Anúsírván király, akit a nép úgy is hívott: az igazságtevő, Mohamed próféta születésének idején birodalmát járta. Egy napsütötte lejtőn tiszteletreméltó aggastyánt pillantott meg, aki kicsiny, egy esztendős facsemetét ültet.
“Hát, te mit csinálsz?” kérdezte az uralkodó. „Diófát ültetek” felelte az apó.
“Diófát? A te korodban? Ugyan minek ültetsz olyan hajtást, amelynek lombját már nem láthatod, árnyékában nem hűsölhetsz és gyümölcséből sem ehetsz?”
Az öregember azt felelte:
“Akik előttünk jöttek, ültettek, mi pedig szüreteltünk. Most mi ültetünk, hogy majd azok, akik utánunk jönnek, szüretelhessenek.”
Perzsa népmese
És akkor férj lettem, és elrontottam
De ezt akkor még nem tudtam. Dühös voltam, ha nem volt kész a vacsora, ha nem öltözött minden nap csinosan. Pöröltem vele, és közben nem vettem észre, hogy pocakot eresztettem.
Dolgoztam három műszakban, és már nem terítettem meg a vágynak. Enni akartam, gyorsan, laktatót, aztán alvás.
Amikor mások mondták, akkor vettem csak észre, hogy lefogyott mellettem az asszony. Akkor láttam, hogy nemcsak lefogyott, hanem megfáradt és meg is öregedett. Dühös lettem rá, azért, hogy hol járt már megint és ha elkezdett sírni, akkor rácsaptam az ajtót. Volt egy kisfiunk, az békített minket. Hétéves volt.
Maga már nem emlékszik. Volt ott Debrecennél egy híres vonatbaleset. Egy mezőgazdasági repülő rázuhant a debreceni gyorsra. Az esély, hogy megtörténik egy a millióhoz. Három halott volt. A pilóta, a feleségem és a kisfiam.
Amikor a temetésre vittem a hatalmas koszorút, akkor jöttem rá, hogy tizenöt év házasság alatt egyszer sem vittem virágot. Azt a száz szálat, ami a koszorúban volt, szálanként kellett volna odaadnom neki. Egyszer akartam neki virágot vinni, akkor lett egy szeretőm, és otthon azt mondtam, elég volt, nem bírom, elmegyek.
Erre azt mondta:
„Nyugodtan, ahogy neked jó.”
Összepakolta a bőröndömet, kivasalta az ingeimet. Én csak ültem és néztem. Azt mondta:
„Tudod, ebben a házban mindig szeretni fognak, és a fiadat is úgy nevelem majd, hogy szeresse az apját. Az ajtó nyitva áll, visszavárunk.”
Nem tudtam elmenni. De másnap nem vettem virágot. Egy hónappal ezután jött a vonat.
Azóta olvasok, gondolkodom, mit kellett volna másképpen. És mire rájövök, vagy azt hiszem megsejtettem, azt elmondom azoknak akik kérdezik.
Akkor leszünk királyok, ha királynővé tesszük az asszonyt, aki szeret.
Ugron Zsolna- Meskó Zsolt- Szerelemféltők
„Tegyél rám is láncot!
Ez a reggel sem különbözött az előzőektől. A házból egy férfi kiáltozása hallatszott a fiával:
-Kelj fel, már késő van!
– Mosakodj meg, moss fogat, fésüld meg a hajad, öltözz fel!
– Siess, elkéstél az óráról! Nincs időd reggelizni, útközben igyál gyümölcslevet!
Mit mondtam neked, bolond? Már beszennyezted az ingedet.
Elegem van belőled, sosem tanultál meg rendet csinálni.
A fiú elhallgatott. Tudta, hogy lehet rosszabb is. Annyira megijedt, hogy még azt sem tudta kimondani, hogy „apa”.
Az iskolában a tanár folyamatosan szidta, hogy hiányzik. Állandóan azon töprengett, miért nem lehet boldog, mint a többi gyerek.
Azon a délutánon, amikor hazatért, anélkül, hogy tudta volna, miért, meg merte törni a csendet, és így szólt:
– Ma megkérdezte a tanár, hogy mit csinálsz, és nem tudtam, mit válaszoljak.
Az apa ránézett:
– Kutyákat képzek.
-És mire képzed őket? – folytatta a fiú.
-Megtanítom őket engedelmeskedni. Ülni, feküdni, mozdulatlanul állni, átugrani az akadályokat, nem döngölni, házat őrizni, gyerekeket őrizni és védeni, vakokat járni segíteni.
Megtanítom őket a rendőrségen, a tűzoltóságon, embereket menteni, életeket menteni robbanóanyagok felkutatásával és még sok minden mással…
A fiú nagy érdeklődéssel hallgatta, és ismét megkérdezte:
– És fizetnek a kutyáknak mindezért?
