Útravaló

Szeptember

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Juhász Ferenc miskolci plébános ad útravalót.

szeptember 12.

Az óvodában a nevünk helyén jelek szerepelnek: virág, cica és így tovább. A kollégiumban csupán számokat kaptunk a ruháinkra, hogy mosatáskor el ne keveredjenek. A régi időkben monogramot varrtak a zsebkendőre, a párnára vagy valamely becses ruhadarabra a kedvesnek. Ha szeretünk valakit, szívesen becézzük. A Bibliában is gyakran történik így. A mai evangéliumban azt halljuk, hogy Erzsébet nem Máriának szólítja a megpillantott ifjú rokont, hanem így fordul hozzá: Uramnak anyja. Jézust pedig így említi: méhednek gyümölcse. Ha elindulunk ezen a szálon, eljutunk egészen a Loretói litánia hosszú felsorolásáig, amelyben kultikus jelek foglalják magukba a legkedvesebb nevet, Jézus édesanyjának, Máriának nevét.

Magyar Kurír

szeptember 11.

Péter egyszer így szólt Jézushoz: Nézd, mi mindent elhagytunk, mi lesz a jutalmunk? Úgy tűnik, mintha most kapna választ. Péternek emlékeznie kell, hogy a hatalmi törekvések boldogtalanná teszik az embert. Az Úr kijelölte a határokat mindazok számára, akik a követői lesznek. A határokat úgy húzta meg, hogy azok közel esnek az emberi lét fájdalomzónáihoz: mint amikor a szülő kitisztít egy sebet a gyermeke testén. Nem azért boldogok, mert szegények, hanem azért, mert rövidesen már nem lesznek azok. Nem azért boldogok, mert sírnak, hanem mert nemsokára nevetni fognak. A szövegből az is kitűnik, hogy az első keresztények még harcoltak azok ellen, akik a társadalmi igazságtalanságokat okozzák.

Magyar Kurír

…és ma miért nem harcolnak ellene?…

szeptember 9.

Jézus nyíltan száll szembe a hatalommal, nem csak arc nélkül, a háttérben meghúzódva „kommentel”. Érdemes megfigyelnünk nála, hogy szavaival tudatosan szembesíti azokat, akiknek nem tetszik, amit mond. Az erővel szemben a természetfölötti erőt alkalmazza. Nem szerettem volna annak a szegény betegnek a helyében lenni, aki, mint egy „állatorvosi ló”, prezentációs példává vált. Hihetetlen indulatok kereszttüzébe került azáltal, hogy Jézus meggyógyította. Milyen lehet az, amikor Jézus végignéz valakin? Nem könnyű bizonyítani, hogy ezek az emberi érzések függetlenek attól, ami történik, s a támadói már régen megengedték maguknak Jézussal szemben, hogy gyűlöljék. Semmivel nem lehet meggyőzni őket. Erre mondják, hogy „falra hányt borsó”.

Magyar Kurír

szeptember 8.

Jézus az első logopédus – talán nem bántó kimondani ezt. Semmi kétségem efelől, hiszen ő Isten Logosza, kezdettől kimondott igéje. Ha valaki, akkor ő ismeri a beszéd és a szavak erejét, fontosságát. A kimondott és a kimondatlan szavak arra utalnak, hogy a beszéd képessége isteni adomány, ami olykor hiányzik. Babits Mihály unokaöccse, a találkozásunkkor nyolcvanhat éves Babits Sándor Ottawában az egyik mise után bejött a sekrestyébe, és azt kérdezte, hogy most már mindig onnan fogok-e prédikálni, ahonnan ma. Mondtam, hogy igen. Erre ő: Akkor én átülök egy másik helyre, mert tudja, tisztelendő úr, ahol most ültem, ott rosszul hallottam, amit mondott. És életemben annyi mindent hallottam már rosszul, hogy azzal szektát lehetne alapítani. Ez a mondat aforizmává lett bennem. Jól érteni csak azt lehet, aki jól beszél.

