Június

június 30.

Ábrahámnak oly módon szólt Isten, ahogyan addig soha senkinek. Személy szerint neki szólt, és ebből sok minden következik. Isten soha nem tömegekhez szól, hanem egyesével mindenkihez, legfeljebb ez a szó másokon keresztül jut el az egyes emberekhez. A személyes megszólításból az is következik, hogy immáron felelősek vagyunk minden egyes emberért. Soha nem általánosíthatunk. Ábrahám is ennek tudatában kéri Istent, hogy ne pusztítsa el Szodomát, mert lehetnek ott bűntelen emberek is. Isten sem általánosít, nem ő akarja elpusztítani egész Szodomát, hanem az ember gondolja azt, hogy ha egy helyen sok a bűnös, akkor pusztuljon az egész. Isten csak azért dühös, mert az ember dühösnek képzeli el.

június 29. Szent Péter és Szent Pál apostolok

Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepén nem közvetlenül a két apostolról szólnék, ezt sokan megteszik e napokban más helyeken, hanem a papi szolgálatról, mert általában június a papszentelések hónapja. Engem is június 16-án szentelt pappá annak idején a püspököm. Sokat töprengek azon, hogy jelen világunkban miként tudnék hitelesebb pap lenni. Ennek mentén próbálok megfogalmazni néhány gondolatot, s mindebben az Egyházunk iránti sürgető szeretet vezérel.

Közismert, hogy manapság egyre kevesebben választják a papi szolgálatot. Erre sokan azt mondják, hogy fel kellene már oldani azt a kötelmet, miszerint Egyházunk csak nőtlen férfiakat szentel pappá. Meg egyébként is, nem Jézus hirdette meg a cölibátust, hanem évszázadokkal később maga az Egyház. Ez valóban igaz, de arra ritkán gondolunk, hogy mi mindent nem hirdetett meg a saját korában Jézus, hanem később Egyházunk tette meg azt. Ez a helyzet például az alapvető krisztológiai és szentháromságtani tételekkel vagy a szentségekkel kapcsolatban, de gondolhatunk a Mária-dogmákra is. Azt hiszem, Jézus jobban bízott az emberekben, mint mi magunk. Merte Egyházára bízni annak lehetőségét, hogy az Isten és ember közötti újszövetségi szeretetkapcsolat megannyi vetületét megjelenítse. Így nyert megfogalmazást az is, hogy a szolgálati papságban élők cölebsz életformával kövessék Mesterüket. A réten sok virág nyílik. Megannyi más módja is van a Krisztus-követésnek. Vallom, hogy aki keresi, megtalálja a számára alkalmas életformát. Aki viszont nem érzi alkalmasnak magát a cölebsz életformára, az azért még ne mondja azt eleve rossznak vagy élhetetlennek.

A papi szolgálattal kapcsolatban sokszor halljuk Jézus szavait, miszerint „az aratnivaló sok, de a munkás kevés”. Úgy látom, a mai ember nem akarja, hogy „learassák”, nem akarja, hogy mások mondjanak róla végső értékelést. Mi nem az örök életre akarunk gyümölcsöt hozni, hanem itt szeretnénk minél tovább virágozni; szépnek, üdének, legyőzhetetlennek és romolhatatlannak mutatni magunkat, s hogy utána mi lesz, azt takarja homály, minél tovább. Ezzel egy időben a keserűség is a hatalmába keríti korunk emberét, mert érezzük, hogy mindez nem elég.

Mai lelki fájdalmainkat, azt hiszem, Jézus papjai fel tudják mérni, pláne, ha személyesen is küszködnek ilyesfajta nehézségekkel. Ide tartozom magam is. Személyes érintettségemnél fogva magam is érzékelem, milyen hatásaik vannak a modern függőségeknek. Az utóbbi egy-két évben komolyan elgondolkodtam azon, papként mennyire tudok hitelesen szólni bárkihez is. Egyre inkább úgy látom, ha nem akarom beépíteni lelki és kapcsolati sebzettségemet a papi szolgálatba, akkor benneragadok valamilyen más világban, amely hittani és kánonjogi szempontból hiteles, csak éppen nem életszerű.

Úgy vélem, aki ma szeretne papi szolgálatba lépni, az nyugodtan tegye meg. Jézus Krisztus örömhírén nem fognak politikai nézetek. Senkit ne tántorítson el, hogy manapság nincs katolikus légkör. Jézus korában sem volt. Ha úgy látjuk, hogy átmenetileg „előnyös” dolog lenne pappá válni, például anyagi okokból, azt sürgősen felejtsük el! Meggyőződésem, hogy a mai ember is ugyanúgy ki van éhezve a tiszta szóra, mint a régiek, legfeljebb ügyesen leplezi, amikor mindenféle mással próbálja helyettesíteni az élő Istent. Ez ideig-óráig megy, de végül is színt vall, amikor az emberi kapaszkodók megszűnnek. Ezeket a pillanatokat vegyük észre kellő tapintattal és bátorsággal. 

