné címmel: Ilonát ettől kezdve Flavia Julia Helena Augustának hívták. Konstantin szabad kezet adott Ilonának a birodalmi kincstár felett, nevét és képét ráverette pénzekre. Ő pedig jóra használta mindezt: utazásai során mindenütt törődött a szegényekkel, sokakat kiszabadított a börtönből és a bányából, másokat visszahívatott a számkivetésből.

Nem tudjuk, mikor tért meg. Caesareai Euszébiosz szerint a fia térítette meg, ezzel szemben Szent Ambrus Konstantin megtérítését tulajdonítja anyjának. Egy bizonyos: Ilona példaszerű keresztény életet élt az erények és az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásával. Sokszor egyszerű ruhában vegyült el a hívők között, így vett részt a liturgián, máskor szegényeket hívott meg asztalához, és saját kezével szolgált föl nekik. Rendkívül okos asszony volt.

Veronese: Szent Ilona látomása (1575–78)

326-ban szentföldi zarándokútra indult. Végiglátogatta Palesztina szent helyeit, és templomokat építtetett Betlehemben, az Úr születésének helye fölé és az Olajfák hegyén, a mennybemenetel helyén. A hagyomány szerint Jeruzsálemben, a Golgotán megtalálta a Szent Keresztet és a szenvedés más eszközeit is. Erről Aquileiai Rufinus a következőket írja egyháztörténetében a 4. század végén:

„A niceai zsinat idején Ilona, Konstantin édesanyja, ez a hitével és vallásosságával egészen egyedülálló asszony isteni intések alapján Jeruzsálembe ment és az ottaniak segítségével kereste a helyet, ahol Krisztus szent testét keresztre feszítették. A helyet azért nem volt könnyű megtalálni, mert az üldözések idején egy Vénusz-szobrot állítottak föl a Golgotán, hogy aki Krisztus tiszteletéért odamegy, úgy tűnjék, Vénuszt tiszteli. Ezért a keresztények elkerülték a helyet, s az már majdnem feledésbe merült. Amikor Ilona égi jel alapján rátalált a helyre, eltávolíttatott onnan mindent, ami a pogány kultuszhoz tartozott, és a mélybe ásva (egy sziklaüregben) megtalálták a három keresztet. A megtalálás örömét csak az zavarta, hogy a kereszteket nem lehetett egymástól megkülönböztetni. Ott volt ugyan külön Krisztus keresztjének felirata is, de nem lehetett meghatározni, melyik kereszthez tartozik. Az emberi tudatlanság isteni segítségre szorult.

Történt, hogy a város egyik előkelő asszonya megbetegedett és már a halálán volt. Makariosz jeruzsálemi püspök, amikor látta, hogy Ilona és a vele lévők nem tudják eldönteni, hogy a három közül melyik Krisztus keresztje, így szólt: »Hozzátok ide a talált kereszteket és Isten mutassa meg nekünk, melyik volt az Úré!« Ezután a királynéval és kíséretével együtt bement a beteghez és térdre borulva így imádkozott: »Uram, ki arra méltattál minket, hogy az emberi nem üdvösségét egyszülött Fiad a kereszt elszenvedésével hozza meg, és most szolgálód szívébe sugalltad, hogy megkeresse azt a boldog fát, amelyen üdvösségünk függött, mutasd meg a három kereszt közül azt, amely az Úr dicsőségét szolgálta, vagy azt mutasd meg, mely kereszteken haltak meg a latrok. Mutasd meg azzal, hogy ez a félholt asszony, ha az üdvözítő keresztje érinti, térjen vissza a halálból az életre!« Ezek után hozzáérintették az asszonyhoz az egyik keresztet, de nem történt semmi. Hozták a másikat is, de akkor sem történt meg a kért gyógyulás. Amikor azonban odahozták a harmadik keresztet is, az asszony kinyitotta a szemét, fölkelt és sokkal fürgébben, mint betegsége előtt, járni kezdett. Visszanyerte egészségét és magasztalta Isten hatalmát.

Ismeretlen német mester: Konstantin és Szent Ilona
hódolata az igazi kereszt előtt (1440-es évek)

A császárné e jel láttán fogadalmának megfelelően azon a helyen, ahol az Úr keresztjét megtalálta, királyi pompával ragyogó templomot építtetett. A szegeket, melyekkel az Úr testét a fára szegezték, elvitte a fiának. Ezekből az zablát és sisakot csináltatott, melyeket hadviselés közben használt. A császárné az üdvöt hozó fa egy részét elvitte fiának, a másik részét ezüst tokba foglaltatta és ott hagyta Jeruzsálemben. Ezt ma is nagy tisztelettel őrzik. Jámborságának egy másik jelét is a városban hagyta: meghívta ebédre az Istennek szentelt szüzeket, s azt mondják, olyan tisztelettel fogadta őket, hogy szolgálóruhát öltött és maga szolgálta föl a mosdóvizet, az ételt és az italt. A földkerekség parancsoló urának édesanyja Krisztus szolgálóinak szolgálója lett.”

E legendáról sem a palesztinai történelmet jól ismerő Caesareai Euszébiosz, sem Jeruzsálemi Szent Cirill nem szólnak.

A Szent Ambrus által szent emlékezetű nagyasszonynak nevezett Ilona 330 körül halt meg ismeretlen helyen. Testét Rómába vitték és a Via Labicana mentén egy kör alaprajzú mauzóleumban temették el. A római zarándokok az ő sírját is fölkeresték. Ereklyéit az egyik hagyomány szerint a császár Konstantinápolyba, a saját mauzóleumába vitette, ahonnan 1212-ben Velencébe vitték át. Egy másik hagyomány szerint 840-ben Franciaországba kerültek, ismét más forrás szerint 1140-ben a római Ara Coeli-bazilikába vitték őket. A mauzóleumból csak romok maradtak, a szarkofág a Vatikáni Múzeumban található.

Cima da Conegliano: Szent Ilona (1495 körül)

Ilonát a keleti egyházban május 21-én, nyugaton augusztus 18-án ünneplik. Az építészek védőszentje, földrengés, tűzvész ellen is kérik oltalmát. Ábrázolásai a Szent Kereszthez kapcsolódnak: pénzeken, ikonokon és ereklyetartókon Nagy Konstantinnal együtt a kereszt mellett áll. Ha egyedül ábrázolják, császárnői ruhában van. Attribútuma a kereszt. A Szent Kereszt megtalálásának képein a 13. századtól fordul elő.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír

Szent Maximilian Kolbe áldozópap és vértanú

Kultúra – 2024. augusztus 14., szerda | 6:00

 Senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja barátaiért.” Kolbe atya is ezt tette: az egész életét átható Isten iránti szeretetből adta életét társa helyett. Rá emlékezünk liturgikus emléknapján, augusztus 14-én.

Kolbe atya 1894. január 8-án született a lengyelországi Zduńska Wolában szegény vallásos szülők gyermekeként. A keresztségben a Rajmund nevet kapta.

A család szűkös anyagi helyzete miatt csak a legidősebb fiú járhatott iskolába, ezért Rajmund megkísérelte, hogy otthon mindent megtanuljon, amit testvére, Ferenc hazahozott az iskolából. Egyszer édesanyja gyógyszerért küldte, s a patikus ámulva tapasztalta, milyen biztonsággal igazodik el a latin szavak között. Hosszasan elbeszélgetett vele, és fölismerte tehetségét. Felajánlotta, hogy latinórákat ad neki hetente. A fiú majd kiugrott a bőréből örömében. Csakhamar túlszárnyalta testvérét a tudásban.

Tizenhárom éves korában lépett be a minoriták kolostorába, tanulmányait Lvivben (Lemberg, Lwów), majd 1911-től Rómában folytatta. Teológiai és filozófiai doktorátust szerzett. Kitűnt áldozatosságával, felebaráti szeretetével és a Szűzanya iránti tiszteletével. 1918. április 28-án szentelték pappá.

Egyik társa a szemináriumból így nyilatkozott róla: „Rajmund volt valamennyiünk között a legtehetségesebb. Ha nem lép be a kolostorba, nagy hadvezér vagy zseniális feltaláló lehetett volna.”

Már növendék korában egy missziós folyóiratról álmodott. Amint krakkói tanár lett, kérvényt nyújtott be feletteseihez, hogy újságot adhasson ki. Az engedélyt megkapta azzal a feltétellel, hogy a forrásokat magának kell előteremtenie. Ajtóról ajtóra járva kéregetett, és egy év múlva, 1927-ben a nyomda üzemelt.

A kolostorban azonban rossz szemmel nézték tevékenységét, és munkatársaival együtt áthelyezték a félig romos grodnói kolostorba. Így indokolták a döntést: „Nem felel meg alapítónk szándékának, hogy újságot szerkesszünk és terjesszünk. A mi dolgunk az imádság és a gyóntatás. Feladatunk a lelkipásztorkodás, a misszió és a prédikálás.” Kolbe atya így válaszolt: „Éppen ezért kell nekem így dolgoznom, hiszen a 20., és nem a 13. században élünk.”

1930-ban Japánba küldték misszionáriusnak. Megromlott egészsége miatt 1936-ban visszatért hazájába. 1940-ben a németek kiürítették Niepokalanówot (a „Szeplőtelen” városát), ahol elöljáróként szolgált, Kolbe atyát az auschwitzi haláltáborba vitték. Itt önként jelentkezett egy halálra ítélt családapa helyett az éhségbunkerbe. Imáival és áldásával kísérte társait, akik közül ő maradt életben legtovább. 1941. augusztus 14-én, Nagyboldogasszony vigíliáján injekcióval megölték.

Harminc évvel később, 1971. október 17-én VI. Pál pápa boldoggá, II. János Pál pápa pedig 1982. október 10-én szentté avatta.

Egyik fogolytársa mondta el: „A páter haláláról az egész táborban beszéltek. Ő nem csak egy embert mentett meg az életnek: tettével sokakban fölébresztette a bátorságot ahhoz, hogy túléljék a tábort. Fel tudta ébreszteni bennünk az emberi jóságba vetett hitet.”

Istenünk, te Szent Maximilian Kolbe áldozópapot és vértanút betöltötted a Szeplőtelen Szűz iránti odaadással, a lelkekért való buzgósággal és az emberek iránti szeretettel. Közbenjárására add, hogy a te dicsőségedre embertársainkat buzgó lélekkel szolgáljuk, és így életünkben, halálunkban szent Fiadhoz hasonlítsunk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Fotó: Westminster-abbey.org; Missionimmaculata.com

Magyar Kurír

Augusztus 10. – Lőrinc napja

Szent Lőrinc a katolikus egyház leginkább tisztelt szentjeinek egyike, a III. században halt vértanúhalált. Valószínűnek tartják, hogy II. Sixtus pápa diakónusa volt. Amikor a pápát elfogták, rábízta az egyház kincseit azzal, hogy ossza szét az egészet a szegények között. Lőrinc a kapott feladatot elvégezte, ezért kegyetlenül megkínozták, de még a fogságban is a betegeket gyógyította, a megtérteket megkeresztelte. Egyes vélekedések szerint elevenen elégették, a máglyán is a bűnös világot siratta. A szegények, a könyvtárosok, a tűzoltók, a tűzzel dolgozó pékek és cukrászok tekintik pártfogójuknak. Az égési sebek, láz, szemfájás enyhítésére is hozzá lehet fohászkodni.

A közhiedelem szerint a dinnye e naptól kezdve már nem olyan finom, mert lőrinces. „Ha Lőrinc-napon esik, a sárgadinnye magja, belső része mind lucskos lesz. Mondjuk, mikor megvágjuk az ilyen dinnyét, no itt is itt járt Lőrinc, jól megkotorta a dinnye belét”.

Több időjárással kapcsolatos regula is kapcsolódik ehhez a naphoz, amelyek már azt jelzik, hogy a nyárnak lassan vége lesz. Szegeden azt tartják, hogy a fák Lőrinc napjától már nem fejlődnek tovább ebben az esztendőben. A népi hiedelem szerint az utolsó nap, amely alkalmas fürdésre, mert már hideg lesz a víz.

Az Ipoly mentén azt mondják, hogy „Ugorkát eltenni csak Lőrinc előtt érdemes, utána már haszontalan (rossz ízű) lesz.”

A borászok az e napi időjárásból és a hegyen tartott szőlőmustrából a várható szüretet jósolgatják. A Lőrinc napi eső egyes vidékeken jó bortermést ígér. A többi gazda viszont a napsütéses, szép időnek örül, mert az hosszú, szép őszt, és bőséges gyümölcstermést jelent.

Augusztus 10 és 13 között, ha éjszaka tiszta az idő látványos égi jelenségeket láthatunk, melyet a népnyelv hullócsillagoknak nevez. Aki ilyenkor kíván valamit, annak vágya teljesül.

A magyar néphagyomány „Szent Lőrinc tüzes könnyeinek” nevezi a hullócsillagokat utalva a vértanú szenvedéseire.

A Lőrincek kétszer is ünneplik névnapjukat. Az elsőt augusztus 10-én, a másodikat szeptember 5-én. A népi bölcsesség szerint Lőrinc napja határnapnak számít, a dinnye Lőrinc napjától már nem olyan finom, mint addig, mert a belseje lucskos lesz, meglevesesedik, elvizesedik, ízetlenné válik, túlérik. „Itt járt Lőrinc, jól megkotorta a dinnye belét”. Máshol úgy mondják: „Lőrinc belepisil a dinnyébe…”

E mondások inkább a másik, kevésbé ismert szeptember 5-i Lőrinc napra illenek, a tapasztalat is ezt igazolja.

/Forrás: https://jelesnapok.oszk.hu, https://www.arcanum.com/hu/

A Keresztről nevezett Szent Terézia Benedikta (Edith Stein) szűz és vértanú, Európa társvédőszentje

KULTÚRA – 2024. augusztus 9., péntek | 6:00

A Keresztről nevezett Szent Terézia Benediktára, Edith Steinre, Európa társvédőszentjére emlékezünk ünnepén, augusztus 9-én. A zsidó származású filozófusnő, később kármelita szerzetesnő hitéért halt vértanúhalált az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborban 1942-ben ezen a napon.

Edith Stein 1891. október 12-én született Breslauban (Wrocław) zsidó származású porosz állampolgárként. Tanulmányait szülővárosában, majd Göttingenben végezte, ahol Husserl tanítványa, később Freiburgban tanársegédje volt. 

Egész életében szenvedélyesen kereste az igazságot, míg végre Avilai Szent Teréz önéletrajzát olvasva megtalálta. Ennek hatására 1922. január 1-jén megkeresztelkedett,  és akkori gyóntatója, Schwindt prelátus közreműködésével a speyeri dominikánus leányiskolában lett nevelő és tanár. Amíg itt tanított (1922–1932), Erich Przywara jezsuita megbízásából németre fordította Henry Newman bíboros leveleinek és naplójának egy kötetét, Aquinói Szent Tamás De veritate (Az igazságról) című művét, és a katolikus filozófiát tanulmányozta. 1932-ben a Münsteri Pedagógiai Intézetben docensi állást kapott, de a náci kormányzat által hozott antiszemita törvények arra kényszerítették, hogy 1933-ban lemondjon állásáról. Ugyanez év október 14-én belépett a kölni kármelbe, ahol a Keresztről nevezett Terézia Benedikta nevet kapta.

Kármelita szerzetesként is folytathatta tudományos munkáját: itt írta meg Endliches und ewiges Sein (Véges és örök lét) című könyvét, amelyben próbálja összeegyeztetni Aquinói Szent Tamás és Husserl filozófiáját. 1938-ban a nácik elől a hollandiai Echt kármelita kolostorába mentették át elöljárói. Itt írta Studie über Joannes a Cruce: Kreuzeswissenschaft (Tanulmányok Keresztes Szent Jánosról – A kereszt tudománya) című könyvét.   

„Ebben az írásban Keresztes Szent János életútját elemezve saját – a kereszt és a szeretet kapcsolatáról vallott – felfogását ismerhetjük meg. Jézus Krisztus kereszthalála Isten szeretetének a megnyilvánulása, így a kereszt és a szeretet összekapcsolódik, eggyé válik, egyet jelent. Isten a keresztben mutatta meg a szeretetét. A szeretet kölcsönösségéből következően az ember Isten iránti szeretetének is a keresztben kell megmutatkoznia. »Krisztussal meg kell halni a kereszten, hogy Vele együtt feltámadjunk! Minden hívő és minden pap számára valósággá lesz ez a vágy a szentmiseáldozatban. A hit tanítása szerint a szentmise a kereszt áldozatának megújítása. Aki élő hittel mutatja be vagy vesz részt a szentmisén, annak lelkében megismétlődik a Golgota eseménye.« A kereszt tudományában Edith Steinnek a korai korszakában meglévő pszichológiai érdeklődése, irányultsága bontakozik, illetve teljesedik ki, gazdagodva a filozófiában és a vallási életben szerzett tapasztalatokkal. A léleknek azt a belső útját írja le, amelynek során egyesül Istennel, ehhez felhasználja a misztikus szerzőknél – főként Keresztes Szent Jánosnál és Avilai Szent Teréznél – megtalálható fogalmakat, szimbólumokat (sötét éjszaka, titkos létra, lelki eljegyzés).

A három fő részből álló mű (A kereszt üzenete; A kereszt tanítása; A kereszt követése) utolsó része nincs befejezve, a kereszt követése Edith Stein életútjában valósult meg. Örökfogadalmi szentképére felírt, Keresztes Szent Jánostól vett mondatát – »Ezentúl az lesz a feladatom, hogy jobban szeressek!« – bibliai értelemben valósította meg, mivel János evangéliuma szerint »Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.« (Jn 15,13).” (Kormos József: Edith Stein a filozófiáról és a vallásról)

A kölni Kármel bejáratánál található „botlatókő”

Edith Stein Hollandiában sem volt biztonságban: a holland püspöki konferencia 1942. július 20-án nyilvánosan elítélte a náci fajelméletet; az állásfoglalást az ország összes templomában felolvasták. Válaszként július 26-án Hitler elrendelte Hollandiában is az áttért zsidók letartóztatását, akiket addig megkíméltek. 

Augusztus 2-án Rosa nővérével Auschwitzba hurcolták, ahol augusztus 9-én megölték. Vértanúként halt meg népéért és hitéért, egészen elégő áldozatként.

Maria Amata Neyer nővér, a kölni Edith Stein Archívum vezetője így írt az elhurcolásról: „Miközben Edith elbúcsúzott a kármeltől, odaszólt Rosának: »Gyere, hiszen mi a népünkért megyünk!« Korabeli megcáfolhatatlan tanúságtétel igazolja, hogy ezek a szavak így hangzottak el. Jelentésüket azonban nem tudjuk egészen pontosan értelmezni. Edithnek e szavait többnyire a zsidó népre vonatkoztatják, hiszen a zsidó néppel való sorsközösséget ő soha nem adta föl. Már a zsidóüldözés elején kinyilvánította, »ennek a népnek a sorsa az én sorsom is.« Edith azonban más kérdéseket is feltett, és erről is cáfolhatatlan tanúságtételünk van. Élete vége felé többször is megkérdezte: »Ki fog majd engesztelni mindazért, amit a német nép nevében a zsidó nép ellen elkövetnek? – Ki fogja a bűnnek ezt az iszonyú áradatát mindkét nép számára áldássá változtatni?”« – Azt hiszem, szabad azt remélnünk, hogy Edith életének utolsó útján a német népért is engesztelt.”

Edith Stein egész életére jellemző igazságkeresés a szeretet megtalálását jelentette. Szerinte a lényeg, az igazság és a szeretet összefügg egymással. II. János Pál pápa 1987. május 1-jén avatta boldoggá. 1998. október 11-én, szentté avatásakor pedig így fogalmazott: „Keresztről nevezett Teréz Benedikta nővér mindnyájunknak mondja: Ne fogadj el semmit igazságnak, ami a szeretet nélkül van. És ne fogadj el semmit szeretetnek, ami az igazság nélkül van!”

Edith Stein a 20. század egyik legjelentősebb filozófusnője. Alakja mégsem tudományos vagy tanári munkája miatt vált századunk egyik jelképévé, hanem sorsa miatt.

* * *

Edith Stein kereste az igazságot, és megtalálta Istent. Műveiből idézünk:

„Létezik egy olyan hívás, amely arra ösztönöz, hogy Krisztussal szenvedjünk, és ezért együttműködjünk vele a megváltás művében. Ha az Úrral egyesülten élünk, tagjai vagyunk Krisztus titokzatos Testének: Krisztus tagjaiban tovább folytatja életét s szenved bennük: az Úrral egyesülten viselt szenvedés az Ő szenvedése, bekapcsolódik a megváltás nagy művébe, és ezért termékeny. Ez az az alapelv, amelyre valamennyi szerzetesrend, különösképpen pedig a Kármel élete épül: a szabadon vállalt és örvendező szenvedés által közbenjárni a bűnösökért, és együttműködni az emberiség megváltásában” – írta egyik levelében a szíve mélyén fölismert, majd életre váltott hivatásról.

„Mosolyognom kell azon a kérdésen, hogy mennyire szoktam már meg a magányt. Életem során többnyire sokkal magányosabb voltam, mint itt (a Kármelben). Nem hiányzik semmi abból, ami odakint van, s megvan mindenem, ami odakint hiányzott, úgyhogy már csak hálát kell adnom a hivatás mindent meghaladó kegyelméért, amelyet egyáltalán nem érdemeltem meg.”

Bert Gerresheim: Egy szent csoportképe, 1999.
(Az Edith Stein három életszakaszát ábrázoló kölni emlékmű)

„A Szent Éjszaka: egy nemzet üdvössége, az ember üdvössége, a te üdvösséged! 
Uram, mi Istenünk, kijelöltél számunkra egy hosszú és sötét, köves és kemény utat. 
Miért a szenvedés, mely rázúdul a világra? 
Miért tűnik úgy, hogy csökken a reménység, amikor a fény kialvóban van?  
Gyakran kevesek erőim, és szinte nem remélem, hogy a fény még felragyoghat. Azonban, amikor a szívem megkövesedett egy mély fájdalomban, íme, segítséget nyújtott számomra egy világosság, egy édes csillag. Hűségesen kísért engem – és én követtem őt, eleinte tétován, aztán mindig biztosabban. Így újra megtaláltam egy kunyhó ajtaját és megláttalak Téged: Szeretet Misztériuma! 
Isten nagysága egy szűk istállóban! 
Az én szívem most jászollá változott, mely Téged vár. 
Tudom, hogy nem kell sokáig várnom. Mert ahol látod a szegénységet, Te ott vagy. Ahol könny van, Te hozod a vigasztalást, ahol reménytelenség és félelem van, ott Te simogatsz szereteteddel, mely enyhülést ad.”

Végrendeletéből:

„Köszönetet mondok teljes szívemből elöljáróimnak és minden kedves nővértársamnak azért a szeretetért, amellyel befogadtak, és minden jóért, amiben ebben a házban részesültem.

Azt a halált, amelyet Isten nekem szánt, örömmel fogadom el már most tökéletes megadással Isten szent akaratában. Kérem az Urat, hogy fogadja el életemet és halálomat az ő dicsőségére és magasztalására, Jézus és Mária Szent Szíve és az Anyaszentegyház minden ügyéért, különösen szent rendünk, nevezetesen a kölni és echti Kármel fennmaradásáért, megszenteléséért és tökéletesedéséért, engesztelésül a zsidó nép hitetlenségéért, hogy az Urat az övéi fogadják be és eljöjjön az Ő dicsőséges országa, Németország megmentéséért és a világ békéjéért, végül élő és elhunyt hozzámtartozóimért, és mindenkiért, akit Isten nekem adott: hogy közülük egy sem menjen veszendőbe. 

1939. június 9-én, úrnapja nyolcadának péntekén, lelkigyakorlatom 7. napján.
Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében.”

A Keresztről nevezett Teréz Benedikta nővér O.C.D.

* * *

Atyáink Istene, te Szent Teréz Benedikta vértanúdnak megadtad, hogy keresztre feszített Fiadat megismerje és egészen a halálig kövesse. Közbenjárásodra add, hogy Krisztust minden ember elismerje Üdvözítőjének, és általa eljusson örök színelátásodra. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Kármelitakolostor.hu 
Kormos József: Edith Stein a filozófiáról és a vallásról

Képek: Kármelitakolostor.hu; Philomelablogja.blogspot.com; Common Wikipédia

Magyar Kurír

Szent Domonkos áldozópap

KULTÚRA – 2024. augusztus 8., csütörtök | 6:00

Szent Domonkosra, a domonkos rend alapítójára és névadójára emlékezünk liturgikus emléknapján, augusztus 8-án.

Domonkos Domingo de Guzman néven született Spanyolországban, Caleruega városában 1170 körül. Szülei egyik nagybátyjához, Gumiel de Izán település esperes-plébánosához küldték, hogy ott kapja meg az alapvető iskolázást, és vezessék be őt a templomi szolgálatba. 1190-ben a palenciai székesegyház iskolájába került, majd teológiát tanult négy évig.

Amikor Kasztíliában éhínség volt, Domonkos még legnagyobb kincseit, könyveit is pénzzé tette, és árát a szegények között osztotta szét, mondván: „Mit tanulmányozzam én ezeket a holt pergameneket, miközben odakinn az utcán éhségtől esnek össze az emberek.” Ez volt az első mondat, amelyet följegyeztek Domonkostól.

Tanulmányai befejeztével Martin de Bazá püspök szentelte pappá, és felvette a szerzetesi fegyelemben élő kanonokok sorába. 1201-ben Domonkos alperjel lett.

Fra Angelico: Szent Domonkos-oltár (1423–24) 

1206-ban barátjával, Diego de Azebes püspökkel Rómába ment, hogy felhatalmazást kérjenek a kunok közötti misszionálásra. A pápa megörült apostoli buzgóságuknak, de nem keletre, a kunokhoz, hanem Dél-Franciaországba küldte őket, ahol ebben az időben a katarok és az albigensek eretneksége pusztította az egyházat. Diego püspök és Domonkos teljes szegénységben és alázattal járták a vidéket. Prédikáltak a hívőknek, keresték a találkozási lehetőségeket a tévtanítókkal, vallási vitákat folytattak, és próbálták meggyőzni az igazságról az embereket. Ez az eljárás azért is volt olyan hatásos, mert ez a két eretnekség éppen azt hányta a papság és az egyház szemére, hogy elhagyták az apostolok életformáját, meggazdagodtak, és elárulták az evangéliumot. Egy évvel később Diego püspök meghalt, Domonkos pedig egyedül maradt a nagy küldetéssel.

Először Prouille-be ment, ahol házat alapított a katolikus leányok nevelésre. A házból hamarosan zárda, az első domonkos apácakolostor lett, mert Domonkos igen fontosnak látta, hogy a nővérek imádságai támogassák missziós küldetésüket.

A missziós munka során egyre több társ csatlakozott Domonkoshoz. 1215. március 25-én Fulco toulouse-i püspök őt és társait kinevezte egyházmegyei prédikátoroknak. Domonkos előtt ennél átfogóbb tervek álltak: az egyházmegyei prédikátortársulaton túl egy világméretű szerzetesrendről álmodott, amely kizárólag az igehirdetésnek szenteli magát.

Fulco püspök Domonkost vitte magával kísérőnek a IV. lateráni zsinatra. A zsinat határozatot hozott, hogy fokozni kell a prédikációs tevékenységet és a papság szellemi felkészítését, de azt is kijelentette, hogy újabb szerzetet nem szabad alapítani. Új kolostor csak úgy alapítható, ha a már meglévő rendek regulái közül valamelyiket magukévá teszik a szerzetesek. Domonkos felajánlotta magát és a prédikátorok rendjét, amelyet alapítani készült, a pápa szolgálatára. Az új rend apostoli alapgondolatát a pápa is, a zsinat is szívesen fogadta, de nem tartották megfelelőnek, hogy csak a prédikálásra külön rendet alapítsanak. Ince pápa azt tanácsolta Domonkosnak, hogy válasszon ki egyet a meglevő szerzetesi regulák közül, a püspöktől pedig kérjen egy templomot, s ebben az esetben megkapják a pápai jóváhagyást. De még mielőtt e jóváhagyásra sor kerülhetett volna, Ince pápa meghalt.

Domonkos visszatért Toulouse-ba, és társaival úgy döntöttek, hogy az ágostonos regulát tekintik életük alapszabályának, és azt egészítik ki sajátos céljuknak megfelelően. 1216-ban megkapták a Szent Romanus-kápolnát, és megkezdték a szerzetesi életet. A templom mellé lakószárnyat építettek, majd III. Honorius pápától megérkezett a jóváhagyás is.