A csecsemő, amikor megszületik, többféle vizsgálaton esik át, megnézik azt is, hogy jól lát-e, hall-e. Ha találnak valami eltérést, még az élet első hónapjaiban megpróbálják rendbe hozni. Minél később derül ki egy-egy hiányosság, annál nehezebb javítani a dolgon. Mindennek megvan a maga ideje a fejlődésben is, és ha rendellenességet találunk, azt érdemes idejében orvosolnunk, mert később már nem lehetséges, vagy csak igen nehezen.

Jézusban azt is csodáljuk, hogy bármikor bárkivel találkozott, meg tudta gyógyítani, helyre tudta hozni a hibát. Nem mondta senkinek, hogy miért most jössz, amikor már késő; azt sem, hogy nem tudok segíteni rajtad, mert már öreg vagy a gyógyuláshoz. Nem! Egyet szokott megkérdezni: hiszed-e, hogy meggyógyulsz? Ha az illető hitte, akkor meggyógyította.

A mai evangéliumban azt hallottuk, hogy a Názáreti Jézus megnyitotta valakinek a fülét és megoldotta a nyelvét. Nyilvánvaló, hogy ezt az eseményt nem azért írta le Márk evangélista, mert a szerencsétlen siketnéma olyan jelentős személy lett volna vagy egy befolyásos embernek a gyermeke. Nem erről van szó, hanem arról, hogy magának az eseménynek olyan nagy az értéke és a jelentősége, hogy mindenképpen megörökítésre méltó. Túlmutat önmagán. Arról szól, hogy Jézus küldetésében beteljesedik a prófécia, amit Izajás az Isten eljövetelének eseményeként jelöl: „Akkor megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog, ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve örvendezve ujjong.” Vagyis az embert sújtó nyomorúság fölött van hatalom.

Ő tehát a Logosz – Isten kimondott igéje. Ha valaki, ő pontosan tudja, hogy a szónak nem a pusztában kell hangoznia. Tudja, hogy a szavak teremtő szavakká lesznek, nemcsak annak számára, aki kimondja azokat, hanem annak is, aki érti. Ahhoz, hogy embertársainkat értsük és megértsük, nemcsak beszélni kell tudnunk, hanem megszólítani is. Ehhez valami másra van szükség, arra, hogy mi magunk nyitottak legyünk mások felé. Hogy ne csupán önmagunkat akarjuk közölni vagy megvalósítani, hanem engedjük, hogy mások is megvalósuljanak. Van, persze, amikor hallgatni kell. Jézus egy ponton túl semmit sem mond Pilátusnak. Elnémul, mint a bárány a nyírója előtt.

Szeretnék már találkozni egy pappal, aki dadog – mondta a Nobel-díjas Heinrich Böll. És ez nem csupán egy hangzatos mondás. Benne van a gúny is, hogy a pap mindenre tud mondani valamit, holott a titok, amit képvisel ebben a világban, kimondhatatlan.

Magyar Kurír

szeptember 7.

Talán nem csak a bennfentesek tudják, hogy a misekönyvben, amit legújabban hagyott jóvá Róma, a történelmi Magyarország szentjei is szerepelnek. Ahhoz, hogy Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában vagy éppen a Vajdaságban ünnepelhessék a magyar szenteket az ott élő magyar közösségek, az említett országok püspökeinek a hozzájárulása kell. A kassai vértanúk esete fordított. Ahhoz ugyanis soha nem kellett engedély, hogy a történelmi Magyarország szentjeit itthon ünnepelhessük. Csak odaát fogjuk megtudni, hogy egy-egy nemzet szentjei erősítik vagy éppen ledöntik a nacionalizmus korlátait. Reméljük, hogy a kassai vértanúk, akik vallásháború áldozatai, nem lesznek a területi hovatartozás áldozatai.

Magyar Kurír

szeptember 6.