Magyar Kurír

június 28.

Szűz Mária Szeplőtelen Szívének tiszteletét Szent XII. Piusz pápa tette egyetemessé, mégpedig 1944-ben, a háború vészterhes időszaka alatt. Az ünnep 1969-ben került a mai napra. A szeretetlenség szörnyűségei közepette egészen gyengéd, látszólag erőtlen lépés volt egy újabb Szűz Mária-ünnepet kijelölni a sok meglévő mellett. Mária végig ott volt Jézus kereszthalálánál. A pápa ki akarta fejezni, hogy a Szűzanya végig itt van a mi keresztutunkon is. De nemcsak a szenvedés tanúja, hanem a dicsőségé is. Ott van a Szentlélek kiáradásakor is az apostolokkal. Viszont soha nem vállalt „pozíciót”, nem lett apostol, és nem lett pap sem, mindig megmaradt édesanyának. Ő az, aki a legsúlyosabb időkben is reményt ad az embernek, mert mindannyiunknak közvetíti az örök életet.

Útravaló – 2025. június 27., Jézus Szent Szíve

NÉZŐPONT – 2025. június 27., péntek | 5:001

Jézus Szíve ünnepén most kis időre felejtsünk el minden érzelmes szempontot – bár azoknak is megvan a helyük –, és tegyük fel magunknak a kérdést: Ingyen dobog a szívünk, vagy pénzért? Mennyire mélyen ivódott belénk az üzleti szellem? Tiszta még a szívünk, vagy már átvette azt, amit a többi szerv diktál? Orvosi tény, hogy a szívünk az egyetlen szerv, amelyben nem alakul ki rákos daganat. A szív nem fordul önmaga ellen. Rövid távon elvagyunk szívtelenül is, a napi érdekekben forralva magunkat, de hosszabb távon lehetetlenség szívtelenül élni. Isten nem azt kéri, hogy légy érdekes, hanem azt, hogy légy szíves!

június 26.

A muzulmánok Izmaelre vezetik vissza magukat, és rajta keresztül Ábrahámra. Ők azt állítják, hogy nem Izsák az elsőszülött, hanem Izmael, és ebben igazuk van. Izmael sorrendiségre nézve valóban elsőszülött. Csakhogy Isten, sok más esethez hasonlóan, itt sem a biológiai sorrend szerint választja ki az elsőszülöttet, hanem az ő elgondolása szerint. Talán Dávid a legsarkalatosabb példa erre, mert ő a legkisebb a testvérei közül, mégis ő lesz Izrael királya. Istennél nincs első-, másod- vagy harmadszülött. Úgy is tekinthetjük, hogy nála a földi sorrend nem mérvadó, hanem mindenki „elsőszülött” lesz, hiszen mindenki megismételhetetlen feladatot kap, amely független attól, hogy szüleinek hányadik gyermeke.

június 25.

Úr többszörösen kifejezi, hogy szövetséget köt Ábrahámmal, de már nem emberáldozatot kíván, hanem állatáldozatot. Pontosabban szólva, Isten soha nem mondta meg, hogy mit áldozzunk fel, hanem mindig is az istenkereső ember gondolta úgy, hogy a legértékesebbet adja az Úrnak: régebben egy-egy embertársát, aztán Izsák majdnem feláldozása után állatáldozatot. Hogy mit is áldozunk fel az Úrnak, az Jézus keresztáldozatával új értelmet nyert. Most már önmagát áldozza fel a hívő ember, de nem úgy, hogy megöli magát, hanem a Szentlélek erejében a szeretetben emésztődik fel. Így lesz értékes az élete, de így marad önmaga is. A szeretet összeköt, ám távol is tart. Egymást éltetjük a szeretet erejében, de nem olvadunk egymásba.

Június 24.

Keresztelő János átmenetet képez az Ó- és az Újszövetség között. Ószövetséginek születik, de már ráérez Jézus nagyságára, amikor azt mondja, ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Keresztelő János még nem veszi el a bűnt, csak nevén nevezi. S ezzel tett nagyot. Jó lenne, ha mindenki fel merné vállalni Keresztelő János tanítását és szerepét, mert enélkül is könnyen kimondjuk ugyan, hogy Krisztushoz tartozunk, csak amikor a bűneink már nagyon szorongatnak, nem tudunk mihez kezdeni. Keresztelő János az út Jézushoz, Jézus pedig az Atyához. Hogy Keresztelő János nevén nevezi a bűnt, de megbocsátani nem tudja, ennek mai megrendítő bizonyítéka, hogy a zsidóság megbocsáthatatlan bűnnek nevezi a zsidó holokausztot. A zsidó hitvilág Keresztelő Jánosban csúcsosodik ki, de rajta keresztül ki is kell nyílnia az élő Istenemberre, aki megbocsátja a bűnöket annak, aki megbánja azokat. 

