Február

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Februárban Kovács Zoltán, a budapesti Szent István-bazilika helyettes plébánosa ad útravalót.

február 13.

Szöget üthet a fejünkben, vajon miért van az, hogy Jézus a dadogva beszélő süket embernek „fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét”. Egyszerűbben nem ment volna ez a gyógyítás? Persze, hogy Jézus előtt ez a gesztus nem a gyógyítás megkerülhetetlen feltétele. Ő sokszor a szándékosan legegyszerűbb jelek és gesztusok által vési e világban élő tanítványainak szívébe jelenlétét és a kegyelem hatékony működését. Vízzel keresztelünk, kenyér és bor lesznek Jézus Testévé és Vérévé, olajjal kenünk meg betegeket… Mindennapjaink legegyszerűbb jelei és eszközei lesznek a szentségek anyagává. Hiszen a Fiú az anyagvilágban való létezést is vállalta, éppen a mi üdvösségünkért!

február 12.

Könnyű volna a mai olvasmánnyal felületes párhuzamot vonva azt állítani: lám, Ádámot is a kígyó által félrevezetett Éva csábította bűnre, és ez ismétlődött meg az idős Salamon életében, akinek szívét szintén asszonyai térítették el az igaz hittől. De nem az itt a kérdés, hogy a nők csábítják-e bűnre a férfiakat, vagy fordítva. Hanem az, hogyha eluralkodik rajtunk az érzékiség, az eltompítja az értelmünket, és igenis bálványokat hozhat az életünkbe. Hány Krisztus-hívő lesz a bujaság, az érzékiség, a pornográfia rabjává! Bűnös ragaszkodások ezek, melyek észrevétlenül „kis istenként” dirigálnak, hangosabban, mint az Úr csendes, jóra hívó szava. És akkor ki is, mi is az első az életünkben?

február 11. Betegek Világnapja

Sába királynője Salamon királyt hallgatja, és bölcsességének őszinte csodálójává lesz. Ahhoz, hogy a mindenség Királya a názáreti Szüzet királynőnkké tegye, először az isteni Ige hallgatójává, csodálójává, befogadójává formálta. De végtelenül gazdaggá is tette Máriát, aki már fogantatásában „kegyelemmel teljesként” ragyogott, mindvégig megőrizve érintetlen tisztaságát. Ezért is mutatkozik be így Lourdes-ban Bernadettnek: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.” Az ő szívéből így nem fakadhat semmiféle tisztátalan, ami őt magát vagy mást beszennyezhetne. Nekünk, akik nem büszkélkedhetünk ezzel, szükségünk van a mennyei Orvosra, akihez Szűzanyánk, a betegek gyógyítója készséggel elvezet.

február 10.

Szent Skolasztika is tapasztalta: életének hajtómotorja a mély imádság, a szent helyre való visszavonulás, mely indítást ad minden további tevékenységhez és a szenvedések áldozatos viseléséhez. Salamonnal együtt jó néha nekünk is rácsodálkoznunk: „valóban az emberek közt lakik az Isten a földön? Nézd, az egek és az egek ege sem képesek téged befogadni, nem is szólva erről a templomról, amelyet építettem”. Isten csodálatos jelenléte mégis megengedi, hogy a frigyládában, a Szűzanya méhében vagy akár egy kegyhelyen is megtapasztalható legyen a végtelen Isten mindent átható közelsége. Engedek-e néha a templom vonzásának, hogy oda betérve csendben elmerüljek Isten imádásábam.

február 9.

Mindent megteszünk, amit az Úr parancsol!” – hangzik az Ószövetség megkötésénél Isten népe részéről. „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” – válaszolja a názáreti Szűz az angyalnak az Újszövetség hajnalán. Mindkét konszenzusnak hasonlók a következményei: ott Isten mintegy „kézzelfogható” jelenléte a szövetségládával és az őket beárnyékozó felhővel, itt pedig a Fiú isteni személyének élő jelenléte Mária méhében, az új szövetség frigyszekrényében, melyet előzőleg szintén az Úr Lelke árnyékozott be. Isten jelenléte nem elsöprő, hanem gyógyító. Ezt tapasztalja a megannyi beteg is, akiknek elég csak érinteniük Jézust, máris a Lélek újjáalkotó erejét érzik tagjaikban.

útravaló Úgy tudok hiteles és megbízható „világosság” lenni mások számára, ha már magam is megtapasztaltam a sötétség nyomasztó terhét, s közben engedtem, hogy Isten a szívembe vésse: éjszaka a nap nem szűnt meg létezni, csak én most nem látom, ezért vagyok vaksötétben. De Jézus, „felkelő Napunk a magasságból” biztosan érkezni fog, és az ő fényében csillan meg a mi sokszor sötétben, homályban megpróbált szívünk is. Ez tesz bennünket igazán a „világ világosságaivá”, olyan emberekké, akik képesek fényt bocsátani a környezetükbe, és a még homályban botorkáló szíveket hozzá, minden világosság forrásához vezetni.

