Október
október 14.
Isten a bűnbánatban feloldja kötelékeinket, az imában pedig magához láncol. Ennek logikus következménye, hogy az imaélet minősége a fizikai, lelki kiszolgáltatottság, betegség, életünk útirányának mások által való alakítása, a keresztre feszítettség tapasztalata idején mutatkozik meg a leginkább. Ezekben az élethelyzetekben alakulunk egész valónkkal imádsággá. Rendtársaink halottas ágya mellett végzett imádságaink jutnak eszembe: a mennyei Atya által formált testvériség következtében még a halálban sincsenek teljes magányban. Ilyenkor a Szeretet által, mely erősebb, mint a halál, egymás mellett van az imádkozó testvériség és egy befejezett élet mint teljes odaadottság
október 13.
Az imádság elengedhetetlen megnyilvánulása az isteni gyöngédség kezdeményezésére adott emberi válasz, amihez belső, lelki finomság szükséges. Ugyanígy a bűnbánattartásban nélkülözhetetlen a gyengeség belátása, a megengedés, hogy Isten elvágja bűnös kötelékem. Isten harcra kel értem: a feloldozás, a bocsánatkérés, a megbocsátás ugyanis mind-mind Isten diadala bennem, amelyekkel bűneimtől elvág, ha nem akadályozom ebben a munkájában. Ferenc ezért egyszerre nevezi a testvéri közösséget kisebb testvéreknek és bűnbánók rendjének. Annak belátása ugyanis, hogy rászorulunk Isten irgalmára, hogy gyengébbek vagyunk nála, egyszerre tartja ébren bennünk a kisebb és a bűnbánó létformát.
október 12.
A Forma Minorum, a Kisebb Testvérek prototípusa, Szent Ferenc feltárja számunkra az imaélet ferences formáját: az eucharisztikus áhítatot, a mise és az adoráció fontosságát, Isten Igéjének benső ismeretét – a zsolozsma és Krisztus életének eseményein való elmélkedés által –, valamint a Szent Szűz tiszteletét és a gyónást. A Ferenc korabeli eretnekségek éppen ezeket vetették el, rendalapítónk pedig ezt jelöli ki számunkra mint közösségi és egyéni imaéletünk iskolájának alapját. Érdekes látni, hogy a rend mindennapjait szabályozó konstitúció éppen ezen a ponton utal a kommunikációs eszközök fegyelmezett használatára, mert ezek gyakran állják útját az istenkapcsolat meghitt világának.
október 11.
Három ferences diák nemrég öltönyben ment vasárnapi misére, aztán sörözni, ahol öltözetüket látva cinikusan kérdezték tőlük: „Mi az, misén voltatok?” A lefagyás akkor következett be, amikor igennel válaszoltak. Mondják, nem a ruha teszi az embert, vizuális kultúránkban mégis látjuk, beszédes a ruha, stílusa, viselése, szűkössége vagy lengesége. Ruhát készített az első Ádám, bűnös romlottságát takarta ezzel. Ruhája volt a második Ádámnak is, szétosztották és sorsot vetettek rá, de prófétai módon már Heródes fehér ruhába öltöztette, s ezzel megkezdte megdicsőítését. Így a fehér keresztelési ruha az önmagát szétosztó és ebben megdicsőülő Isten képe, Ádám vétkének helyreállításáé, mert akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Az Egyház engem még kétszer öltöztetett be. Először a szerzetesség kezdetén, ahol előbb az evangéliumi vak mozdulatával félre kellett dobnom az addig biztonságot jelentő világi öltözetet, hogy rám adhassák a szegény és alázatos Krisztus követőiét. Majd a papszentelés fehér albájával: a szentek érdemeivel takartak be, s rám helyezték Krisztus igáját: a stólát, a miseruhát. Viselésükkel ugyanis őt jelenítem meg. Ezek magamra öltése mindig arra emlékeztet, hogy vigyáznom kell rájuk, nem kényem-kedvem, hanem csak természetük szerint viselhetem őket. A világi ruhában ugyanis valamiképpen mi „jelenülünk” meg, a Krisztus adta ruhába viszont nekem kell beleilleszkednem.