Június 23.

Vonulj ki földedről! Isten így szólítja meg Ábrahámot. Nem azt mondja, hogy most rossz helyen vagy, hanem azt, hogy nagy néppé teszlek. Több leszel, mint eddig voltál. Isten mindig gazdagít, de nem úgy, hogy ránk zúdítja nagyságát, és nem győzünk félreugrálni, hanem mindig csak meghív, ám olyan végtelen találékonysággal, hogy sosem hagy nyugton. Így is mondhatnánk: vonulj ki megszokásaid világából! Vonulj ki onnan, ahol most vagy! Vonulj ki birtokaid világából, én többet adok neked! Vonulj ki onnan, amit a magadénak hiszel, többre vagy érdemes. Nem mennyiségileg, hanem létrendileg. Vonulj ki földedről, ami azt is jelentheti, hogy ne legyen földed! Ne földed legyen, hanem másfajta léted, amelyet már nem kell körbevenni őrtornyokkal, kerítésekkel és mindenfajta intézményekkel.         

június 22. Úrnapja. Krisztus Szent Teste és Vére

Egyszerű hasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy az Oltáriszentség a napra hasonlít. Miként ugyanannak a napnak a fénye éltet minden élőlényt, úgy ugyanaz a Jézus gazdagít mindenkit, aki befogadja. Így érthetőbbé válik, hogy miért lehet a szentostyából sok, és mégis mindegyik magában rejti a teljes Jézust, miközben Jézus Krisztusból még sincs több, csupán egy. Annál is inkább, mert Jézus Krisztusban az egyetlen második személy van jelen, aki nem osztható.

Jézus egyetlenségét nem veszélyezteti, hogy egyszerre sok helyen tud jelen lenni, mert a szeretet a végtelenségig osztható, és nem lesz kevesebb ettől. Sőt, ha nem lehetne jelen egyszerre akárhány helyen, nem is mondhatnánk végtelennek. Valami hasonlóra az ember is képes, mert hatásunk által egyszerre több helyen jelen tudunk lenni, miközben testi korlátaink miatt egyszerre csak egy helyen vagyunk. A munkahelyen többen vannak rábízva egyvalakire, s a tanár, aki egymaga áll az osztály előtt, mégis mindegyik gyerekre hatással van.

Az Oltáriszentség nem emberidegen, hanem emberbaráti titok, mert mindnyájunkra rá vannak bízva emberek, és azok életében jelen vagyunk. Ahogyan egyszerre több ember életében jelen tud lenni bármelyikünk, úgy van jelen Jézus egy időben minden fogékony ember lelkében.

Az Oltáriszentség és az Eucharisztia elnevezés ugyanazon titokra utal, de bizonyos hangsúlyeltolódással. Az Oltáriszentség statikusabb megnevezés, az Eucharisztia, amely görögül hálaadást jelent, dinamizmust sugalló kifejezés. A kettő összetartozik, mert emberlétünk is egyszerre állapot és folyamat. Van önazonosságunk, de fejlődünk is. Ugyanazok vagyunk, de változunk is. Az Eucharisztia név arra szólít, hogy állandóan adjunk hálát Istennek, így mindig a jelenlétében maradunk. Amikor Jézus azt mondja, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, azzal azt fejezi ki, hogy rajtunk is múlik, mennyire van jelen. Ő nem erőlteti ránk magát. Az Oltáriszentség az isteni alap, de hogy ebből Eucharisztia legyen, az a szabad akaratunkon is múlik.

A pap szavaira a szentmisében Jézus testévé lesz a kenyér, és vérévé a bor. A szentmisén való részvételnek szerves része a szentáldozás. Szerencsére múlóban van az a szemlélet, bár nem könnyen, amely szerint elég a szentmise „hallgatása”, a szentáldozás nem kötelező. Ezzel, úgymond, eleget teszünk az Egyház előírásának. Sokan vannak, akik csak vasárnapra válnak vallásossá, hétköznap ugyanolyan tömegéletet élnek, mint akik nem mondják hívőnek magukat. Ennek oka az is, hogy még mindig nem ment át eléggé az erkölcseinkbe, hogy a szentmisén áldozni kell. Aki nem áldozik, nem kapcsolódik be teljesen Krisztus golgotai áldozatába, amely megjelenik a szentmisében. Persze, ehhez más gyónási szemlélet és gyakorlat is kellene. Meg az is, hogy akik áldoznak, azok tényleg példát mutassanak a többieknek a hétköznapokban is. Sokakat visszatart a keresztény élettől az, hogy például a rokonok között vannak rendszeres szentáldozók, és mégsem mutatnak követendő életpéldát.

Jézus vándorlásunk társa lett. Mennyire része az életünknek?

június 21.

