November

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Novemberben Kovács Zoltán, a budapesti Szent István-bazilika helyettes plébánosa ad útravalót.

november 12.

„Mert akik a szent dolgokkal szentül bánnak, megszentelődnek” – tanítja a Bölcsesség könyve. Szent Jozafátra különösen igaz ez. Isten népének hitünk igazságára tanítása egyszerű szavakkal, valamint a hívek gyakori gyónásra bátorítása és persze a papságé a gyóntatásra – a lelkiélet magától értetődő elemei voltak számára. Sokszor magunk sem értékeljük igazán, hogy az igével és a szentségekkel milyen kincseket adott kezünkbe Isten. A vele és az egymással való egység nem képviselhető úgy, hogy Istentől, a szentség forrásától elszakadunk. Szent Jozafát életében nyomon követhető volt a megszentelődés következménye is: akit a szent megszentel, az környezetének megszentelőjévé is válik.

november 10.

Az ószövetségi irodalom az isteni bölcsességet megszemélyesíti, úgy mutatva be, mint aki maga szólal meg és tanít. Ha Izrael fiai még nem is ismerhették az egyetlen, igaz Istent úgy, mint Szentháromságot, utólag értékelve mégsem jártak messze az igazságtól, hiszen mi már tudjuk: Isten Fia, a Logosz, Isten Igéje nem más, mint az isteni bölcsesség forrása. Benne, mint élő, isteni személyben, mindent kinyilatkoztatott nekünk az Atya. A Szentírás tehát nem bölcs szövegeket tartalmazó holt betűhalmaz számunkra. Isten maga szól hozzánk benne, hiszen az az ő igéje. A bölcs egyháztanító, Leó pápa mai ünnepe is megerősít minket: életünket érdemes a bölcsesség isteni forrásából táplálnunk.

november 9.

Múlt vasárnap a halottak napja emelt ki bennünket az évközi vasárnapok rendjéből, ma pedig egy sokak számára kevéssé értelmezhető ünnep. Miért éppen a Caelius-domb bazilikája? Hát nem a Szent Péter-bazilika a legnagyobb Rómában, az a templom, ahol számos pápai liturgia zajlik, és amelynek közeléből vasárnaponként a Szentatya az Úrangyalát imádkozza?

Méreteit tekintve a lateráni bazilika valóban sokkal kisebb, mint a Szent Péter. Ám a világegyház „első számú” temploma, amely Róma városa és az egész földkerekség minden templomának anyja és feje – ahogyan azt a bejáratnál olvashatjuk is: Omnium Urbis et Orbis Ecclesiarum Mater et Caput – mégis a lateráni bazilika. Fontos vonatkozási pont a római klérus számára, valamint az Örök Város számára, hiszen ez a Római Főegyházmegye székesegyháza, benne Péter utódának katedrájával. De éppen ezért irányadó a teljes világegyház számára is, hiszen ezt tekintjük a római pápa hivatalos székhelyének.

Ha jól megfigyeljük, az egyházi év során három különböző templomszentelési évfordulót szoktunk rendre megülni. Az egyik a legszűkebb, legbensőségesebb közösségé, a saját templom felszentelésének napja (mely néhol a védőszent ünnepével, a búcsúval is egybeesik, de egyáltalán nem mindenütt). A másik egy tágabb közösségé, vagyis az egyházmegyéé: a székesegyház felszentelésének ünnepe, amit általában templomainkban is megünneplünk. A harmadik pedig egy még ennél is tágabb horizontot nyit, a világegyházra emelve tekintetünket, mégpedig éppen ma, a lateráni bazilika felszentelési ünnepén. Oly fontos ez számunkra, hogy a mai vasárnapon megelőzi az évközi vasárnap megünneplését is, így avatja még nagyobb ünneppé számunkra a mai napot.

Az olvasmányok is emlékeztetnek: mi, katolikus hívők még egy ilyen jeles római főtemplomra sem tekinthetünk csupán és elsősorban muzeális értékű építészeti remekműként. Hanem mindig és eredendően felszentelt helyként, hiszen Istennek és népének kiemelt találkozási fóruma, különösen a liturgikus események által. Ezek közül is kimagasló fontosságú és erejű a szentmiseáldozat, melynek során Krisztusnak, az Örök Főpapnak egyetlen, legmagasabb szintű istendicséretébe, kultuszcselekményébe kapcsolódunk bele titokzatos Testének élő tagjaiként, igéjét hittel hallgatva. Belépve, a szenteltvíz magunkra hintése emlékeztet keresztségünkre, amit a templomból előtörő vízforrás prófétai képe is szépen jelképez. A forrásé, mely paradicsomi folyóként a bazilika apszismozaikján dicsőségesen magasodó kereszt tövéből is ered.