A menyegzős lakomára érkezetteknél sem azt nézte az evangélium ura, hogy honnan jöttek, hanem hogy magukra öltötték-e – korabeli szokás szerint – a vendéglátó által nekik készített ruhát, azaz a meghívó szándéka szerint vannak-e jelen. Gondolkodásunk megegyezik az Eucharisztiával, az Eucharisztia viszont megerősíti gondolkodásunkat – vallották az első keresztények. Mi sem szépíthetjük, jó és rossz határán választóvonal lebeg: döntésem után alkalmas leszek-e a menyegzőre, áldozhatok-e? Tanító és megszentelő munkájával az Egyház újból és újból alkalmassá tesz a Bárány lakomájára, az Úr fehér ruhába öltöztet. Krisztusba öltözöttségem mentalitását, viselési stílusát azonban személyes döntéseimmel (de)formálom: hanyagul, elegánsan, belső szabadsággal, oktalanul szorongó féltéssel.
A Jelenések könyvében az üdvözültek fehér kagylóselyem ruhát, a szentek cselekedeteiből szőtt drága öltözetet viselnek, ami az új Ádám és az új Éva, azaz az Egyház összetartozását jelzi: felváltva az első emberpár vétkét, a kitaszítottság helyett ők egybeszőnek, felékesítenek. Ugyanis minden evangéliumi tett Krisztusba öltözés és helykészítés másoknak a hitben. Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? Térj vissza a te földedre, és tedd azt, amit az Úr kinyilatkoztat majd neked – hallotta Szent Ferenc. Más emberré változott (Perugiai legenda). Elajándékozta ékes ruháit, majd püspöke előtt levetve a maradékot, engedte, hogy az Egyház öltöztesse fel. Ezzel lett ő sokunk atyja az evangéliumi életben, és kapcsolt minket a testvériségnek ahhoz a szövétnekéhez, amiben ő is részesedett, s aminek elseje lett.
Mi az, misén voltatok? Krisztusba öltözködtetek! Ez a ti ruhátok, életformátok, ezek vagytok ti! Ha viselitek, azzal kérdéseket tesztek fel, de ahogyan viselitek, azzal válasszá lesztek!
október 10.
Szent Ferencnek a pápa engedélyezte a zsolozsma Miatyánkban való imádkozását. A zsoltárok a Miatyánkban teljesednek be, ezzel a keresztény imatapasztalat leglényegét adják át: Jézus imádkozik bennünk, általunk, velünk, és így, a szavak által, a Lélek beléptet az Atya és a Fiú viszonyrendszerébe, a testvériség forrásába. A szó- és szívbeli ima a ferences áhítatban láthatóvá lesz: Ferencet a kereszt szólítja meg San Damiano templomában; ízlelgette a Betlehem szót Greccio jászlánál. A szó és a kép egysége azután gesztusokba testesül: azzal, ahogy testünkkel jelen vagyunk az imádságban, kifejezzük létünk hódolatát. A térdelő imádság ezért is terjedt el a kisebb testvérek hatására az Egyházban.
október 9.
Ferenc nem annyira az imádkozó volt, mint maga az imádság (Celanói Tamás). Rendalapítónkat ugyanis hatalmába kerítette az Ige, aki helyet adott neki maga mellett az Atyánál, így az Atyával való kapcsolata egész valóját imádsággá formálta. Ennek az állapotnak és minden imának foglalata, de egyben formája és váza a Miatyánk, amit mintegy kitöltünk, betöltünk saját léthelyzetünk szavaival a személyes imában. Szent Ferenctől szokatlanul sok imádság maradt ránk. Ezek egyedisége abban áll, hogy a belévésődött kötött imák, szentírási szakaszok sorait saját élethelyzetének megfelelően fonja egybe. Ezzel maga mellé hívta Urát, és egyben rá is talált. Próbáljuk meg gyakorolni ezt az imaformát!
Útravaló – 2026. október 8., Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya
Nézőpont – 2026. október 8., csütörtök | 5:00
Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Októberben Kálmán Peregrin OFM, a pesti ferences templom igazgatója ad útravalót.