A gondviselést valljuk, de csak akkor, ha érezzük. Ha valami bajból kimenekültünk, akkor könnyen mondjuk, hogy Isten mentett meg. No de mi van akkor, ha nem ment ki bennünket? Ha valami nagy bajba kerülünk, és nem látszik a kiút? Abban az esetben nincs gondviselés? Hányszor és hányszor mondjuk, hogy milyen nagy bajba kerültünk, pedig annyit imádkoztunk! Mintha a jótettek nyomán jutalomként várnánk az üdvösséget. Isten jutalmaz, de csak ritkán fordul elő, hogy már itt megteszi. Ha mégis így cselekszik, azzal csak azt jelzi, hogy az örökkévalóságban mindenkivel megteszi. Ezt az üdvösségtörténeti pedagógiát nem helyes felülbírálnunk.

június 20.

Gyűjtsünk olyan kincseket, amelyeket nem kell biztosítani, sem félteni, s amelyeket nem vehet el tőlünk senki. Ilyen kincsek azok, amelyek belénk épülnek. Olyan javak, amelyek szellemi természetűek. Amelyek nem gyűjtögetve, hanem megosztva gyarapodnak. Ezek nem számolható értékek, hanem másfajták. Olyanok, amelyeket magunkkal viszünk az örök életbe. Mindemellett nem baj, ha a teremtett világból kisebb-nagyobb szeletet megmunkálunk e világi pályafutásunk alatt, csak arra ügyeljünk, hogy időben és megfelelő módon át tudjuk adni azt az utánunk jövőknek. A teremtett javak ne válasszanak el, hanem kössenek össze bennünket az éggel, hogy ha jön a behívó, könnyen le tudjunk mondani róluk. 

június 19.

Minden vallásnak vannak imái. Az ember őszintén fel tud sóhajtani Istenhez még akkor is, ha zavaros az istenképe. Azt imádjuk, amit vagy akit istennek tartunk. Persze az lenne az üdvös, ha mindenki rátalálna a szentháromságos egy Istenre. Ebben segít a Miatyánk, az egyetlen imádság, amelyet maga Isten tanított. A benne szereplő kérések összefoglalnak minden lehetséges emberi kérést. A hétköznapiakat is, mert erre vonatkozik az, hogy mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. A Miatyánkot Istentől kaptuk, tehát fel kell nőni hozzá. Soha nem lehet tökéletesen imádkozni, mert amit tartalmaz, azt nem tudjuk teljesen megvalósítani. De szabad, sőt kell is imádkozni, gyengeségeink ellenére is, mert a Szentírás szavaival élve: a Szentlélek sóhajtozik bennünk, hogy helyesen imádkozzunk.

június 18.

Amikor visszavonulunk és elrejtőzünk, akkor leszünk őszinték. Nem kell viselkednünk, szerepet játszanunk. Amihez vagy akihez rejtekben imádkozunk, azzá válunk. Ha nemcsak nyilvánosan, hanem rejtekben is tudunk imádkozni, böjtölni, jót tenni, akkor már elkezdődött valami a lelkünkben. Amíg a nyilvános életünket szenteljük meg, addig a magánszféránk lehet, hogy félelmekkel teljes marad. Tudok nem kevés emberről, akik remekül ellátják a külső feladataikat, viszont ha hazamennek, bezárkóznak, és zugivók lesznek, mert képtelenek elviselni magukat. Talán csak mások életét tudják élni, a magukét nem. Milyen a rejtett életünk? Tudunk Istennel is kommunikálni, vagy csak valamilyen teremtett eszközzel barátkozunk?

június 17.

Szent Pál apostolnak meggyűlt a baja a korintusiakkal. Vitatkozó, szenvedélyes stílusa a nekik írt második levélben még elevenebb, úgy tűnik, mintha szó szerint írták volna a mondatait. Fontosnak látta a korintusi egyház megalapítását, és az ott felmerülő viták kezelését, mert Korintus mint kikötőváros rendkívüli fontossággal bírt annak idején. A világ dolgairól beszéltek, vitáztak ott a világ minden tájáról érkezők és időlegesen vagy huzamosabban ott tartózkodók. Athéntól eltérően nem volt szellemileg magasröptű város, de ott mindenki beszélt mindenről és mindenkivel, és ezt Pál jól tudta. A krisztusi üzenet végül is kiállta ezt a fajta vihart, és eleven közösség formálódott. Athén az iskolát, Korintus a piacot szimbolizálja. Mindkettő rászorul a krisztusi megváltásra.

június 16.