Fra Angelico: Szűz Mária, Mária Magdolna és Szent Domonkos a kereszt alatt (1441–42; San Marco-kolostor, Firenze)

1217 elején a Szent Péter-bazilikában imádkozó Domonkos előtt világossá vált: nemcsak Dél-Franciaországban, hanem az egész világon hirdetniük kell az evangéliumot, és tanúságot kell tenniük Krisztusról. Augusztus 15-én szétküldte a testvéreket: Spanyolországba, Párizsba, Prouille-be, Toulouse-ba. Maga Domonkos Észak-Itáliába ment, hogy az egyetemi városban, Bolognában, illetve Rómában keressen új tagokat rendjébe. Állandó székhelye Bologna lett.

1220 májusában Bolognában tartották az első rendi nagykáptalant, melyen elhatározták, hogy a rend tagjai mint közösség is lemondanak a földbirtokról, és ingatlan vagyonuk csak a konvent épülete és annak kertje lehet. Tevékenységük saját templomaikban az igehirdetés, a liturgia és a lelkek gondozása, s ebben nyújtanak segítséget a világi papságnak. Négy provinciát állítottak fel, és az általános káptalant a rend legfelső vezető szervének nyilvánították. Így lett a domonkosok, más néven a prédikátorok rendje kolduló renddé.

A rendben az volt az újdonság, hogy felszentelt papok szerzetesi fogadalom szerint élnek, és teljesen a tanulásnak, a prédikálásnak és a lelkek mentésének szentelik magukat. Elvileg szigorú kolostori fegyelemben élnek, de ha ez a tanulást vagy a lelkek érdekében végzendő munkát gátolja, felmentést kapnak a kolostori élet egyes gyakorlatai alól.

Az 1221-es rendi káptalan után küldte Domonkos a prédikátor testvérek egy-egy csoportját lengyel földre, Magyarországra, Dániába és a Brit-szigetekre.

Domonkos 1221. augusztus 6-án halt meg. Halála előtt így beszélt a testvérekhez: „Hármas örökséget hagyok rátok: a szeretetet, az alázatosságot és a szegénységet. Ha valaki ezt az örökséget tőlem átveszi, társam lesz a mennyek országának öröklésében. Ne szomorkodjatok amiatt, hogy eltávozom közületek, mert ahová most megyek, ott sokkal inkább a javatokra leszek, mint itt a földön.”

A bolognai Szent Miklós-templom szentélyében temették el. A temetésen részt vett Hugolino bíboros is, aki miután IX. Gergely néven pápa lett, 1234. július 3-án szentté avatta Domonkost. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, augusztus 5-ére. Havas Boldogasszony napjának bevezetésekor, 1568-ban augusztus 4-ére helyezték. 1969-től augusztus 8-án emlékezik rá az egyház.

* * *

A hagyomány szerint Domonkos édesanyja fia születése előtt álmot látott – mely prófécia volt a gyermek jövőjéről. Egy kicsi, tarka kutyát látott, amely fáklyát vitt a szájában, körbefutotta és lángba borította az egész földet. Ebben a domonkosok később magukra ismertek, amikor fekete-fehér ruhájukban és lángoló szavukkal, mint a nemes vadászkutyák – Nagy Szent Gergely hasonlította az igehirdetőket a kutyákhoz – elkergették a rókákat, amelyek az Úr szőlőjét pusztították.

A katarok és a katolikusok közötti vitában gyakori volt az az eljárás, hogy mindkét fél pergamenre írta fel a maga tételét és annak bizonyítékait, majd döntőbírákra bízták: ítéljék meg, melyik oldalon van az igazság. Domonkos a franciaországi Montréalban szerkesztett egy ilyen iratot, és átadta a bírónak. Mikor este a bírák a kandallónál ültek, egyiküknek az az ötlete támadt, hogy vessék tűzbe Domonkos pergamenjét, s ha sértetlen marad, akkor nyilvánvalóan nem a katarok, hanem a katolikusok oldalán áll az igazság. A javaslatot elfogadták, és bedobták a tűzbe a pergament, ám egy váratlan széllökés kivetette a kandallóból. Ugyanez történt másodszor, sőt harmadszor is: a pergamen sértetlen maradt. Akkor a bírák megegyeztek abban, hogy erről nem tudhat senki. Csakhogy az egyik bíró nem bírta tartani a száját, és híre ment a „csodának”.

Hiába jeleztek Domonkosnak előre veszedelmeket, soha nem változtatta meg útirányát, sőt, minden veszedelem ellenére nyugodtan aludt az útszéleken. „Nem félsz a haláltól?” – kérdezték tőle ámulva a katarok. – „Mit tettél volna, ha elfogunk?” „Arra kértelek volna titeket, hogy ne egy csapással öljetek meg, hanem lassan tépjétek szét a testemet, hogy így részese lehessek a mennyei koronának” – hangzott a válasz.

Még ma is megvan az út menti kereszt Prouille mellett azon a helyen, ahol Domonkos énekelve ment, és beleütközött két rablóba, akik lesben álltak, hogy megöljék. Gondtalansága és nyugalma annyira lenyűgözte őket, hogy bénultan eresztették le a fegyverüket, és kereket oldottak.

Fra Angelico: Szent Domonkos kereszthódolata
(1442; San Marco-kolostor, Firenze)

Megrendítő ereje van azoknak a feljegyzéseknek, amelyek Domonkos imádságos életéről maradtak ránk. Ezek szerint amikor a többi testvér nyugovóra tért, Domonkos megkezdte a maga lelki őrködését a templomban. Körbejárta a templomot: minden oltár és szentkép előtt megállt, mélyen meghajolt, letérdelt, majd leborult a földre úgy, hogy homlokával érintette a kövezetet. Ezt nagyon sokszor elismételte, s ha a szent hév elfogta, kitárt karral imádkozott a templom közepén. Az egész teste – fogalmazott az egyik testvér – olyan volt, „mint egy lángoló nyíl, amely az Isten által megfeszített íjról száll az ég felé”. Majd visszavonult a templom egyik sarkába, és ostorozni kezdte a vállát és a hátát. Közben kérő imádságokat mondott, olykor annyira hangosan, hogy felhallatszott a testvérek cellájába, s egyik-másik fel is ébredt rá. Ezután az oltár lépcsőjére térdelt, és ott folytatta imádságát. A testvérek többször látták elragadtatásban a föld felett lebegni.

Mindössze két vagy három órát aludt köpenyébe burkolózva a templom kövezetén vagy az egyik padban. Nem is volt cellája és ágya. Reggel a kórusban ő volt az első. Naponta misézett, és az átváltoztatástól az áldozásig hullottak a könnyei. Hosszasan elmerült a Szentírás tanulmányozásában, térdén tartva a hatalmas könyvet.

Urunk, Istenünk, segítse Egyházadat Szent Domonkos példája és tanítása. Ő, aki oly kiválóan hirdette igazságaidat, mindenkor jóságos közbenjárónk legyen. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Források
Diós István: A szentek élete
Puskely Mária: A keresztény Európa szellemi gyökerei. Az öreg földrész hagiográfiája

Magyar Kurír

Loyolai Szent Ignác

KULTÚRA – 2024. július 31., szerda | 6:00

Loyolai Szent Ignác áldozópap, a jezsuita rend (Jézus Társasága) megalapítója, a Lelkigyakorlatok szerzője élettörténetét idézzük fel liturgikus emléknapján, július 31-én.

Ignác egy Guipúzcoa tartománybeli baszk nemesi család sarjaként született 1491-ben, tizenkét testvér közül utolsóként. Egy spanyol nagyúr apródjaként, s később fiatal tisztként dicső jövőről álmodozott.  

1521 pünkösdvasárnapján azonban egy ágyúgolyó súlyosan megsebesítette. Ez az esemény Franciaország és a Habsburg-ház harcában, amely az egész korszakra rányomta a bélyegét, alig számított valamit, mégis történelmi jelentőségű: következtében Inigo de Lopez a spanyol király szolgálatát fölcserélte Krisztus, az ég és föld Ura szolgálatával. Így válhatott Inigo lovagból Szent Ignác.

A sebesülés véget vetett a becsvágyó nemesember érvényesülésének. Az egyik lába, hiába tettek meg az orvosok mindent, rövidebb maradt a másiknál. Hosszú ideig kellett feküdnie. Olvasnivalót kért, de csak Jézus élete volt kéznél egy karthauzi szerzőtől, Szász Rudolftól, és egy szentek életéről szóló könyv. Először kedvetlenül lapozgatta őket, de végül egészen e művek hatása alá került.

Amikor Ignác félig-meddig felépült, először egy karthauzi kolostor magányába akart vonulni. Aztán elzarándokolt Miasszonyunkhoz, Aranzazúba és Montserratba. Ez utóbbi közelében fekszik Manréza, ahol először csak rövid ideig akart maradni, de aztán majdnem egy egész esztendőt eltöltött. Ez a már-már kétségekig fokozódó lelki gyötrődés és a misztikus átalakulás ideje volt. Itt élte át élete legnagyobb kegyelmét: ekkor kezdett a szeme megnyílni, értelmében nagy világosság támadt. Itt, Manrézában született meg a Lelkigyakorlatok, amely segítségére volt abban, hogy átformálja a világot.

„A Szent Ignác által kínált út arra irányul, hogy az ember rátaláljon a szabadságra: hogy tudjon szabadon azzá válni, akivé lennie kell; hogy szeressen, és elfogadja mások szeretetét; hogy jó döntéseket hozzon; s hogy megtapasztalja a teremtés szépségét és Isten szeretetének misztériumát.”  

„Szent Ignác azt tanácsolta ugyan a jezsuitáknak, hogy mindig különítsenek el időt az imádságra, ám elvárta tőlük, hogy aktív életet éljenek. »Az út a mi otthonunk« – mondta Jerónimo Nadal, Szent Ignác egyik első társa.” 

James Martin SJ

Ignác először is a Szentföldre ment el, Rómán és Velencén át, koldusként. Az volt a szándéka, hogy ott marad, és hirdeti az evangéliumot, de Isten szándéka más volt. Tanulni kezdett, és több mint tíz évet szentelt a tanulásnak Barcelonában, Alcalában, Salamancában és Párizsban.

Rubens: Szent Ignác csodája

Már Barcelonában fölébredt benne a vágy, hogy néhány embert közösségbe gyűjtsön, de első kísérletei nem jártak eredménnyel. Csak Párizsban sikerült közösséget összekovácsolnia az első társakból (François Xavier, Pierre Favre, Diego Laínez, Simon Rodrigues, Nicolas Bobadilla, Alfonso Salmerón). Mind elvégezték Ignácnál a lelkigyakorlatot, és arra a következtetésre jutottak, hogy „teljesen szakítanak a világgal, és a szegénység és a kereszt útjára lépnek”. 1534. augusztus 15-én közös fogadalommal pecsételték meg elhatározásukat Párizsban, a mártírok kápolnájában: teljes szegénységben és szüzességben Istennek szolgálnak, segítenek a lelkeknek, és elmennek a Szentföldre; ha azonban egy éven belül nem sikerül oda eljutniuk, vagy ha nem maradhatnak tartósan Palesztinában, akkor Rómában felajánlják szolgálataikat a pápának, „hogy Krisztus a helytartója által mutassa meg nekik szolgálatának útját”.

Ignácot és társait 1537-ben pappá szentelték. Első szentmiséjét Ignác Betlehemben akarta bemutatni, de megtudták, hogy bár harmincnyolc esztendeje nem volt rá példa, abban az évben nem indult zarándoklat a Szentföldre, mert küszöbön állt a háború a törökökkel. Így a fogadalom második része lépett érvénybe: a pápa rendelkezésére állnak.

„Az egyház olyan fia ő, akire valóban örömmel és jogos büszkeséggel emlékezhetünk… Ő tudta, hogyan kell engedelmeskedni, amikor felgyógyult sebéből, Isten hangja egyenesen szívében szólalt meg. Válaszolni tudott a Szentlélek ösztönzésére és általa megértette, milyen módon számolhatja fel korának bajait. Minden pillanatban engedelmes volt Szent Péter trónjához és arra vágyott, hogy alkalmas eszközt adjon Szent Péter utódainak kezébe az evangelizáció érdekében. Ezért hagyta örökül az engedelmességet, mely Társaságának egyik karizmatikus jegye. Loyolai Szent Ignác felhívást jelent a hűségre, nemcsak a Jézus Társasága tagjai számára.”

Szent II. János Pál pápa

Róma felé tartva Ignác belépett La Storta félig-meddig düledező kis templomába, és itt egy látomásban megkapta útjára a jóváhagyást: nem Jeruzsálem a cél, hanem Róma. Rómába érve társaival együtt felajánlotta szolgálatait III. Pál pápának, és első szentmiséjét is itt mutatta be 1538 karácsonyán a Santa Maria Maggiore-bazilikában, a Jászol oltáránál.

Itt latolgatták jövőjüket a párizsi magiszterek, akiket a nép „zarándok papok”-nak vagy „reformpapok”-nak nevezett el. S hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy közösségüket renddé alakítják át, amelynek Jézus Társasága lesz a neve. 1540. szeptember 27-én elkészült a Regimini Militantis Ecclesiae című ünnepélyes dokumentum, amellyel III. Pál pápa jóváhagyta az új alapítást. Ignácot választották meg első generálisnak.

Loyolai Szent Ignác szobra a római Il Gesù-templomban

Tízévi munka után az alapító szilárd szervezeti keretet adott a társaságnak a Konstitúcióval, melynek megalkotása alatt mindennap misézett, és közben Isten elé terjesztette azt a pontot, amivel épp foglalkozott. Utána imádságba merülve gondolkodott rajta. Mindamellett a rendi szabályok létrehozásában szerepe volt a tapasztalatnak, a társaival való tanácskozásnak, más rendek története tanulmányozásának és az alapos megfontolásnak is.

A Jézus Társasága csakhamar elterjedt egész Európában, Indiában és a Távol-Keleten az első jezsuiták elkezdték a missziós munkát. Létrejöttek az első jezsuita kollégiumok, és központjaivá váltak az egyházi megújulásnak. Ebben a Római Kollégium járt elöl, amely a Jézus Társaságán belül minden teológiai képzés mintájául szolgált.

A generális maga és társai számára e szavakkal szabott irányt: „Ennek a világnak a dolgaira gondot nem fordítani nem jelent sokat, hanem az Isten dolgaiban gondatlanul eljárni, az egyszerűen tűrhetetlen.”

Baciccio: Szent Ignác felmagasztaltatása

Ignác 1556. július 31-én halt meg. A Jézus Társaságának, mely ekkorra már az öntudatra ébredő és megújuló egyház fontos bázisa volt, körülbelül ezer tagja volt az alapító halálakor. Ignácot 1622. március 12-én avatták szentté Néri Fülöppel, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt. Ünnepét a következő évben felvették a római naptárba.

„Amint a durva, alaktalan farönk nem tudja, hogy oly szobrot faraghatnak belőle, melyet a művészet csodájaként bámulnának, s csak a szobrász látja, hogy mi válhat belőle: úgy sokan […] nem látják be, hogy Isten kezétől szentekké formálódhatnának, ha e művészi kéznek ellen nem állnának.”

Loyolai Szent Ignác

Istenünk, te Loyolai Szent Ignácot Egyházadban arra hívtad, hogy neved mind nagyobb dicsőségét terjessze. Add, hogy őt kövessük földi életünk harcaiban, és közbenjárására vele együtt koronát érdemeljünk a mennyben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás: Jezsuita.hu

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír

Szent Márta, Mária és Lázár

KULTÚRA – 2024. július 29., hétfő | 6:00

A 2021. januárban kiadott liturgikus dekrétum szerint Szent Mártára, Máriára és Lázárra emlékezünk liturgikus emléknapjukon, július 29-én.

Három alkalommal beszélnek az evangélisták a testvérekről. Az első találkozást, amikor Jézus Márta házában járt, Szent Lukács beszéli el. Jézus tanítványai kíséretében úton volt, és betértek Betániába, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őket a házába. Márta húga, Mária odaült az Úr lábához, és hallgatta szavait. Márta sürgött-forgott, és végezte a háziasszonyi teendőket. Egyszer csak megállt, és így méltatlankodott: „Uram, nem törődöl vele, hogy a húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljak? Szólj neki, hogy segítsen nekem!” Az Úr azonban így válaszolt: „Márta, Márta, sok mindenre van gondod, és sok minden nyugtalanít, de csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszti el soha.” (vö. Lk 10,38–42)

A két nővérben az Egyház a lelki élet két alaptípusát látja: Márta a jótékonyságban tevékeny, aktív, Mária a szemlélődésben elmerülő, kontemplatív életforma megtestesítője. 

Márta és Mária! A keresztény szellemiség történelmében ezt a két nővért úgy látták, mint olyan személyiségeket, akik a cselekvésnek, illetve az elmélkedésnek szentelték magukat. Mártát lefoglalja a házimunka, miközben Mária Jézus lábánál ül, hogy hallhassa szavait. Két tanulságot is levonhatunk az evangéliumi szövegből.

Jézus erőteljesen hangsúlyozta azt az alapvető és pótolhatatlan értéket, melyet Isten szavának hallgatása jelent életünkben. Ennek a szónak kell állandó irányt adnia számunkra, ez lesz a világosságunk és erőnk. Hallgatnunk kell rá. Meg kell tanulnunk, hogyan legyünk csöndben, alkalmat kell teremtenünk a magányra, vagy még inkább, a bensőséges találkozásra és párbeszédre az Úrral. Tudnunk kell elmélkedni. Sajnos, mindennapi életünkben meg kell tapasztalnunk a belső szennyeződés veszélyeit. De ha hittel találkozunk az Úr igéjével, ez megtisztít minket, felemel és visszaadja erőnket.

A másik megszívlelendő tanulság: sosem szabad semmiféle ellentétet látnunk a cselekvés és az elmélkedés között. Azt olvassuk az evangéliumban, hogy Márta volt az (és nem Mária), aki Jézust otthonába fogadta. Harmónia van e két dolog között. Ora et labora! E szavak tartalmazzák a teljes programot: nem ellentétet, hanem szintézist, az egyformán fontos elemek összeolvadását.

Szent II. János Pál pápa

A második alkalom, amikor a testvérekkel találkozunk az evangéliumban, Jézus egyik legnagyobb csodája: Lázár feltámasztása. Szent János mondja el evangéliuma 11. fejezetében ezt az utolsó, legnagyobb jelet, amely mindenki számára kézzelfoghatóan bizonyította Jézus küldetését és Messiás voltát. A csodát leginkább Márta és Mária értette, akik hittel tekintettek az Úrra.

Giotto di Bondone: Lázár feltámasztása (14. század) 

A harmadik alkalommal szintén Betániában találkozunk a testvérekkel, közvetlenül húsvét előtt. Ismét János evangélista mondja el, hogy hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit feltámasztott a halálból. Ott vacsorát rendeztek, és a vacsorára a három testvér is hivatalos volt: „Márta felszolgált és Lázár is a vendégek között volt. Mária pedig vett egy font valódi nárduszból készült olajat, megkente vele Jézus lábát, és megtörölte a hajával. A ház betelt a kenet illatával.” (Jn 12,2–3)

 Pierre Subleyras: Mária megmossa Krisztus lábát (18. század) 

A család későbbi sorsa a legendákban maradt ránk. Eszerint az ősegyház elleni üldözésben (Kr.u. 40 körül) az egész keresztény közösséget, melynek Márta háza adott otthont, elfogták. Nagyobb csoportról volt szó, ezért nem merték megölni őket, hanem a tengerpartra hurcolták, és ott egy evező, vitorla és kormánylapát nélküli hajón a tengerre bocsátották őket. A csoport tagja volt Mária Magdolna is. A hajó nem süllyedt el, hanem a keleti hagyomány szerint Ciprusnál, a nyugati hagyomány szerint Gallia partjainál szárazföldet ért. Kikötöttek, és hirdetni kezdték az evangéliumot. A legenda szerint Lázár püspök lett Aix városában, Márta a város betegeit és szegényeit gondozta, Mária pedig remeteként élt még harminc esztendeig. Mária története megegyezik Mária Magdolna történetével.

Vermeer: Jézus Márta és Mária házában (17. század)

Mártát a ferencesek kezdték ünnepelni 1262-ben, július 29-én. A 13. század végén a római naptárba is áttették. Szent Mártát háziasszonyként ábrázolják, oltalmát kérték hirtelen halál, vérfolyás és pestis ellen.

A liturgikus megemlékezés Máriára és Lázárra egészen 2021. januárig nem terjedt ki.

„Figyelembe véve evangéliumi tanúságtételük jelentőségét, jelesül, hogy vendégül látták házukban az Úr Jézust, figyelemmel hallgatták tanítását, és hitték, hogy ő a feltámadás és az élet, Ferenc pápa úgy rendelkezett, hogy július 29-e az Általános Római Naptárban Szent Márta, Mária és Lázár emléknapja legyen” – olvasható a 2021. január végén kiadott liturgikus dekrétumban.

Mindenható, örök Isten, te Szent Mártát kitüntetted azzal, hogy Fiad szállást vett nála. Közbenjárására add, hogy hűségesen szolgáljuk Krisztust testvéreinkben, és így minket is befogadj mennyei hajlékodba. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír

Szent Anna és Szent Joachim

KULTÚRA – 2024. július 26., péntek | 6:00

Szent Annára és Szent Joachimra, a Boldogságos Szűz Mária szüleire emlékezünk liturgikus emléknapjukon, július 26-án.

Az újszövetségi könyvek semmit nem mondanak Szűz Mária szüleiről, nevüket sem említik. Egy 2. századi apokrif könyv szerint Mária édesanyját Annának, édesapját Joachimnak hívták. Az Anna név annyit jelent: kegyelemmel áldott, a Joachim pedig: Isten megvigasztal.

Szent Anna és Szent Joachim ünnepe a 13–14. században terjedt el Európában, annak az érdeklődésnek következményeként, amellyel Krisztus emberi természete és emberi valósága felé fordultak a hívők – ekkor élénkült fel az Üdvözítő nagyszülei iránti tisztelet is.

Szent Anna csendre hív – kopt freskó (Nemzeti Múzeum, Varsó)

Az ünnep dátuma a Mária feltételezett szülőhelye fölé épített templom fölszentelésének évfordulójából ered. A hagyomány ugyanis úgy tartotta, hogy Mária Jeruzsálemben született, és szülőháza a Bethesda-tó közelében állt. Az 5–6. században e föltételezett születési hely fölé bazilikát építettek, melyet július 26-án szenteltek föl. A bizánci rítusban július 25-én ülik Szent Anna asszony halála napját, amely napon Konstantinápolyban 550 körül templomot szenteltek a tiszteletére. Nyugaton a 12. századtól terjedt el a július 26-i ünnep. V. Pius pápa 1568-ban eltörölte, de 1583-ben ismét felvették a római naptárba, július 26-ra.

Szent Joachimot 1584-től március 20-án, 1738-tól a Nagyboldogasszony oktávája utáni vasárnapon, 1913-tól augusztus 16-án ünnepelték. 1969-ben egy napra tették Szent Annával. 

Giotto: Anna és Joachim találkozása az Arany Kapunál (1305)

A legenda szerint Szent Anna szüleit Stolanusnak és Emerenciának hívták, és Betlehemben éltek. Anna a Názáretben élő Joachimnak lett a felesége, mindketten Júda nemzetségéből és Dávid házából származtak. Húsz évig éltek már együtt, de nem volt gyermekük. A vagyonukat három részre osztották: egy részt maguknak tartottak meg, a másik részt a templomnak és a papoknak adták, a harmadik részt pedig szétosztották a szegények között.

Gyermektelenségük fájdalmát továbbfokozta egy eset: a templomszentelés ünnepére fölmentek Jeruzsálembe, és Joachim áldozati ajándékot akart felajánlani, de egy Iszakár nevű pap visszautasította az ajándékot azzal a megokolással, hogy bűnös kézből nem fogadja el. Joachim házasságának terméketlenségét ugyanis bűnössége nyilvánvaló jelének látta.

Murillo: Szent Anna tanítja Máriát (17. század)

Joachimot ez a megszégyenítés olyan érzékenyen érintette, hogy hazatérve elhatározta: nem marad többé a városban, hanem elbujdosik az erdőkbe és a mezőre a pásztorok közé. És így is tett. Nem sokkal később azonban megjelent neki Isten angyala és megvigasztalta. Megígérte neki, hogy imádságaiért és alamizsnáiért Anna gyermeket szül, mégpedig egy leányt, akit majd Máriának kell nevezniük. Az angyal azt is megmondta, hogy a gyermek fogantatásától fogva telve lesz Szentlélekkel. Szava igazsága mellé jelül azt adta, hogy Joachim menjen föl Jeruzsálembe hálát adni Istennek, és a templomban, az Arany Kapunál találkozni fog a feleségével, akit ugyanígy angyali jelenés indít arra, hogy a templomba menjen. Így is történt. Joachim és Anna találkoztak, boldogan elmondták egymásnak a látomásukat, majd hálát adván Istennek, visszatértek otthonukba, Názáretbe. Anna az ígéret szerint fogant és megszülte a kislányt, akit Máriának neveztek el.

Máriát három éves korában a jeruzsálemi templomban Istennek szentelték. Joachim ezután hamarosan meghalt, Anna azonban megérte Jézus születését. A kicsi Jézus ott volt halálos ágya mellett, és békés, nyugodt halállal ajándékozta meg nagyanyját.

Imeretlen festő: Szent Anna, a Szent Szűz és a Gyermek (1520 körül)

Nyugaton a keresztes háborúk Szentföld-élményének hatására és a ferencesek nyomán lett népszerű Szent Anna ünnepe.

Hazánkban Szent Annát Szent Anna asszonyként, a szegedi hagyományban Kedd asszonyaként emlegették. Kiváltságos patrónájaként tisztelte sok ügyében-bajában az asszonynép. Anyák, családok, gyermeket várók, vajúdók kérik oltalmát.

Anna az asztalosok, bognárok, botfaragók, csipkeverők, esztergályosok, gazdaasszonyok, harisnyakötők, lovászok, molnárok, orvosok, szülésznők, takácsok, varrónők, vászonkereskedők védőszentje. Céhpatrónaként tisztelték az asztalosok azért, mert hajdanában az oltárszekrény elkészítése a mesteremberek feladatai közé tartozott, márpedig Anna volt méltó arra, hogy az élő tabernákulumot, Máriát a méhében hordozza. A kádárok is tisztelték, nyilván abból a megfontolásból, hogy Jessze törzséből, Anna és Mária méhéből sarjadt a Szőlőtő: belőle termett a megváltás bora. A barokk korban Szent Anna külön tisztelt patrónája volt a haldoklóknak.

Urunk, atyáink Istene, te Szent Joakimnak és Szent Annának megadtad azt a kegyelmet, hogy tőlük szülessék megtestesült Fiad édesanyja. Kettejük imájára add, hogy mi is eljussunk az üdvösségre, amelyet népednek megígértél. A mi Urunk Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.

Magyar Kurír

Szent Kristóf

Kristóf azon szentek sorába tartozik, akiknek a létezését történetileg nem lehet egyértelműen igazolni, mégis oly nagy tiszteletnek örvend, hogy e téren igen sok történetileg bizonyíthatóan létezett szentnek fölötte áll.

A hagyomány szerint Kristóf a 3. század derekán Szamóban (Lükia) adta életét Krisztusért. Az útonjárók patrónusáról, akinek képét ma is sok autós és motoros magával hordja, a Legenda Aurea szerzője rajzolta a legszínesebb képet:

Az óriás Kristófot az a vágy fűtötte, hogy szolgálatait a leghatalmasabb úrnak ajánlja fel. Először egy király szolgálatába állt, de mert ez félt az ördögtől, ott hagyta, és az ördög szolgálatába szegődött. Csakhogy az ördög is félt a kereszt jelétől — így jutott el Kristóf végül Krisztushoz.

Amikor Krisztust kereste, egy remete azt a tanácsot adta neki, hogy ha Krisztussal akar találkozni, keresztelkedjék meg és legyen a felebarátai szolgálatára. Kristóf megfogadta a tanácsot.

Volt ott egy hatalmas folyó, melyen a zarándokok mindig csak nagy félelemmel tudtak átkelni. A remete azt ajánlotta Kristófnak, hogy hatalmas erejét itt állítsa az emberek szolgálatába, azaz ha a folyóhoz érkezik valaki és fél a víz sodrától, segítsen az átkelésben. Kristóf megfogadta a tanácsot. Készített magának egy kunyhót a folyó partján, abban élt, s egy nagy botra támaszkodva sorra átvitte a folyón az utasokat.