– Természetesen nem – mondta az apa.
– Cserébe sok szeretetet, odafigyelést, törődést kapnak gazdáiktól vagy a velük dolgozóktól.
– És hogyan sikerül megtanítani őket?
– Nagyon egyszerű. Csak láncot teszek rájuk, elviszem őket sétálni, beszélgetni velük, és apránként tanítom őket. Ha nem jól csinálják a gyakorlatokat, határozottan korrigálom, de vigyázok, hogy ne bántsam őket. Aztán megsimogatom őket, hogy érezzék, nem haragszom rájuk. De ehhez sok türelem kell!
A fiú nagyon izgatott volt. Azonnal oda akart szaladni a kis barátaihoz, és elmondani nekik, amit az imént hallott, de hirtelen…
Azzal a gyerekes, jellegzetes és természetes gesztussal, amit a gyerekek tesznek, amikor úgy érzik, hogy mindjárt kicsordulnak a könnyeik, felemelte ártatlan arcát, és azt mondta…
– Tegyél rám is láncot! Én is szeretnék veled sétálni és beszélgetni, sok mindent meg akarok tanulni tőled, szeretném, ha kijavítanál, ha hibázok, majd megsimogass, hogy érezzem, nem haragszol rám. Cserébe engedelmes gyerek leszek, nem haragítalak többé, nem rombolok, vigyázok a házra, megtanulok gondoskodni az emberekről, életeket menteni…
És ha egy nap megvakulsz, segítek járni! Kérlek, rakj rám egy láncot, csak légy türelmes velem!
A férfi mély zokogásban tört ki, ami végigfutott a mellkasán, és miközben átölelte fiát, úgy érezte, hogy egy lánc jön ki a szívéből, és kapcsolódik a kis szívhez.
Ez egy lánc volt a szeretet, az emberi melegség, a megértés és a türelem sok láncszemével.
A fiú elmosolyodott, a mellkasához szorította és így szólt:
– Köszi apu!” (Tanulságos történetek, tanmesék)
búcsúzunk az elpusztult fecskékért
Oscar Wilde * A boldog herceg *
Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.
– Legalább olyan szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének -, csakhogy nincs annyi haszna – tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.
– Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. – A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.
– Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog – dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.
– Olyan, mint egy angyal – mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.
– Honnan tudjátok? – kérdezte a számtantanár. – Sose láttatok angyalt.
– Dehogynem, álmunkban – válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.
Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:
– Szeresselek? – kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.
– Micsoda nevetséges kapcsolat – csivitelte a többi fecske -, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. – És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.
– Örökké csak hallgat – mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. – És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. – Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés – folytatta a fecske -, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! – Eljössz-e velem? – kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. – Hitegettél csak! – kiáltotta a fecske. – Indulok a piramisokhoz. Isten veled! – És elrepült.
Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.
– Hol töltsem az éjszakát? – kérdezte. – Remélem, felkészültek a fogadásomra.
Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.
– Itt fogok megszállni – kiáltott fel -, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! – És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. – Arany a hálószobám – mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. – Milyen különös! – kiáltott fel. – Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.
Akkor ismét ráhullott egy csepp.
– Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? – kérdezte. – Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. – És elhatározta, hogy továbbszáll.
De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta – de jaj, mit is látott?
A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– Én vagyok a Boldog Herceg.
– Miért sírsz akkor? – kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a könnyeid.
– Míg éltem, és emberi szívem volt – felelte a szobor -, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.
„Úgy, hát belül nem is arany?” – jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.
– Messze innen – folytatta mély, zengő hangon a szobor -, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.
– Engem várnak már Egyiptomban – mondta a fecske. – Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.
– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.
– Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat – felelte a fecske. – Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.
De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.
– Bár nagyon hideg van – mondta -, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.
– Köszönöm kicsi fecske – mondta a Herceg.
Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.
Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.
– Milyen csodálatosak a csillagok – mondta a férfi -, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!
– Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra – felelte a lány -, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták.
A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát.
– Milyen jó hűvös van – mondta a kisfiú -, most már meg fogok gyógyulni! – És édes álomba merült.
Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta, mit végzett.
– Furcsa – jegyezte meg -, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.
– Mert jót cselekedtél, azért – mondta a Herceg.
A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.
Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött.
– Milyen rendkívüli jelenség – mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. – Fecske télen! – És hosszú levelet írt az esetről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mivel teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.
– Ma este indulok Egyiptomba – mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán.
Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek.
– Nicsak, egy előkelő idegen! – mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát.
Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez.
– Nem üzensz semmit Egyiptomba? – kiáltotta. – Nyomban indulok.
– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára.
– Várnak már Egyiptomban – felelte a fecske. – Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránittrónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.
– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, messze-messze, a város túlsó szélén látok egy fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette, egy talpas pohárban hervadozó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.
– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. – Vigyek neki is egy rubint?