„A jó lovas katonának de jól vagyon dolga, eszik-iszik a sátorban semmire sincs gondja…” A Háry János Toborzójában éneklik a vitézek ezt a verbunkost, így ébresztenek kedvet a katonaélethez, amely aztán a gyanútlan, másnapos fiatalokat a pusztulásba viszi. A farizeusok és az írástudók gonoszul kérdezik Jézus tanítványait a böjtről: mintha Jézus úgy verbuválná a tanítványait, hogy gyertek csak, itt nem kell böjtölnötök, ehettek, ihattok! A Mester visszaüzen a farizeusoknak: tanítványai most még nem böjtölnek, de később majd igen. Van átmenet a böjt és az evés-ivás között, Jézus ellenségei viszont csak szélsőségesen tudnak megnyilatkozni ezzel kapcsolatban: vagy böjtöl valaki, vagy eszik-iszik.

Magyar Kurír

szeptember 5.

A régi időkben, ha egy előkelőség meglátogatta a híveit, és szolgálataikat elfogadta, rendszerint rangjához méltó ajándékot vitt magával. Mátyás király látogatásainak emlékét például értékes műtárgyak őrzik. Kiosztott ugyan figyelmeztetést is, ha nem jól mentek a dolgok, de valójában mindig hagyott egy-egy kedves emléket, amellyel a vendéglátó megbecsültségét növelte. Nincs ez másként a Názáretinél sem. Látjuk, hogyan köszöni meg Simonnak, hogy kész volt a rendelkezésére bocsátani a bárkáját. Egy nagyszerű halfogás élményét hagyja maga után, és felkínálja a barátságát. Mindenki ezt tapasztalja: kér tőled valamit, és a lélegzeted is eláll, ahogyan megköszöni. Az én korosztályomnak például Teréz anyát adta.

Magyar Kurír

szeptember 4.

Azok az emberek, akik állandó reflektorfényben vannak, előbb-utóbb kiégnek (a reflektorhoz hasonlóan). Ezért igen fontos, hogy időnként visszavonuljanak. Jézus is ezt teszi, amikor a tömeg úgy elárasztja a követeléseivel, hogy már nem lehet jól teljesíteni, és képtelen odafigyelni arra, amit tesz. Ilyenkor elvonul egy magányos helyre. Amikor már nem a tanítványok keresik, nem az apostolok, nem Péter, nem is a barátai, hanem a tömeg, akkor fogja magát, és továbbmegy Galilea más városaiba. Amikor rá akarnak telepedni, szinte odakötöznék, hogy maradjon, akkor csak egyetlen módja van a túlélésnek: elmenni. Ilyenkor más városba indul, otthagyja sikereinek helyszínét. Nem abbahagyja, amit csinál, hanem továbbmegy.

Magyar Kurír

szeptember 3.

Mérgek és szennyezések sorvasztó korában élünk. Következésképpen ipari méretekben jelentkeznek a tisztítókúrák. Újra és újra feltűnnek az egynapos, a tíznapos, a tavaszi, az őszi, az ilyen-olyan kultikus kúrák, amelyek tisztulásra csábítanak. Testi és lelki tisztulást ajánlanak nekünk. Távoli földrészek ősi népszokásaiból lepárolt esszenciákat kínálnak fogyasztásra, kipróbálásra. A mai evangéliumban a tisztátalan lélek próbál ellenállni a leghatékonyabb tisztításnak, Jézus szavának. Elhallgass, és menj ki belőle! – mondja Jézus. A keresztény kultúra kétezer éves hagyománya őrzi a tapasztalatot, ahogy Jézus parancsol a tisztátalan lelkeknek. Korunk mégis inkább léböjtkúrát ajánl, testre is, lélekre is.

Magyar Kurír

szeptember 2.

Jézus hazamegy Názáretbe, és olvasásra jelentkezik a zsinagógában. Különös tapasztalat lehetett. A vallásos embernek van élménye arról, hogy milyen, amikor hazamegy oda, ahol gyermek volt, ahol talán még élnek a rokonai, s meglátja a templomot, és eszébe jut minden: amikor elsőáldozó volt, amikor bérmálkozott, amikor ministrált vagy felolvasott, esetleg gitáros énekeket énekelt. Egy ilyen helyzetet kell elképzelni Jézus esetében is. Jelentkezett, hogy olvas. Az olvasás azonban nem annyit jelentett, mint nálunk az igeliturgiában. Aki olvas, annak ott értelmeznie is kell, amit olvas, következésképpen értenie is. Ha nálunk is így lenne, még kevesebben olvasnának a szentmiséken. Vagy ellenkezőleg?