Egy éjjel úgy hallotta, mintha a nevén szólították volna. Egy szegényes külsejű gyermek állt kunyhója előtt, és a segítségét kérte. Kristóf szívesen teljesítette kérését, már csak azért is, mert a kicsi könnyű tehernek ígérkezett hatalmas vállai számára. Amint azonban a folyó közepe felé tartott, a teher mind nehezebb lett, mintha ólmot cipelt volna. Csaknem a víz alá merült a súlya alatt, s minden erejét össze kellett szednie, hogy átérjen a túlsó partra.

Ott azután a kisfiú elmagyarázta Kristófnak a keresztség misztériumát, és azt mondta: ,,Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ. A Teremtőd volt az, akit áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, aki a leghatalmasabb és akinek szolgálni akartál.”

És az isteni Gyermek jutalmul megajándékozta őt a vértanúság koszorújával.

Mert Kristóf ezután fáradhatatlanul térítette az embereket Szamóban. Jó szolgálatot tett neki a botja, amely a földbe szúrva menten kizöldült. Nemcsak azok a katonák tértek meg szavára és csodáira, akiket az elfogatására küldtek, hanem az a két szolgálólány is bátran vállalta a vértanúhalált, akiknek a börtönben el kellett volna őt csábítani.

Miután Kristófnak sem a máglya tüze, sem az izzó sisak nem ártott, kirendeltek négyszáz katonát, hogy nyilakkal célba vegyék, de a nyilak egy kivételével megálltak a levegőben. Az az egy a bíró szemébe repült. Végül lefejezték Kristófot, de még a vérében is erő volt: meggyógyult tőle a bíró szeme.

Szent Jakab apostol

KULTÚRA – 2024. július 25., csütörtök | 6:00

Szent János apostol és evangélista bátyjára, az első vértanú apostolra, a gyógyszerészek, kalaposok, kereskedők, szatócsok, utasok, zarándokok védőszentjére emlékezünk ünnepén, július 25-én.

Jakab apostol Betszaidában született. Zebedeus és Szalóme fia, Szent János evangélista bátyja volt. Az Egyház hagyományában az „idősebb” nevet kapta, hogy megkülönböztessék a május 3-án ünnepelt „fiatalabb” Jakabtól.

Mesterségét apjától örökölte: halászatból élt. Az Úr, miután meghívta Pétert és Andrást, „folytatva útját megpillantotta Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Éppen hálójukat javították a bárkában apjukkal, Zebedeussal. Őket is hívta. Rögtön otthagyták a bárkát apjukkal együtt, és nyomába szegődtek” (Mt 4,21).

Simon Péter és János mellett Jakab a harmadik, akinek az Úr különleges feladatot szánt: Simon a szikla, az Egyház sziklaalapja; János a szeretett tanítvány, aki legközelebb állt az Úrhoz; Jakab pedig az első vértanú az apostolok közül. Ezért kiváltságos helyzetekben – a színeváltozáskor, Jairus leányának föltámasztásakor és a Getszemáni-kertben – csak hármukat vette maga mellé Jézus.

Rembrandt: Szent Jakab (1661)

Jakab lobbanékony természetű volt. Ezért nevezte Jézus őt és testvérét boanergésznek, ami annyit jelent: „a mennydörgés fiai”.

Szintén az evangéliumból tudjuk, hogy Jakab milyen odaadással várta Isten országát. Szalóme asszony a fiaival együtt odament Jézushoz, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz?” „Intézd úgy – felelte –, hogy két fiam közül az egyik jobbodon, a másik balodon üljön országodban.” Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni abból a kehelyből, amelyet majd én iszom?” „Tudunk!” – felelték. Jézus így folytatta: „A kelyhemből ugyan inni fogtok, de nem az én dolgom eldönteni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön. Az azoké lesz, akiknek Atyám készítette.” A többi tíz ennek hallatára megneheztelt a két testvérre. Jézus azonban odahívta őket magához, és így szólt: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. Köztetek nem így lesz. Hanem aki nagyobb akar lenni közületek, a szolgátok lesz, és aki első akar lenni, a rabszolgátok lesz. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és odaadja életét váltságul sokakért” (vö. Mt 20,20–24).

Gil de Siloe: Szent Jakab, a zarándok (1489–1493)

Jakab lett a jeruzsálemi egyház püspöke Jézus halála után. Szent Pál tanúskodik arról, hogy megtérése után tizennégy évvel úgy ismerte meg őt, mint Péter és János mellett az Egyház „oszlopát” (Gal 2,1–10). Amikor Heródes Agrippa király 41–42-ben az Egyházra támadt, elsőként Jakabot végeztette ki karddal. Ő lett az első vértanú az apostolok között.

Mindenható, örök Istenünk, rendelésedből Szent Jakab az apostolok közül elsőként ontotta vérét és áldozta életét az evangéliumért. Hitvallásával erősítsd, folytonos pártfogásával pedig oltalmazd Egyházadat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen. 

* * *

Szent Jakab sírja: Santiago de Compostela

Jakab apostol sírja Szent Bonaventura szerint a legdicsőségesebb minden nemzetek szentjeinek sírja között. Dante azt írja, csak az az igazi zarándok, aki már megjárta Compostelát.

A Santiago de Compostela-i katedrális

A középkor egyik leghíresebb búcsújáróhelye Szent Jakab sírja volt a spanyolországi Compostelában. Spanyolország Jakab kultuszával lépett be a középkor európai világába. A VIII. századtól él az a hagyomány az Egyházban, hogy Jakab missziós útján eljutott a mai Spanyolország területéig. Ez az út azonban valószínűleg inkább a legendák világába tartozik, Jakab hispániai jelenléte ereklyéi átvitelének köszönhető.

Szent Jakab sírja a Santiago de Compostela-i katedrálisban

Nem tudjuk, melyik évben vitték Jakab földi maradványait Jeruzsálemből Hispániába, valószínűleg az arabok pusztítása elől menekítették át oda őket a VII. század elején. A legenda szerint a feledésbe merült sír helyét éjszaka csodálatos fény vagy csillag jelölte meg. Innen az elnevezés: campus stellae.

A vértanú apostol megtalált nyughelyét 800 óta egyre növekvő tisztelet övezte. Először kis kápolnát építettek föléje, amelyet az arabok 997-ben leromboltak, magát a sírt azonban megkímélték. 1075 és 1128 között épült az a bazilika, mely ma is áll. Szent Jakabot jóságos és erős pártfogóként tisztelték. Egész Európából zarándokoltak, s zarándokolnak napjainkban is a sírjához.

Illusztráció a Pannonhalmán őrzött Legenda Aurea Sanctorum című
ősnyomtatvány 1482-es augsburgi kiadásából

A compostelai zarándok széles karimájú, kéregető, alamizsnagyűjtő, kagylóval díszített kalapban, vándorbottal, tarisznyával, kulaccsal, zarándokköpönyegben tért haza övéihez. A pap különleges áldással fogadta. Egész életében nagy tiszteletben, sőt tekintélyben volt része, hiszen az akkori közhit szerint kegyelmi kiváltságokat hozott a közösség számára.

Hosszú évszázadokon át Jakab volt a zarándokok védőszentje. Őt magát is kezében vándorbottal, vállán tarisznyával, kalapján a kagylódísszel (pecten jacobaeus) ábrázolják. A kagyló a compostelai búcsújárás igazoló jelvénye lett.

Zarándok a Santiago de Compostela felé vezető úton, az El Caminón

* * *

Szent Jakab ünnepe a magyar néphagyományban

A régi szegedi parasztság Jakab napján kezdte meg a búza nyomtatását, vagyis a gabonaszemek állatokkal történő kitapostatását. Hajdani szegedi parasztasszonyok ezen a napon nem mostak, és nem sütöttek kenyeret. Öregek visszaemlékezése szerint Gyöngyöspatán a Jakab napján köpült vajat orvosságnak tették el.

Gabonanyomtatás (Magyar néprajzi lexikon)

Tápén úgy vélték, ha Jakab napján északról fúj a szél, akkor a tél hideg lesz. Ha viszont alszél fúj: enyhe, lucskos tél várható. A Szegedről kirajzott szankiak szerint a nap délelőtti időjárása megfelel a karácsony előtti, a délutáni pedig a karácsony utáni időjárásnak.

Kiskunfélegyháza és Székesfehérvár népe szerint Jakab napján virágzik a hó: ha most sok az égen a fehér fölleg, akkor sok hó lesz télen. Az eleki németek szerint is sok havat jósolnak a fehér fellegek. A fehérváriaknál a hiedelem így változik: ha délelőtt felhős az ég, akkor a tél első felében, ha pedig délután, akkor meg a tél utolján érik meg a gyümölcse, a tartós havazás.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.

Magyar Kurír

Árpád-házi Szent Kinga szűz

KULTÚRA – 2024. július 24., szerda | 6:00

Lengyelország és Litvánia patrónájára, a sóbányászok védőszentjére, Árpád-házi Szent Margit nővérére, Kingára emlékezünk liturgikus emléknapján, július 24-én.

„Ne félj, Mária, könyörgésed meghallgatásra talált az Úr előtt. Íme, olyan gyermeket szülsz, aki néked és a népnek mondhatatlanul sok örömet fog szerezni. Mert az Úr ezen gyermek életével, példájával és érdemével szándékozik megvilágosítani és megsegíteni egy veletek szomszédos nemzetet” – a krónikák szerint Kinga édesanyja látomásban hallotta e szavakat, kevéssel Kinga születése előtt.

Kinga IV. Béla magyar király és Laszkarisz Mária bizánci császári hercegnő első gyermekeként született 1224 márciusában.

Szülei, testvérei (Árpád-házi Szent Margit és Boldog Jolán), atyai nagynénje (Árpád-házi Szent Erzsébet), valamint nagybátyja és felesége példás hitéletének hatására maga is mélyen vallásos volt gyermekkorától fogva. Hatással voltak hitére a kolduló rendek is; IV. Béla udvarában a domonkosok és a ferencesek is szívesen látott lelkivezetőkként és tanácsadókként szolgáltak. Kinga egészen fiatalon elhatározta, hogy szüzességi fogadalommal életét teljesen Istennek szenteli.

1239-ben azonban szülei igent mondtak a szomszédos lengyel fejedelem leánykérő küldöttségének. Kinga pár napos vívódás után beleegyezett akaratukba, és sikerült férjét, Boleszlávot rávennie, hogy tartsa tiszteletben szüzességi fogadalmát, sőt maga is tegyen ilyen fogadalmat.

A királyi pár együtt érte el, hogy Szent Szaniszlót, Krakkó hajdani vértanú püspökét szentté avassák.

A tatárok a muhi csata évében Lengyelországot is megtámadták. Kinga az ellenség elvonulása után hazalátogatott Magyarországra, s az apja által szolgálatára rendelt bányászok segítségével 1251-ben megnyittatta a híres bochniai sóbányákat (Wieliczka).

Szent Kinga sószobra a wieliczkai sóbányában

Ehhez kapcsolódik egy legenda, miszerint Kinga magyarországi látogatásakor édesapja kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba is. Gyönyörködve nézte a csillogó hófehér sótömböket. De mindjárt eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik sós forrásokból párologtatott, úgynevezett főtt sóval voltak kénytelenek beérni. Kinga így szólt atyjához: „Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket.” A király teljesítette leánya kérését. Kinga pedig lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, és az akna birtokbavételének jeléül a mélybe dobta. Amikor később megnyitották a wieliczkai sóbányát, a legenda szerint az első kitermelt sótömbben megtalálták a királyné gyűrűjét. 

Boleszláv 1279-ben meghalt. Temetésén Kinga már a ferences apácák (klarisszák) ruhájában vett részt. Jolán húgával együtt – aki fél évvel korábban szintén megözvegyült – abba az ószandeci klarissza zárdába léptek be, amelyet annak idején Kinga és férje együtt építtettek.

Kinga napjai ezután jótékonykodással és önmegtagadó imaéletben teltek. A nővérek 1284-ben főnöknőjükké választották. 1287-ben a kolostort földúlták a tatárok. Az újjáépítést Kinga irányította.

Egy legenda szerint: amikor Kinga a tatárok elől menekült Lengyelországban, a Pieninek-hegységhez érve apácatársaival egy szalagot dobott a háta mögé, amely kanyargós folyóvá vált: így keletkezett a Dunajec. Mivel ezen a tatárok keservesen ugyan, de átjutottak, ezután Kinga a fésűjét dobta háta mögé, melyből sűrű erdő lett, amelyen a tatárok már nem tudtak átkelni.

1291 őszén Kinga betegeskedni kezdett, majd 1292. július 24-én, Szent Jakab apostol ünnepének vigíliáján elhunyt. 1690-ben VIII. Sándor pápa avatta boldoggá, 1999. június 16-án Ószandecen (Stary Sacz) II. János Pál pápa iktatta a szentek sorába. Kinga tisztelete Lengyelországban igen eleven.

Hazánk egyetlen Szent Kinga-temploma a Veszprémi Főegyházmegye területén, Küngös településen található. A községet és a hozzátartozó területet alapításakor IV. Béla Kingának ajándékozta.

Istenünk, te megismertetted Szent Kingával a kegyelmi élet édességét, és arra indítottad, hogy szüzességét a házasságban is megőrizze. Add, kérünk, hogy közbenjárására mindenkor tiszta élettel szolgáljunk neked, és őt követve mi is örvendező lélekkel jussunk el hozzád. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír

Szent Brigitta szerzetesnő, Európa társvédőszentje

KULTÚRA – 2024. július 23., kedd | 6:00

„Észak misztikusa”, a svédek nemzeti szentje, Skandinávia népszerű szentje hazánkban talán kevésbé ismert. Szent Brigittára emlékezünk liturgikus ünnepén, július 23-án.

Brigitta 1303-ban született Svédországban. Édesapja földesúr (jarl) és törvényszéki bíró volt, anyja pedig rokonságban állt Svédország királyi családjaival. Hét éves volt, mikor első látomásában részesült. Tizenhárom éves korában férjhez adták Ulf Gudmarssonhoz annak ellenére, hogy kolostori életre vágyott. Maga az Úr Krisztus nyugtatta meg állapotának szent volta felől: „Egy alázatos és jámbor asszony kedvesebb nekem, mint egy gőgös szűz, s egy istenfélő életet élő asszony ugyanúgy szolgálhat engem, mint egy tiszta és alázatos szűz. Ha két lélek a szeretetben eggyé lesz – és Isten dicsőségére gyermekeket hoznak világra és nevelnek föl – a lelki templomban, amelyet szeretetük épített nekem, én ott vagyok harmadikként.” Házasságukból nyolc gyermek született. 

„Úgy neveld gyermekeidet, hogy az én gyermekeim is legyenek” – mondta egyik látomásában a Szent Szűz Brigittának.

Szent Brigitta szobra a vadstenai kolostorban – 
Johannes Junge alkotása (1425)

Férjével kórházakat alapítottak, vagyonukból támogatták a svéd földön megjelenő ciszterci és domonkos kolostorokat. Mindketten beléptek a ferences világi harmadrendbe. Brigitta naponta tizenkét szegényt szolgált ki, járta a környéket, és segített a rászorulókon.

Brigitta gondolatait Krisztus passiója és Mária együttszenvedése uralta, misztikus élete középpontjában az Úr kínszenvedéséről és a Szent Szűz fájdalmáról és öröméről való elmélkedés állt. Misztikus élményeit Revelationes coelestes című könyve nyolc kötetében írta le. Jézus szenvedéseinek leírásakor Brigitta azonosult Máriával. Nem érte be azzal, hogy honfitársait elvezesse Isten Anyjához, hanem maga is mintegy anyja lett Svédországban a kereszténységnek.

Szent Brigitta látomásai (miniatúra, 1400 k.)

Férje halála után, 1346-ban megalapította a Legszentebb Üdvözítő rendjét, mely a kettős kolostor intézményére épülő férfi és női rend. Brigitta kolostori eszménye szembefordulást jelentett az Istentől kapott küldetésének megfelelni nem tudó, akkoriban elvilágiasodott egyházzal. Az apácák jelvénye a fátylukat leszorító pántkorona Krisztus öt sebének jelével. Ugyanezt a jelet a férfi szerzetesek köpenyükön viselik. A szabályzatot az alvastrai ciszterci kolostorban dolgozták ki, majd V. Orbán pápa hagyta jóvá 1370-ben.

1349-ben Brigitta Rómába költözött. Háza a Piazza Farnesén éveken át nyitva állt az északról érkező zarándokok előtt, akiknek lehetőséget teremtett arra is, hogy anyanyelvükön gyónhassanak. Sanyarú körülmények között élt, szegényeivel egy sorban, gyakran koldult is. Katalin (Karin) nevű leánya Brigitta mellett élt az örök városban, anyja halála után pedig azt a kolostori életmódot választotta, amelyet Brigitta megálmodott. Később őt is szentté avatták.

Svéd Szent Brigitta és lánya, Svéd Szent Katalin

Brigitta keményen vezekelt az egyház, a főpapok és a klérus bűneiért. Élete szorosan kapcsolódott a 14. századi Európa politikai és egyházi eseményeihez. Sajátos karizmája erejével Isten intő üzenetét közvetítette uralkodóknak, romlott életű főpapoknak és a pápáknak. Sokat fáradozott, hogy Európa uralkodóit kibékítse egymással, V. Orván pápát pedig rábírta, hogy térjen vissza Avignonból Rómába. 

1372-ben Brigitta elzarándokolt Jeruzsálembe, a hazafelé vezető úton megbetegedett, és 1373-ban Rómában meghalt.

A svédországi Vadstenában helyezték örök nyugalomra, ahol lánya, Katalin vezetése alatt két kolostor létesült: egy a Brigitta által alapított rend női ágának, egy pedig a paptestvéreknek. 

Szent Brigitta szarkofágja Vadstenában

Brigittát 1391. október 7-én avatták szentté. Ünnepét 1623-ban vették fel a római naptárba, október 7-ére. 1969-ben helyezték át halála napjára, július 23-ára. II. János Pál pápa 1999. október 1-jén Európa társvédőszentjévé nyilvánította Szent Benedekkel, Szent Cirillel és Szent Metóddal, Sienai Szent Katalinnal és Edith Steinnel együtt. 

* * *

Egy alkalommal olyan hatást gyakorolt Brigittára egy prédikáció, amely Jézus szenvedéseiről szólt, hogy amikor egy feszület előtt imádkozott, hallotta a hangot: „Nézz ide, mennyi sebet ejtettek rajtam!” A kislány egészen kétségbeesve fölkiáltott: „Ó Uram, ki tette ezt veled?” Ezt a választ kapta: „Azok, akik megvetnek, és megfeledkeznek arról, hogy szeressenek.”

Harminckét éves korában Brigittát Stockholmba hívták a királyi udvarba. Nem volt kedvére az udvari élet, de fölismerte feladatát: a lelkére kell beszélnie II. Magnus királynak, aki könnyelmű, kicsapongó életet folytatott, uralkodói kötelességeit pedig elhanyagolta. Brigitta „nyúlszívű”-nek és „megkoronázott szamár”-nak hívta a királyt. És hamar látnia kellett, hogy az udvarnál tehetetlen, ezért hazatért. Akkor egy nap elragadtatásban hangot hallott: „Asszony, hallgass rám, én vagyok az Úr, a te Istened. Tudd meg, hogy nem csupán miattad beszélek, hanem az egész kereszténység javára. Menj vissza az udvarhoz, de nem mint udvarhölgy, hanem mint Isten prófétája!” Brigitta ezután kopott vezeklő öltözetben jelent meg az udvarban. Csodálkoztak rajta és gúnyolták, ő viszont ostorozta az uralmon lévők visszaéléseit, és apokaliptikus fenyegetésekkel fordult a király, a nemesség és a klérus ellen. Elítélte a rablólovagokat, fölszólalt az ellen, hogy robotot követelve megszentségtelenítik a vasárnapot, és minden más módon sértik az emberi méltóságot. A királynak szemére vetette, hogy amikor a parasztokra súlyos adót vet ki, úgy tesz, mint egy útonálló, aki kifosztja a vándorokat.

Szent felháborodásában a méltatlan papság ellen is fölemelte a szavát: „Egyetlen pap sem teszi életében azt, amit hirdet, ezért a szavának nincs foganatja. A szentségeket úgy szolgáltatják ki, hogy az gúnyszámba megy. Ennek a kornak a papjai fogták a tíz parancsot, és egyetlen paranccsá zsugorították össze: Adj pénzt!”

Brigitta Rómában is nyíltan ostorozta a bűnöket. A fejedelmeket gyilkosoknak nevezte, a prelátusokat állatoknak. Egy kardinálist majomhoz hasonlított, egy püspököt pedig iszapba süppedt teknősbékához. Az egyik apátról így beszélt: „A szerzetesek tükrének kellene lennie, és a szajhák feje.” Keménysége sokakban ellenszenvet váltott ki. Elterjesztették róla, hogy boszorkány, akit el kellene égetni. Mikor máglyára akarták küldeni, a Szűzanya oltalmát ígérte, és megparancsolta, hogy övéivel minden este énekelje el az Ave maris stella himnuszt. Ezt a brigittinák mindmáig meg is teszik minden este a vesperás után.

Lángoló szavaival Brigitta elérte, hogy V. Orbán pápa elhagyta Avignont, és visszatért Rómába. Nem sokkal később azonban a pápa úgy érezte, nem tud azokkal a nehézségekkel megküzdeni, amelyekkel Péter városában szembetalálta magát, és visszafordult. „Fáradt vagyok a harchoz!” Akkor a látnok asszony ezt mondta neki: „Azt hiszi, szentséges atya, hogy az én szívemet nem sebzi a honvágy az északi táj után, ahol a tavak kristálytiszta vizében ősrengetegek és hullámzó gabonaföldek tükröződnek? De nem a vágyainknak kell megszabniuk, milyen úton járjunk, hanem Isten akaratának. S ha mégis visszatér Avignonba, tudja meg, csak azért teszi, hogy ott meghaljon” – Orbán néhány héttel azután, hogy visszaérkezett Avignonba, meg is halt.

Istenünk, te Szent Brigittát élete folyamán különböző utakon vezetted, és Fiad szenvedésének szemlélése és átélése által csodálatosan megtanítottad őt a kereszt bölcsességére. Add, hogy bármely hivatásban éljünk is, mindig és mindenben téged keressünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Puskely Mária: A keresztény Európa szellemi gyökerei. Az öreg földrész hagiográfiája

Hans Hellström Svéd Szent Brigitta – Európa ismeretlen védőszentje című kötetünk megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest, V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfőtől péntekig: 9–18 óráig), vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.

Július 22. Mária Magdolna emléknapja. De ki is volt valójában Mária Magdolna?

Egy nő, aki olyan korban élt, amikor a nőket másodrangúnak tekintették, elnyomták, a női értéket és erőt semmibe vették és megbecstelenítették.

Nincs más, ki olyan mélységében értette Jézus tanításait mint ő és tökéletesen tudta tolmácsolni azokat.

A mai napig ő az, aki életben tartja és felfedi Jézus valódi szerepét és közvetíti annak mondanivalóját.

Életében és halála után is meg kellett tapasztalnia a megvetést, szidalmazást és bántást, mert veszélyt jelentett a patriarchális berendezkedésre nézve.

Tudása, ereje, kitartása és hite a mai napig példa értékű.

Ízisz papnőjeként azért jött, hogy megtanítson szeretni, a szeretet által visszatalálni önmagadba és felfedezni újra a női lét szentségét.

Azért jött, hogy minden nő és férfi emlékezzen a legszentebb női minőségre, az Istenanyai minőség fizikai síkon történő megnyilvánulására.

Mária Magdolna megjelenésének értelme ebben a világban sokkal nagyobb, mint azt elképzelni merjük. Nevének és történelmének megmentése aktiválja a szunnyadó szent kódokat DNS-ünkben. Ez meggyújtja a fáklyát és bevilágítja a hazafelé vezető utat. Visszavezet lelked fénymagjához és megtanítja, hogyan éld az életedet Istenemberi minőségedben.

Stella

Ma vajon „fejlődtünk-e ? Értékeljük-e , megbecsüljük-e a NŐKET?…

Szent Mária Magdolna

KULTÚRA – 2024. július 22., hétfő | 6:00

Az Úr feltámadásának első tanújára, az „apostolok apostolára”, a megtérő bűnös nők, az orvosok és gyógyszerészek, a haldoklók, a foglyok, a borászok, a fodrászok és a parfümkészítők védőszentjére emlékezünk. Szent Mária Magdolna liturgikus ünnepét július 22-én tartjuk.

Mária Magdolna a Genezáreti-tó partján fekvő Magdala városából származott. Nem tudjuk, hogy Jézus, aki az északi parton, kedves városában, Kafarnaumban szeretett tartózkodni, járt-e Magdalában. Az evangéliumok nem tudósítanak róla, hogy Mária Magdolna hogyan találkozott a Názáreti Jézussal. Csak Lukács egy rövid utalásából (8,2 skk.) és Márk egy megjegyzéséből (16,9) tudjuk, hogy Jézus „hét ördögöt” űzött ki belőle.

A Biblia nyelvében a hét (vö. Lk 11,26; Mt 12,45) meghatározatlan, de mindenképp nagy számra utal, s legtöbbször a teljességet, a totalitást érzékelteti. Mária Magdolna tehát egészen „megszállott” volt, mindenestül a démonok hatalmában állt, teljesen eluralkodott rajta a gonoszság, a sötétség. De Jézus tanítása szerint a gonoszságért és a sötétségért nem lehet egyszerűen csak a Sátánt felelőssé tenni: „A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás” (Mt 15,19). Az ember felelősséggel tartozik tetteiért, bűneiért.

A keresztény hagyomány és a népi vallásosság összemosta Mária Magdolna alakját más női alakokkal az evangéliumból: annak a bűnös asszonynak az alakjával, aki Simon farizeus házában „könnyeivel öntözte Jézus lábait, hajával törölgette, majd megcsókolta és megkente kenettel” (Lk 7,38); a Betániából származó Máriával (vö. Jn 11,2), Lázár testvérével. Különösen az irodalomban és a festészetben újra és újra a megtérő bűnös asszony szerepében jelenik meg. Az életrajzi adatoknál azonban sokkal fontosabb üzenetet hordoz ennek az asszonynak a személyisége.

Veronese: Mária Magdolna megtérése (1547 körül)

Mária Magdolna egészen „kézzelfogható” módon tapasztalhatta, hogy Isten megtöri a gonosz hatalmát. Jézus kiszabadította őt a gonosz hatalmából, s miután mindenható szavával széttörte a bilincset, amivel a gonosz szellem fogva tartotta, meghívta, hogy szegődjön a nyomába, kövesse és szolgálja: „Ezután bejárta a városokat és falvakat, tanított, és hirdette az Isten országát. Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket a gonosz lelkektől és a különféle betegségektől megszabadított: Mária, melléknevén Magdalai, akiből hét ördög ment ki, Johanna, Heródes intézőjének, Kuzának a felesége, Zsuzsanna és még sokan mások, akik vagyonukból gondoskodtak róla” (Lk 8,1–3).

Niccolò di Pietro Gerini: A keresztre feszített Krisztus 
a Szent Szűzzel, Szent Jánossal és Mária Magdolnával (1395–1400)

Mária Magdolna tehát az asszonyok között volt, akik közvetlenül szolgálták az Urat, elkísérhették őt, s gondoskodhattak róla és apostolairól. Mária Magdolna neve mindig az első helyen szerepel a Jézust kísérő asszonyok között (Lk 8,2; Mk 15,40; 15,47; 16,1; Mt 27,56; 27,61; 28,1; Lk 24,10), akik közelről hallgathatták a Mester tanítását és a Golgotára is elkísérhették az Urat. Sőt, hűségük ezután is töretlen maradt.

Duccio di Buoninsegna: Noli me tangere! – Krisztus megjelenik Mária Magdolnának
(1308–1311)

Amikor a szombat elmúlt, „a hét első napján, kora reggel” (Mk 16,8) kimentek a sírhoz, mégpedig azzal a céllal, hogy a drága holttestet bebalzsamozzák. Szent János szerint Mária Magdolna volt az első tanúja a feltámadásnak (vö. Jn 20,11–18). Az asszony ezután ment, és hírül vitte az apostoloknak: „Láttam az Urat!” János evangéliumában Mária Magdolnát, akit kiszabadított a gonosz hatalmából, az Úr arra választotta ki, hogy megvigye az apostoloknak a feltámadás örömhírét, az apostoloknak, akik még mindig nem akarták érteni az Írásokat (Jn 20,9). Ezért kapta Magdolna az „apostolok apostola” nevet.