Napi útravaló: https://www.magyarkurir.hu/hirek/utravalo-2026-februar-8-evkozi-5-vasarnap

Kispap voltam, amikor egyszer hajnalban hajat nyírtam. A folyosó villamoshálózata a ház azon részében elavult volt akkoriban, ezért, ha már többen is üzembe helyezték kávéfőzőiket vagy más energiaigényes eszközeiket, előfordult, hogy hirtelen áramszünet lett a szobákban. Félig lenyírt fővel nem igazán vállalkoztam rá, hogy én legyek, aki visszakapcsolja a főkapcsolót. Nem akartam megkockáztatni, hogy közröhej tárgyává legyek, ha valaki meglát így a házban. Hála Istennek, hamar megoldotta a helyzetet valaki más, így folytatódhatott a saját kezű borbélymunka. Elöljáróink egyszer aztán megelégelték a gyakori áramkimaradást. Hamarosan szerelők jöttek, akik teherbíróbb rendszert kezdtek kiépíteni. A munkálatok átmenetileg még nagyobb kellemetlenségeket okoztak, de amikor elkészült az új hálózat, a korábban említett incidensek többé már nem fordultak elő.

Nekünk, akik Jézus szavai szerint a „világ világosságai” vagyunk, szintén vannak hirtelen jött vagy hosszan tartó sötétségek az életünkben, melyek nem kevés bosszúság forrásai. És akkor azt érezzük: oda a világosság! Emberi dolog, hogy ilyenkor megijedünk, és tapogatózni kezdünk. Egyes esetekben talán még türelmetlenül szitkozódni, kapkodni is, kockáztatva, hogy közben mi magunk is megsebződünk, és netán másokat is megsebzünk. A karbantartót okolni könnyebb, mint kreatívan megoldást keresni. Pedig, ha a „nagy Villanyszerelő”, a világ Világossága megengedi az életemben a sötétséget, azt nem ellenem, hanem értem engedi meg. Azért, hogy „áramtalanítva” javítsa, erősítse, még ütőképesebbé tegye a „hálózatomat”. Hogy ne a korábbi hitem halvány fényű „izzói” vezessenek az utamon, hanem hitéletem „felsőbb osztályba” lépjen. És menyire jó lesz tapasztalni a „hálózat” megújulását, azt, hogy a jól megélt krízis éjsötétjében megerősödött, biztosabbá vált hitéletem teherbíróbb lett, és immár sokkal jobban állja a próbákat, mint a régi, szegényesebb hitem!

Kegyelmi életünk lángja is sérülékeny, egészen könnyen el tud lobbanni a súlyos bűnök következtében. De Krisztus világossága képes újra meg újra felizzítani azt bennünk. Persze illúzió volna azt gondolni, hogy már kész fényforrások vagyunk, ezért ugyanis nekünk magunknak is tennünk kell! Fényünk valójában nem a sajátunk, hanem Krisztus világosságának tükre, ha engedjük, hogy ő ragyogja be az életünket. Ő a „világ világosságait” is neveli, mégpedig sokszor a krízisek sötétsége által, amelyben előbb-utóbb megtanuljuk: Isten a sötétben is Isten. Jogosan teszem fel a kérdést: hogyan tudok én magam a „világ világosságaként” ragyogni, ha történetesen engem is belső sötétség kínoz? Isten a kis fényforrásokat is folyton alakítja. Éppen úgy tudok hiteles és megbízható „világosság” lenni mások számára, ha már magam is megtapasztaltam a sötétség nyomasztó terhét, s közben engedtem, hogy Isten a szívembe vésse: éjszaka a nap nem szűnt meg létezni, csak én most nem látom, ezért vagyok vaksötétben. De Jézus, „felkelő Napunk a magasságból” biztosan érkezni fog, és az ő fényében csillan meg a mi sokszor sötétben, homályban megpróbált szívünk is. Ez tesz bennünket igazán a „világ világosságaivá”, olyan emberekké, akik képesek fényt bocsátani a környezetükbe, és a még homályban botorkáló szíveket hozzá, minden világosság forrásához vezetni. 

február 7.