– Sajnos, nincs több rubinom – mondta a Herceg -, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és befejezi a darabját.
– Drága herceg – mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni! – És sírva fakadt.
– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam!
A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába.
Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását; de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a hervadt ibolyákon.
– Mégiscsak megbecsülnek – kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat! – És sugárzott a boldogságtól.
Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából.
– Húzd meg! – kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant.
– Megyek Egyiptomba! – kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a Boldog Herceghez.
– Búcsúzni jöttem – szólt fel hozzá.
– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára!
– Tél van – felelte a fecske -, nemsokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek, és bután bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában, és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága Herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubin pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán.
– Odalent a téren – mondta a Boldog Herceg – álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufát beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja.
– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske -, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz.
– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam.
Kivájta hát a fecske a Herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe.
– De gyönyörű üvegcserép! – kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott.
A fecske pedig visszaszállt a Herceghez.
– Most már vak vagy – mondta -, így hát veled maradok örökre.
– Nem, kicsi fecském – mondta a szegény Herceg -, menned kell Egyiptomba.
– Örökre veled maradok – mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál.
Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban. Mesélt a piros ibiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján, és csőrükbe kapják az aranyhalakat; mesélt a szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent; mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevék mellett, és borostyánszemeket szorongatnak a kezükben; mesélt a holdhegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene; mesélt az óriás, zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti; mesélt a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel.
– Drága kicsi fecském – mondta a Herceg -, csodálatos dolgokat beszélsz nekem, de nincs csodálatosabb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság, mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál.
Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok a kapuk előtt üldögélnek. Berepült a sötét sikátorokba, és belenézett az éhező gyermekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg.
– Jaj de éhesek vagyunk! – mondták.
– Itt nem alhattok! – kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek.
Aztán a fecske visszarepült, és elmondta a Hercegnek, mit látott.
– Aranylemezkékkel vagyok borítva – mondta a Herceg -, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek; az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.
A fecske lecsipegette hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog Herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle; nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát.
– Van már otthon kenyerünk! – kiáltották.
Amikor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy, az utcák mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak; a házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristálytőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk skarlátszínű sapkában korcsolyáztak a jégen.
A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott, de annyira megszerette a Herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék.
Végül érezte, hogy nemsokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhasson a Herceg vállára.
– Isten veled, drága Herceg – suttogta -, ugye, megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet?
– Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba – mondta a herceg -, túlságosan hosszan időztél itt; de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek.
– Nem Egyiptomba indulok – mondta a fecske. – A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére?
Azzal ajkon csókolta a Boldog Herceget, és holtan hullott a lába elé.
Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos.
Másnap kora reggel a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren.
Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra.
– Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! – mondta.
– Ütött-kopott, de még mennyire! – harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről.
– Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette – szólt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál!
– Koldusabb már a koldusnál! – ismételték a tanácsosok.
– És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! – folytatta a polgármester. – Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.
És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát.
– Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé – jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.
Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák: mi történjék az érccel.
– Természetesen új szoborra van szükségünk – mondta -, és legyen az az én szobrom.
– Az én szobrom – mondta mindegyik városi tanácsos, és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak.
– Milyen különös – mondta a munkavezető az öntőműhelyben. – Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítanunk.
És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.
– Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb – mondotta az Úr egyik angyalának; és az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat.
– Jól választottál – szólt az Isten -, mert ez a kis madár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a Boldog Herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.
Vörösbegy és veréb beszélgetnek
titkairól az emberi életnek.
Vörösbegy kérdez: „Fel nem foghatom,
mért hajszolják magukat úgy agyon
az emberek! Van bajuk, gondjuk annyi,
nincs idejük örülni, hálát adni!
Pedig az élet oly szép valami!
Meg tudod ezt a kérdést oldani?”
„Sajnos nem lelek nyitjára az oknak,
mért küszködnek, gyötrődnek,
panaszkodnak,
mért – szól verebecske -, csak azt sejthetem,
nincs oly jó sorsuk, mint neked és nekem.
Miránk mennyei Atyánknak van gondja:
Ad eledelt, napsugarat naponta.
Tudja hiányunk, és kész, hogy segítsen.
S úgy látom, nekik ilyen Atyjuk nincsen”.
(Charlotte Friede – fordította: Túrmezei Erzsébet)
Az egész világ megállt ma reggel.
Tudod, miért? Mert egy 8 éves tankja üres lett.
A fiúk már az íróasztaluknál kezdték az iskolai napot, én pedig munkába készülődtem, amikor észrevettem, hogy a legkisebbem a fürdőszobában áll és az arcát törölgeti.
Megálltam az ajtónál és megkérdeztem, hogy jól van-e. Lecsorduló könnyek között nézett fel és megrázta a fejét. Amikor megkérdeztem, hogy történt-e valami, megint megrázta a fejét.