A hagyomány szerint 74. július 22-én halt meg Efezusban (ma Törökország) vagy Saint-Maximin-la-Sainte-Baume-ban (Franciaország). Ünnepét a 8-9. században Keleten július 22-én ülték, a nyugati egyházban csak a 12. század után terjedt el a tisztelete.

Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 2016. június 10-én dekrétumot tett közzé, mellyel Ferenc pápa kifejezett óhajára Szent Mária Magdolna eddigi emléknapját a Római Általános Kalendáriumban ünnep, „festum” rangjára emelte.

Istenünk, a te egyszülött Fiad Mária Magdolnára bízta, hogy elsőként ő hirdesse a feltámadás örömhírét. Közbenjárására add, hogy példája nyomán mi is hirdessük, hogy Krisztus él, és megláthassuk őt dicsőségedben. Aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

* * *

Ribera: Mária Magdolna a sivatagban (1640)

A legenda szerint az Úr mennybemenetele után Mária Magdolna Krisztus iránti szeretetében nem akart többé embert látni, ezért magányba vonult. Más hagyomány szerint a keresztényüldözések következtében egy evező nélküli bárkában vetődött Aix-les-Bains környékére (ma Dél-Franciaország), és itt élt egy barlangban harminchárom esztendeig ismeretlenül, vezekelve. Az imádság minden órájában angyalok emelték az égbe, ilyenkor arca ragyogott, mint a nap. Csak az Oltáriszentséggel táplálkozott, melyet szintén az angyalok vittek neki. Egyszer csak rábukkant egy pap, és elvitte a templomba. Ott megáldozott, majd karját kitárva elszenderedett az oltár mellett.

Egy lovag, aki minden esztendőben elzarándokolt Mária Magdolna sírjához, egy összetűzés alkalmával életét vesztette. Amikor a ravatalon feküdt, a barátai panaszkodtak, hogy Mária Magdolna ezt a hű lovagot hagyta bűnbánat és gyónás nélkül meghalni. Erre a halott mindnyájuk rémületére felült, papot kért, meggyónt, magához vette a szent Útravalót, aztán újra lefeküdt és meghalt.

Egyszer egy férfi felírta bűneit egy cédulára, és Mária Magdolna oltárára tette, a terítő alá. Kérte a szentet, esdje ki számára bűnei bocsánatát. Amikor visszavette a cédulát, nem volt rajta semmi, teljesen tiszta volt.

Mária Magdolna sok helyen a patakok és források védőszentje, mert vizük a néphit szerint az ő könnyeiből fakadt.

A néphagyomány szerint Mária Magdolna napja szépségvarázsló, hajvágó leánynap; a szőlősgazdaságokban dologtiltó nap; zivatarhozó nap, esőjével bő veteményt, de rossz dió- és mogyorótermést jósol. A szegedi tájon július 22-én sem mosni, sem sütni nem volt jó; kiskunfélegyházi hiedelem szerint ezen a napon esnie kell az esőnek, mert Mária Magdolna most is siratja bűneit.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.

Magyar Kurír

Szent Hedvig királynő

KULTÚRA – 2024. július 18., csütörtök | 6:00

 9

Lengyelország és Litvánia királynőjére, Nagy Lajos király leányára emlékezünk liturgikus emléknapján, július 18-án.

Hedvig 1374 körül született Magyarországon Nagy Lajos magyar és lengyel király, valamint Erzsébet boszniai hercegnő harmadik gyermekeként.

Lipót ausztriai herceg fia, Vilmos hitvesének szánták. A házassági ígéret szertartását a négyéves Hedvig és a nyolcéves Vilmos között Demeter bíboros, esztergomi érsek végezte. Nagy Lajos Vilmossal együtt a magyar trónra szánta Hedviget, de a király halála után az özvegy Erzsébet királyné és a nemesek az idősebb leányt, Máriát ültették a magyar trónra, Hedviget pedig a lengyel trónra rendelték.

A királylány 1384 őszén érkezett Krakkóba, és október 15-én, védőszentjének, Sziléziai Szent Hedvignek ünnepén koronázta meg a gnieznói érsek. A lengyelek, akik Hedviget királynőjükké választották, Vilmost nem akarták a trónon látni, ezért amikor Jagelló (litvánul Jogaila) litván fejedelem követeket küldött, hogy megkérje Hedvig kezét, szívesen fogadták, főként, mert ígéretet tett arra, hogy vele együtt az egész litván nép megkeresztelkedik és egyesül Lengyelországgal.

„S ím király leánya Hedvig ott ült 
Ifjusága hajnalköntösében, 
S rózsafelhők arci, szép hajának 
Gyenge fodra barna köd valának, 
S minden, ami kellem és gyönyör van, 
Harcban állott termetén, vonásin; 
S a szemérem diadalma rajtok 
Mint királyné ünnepelt szelíden.”

(Részlet Vörösmarty Mihály Hedvig c. költeményéből)

Hedvig, bár teste-lelke tiltakozott ellene, beleegyezett a nála 28 évvel idősebb pogány litván fejedelemmel kötendő házasságba, mert Isten akaratát látta benne. Ulászló 1386 februárjában testvéreivel és kíséretével együtt megkeresztelkedett Krakkóban. Hedvig a Wawel katedrálisában nyilvánosan visszavonta a gyermekkorában tett házassági ígéretét, majd február 18-án Jagelló Ulászló felesége lett. Március 4-én Ulászlót lengyel királlyá koronázták II. Ulászló néven.

A királynő tevékenyen részt vett az állam életében. Elérte azt, amit sem törvény, sem fegyver nem tudott elérni: a pogány Litván Fejedelemséget a kereszthez vezette. Mint Litvánia Istentől vezetett apostola gondoskodott az újonnan kereszténnyé vált népről: 1397-ben kollégiumot alapított litván teológusok számára Prágában. Az elszakadt Ruténia megtérítéséért is sokat fáradt, fölismerte, hogy csak akkor nyerheti meg őket az egyháznak, ha meghagyják nyelvüket és gazdag szertartásaikat. Ezért a szláv bencéseket kérte, nyissanak Krakkóban novíciátust. Rómában elérte, hogy a pápa, IX. Bonifác engedélyezze a krakkói egyetemen a teológiai fakultás megnyitását.

Hedvig szívén viselte a betegek, árvák, szegények, elesettek sorsát is. Kórházakat látogatott, betegeket ápolt, sokat tett a parasztság nyomorának enyhítéséért.

Köztudott volt róla, hogy legszívesebben a kereszt előtt imádkozott. Saját karizmáját „a kereszt balgaságában” foglalta össze. Sok álmatlan éjszakát töltött a Wawel fekete feszülete előtt, hogy mindent alaposan átgondoljon és világosságot merítsen elgondolásaihoz. „Fac quod vides” – hallotta Jézustól, vagyis:

„Tedd, amit látsz! Figyelj engem, szemléld az én megfeszített szeretetemet, és tudni fogod, mit tégy.”

Szentség hírében halt meg 1399-ben. A Wawel-katedrálisban temették el. Wojciech Jastrzembiec gnieznói érsek már 1426-ban létrehozta az első bizottságot, melynek feladata Hedvig életszentségének kivizsgálása volt. Kiadtak egy okiratot, amely megerősítette nyilvános kultuszát. A boldoggá avatási eljárás feltételezhetően akkor szakadt félbe, amikor Jagelló Kázmér 1454-ben feleségül vette Habsburg Albrecht leányát, Erzsébetet, akinek nagyatyja Vilmos herceg testvére volt.

A boldoggáavatási eljárás több évszázadig tartó megszakadása ellenére a nép szívében elevenen élt Hedvig (Jadwiga) tisztelete és emlékezete. A lengyel püspöki kar 1933. szeptember 29-én Częstochowában tartott ülésén egyhangúlag elhatározta, hogy ismét kéri Hedvig boldoggá avatását. Az eljárást 1950-ben fölújították. 

II. János Pál pápa még mint krakkói érsek 1974-ben megerősítette Hedvig tiszteletének jogosságát, 1979-ben már pápaként kötelező megemlékezést rendelt el a krakkói egyházmegye számára. Végül 1997. június 8-án szentté avatta a királynőt Krakkóban.

„Sokat vártál, Hedvig, erre az ünnepi napra. Majdnem hatszáz év múlt el halálod óta, mely fiatalon ért. Az egész nemzet szeretete övezett téged, aki a jagellói idők kezdetén állsz, te, az uralkodóház alapítója; te, a Jagelló Egyetem megújítója. Sokat vártál szentté avatásod napjára, arra a napra, amelyen az egyház ünnepélyesen kinyilvánítja, hogy az ő hagyományos méretében szent patrónája vagy Lengyelországnak, annak a Lengyelországnak, mely közreműködésed által Litvániával és Ruténfölddel egyesült; Magyarországon kívül e három nemzet köztársaságának is védőszentje vagy. […] Ez a nap legyen az örvendezés napja, és ne csak számunkra, akik ma élünk, hanem mindazok számára is, akik ezen a földön ezt nem érhették meg. Legyen ez a nap a szentekkel való közösségünk nagy napja! Gaude, mater Polonia!”

(Részlet II. János Pál pápának 
a szentté avatáson mondott beszédéből)

* * *

Linas Linkevičius, a Litván Köztársaság külügyminisztere 2013. október 30-án avatta fel a Hedvig és Jagelló elnevezésű szoborcsoportot a budai Várban, a Bécsi kapu mellett található Európa-ligetben.

Az alkotást Erdő Péter bíboros áldotta meg. Az emlékmű alkotója Dalia Matulaitė neves litván szobrászművész.

* * *

2015. június 25-én Székely János püspök szentmisét mutatott be a krakkói Szent II. János Pál-templomban. A szentmisén Pápai Lajos győri megyéspüspök és Stanisław Dziwisz bíboros, krakkói érsek a nemzeti egyházak képviselőiként ünnepélyesen egymásnak ajándékozták Szent László és Szent Hedvig ereklyéit. 

Palánki Ferenc egri segédpüspök ugyanezen év július 18-án Szent Hedvig ereklyéjét helyezte el a diósgyőri vár kápolnájában, amelyet 2014-ben szenteltek fel Szent Hedvig magyar királylány és lengyel királynő tiszteletére. A csontereklye Stanisław Dziwisz krakkói érsek, bíboros jóvoltából érkezett Krakkóból Diósgyőrbe, ahol a várkápolna oltárában található ereklyetartóba került.

Istenünk, aki híveid élete vagy és az alázatosak dicsősége, te Szent Hedvig királynőt a hit és a szeretet buzgó terjesztőjévé tetted. Közbenjárására add, hogy az igazság és a jóság apostolai legyünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Vörösmarty Mihály összes költeményei

Magyar Kurír

Kármelhegyi Boldogasszony

KULTÚRA – 2024. július 16., kedd | 6:009

Július 16. a Kármelhegyi Boldogasszony emléknapja. A kármeliták védasszonya az ábrázolásokon egyik karján a Kis Jézust tartja, másik kezével a skapulárét nyújtja. A skapuláré gyakran a Kisded kezében is ott van. Kármelita templomokban és más templomok mellékoltárain is gyakran látható.

A Szentírás több helyen megemlékezik a Kármel hegyről, ahol Illés próféta élt és védelmezte a hit tisztaságát (1Kir 17–19). Az egyházatyák a hegyet szépsége, termékenysége, ősisége, Illés győzelme miatt Szűz Mária jelképének látták. Sok remete élt a hegyen, majd a 12. században rendet alapítottak itt azzal a céllal, hogy a Szűzanya oltalmában szemlélődő életmódot folytassanak. A tengerről felszálló felhőben (1Kir 18,44), mely Illés idejében a megmentő esőt hozta, a Szűzanya előképét látták. Így jött létre a kármelita rend.

Stettner Sebestyén: Stock Szent Simon átveszi a skapulárét
a Kármelhegyi Boldogasszonytól (1740)

Stock Szent Simon 1251. július 16-án részesült a skapuláré látomásában. A hagyomány szerint a Szűzanya angyalok és szentek kíséretében jelent meg a rendfőnöknek, és átnyújtotta neki a skapuláré nevű vállruhát azzal az ígérettel, hogy aki viseli, nem jut a pokolba, és a halálát követő szombaton kiszabadul a tisztítótűzből. E kiváltságot később a rendtagokon kívül kiterjesztették minden hívőre, aki a skapulárét, illetve annak éremváltozatát viseli és a Kármelhegyi Boldogasszony oltalma alatt a megfelelő életmódra vállalkozik.

A Kármelhegyi Boldogasszony tiszteletét azok a szerzetesek hozták magukkal Európába, akik a szaracénok elől menekülve kényszerültek elhagyni ősi remeteségüket.

Édesanyjuk, védasszonyuk ünnepét 1376/78-tól ülik a kármeliták. Pápai jóváhagyást az ünnep megtartására V. Sixtustól kaptak 1587-ben, majd az emléknapot XIII. Benedek 1726-ban kiterjesztette az egész egyházra.

A Kármelhegyi Boldogasszony és a kármeliták 

A kármeliták házai ma is az imádság és a lelki elmélyülés helyei hazánkban és szerte a világon.

Urunk, Istenünk, segítsen minket a Kármelhegyi Boldogasszonynak, a dicsőséges Szűz Máriának áldott közbenjárása, hogy oltalmazó kezétől vezetve eljussunk ahhoz a hegyhez, amely maga Krisztus. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás 
Magyar katolikus lexikon

Képek: Portalcarmelitano.org

Magyar Kurír

Lellisi Szent Kamill áldozópap, rendalapító

KULTÚRA – 2024. július 14., vasárnap | 6:00

Július 14-e Lellisi Szent Kamillnak, a kamilliánusok, hivatalos néven a Betegeket Szolgáló Szabályozott Papok Rendje alapítójának, az ápolók, a betegek, a haldoklók védőszentjének emléknapja.

Kamill 1550. május 25-én, pünkösd vasárnapján született az itáliai Bucchianicóban. Apja katonatiszt volt. Szülei már idősebbek voltak, amikor Kamill megszületett. Édesapja ritkán volt otthon, édesanyját pedig korán, tizenkét éves korában elvesztette. Apja iskolába küldte, de Kamillnak nem fűlött a foga a tanuláshoz. Inkább csavargott, kockázott és kártyázott. Ezért apja arra gondolt, hogy katonának adja, hátha ott fegyelmet tanul. Végül mindketten ahhoz a sereghez álltak be, amelyet a törökök ellen küldtek.

Ancona felé tartva, ahol hajóra kellett volna szállniuk, apja meghalt. Kamill is megbetegedett, lázas volt. A jobb bokáját felhorzsolta, és a seb begyulladt, elfertőződött. Mielőbb vissza akart kerülni a sereghez, amely Lepantónál ragyogó győzelmet aratott, de sérülése miatt ez nem volt lehetséges. Rómába ment, hogy a Szent Jakab-kórházban kezeltesse magát. Akkoriban a betegápolók képzetlenek voltak, és munkájukat nem szervezték meg; legtöbbjük maga is beteg volt, csak éppen nem ágyban fekvő. A kezelés idejére Kamill is beállt betegápolónak, de mivel összeférhetetlennek, fegyelmezetlennek bizonyult, és szenvedélye volt a szerencsejáték, hamarosan elbocsátották.

A velencei sereghez szegődött, és Cattaro előtt harcolt a törökök ellen. Utána a spanyolokhoz állt be, akik Afrikába indítottak hadat. Később egész zsoldját, sőt még a kabátját és az ingét is elkockázta. Azt remélte, újra a velenceiek szolgálatába állhat, de csalódott, és koldulásra kényszerült. Végül egy kapucinus kolostor építésében segített. Lassanként kezdte magát jól érezni ebben a környezetben, majd meg is tért. Annyira feltűnő volt változása, hogy a kapucinusok fölvették jelöltnek. Mégis el kellett küldeniük, mert a lábán kiújult a fekély.

Ismét Rómába, a Szent Jakab-kórházba ment. Több mint három évbe telt, míg sebe végre összeforrt, ám amikor visszatérhetett a kolostorba, ismét felnyílt, ezért nem engedték neki, hogy szerzetes legyen. Visszatért a Szent Jakab-kórházba, ahol örömmel fogadták, és majdnem megválasztották vezetővé.

Olyan embereket keresett, akik minden szenvedőben meglátták Krisztust, és készek voltak embertársaikat szolgálni. Talált is öt jelentkezőt – négy világit és egy papot –, akik hozzá hasonlóan gondolkodtak, és szívesen lettek volna tagjai egy közösségnek. Csakhogy a kórházban nem nézték jó szemmel a kezdeményezést. Gyóntatója, Néri Fülöp is gőgnek minősítette, hogy világi létére közösséget akar vezetni. Kamill ezért harminckét évesen beült az iskolapadba, és elkezdett latint és teológiát tanulni. Két év múlva pappá szentelték.

A Szent Jakab-kolostorban is mindent elkövettek, hogy akadályokat gördítsenek tervének megvalósítása elé. Kamill végül társaival együtt elment onnan, így a betegeket szolgálók társasága – ahogyan magukat nevezték –, szabaddá vált, és módjuk nyílt rá, hogy más kórházakban vagy magánházaknál szolgálják a betegeket és a haldoklókat. Hogy fel lehessen ismerni a társaság tagjait, Kamill vörös keresztet varratott a ruhájukra. (Amikor Henri Dunant háromszáz évvel később megalapította a Nemzetközi Vöröskeresztet, ezt a szimbólumot vette át.) Kamill nemcsak a közösségi életet szervezte meg, de a betegápolást is szabályozta.

1591-ben XIV. Gergely pápa jóváhagyását adta a közösségre, hivatalos nevén a Betegeket Szolgáló Szabályozott Papok Rendjére, Kamillt pedig megválasztották generálisnak. Csakhamar másutt is – Nápolyban, Genovában, Milánóban, aztán lassanként Itália minden nagyobb városában – szívesen látott közösség lettek. Sok fiatal, aki látta őket munka közben, a betegápolást választotta hivatásául.

A sok új alapítás miatt Kamillnak egyre többet kellett utaznia. Útjait többnyire gyalog vagy lóháton tette meg – ez nagy megerőltetést jelentett számára, mert lábán még mindig megvolt a seb, és nagy fájdalmakat okozott neki. Ráadásul egy súlyos csonttörés, vese- és gyomorbántalmak is kínozták.

1607-ben lemondott generálisi tisztségéről, az utazásokkal és a betegápolással azonban nem hagyott fel. 1614. július 14-én halt meg Rómában.

132 évvel később XIV. Benedek pápa szentté avatta. XIII. Leó pápa a betegek védőszentjévé, XI. Piusz az ápolók, VI. Pál pápa az olasz katonai egészségügyi ellátás védőszentjévé nyilvánította.

Istenünk, ki Szent Kamill áldozópapodat a betegek rendkívüli szeretetének kegyelmével ékesítetted, kérünk, érdemeiért áraszd szívünkbe szereteted lelkét, hogy testvéreinkben neked szolgáljunk, és halálunk óráján biztonsággal költözhessünk hozzád!

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Fotó: Wikimédia Commons

Magyar Kurír

Nursiai Szent Benedek apát, Európa fővédőszentje

KULTÚRA – 2024. július 11., csütörtök | 6:00

Szent Benedekre, a nyugati szerzetesség atyjára, kontinensünk nagy patrónusára emlékezünk ünnepén, július 11-én.

A bencés rend alapítójának életéről keveset tudunk. Tanúk elbeszélése nyomán Nagy Szent Gergely pápa Dialógusok című művének második részében megírta Benedek életét, kiemelve, hogy Benedek – „neve kegyelem szerint áldott” – a Szentlélek mindenféle adományát megkapta.

Benedek a Szabin-hegyek között fekvő umbriai kisvárosban, Nursiában született az 5. század második felében. Rómában nevelkedett és tanult, ám tanulmányai befejezése előtt, elrettenve az ottani erkölcstelen élettől, visszavonult. Amikor első csodatétele fölhívta rá környezete figyelmét, teljesen visszavonult a világtól, és Subiaco mellett egy barlangban magányos remeteéletet kezdett. Szent Romanus remete öltöztette be szerzetesnek, s gondoskodott lelki-testi szükségleteiről. Az imádság embere volt. Három évi magánya után a környék lakói tömegesen keresték föl lelki ügyeikkel, számos tanítványa lett. 

Carlo Dolci: Nursiai Szent Benedek (17. század)

Később – a hagyomány szerint 529-ben – Monte Cassino hegyén telepedett le végleg, és megalapította ma is híres kolostorát. Itt írta meg a közösségben élő szerzetesek szabálykönyvét, a Regulát, a szerzetes atyák tanításának és saját élettapasztalatainak felhasználásával.

„Szent Benedek műve, különösen Regulája spirituális kovászként hatott, amely az évszázadok során hazája és kora határain jóval túlmutatva megváltoztatta Európa arculatát” – fogalmazott XVI. Benedek pápa a nyugati szerzetesség atyjáról tartott katekézisében 2008 áprilisában.

Subiaco, Szent Benedek-monostor

A benedeki Regulát követő szerzetesek életének keretét a liturgia (közösségben végzett imádság), a lectio divina (lelki épülést szolgáló olvasmányok) és a munka jelöli ki. A keresztény Nyugat számára a benedeki Regulát követő szerzetesek, a bencések teremtették meg a szerzetességet. Szent Benedek fiainak jelentős szerepe volt Európa megtérítésében és kultúrájának kialakításában.

Benedek nővére, Skolasztika is Istennek szentelte életét, követte fivérét Montecassinóba.

Pietro Perugino: Szent Benedek (1495–98)

„Szent Benedek mélységes emberi érzékenységgel volt megáldva. Társadalmi reformtervében az emberre mindenekelőtt három vezérfonalat figyelembe véve tekintett: az egyes ember, mint személy értéke; a munka méltósága, melyet úgy kell értelmezni, mint Isten és a testvérek szolgálatát; az elmélkedés szükségessége, vagyis az imádság.”

Szent II. János Pál pápa

Spinello Aretino: Szent Benedek temetése (1388)

Benedek 547. március 21-én halt meg. Halála napját előre megmondta szerzeteseinek. Égi születésnapját a 9. századtól március 21-én, Galliában ismeretlen okok alapján július 11-én ünnepelték. III. Honorius pápa avatta szentté 1220-ban. Mérgezések, tűzvész, varázslás, láz, vese-, fog- és epebetegségek ellen könyörögtek hozzá, emellett a haldoklók, az iskolás gyermekek, bányászok, barlangkutatók, rézmetszők patrónusa. Szent VI. Pál pápa 1964. október 24-én Európa fővédőszentjévé nyilvánította. Ünnepét a nagyböjtből kiemelve július 11-re tették át. 

Istenünk, te Szent Benedek apátot az istenszolgálat iskolájában kiváló mesterré tetted. Add, kérünk, hogy az irántad való szeretetet mindennél többre becsüljük, és szárnyaló szívvel járjunk parancsaid útján. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír

Szent Tamás apostol

KULTÚRA – 2024. július 3., szerda | 6:00

Szent Tamásra, a „hitetlen” apostolra, a töprengő és kétkedő emberre emlékezünk liturgikus ünnepén, július 3-án. Az apostollal kiálthatjuk újra és újra: „Én Uram, én Istenem!”

Mint az első idők sok szentjéről, Tamásról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Az apostolok listájában neve Alfeus fia, Jakab (Mk 3,18), Máté (Mt 10,3; Lk 6,15), illetőleg Fülöp (ApCsel 1,13) mellett szerepel.

Alakja János evangéliumában kap fontos szerepet. Szent János örökítette meg azokat a vonásokat, amelyek minden nemzedék számára, akiknek nem volt módja a Krisztussal való személyes találkozásra, annyira rokonszenvessé, szimpatikussá teszik őt. Tamás a töprengő, a kétkedő ember.

Bartholomeus Breenbergh: Tamás apostol (17. század)

Egyike volt azoknak, akik akkor is hűségesen kitartottak Mesterük mellett, amikor a nagy tömegek már kezdtek visszahúzódni, mert a nép vezetőinek ellenséges magatartása egyre nyilvánvalóbbá vált, s ebből következtetni lehetett arra, mi lesz Jézus sorsa. Tamás a többi apostolt felszólító szavaival – „Menjünk mi is, és haljunk meg vele együtt!” (Jn 11,16) – megjelölte a maga útját és egyáltalán a tanítvány útját: a keresztre feszített Krisztus követését. Egy apokrif irat, az úgynevezett Tamás-akták – amely arról tudósít, hogy az apostol csodálatos eredményeket ért el az evangélium hirdetésében, egészen a távoli Indiáig – Jézus rokonát látja Tamásban, aki külsőre is, sorsában is a legjobban hasonlít hozzá.

János Tamással szinte mindnyájunk „ősmintáját” iktatta az evangéliumba. Az ő kérdésére, melyet az utolsó vacsorán tett fel – „Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat?” (Jn 14,5) – válaszolta Krisztus: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!” (Jn 14,6).

Ismeretlen cseh művész: Szent Bertalan és Szent Tamás apostol (1395)

János evangéliumában olvassuk a feltámadás utáni történetet is, mely szerint Tamás Jézus első megjelenése után, mikor nem volt a többi apostollal, így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Az Úr következő megjelenésekor így szólt az Tamáshoz: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás erre felkiáltott: „Én Uram, én Istenem!” Jézus pedig így felelt: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek.” (Jn 20,24–29)

Egy legenda szerint a Szűzanya mennybevitele közben, bizonyságul a kételkedő Tamásnak, visszaejtette az övét, melyet ereklyeként a prátói dómban őriznek.

Maso di Banco: Mária visszaejti övét Tamás apostolnak (1337–39 körül)

Tamás apostol a hagyomány szerint Szíriában, Perzsiában és Dél-Indiában hirdette az örömhírt. Mylaporban halt meg 72-ben. A Jeromos-féle martirológium július 3-án emlékezik meg testének Edesszába való átviteléről. Rómában a 9. században december 21-re tették ünnepét, végül 1969-ben annak érdekében, hogy a decemberi ünneplés ne törje meg advent utolsó hetét, visszahelyezték július 3-ra.

Szent Tamás India, a megtérő ateisták és az ácsok és építészek védőszentje. Nevének jelentése: iker. Attribútumai kezdetben kard vagy lándzsa voltak, később legtöbbször derékszög, néha kő.

Mindenható Istenünk, Szent Tamás apostol Urának és Istenének vallotta Fiadat. Segítsen minket az ő példája, hogy hitét követve mi is életet nyerjünk Jézus Krisztusban. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír

Szent Péter és Szent Pál apostolok

KULTÚRA – 2024. június 29., szombat | 6:00

Június 29. Szent Péter és Szent Pál apostolok főünnepe Egyházunkban.

Péter lelkes, odaadó és szolgálatkész ember volt, aki szívét az ajkán hordta. Őszinte, emberi módon mondott nemet az Üdvözítőnek, amikor az egy napon a tanítványok körében kijelentette, hogy szenvedés lesz a sorsa. „Uram, ilyesmi nem történhet veled!” (vö. Mt 16,21–23) Őszinte düh fogta el a Getszemáni-kertben is, amikor Mesterét elfogták. Kardjával levágta a főpap szolgájának fülét (Jn 18,10). Ragaszkodását és hűségét bizonyítja, hogy Jézus elfogatása után bejutott a főpapi épület belső udvarába. Ura közelében akart maradni, de nyilvánvalóan jóval többre vállalkozott, mint amennyi a veszedelem órájában tőle telt (Mk 14,29–31.66–72). Tagadásának történetét, a hűség és a gyöngeség közti küzdelmet úgy fogta föl az ősegyház, mint minden hívőnek szóló óvást a csalfa önbizalomtól, s mint az Úr megbocsátó szeretetének vigasztaló ígéretét.

Szent Péter szobra a Szent Péter-bazilikában 
(Arnolfo di Cambio alkotása) 

Természeténél és jelleménél fogva Péter nem volt szikla. És mégis épp őt találta Jézus alkalmasnak az Egyház legfőbb hivatalára: ő lett a „kéfa”, vagyis a „szikla”.

Simon (Péter) és testvére, András Betszaidából, a Genezáreti-tó partján lévő halászfaluból származtak, mindketten halászok voltak. Péter aztán házasságkötésekor átköltözött Kafarnaumba, anyósa házába, akit az evangélium szerint Jézus csodája gyógyított meg (Mk 1,29–31). A későbbi hagyomány joggal tekintette gondviselésszerűnek, hogy Simon halász volt. Ő lett az emberhalászok között az első: „Ezentúl emberhalász leszel” (Lk 5,10).