Jézus mondja: „Annak, aki jobb arcodat megüti, tartsd oda a másik arcodat is.” A Krisztus-követőt leginkább az különbözteti meg a többi embertől, hogy szereti az ellenségeit. Ez nem azt jelenti, hogy a nyakába borul annak, aki az utcasarkon rátámad, hanem azt, hogy mindenkinek jót akar. Senkinek sem akar rosszat, hanem jót akar. Azt, hogy a másik rátaláljon Krisztusra, megszeresse, és életét az ő iránymutatása szerint alakítsa. A keresztény ember nem gondolkodik bosszúállásban. Nem oszt igazságot. Ilyen értelemben az ellenség fogalma átalakul. Az biztos, hogy aki az utcasarkon rám támad, az nem barátkozni akar velem, hanem elvenni azt, ami az enyém. De van sokkal nehezebben észrevehető ellenség is. Akiről hosszú ideig azt gondoljuk, hogy jó barát, s egy idő után kiderül, hogy mégsem az, mert nem segíti, hanem hátráltatja a Krisztusban való növekedést. Például egy szülő, aki nem engedi, hogy a gyermeke saját életutat válasszon. A gyermek mégsem ronthat neki szüleinek, hanem távozzon tisztelettudóan.

👣 Útravaló – 2025. június 15., Szentháromság vasárnapja

„Válasszuk szét a forrást, a folyót és a torkolatot! Nem lehet. Válasszuk szét a múltat, a jelent és jövőt! Nem lehet. … A hetvenes években voltam általános iskolás, még akkor is azt tanították olvasásórán, hogy a fogalmazás három részből áll: bevezetésből, tárgyalásból és befejezésből. Ez is egy bújtatott hitvallás a Szentháromságról…”

➡️https://www.magyarkurir.hu/hirek/utravalo-2025-junius-15-szentharomsag-vasarnapja

június 14.

Jézus arra szólít, hogy ne esküdözzünk. Nyilván nem az esküvő ellen beszél, hiszen a házasságot ő maga tette szentséggé. És nem is az ellen, hogy életünket valamilyen nagy dologra elkötelezzük, például egy katona a haza védelmére. Jézus azért emeli fel a szavát, hogy ne esküdözzünk könnyelműen, mert komolytalanná és hiteltelenné válunk. Legyen az életünk önmagában hiteles, ne kelljen az igazunkhoz külső dolgokat segítségül hívni. Amikor valamit állítunk, ahhoz a hitelességet a személyes életünk biztosítsa. Az eskü maradjon meg ünnepélyes fogadalmak céljára. Amikor valaki fogadkozni kezd, az azért sem szerencsés, mert sosem úgy valósulnak meg a dolgok, ahogyan előre eltervezi. A menet közbeni módosítás pedig mindig az előzetes „esküdözés” rovására megy. A sokat esküdöző ember nemritkán rideg szívű, érzéketlen tud lenni, mert erőnek erejével csak a maga igazát hajtogatja.

június 13.

Aki botrányosan viselkedik, az szembemegy az illemtannal. Nem szabályos, és nem intézményes. Szakít a szokásokkal, akár jó, akár rossz értelemben. Vannak botrányosan rossz dolgok, maga Jézus viszont azt mondja, hogy boldog, aki nem botránkozik meg benne. A botrány, úgy tűnik, szinonimája a kísértésnek. A gyenge hitű embert ki tudja mozdítani a kényelméből, s valami olyanra ösztönzi, amire önerőből nem lenne képes. Csakhogy a gonosz által okozott botrány, miután kísért, sorsára fogja hagyni az embert, nem törődik vele. Kicsiny hite még jobban összeomlik. Ha Jézus „kísért”, akkor a nagyobb jó felé mozdít, és ha elbukunk is, mindig újabb esélyt ad, hogy növekedjünk a szeretetben.

Június 12.

Jézus imájának különleges bensősége volt, hiszen Atyjával beszélgetett, a megtestesülés miatti kiüresedésben különösen is rászorult az imára mint kapcsolattartási módra. Valamelyik szent író fogalmazta meg: az imádság szegénységünk kiáltása Istenhez. A rászoruló ember könnyebben tud imádkozni, mint az önmagával eltelt ember. Nyilván ez így nem jó, mert ha jól mennek a dolgaink, akkor hálát kellene adnunk Istennek, ami szintén imádság. Jézus mondja: boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Akik lélekben gazdagok, és úgy érzik, senkire sem szorulnak rá, feltehetőleg szintén imádkoznak, de nem lehet tudni, mikor és kihez. Mindenesetre úgy lépnek fel, hogy rajtuk keresztül ne legyen észrevehető senki, még Krisztus sem. Nem áttetszőek. Mindenki oda irányítja az imádságát, ahonnan az üdvösségét várja.

június 10.