Földi létünk zarándokútjának kitüntetett állomásai a templomaink, különösen is Péter utódának katedrálisa. Valahányszor hittel betérünk, mintegy a mennyország nyílik meg számunkra, és erősíti lépteinket a végső, legfőbb zarándok úti célunk, az örök boldogság felé vezető úton. „Emészt a házadért való buzgóság” – emlékeznek a tanítványok Isten szavára, amikor látják Jézust, aki megtisztítja a jeruzsálemi templom szent terét. A mai ünnepen, amely segít megújítani bennünk a Katolikus Egyházhoz való tartozás örömét és a vasárnapok megszentelésének vágyát, adjunk hálát mi is templomainkért, és igyekezzünk, hogy szívünket mindig a legtisztább áldozatként vigyük oda Urunk számára! 

november 8.

Egy-egy vészhelyzet, betegség, konfliktus, váratlan csapás igen hamar más fénybe helyezi a korábbi értékrendünket. Kezdenek felértékelődni a valóban fontos dolgok és személyek, s megmutatkozik a hamis értékek megtévesztő csillogása. Jézus szavai arra indítanak, hogy ne várjuk meg feltétlenül azt a sötétséget, melyben a csillagfényt értékelni tudjuk, hanem időben vegyük észre, mi az, ami Isten szemében igazán értékes, és éljünk is ennek megfelelően. Az elsőszombat arra is ösztönöz, hogy a Szűzanyára tekintsünk, felismerve lelkületében annak az Istennek a magasztalását, aki „hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig felmagasztalt”.

november 7.

Jézus mai példabeszédéről általában nem az jut eszembe, hogy erkölcsileg mennyire „meredek” a csalással jóindulatot nyerő intéző újabb húzása, hanem egy alsó tagozatos koromból való emlék idéződik fel bennem. Brutálisan „nehéz fiúk” voltak az osztálytársaim, de kedveltek, mert szünetben nemegyszer megsúgtam nekik egy-egy megoldást a házi feladatból, amit természetesen nem készítettek el. Így aztán már volt mire elégtelennél jobbat kapniuk. És az eredmény: egyszer egy konfliktusos helyzetben teljesen kéretlenül léptek oda, hogy azonnal leszereljenek egy felsőst, aki agresszíven kötekedni kezdett velem. Jézus szavait érdemes úgy is érteni: ha tehetjük, törekedjünk mindenkivel a lehető legjobb emberi kapcsolatra, azzal sohasem hibázunk!

november 6.

Milyen türelmetlenek és megvetőek tudunk lenni azokkal, akik bukdácsolnak, látszólag vagy valójában egyáltalán nem keresik Istent, és elkóborolnak a nyájtól! És milyen keveset gondolunk arra, hogy mennyire türelmes hozzám Isten, hozzám, aki sokszor szintén ugyanezekbe a hibákba, bűnökbe esem! Milyen jó, hogy engem sem ítél el, hanem számíthatok a kegyelmére! Valójában az még súlyosabb, ha mi, akik ismerjük őt, akik a közelében élünk, nem kérünk abból a jóból, amit kínál, hanem más, hamis források után nézünk. Köszönjük meg hozzánk való türelmét! Soha ne irigyeljük másoktól irgalmát, és örüljünk mi is vele és szentjeivel együtt a megtérő testvéreinknek!

Magyar Kurír

november 5.

Megrázó élmény a budapesti Szent István-bazilikában a Szent Jobb-ereklyére tekintve belegondolni, hogy ez az erős, oltalmazó, kemény döntéseket hozó kéz olykor milyen gyengéd tudott lenni. Boldog Gizella és Szent Imre herceg bőven részesülhettek első szent királyunk szelíd iránymutatásában, bátorító érintéseiben, vigasztaló simogatásaiban. A királyfi jellemébe szépen beépült ez a normális, egészséges atyai hozzáállás. Szent Imre herceget sokszor félreismerjük, azt gondolván, hogy törékeny, férfiatlan, felhőkön járó, ártatlanságában bárgyú szereplő lehetett – ahogyan azt a nem túl szerencsés ábrázolások is sugallják. A számára is oly fontos isteni élet égő mécsesének fényénél látjuk meg igazi karakterét.