Duccio di Buoninsegna: Péter és András elhívása (1308–11)

Péter az Egyház sziklaalapja. Jézustól kapott hatalmát az oldás és kötés, illetve a kulcsok jelképezik. Az Úr maga jelölte meg őt a Kéfás (szikla) névvel: „Te Szikla vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek erőt rajta” (vö. Mt 16,18; Mk 3,16; Jn 1,42). Ő Krisztus nyájának a pásztora, őt bízta meg az Úr – miután háromszor kérdezte meg tőle: „Szeretsz-e engem?” – juhai legeltetésével (Jn 21, 15–17).

Az I. Heródes Agrippa alatt (44 körül) támadt, Az apostolok cselekedeteiben is elbeszélt egyházüldözéskor Péter elhagyta Palesztinát, és a birodalom keleti részébe ment. Az apostoli zsinat utáni időben (49 táján) Antiochiában találjuk. A kis-ázsiai egyházközségeknek szánt első Péter-levél itteni tevékenységére utal.

Lippo Memmi: Szent Péter (1330 körül)

Kevés konkrét adatot tartalmaznak forrásaink az apostol utazásairól és tevékenységéről életének második periódusában, két jelentős tényt lehet biztosan megállapítani belőlük: Péter az egyetlen az apostolok és más jeruzsálemi tekintélyek sorából, akit az ApCsel 12,17 által jelzett időpont után Palesztinán kívül, tehát kimondottan pogány területen lehet találni. Bár úton volt, nem volt látható kapcsolata a helyi egyházközségekkel, amint azt missziós tevékenység esetében várnunk kellene. Ebben is a főapostolnak az egész Egyházra szóló jelentősége nyilatkozik meg: ebből magyarázható, hogy az egykori betszaidai halász miért jutott el Rómáig.

Péter üdvösségtörténeti feladata a Szentföldön kezdődött, Jeruzsálemben, a szent városban, Ura és Mestere halálának helyén. De megbízatása kivezette őt innen, egészen az akkori világbirodalom fővárosába, ahol megszületett a vértanúk egyháza.

Rembrandt: Szent Péter a börtönben (1631)

Amikor a hivatalos Róma megérezte, hogy az új vallás veszélyes lehet, mivel az emberek egyenlőségét hirdeti és éli, és a császárt nem tiszteli istenként, a keresztények arra kényszerültek, hogy összejöveteleiket a föld alatt, a katakombákban tartsák. Az éjszakai órákban a mécses gyér fényénél Isten pásztora – aki egykor megtagadta az Urat – átadta gyermekeinek a benne izzó erőt. Azután eltemették testvéreiket, akik Nero kertjében eleven fáklyaként égtek el vagy vadállatok prédájává lettek. Azután eljött az a nap, amikor Pétert is elfogták. Az apostol azonban a börtönben is a fény, a szabadság és az élet üzenetét hirdette. Csendes éjszakákon az Úrhoz imádkozott. Maga előtt látta Mesterét, és hallotta, hogy e szavakat mondja: „Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahová akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, és oda visz, ahová nem akarod.” „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!” – suttogta ismételten maga elé. És súlyos napjai telve voltak mély békességgel.

A hagyomány szerint 67-ben halt vértanúhalált, ugyanazon a napon, mint Pál apostol. Sok kínzás után saját kérésére fejjel lefelé feszítették keresztre, mert alázatosságában nem tartotta magát méltónak ugyanarra a halálra, mint amit Mestere szenvedett el.

Giotto di Bondone: Szent Péter vértanúsága (1330 körül)

Henryk Sienkiewicz Quo vadis című regényében olvassuk:

„Péter, katonáktól körülvéve, úgy nézett a városra, mint ahogy az uralkodó nézi örökségét. »Megváltottalak, enyém vagy!« – mondta, s nemcsak a kereszt számára gödröt ásó katonák, de a hívők közül sem sejtette senki, hogy valóban e város igazi ura áll közöttük, hogy a Caesarok elmúlnak, a barbárok hullámai elhömpölyögnek, évszázadok múlnak el, de ez az aggastyán itt fog uralkodni örökké. A nap még jobban Ostia felé hajlott, megnövekedett, és vörös színt öltött. Az ég egész nyugati fele ragyogó fényben úszott. A katonák Péterhez léptek, hogy levetkőztessék. Ő azonban imádkozás közben hirtelen felegyenesedett, s jobbját magasra emelte. A pribékek ijedten torpantak meg, a hívők szintén visszafojtották lélegzetüket, azt hívén, hogy beszélni akar, s mély csend lett. Ő pedig a magaslaton állva, jobbjával keresztjeleket rajzolt, halála órájában áldást osztva: »Urbi et orbi!«”

Pétert mint apostolfejedelmet ábrázolják, Szent Pállal, Krisztus mellett. Attribútuma a kulcs, emellett a pásztorbot, a hal, a kakas. Oltalmazója az Egyháznak, a szentatyának és a papoknak. Védőszentjüknek tekintették a halkereskedők, hálószövők, kulcsai miatt a lakatosok, esztergályosok, kapusok, felügyelők. Lábbetegségek, veszettség, kígyómarás ellen kérték oltalmát.

Pietro di Domenico de Siena: A Szűzanya és a Gyermek
Péterrel és Pállal (15. század)

A magyar néphagyományban is feltűnik alakja: vallásos mondáink egyik legfőbb hőse a gyarlóságaiban, de jóravalóságában is annyira emberi Péter, aki Urával a földön, a világi nép között vándorol. Kíváncsiságával, akadékoskodásával sokszor az emberiség képviselőjének tetszik, aki a teremtés és a természet titkait, érthetetlen furcsaságait, az embersors nagy bökkenőit iparkodik kifürkészni, megérteni. Sokszor elégedetlen azzal, amit lát, tapasztal, végül azonban mindig belátja, hogy Mesterének van igaza, ő tud és intéz mindent a legbölcsebben. Népmeséinkben, tréfáinkban mint a mennyország bölcs, tapasztalt kapusa tűnik föl, szinte ő dönti el, hogy ki érdemes az üdvösségre.

Péter-Pál napját a köztudat az aratás kezdő napjaként tartja számon. A munkakezdet kultikus hagyományai azonban inkább Sarlós Boldogasszonyhoz fűződnek a néphagyományban. Emellett Péter-Pál ünnepének aratók miséje néven emlegetett nagymiséjén több helyen áldást kértek az aratásra, és volt, ahol megáldották az aratószerszámokat is.

* * *

Catarino: Szent Pál (1360 körül)

Pál a kilikiai Tarzuszban született zsidó családban, születésekor a Saul és a római Pál nevet egyaránt megkapta. Atyjától városi és római polgárjogot örökölt. Sátorkészítő mesterséget tanult, amivel apostolsága alatt sem hagyott fel (ApCsel 18,3; 1Kor 4,12; 1Tesz 2,9), hogy független maradhasson (1Kor 9,15). Jól beszélt görögül, ismerte a hellén műveltséget. Gondolkodásának súlypontja azonban kétségtelenül a zsidó hagyományban volt. A zsidóság szigorú irányzatához, a farizeizmushoz csatlakozott, tudatosan (Fil 3,5; Gal 1,14). Helyzete Jézus minden tanítványánál alkalmasabbá tette arra, hogy a legkülönbözőbb fölfogású és képzettségű emberek nyelvére lefordítsa az evangéliumot. Zsidó volt a zsidóknak, görög a görögöknek. „Mindenkinek mindene lett” (vö. 1Kor 9,20–23).

A Törvényért és az atyai hagyományokért égő buzgólkodása a keresztények üldözőjévé tette. Jelen volt István vértanú megkövezésekor: a ruhákat őrizte (ApCsel 7,59). 34 körül azonban a damaszkuszi úton megváltozott az élete: találkozott a Föltámadottal. És mindent elvetett aztán Krisztusért. A Törvénynek, a Törvényhez való hűségnek és a cselekedetekből való megigazulásnak az útja érvényét veszítette számára, arra a meggyőződésre jutott, hogy az ember az üdvösségét csak Istenben találja meg, akinek tökéletes bizalommal ki kell szolgáltatnia magát. Krisztusnak ez a kinyilatkoztatása Pál számára azt is magában foglalta, hogy Isten mint a népek Istene mutatkozik be; a pogányok is hivatalosak tehát a hit útjára. Meghívatásával együtt Pál ezért fölismerte, hogy az evangéliumnak a pogányok közötti hirdetése az ő feladata. És a rá jellemző radikalizmussal járta ezt az utat.

Caravaggio: Szent Pál megtérése (1600 körül)

Az óráról, amikor Saulból Pál lett, Szent Lukács ad drámai leírást (vö. ApCsel 9, 3–19). Amikor feltűntek Saul előtt Damaszkusz tornyai, az égből egyszerre nagy fényesség vette körül. Földre hullott, és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Pál megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” „Jézus vagyok, akit üldözöl. De állj föl, és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” Útitársainak elakadt a szavuk, mert hallották a hangot, de látni nem láttak semmit sem. Saul fölkelt a földről, kinyitotta szemét, de nem látott. Úgy vezették be Damaszkuszba kézen fogva. Itt három napig imádkozott és töprengett. Akkor az Úr elküldte hozzá Ananiást, és szíve elnyerte a hit ismeretét. Ezután megnyíltak szemei és látott. A következő szombaton határtalan volt a csodálkozás a damaszkuszi zsinagógában, amikor Saul fölállt, és a farizeus biztos szentírásismeretével bizonyította az elnémult hallgatóság előtt, hogy a Názáreti Jézus valóban a megígért Messiás. Azt is elbeszélte nekik, amit átélt, és elmondta, hogy ő már a Krisztusé.

Szent Pál szobra a római Falakon kívüli Szent Pál-bazilikánál
(Giuseppe Obici alkotása)

Megtérése után Pál azonnal megkezdte a missziót. Több éven át működött Szíriában és hazájában, Kilikiában (Gal 1,21). Lehetséges, hogy az ApCsel 13. és 14. fejezetében elbeszélt missziós utazás erre az időre esett. Barnabással Antiochiába érkezett, ahol már megalakult egy Törvény nélküli pogány-keresztény egyházközség (ApCsel 11,19). E közösség küldötteként vettek részt Pál és Barnabás az ún. apostoli zsinaton (49-ben), ahol Pálnak sikerült elérnie a zsidó Törvénytől való szabadság elvi elismerését. Később a kimondottan pogány vidékeken munkálkodott, végigjárta Kis-Ázsiát, Makedóniát és Acháját. Korintust nem számítva, ahol másfél évig tartózkodott, nem sokáig maradt egy helyen, az Egyház megszervezését rábízta az újonnan megnyert keresztényekre és munkatársaira. Valami mindig továbbűzte őt, mert az igehirdetést érezte küldetésének. Mint a népek apostola a birodalom egész területét a maga missziós területének tartotta (vö. Róm 1,14; 15,16). Missziós útját kezdettől fogva összeütközések, bebörtönzések, büntetések (megvesszőzés, korbácsolás, megkövezés) jellemezték – így hordozta magán „Jézus jegyeit” (vö. Gal 6,17; 1Tesz, 2,2; Fil 1,12.; 2,17; 1Kor 4,9; 15,30; 2Kor 1,4.; 4,8; 11,23; Filem 13).

Rembrandt: Szent Pál az íróasztalánál (1629–30)

Korintusból írta Pál a római egyházközséghez szóló levelét, mely fordulópontot rögzít: az apostol a birodalom keleti felében lezártnak tekinti a missziót, Rómán keresztül akar továbbmenni Hispániába. A levél mindent összefoglal, ami a két évtizedben teológiailag megérett Pálban. Hitének középpontja Isten szeretete, amitől semmi sem szakíthat el (Róm 8,38). A Rómaiakhoz írott levél Pál teológiai végrendelete lett. Az apostolok cselekedetei szerint a római állam foglyaként érkezett Rómába. A hagyomány szerint 67-ben végezték ki, lefejezték a Rómából Ostiába vezető út harmadik mérföldköve mellett. Egy régi legenda szerint azon a helyen, ahol feje a földre hullt, három forrás fakadt.

Giotto di Bondone: Szent Pál vértanúsága (1330 körül)

A fazekasok, kosárfonók, köszörűsök, kötélgyártók, újságírók védőszentje, süketség, görcs, kígyómarás, ijedtség esetén kérték oltalmát, esőért, a föld termékenységéért fohászkodtak hozzá. Péterrel együtt Krisztus oldalán ábrázolják; attribútuma a kard, mellyel lefejezték.

Istenünk, te Péter és Pál apostolok ünnepével áldott szent örömet adtál a mai napon. Engedd, hogy Egyházad mindenben kövesse azok tanítását, akik első hirdetői voltak keresztény hitünknek. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. 

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I.

Magyar Kurír

Szent László június 27., László névnap, és

1192. június 27-én Váradon szentté avatták.

„A magyar lovagkor példaképe, mondáink hőse.

A középkori hazai mondák és legendák annyira egyetlen szentünket sem magasztalták, mint László királyt.

Uralkodása alatt avatták az első magyarországi szenteket:

Gellért püspököt, I. István királyt, Szent Imre herceget, András és Benedek remetéket.

Több püspökséget alapított és szigorú törvényeivel a magántulajdon tiszteletére és a keresztényi európaiság elfogadására bírta a magyarságot. Alig száz esztendővel halála után, 1192-ben őt magát is szentté avatták.

Legendásan magas termetű uralkodó volt, aki a korabeli források szerint egy teljes fejjel magasodott ki a harcosai közül.

(Pedig a király legfőbb hadvezérei, testtőrei és vitézei eleve nem a legalacsonyabbak közül kerültek ki.)

Neki köszönhetjük Horvátországra való befolyás kialakulását , mely aztán 827 éven keresztül (egészen 1918-ig) volt a Magyar Királyság része.

László király 1077 és 1095 között uralkodott. 49 éves, és a soron következő keresztes hadjárat kiszemelt vezére volt, amikor szélhűdés érte 1095. július 29-én.

Halálát követően kultusza gyorsan terjedt.

Sírja csodatévő zarándokhely lett, mondák és legendák fonták körül alakját.

Szentté avatását azonban csak III. Béla kezdeményezte 1192-ben. III. Celesztin pápa két bíborost küldött, hogy a király nagyváradi sírjánál történt csodákat felülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyőzte az olasz csodaszakértőket.

1192. június 27-én déltájban a váradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. Árpád-házi Szent László napját a szokástól eltérően azóta sem halála, „égi születésnapja” évfordulóján, hanem június 27-én, a csillagjelenés napján ünnepeljük.

Szent királyunk, akit már életében az ország oltalmazójának neveztek, a tatárjárást követő időszakban a katonáskodó magyarok, lovagok védőszentje lett. Több legenda maradt fenn életéből és halála után is hősi tetteiről, honvédő harcairól.”

Keresztelő Szent János születése

KULTÚRA – 2024. június 24., hétfő | 6:00

Az előfutár, az Úr útjának előkészítője, Keresztelő Szent János életét idézzük fel születése főünnepén, június 24-én.

Márk evangéliumának kezdetén olvassuk: „Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma kezdődik. Izajás próféta megírta: »Nézd, elküldöm követemet, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!« Keresztelő János a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára.”  (1,1–4)

Az evangéliumokban és Az apostolok cselekedeteiben megőrzött régi igehirdetési formulák egybehangzó tanúságtétele szerint: Jézus nyilvános föllépésének kezdetei Keresztelő Jánosnak a Jordán mellett indított bűnbánó mozgalmába nyúlnak vissza. Lukács evangéliumának (2,30) tanúsága szerint bizonyos, hogy János föllépése előtt a pusztában élt, tehát azon a helyen, amelyhez Izrael végső várakozásai fűződtek. Azonban a messiásjelöltekkel szemben ő nem ígért semmiféle megmentő csodát, amely igazolhatta volna őt. A hagyomány egyetlen csodáját sem említi.

Fra Angelico: Névadás (1435 körül)

A Lukács-evangélium mondja el János születésének és névadásának csodálatos körülményeit idős szülei, Zakariás zsidó pap és Erzsébet otthonában. János anyja méhétől fogva el volt telve Szentlélekkel. Ő volt tehát Jahve végső időkre szánt prófétája, aki születése, beszéde és tettei által meghozza Izrael népének az üdvösség idejét (Lk 1,15–17).

A János-evangélium Betániát (1,28), később a Szalim közelében lévő Ainont nevezi meg János működési helyéül. Amikor a zsidók meglátták a Keresztelő bőrövvel összefogott teveszőr ruháját és szűkös pusztai étkezését (Mk 1,6), legizzóbb prófétájukra, Illésre emlékeztek, akin „szőrruha volt, a derekán pedig bőröv” (2Kir 1,8), s akinek az akkori zsidóság várakozása szerint a vég előtt vissza kellett térnie, hogy Jahve vagy a Messiás előfutáraként fölkészítse a népet az üdvösség idejére. Jánosban a régi prófétaság szellemének megfelelő új Illés támadt. Meghirdette a régi felszólítást: „Tartsatok bűnbánatot! Térjetek egész emberségtekkel Istenhez és az ő eljövendő országához!” (Mt 3,2).

Domenico Ghirlandaio: Keresztelő Szent János prédikál (1486–90)

A megtérést követelő keresztségről Heródes Antipász nem akart tudni. Mint Sámuel, Nátán vagy Illés, a Keresztelő is igaz prófétaként emelte föl szavát az Isten parancsát semmibe vevő tartományi fejedelem ellen, aki elcsábította mostohatestvére feleségét, Heródiást (Mk 6,18). Amiért János Heródes vétkét oly bátran megnevezte, elfogták. Heródiás csak az alkalmat várta, hogy a kellemetlen erkölcsbírót végleg félretegye az útból. Megtalálta a módját, hogy mostohalányának, Szaloménak tánca révén egy nagy ünnep boros hangulatában csapdába ejtse a kéjsóvár vénembert, és szörnyűséges ajándékot követeljen tőle: a rab János fejét (Mk 6,17–29).

Giotto di Bondone: Jelenetek Keresztelő Szent János életéből – 
Heródes ünnepe  (1315 körül)

A Keresztelő tanítványai félreismerték más prófétáknál hasonlíthatatlanul nagyobb méltóságát. Ennek köszönhető, hogy az ősegyháznak egyre jobban védekeznie kellett János személyének túlértékelése ellen. A Krisztusról szóló igehirdetés kényszerítve érezte magát, hogy tisztázza a Messiás prófétai előfutárának szerepét. „A törvény és a próféták Jánosig tartottak. Azóta az Isten országának örömhíre terjed…” (Lk 16,16). Bármily nagy volt is a Keresztelő, „aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála” (Mt 11,11). „Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról” (Jn 1,8). „Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára” (Jn 3,28) – mondja maga János önmagáról. Egyszer azonban, Jézus Jordán-beli megkeresztelkedésekor föl kellett cserélődnie a szerepeknek: „Nekem van szükségem a te keresztségedre, és te jössz hozzám?” (Mt 3,14).

Az a tény, hogy a későbbi János-szekta utólag elrajzolta a bűnbánathirdető alakját, mit sem változtat a Keresztelő üdvtörténetileg páratlan jelentőségén. Isteni küldetésének és prófétai nagyságának örök tanúja lett Jézus azáltal, hogy fölkereste a Jordánnál, és megkeresztelkedve vallomást tett prófétai igehirdetése és Isten népének fölkészítése mellett (Mk 1,9).

Andrea del Castagno: Keresztelő Szent János (1442)

Jézus nemcsak az isteni megbízatás dolgában tudja egynek magát előfutárával, hanem az elutasíttatásban is; hiszen egyaránt félreismerik, s megvetéssel és gyanúval fogadják Jánosnak, az előfutárnak és bűnbánathirdetőnek, valamint Jézusnak, az üdvösség meghozójának életmódját: „Eljött János, nem eszik, nem iszik, s azt mondják rá, hogy ördöge van. Eljött az Emberfia, eszik is, iszik is, s azt mondják rá, lám a falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök barátja” (Mt 11,18–19).

János igazi próféta volt, az utolsó és a legnagyobb a próféták közül. Az evangélium forrásai szerint a bebörtönzött Keresztelő tanítványai útján megkérdezi Jézust, hogy ő-e „az eljövendő”, aki a megjövendölt Bíró lesz, vagy valaki mást várjanak. Jézus az izajási üdvösség-prófécia szavaival felel: a vakok látnak, a süketek hallanak, a közelgő istenországát az üdvösség tettei hirdetik. És válaszát az éppoly komolyan intő, mint vigasztalóan ígéretes boldoggá nyilvánítással zárja: „Boldog, aki nem botránkozik rajtam” (Mt 11,2–6). Sokáig úgy gondolták, a Keresztelő csak látszat, afféle „pedagógiai” kérdést akart föltenni, hogy maga Jézus szüntesse meg tanítványai kétkedését. Mindazonáltal amennyire alaptalan ennek föltételezése, épp oly helytelen lenne azt állítani, hogy a Keresztelőnek kétségei voltak Jézus küldetését illetően. Joggal tehette föl az említett kérdést egyszerűen csak azért, hogy Jézus erősítse meg őt – akire küldetése végén a vértanúság vár – hitében, hogy Jézus megjelenése és cselekedetei az ő próféciáinak beteljesülései.

Lorenzo Salimbeni: Jelenetek Keresztelő Szent János életéből (1416 körül)

János az igaz világosság tanúja – mely világosság a világba jött –, de nem ő maga a világosság (vö. Jn 1,8–10). Ő még teljesen az ószövetségi prófétaság talaján áll. Még nem tesz különbséget a Messiás első és második eljövetele közt. A végső idők Lélek-kiáradását és az ítéletet együtt látja. Még nem tudta, hogy a Messiásnak először Isten kegyelmi idejét kell meghirdetnie, a szenvedésnek és bűnnek alávetett emberiség megváltójaként kell megmutatkoznia, mielőtt újra eljön ítélni, és megszüntetni a világ minden baját és jogtiprását.

Az Egyház Jézuson és Szűz Márián kívül csak Keresztelő Szent Jánosnak ünnepli meg a test szerint való születése napját.

Giuliano Bugiardini: A Szent Szűz a gyermek Jézussal
és Keresztelő Szent Jánossal (16. század)

Keresztelő Szent János a takácsok, szabók, vargák, szűcsök, pásztorok, vendéglősök védőszentje. Fejfájás és epilepszia ellen is könyörögtek hozzá. Jelképei: Isten báránya, pásztorbot, keresztfa zászlóval, tál levágott fejével, liliom.

A római Keresztelő Szent János-bazilika (Lateráni Keresztelő Szent János-főszékesegyház) az Egyház legtekintélyesebb temploma.

Istenünk, te azért támasztottad Keresztelő Szent Jánost, hogy népét előkészítse Krisztus Urunk méltó fogadására. Add meg Egyházadnak a lelki örömök ajándékát, és vezess mindnyájunkat az üdvösség és a béke útjára. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

* * *

Szent Iván-i tűzugrás (Buják, Nógrád megye, 1930-as évek)

A magyar nyelvterületen Keresztelő Szent János napját Szent Iván napjaként emlegetik. Szent Iván éjszakája a nyári napforduló, vagyis az esztendő legrövidebb éjszakájának ünnepe. A Szent Iván név a bizánci egyház kultikus befolyására emlékeztet.

A nyári napfordulót ősidőktől fogva számon tartja minden nép. Legtöbbször lángoló tűz gyújtásával ünneplik. Ide kapcsolódik a tűzugrás hagyománya is. Az archaikus európai képzetvilágot az Egyház beleépítette az esztendő liturgikus rendjébe, egyúttal természetesen a maga világképe szerint értelmezte. Így került az ünnepi szentelmények közé a Szent Iván-napi tűzszentelés. A tűzugrást azzal magyarázzák, hogy János ugrált az örömtől édesanyja méhében Mária látogatása alkalmával. „Alighogy Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, fölujjongott méhében a magzat és Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek” (Lk 1,41). Ezért kell a tüzet háromszor átugrani, hogy János közbenjárására a Szentháromság nagyobb kegyelmet adjon.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I.

Képek: Wga; Magyar néprajzi lexikon

Magyar Kurír

Fisher Szent János püspök, vértanú és Morus Szent Tamás vértanú

KULTÚRA – 2024. június 22., szombat | 6:00

Június 22-én az Egyház két angol szentre emlékezik, akik VIII. Henrik idejében kiálltak a katolikus hit és a pápával való egység mellett. Mindketten 1535-ben szenvedtek vértanúhalált.

Fisher János Beverlyben (Yorkshire) született 1479 körül. Tizennégy évesen Cambridge-be került, ahol előbb bakkalaureátust, majd doktori fokozatot szerzett teológiából. Huszonöt éves korában pappá szentelték. Lelkipásztor, tudós és humanista volt. Protektorrá, majd az egyetem kancellárjává nevezték ki. VII. Henrik édesanyja, Margaret Beaufort őt választotta gyóntatójává és tanácsadójává; Fisher János hatására alapított két teológiai tanszéket, egyet Cambridge-ben, egyet pedig Oxfordban.

1504-ben, mindössze harmincöt évesen Rochester püspökévé nevezték ki. Szerényen élt, szigorú napirendet követett, mint egy szerzetes. Püspökként is sokszor látogatta a betegeket és a szegényeket. Egyetlen szenvedélye volt: a könyvek. Azzal a szándékkal, hogy könyvtárát majd a Cambridge-i Egyetem örökli, olyan könyvtárat hozott létre, amely hamarosan Európa legkiválóbb gyűjteményei közé tartozott.

Továbbra is ő vezette a cambridge-i egyetemet, amelyet valósággal felvirágoztatott: görög és héber tanszéket hozott létre, rengeteg könyvvel gazdagította az egyetem könyvtárát. Meghívta professzornak a híres humanistát, Rotterdami Erasmust. Fisher János negyvennyolc éves korában kezdett görögül tanulni, ötvenegy évesen pedig héberül.

Az általános fanatizmus és vallásháborúk korában mindig megőrizte józanságát. Írt egy négykötetes könyvet Luther ellen, de a Katolikus Egyház visszaélési fölött sem hunyt szemet. Így írt erről könyvében: „Szeretném, ha a római pápák megreformálnák püspökeik erkölcseit, amennyiben a nagyravágyást, mohóságot és fényűző életet száműznék belőlük.” Amikor valaki gratulált neki a Luther elleni könyv megírásáért, azt válaszolta: „Talán jobb lett volna, ha helyette inkább imádkozom.”

Amikor VIII. Henrik király 1522-ben beleszeretett Boleyn Annába, és minden eszközt felhasznált, hogy Aragóniai Katalinnal kötött házasságát felbontassa, támaszt keresett a rochesteri püspökben. Ám csalódnia kellett. Fisher János kijelentette: egy házasságot, amely húsz éve fennáll, sem isteni, sem emberi hatalom nem bonthat föl; ennek a meggyőződésének hangsúlyozására kész saját életét is feláldozni. Ekkor valóságos hajtóvadászat kezdődött ellene. Kétszer bebörtönözték, meg akarták mérgezni, rálőttek. Püspöktársai sem tartottak ki, „kompromisszumos javaslatot” terjesztettek elé. „A várat azok árulják el, akiknek védeniök kellene” – jegyezte meg.

Végül VIII. Henrik elérte célját. A parlament elfogadta a szupremáciáról szóló törvényt, amely az angol egyház fejévé nyilvánította a királyt. Ekkor végképp eldőlt Rochester püspökének sorsa. Tíz hónapra londoni Towerba zárták. A pápa eközben kinevezte bíborossá. Henrik dühöngött: „Csak küldjön neki bíborsapkát a pápa – mondta –, majd gondoskodom róla, hogy ne legyen feje, amelyre föltehesse!”

1535. június 22-én végezték ki. A hosszú raboskodás annyira elgyengítette az idős férfit, hogy székben kellett a vesztőhelyre vinni. De amikor a vérpadon állt, hangja erős volt. Kijelentette, hogy a szent Katolikus Egyházért hal meg, és kérte az embereket, imádkozzanak érte, hogy a végsőkig állhatatos maradjon. Azután elimádkozta a Te Deumot és a zsoltárt: „Tebenned bízom, Uram…” Megbocsátott hóhérjának, és fejét a tőkére hajtotta. Fejét póznára tűzve a londoni hídra állították, és ott hagyták elrettentésül tizennégy napig. Két hét után barátja, Morus Tamás feje került ugyanoda.

Istenünk, ki Fisher János életében az igaz hitet a vértanúságban teljesítetted be, kérünk, engedd, hogy szentjeid közbenjárásától megerősödve a hitet, amit szavunkkal vallunk, életünk tanúságával is bizonyítsuk.