Az ifjú Salamon király alázattal veszi tudomásul kicsinységét. Nem is akar a saját erejére vagy szellemi képességeire támaszkodni, hanem egyedül csak Istenre. Ugyanakkor azt is nagyon jól tudja, hogy az Úr nem fogja megoldani helyette a gondokat, hanem segít, hogy vele együttműködve ő maga vegye kézbe, amit kell. Amikor a szobában villanyt gyújtunk, nem a bútorok mennek el az utunkból, hanem a fényben magunk ítéljük meg, merre menjünk és merre ne. A Lélek világossága is hasonló: nem helyettünk, hanem értünk dolgozik. Ha a Bölcsesség Lelkét kérjük, mi se számítsunk kész megoldásokra, hanem ítélőképességünket segítő mennyei világosságra. Mária, a Bölcsesség Széke is útmutatónk a Bölcsesség Forrásához.

február 6.

Sirák fiának könyve dicshimnuszt zeng Dávid királyról és az ő nagy tetteiről. Maradandóbb emlékezet ez, mint bármely, csillagként feltűnő, majd lehanyatló celeb emléke, aki önmagára és a producerekre hagyatkozva emelkedik fel, majd kényszerűen átadja helyét az utána következőnek. Dávid, bár nem volt hibátlan, az Úr vezetésére támaszkodott, így lett igazán maradandó az emlékezete. Ennél is magasabb szintű Keresztelő János tisztelete, aki az igazságért a vérét is ontotta. S ugyanilyen tiszteletet érdemel Krisztus minden vértanúja, a mai nap szentjei, a japán vértanúk is, akik nem csupán példakövetők voltak, hanem életük átadásával a legtökéletesebben hasonultak a keresztre feszített Mesterhez. Ez a hősiesség érdemel maradandó emlékezetet.

február 5.

„Légy bátor, és bizonyulj férfinak!” A mai olvasmányban Dávid intését halljuk, amit a fiához címzett. Erről eszembe jut, hogy annak idején a szemináriumban humorosan, de szándékosan éppen ezzel a mondattal buzdítottuk egymást, amikor valamelyikünk túlságosan rettegett egy-egy közelgő nehéz vizsgától, vagy éppen valami konfliktust kellett megfelelő fellépéssel kezelnie. De a bátorság nem csupán férfiúi sajátosság. Hiszen az ifjú Ágota is erről tesz tanúságot. Az elvei mellett kiálló Slachta Margitról azt mondták: „ő az egyetlen férfi a Nemzetgyűlésben”. Bárhová sodor is az élet, bátorságra és józan ítélőképességre mindig szükség van. Az Erősség Lelkére e tekintetben is ráhagyatkozhatunk. Ő nem „fickóskodásra”, hanem igaz bátorságra tanít.

február 4.

Az olvasmányban Izrael Istene „ütközik meg” a népszámlálás hitet és bizalmat nélkülöző aktusán, az evangéliumban pedig Jézus csodálkozik szülőföldje lakóinak hitetlenségén. De míg Dávid király bűnbánatot tart, addig ennek nyomát nem igazán találjuk az újszövetségi történetben. „Hiszem, ha látom” – mondják sokan. Ám ez sem mindig igaz. Ha valakinek nincs elegendő hite, azt a csodák sem fogják meghatni, mert hiányzik a szívéből az az élő Istenhez vezető természetfölötti híd, ami a rendkívüli jelenségek láttán segítene neki rátalálni az élő Istenre. Az Úr előtt meghajló élet, fejezze ki azt a bűnbánat vagy a teljes önátadás, mindig kész befogadni Isten tetteit, csodavárás nélkül is.

február 3.

Lukács evangélista, Kozma és Damján, Giuseppe Moscati, Batthyány-Strattmann László a megdicsőült Egyház orvos tagjai. Szent Balázst nyilvánvalóan nem soroljuk ide, neki más a hivatása, közbenjárásával mégis gyógyulást esd ki a fuldokló fiú számára. A Szűzanyát is szoktuk „Betegek gyógyítója” névvel illetni, az igazi orvosunk azonban mégis Jézus, akinél ő is közbenjár gyógyulásunk érdekében. Az Üdvözítő a mai evangéliumban is gyógyít: a vérfolyásos asszony és Jairus lánya részesülnek e kegyelemből. Balázs története pedig emlékeztessen bennünket arra, hogy ha „torkunkon akadna” valamilyen rossz hír vagy esemény „szálkája”, a szentek mellettünk állnak, és orvosunkhoz, Krisztushoz tudnak vezetni minket.