Magyar Kurír

szeptember 1.

Az egy-egy településen előadott népi lakodalmas, keresztelő, szabadtéri passiójáték komoly idegenforgalmi vonzerővel bír. A néphagyománynak ez a kultusza azonban olykor babonás motívumokkal keveredik. Könnyen megtévesztőek lehetnek, és az új nemzedékek számára a pogányság attitűdjét hordozhatják azáltal, hogy a népszokásokat arra a szintre emelik, ahová a vallás tartozik. Egy művészettörténeti tanulmány is „képes” erre: előfordul, hogy egy kora középkori freskóábrázolás bemutatásánál tökéletes leírást ad a leletről, anélkül azonban, hogy a szívünket közelebb vinné ahhoz, amit az ábrázolás kifejez. A folyamatot oda-vissza ismerjük. Van, hogy a pogány mitológia elemeit, helyszíneit, ünnepeit a kereszténység megkereszteli. Ma ez inkább fordítva van: a népi vallásosság, a néprajz körében feltárt Máriakultusz, az ősi hold- és napkultusz jelzik az összemosódást.

Jézus az emberi hagyománynak arról a gyakorlásáról beszél a kézmosással kapcsolatban, ami könnyűszerrel rituális szokássá merevedik. Nem arról van szó tehát, hogy a higiéniai szempontokat nem tartja fontosnak, hanem arról, hogy károsnak ítéli azok rituális megmerevedését. Makay Ida költőnő Hitetlen ima című versének egy mondata borzongatóan mondja el, milyen, amikor legszebb dolgaink kiüresedett szokássá válnak: „megkövült átok lesz minden szépség”.

Jézus a farizeusokkal arról vitázik, hogy az Isten és ember közötti szövetséget az ember eltorzítja azzal, hogy azt csupán a szavak szintjén tartja tiszteletben, a szíve azonban tá- vol van. Ő éppen a szívével szerezte meg nekünk a szövetséget. János apostol szemtanúként említi, hogy a katona lándzsával átdöfte Jézus szívét, s abból vér és víz folyt. Nem hagyható ki a vallásosságból a szív, különben csak emberi hagyomány gyakorlása lesz, népszokás.

A magyarok egységét is a hét vezér vérszerződése alapozta meg. A legerősebb szerződés, amit valaha is kötnek, a vérrel megpecsételt egyezség. Isten és az ember között is vérszerződés köttetett, Krisztus életáldozata által. Ez a vérszerződés újra és újra megismétlődik, amikor a pap fölemeli a kelyhet és azt mondja: ez az én vérem, az új és örök szövetségé. Az áldozat kihagyhatatlan a szövetségkötésből. Azt tekintjük komoly áldozatnak, amikor valaki lemond valamiről, ami ténylegesen az övé.

Az olvasmányban Isten törvényt ad a népnek, amihez hozzátenni, és amiből elvenni sem szabad. A jog meghatározása szerint viszont norma, szabály csak emberek egy bizonyos létszámú csoportjának adható. Van egy kritikus szám, amit meg kell haladni ahhoz, hogy értelme legyen szabályozni az életet. Korunkban három és fél, négymillióra teszik azt a létszámot, amely esetén a csoportot alkotó emberek képesek nemzetté válni, s létrejöhetnek struktúrák, alrendszerek, felépítmények.

A szentleckében Jakab apostol arról beszél, hogy a szövetségnek, ami Isten és ember között fennáll, egyenesen mi, keresztények vagyunk az első termése. Ez az a gyümölcs, amiért a szerződés köttetett. Az evangéliumban a farizeusokkal folytatott vita során végül Jézus „jogértelmezését” halljuk: belülről válik az ember cselekedete és szándéka is tisztátalanná, nem pedig kívülről. A tiszta és a tisztátalan különbsége a szívben dől el. És itt elérkeztünk önmagunkhoz. Ezt mindenki érti, akinek szíve van.

Magyar Kurír