*

Morus Tamás Londonban született 1478. február 7-én. Apja bíró volt, s fiát igen korán iskolába küldte. Tamás tizenhárom éves korában egy érsek udvarába került apródnak, aki hamarosan az Oxfordi Egyetemre küldte. Tanulmányait Londonban fejezte be. Huszonhárom éves korában már ügyvéd volt. Három évvel később politikai pályára lépett, és tagja lett a parlamentnek. Lelkes humanista volt, szoros barátság fűzte Rotterdami Erasmushoz.

Hosszú időn át fontolgatta, hogy pap vagy szerzetes lesz. Különösen a karthauzi szerzetesrendhez vonzódott. Ám végül belátta, hogy nincs papi hivatása, és megnősült. Jane Colttal kötött házassága boldog volt, három lányuk és egy fiuk született.

Politikusként és íróként is tevékenykedett; sok verséből lett népdal. Utópia című könyve a világirodalom klasszikusai közé tartozik, a korai kapitalista Anglia visszaéléseit bírálja benne.

1511-ben, hatévi házasság után meghalt a felesége. Néhány héten belül újra megházasodott. Sokan ezt rossz néven vették, de mihez kezdett volna a fiatal, elfoglalt politikus négy kicsi gyermekkel? Második felesége özvegy volt, és hét évvel idősebb nála. Hogy művészetkedvelő férje kedvében járjon, hárfán, lanton és fuvolán muzsikálni tanult, és gyermekeinek is jóságos anyja lett.

Rowland Lockey: Morus Tamás családja (1594 körül)

Morus Tamás mind sűrűbben kapott fontos jogászi, politikai és diplomáciai megbízatásokat. Legnagyobb sikere egy franciaországi diplomáciai küldetés volt, amellyel döntően hozzájárult, hogy létrejöjjön a cambriai béke, amely véget vetett I. Ferenc francia király és V. Károly császár szűnni nem akaró viszálykodásainak.

1509-ben VIII. Henrik lépett az angol trónra. Amikor nem sikerült Aragóniai Katalinnal kötött házasságát érvényteleníttetnie, elhatározta, hogy a német fejedelmi családok példájára elszakad Rómától. Hogy ezt a néppel elfogadtassa, szüksége volt egy politikusra, aki a diplomáciában jártas, és mind a világi, mind az egyházi hatóságok előtt népszerű. Választása Morus Tamásra esett, ezért 1529-ben kinevezte kancellárjává. Azt remélte, hogy személyében szövetségesre lel. Morus Tamásnak kezdetben sikerült távol tartania magát a király első házasságának érvényességéről folyó vitától, de a feszültség egyre nőtt közte és a király között. Morus Tamás benyújtotta lemondását, de Henrik kérésére mégis maradt. Könyveket és tanulmányokat írt a protestáns eszmék ellen, miközben a király egyre inkább átvette azokat.

1532-ben a kancellár ismét benyújtotta lemondását, és ezúttal a király el is fogadta azt. Ezzel Morus Tamás elveszítette fizetését, és családja nehéz anyagi helyzetbe került. „Ha másképpen nem megy, mindnyájan koldustarisznyát fogunk, és az ajtók előtt a Salve Reginát énekeljük. Így együtt maradhatunk, és boldogok lehetünk” – vigasztalta családját.

Másfél éven át visszavonultan, csak az irodalomnak élt. Közben a király feleségül vette Boleyn Annát. Morus Tamás a meghívás ellenére nem ment el a koronázásra. A király tombolt a sérelem miatt.

A kivégzések emlékhelye Londonban

A pápa a király második házasságát érvénytelennek nyilvánította, és kimondta a kiközösítést. Henrik azzal válaszolt, hogy a parlamenttel elfogadtatta a szupremáciáról szóló törvényt. Minden királyi tisztviselőnek, egyházi személynek és akadémikusnak esküt kellett tennie az új törvényre. Sok katolikus, még a püspökök és a papok közül is néhányan úgy próbáltak segíteni magukon, hogy csendben hozzátették az eskühöz: „amennyiben ezzel nem szegem meg Isten parancsát”. Morus Tamás azonban nem választott ilyen kiskaput. Megtagadta az eskütételt, ezért a Towerbe zárták. Félrevezetésül azt mondták neki, hogy bebörtönzött barátja, Fisher János már letette az esküt, ám ő ezt nem hitte el. A tárgyalóteremben leszögezte, hogy világi uralkodó nem igényelhet magának vallási jogokat. Margit leányának a fogságban írt levelei a legfontosabb lelki írásai közé tartoznak.

1535. július 6-án vezették a vesztőhelyre. Ugyanolyan nyugodt és derűs volt, mint mindig. Vejét arra kérte, hogy adjon egy aranyat a hóhérnak.

Fisher Jánost és Morus Tamást haláluk után négyszáz évvel, 1935-ben avatta szentté XI. Piusz pápa, kijelentve: „Ilyen védőket kívánok hitünknek!”

1980-ban – bár ők határozottan ellenezték az angol reformációt – mindkettejüket felvették az anglikán egyház (Church of England) liturgikus naptárába. Július 6-án (Morus Tamás kivégzésének napján) mint „a reformáció vértanúiról” emlékeznek meg róluk.

Morus Tamás híres volt szellemes, szeretetreméltó, derűs természetéről. A tőle fennmaradt imádságra Ferenc pápa is többször felhívta a figyelmet.

Uram, ha lehetséges,
adj nekem testi egészséget,
hogy ép szervekkel szolgálhassak neked!
Adj nekem, Uram, egyenes lelket,
hogy lássam, mi a jó és helyes,
ne féljek a gonoszság támadásától
és minden ügyemet rendbe tudjam szedni!
Adj nekem, Uram, készséges lelket,
mely sohasem unatkozik,
nem panaszkodik,
nem kesereg és nem érzékenykedik!
Segíts, hogy ne törődjem
mértéken felül azzal a valamivel,
amit énnek hívnak!
Adj, Uram, humorérzéket!
Segíts, hogy értsem a tréfát,
Hogy vidám legyek,
És másokat is fel tudjak vidítani!

Istenünk, ki Morus Tamás életében az igaz hitet a vértanúságban teljesítetted be, kérünk, engedd, hogy szentjeid közbenjárásától megerősödve a hitet, amit szavunkkal vallunk, életünk tanúságával is bizonyítsuk.

Forrás: Diós István: A szentek élete, Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír

Szent Barnabás apostol, a vigasztalás fia

KULTÚRA – 2024. június 11., kedd | 6:00

Szent Barnabás apostolra emlékezünk liturgikus emléknapján, június 11-én. Nevének jelentése: a vigasztalás fia. A barnabiták, a takácsok, a kádárok, a szomorkodók és az aggodalmaskodók védőszentje, és kérik közbenjárását jégeső ellen is.

Barnabás apostol Ciprus szigetén született gazdag levita családban, eredeti neve József volt. A Barnabás nevet az apostoloktól kapta. 

Vallási ismeretei elmélyítése céljából érkezett Jeruzsálembe, ahol az apostolok tanítását hallgatva megkeresztelkedett, és csatlakozott hozzájuk. Életéről Az apostolok cselekedeteiből tudunk. „Igaz, Szentlélekkel és hittel eltelt férfi volt” (ApCsel 11,24), a mély hit mellett jó szív jellemezte. Az elsők egyike volt, akik Jézus tanítását befogadva hirdették az igét szülőföldjükön, és vagyonukat az apostolok lába elé tették (vö. ApCsel 4,36–37). Egyesek véleménye szerint ezzel akarta kifejezni háláját Istennek a hit ajándékáért.

Jacob Jordaens: Pál és Barnabás Lystrában (1645)

Valószínűleg a legjelentősebb misszionárius volt Pál előtt és mellett. Nagy üdvösségtörténeti jelentősége abban áll, hogy föllendítette a pogányok misszionálását, mégpedig elsősorban azzal, hogy a rettegett üldözőt, Sault megtérése után elvitte a jeruzsálemi egyház vezető férfiaihoz, és ezzel Jézus Krisztus evangéliumának legnagyobb hirdetőjét segítette munkája megkezdéséhez. Szoros barátság fűzte őket össze.

A munka, amelyre a Lélek hívta Barnabást és Pált, az első rendszeres pogánymisszió volt, mégpedig Antióchiában. Tevékenységük sikere megmutatkozott abban is, hogy Antióchiában kapták először Jézus követői a keresztény (Krisztus-követő) nevet (ApCsel 11,26).

Később nézeteltérés támadt Pál és Barnabás között. Pál ugyanis a kedvelt Barnabást meghívta második apostoli útjára, de unokaöccsét, Márkot nem. A két barát elvált. Pál más kísérőkkel előbb Szíriába indult, Barnabás pedig Márkkal szülőföldjére, Ciprusra. Ettől kezdve keveset tudunk Barnabásról. Föltehető, hogy a pogánymisszió két úttörője között nem volt tartós szakadás. Talán még egyszer közösen működtek (1Kor 9,6). Ezt követően nem tudunk többet Barnabásról.

Paolo Veronese: Barnabás beteget gyógyít (16. század)

Az, hogy Barnabás a pogányok között misszionált, nem jelentett kevesebbet, mint a pogányoknak az egyház teljes jogú tagjaiként való elismerését, mely abból a hitből indult ki, hogy a megváltás az egész világra kiterjed, és nem lehet feltételekhez kötni. Emiatt is joggal kapta a „vigasztalás fia” nevet. Aranyszájú Szent János szerint Barnabás rendkívüli adománya volt a szomorúak vigasztalása. A zsidók számára a név egyet jelentett a személyiséggel vagy a személy küldetésével, amire hivatott volt. (Ábrahám nevének jelentése: „sok nép atyja”, Mózesé pedig: „akit a vízből mentettek ki”.)

Barnabás 60 körül halt meg, egy későbbi legenda szerint megkövezték a ciprusi Salamisban. Itt temették el. Sírja hosszú időn át ismeretlen volt. 488 körül, Zénó császár idejében aztán egy helyen csodák történtek. Szent Barnabás maga mondta el álmában a szalamiszi püspöknek, hogy ott van a sírhelye. A sírt megtalálták, és fölnyitották. A szent mellén egy pergamen feküdt Máté evangéliumával, amelyet Barnabás egykor saját kezével írt le. Az ereklyéket a császár Konstantinápolyba vitette, később Nicosiába, a Szent János-katedrálisba, Milánóba, valamint Toulouse-ba kerültek. 

Szent Barnabás sírja, mely jelentős zarándokhely Észak-Cipruson

Bár Barnabás nem tartozott a Tizenkettő közé (csak Alexandriai Kelemen és Caesareai Euszébiosz tud arról, hogy a 72 tanítvány egyike volt), az ősegyház az apostol névvel tisztelte meg. Ünnepét a bizánci és a szír egyház a kezdetektől június 11-én üli. Róma a 11. században fogadta be az ünnepet.

A bizánci művészetben többnyire a vértanúk között ábrázolták, a középkorban néha előfordult az apostolok között is. Nyugaton főleg az itáliai művészetben szerepelt, a 14. századtól a Legenda Aurea alapján sorozatokban is. Az apostolok cselekedetei illusztrációiban Szt Pál társa. Attribútumai: fejsze, kő, könyv. A kádárok védőszentje, jégeső ellen kérik oltalmát.

Istenünk, te Szent Barnabás apostolt eltöltötted hittel és Szentlélekkel, és kiválasztottad a pogány népek megtérítésére. Add, hogy szóval és tettel hűségesen tanúságot tegyünk Krisztus evangéliumáról, amelyet ő oly buzgón hirdetett. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Árpádházi Szent Margit névnapja

IV. Béla táltos királyunk leánya (1242-1270).

Szülei a tatárjárás megpróbáltatásai miatt, felajánlották Őt az égieknek Magyarország megmentéséért.

Születése és gyógyításokkal teli élete Jézushoz volt hasonlatos.

Életét imádságban töltötte, Jézussal folyamatos kapcsolata volt.

Szépsége sok férfit megragadott, de Ő hű maradt az égi kapcsolathoz, több király kérőt is kikosarazott.

A jelenlegi Margit-szigetet róla nevezték el, de valójában nem ez volt a magyar királylány lakhelye (történelem hamisítás).

Halálát követően sírjánál számtalan csoda történt.

A leírások a „halott” királylányról több más magyar szent esetében is azonosak, pl. a test édes illatot árasztott, ….

Mennybemenetelét az egész országban sok ezren látták egyszerre, egyidőben.

Csodák

„Halála után – az 1276. évi jegyzőkönyv szerint – csodák és gyógyulások egész sora következett be. Feljegyezték, hogy a halott királylány arcbőre szépségesen felragyogott, rózsás pír jelent meg rajta. Szeme körül arany félkőrívek csillogtak, teste pedig édes illatot árasztott. Holtteste halála után három hétig nem indult oszlásnak.

Sírhelyét betegek tömege kereste fel, és imádkozott Margit közbenjárásáért. Egyesek kínzó fogfájásukból, mások csillapíthatatlan lázukból nyertek gyógyulást. IV. László király is életveszélyes lázból épült fel, midőn Margit segítségéért esedezett. A király szinte azonnal jobban lett. Az Árpád-ház más tagjai is Margithoz fordultak bajaikban.

Az uralkodó dinasztián kívül rengeteg szegény is felkereste Margit sírhelyét. Vak koldusok, süketek, bénák, leprások egész sora gyógyult meg a szent helyen. Még a pogány kunok közül is jó néhányan megtértek, látva a Margithoz köthető csodákat. Egy Zerte nevű kun harcos, akinek lova fél szemére megvakult, hallott az Árpád-házi királyleány csodatetteiről. Úgy döntött, fohászkodni fog a szenthez, és ha lova visszanyeri a szeme világát, egész családjával együtt keresztény hitre tér.

A legérdekesebb történetek kétségtelenül azok, amelyek szerint Margit könyörgésére még a halottak is feltámadnak. Egy ízben kútba fulladt lány kelt életre, máskor pedig leomló ház által maga alá temetett kisfiú.

Margit saját halálát is előre megérezte. Az egyik testvér siratásánál megmondta a rend főnökasszonyának, hogy ő lesz a kolostor következő halottja. Így is lett, hiszen nem sokkal később megbetegedett és távozott az élők sorából.”

Wikipédia

A reménytelen ügyek szentje – Szent Rita szerzetes

KULTÚRA – 2024. május 22., szerda | 6:007

A „lehetetlen” ügyekben, reménytelen helyzetekben segítő Casciai Szent Ritára emlékezünk liturgikus emléknapján, május 22-én.

Olaszország egyik legismertebb szentje 1381 körül született az Umbria tartománybeli Roccaporenában, Cascia környékén. Szüleinek évekig tartó imádsága után égi hang jelezte Rita születését, mely azt kérte, hogy a születendő kislányt Ritának (jelentése: igazgyöngy) nevezzék. Szülei a hegyek között fekvő birtokukon egyszerűségben és istenfélelemben nevelték Ritát, akinek gyermek- és ifjúkorát a szülei iránti teljes engedelmesség, akaratának állandó föláldozása és a fáradságos napi munka jellemezte.

Szent Rita szülőháza

Rita szerzetes akart lenni, hogy eggyé válhasson isteni Megváltójával, ám szülei egy helybeli ifjúnak ígérték kezét. Fiatalon házasságot kellett kötnie. Férje vad, erőszakos ember volt. Rossz természetét Rita hősies türelemmel viselte, soha nem panaszkodott. Mindenben engedelmeskedett hitvesének, azzal a feltétellel, hogy a templomba eljárhat. Szelídségével és jóságával végül sikerült legyőznie férje rossz természetét, és lelkét Istenhez vezetnie. Ennek ellenére régi haragosai meggyilkolták Rita férjét. Az özvegy megbocsátott férje gyilkosainak, ezzel előmozdította a szemben álló családok megbékélését és egységét. Egy évvel később elvesztette két kisfiát is.

Miután sok fájdalom árán eloldódtak a földi kötelékek, Rita jelentkezett a casciai Mária Magdolnáról elnevezett Ágoston-rendi zárdába, ám háromszor is elutasították özvegysége miatt. Végül csodálatos módon lépett be a közösségbe: Keresztelő Szent János, Szent Ágoston és Toletinói Szent Miklós juttatták be éjnek idején a kolostorba.

Szent Rita stigmatizációja (17. század)

Rita életének pontos dátumait, így fogadalomtételének évét sem ismerjük. Valószínű azonban, hogy nem volt még harminc éves, amikor befogadták a nővérek közé. Minthogy olvasni nem tudott, a zsolozsma helyett egyéb imádságok elmondására kötelezték. Rendtársai közül kitűnt türelmével, engedelmességével és jámborságával. Különös tisztelettel elmélkedett Jézus szenvedéséről, s arra vágyott, hogy osztozhasson a megfeszített Krisztus kínjaiban. Egy napon, amikor a feszület előtt térdelt, és vágya beteljesülését kérte, érezte, hogy a töviskorona egy tövise a homlokába fúródik. Mély sebet kapott, amely később elmérgesedett, s a belőle áradó szag miatt Ritát elkülönítették a nővérektől. Csak egyszer mehetett emberek közé, mikor nővértársaival Rómába zarándokolt. Ekkor az Úr a fájdalmakat meghagyva eltüntette sebét. A betegségek, a böjtölés és a munka fölemésztették Rita erejét, utolsó éveit ágyhoz kötötten töltötte.

Szent Rita relikviái a casciai Szent Rita-templomban

1457. május 22-én hunyt el. Halálát egy emberi kézzel nem érintett harang szava hirdette meg. Testét soha nem temették el, mert csodálatos módon nem látott romlást; sértetlenül került ki a tűzvészből is, amelyben néhány évvel halála után a cédrusfából készült koporsója porrá égett.

Ritát már halála előtt szentnek tartották, s halála után, még mielőtt az Egyház hivatalosan nyilatkozott volna, a nép szentként tisztelte. 1626-ban avatták boldoggá. XIII. Leó pápa „Umbria gyöngyé”-nek nevezte Ritát, mikor szentté avatta őt 1900 májusában.

Szent Rita több mint hat évszázada pártfogója mindazoknak, akik közbenjárását kérik bármilyen szükségükben; támasza azoknak, akik megoldatlan ügyekben bizalommal hozzá fordulnak. A kétségbeejtő helyzetbe került emberek, az anyák, illetve a meddőségtől szenvedők védőszentje. Művészeti jelképei a rózsák; Olaszországban ünnepén hagyományosan virágokat áldanak.

Szent Rita ünnepe Casciában

Urunk, Istenünk, tölts el minket a kereszt bölcsességével és erejével, amellyel Szent Ritát gazdagon elhalmoztad. Add, hogy megpróbáltatásainkat a szenvedő Krisztussal együtt viseljük el, és így az ő húsvéti misztériumát egyre bensőségesebben átélhessük. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
www.santaritadacascia.org

Magyar Kurír

Május 12,13,14: Pongrác, Szervác, Bonifác napja – avagy a fagyosszentek napja.

A fagyosszentek meglehetősen rossz hírben állnak: azt mondják róluk, hogy a fokozatosan melegedő idő után, pár napra visszahozzák a hajnali fagyokat is amely a sarjadó rügyeket, vetéseket tönkreteheti. A népi megfigyelés szerint a tavaszi meleg napok ezeken a napokon hirtelen hidegre változnak, nem ritkák az éjszakai fagyok. Hogy a fiatal palánták ne károsodjanak, uborkát, paradicsomot, babot általában csak a fagyosszentek elmúltával ültették el s védekezésképpen a gyümölcsösökben ilyenkor füstölnek.

A szentek legendája és az időjárással kapcsolatos megfigyelés között nincsen összefüggés, a néphagyomány azonban teremtett.

A magyar néphit szerint a májusi fagyot a három szent haragjában hozza az országra: mikor ugyanis erre jártak, olyan szörnyű időt fogtak ki, amiben – bár hőség volt – Pongrác subájában is megfagyott, Szervác – bár a Tiszában nem volt víz – a folyóba fulladt, Bonifácot meg halálra csípték a szúnyogok. (Az már egy másik népi hiedelem, hogy a három szent maguk is halálra fagytak az első ilyen hidegben, amikor saját ruhájukat levetve nyomorult betegeket takartak be velük.) Szóval: ezért évről évre faggyal, viharral visszatérnek mintegy bosszút állni.

Eger környékén erre mondják: megszüreteltek a fagyosszentek. Berettyóújfalusi rigmus szerint: „Szervác, Pongrác, Bonifác megharagszik, fagyot ráz”.

A Rábaközben a hideget csellel akarták távol tartani: a naptárban mintegy megtévesztésül átírták a hónapot decembernek. Ha azonban jókedvükben mégiscsak nagysütéses időt hoznak, bő szőlőtermést eredményeznek – ahogy a mondóka tartja: „Sok bort hoz a három ’ác’, Pongrác, Szervác, Bonifác, ha felhőt egyiken sem látsz.”

Nagydobronyban úgy tartották, ha fagyosszentekkor nagy a hideg, akkor rossz termés várható. Zagyvarékason úgy vélték, ha fagyosszentekkor nincs felhő, akkor sok bor lesz.

/Forrás: http://www.hungarotheka.hu/

Avilai Szent János pap, egyháztanító

KULTÚRA – 2024. május 10., péntek | 6:00

Május 10-én emlékezik az Egyház Avilai Szent Jánosra, „Andalúzia apostolára”, akit XVI. Benedek 2012-ben egyháztanítóvá nyilvánított.

Juan de Ávila a dél-spanyolországi Almodóvar del Campóban született 1499-ben. Apja eredetileg zsidó vallású volt, de áttért a keresztény hitre. János Salamancában tanult jogot, ám – valószínűleg származása miatt – nemsokára el kellett hagynia az egyetemet. Egy nap bikaviadalon vett részt, és a kegyetlen látványosság hatására annyira megrendült, hogy elhatározta, Istennek szentelt életet fog élni.

Három éven át a szülői házban élt visszavonultan, az imának és a szemlélődésnek szentelte idejét. Később az alcalái egyetemen művészetet, majd három éven át teológiát tanult.

Szülei időközben meghaltak, és tekintélyes vagyont hagytak rá. Amikor pappá szentelték, örökségét szétosztotta a szegények között. Hithirdető akart lenni az újonnan felfedezett földrészen, Amerikában, de erről a tervéről – szintén származása miatt – le kellett mondania.

Sevilla érsekének megbízásából mint prédikátor és népmisszionárius kilenc éven át járta Andalúziát. Rengetegen megtértek a hatására; a leghíresebb közülük Istenes Szent János volt. Barátai közé tartozott Loyolai Szent Ignác, Alcantarai Szent Péter és Avilai Szent Teréz is.

Felekezeti szempontból rendkívüli nyitott volt, foglalkozott például Rotterdami Erasmus írásaival, és nagy hatással volt rá Luther Márton, különösen a Szentírással és az egyházatyákkal kapcsolatos meglátásai ragadták meg.

Gyakran ostorozta a gazdagokat és hatalmasokat, amivel sok ellenséget szerzett magának. Mint veszedelmes újítót feljelentették az inkvizíciónál, és fogságba vetették. 1532-ben huszonkét vádpont ellen kellett védekeznie. Meggyőződése volt például, hogy az eretnekekként elégetett emberek vértanúk, ha úgy gondolták, hogy valóban a helyes úton járnak. Azt is hangoztatta, hogy többet ér jótékonykodni, mint csupán miséket mondatni. A következő évben szabadon engedték, de figyelmeztették, hogy „legyen óvatosabb”. Könyvét, az Audi filiát pedig betiltotta az inkvizíció.

Rendkívül szerteágazó tevékenységet folytatott: új öntözési eljárást talált fel, tizenöt középiskolát alapított, és felkarolta sorstársait, a megtért zsidó származásúakat. Több tanítványát Granadába küldte az iszlámról keresztény hitre tértek megsegítésére.

Loyolai Ignáccal kötött barátsága miatt fontolgatta, hogy tanítványaival együtt belép a jezsuita rendbe, ám Andalúzia akkori provinciálisa, Bustamente – vélhetően származása és az inkvizícióval való kapcsolata miatt – ellenezte a belépését. Tanítványai közül néhányan azonban mégis jezsuiták lettek.

Avilai János leveleiből és egyéb írásaiból kitűnik, hogy különösen jól ismerte a Szentírást. Írt többek között a papok cölibátusáról, a katolikus nevelésről és az Oltáriszentség tiszteletéről.

A Trienti Zsinat (1545–63) idején Granada érseke fölkérte tanácsosának, de egészségi állapota nem tette lehetővé az utazást. A zsinati határozatok gyakorlati megvalósításáról tárgyaló helyi, toledói zsinaton (1565) viszont fontos szerepet játszott.

1569. május 10-én hunyt el Montillában, a helyi jezsuita templomban temették el. 1970-ben VI. Pál pápa avatta szentté. 2012-ben pedig, az új evangelizációról szóló püspöki szinódus nyitó szentmiséjén Bingeni Szent Hildegárddal együtt egyháztanítóvá nyilvánította őt XVI. Benedek.

Akkor azt mondta róla a pápa: „Jól ismerte a Szentírást, buzgó missziós lelkülettel rendelkezett. Különös képessége volt arra, hogy mélyen behatoljon a megváltás misztériumába, amit Krisztus az egész emberiség számára végbevitt. Isten embereként összekapcsolta az imádságot az apostoli tevékenységgel. Nagy gondot fordított a prédikációra, a szentségek gyakori vételére, a papjelöltek, a szerzetesek és a világi hívek képzésének fokozására, az Egyház termékeny reformját szem előtt tartva.”

Forrás
Magyar katolikus lexikon
Diós István: A szentek élete

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Szent Fülöp és Szent Jakab apostolok

KULTÚRA – 2024. május 3., péntek | 6:00

Fülöpre és Jakabra, Krisztus apostolaira emlékezünk ünnepükön, május 3-án.

Az evangéliumok és Az apostolok cselekedetei nem beszélnek bőven sem Fülöpről, sem Jakabról. Az apostolnévsorok (Mt 10,3; Mk 3,18; Lk 6,14–15; ApCsel 1,13) Fülöpöt az ötödik, Jakabot, Alfeus fiát a kilencedik helyen nevezik meg.

Szent János evangéliuma szerint (1,43; 12,21) Fülöp a két testvérhez, Andráshoz és Péterhez hasonlóan a Galileai-tó mellől, Betszaidából származott. Keresztelő Szent János tanítványa volt. A meghívás elbeszélésén kívül Szent János még három alkalommal emlékezik meg róla: a kenyérszaporításnál, Jeruzsálemben, amikor a pogány görögök látni akarják Jézust, valamint az utolsó vacsora történetében.

Későbbi hagyomány szerint Fülöp három, prófétai tehetséggel megáldott lányával együtt a kisázsiai Hierapoliszban élt, ott is halt meg. Domitianus császár idejében keresztre feszítették.

Szent Fülöp szobra a lateráni bazilikában
(Giuseppe Mazzuoli alkotása)

Az apostolok sorában a 13. század elején még szakáll nélkül, ifjúként, később hosszú szakállal ábrázolták. Attribútumai: a 12–13. századtól kereszt, mely a késő gótikában T-formájú vagy kettős kereszt is lehet, ritkábban kő vagy tál, melyen kígyó tekereg.

Jakabot, Alfeus fiát az apostolok névsorán kívül sehol sem említi meg az Újszövetség. Kérdéses, hogy azonosítható-e a „kisebb Jakabbal”, akinek anyját Márk Jézus kereszthalálának tanúi között megnevezi (15,40). Az újabb katolikus szentírástudomány arról sincs meggyőződve, hogy azonos az Újszövetségben többször említett Jakabbal, az „Úr testvérével” (Mt 13,55), aki Jeruzsálemben Jánossal és Péterrel az Egyház oszlopa lett (Gal 2,9; vö. ApCsel 15,13–21; 21,18–25). Miután Péter elhagyta Jeruzsálemet (ApCsel 12,17), ez a Jakab állt a jeruzsálemi egyház élén (vö. Gal 1,19; 2,9.12), és az apostoli zsinaton vezető szerepet töltött be. Ő fogalmazta meg az apostoli határozatokban foglalt fenntartásokat. Az szintén kérdéses, hogy Jakab levelének írója azonosítható-e Alfeus fiával az apostolok sorából.

Utoljára az ApCsel 21,18 említi. Jóllehet a zsidó keresztényektől elvárta a mózesi törvények megtartását, elismerte a keresztények szabadságát a törvényt illetően. A pogányok iránt türelmes magatartást tanúsított. A zsidók körében, akik közül sokakat megtérített, nagy tekintélye volt.