Leültem a kád szélére és az ölembe húztam. Mondtam neki, hogy néha a szívtartályaink kiürülnek, és ilyenkor újra kell tölteni őket.
Ekkor már zokogott a mellkasomon, én pedig szorosan öleltem.
Megkérdeztem, érzi-e, hogy a szeretetem feltölti őt?
Egy bólintással válaszolt, és a könnyek lassan alábbhagytak…
Vártam egy percet…
‘Elérte már a lábujjaidat? ’
Megrázta a fejét, nem…
„Oké, kicsim. Addig maradunk, ameddig csak kell. A munka most nem számít. Az iskola sem fontos. Ez itt ma a legfontosabb dolog, rendben? Visszatöltelek a csúcsra. Jó lesz? ’
Öleltem és öleltem, teljes szeretetemmel.
Még egy perc…, és még egy.
‘Érzed már, hogy tele van a szíved mami szeretettel? ’
‘Igen… ’
Szemébe néztem és láttam, hogy ragyogni kezd, telítődött, feltöltődött, és végre újra mosolyog! Én is.
Szóval figyeljünk egymásra! Lehet, hogy nem 8 éves vagy, lehet 28, 38, 48 vagy bármennyi, de időnként MINDANNYIAN üresen futunk, ahogyan ő tette.
Mindannyiunknak szünetet kell tartanunk, és meg kell állnunk egy pillanatra, hogy feltöltődjünk. Szentírás, ima, napfény, imádság, ének, nevetés, barátok, ölelések. Töltsd újra a „tankodat”, különben ok nélkül is túlcsordulnak az érzelmeid (düh, könnyek, harag, elcsukló hang és társai).
Állj meg egy pillanatra! Töltődj fel és segíts másnak is ebben. Ez a nap legfontosabb része.
A szeretet listája.
Néhány évvel ezelőtt hallottam egy középiskolai tanárnőről, aki a táblára felírta mindenki nevét, majd megkérte a diákokat, hogy másolják le a listát. Az óra hátralévő részében az volt a feladat, hogy mindenki neve mellé írják oda, hogy mi az, amit a legjobban szeretnek vagy csodálnak benne. Az óra végén a tanárnő beszedte az írásokat.
Hetekkel később mindenkinek a kezébe nyomott egy lapot. Mindegyik lapon egy diák neve szerepelt, alatta pedig az a huszonhat jó dolog, amit az osztálytársai írtak róla. Annyira sok szépet és jót fedeztek fel egymásban, hogy csak mosolyogtak, és szóhoz sem tudtak jutni az örömtől.
Három évvel később a tanárnőt felhívta az egyik volt diákjának, Robertnek az édesanyja. Robert nem volt jó magaviseletű gyerek, mégis egyike volt a tanárnő legkedvesebb diákjainak.
Az anya rettenetes hírt közölt: Robert elesett az öbölháborúban. A tanárnő elment a temetésre, ahol Robert barátai és volt középiskolai osztálytársai is beszédet mondtak. A szertartás végén Robert anyja odalépett a tanárnőhöz, elővett egy viharvert papírlapot, amelyet a tulajdonosa láthatólag sokszor szétnyitott, majd újra összehajtott. Elmondta, hogy ez volt az egyike azoknak a tárgyaknak, amit Robert zsebében a halála után találtak. Az a lista volt, amelyet a tanárnő olyan nagy alapossággal állított össze.
A papírlap láttán a tanárnő szemét elfutotta a könny.
Ekkor egy másik volt diák, egy lány, aki ott állt a közelben, elővette a saját gondosan összehajtogatott lapját, és elmondta, hogy mindig magánál tartja.
Egy harmadik diák bevallotta, hogy az ő listája bekeretezve függ a konyhában, egy következő pedig azt, hogy a felsorolást az esküvői fogadalmába is beépítette.
Ez a tanárnő annak idején arra kérte a gyerekeket, hogy vegyék észre a jót egymásban, és álmában sem gondolta volna, hogy ezzel valósággal átalakítja a belső világukat.
Jack Kornfield: A bölcs szív
Fekete István: Az öröm
Amióta az eszét tudta: az erdőt járta. Hallgatag volt, mint az apja, és kilőtt patronok zörögtek zsebében, mert puskához még nem eresztették közel. Elvégezte a falusi iskolát, és azután már segített apjának az erdőben. Ismerte a vadat, mint a testvéreit, és a másnapos, száraz csapák is megszólaltak előtte. Az erdő éjszakája ismerősen susogott, és a legvadabb éjszakában is úgy járt a keskeny csapásokon, mint a farkas. Tizenhét éves korában már vadorzót fogott. Ekkor gazdájától egy öreg puskát kapott ajándékba, és hivatalosan is segédvadőr lett. A puskát – gyönyörű, egycsöves szerszám volt – rendbe hozta, és boldogsága most már tökéletes volt.