Korunk embere rendkívül bizonytalan. Annyiféle kihívással szembesül, hogy hajlamos elveszíteni a magabiztosságát. Találkoztam olyan emberekkel, akik csak abban voltak biztosak, hogy mindig bizonytalanok. A nemigen, a talán és a „majd meglátjuk” világát éljük. Ebben a légkörben különös ereje van a mai szentleckének, amelyben Pál apostol arról szól, hogy Jézus Krisztus fellépése Isten igenje az ember számára. Akarja az üdvösségünket. Ha pedig tudjuk, mi az igen, akkor azt is tudjuk, hogy mire kell nemet mondani. A bizonytalan ember sem a jót, sem a rosszat nem tudja beazonosítani, mert nem mer a megsejtett jóra igent mondani, attól félve, hogy mi lesz ilyen vagy olyan helyzetben. Elképzelt helyzetek kötik le az energiáját, és közben a valóság elfut mellette.

június 9.

Ha az Egyház Krisztus titokzatos teste, ebből az következik, hogy Mária, Jézus anyja minden keresztény anyja. Vajon mit gondolnak erről azok, akik szeretik az Egyházat egyfajta világszervezethez hasonlítani? Vagy akik az egyházmegyét egy nagy céghez hasonlónak tartják, ahol a megyéspüspököt mint cégvezetőt rengeteg tanácsadó, menedzser és szakértő veszi körül? Persze, az Egyház egyszerre intézmény és karizma, de amikor töméntelen állami előírásnak kell megfelelni, nem kerül-e veszélybe éppen a karizma? Örök kérdés, hogy állam és egyház kapcsolata mitől válik ideálissá. Szerintem nem lehet ideális a kapcsolat, mert nem egyazon világhoz kapcsolódnak. Mária, mint mindannyiunk lelki édesanyja, megőriz bennünket attól, hogy rideggé, számítgatóvá, intézményessé váljunk. Megőriz attól, hogy az Egyházból éppen a bensőség vesszen ki.

Útravaló – 2025. június 8., Pünkösdvasárnap

NÉZŐPONT – 2025. június 8., vasárnap | 5:00

A Szentlélekről könnyű beszélni, de nehéz megtapasztalni. Szentlelkes eseményekről, személyekről tudunk beszélni, de magáról a Szentlélekről nagyon nehéz. Hasonló a helyzet az idővel. Időbeli eseményekről, múlthoz és jövőhöz köthető dolgokról könnyű beszélni, de a jelen pillanatról nagyon nehéz. Mire rágondolok és kimondom, már múlttá válik. Hitről és reményről könnyű beszélni, mert a múlthoz, illetve a jövőhöz kötődnek, de a szeretetről nagyon nehéz, mert a jelen pillanathoz kötődik. A szeretetet nem lehet szabályokba zárni, pedig az nagyban megkönnyítené a dolgunkat. Fel lehetne írni receptre, ez pedig képtelenség. Ha ezt tesszük, akkor azonnal oda jutunk, hogy a múltban miként és hogyan szerettek mások. De hogy itt és most én hogyan szeressek, arról nemigen lehet beszélni. A Szentlelket sem lehet megragadni, mert nem látunk rá, nem tudjuk magunktól távolra helyezni, hogy rátekinthessünk. Benne élünk, mozgunk és vagyunk.

Ezt a titokzatos személyt küldi el nekünk Jézus, együtt az Atyával. Isten eddig távol volt, Jézusban közelebb jön, a Szentlélekben meg még közelebb. Eggyé válik velünk. Belénk költözik. A Szentlélek templomai leszünk. Nem kényelmetlen egy kicsit? Ha még nem az, akkor legyen az! Ő mégsem forgatja fel az életünket, de állandóan nyugtalanít. Cselekvésre ösztönöz. Nem feltétlenül misszióra, hanem arra, hogy éljünk másképp. Mert ha eljött a Szentlélek, akkor már nem élhetünk lélektelenül. Először az életünk legyen a misszió, majd utána a szavaink.

A Szentlélek az az isteni személy, aki az életünket magasabb szintre helyezi. Sokan azt gondolják, hogy magasabb fordulatszámra, de nem hiszem, hogy ez így van. A gazdag ifjúnak már a Szentlelket adná Jézus, de még nem tudja fogadni. Isten nem „többet” akar tőlünk, hanem az életünket. De nem kisajátítani akarja, mert mi sokszor ettől félünk, hanem arra ösztönöz, hogy ne legyen időnk a bűnre és a közönséges dolgokra. Egészen egyszerűen csak szeressünk, és akkor minden helyre billen. Minden más megadatik hozzá. Isten is „csak” szeret, és teremt, és amit teremt, azt fenn is tartja. Ma sok ember nem szeret, hanem az igazát keresi. És mi az eredmény? Lehet, hogy igaza lesz, és még az is lehet, hogy ezt bíróság mondja ki, például hosszú idő után elégtételt adva. Megnyeri a világot, de a lelke kárát vallja.