A hagyomány szerint 62-ben szenvedett vértanúságot. II. Ananosz főpap fölbujtására megkövezték és a jeruzsálemi templom párkányáról a mélybe taszították; egyik megkövezője ványolórúddal sújtotta fejbe. A közelben temették el, a Kidron völgyében. Az örmény hagyomány szerint sírja az apostoli örmények jeruzsálemi székesegyházának főoltára alatt van. Jeruzsálemben ereklyéi megtalálása napján, december 1-jén és az ereklyék átvitele évfordulóján, május 25-én ünnepelték. Keleten december 28-án emlékeztek püspökké szentelésére, október 23-án pedig egy konstantinápolyi templomának felszentelését ülték. Nyugaton március 15-én halála napjára emlékeztek, május 1-jén pedig a római Tizenkét apostol-templom fölszentelési ünnepén emlékeztek rá Fülöp apostollal együtt.

Szent Jakab szobra a lateráni bazilikában 
(Angelo de Rossi alkotása)

Fülöp és Jakab tisztelete a 6. századtól bizonyítható liturgikus könyvekből. Mindketten a kalaposok, posztónyírók, szatócsok védőszentjei. Ereklyéik Konstantinápolyon át Rómába kerültek, a Tizenkét Apostol-templomba. Ünnepnapjuk e templom fölszenteléséhez kapcsolódik. A templomot május 1-jén szentelték föl a 6. század második felében. Mivel 1955-ben május 1-je Szent József ünnepnapja lett, a legközelebbi szabad napra, május 11-re helyezték az apostolok ünnepét. 1969-ben május 3-ra került az emléknap.

* * *

A Biblia mindkét apostolról nagyon keveset mond, Jakabbal kapcsolatban pedig a végsőkig tartózkodó. A szűkszavú evangéliumi tudósítást azonban kiegészítette az idők során a képzelet.

Fülöp, ez a betszaidai halász jóságos és vidám ember volt. Akinek dolga akadt vele, jól érezte magát a közelében. Semmi sem tudta kizökkenteni nyugalmából. A legvadabb viharban is nótát fütyörészett. Szívesen tréfált az asszonyokkal, mikor halat vettek tőle; ha pedig gyermekek lesték, hogyan foltozza hálóját, egész tengerészhistóriákat kerekített nekik.

Filippino Lippi: Fülöp keresztre feszítése (1487–1502)

Amikor az Úr hívta, Fülöp lelkesen követte őt. A vonakodó Natanaelt kézen fogva vezette Krisztushoz: „Jöjj és lásd!” (vö. Jn 1,44–46).

Az Úr Fülöphöz fordult annak a napnak estéjén, amikor a hegyen a néphez beszélt – jóságos tekintetéből kiolvashatta csendes töprengését, hogyan lehetne jóllakatni ezt a sokezres hallgatóságot. „Fülöp, honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek?” – kérdezte Jézus. Fülöp rögtön válaszolt: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég ahhoz, hogy mindenkinek csak egy kevés is jusson!” (Jn 6,5–7)

Jó Fülöp! Dénárral tudsz számolni, de nem Mestered mindenhatóságával és jóságával. Mélységes csodálkozás ragadhatta meg szívét, amikor tanúja lett a kenyérszaporításnak.

A szeretetreméltó Fülöpnek adják elő a görög zarándokok szerény kérésüket: „Uram, szeretnénk Jézust látni” (vö. Jn 12,20–22). Fülöp bizonytalan, hiszen a Jézust keresők nem zsidók. Először barátjával, Andrással együtt megfontolja a dolgot. Aztán együtt mennek Jézushoz. És ő örül a legjobban, hogy az Úr nem tagadja meg a kérést.

Nem könnyű az Urat igazán megismerni. Fülöpnek újból meg kellett ezt tapasztalnia, amikor az utolsó vacsorán azt kérte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk.” Jézus ezt válaszolta: „Már oly régóta veletek vagyok, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem lát, az Atyát is látja!” (Jn 14,8–9)

Szent Jakab (ábrázolás II. Baszileiosz menologionjából, 1000 körül)

Jakab, aki hajójával ugyanazt a tavat járta, más volt: csendes, befelé forduló ember. Már ifjú korában letette a nazireus fogadalmat, amely megtiltotta a bor és a hús fogyasztását. Alfeus fia csöndesen, hallgatagon járt Krisztus kíséretében. A komoly férfinak gyakran különösnek tetszhetett Mestere. A szigorú vezeklőnek minden bizonnyal el kellett gondolkoznia, amikor az Úr a többiekkel együtt a kánai menyegzős házba vitte, s az ünneplőket jó néhány korsó borral meg is ajándékozta. De engedte magát vezetni, és az Úr a komoly férfi akaratát nagy feladatok felé tudta irányítani.

Istenünk, te évről évre megörvendeztetsz minket Szent Fülöp és Szent Jakab apostol ünnepével. Tekints imádságaikra, és add, hogy részesedve Fiad szenvedésében és feltámadásában, eljussunk örök látásodra. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

* * *

Sellye (Baranya m.) szóhagyományában a „Leveles” jelzővel illetik Fülöp apostolt. Ez a zöld ág, zöld levél kultuszára utal. A föld termékenységének istennője a rómaiaknál Maia volt, róla nevezték el május hónapot. Az Egyház bizonyára nem ok nélkül rendelte május elejére Fülöp és Jakab apostolok ünnepét, ezzel kívánta megszentelni, megszelídíteni a májushoz fűződő archaikus képzeteket. Temesvári Pelbártnál olvassuk a legendát: amikor Fülöp apostol Hierapolisz városába érkezett, a hitetlenek azt a házat, amelyben megszállt, faággal jelölték meg, hogy majd másnap hajnalban rátámadjanak és megöljék. Reggelre azonban Isten angyala a város minden házára hasonló zöld ágat tűzött, és így szándékukban megszégyenültek a pogányok. Más hagyomány szerint mindkét apostol fa által szenvedett vértanúságot: Fülöp keresztfán, Jakab pedig gyapjúványolók rúdjától.

Egy másik magyarázat szerint a májusfa eredete az, hogy Fülöp és Jakab apostoloknak térítő útjuk során egy Valburga nevezetű szűz leány volt a segítőtársuk. A leányt a pogányok megrágalmazták. Valburga azonban, hogy a gúnyolódókat megszégyenítse, elővette vándorbotját, letűzte a földbe, letérdepelt és imádkozott előtte, mire a száraz fa a pogányok szeme láttára kizöldült. Innen eredt a keresztény fiatalságnál a májusfa állítása. Ez a magyarázat összefügg a Tannhäuser-motívummal, és a Walpurgisnacht hagyományaival, és minden bizonnyal középkori eredete van. Egy régi esztergomi misekönyv, valamint a soproni Golso-kódex (1363) az apostolok ünnepén Valburgáról is megemlékezett.

Nagykörü (Jász-Nagykun-Szolnok megye) jámbor öregasszonyai a 20. század elején még úgy beszélték, hogy a májusfa azokra az időkre emlékeztet, amikor a 72 tanítvány tanítani ment. Volt köztük egy szent életű lány is, de nem hitték el róla, hogy ártatlan. Azt mondták az emberek: elhiszik, ha a földbe szúrt száraz gally reggelre kizöldül. A fa május hajnalára kihajtott. A katolikus csíki székelyek által őrzött hagyomány, a zöldfarsang, vagyis Fülöp és Jakab megtisztelése sokáig élt. A lányok kapujába Jakab napján hajnalban ágakat vertek, ezeket szalagokkal díszítették. Az ágakat jakabágnak, jakabfának, hajnalfának nevezték.

A tatai posztóványolók barokk céhpatrónusa Fülöp és Jakab volt, s ugyanígy a jáki fazekasoké is. A 18. században Kosd (Nógrád megye) és Szőreg (Csongrád megye) falvakban Fülöp és Jakab napján vajat szoktak köpülni, amit aztán fülfájás ellen használtak.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I.

Magyar Kurír

Szent József, a munkás

KULTÚRA – 2024. május 1., szerda | 6:003

Május 1-je Szent József, a munkás liturgikus emléknapja Egyházunkban. Az emléknapot XII. Piusz pápa vezette be 1955. május 1-jén.

József, a Boldogságos Szűz jegyese, a Megváltó nevelőapja foglalkozását tekintve ács volt – egyszerű, kétkezi munkás. Ezért tekintünk rá úgy mint a munkások védőszentjére. Emellett az ácsok, a favágók, az asztalosok, a kézművesek, a keresztény házasságok és családok, az üldözöttek és a jó halál, valamint a katolikus egyház patrónusa.

Életéről hosszabban csak a két gyermekségtörténet szól Máté és Lukács evangéliumában. Eszerint József Názáretben lakott, „Dávid házából és nemzetségéből származott” (Lk 2,4). A fiatal, szintén dávidi származású Mária jegyese lett. Mindkét evangélium úgy mutatja be Józsefet, mint aki az apa helyén áll a Megváltó életében. Lukács többször nevezi őt Jézus atyjának. Az Úr József mellett dolgozott, megtanulta tőle az ácsmesterséget.

Szent József a mindennapok hallgatag szentje. Nem hagyott nekünk hátra semmilyen bölcsességet. Csendben, hallgatva élte le életét a Megváltó mellett. A hagyomány úgy tartja, hogy hűségéért és „hallgatásáért” cserébe a legnagyobb ajándékot kapta: ahogy életében, úgy halálakor is jelen voltak Jézus és Mária. Egyetlen ember sem halt meg olyan szépen, hogy szemei előtt voltak Isten és az Ő anyja.

* * *

Részlet II. János Pál pápa Redemptoris custos kezdetű apostoli buzdításából:

„Amiként a názáreti család az üdvösség és szentség rendjében az emberi családok példaképe, hasonlóképpen elmondhatjuk ezt Jézus munkájáról is, melyet József, az ács oldalán végzett. Korunkban az Egyház azzal kívánta kiemelni ennek a jelentőségét, hogy május hónap első napjára helyezte munkás Szent József liturgikus emléknapját. Az evangéliumban nagy becsületnek örvend az emberi munka, különösen, ha azt kézzel végezték. A munka együtt lépett be a Megtestesülés misztériumába Isten Fiának emberségével, sőt sajátos módon részesült a megváltásból. József, munkapadjának köszönhetően, amelyen Jézussal együtt végezte tevékenységét, az emberi munkát is közelebb vitte a megváltás titkához. […]

»Szent József a példaképe azoknak az alázatosaknak, akiket a kereszténység nagy célokra rendel… Ő annak a bizonyítéka, hogy nincs szükség rendkívüli dolgokra ahhoz, hogy az emberek Krisztus jó és hiteles követői legyenek, csak általános, emberi, egyszerű, de igaz és hiteles erények szükségesek.« (VI. Pál, Párbeszéd (1969. március 19.): Insegnamenti, VII (1969), p. 1268.)”

Istenünk, te adtad a törvényt, hogy az ember dolgozzék és részt vegyen teremtő munkádban. Segíts jóságoddal, hogy Szent József példájára és oltalmával úgy dolgozzunk, ahogy megparancsoltad, és elnyerjük tőled a jutalmat, amelyet megígértél. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Magyar katolikus lexikon
Katolikus.hu/Könyvtár/II. János Pál pápa írásai

Magyar Kurír

Szent V. Piusz pápa

KULTÚRA – 2024. április 30., kedd | 6:00

Április 30-án emlékezik az Egyház Szent V. Piuszra. Ugyan csak hat évig, 1566-tól 1572-ig ült a péteri székben, mégis jelentős volt pápasága, hiszen ő ültette át a gyakorlatba a katolikus megújulást elindító trienti zsinat eredményeit.

A trienti (trentói) zsinat (1545–1563) az egyháztörténet legjelentősebb gyűlései közé tartozik. Számos dogmatikus döntésével és reformrendelkezéseivel megalapozta a már régen szükséges belső egyházi megújulást. IV. Piusz összehívta és gyors befejezésre ösztönözte a zsinat harmadik ülésszakát, s nagy buzgósággal látott hozzá, hogy a határozatokat átültesse a gyakorlatba. Két évvel később V. Piusz személyében olyan pápát kapott az Egyház, aki határozottan folytatta a reformok megvalósítását.

Michele Ghislieri szegény szülők gyermekeként született egy piemonti kisvárosban Bosco Marengóban 1504. január 17-én. Tizennégy éves korában belépett Szent Domonkos rendjébe. Teológiai tanulmányainak befejeztével Bolognában 1528-ban pappá szentelték. Utána tanárként és novíciusmesterként működött Padovában, majd prior volt Vigevanóban és Albában. Lombardiai tartományfőnöksége idején kérlelhetetlen inkvizítornak mutatkozott a comói és bergamói egyházmegyékben. Ezek a püspökségek közvetlen szomszédai voltak Németországnak és Svájcnak, így különösen is érintette őket a terjeszkedő reformáció. Gyakran megesett, hogy a felháborodott tömeg kődobálással fogadta vagy búcsúztatta a szerzetest.

Rendi elöljárói felfigyeltek rá, és 1550-ben Rómába rendelték a római inkvizíció általános biztosának. A főinkvizítor a szigorú Caraffa bíboros volt, aki IV. Pál néven hamarosan pápa lett, s munkatársát előbb Nepi-Sutri püspökévé, majd bíborossá, végül főinkvizítorrá nevezte ki.

Nem értett egyet a következő pápa, IV. Piusz politikájával, ezért kegyvesztett lett; a pápa eltávolította őt Rómából, és Mondovi püspökévé tette. 1566-ban azonban a bíborosi testület őt választotta pápának.

Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, mennyire különbözik a korábbi reneszánsz és humanista pápáktól. Megtestesítette az új reform ideálját. Pontifex maximusként is úgy élt, mint szegény és egyszerű domonkos: a pápai ruházat alatt a rend szőrkámzsáját viselte. Ugyanazt a szigorúságot és lemondást, amelyet magától megkövetelt, elvárta munkatársaitól, sőt az egész Egyháztól is.

Megtudta, hogy megválasztásának híre rémületet váltott ki a nép körében. Így reagált a hírre: „Isten segítségével remélem, hogy halálom alkalmával nagyobb lesz a szomorúság, mint most, megválasztásomkor.”

V. Piusszal kezdődött a 16. század nagy reformpápáinak sora. Fő célja az egyházi és vallási élet lehető legteljesebb megújítása volt. Úgy gondolta, hogy minden sikeres egyházi reformnak a saját háza táján, vagyis a pápai udvarnál, a Római Kúriánál és a római papságnál kell kezdődnie. Ezért először a pápai háztartást egyszerűsítette és a pápai udvartartás létszámát csökkentette. Csak arra érdemes férfiakat hívott meg bíborosként legszorosabb munkatársai körébe. A simónia (a lelki javak, szentségek, vagy egyházi hivatal adásvétele) minden formája ellen küzdött. Különösen szívén viselte a római lakosság valláserkölcsi színvonalának emelését.

Szigorúan megkövetelte a püspököktől, hogy a trienti zsinat által újból hangsúlyozott rendelkezés szerint tartózkodjanak a székhelyükön. Ebben látta ugyanis a rendszeres lelkipásztorkodás nélkülözhetetlen feltételét. Egész Itáliában egyházmegyei és tartományi zsinatokat tartottak, rendszeres vizitációval fölmérték az Egyház helyzetét, és megfelelő intézkedéseket hoztak a visszaélések megszüntetésére. A pápa sürgette, hogy állítsák föl azokat a papnevelő intézeteket, amelyeket a zsinat előírt. Szorgalmazta a cölibátust, amelyet addig meglehetősen lazán értelmeztek, és ellenőrizte a szerzetesrendekben a klauzúra megtartását.

Az általánosan elhanyagolt hitoktatás újraélesztésére 1566-ban megjelentette a Római katekizmust. Gondos előkészítés után 1568-ban közreadta a Római breviáriumot, 1570-ben pedig a Római misekönyvet, s kötelezően előírta az egész világon minden templom és minden pap részére. Minden további liturgikus változtatást pápai jóváhagyáshoz kötött.

Ő nyilvánította Aquinói Szent Tamást, a középkor egyik legnagyobb hittudósát egyháztanítóvá; írásait Szent Bonaventura műveivel együtt kiadatta.

Korábbi inkvizítori tevékenységének irányvonalát követve a pápa nagy érdeklődést mutatott a tévedés és a megtévesztés leküzdése iránt, ugyanakkor a tévedők megnyeréséért is mindent megtett. A vallási megosztottság korában a pápa az eretnekeket gonosztevőknek tartotta, akikkel szemben akkor jogosnak tartották a legkeményebb büntetés, még a halálbüntetés is. Rómában a pápa bizottságot alapított a hitetlenek visszatérítésére. Ebből lett később a Hitterjesztési Kongregáció, a mai Népek Evangelizációjának Kongregációja.

A török veszedelem arra a belátásra bírta, hogy a hitszakadások által megosztott keresztényeknek véget kell vetniük vallási viszályaiknak. Ezért így kérlelte a protestáns fejedelmeket: „Úgy keresünk titeket, mint a jó pásztor keresi eltévedt bárányait, hogy visszavigye őket az akolba.”

Amikor a Pápai Állam, Velence és Spanyolország között létrejött a Szent Liga, és nehéz küzdelem után megszületett a török feletti győzelem a lepantói csatában (1571), V. Piusz az ütközet szerencsés kimenetelét megérezve könnyekre fakadt. Hálából október 7-re bevezette a Győzelmes Miasszonyunk ünnepét, melyet ma Rózsafüzér Királynője (Olvasós Boldogasszony) néven ünneplünk, és a loretói litániába bevette a Keresztények segítsége megszólítást.

V. Piusz pápa 1572. május 1-jén hunyt el. Amikor elterjedt a halálhíre, valóban nagyobb volt a gyász, mint amikor megválasztották, pápasága alatt ugyanis kiderült a nép számára is, hogy minden szigorúsága ellenére az Egyház iránti igaz szeretet vezérelte.

Halálának századik évfordulóján X. Kelemen pápa boldoggá, negyven évre rá XI. Kelemen szentté avatta.

Istenünk, ki Szent Piusz pápát a hit védelmére és a liturgia megújítására választottad, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy eleven hittel és tevékeny szeretettel vegyünk részt misztériumaidban!

Forrás:
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Fotó: Wikipédia

Magyar Kurír

Szent Márk evangélista

KULTÚRA – 2024. április 25., csütörtök | 6:008

Szent Márk evangélistára emlékezünk ünnepén, április 25-én.

Márk életéről Az apostolok cselekedeteiből és Szent Péter első leveléből tudunk.

Péter „elment Máriának, a Márknak nevezett János anyjának házába, ahol sokan együtt voltak és imádkoztak”. Vannak tudósok, akik valószínűnek tartják, hogy ugyanebben a házban volt az utolsó vacsora, és itt készültek az apostolok pünkösd ünnepére is. A Getszemáni-kert is Márk anyjáé lehetett, így alhatott itt Márk az Úr elfogatásának éjjelén. Amikor ugyanis az Urat elfogták, és minden tanítványa elmenekült, „egy ifjú követte, meztelen testét csak egy gyolcslepel fedte. Amikor meg akarták fogni, otthagyta a gyolcsleplet, és meztelenül elfutott” (Mk 14,51–52).

A feltámadás után Márk anyjának háza lett Péter szállása, s az ifjú Márk az elsők között lehetett, akik Jeruzsálemben megkeresztelkedtek. Péter ezért mondhatja őt a fiának (1Pét 5,13).

Az apostolok cselekedeteiben három néven is találkozunk vele: előfordul mint „Márknak nevezett János” (12,12.25), mint „János” (13,5.13) vagy egyszerűen mint „Márk” (15,39). Ugyanolyan kettős névvel állunk itt szemben, mint Saul-Pál és Simon-Péter nevénél. János a zsidó, Márk a görög neve annak a tanítványnak, aki három apostolnak is – Barnabásnak, Pálnak és Péternek – segítőtársa volt.

A legszorosabb kapcsolat Péterhez fűzte, annyira, hogy a hagyomány úgy beszél Márkról, mint „Péter tolmácsáról”. Ezzel függ össze evangéliuma is. A rómaiak ugyanis, látván, hogy Péter megöregedett, kérték Márkot, foglalja írásba az evangéliumot, amelyet Péter hirdetett nekik. Márk ezt meg is tette. 50–60 között írta evangéliumát, melyet Szent Péter prédikációiból állított össze.

Ha Szent Márk evangéliumát olvassuk, nem nehéz meghallani Péter szavát, aki a részt vevő szemtanú elevenségével mondja el a Keresztelő Szent János keresztségétől a mennybemenetelig történt dolgokat. Ezért találhatunk apró részleteket Márknál – és csak nála –, amelyek csak szemtanútól származhatnak. Például: Kafarnaumban az egész város ott tolongott az ajtó előtt (Mk 1,33), vagy Jézus a hajó végében egy párnán aludt (4,38).

A hagyomány Márkot az alexandriai egyház alapítójaként és vértanújaként tiszteli. Ő volt a város első püspöke, és valószínűleg Traianus császár idejében (98–117) szenvedett vértanúságot. Velencei kereskedők 828-ban megszerezték ereklyéit, és az arabok pusztítása elől Velencébe vitték. Ettől kezdve Szent Márk Velence védőszentje.

Ünnepét a keleti egyház kezdettől fogva, Róma pedig a 11. századtól április 25-én üli meg. Márk evangélista ikonográfiai attribútuma a szárnyas oroszlán.

* * *

Egy 8. századi legendagyűjtemény a következőket beszéli el Szent Márk evangélistáról:

Márk először Líbiában és Egyiptomban hirdette az evangéliumot és az Úr Krisztus második eljövetelét, majd Alexandriába ment. Amikor beért a városba, elszakadt a saruja. Ő ezt intő jelnek vette, hogy vándorlása véget ért, de keresett egy cipészt, hogy megcsináltassa a sarut. Az, amikor munkába fogta a lábbelit, megsebesítette a kezét. Márk nyállal sarat csinált, rákente a sebre és meggyógyította az embert. Az megkérdezte, honnan van csodatévő ereje. Márk akkor tanítani kezdett Krisztusról, és a cipész egész házanépével megtért. Ő lett az első hívő Alexandriában, Anianusnak hívták.

Márkot húsvét napján, a mi naptárunk szerint április 25-én liturgia közben az oltárnál támadták meg és fogták el. Kötelet kötöttek a nyakára, és úgy vonszolták a sziklás ösvényeken. Vére megfestette a sziklákat. De nem halt meg, ezért bedobták egy börtönbe, hogy megtanácskozzák, másnap miképp végezzenek vele.

Éjfélkor földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így szólt hozzá: „Márk, Isten szolgája, aki az Egyiptomba rendelt szent hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved fölvétetett az élet mennyei könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az égi erőnek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök világosságban.” E látomás vigasztalásával a szívében Márk égre tárt karokkal így imádkozott: „Uram, Jézus, hálát adok neked, mert nem hagytál magamra, hanem szentjeid közé számláltál engem. Kérlek, Uram, Jézusom, békességben vedd magadhoz a lelkemet, és ne engedd, hogy kegyelmedtől elszakadjak!” Amikor ezt kimondta, megjelent neki az Úr, úgy, ahogy tanítványai között járt szenvedése előtt, és így szólt hozzá: „Békesség veled, Márk, mi evangélistánk!” Ő pedig így válaszolt: „Uram, Jézus Krisztusom!” – azzal az Úr elment tőle.

Másnap reggel összegyűlt a város népe. Kihozták a börtönből, ismét kötelet kötöttek a nyakára, s közben gúnyolódtak: „Vezessétek a marhát Bucoliba!” Márk, miközben a földön vonszolták, így fohászkodott: „Uram, a kezedbe ajánlom a lelkemet!” – és kilehelte lelkét. A pogányok nagy máglyát raktak, s el akarták égetni, de hirtelen fergeteges szélvész és felhőszakadás támadt, úgyhogy az áradó víz elől menekülniük kellett. Akkor jöttek a keresztények, és eltemették.

Istenünk, te Szent Márk evangélistát kiválasztottad az evangélium hirdetésének fönséges hivatására. Kérünk, nevelj minket tanításával, hogy hűségesen kövessük Krisztus példáját. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

* * *

Egyházunk Szent Márk ünnepéhez kapcsolódóan végzi a búzaszentelést. Régen körmenetben vonultak a határba, és ott került sor a vetések megáldására.

A néphit, mint minden más szentelménynek, a megszentelt búzaszálaknak is különös erőt tulajdonított. Búzaszenteléskor a templomi zászlókra és a körmeneti keresztre búzakoszorút kötöttek. Tápén a búzakoszorúkat nyolc nap után levették, és a szántóföld négy sarkába helyezték jégverés ellen. Bálint Sándor gyűjtéseiből tudjuk, hogy a koszorúkat a betegek feje alá is helyezték, gyógyító erőt tulajdonítva a szentelt búzának.

A bukovinai székelyek a megszentelt búza főzetét lábfájás ellen tartották foganatosnak. A szegedi kenyérsütögető asszonyok Szent György-napi harmatot és szentelt búzaszálat tettek a kovászba, hogy a kenyér szépen keljen. Nógrádban, Hevesben mindenki tépett egy-egy szálat, és a férfiak a kalapjuk mellé tűzték, az asszonyok imakönyvükbe préselték.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I. 
Magyar néprajzi lexikon

Magyar Kurír

Szent György vértanú

KULTÚRA – 2024. április 24., szerda | 6:016

A Világegyház április 23-án ünnepli Szent Györgyöt, a magyar egyházban azonban – Szent Adalbert ünnepe miatt – április 24-én emlékezünk meg róla. A középkorban az egyik leginkább tisztelt szent volt, egyike a tizennégy segítőszentnek.

György történelmi személy volt; a palesztinai Lod, az egykori Dioszpolisz városában élő kultusza bizonyosan tényeken alapul. Diocletianus császár keresztényüldözése alatt, de mindenképpen a konstantini fordulat (313) előtt halt vértanúhalált Lodban. Tisztelete rendkívüli elterjedtségének oka, hogy életéhez és vértanúságához sok legendás elem kötődik, illetve hogy a földművelők és a katonák is patrónusuknak tekintik.

Vértanúsága legeredetibbnek látszó változatát állítólag szolgája, Paszikratész mint szemtanú írta meg. Eszerint Dadianosz perzsa király volt az, aki üldözte. György katonatiszt volt, aki anyja hatására keresztény hitre tért. Dadianosz börtönében borzalmas kínzásokat kellett elviselnie. Krisztus egy látomásban elmondta neki, hogy szenvedései hét évig fognak tartani, és ez idő alatt háromszor meghal és feltámad.

Paolo Veronese: Szent György vértanúsága (1564 körül)

A György-legenda az évszázadok során számos csodás elemmel bővült. A kutatók szerint olyan mitológiai alakokkal azonosították, mint Mithrász, Perszeusz, Hórusz vagy Tammúz. A sárkányölő motívum, mely elsősorban a költészetet és az ikonográfiát ihlette meg, csak később, a György-legenda nyugati hagyományában terjedt el. A legrégibb változatokból hiányzik, és olyan életrajzi klisé, amit legalább harminc más szentnél is megtalálunk.

Sárkányölő Szent György

A Legenda aureában ezt olvassuk róla:

Silena városa közelében volt egy tó, s abban lakott egy mérges sárkány. Már többször megfutamította a népet, amikor az fegyveresen ellene vonult. Így hát a polgárok naponta két juhot adtak neki. Amikor a juhok megfogyatkoztak, megegyeztek, hogy naponta egy embert áldoznak a szörnynek. Hogy eldöntsék, ki legyen az áldozat, sorsot vetettek, mely alól senki sem vonhatta ki magát. Amikor már a városnak szinte minden ifja és leánya áldozatul esett, történt, hogy a sors a király leányára esett. A király megkísérelte, hogy leányát megóvja a nyomorúságos haláltól. A nép pedig rettegett, hogy mindnyájukat megöli a sárkány.

A leány könnyezve ment a tóhoz. És akkor Szent György arra jött lóháton. Megkérdezte, mi baja van. A lány így válaszolt: „Jó ifjú, szállj gyorsan lovadra, és sietve fuss el innen!” – és elbeszélt neki mindent. Ő pedig ezt mondta: „Ne félj, segíteni fogok rajtad Krisztus nevében.” Még beszéltek, amikor a sárkány kiemelte fejét a tóból. A leány reszketett a félelemtől, György azonban lovára pattant, keresztet vetett magára, és szembelovagolt a sárkánnyal, amely rárontott. György nagy erővel megforgatta lándzsáját, Istennek ajánlotta magát, és olyan súlyos csapást mért a sárkányra, hogy az a földre zuhant. Akkor megparancsolta a leánynak, hogy az övét kösse a sárkány nyakára, és vezesse be a városba. Az megtette, és a sárkány úgy ment utána, mint egy szelíd kutya.