Ha vad kellett a konyhára: csak neki izentek, és ha kedves vendég jött, ő vezette, mert akkor nem jártak hiába. Becsületes volt, mint maga az erdő, és nem a borravalónak örült, hanem a sikernek.
Egyszer apját baleset érte, s azóta annak kerületét is megkapta minden gondjával együtt. Ebben a kerületben aztán tisztult a gaz, szaporodott a vad, és orvvadász elkerülte, mert tudta, hogy a fiú nem tréfál.
Amikor apja felgyógyult, gazdája azt mondta:
– Fiam, végezd el a szakiskolát, hogy elfoglalhasd apád helyét, ha kiöregedik. – És könyveket kapott, hogy tanulhasson.
A könyvek merev hallgatásba burkolództak előtte, de aztán – amikor látták makacs szorgalmát – megszólaltak, és lassan otthon lett a betűk sűrűjében is. Bizonyítványa kitűnő volt.
Amikor hazakerült, apja megint betegeskedett, s így annak dolgát most már végleg átvette. Csakúgy, mint régen, de az iskola után most már nyíltabb szemmel és még ismerősebben járta a csalitokat.
Apja nemsokára meghalt.
Eltemette sírva, de zúgolódás nélkül, mert tudta, hogy az öreg fákat vagy a fejsze, vagy a vihar előbb-utóbb kidönti.
Aztán egyedül maradt, mert anyja már nem élt, testvérei meg szétszéledtek. Őszre járt az idő, amikor gazdáját kísérgette az erdőn, ki szokatlanul hallgatagon járta a cserkészutakat. De azért a kiszemelt bikát meglőtte. Amikor az elcsendesedett koronás urat nézegették, gazdája így szólt:
– Utoljára vadásztunk itt, fiam. Derék ember lettél, légy boldog, mint ahogy megérdemled, és szolgáld becsülettel új gazdádat – mert el kellett adnom az erdőt.
A búcsúzásnál keményen megmarkolták egymás kezét, de a földre néztek, mert szemeik túlságos csillogók lettek, amit röstell a férfiember…
Az új gazda hamarosan megérkezett. Egy jágerféle ember is volt vele, aki otthonosan járt ki-be az öreg erdőőri lakásban, és gazdájának sűrűn és hangosan azt mondta:
– Igeniss!
A fiatal vadőrt nemigen vették észre, és szarvasbakkok után érdeklődtek. Két ká-val. És hogy mekkora területeket fognak kiirtani már az idén.
Keserű lett a szája, és tisztességtudóan megmondta, hogy mely erdőrészek jönnek vágás alá. Az új úr és a jágerféle összenéztek.
– Ne legyen arra gondja, fiatalember… A lakáskulcsokat meg egy hónap múlva adja át az erdész úrnak, és jöjjön be a bizonyítványáért – mondta új gazdája élesen. – Az erdész úr régi, hűséges emberem, sajnos, magát kell elküldenem – tette aztán hozzá, amikor látta, hogy a vadőr belesárgul a váratlan hírbe.
Aztán kocsira ültek, és alig biccentve otthagyták őt gondolataival.
A hónap elszaladt. Első napokban értelmetlenül ődöngött az erdőn és a ház körül. Nem is tudta elhinni, hogy ott már mindennek vége. Ott született, és ha elgondolta, hogy az öreg ház ismerős zugai idegen lomokkal lesznek tele, és más nyitja a repedezett ajtót – szinte elállt a lélegzete. Ilyenkor kezével a levegőbe suhintott, mintha meg akarna valakit ütni.
Egyszer azt álmodta, hogy bent járt az új úrnál, aki azt mondta neki:
– Maradj, fiam, a helyeden. Hiszen csak tréfáltam…
Másnap felöltözött ünneplőbe, és bement gazdájához.
A konyha felől ment be, és csodálkozva látta, hogy az erdész úr cipőt pucol… Vörösen ugrott fel, amikor meglátta a vadőrt, és ráripakodott:
– Mit keresel itt? Takarodj a dolgodra!
Miért tegezi őt ez az ember – gondolta -, de azért csendesen elmondta, hogy gazdájával akar beszélni.
– Más dolga van annak, nem ilyen csavargókkal diskurálni.
Erre már elhagyta a béketűrés.
– Csavargó az öregapja! Nem magához jöttem.
Már-már ölre mentek, amikor kijött a zajra az új úr is.
– Micsoda lárma ez itt? – kérdezte.
Az erdész úr csak a kezével mutatott a vadőrre.
Az úr szája széle elfehéredett.
-Takarodj!
Amikor az ajtó bezárult utána, még hallotta:
– Piszok nép ez, nagyságos uram. Fegyvert fogott rám…
Nem is tudta, hogy ért haza.