Útravaló – 2026. február 2., Urunk bemutatása, Gyertyaszentelő Boldogasszony

Nézőpont – 2026. február 2., hétfő | 5:00 1

Hosszú várakozás teljesedik be: az istenfélő, igaz Simeon meglátja a Gyermekben a várva várt Messiást, a Világ Világosságát. Mária és József, Simeon és Anna a mai ünnep fontos szereplői. De a főszereplő mégis a legkisebb, a legcsendesebb: Jézus. A Szűzanya az Újszövetség frigyszekrénye, aki méhében hordozta Isten testet öltött Igéjét. Most ő hozza a templomba Fiát, akinek teste minden szent hely forrása: benne a mindenek fölött álló Isten „helyhez kötötten” él közöttünk. A simeoni prófécia Máriának szól, de ránk is vonatkozik: a világosság fiaiként sem mentesülünk az áldozathozataltól. A gyertyák lángja ma emlékeztet: a Világ Világossága számít arra, hogy az ő fényét vigyük a világba.

február 1.

A mennyország Magna Chartájának nevezik sokan a mai evangéliumi részt. Nem is olyan régen, mindenszentek napján hallhattuk a hegyi beszéd ezen ünnepélyes kijelentéseit. Kicsit más azonban a mennybe tekintve, megdicsőült testvéreink „hazaérkezett” társaságának örvendve hallani ezekről a „boldogságokról”, és megint más, amikor a földi kudarcok, csalódások, pofonok tengerében, a hit iránytűjét szívünkön szorongatva próbálunk a magunk számára meggyőző választ találni arra a kérdésre: miért is vagyok én most ennyi baj és szenvedés közepette boldognak mondható? Miért és hogyan lehetnek boldogok, akik sírnak?

Igen, a könny az emberi szemekben csillogó, feltűnő jel, amit nehéz elrejteni. Kifejezhet örömet, fáradtságot, és lehet pusztán érzelmektől nem kísért testi jelenség, amelynek oka például a hagymatisztítás vagy az allergiás reakció. Általában mégis emberi fájdalmakat, sötétséget sejtünk a könnyek mögött. Árulkodnak a síró ember lelki terheiről, belső görcseiről, feloldhatatlannak tűnő elakadásairól vagy épp az ezektől való – legalább pillanatnyi – megszabadulásról, megtisztulásról. A passió című filmben több elgondolkodtató jelenetet, gesztust is láthatunk. Az egyik ilyen mélyreható jel az Atya hatalmas könnye a Fiú kereszthalálakor. És éppen ez a mi boldogságunk forrása: ha könnyeink, nehézségeink megszentelődnek, Istennek tetsző áldozattá lesznek. Ő közénk jött, emberré lett Fiában, és éppen ez el is gondolkodtat: Isten nagyon is érti, átérzi az emberi könnyeket. Maga Jézus is megérti a síró embert. Ő is a lelke mélyéig megrendült, amikor igazán átérezte barátja, Lázár halálát és a nővérek gyászát. Ő maga is könnyekre fakadt, amikor Jeruzsálem romlottságával szembesült. Őt is megérintette az egyetlen fiát gyászoló özvegyasszony mély fájdalma. A műkönnyeken, hisztériás megnyilvánulásokon persze Isten sem hatódik meg. A valódi könnyeket azonban jön, hogy letörölje, és a leendő boldogságot előre jelző „sós vizű forrássá” tegye.

Egyetlen síró gyermek, egyetlen gyászoló lélek sem menne sokra azzal, ha azt hallaná: igen, látom könnyeidet, vágd magad térdre és imádkozz, majd Isten megvigasztal… Ezekben a helyzetekben Isten éppen rám számít: legyek én a kinyújtott karja, közvetítsem irgalmas szeretetét, atyai ölelését. Tegyem megélhetővé, valóságosan megtapasztalhatóvá a bánkódó számára: most én vagyok itt melletted, mint keresztutadon könnyes és verejtékező arcodat letörlő asszony, mint a keresztedet együttérző szeretettel átölelő Mária, mint a testvéred! És akkor a könnyek vízfüggönyén már átsüt a mennyei boldogság hamisítatlan fénye. Isten közel jön a szenvedőhöz. Személyesen is, testvéreimen keresztül is.

Fontos elhatározás lehet az is, hogy én magam soha ne legyek könnyek okozója. Nem akarok senkit magára hagyni sírásában. Jézus nemcsak kétezer éve küldte gyógyítani apostolait, hanem minket is küld, itt is, most is. A Föltámadott sebei, melyeket övéinek megmutat, húsvét győzelme következtében már „gyógyultan” ragyognak. Ha én is kölcsönadom neki segítő kezemet, figyelmes tekintetemet, vigasztaló szavaimat, akkor már engedtem, hogy általam is gyógyítsa a megsebzett testvért. És együtt sejtsük meg: nem a könnyeké a végső szó, azok fontos szerepet tölthetnek be Isten tervében, üdvösségünk egyengetésében. Épp ezért „boldogok, akik sírnak”.