👣 Jézus arra tanít, hogy jótetteinket ne földhözragadt érdekek mozgassák. Meghökkentő javaslattal áll elő: hívjuk meg azokat, akiket az emberek sokszor lenéznek, elutasítanak, kitaszítanak.

Isten országát, pontosabban annak beteljesült, mennyei, boldog állapotát a Szentírás többször is lakomához hasonlítja, Isten és emberek közös ünnepléséhez, melyben mindenki a teljességre jutott. Az étkezés képe ott már nem a test táplálására utal. Hogy kikből fog állni az az asztaltársaság, nos, az talán nekünk is okoz majd némi meglepetést. Már ha nem játsszuk el a házigazda bizalmát, és egyáltalán odakerülünk. Hol van, akiről azt gondoltuk, hogy biztosan kiharcolja magának az üdvösséget? S hogyhogy az a bukdácsoló, gyarlóságaival küzdő, általam lenézett kis „szerencsétlen” mégis az asztalszomszédom lett? Az Eucharisztia terített asztala már erre a lakomára is előkészít.

➡️ hhttps://www.magyarkurir.hu/hirek/utravalo-2025-november-3

november 2. Halottak napja

„Miért sírsz, hol fáj?” – szoktuk kérdezni, ha egy magányos, síró gyermeket látunk a földön ülve, összetört biciklije mellett. A kérdő szavak lassan előhozhatják belőle a sebeket: megmutatja vérző térdét, mélyen lehorzsolt könyökét. De akár a lelki sebek is megmutatkozhatnak: sír, mert önmaga előtt is kudarcot vallott a mutatványa, vagy mert már előre szembesül a kemény számonkéréssel, ami otthon vár rá, hogy miért nem vigyázott jobban magára, a ruhájára és a biciklire. S a lelki sebek sokszor még a fizikai sérüléseknél is jobban tudnak sajogni.

Halottak napja van. A mai nap legfőbb szereplői azonban mégsem a könnyek, bár kétségtelenül azoknak is megvan a maguk létjogosultsága. Ne feledjük: Jézus maga is megsiratta Lázárt, pedig jól tudta, hogy szeretteinek örömére és isteni hatalmának megmutatására fel fogja támasztani őt. Isten jól érti az emberi könnyeket. És ha valaki beszélni kezd a fájdalmáról, akkor derül fény a legbelsőbb sebekre is: szeretteink távozása mindörökre seb marad, még ha időben távolodunk is elvesztésük traumájától. De ahogyan hitünkben a végszó nem nagypénteké, úgy életünkben sem a könnyeké. Jézus sebei is sebek maradnak, melyeket feltámadása után megmutat tanítványainak, de már nem vérző, sajgó sebek azok. A kegyelem képes igazán gyógyítani sebeinket, és felszárítani az Isten előtt sokszor kedves áldozatként serkenő, igazgyöngyökként pergő emberi könnycseppeket.

Különös egybeeséssel ajándékoz meg bennünket a kalendárium, amikor öt-hat évenként egyszer vasárnapra esik halottak napja. Minden vasárnap egy „kis húsvét” ugyanis, a hét első napja, melyen a harangzúgás szívünkbe örömet lopva arra emlékeztet, hogy a tanítványok húsvét hajnalán üresen találták Jézus sírját. Már a tegnapi ünnep is bátorít minden évben: elhunytjainkra való imádságos emlékezésünknek akkor van igazán értelme, ha előtte a megdicsőült testvérekben már megünnepeltük Krisztus Urunk húsvéti győzelmét. Amúgy is hajlamosak vagyunk a november eleji napokból amolyan „kétnapos halottak napját” faragni, megfeledkezve a szentek boldog közösségéről, hazaérkezett testvéreinkről. Pedig nem véletlen, hogy Egyház Anyánk előbb mindenszentek ünnepének örömével tölti el a szívünket. Idén pedig még az is erősít, hogy a vasárnap fénye ragyogja be emlékezésünket. A húsvéti gyertyára tekintve ma, miként húsvét éjszakáján, elárasztja Isten népének szívét annak vigasza, hogy nincs az a sötétség, amit Krisztus világossága képtelen volna eloszlatni. Fölötte, az egyetlen Úr fölött még a halál, a gyász sötétsége sem úr. „Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon” – tanítja Jézus. Ahhoz azonban, hogy feltámasszon, törvényszerű, hogy a halál kapuján mindannyiunknak át kell haladnunk. Ez alól az emberré lett Fiú sem volt kivétel: halála valóságos volt a Golgotán, de feltámadása is valóságos győzelem. Jó Pásztorunk a „halál sötét völgyében” is előttünk jár. Akár a saját halandóságunkkal vetünk számot, akár szeretteink elvesztése miatt fakadó könnyeinket morzsoljuk el arcunkon, jó tudnunk: reményünk megalapozott, mert aki megígérte, hogy feltámadást hoz, az nem más, mint maga a Feltámadott!