– Miért…? Miért…!? – dörömbölt benne a kérdés.
Másnap aztán átadta az öreg ház kulcsait. Árendás szobát vett a faluban, s a pár szúette holmi odakerült.
Szédülten, betegen ült pár napig szobájában, aztán felugrott, és kirohant az erdőre.
Múltak a hetek. Hajnalban kelt, mint máskor. Bújta az erdőt, és gombán élt meg kenyéren. Esténként pedig a kérvényeket körmölte. Ami kis pénze volt, az elment bélyegre, papírra.
A válaszok nagyrészt egyformák voltak:
– Előjegyeztük… Az állást betöltöttük… – vagy válasz sem érkezett levelére.
Később éhezett. Elfogyott a gomba, meg a szamóca is. Ebben az időben már éhségtől szédelegve járt az erdőn. Egyszer csak puskalövést hall. Nem is messze.
– Utána! – gondolta, mintha ő őrizné most is a vadat.
Nem volt nehéz dolog az erdész urat becserkészni. Egy őzsutát bontott fel éppen nagy igyekezettel. Amikor mögéje ért, megszólalt:
– Őzsutát…, tilos időben… ? – mert akkor még nem volt szabad sutát lőni.
Az erdész kimutatta sárga fogait:
– Ki engedett ide, te gazember…? – és puskájához nyúlt.
– Az a gazember, aki a törvényt meg nem tartja, erdész úr – mondta az „erdész urat” megnyomva, mert akkor már tudta, hogy az erdész úr azelőtt kocsis volt. És otthagyta. ‘
– Hát ezeknek mindent lehet? – ágaskodott benne a kérdés, és úgy érezte: meghalt a törvény az erdőn.
Este egy kis kenyeret rágott, melytől csak éhesebben feküdt le. De hajnalban már felébredt az éhségre. Felkelt, hogy vizet igyék, amikor megakadt szeme a puskáján. Ingerlő hússzag ütötte meg az orrát…
– Úgysincs már törvény az erdőn – gondolta, és gyorsan öltözni kezdett. A rövid puskát köpenye alá fogta, és egy óra múlva már durrant is az öreg jószág az erdőszélen. A puskát elrejtette kint, a nyulat pedig megsütötte, és vad étvággyal majd az egészet megette.
Ettől kezdve aztán nem éhezett. A korcsmáros szívesen átvette a vadat. Pénzt adott érte, meg kenyeret. Bort is néha.
– Valami gazember jár az erdőn! -jelentette ebben az időben az erdész úr gazdájának. – Hallom a lövéseket, és találok kidobott belső részeket. Gondolom, kicsoda, de ha meglátom: ütött az órája… – verte a mellét.
Meglátni azonban nem tudta. Hol itt, hol ott, alkonyattal, hajnalban durrant a puska, s csak a véres jeleket lehetett megtalálni. Ekkor már a csendőrök is figyelték a volt vadőrt. De hiába volt minden.
Az új úr tajtékzott:
– Ritka nagy marha vagy te, Jóska. Az a taknyos az orrodnál fogva vezet. Látszik, hogy ostornyél volt eddig a kezedben.
– Megölöm…! Megölöm…! – hörögte ilyenkor az igazságtól mélyen megbántott erdész úr.
De kit? Még árnyékot sem látott soha. Néha hetekre csend volt az erdőn, és már azt hitte, rossz álom volt az egész, amikor megint csak végigcsattant a lövés valahol, szinte gúnyosan, és visszhang dobálódzott a csattanással: haha-haha…
– Utána hiába járok – látta be végre az erdész úr -, de meglesem… – És lesett, leskelődött, várt egész addig, míg egyszer egészen közel szólt a puska, és az öreg bükkfa szilánkjai az erdész úr kalapjára hulltak, merthogy a golyó alig egy arasszal a feje felett vágott be a fába…
Homályos alkonyat volt ekkor, de az erdész úr arca fehér gyolcsként világított. Amikor remegő lábai engedték, rohant hazafelé. Az úton éppen a csendőrökbe botlott.
– Uraim – dadogta -, gyilkosság! Azaz meg akart gyilkolni.
– Kicsoda? – kérdezték a csendőrök.
– Az a gazember. A volt vadőr. Ujjnyival lőtt a fejem fölé. – Futva mentek a kis árendás szobáig, hogy lesbe álljanak, s elfogják, amikor hazajön, mert ők a legrövidebb úton mentek, s a másiknak órás kerülőt kellett megtenni. Az erdész úr kötelet gondolt szerezni, hogy megkötözzék, és úgy hajtsák végig a falun…, de a csendőrök leintették.
Már jó ideje várakoztak a szegényes pitvarban, amikor zaj hallatszott a vadőr szobájából.
Benyitottak. Az erdész úr csuklani kezdett… Ott ült és kérvényt írt akkor is a vadőr. Már egy egész oldal megvolt… A csendőrök mosolyogtak.