Vittore Carpaccio: Szent György és a sárkány (1516)

A városban a nép rettenetesen megijedt, de György így szólt hozzájuk: „Ne rettegjetek, mert az Úristen küldött hozzátok, hogy megszabadítsalak benneteket ettől a sárkánytól. Ezért higgyetek Krisztusban, és keresztelkedjetek meg, akkor megölöm ezt a sárkányt.” Így hát a király és a nép megkeresztelkedett, György pedig kihúzta kardját, és megölte a sárkányt. Ugyanazon a helyen szép templomot építettek, és az oltárnál élő forrás fakadt, amely meggyógyított minden beteget, aki csak ivott belőle.

Szíriában már a 4. században építettek György-templomokat; Egyiptomban mintegy negyven templom és kolostor, Ciprus szigetén pedig hatvannál is több szentély viseli a nevét. Konstantinápolyban maga Konstantin császár építtetett templomot a tiszteletére. A görög egyházban György Demeterrel, Prokópiosszal és Theodorosszal együtt a nagy katonaszentek közé tartozik, akiket gyakran a nagyvértanúk névvel illetnek, és teljes katonai díszben ábrázolják őket. Rómában már az 5. századtól volt saját temploma. Tours-i Szent Gergely azt állítja, hogy Galliában még ereklyéit is tisztelték, és a Merovingok ősatyjuknak tekintették. Mainzban Sidonius püspök építtetett bazilikát a tiszteletére. Angliában és Skóciában már az angolszász időkben meglehetősen nagy tekintélye volt. 

Kolozsvári testvérek: Szent György szobra Prágában (1373)

Tisztelete a középkori Európában volt a legerősebb: a lovagok és a zarándokok oltalmazójának tekintették. Különösképpen a középkori Angliában volt nagy kultusza: Oroszlánszívű Richárdnak személyes védőszentje volt, és III. Henrik idejében az 1222-es oxfordi nemzeti zsinaton az angol királyság oltalmazójává nyilvánították. A szigetországban több mint százhatvan templomot szenteltek Györgynek, s ünnepét kötelezővé tették. III. Eduárdtól ered az angol hadsereg csatakiáltása: „Szent Györggyel Angliáért!”, valamint ő alapította Szent György oltalmába ajánlva a Térdszalagrendet (1348). A szent lovag tisztelete V. Henrik idejében érte el csúcspontját, amikor a canterburyi érsek rendelkezése szerint Szent György ünnepe ugyanazt a liturgiai rangot kapta, mint a karácsony. A reformáció ellenére az anglikán egyház is megőrizte György iránti szeretetét. A 20. század elején XV. Benedek pápa Szent Györgyöt újból Anglia védőszentjének nyilvánította.

Szent György tisztelete hazánkban a kereszténység felvétele óta jelen van a bizánci misszió közvetítésének köszönhetően. Szent István király nagyobb legendája szerint Koppány lázadását a kereszt dicsőséges jelének és Isten Anyjának oltalmában, Márton püspök és György zászlaja alatt verték le. Szerepel a Szent Korona alsó, bizánci részének egyik zománcképén is. 1326-ban alapította Károly Róbert az első nem egyházi lovagrendet, mely szintén az ő nevét viseli: Szent György Lovagrend.

Képe a Szent Koronán

György azonban a középkorban sem kizárólag a lovagok, katonák szentje volt, hanem a földművelő népé is, mint segítő szent. Egyszerre volt patrónusa a parasztoknak, lovaiknak és állatállományuknak. Elsősorban a naptárban elfoglalt helye adta neki ezt a feladatkört, és a tavasz kezdetén Szent György számos ősi népszokást „megkeresztelt”, amiknek termékenységi és rontáselhárító szerepük volt. Ünnepe időjárásjósló nap is volt. Ekkor történt a pásztorok, kocsisok, cselédek elszegődése az évre, továbbá a városi és falusi tisztújítás is.

Kevesen tudják, hogy a cserkészmozgalom alapítója, Lord Robert Baden-Powell of Gilwell is Szent Györgyöt állította modellül a felnövekvő generáció tagjai és vezetőik elé felekezeti hovatartozástól függetlenül. Minden cserkész számára példaértékű az ideális lovagi erényeknek Szent György által gyakorolt formája: megingathatatlan hittel, reményteli szívvel segíteni másokon, a szegényeken, a védteleneken. A cserkészköszöntés kézjelében a hüvelykujj takarja a kisujjat, ami azt jeképezi, hogy „az erősebb védi a gyengébbet”. Világszerte ezen a napon újítják meg a cserkészek fogadalmukat, amelyben Isten, haza és embertárs szolgálatára kötelezik el magukat.

Istenünk, magasztaljuk isteni hatalmadat, amely erőt adott Szent Györgynek,
hogy kövesse a szenvedő Krisztust. Gyöngeségünkben legyen számunkra erőforrás az ő példája. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Magyar néprajzi lexikon
Pécsi Egyházmegye

Fotó: Wikipédia; Artsy.net

Magyar Kurír

Szent József, a Boldogságos Szűz Mária jegyese

KULTÚRA – 2024. március 19., kedd | 6:00

Szent Józsefre, az egyetemes Egyház védőszentjére, a keresztény házasságok és családok, munkások, kézművesek, ácsok, favágók, asztalosok, üldözöttek és a jó halál védőszentjére emlékezünk főünnepén, március 19-én.

Szent József valószínűleg Kr. e. 30 előtt született. Ereklyéi nem maradtak meg, sírja feltételezhetően a názáreti Angyali üdvözlet-bazilika alatti barlangban volt, vagy a jeruzsálemi Jozafát-völgyben.

Guido Reni: Szent József (17. század)

Józsefről hosszabban csak a két gyermekségtörténet szól Máté és Lukács evangéliumában. Eszerint József Názáretben lakott, de „Dávid házából és nemzetségéből származott” (Lk 2,4). Ez a kifejezés valószínűleg azt jelenti, hogy a dávidi család jelentősebb ágához tartozott. Jegyességre lépett a fiatal, dávidi származású Máriával. Még mielőtt házasságot kötöttek volna, Máriát áldott állapotban találta. Megrendült, de egy álomban felszólítást kapott, hogy vegye feleségül Máriát, és vállalja a születendő gyermeket.

Gaetano Gandolfi: Szent József álma (1790)

Néhányan ezt a szentírási részt második angyali üdvözletnek tartják. Azzal a különbséggel, hogy míg Mária esetében nappal történt a jelenés, József esetében az isteni tervekről szóló megnyilatkozás éjjel zajlott, álmában. Élete másik két legfontosabb döntését József szintén éjszaka hozta meg. Úgy tűnik azonban, hogy nem pusztán a napszakról van szó. Az éjszaka jelentése abban az időben egyet jelentett a gonosz erők tevékenységével és a kísértések rendkívüli aktivitásával. Az éjszaka tehát József kétségekkel teli lelkiállapotára is utal. Lemondani saját álmairól és a legtisztább asszonnyal együtt élni teljes önmegtartóztatásban nem lehetett könnyű döntés Józsefnek. Amikor azonban elfogadta Isten akaratát, végig kitartott küldetése mellett, otthont adott Jézusnak, és gondoskodott Máriáról.

Mindkét gyermekségtörténet úgy mutatja be Józsefet, mint aki az apa helyén áll Jézus életében. Lukács többször nevezi őt Jézus atyjának. Atyai szerepe abban nyilvánult meg, hogy a Jézus nevet ő adta a gyermeknek.

Carlo Maratti: A Szent Család (17. század)

József kapcsolata Jézussal egyedülálló volt. József nem édesapja Jézusnak, hiszen Jézus emberségét Isten csodával szólította létbe. És Isten az, aki József fiává tette Jézust, amikor Mária méhében fogant, abban a Máriában, akire egyedül Józsefnek volt joga az eljegyzés címén. Az angyal álomban világosította föl arról, hogy Jézus apja lesz, és neki kell majd nevet adnia Mária fiának. József helyzetét Jézussal szemben Isten határozta meg. József és Jézus kapcsolata egyedül Istentől származott.

Józsefnek nagy üdvtörténeti szerep jutott. Az ő közvetítésével lépett kapcsolatba üdvtörténetileg Jézus az Ószövetséggel, róla szállt át az ábrahámi és dávidi örökség. Jézus átvette Józseftől ezt az örökséget, amennyiben ő lett az ószövetségi üdvrend beteljesedése. Máté genealógiájából kitűnik ez. 

Utoljára a tizenkét éves Jézus jeruzsálemi eltűnésekor olvasunk Józsefről az evangéliumban (vö. Lk 2,42). Amikor a názáreti „ács fia” elkezdi nyilvános működését, az evangélisták nem említik többet Józsefet. Akkor már egyébként valószínűleg nem élt. Ilyen közel lévén a Megváltóhoz, csendben élte le életét, „hallgató szentként” nem hagyott nekünk hátra semmilyen bölcsességet. A hagyomány úgy tartja, hogy hűségéért és „hallgatásáért” cserébe a legnagyobb ajándékot kapta: halálánál jelen volt Jézus és Mária. Egyetlen ember sem halt meg olyan szépen, hogy szemei előtt voltak Isten és az Ő anyja.

Giuseppe Maria Crespi: Szent József halála (1712 körül)

A nyugati egyház naptárainak tanúsága szerint a 10. század óta március 19-én ünnepelték Szent Józsefet. Róma is ezt a napot vette át, és először 1479-ben, majd 1621-ben vették föl az általános naptárba.

Mindenható Istenünk, Te Szent József hűséges gondviselésére bíztad megváltásunk kezdetének titkait. Add, kérünk, hogy Egyházad az ő közbenjáró segítségével szüntelenül folytassa és teljesítse az üdvösség szent művét. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

* * *

A katolikus vidékeken József napja tavaszkezdetnek számít. Azok a szegediek, akik télidőben nem iparkodtak házuk előtt és udvarukban a hó eltakarításával, azt mondták tréfásan: „Nem vergődök vele, majd mögfogadom Szent Józsefot, majd elhordja ő.” Más mondás szerint: „Szent József után, ha pörölyvassal ütögetik is a földbe a füvet, akkor is előbújik.”

Az ország sok vidékén ezen a napon eresztették ki először a méhrajokat. Göcsejben a gazda e napon nem ment el hazulról, hogy méhei rajzáskor visszajöjjenek.

Források
Diós István: A szentek élete
Arkadiusz Nocoń: A hét szentje című sorozat – Vatikáni Rádió
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I.

Magyar Kurír

Szent Patrik püspök

KULTÚRA – 2024. március 17., vasárnap | 6:002

Szent Patrikra, Írország térítő apostolára és védőszentjére emlékezünk március 17-én. Ő az egyetlen szent, aki az Egyház egyetemes kalendáriumában Írországot képviseli. Ünnepét csak ezerkétszáz évvel halála után vették föl az egyetemes naptárba.

Patrik Britanniában született 385 körül. Tizenhat éves volt, amikor ír tengeri rablók elhurcolták rabszolgának. Birkákat kellett őriznie Írország nyugati partvidékének hegyein. Elhurcoltatását később jogos büntetésnek tekintette azért, mert „elfordult Istentől, parancsait nem tartotta meg, és nem hallgatott a papokra, akik az üdvösségre intették”. Elhurcolóit nem átkozta, jól tudta, hogy azok a kor „szokásai” szerint cselekedtek, és ezrek szenvedtek el hasonló sorsot.

Hatévi fogság után Patrik egy éjszaka álmában hangot hallott, amely azt mondta neki: „Jól teszed, hogy böjtölsz. Nemsokára visszatérsz hazádba.” Rövid idő múlva még ezt mondta a hang: „Lám, a hajód készen áll!” A hang indítására Patrik elmenekült, és az ismeretlen, ellenséges földön hosszú menetelés után elérte a tengert. Egy hajón Galliába került, ahol még egy ideig szolgálnia kellett, majd visszatérhetett Britanniába szüleihez.

Egy éjszaka azonban az írek hangját hallotta álmában: „Kérünk, jöjj, és élj közöttünk!” Ezután fölvételét kérte az egyházi rendbe, így akarta követni a hívást, amelyet úgy értelmezett, hogy missziós munkát kell végeznie az írek között. Amikor Celesztin pápa tervei szerint egy püspököt kellett Írországba küldeni, hogy az addig szórványosan kezdeményezett térítést elvégezze, Patrikra esett a választás, aki nagy jártasságra tett szert a Szentírásban. A Biblia ismerete később is különleges ismertetőjele lett az ír egyháznak.

Patrik írországi missziója páratlanul sikeres volt. Nemcsak a törzsfőket nyerte meg, hanem magát a népet is, amelyet a sziget legeldugottabb zugaiban is fölkeresett. Az írek részéről szokatlan készséggel találkozott. Ennek a ténynek köszönhető, hogy Írország kereszténnyé válása vértanúk nélkül ment végbe. Patrik nyugodt határozottsággal juttatta érvényre akaratát, amint ezt láthatjuk néhány ránk maradt leveléből. Bizonyára még fogsága idejéből emlékezett rá, hogy az élénk ír temperamentumnak szüksége van arra, hogy szilárd keretek közé szorítsák. A papok és a világiak életét világos rendelkezésekkel fékezte meg, és ezzel megvetette alapjait annak a szokatlanul kemény fegyelemnek, amellyel az ír egyház századokon át kitűnt, és amely képessé tette, hogy kiálljon egy rettenetes üldözést.

Sikere nyilván annak a körülménynek is tulajdonítható, hogy bár egykor az írek foglya volt, aki egy püspök teljes hatalmával tért vissza, sohasem viselkedett győzőként. 461. március 17-én halt meg. Ránk maradtak önvallomásai: a Confessio a világirodalom nagy önéletrajzai közé tartozik.

Írország lett az első ország az Alpoktól északra, amely saját egyházi nyelvet és irodalmat fejlesztett ki. Mindössze néhány alapfogalmat vettek át a latinból, amelyek hiányoztak az írből.

Írországnak a korai középkorban az egész keresztény Nyugat-Európa életében játszott nagy szerepe ellenére Szent Patrik tisztelete Írországon kívül szinte alig terjedt el. Ünnepéről az 5. század óta tudunk. A római naptárba 1631-ben vették föl március 17-ére.

* * *

Egy alkalommal Patrik egy király előtt állt, és Jézus szenvedéseiről beszélt neki. Közben a szent véletlenül a király lábára tette botját, és úgy ránehezedett, hogy a bot hegye átjárta a király lábfejét. Mivel a törzsfő azt vélte, hogy szándékosan sebzi meg a misszionárius, mert csak akkor veheti föl a keresztény hitet, ha fájdalmakat szenved el Krisztusért, ezért türelmesen csendben maradt. Amikor Patrik észrevette, hogy mit tett, nagyon megijedt, és imádságával tüstént meggyógyította a királyt.

Egy legenda azt beszéli el, hogyan mutatta meg Patrik az embereknek a tisztítótüzet. Egy vidéken már hosszabb ideje prédikált a szent, és csak keveseket tudott megtéríteni. Akkor olyan jelet kért Istentől, amely az embereket hitre tudja indítani. Isten egy helyet mutatott neki, és felszólította, hogy botjával rajzoljon keresztet oda. Akkor a föld kör alakban megnyílt, és egy mélységesen mély szakadék tárult föl. Egy hang megmagyarázta, hogy az a tisztítótűz bejárata, és aki önként leszáll oda, megszentelődik, meggyógyul, és bűneiért semmi más vezeklést nem kell elszenvednie. Ezt Patrik megmondta a népnek, és igen sokan leszálltak a mélybe. Nagy részük már másnap reggel visszatért.

A Szent Patrik emlékezetére tartott Lough Derg-i kemény bűnbánati zarándoklathoz ma is hozzátartozik, hogy a jámbor zarándokok egész éjszakákat imádságban töltenek. Nem alhatnak, hanem egész éjjel szakadatlanul imádkoznak a bazilikában, akár közösségben, akár egyedül, és ha úrrá akarnak lenni a fáradtságon, körüljárják a bazilikát. Így aztán reggel mintegy az üdvösség jeleként üdvözlik a felkelő napot. Csak a második éjszakán alhatnak egy keveset.

Szent Patrik kötődése a magyar egyházhoz

Walter Lynch írországi püspök hozta Győrbe a Könnyező Szűzanya kegyképét a 17. században, miután a Cromwell-féle üldöztetés idején menekülni kényszerült hazájából. A kép a győri székesegyház falára került. Néhány évtized múlva Írországban ismét üldözték a katolikusokat, és egy parlamenti határozat alapján az ország összes püspökét száműzték. A határozat elfogadásának napján, 320 évvel ezelőtt, 1697. március 17-én, Szent Patrik ünnepén a képen ábrázolt Szűzanya szeméből reggel 6 órától 9 óráig véres könnyek folytak.

Istenünk, te gondviselő jóságoddal Szent Patrik püspököt választottad ki, hogy Írország népeinek dicsőségedet hirdesse. Érdemeiért és közbenjárására add, hogy mi, akik boldog örömmel viseljük a keresztény nevet, szüntelenül hirdessük csodás tetteidet. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás:
Diós István: A szentek élete
Győri Egyházmegye

Magyar Kurír

„Azok közül, akik mindig velünk tartottak” – Szent Mátyás apostol

KULTÚRA – 2024. február 24., szombat | 6:00

Mátyást Jézus feltámadása után, még pünkösd előtt választották apostollá Júdás helyett. Rá emlékezünk ünnepén, február 24-én.

Lukács ránk hagyományozta Péter beszédét (vö. ApCsel 1,15–26), melyben így érvelt: „Kell tehát, hogy azok közül, akik mindig velünk tartottak, amikor a mi Urunk, Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől egészen mennybevétele napjáig, valaki velünk együtt tanúskodjék feltámadásáról.” Két jelöltet állítottak, akik megfeleltek ennek a feltételnek: Barnabást és Mátyást. A sors Mátyásra esett. Mivel a kiválasztás szempontja volt, hogy az apostolnak a feltámadás tanújának kell lennie, Mátyás valószínűleg találkozott a föltámadott Krisztussal.

Mátyás további sorsa ismeretlen. Az apokrif András és Mátyás cselekedetei állítása szerint a missziós területek elosztása alkalmával „az emberevők országa” jutott neki, valószínűleg Etiópia, ahol megvakították és börtönbe vetették, de Isten visszaadta látását, és András csodálatos módon kiszabadította.

Szent Mátyás lefejezése (Schedel-krónika, 1493)

A vértanúhalált állítólag lefejezéssel szenvedte el. Emiatt bárddal szokták ábrázolni, és a keresztény mészárosok és ácsok őt választották védőszentjüknek. Ezenkívül oltalmát kérik a cukrászok, szabók, kovácsok, és mint általában az apostolok, védőszentje a teológusoknak, hittanároknak, misszionáriusoknak is. 

Ereklyéit Ilona császárné a 4. században Trierbe vitette, ahol ma is tiszteletben részesítik a Szent Mátyás-apátság bazilikájában. Rómában február 24-én, Milánóban február 7-én, a bizánci szertartásban augusztus 9-én ünneplik.

Szent Mátyás sírja Trierben

Mátyás napjához országszerte időjárási regulák fűződnek. „Mátyás ront, ha talál (= megolvasztja, megtöri a jeget), ha nem talál, csinál (= ha már nem talál jeget, akkor faggyal köszönt be).” 

Mátyás apostol vértanúságának eszköze és így ikonográfiai jelvénye a szekerce vagy bárd. A nép képzelete a szent ünnepe és a közeledő tavasz között kapcsolatot teremtett: mintegy az apostol szekercéje töri meg a tél hatalmát. Csíkszentmártonban az a tréfás hiedelem járta, hogy ha nem indul meg a jégzajlás, akkor Mátyás a jégtörő csákányát pár hétre még éleztetni adta. Dugonics András jeles mondásai között olvassuk: „Tapogatva jár, mint Mátyás után a róka a jégen.”

Istenünk, te Szent Mátyást fölvetted az apostolok testületébe. Közbenjárására add, hogy szereteted boldog részeseiként eljussunk választottaid közé. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendráium I.

Magyar Kurír

Damiani Szent Péter bíboros, remete és egyháztanító

KULTÚRA – 2024. február 21., szerda | 6:00

Damiani (Damjáni) Szent Péter bíborosra és egyháztanítóra emlékezünk liturgikus emléknapján, február 21-én. Életében sajátos módon egyesült a monasztikus, remete életforma és az egyháztörténet nagy eseményeiben való tevékeny részvétel.

Péter egy nagycsalád utolsó gyermekeként született 1007-ben Ravennában. Korán árvaságra jutott, nélkülözésben élte ifjúkorát. Később egyik pap bátyja, Damianus segítette, aki felismerte testvére különleges képességeit. Péter hamarosan jártasságra tett szert a kánonjog és a teológia területén. Eleinte Ravennában, majd Faenzában, végül Pármában folytatta tanulmányait. Huszonöt éves korára már híres pármai és ravennai tanárként ismerték.

1035 körül remeteségbe vonult a Gubbio melletti Fonte Avellenában. Novíciusként és szerzetesként is olyan buzgó volt az önsanyargatásban, hogy megromlott az egészsége. Felépülése után a többi szerzetes tanítójának nevezték ki, majd a szomszédos monostorok vezetői kérésére remeteközösségeik tanítója is lett. Fonte Avellanába való visszatérése után priorja megtette utódjává; 1043-tól haláláig töltötte be az elöljárói tisztséget.

A monasztikus élet és az Egyház reformjának buzgó szószólójaként szigorú fegyelmet vezetett be. Szent Benedek és Szent Romuald regulájának ötvözésével fogalmazott meg szabályzatot a remeték számára.

Noha kolostora magányában élt, figyelemmel kísérte az Egyház életének alakulását. Kapcsolatba lépett III. Henrik császárral, és jelen volt Rómában, mikor II. Kelemen pápa megkoronázta Henriket és hitvesét, Ágnest. 1047 januárjában részt vett a Lateránban tartott zsinaton, ahol dekrétumokat adtak ki a szimónia (egyházi és lelki javak anyagi előnyök révén történő megszerzése vagy áruba bocsátása) ellen. Ezt követően visszatért kolostorába, ahol 1050 körül Liber Gomorrhianus címmel maró értekezést írt az egyházi kicsapongásokról.

Komor színekkel festi le a korabeli állapotokat: „A szemérem kihalt, a becsületérzés kialudt, a vallás omladozik. Mindenki azt keresi, ami hasznos neki, a menny utáni vágyódás nélkül, kielégíthetetlenül hajszolják a földi dolgokat. Látjátok, hogy az egész világ hogyan rohan hanyatt-homlok a bűn síkos útján a szakadék felé; hogyan sokasodnak a bűntettek, ahogy a szakadék közeleg.”

A papságnak ezt veti a szemére: „Ó fájdalom! A papsággal már odáig fajultak a dolgok, hogy éppen azok vakítják el az embereket sötét, helytelen tanításukkal, akiknek világoskodniuk kellene a világ előtt! Régen elmúltak azok az idők, amikor a tiszteletre méltó fegyelmet, az illő komolyságot és a papi szellemiséget megtartották. Ma papi összejövetelek alkalmával számtalan tréfát, könnyelmű szójátékot, profán fecsegést és a finom városi élet hízelkedő beszédeit lehet hallani, úgyhogy a papok inkább haszontalan frátereknek és bohócoknak tetszenek, mint az Egyház szolgáinak és Jézus Krisztus fölkentjeinek. Mi vagyunk az oka, hogy a papok iránti tisztelet kipusztul. Életünk, amelynek tükörnek kellene lennie a hívők előtt, rászolgál, hogy a kevés jó lélek sírjon fölötte.”

A szerzetesek kapzsisága ellen így ír: „Pénzsóvárgás és szerzetesség nem fér össze. A kapzsi mehet és építtethet templomot, hirdetheti buzgón az Isten igéjét, naponta bemutathatja a szent áldozatot és távol tarthatja magát a világ zűrzavarától: amíg a pénz szerelmét ki nem oltja magában, erényeinek minden virága száraz marad. Hagyjunk föl a világi pompa hajszolásával, az ékszerek és divatos ruhák halmozásával, vessünk véget az ételben és italban való tobzódásnak! Pénzünk hadd vándoroljon a szegények kezébe! Az legyen a mi kincsünk és nyereségünk, hogy lelkeket szerzünk.”

1057-ben Ostia bíboros püspöke és Gubbio apostoli adminisztrátora lett. Nemsokára buzdító levelet írt a többi bíborosnak, melyben figyelmeztette őket, hogy járjanak jó példával a hívek előtt.

1059-ben II. Miklós pápa Milánóba küldte, ahol teljes nyíltsággal árulták az egyházi javadalmakat. A milánói papság romlottabb része ekkor lázadást szított, azt állítva, hogy a Szentszéknek nincs joghatósága Milánó fölött. Péter bátran szembeszállt velük a város katedrálisában, és olyan meggyőző erővel bizonyította a Szentszék hatáskörét, hogy végül minden párt alávetette magát bíráskodásának.

1061 júliusában II. Miklós meghalt, ami újabb szakadáshoz vezetett. Péter segítséget nyújtott II. Sándor pápának a II. Honorius (Cadalus) ellenpápával folytatott küzdelemben is. Az ellenpápát győzködte, hogy mondjon le igényéről, de nem járt eredménnyel. Végül II. Anno kölni érsek és Németország régense zsinatot hívott össze Augsburgba, ahol a Péter által elkészített és ott felolvasott irat nyomán II. Sándort támogató döntés született.

1063-ban a pápa zsinatot hívott össze Rómába, ahol Pétert megbízták, hogy közvetítsen a clunyi apátság és a mâconi püspök közötti viszályban; 1067-ben Firenzébe ment, ahol döntőbíróként szolgált a püspök és a vallambrosai szerzetesek vitájában.

1069-ben ismét útra kelt az Alpokon túlra, és a frankfurti gyűlésen rávette IV. Henrik császárt, hogy ne váljon el feleségétől, Bertától.

1072 elején Ravennába indult, amelynek lakói egyházi átok alatt álltak, mivel korábban II. Honorius ellenpápát támogatták. Péter feladata az volt, hogy megbékítse a város lakóit a Szentszékkel. Ravenna felé tartva azonban belázasodott, s Faenza mellett, a Santa Maria degl’Angeli (ma: Santa Maria Vecchia) kolostorban meghalt. Földi maradványai a faenzai katedrálisban nyugszanak.

Számos levele és értekezése, prédikációja, szentekről írt életrajza és költeménye maradt fenn, melyekben tükröződik meggyőződése: minél többet fáradozik egy keresztény önmaga megszentelődésén, annál inkább hozzájárul Krisztus testének, az Egyháznak épüléséhez.

Himnusza az Égi Jegyesről

Ki van itt?
Ajtóm zárát ki veri?
Éjem álmát megtöri. 
Engem hív: „Óh 
drága nővér, feleség, 
szűzek gyöngye,
ritka szépség, ékesség, 
kelj föl, kelj föl, 
nyiss ki hamar, édesség!”

„Nagy király
egyetlen fia vagyok,
legkisebb és legnagyobb.
Fényes égből
sötét földre leszálltam.
Földi foglyok
lelkeit én megváltom.
Halált értük
s bántalmakat kiálltam.”

Akkor én
ágyamból kiugrottam,
a reteszhez futottam,
hogy kizárjam
házam minden zárait
s szemtől szembe
lássa lelkem azt, akit
látni, látni
legfőképpen szomjazik.

Jaj de ő
akkorra már messze jár!
küszöböm elhagyta már.
Mit csináljak
én szegény, hová legyek?
Könnyek közt a
vőlegény után megyek,
kinek ujja
formált földet és eget.

Őrei
rámleltek a városnak.
Ruhámtól megfosztottak.
Új palásttal
borították testemet
s hallottam, hogy
új énekbe kezdenek:
hogy a király
házába vezessenek.

(Babits Mihály fordítása)

Dante Isteni színjátékában a Paradicsom legmagasabb szférájába helyezte Damiani Szent Pétert mint Assisi Szent Ferenc elődjét. 1828-ban XII. Leó pápa nyilvánította egyháztanítóvá.

Mindenható Istenünk, add, hogy Damiáni Szent Péter püspök és egyháztanító szavát és példáját követve mindennél többre tartsuk Krisztust, mindig készen álljunk Egyházad szolgálatára, és egykor eljussunk mennyei fényességed boldogító örömébe. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Epa.oszk.hu
Fotó: Wikipédia; Communio.stblogs.org

Magyar Kurír