Figyeljük meg, hogy kiket mos el az áradat. Nem a bűnösöket, hanem azokat, akik nem tettek mást, csak e világi dolgokat. Adtak, vettek, nősültek, férjhez mentek, és az ár mégis elmosta őket. Nem különös? Tökéletesen rendes embereket mosott el az áradat. Vagy a bábeli torony történetére alapozva, ugyan milyen bűnt követtek el azok, akik égig érő tornyot akartak építeni? Hiszen az ilyesmihez igen nagy egyetértés kell! Mai szóval élve, kell egy nagyszerű generálkivitelező. Csakhogy úgy tűnik, Isten magának tartja fenn a generálkivitelezést. Úgy tűnik, hogy a legjobb szándék ellenére sem tudunk Isten nélküli egyetértésre eljutni, mert egymásnak fogunk ugrani. Ezt a tragédiát nem tudjuk önerőből feloldani, csak úgy, ha mi is rácsodálkozunk a pünkösd csodájára. Sokféle észjárásunk és nyelvezetünk van, sőt még istenképből is sokféle létezik, de a Lélek erejében egyet tudunk érteni.

június 6.

Fesztusz nem igazodik el egy bizonyos Jézussal kapcsolatban, akiről Pál azt állítja, hogy él. Azt hiszem, addig van esélyünk, amíg mi sem igazodunk el Jézussal kapcsolatban. Ha eligazodnánk rajta, akkor be tudnánk illeszteni meglévő világunkba, és az nagyon nem lenne jó. A megszokott Jézus rosszabb, mint a tagadott Jézus. Inkább idegesítsen a személye, mint hogy napirendre térjünk felette, vagy úgy érezzünk, mint ahogy olykor nagy lelkigyakorlatok után szokták mondani, hogy körülbelül egy hét kellett, mire minden visszakerült a normál kerékvágásba. Mindenki elmondta a magáét, és minden pontosan úgy folytatódott, ahogy azelőtt volt. A keresztényeknek nem volna szabad, hogy legyen „azelőttjük”. Ha találkoztunk Jézussal, már máshogyan éljük az életünket.

június 5.

Pál bejelenti, hogy a halottak feltámadásába vetett hit miatt üldözik. Ezzel hatalmas vita kerekedik a farizeusok és a szadduceusok között. Ha hitelesen élünk, sohasem lesz az életünk mindenki számára rokonszenves. Csak akkor lehetünk mindenkinek kedvesek, ha nem a magunk életét éljük, hanem mindenki másét. Ez esetben életünk beleolvad a megfelelési kényszerbe, ami rövid távon kényelmesnek tűnik a „ne szólj szám, nem fáj fejem” elmélet révén. Csakhogy nem erre lettünk teremtve. Jézus nem kiszolgálásra, hanem szolgálatra szólít. Egyre inkább úgy látom, ha valaki mindig mindenkit kiszolgál, azt nem lehet szeretni, legfeljebb tisztelni. A hivatalnoklelkűek nehezen üdvözülnek, a szeretetben csetlő-botló emberek könnyebben. Persze, Isten számára nincs lehetetlen. Ő mindenkit formálni tud.

június 4.

Pál apostol mintegy három évet töltött Efezusban, több részletben. Ezért is fájó az ottani közösségnek a búcsúzkodása. Minél jobban kötődünk valahová, annál nehezebb elmenni onnan. Mégis, vannak alkalmak, amikor el kell hagynunk egy-egy élethelyzetet, és tovább kell lépnünk a nagyobb jó felé. Úgy gondolom, jobb, ha ezt magunktól tesszük, mint ha elküldenek bennünket. Inkább fájó legyen a búcsúzás, mint örömteli. Inkább hiányozzunk, mint hogy megunjanak. Felelős keresztényként fel kell mérnünk, hogy egy-egy helyzetben meddig tudunk adni valamit, és mikor kell átadni a helyet valaki másnak. Ebbe a szemléletbe nem igazán fér bele, amikor egy-egy politikus valamilyen zűrös helyzetben egyszerűen lelép. Felelősek is vagyunk azért, amit tettünk.

június 3.

A mai olvasmányok a búcsúzásról szólnak. Pál apostol búcsúzik az efezusiaktól, Jézus búcsúzik az övéitől. Beleszületünk egy adott emberi közösségbe, sírva érkezünk, és körülöttünk mindenki nevet. Menjünk el úgy, hogy mi nevessünk, és körülöttünk mindenki sírjon. Nyilván, amikor meghalunk, nem igazán nevetünk, de jó, ha élete vége felé az ember egyfajta megelégedettséget érez, hogy igen, megtettem, amire születtem. Nemrégiben temettem valakit, aki így élt. Pár nappal a halála előtt találkoztam vele, megkerestem az Egyház szentségeivel. Mosolyogva kérdezte: már itt tartunk? Tudta, hogy nem sok van hátra neki, de azt is tudta, hogy megtett mindent, amit tehetett, szép családot hagyott hátra. Ha tudunk jól búcsúzni, megkönnyítjük a szeretteink életét.

június 2.