– Ez bizony alibi – mondták, és eltávoztak.
– Uram – mondta otthon az erdész úr -, alázattal kérem, tessék nekem belső szolgálatot adni. Családom van. Meggyilkol az a gazember.
Az új úr bajuszát rágta, és a csendőrökért küldött.
– Tökéletes alibije van – mondta az őrmester -, nem lehet tenni semmit. De valamit tanácsolhatnék – mondta. – Az erdész úrnak úgyis terhes a szolgálat, tessék visszafogadni a volt vadőrt. Másként nehezen szabadulunk tőle. A legjobb vadőr a legnagyobb orvvadászból lesz.
– Igaza van – mormogott -, erre már én is gondoltam. Azt mondják, nagyon ügyes ember…
A vadőr akkor is a kérvényét írogatta, amikor hívatták.
– Hát felfogadom – mondta az új úr -, de aztán rend és csend legyen az erdőn.
– Uram, az erdőn csak én leszek, meg a vadak – mondta, és szeme hálásan nézett új gazdájára.
Szédült-boldogan támolygott ki az utcára. Az őrmester mintha várta volna.
– Pali fiam – mondta, és jóság volt a hangjában -, holnap menj be a főbíró úrhoz, mert úgy gondolom, újra kellene esküt tenned…
Másnap elrakta kis motyóját az elhagyott öreg házban. Kiült a padra – mint régen -, és pipára gyújtott, mint az apja szokta.
Langyos őszi ragyogásban fürdött az erdő, és amikor pipáját kiverte, megszólalt magában vidáman:
– A fene se érti az egészet! Gazembernek kell az embernek lenni, hogy becsületes ember lehessen.
(1935)
**
Az érdem címmel jelent meg a Nimródban, 1935. december 20-án.
Az öröm címmel tartalmazza az Öreg utakon (1944) c. kötet, Az érdem címmel pedig a Rózsakunyhó (1973).
A Szív ott feküdt magányosan az utcán, a jéghideg, esőáztatta, csillogó macskaköveken. Fázott és remegett, nyirkos volt az egész teste. Jégkristályként megfagyott könnycseppek borították be hanyagul és ridegen.
Elhagyták?
… vagy elveszítették?…
Senki sem tudta. Kamráin régi sebek, repedések, szorítások nyomai látszottak. Széttépett ereiből cseppekben bugyogott a borostyánvörös vér s lassan hatalmas tócsát képezett a járda közepén.
- Pedig hűséges és dolgos féltő és gondoskodó, egyszerűen szerető szív, – mondták az emberek akik felismerték.
A többi járókelő pedig csak sajnálta… milyen kár!
… egy élettől duzzadó Szív, s mégis utcára került.
Talán azért maradt egyedül, mert nem kellett senkinek, s gazdája sem bírta tovább cipelni. Bizonyára nyomta, szúrta és időnként sajogva feszítette szét mellkasát. Ezért megvált tőle, s kidobta, mint egy kóborkutyát. Elhatározta, hogy ezentúl ésszel él és nem szívből…
Hogy végleg hagyta – e el?… azt senki sem tudja, talán még ő sem. Most ott fekszik árván és elhagyottan, még gyengéden dobog ugyan, de már nem küzd, s egyre fárad. Azt mondják, hogy még így is gyönyörű. Hatalmas, élettől duzzadó, és lávavörösen csillog az éjszaka koromfekete sötétjében, de félő, hogy lassan kihűl majd, mint a vulkán hamutengere s osztrigaszürke rideg kővé válik..
Ha arra sétálnál, kérlek nézz a lábad elé!… s vigyázva lépj!… nehogy rátaposs!
Inkább emeld fel!… féltőn, óvón és szeretettel!
Ha mégsem tennéd, akkor csak kerüld ki óvatosan!
… hátha túléli.
(Nagy Ilona) - Fagyi
- Egy fagyizóba belépett egy kissrác. Szerény, visszafogott öltözet, anya által nyírt frizura.
- Leült a sarokba egy asztalhoz. Odament a felszolgálólány – Mit hozhatok?
- Mennyi egy kehely fagyi, tejszínnel? – kérdezte a kissrác.
- Nyolcszáz Forint – mondta a lány.
- A fiú elkezdte számolni az aprót, amit a zsebkendőjéből vett elő…
- A másik asztalnál lévő család lenézően, türelmetlenül méltatlankodtak, hogy miért nem inkább őket szolgálják ki, meddig kell várni egy kis csóróra…
- És… mennyi tejszín nélkül?
- Az hatszázötven Forint mondta türelmesen és kedvesen a felszolgálólány…
- A fiú még számolt kicsit, majd azt mondta, hogy akkor kér egyet tejszín nélkül.
- A lány kihozta a fagyit tejszín nélkül, majd kiszolgálta a családot is.