Útravaló – 2025. november 1., Mindenszentek

NÉZŐPONT – 2025. november 1., szombat | 0:051

Ezermester műszerész nagyapám párját ritkító módon felszerelt, hatalmas, olajszagú műhelyében gyermekként mindig elámultam, hogy mennyi és milyen sokféle szerszám található. A legegyszerűbb eszközöktől kezdve egészen a legkomolyabb gépekig mindennek megvolt a maga helye. Ezek az önmagukban holt tárgyak akkor kezdtek igazán életre kelni, amikor nagyapám a szakértelmével, ügyességével és fogyhatatlan munkaszeretetével kézbe vette, beüzemelte őket. Gyermekként rendkívüli biztonságérzetet adott a tudat: egyszerűen nem létezhet olyan elromlott biciklikerék, játék mozdony vagy éppen technikaórára készítendő remekmű, amit nagyapám a műszerei bevetésével ne lenne képes gyorsan és tökéletesen megcsinálni.

Lehet, sajátos megközelítés, de mindenszentek ünnepén nekem valahogy mindig a nagyapám sufnija jut eszembe. Hiszen a szentek is sokfélék, akárcsak a szerszámok, műszerek. Egyik sem helyettesítheti igazán a másikat – ahová csavarhúzó kell, ott a fogóval nem sokra megyek –, és mindegyiknek megvan a maga sajátos funkciója. Ám csak akkor tudják megfelelően betölteni a feladatukat, ha engedelmeskednek a szakember kezeinek, elgondolásának, és ha engedik, hogy a többi eszközzel összehangolva a mesterember építő terveinek részesei legyenek.

Isten is ilyen „Mester”, a világ az ő műhelye. És különféle élethivatásokat ad, személyre szabva: pápáknak, püspököknek, papoknak, vértanúknak, hitvallóknak, egyháztanítóknak, szerzeteseknek, családapáknak vagy családanyáknak, szüzeknek, özvegyeknek vagy épp a legelesettebbeket szolgáló kiválasztottaknak. Egyvalami azonban mindannyiukban közös, akár a világ számára mintegy névtelenül, rejtve megélt módon is: Isten mindenkit életszentségre hív. A mesterember, jóllehet puszta tárgyakkal dolgozik, mégis mintha hűséges, általa jól ismert munkatársaiként vonná be a tevékenységébe a szerszámokat. Isten annál inkább: ő egyáltalán nem lelketlen eszközökként, hanem szabad döntésre képes, vele együttműködésre hivatott munkatársaiként tekint az életszentség útján járni akaró, bukdácsolásaikban is a hitelességet mutató övéire. A szentek számára is bátorító, hogy Isten a teljes emberi személyt megdicsőülésre hívja, ezért nekik is jó a szentek közösségének legkiválóbb tagjára, a Boldogságos Szűz Máriára tekinteniük, aki, bár maga is ember, „kegyelemmel teljes” mivoltában már testében-lelkében megdicsőült. Ez lesz Isten minden szentjének legvégső, boldog állapota.

És addig? Addig a földi élet zarándokútján ők a mi legmegbízhatóbb útitársaink, akik jól tudják, milyen a nyolc boldogság „íze”, amit a földhözragadt gondolkodás leginkább megütközéssel vesz, kinevet, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagy. Tudják, és életükkel tanítják, milyen jó a Mesterhez tartozni, munkatársainak lenni, és „műhelyében” élve, kezei között, vele és egymással együttműködve, saját értékeik, karizmáik, tevékenységeik és szenvedéseik által alakítani, faragni, tisztítani, nemesíteni, javítani ezt a világot is, melyben Isten országának magvait az Úr szerető jóságában már elhintette.

Magyar Kurír