János tanítványai nem hallottak még a Szentlélekről, de egyáltalán nem éltek lélek nélkül, hiszen János keresztségében már részesültek. Aki képes bűnbánatot tartani, nagyot lép a lélek szerinti élet felé. Ismerek többeket, akik a gyónási rítust követve tartanak ugyan bűnbánatot, de sem másoknak, sem önmaguknak nem képesek megbocsátani. Azt hiszem, ezzel Isten bűnbocsátó hatalmát is kétségbe vonják, bár ezt be nem vallanák. Ha valaki el tudja fogadni, hogy Isten fölötte áll a bűnöknek, és megszabadít tőlük, akkor már kezd lélek szerint élni. A bűnbocsánat annyi, mint tiszta lappal kezdeni. Isten ilyenkor úgy tekint ránk, mintha nem is követtünk volna el bűnt. Tudunk mi is így tekinteni egymásra?

Útravaló – 2025. június 1., Urunk mennybemenetele

NÉZŐPONT – 2025. június 1., vasárnap | 5:00

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júniusban Sánta János, a Váci Egyházmegye papja ad útravalót.

Jézus eltávozik övéitől. Úgy tűnik, hogy hátrahagyja, vagy inkább magukra hagyja őket. Mondta ugyan, hogy „jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, nem jön el hozzátok a Vigasztaló” (Jn 16,7). Az övéi viszont nem igazán értik, miért megy el.

Mi, emberek nem feltétlenül bánjuk, ha a főnökeink elmennek egy időre. Sok évig voltam püspöki titkár, és egyáltalán nem bántuk, ha a püspök úr időnként elment ide-oda, például konferenciaülésre, lelkigyakorlatra vagy éppen a barátaihoz. Van abban valami bájos és szívmelengető, ha a főnök egy időre elmegy. Lehet kicsit lazítani, nem kell annyira készenlétben állni. Viszont azt is átéltem, hogy ha valami váratlan dolog miatt tartósan volt távol a püspök úr, és nem tudtuk, mikor jön vissza, bizonytalanságot éltünk át, és vártuk vissza. Idős pap barátom mondta valamikor, hogy az igazi vendégnek kétszer örülünk: amikor megjön, és amikor elmegy. Ha ebből a kissé különös mondásból indulunk ki, úgy fogalmazhatunk: Jézus elmenetelét azért fájlalják az övéi, mert érzik, hogy Jézus nem vendég.

Találkozások által és találkozásokból élünk. Jézus kereszthalála letaglózta a tanítványokat. Eltávozott tőlük, és azt gondolták, hogy vége mindennek. Végül is mi másra gondolhattak a történtek alapján? Aztán a legnagyobb meglepetésükre mégis eljött közéjük, de egészen másként. Zárt ajtókon keresztül. Hozzájuk eljött, de az ellenségeihez nem. Ráéreztek arra, hogy mégiscsak jó vele lenni. Eloszlatta félelmüket, ami az ember legsúlyosabb béklyója. És most mégis elmegy. Pont, amikor már kezd minden összeállni.

Jézus nem engedi, hogy túl sokáig éljünk nyugalmas komfortban. Valami olyasmire szólít, hogy éljük át, vagy inkább éljük meg „a misszió bizonytalanságának komfortját”. Szokjuk meg a megszokhatatlant. Ő felfelé mozdul, mennyei Atyja felé, mi meg oldalirányba, a többi ember felé. Ha nem mozdulnánk, akkor ideges nyugtalanság és hiányérzet venne erőt rajtunk. Az kötne le bennünket is, ami kis ideig a tanítványokat, hogy mi lesz velük nélküle. Őket két fehér ruhás férfi szólítja meg: „Mit álltok itt égre emelt tekintettel?” (ApCsel 1,11) Bennünket nem fehér ruhás emberek, hanem a külvilág szólít meg. Vagy ha nem szólít meg, akkor éljünk úgy, hogy megszólítson. Egy a lényeg, hogy táguljon a kör, és lépjünk az emberek felé.

Néha az az érzésem, hogy jönne a Szentlélek, de nincs mit megszentelnie. Nem lépünk semerre, lelki stagnálásban élünk, és nem tudjuk, mi a bajunk. Mint a nagyobbik fiúnak, aki méltatlankodik a tékozló öccsén. Nem tudunk örülni mások örömének. Ennyire individualisták lettünk. Nincs bennünk együttérzés, mert az sérülést okozhat.

A Szentlélek áthidalja a távolságokat. Megtanít arra, hogy nemcsak közelről lehet szeretni, hanem távolról is. Ha nem tanulunk meg távolról is szeretni, akkor meg fogjuk szokni a közeli szeretetet.

Most, amikor az Egyház idejét éljük, tanuljuk meg ezt a távolságokat áthidaló szeretetet! Segítségünkre van a Szentlélek. Jézus a mennybe ment, hogy az ő nevében mennybe vihető közösséget építsünk.