- Amíg a fiú evett a család rajta kuncogott – a csórónak nem tellik tejszínre…
- A srác kikérte a számlát, kitette az apróját az asztalra és elment.
- Amíg a lány számolt a szomszédos asztal röhögött – Na megvan? kérdezte megvetően az apa a családból?
- Igen, nyolcszáz Forint.
- Csend lett.
- A kisrác lemondott a tejszínről, hogy adhasson jattot a kiszolgálónak. A lánynak, aki kedves volt vele akkor is, amikor mások lenézték.
- Úrnak lenni nem gazdagság kérdése. Kedvesnek lenni sem…
AZ ANGYALOK ARANYKÖNYVE
Az utca szélén állott egy öreg koldusasszony. Rongyos, vékony volt a ruhája, majd megvette szegényt az Isten hidege. Mert tél volt, hideg tél, fújt a szél kegyetlenül.
– Adjatok, adjatok, amit Isten adott, – könyörgött az öreg koldusasszony a járókelőknek, de a szörnyű hidegben bizony csak kevesen állottak meg s dobtak egy-két krajcárt neki.
A többiek közt egy prémes bundás úr is megállott egy pillanatra, hogy alamizsnát adjon, de le kellett volna húzni a jó meleg kesztyűt, hogy előszedje a pénzes tárcácskáját, meggondolta hát a dolgot s mondta:
– Bizony, bizony, szomorú dolog ez, szegény asszony, hogy koldulnod kell ebben a szörnyű hidegben!
Mondta, mondta, de a kesztyűt nem húzta le, alamizsnát nem adott a szegény öreg asszonynak. Sietett haza a jó meleg szobába. De az öreg asszonynak a jó szó is jól esett s hálásan nézett a prémes bundás úr után.
Abban a pillanatban fényes úri hintó állott meg a koldusasszony mellett. Nagy úr ült a hintóban, megesett a szíve a fagyoskodó asszonyon, kihúzta zsebéből a pénzes tárcáját, találomra kivett belőle egy pénzdarabot, aztán kinyitotta a hintó üveges ajtaját s odadobta a pénzdarabot az asszonynak.
– Huh, de hideg van! – rázkódott össze a nagy úr s hirtelen becsapta a hintó ajtaját, de közben észrevette, hogy egy darab aranyat vetett ki a havas útra. Ahogy az aranyat megpillantotta, megbánta, hogy meg sem nézte mit esz ki a tárcájából s mondta magában:
– Ej, ej, kevesebbet is adhattam volna neki. No, de már mindegy. Majd visszafizeti a jó Isten.
Aztán tovább ment a hintó, a nagy úr hazaért a fényes palotába, de a jó meleg szobában is mindazon a darab aranyon járt az esze.
– Tulajdonképpen nem is volt oly túlságosan hideg, – mondta magában. – Kár volt úgy elsietnem a dolgot. No de, – vigasztalta magát, – néhanapján bőkezű is lehet az ember. Majd visszafizeti az Isten.
Közben hazasétált a prémes bundás úr is, várta a pompás ebéd a barátságos meleg szobában, de hiába ült az asztal mellé, nem volt étvágya. Folyton az öreg koldusasszony járt az eszében.
– Lám, lám, de szívtelen voltam! Bizony, nem fagyott volna meg a kezem, ha lehúzom a kesztyűt róla s adok egy-két hatost annak a szegény asszonynak.
Felugrott az asztal mellől, hirtelen fölvette a bundáját s kisietett az utcára hogy megkeresse a koldusasszonyt. Ott volt az asszony ugyanazon a helyen s bár sovány keze majd megfagyott, turkált a hóban s közben fel-felsírt:
– Oh Istenem, Istenem, de szerencsétlen vagyok!
– Mit keresel a hóban, szegény asszony? – kérdezte a prémes bundás úr.
– Ó, ne is kérdje, uram. Egy jószívű úr hintajából egy aranyat dobott nekem, de úgy eltűnt a hóban, hogy nem találom.
– Sose keresd, jó asszony, – mondotta a prémes bundás úr – jere velem.
Kézen fogta az álmélkodó asszonyt, elvezette a házába, leültette az asztala mellé s megebédeltette. Ebéd után adott neki jó meleg ruhát s az elveszett arany helyett aranyat.
– – – – – –
Az angyalok, mint rendesen, ennek a napnak is beírták a történetét az ő vastag aranykönyvükbe, de nem írták be a tévedésből dobott aranyat, ellenben első helyen írták be, hogy az a prémes bundás úr megbánta szíve keménységét s a hideggel, a széllel nem törődve, a meleg szobából másodszor is kiment az utcára, hogy adjon a szegénynek abból, amit a jó Isten adott őneki.
http://tanmesek.blogspot.com/2010/11/az-angyalok-aranykonyve.html