Vizitkor a szülészorvos ordítva igyekezett meggyőzni egy anyát: azonnal vetesse el az ikreit, mert veszélyben az élete. A várandós így felelt: a hitem miatt nem tehetem. Erre jött az újabb megalázás. Jelen volt ott egy huszonéves orvostanhallgató is, aki a köpenye zsebében épp a rózsafüzérgyűrűjét érintette; ösztönösen kiemelte, s a háttérből felmutatta az asszonynak. Összenéztek. Ismét felhangzott: nem. A fiatal elkerült az osztályról, de naponta elvégezte a rózsafüzért az anyáért és gyermekeiért. Pár hónappal később a telefonjára egészséges újszülöttek képe érkezett meg.
Egyházunk ma is ilyen határozott szelídséggel mutatja fel a Szűzanya megerősítő jelenlétét nemzetünk számára. Sajátosan magyar lelkiség ez, hiszen amikor XIII. Leó pápa a Jézus Szíve-tiszteletet szorgalmazta, a magyar főpásztorok Magyarok Nagyasszonya ünnepének engedélyezését kérték. Így éledt fel a Kárpát-medencében számtalan Mária-áhítat, neki tett felajánlás és tiszteletére szentelt templom, s ez inspirálta az 1948-as Mária-évet, a magyar Egyház megemlékezését és felkészülését a jövendőkre.
Jöjj, jegyesem, megkoronázlak! – olvassuk az Énekek énekében, amit az Egyház már a korai századoktól Mária megdicsőülésére értelmezett, akit maga mellé vett a trónra a Bárány. Így látjuk őt számos római bazilika szentélyábrázolásán. A vének pedig a Jelenések könyvében koronáikat a Trónon Ülő elé helyezték, amit a jövő feltárása előzött meg a látnok számára. Szent István országfelajánlása e mennyei látomáshoz kapcsolta nemzetünket. Miután ugyanis a szent király elvezette népét az egy, igaz Isten imádására, a Szűzanyával való kapcsolatrendszerben rálelt arra a sajátos szálra, amely új nemzeti karizmaként jelent meg kora vallásosságában. Máriának adta nemzetét, hogy dicsősége legyen a Trónnál. Ezzel azonban nemzeti identitásunkat is kiemelte a csupán e világi keretek közül: élete záróköveként elhelyezte a magyarság életében az Istenre irányultságot, amely egybefog minden bordát, hiszen az egy nemzet a sok törzsből a kereszténység által jött létre, ennek beteljesedése a Magyarok Nagyasszonya tisztelete és a koronaátadás.
S hogy ez hitesemény és nem politikai húzás, azt minden korban újra és újra bizonyítania kell a hívő közösségnek, valahogy úgy, ahogyan az első ferencesekről mondták a Keresztelőről szóló bibliai állítás – égő és világító lámpás volt – folytatásaként: szüntelenül lámpásként égtek és világítottak Isten trónja és a boldogságos Szent Szűz előtt. Vagy ahogyan Szent Ferenc bátorította a klarisszákat: Szűz Máriával együtt elnyeritek a koronát. Ennek igazolásaként Szent Klára haldoklásakor megjelent Mária, aki arcával a haldokló arcára borult, úgy, hogy a kettőt nem lehetet megkülönböztetni egymástól.
A szekularizációval elérkezett az az idő, amikor mindenkinek személyesen kell döntenie, hogy kitől vesz arcot, kivel azonosítja magát, és kinek ajánlja fel a koronáját.
Ne félj, Mária! Ne félj, magyar Egyház, bátor következetességgel felmutatni a nemzetünket is világra szülő kereszténység csendes, égre irányuló radikalitását! Lásd meg, ilyenkor Mária arca hajol hozzád, vele válsz eggyé, ő lesz a koronád, mert ha a Szűz testében hordozhatta őt, nem kétséges, hogy te is megtestesítheted! (vö. Assisi Szent Klára)
Útravaló – 2026. október 7., Boldogságos Szűz Mária, a Szentolvasó Királynője
Nézőpont – 2026. október 7., szerda | 5:00
Egymás iránti felelősségérzetünk sokszor azért tompul, mert félünk, hogy mi is visszajelzést kapunk kérdéses élethelyzeteinkkel kapcsolatban. Assisi Szent Ferenc merte kitenni magát Isten Lelke szólításának, a teremtményekkel való kiengesztelődése pedig éppen abban mutatkozott meg a leginkább, hogy kész volt észrevenni, kérni, befogadni, ha kérdéssel éltek valamilyen szava, cselekedete kapcsán. Az elvonultság és a csend is arra vezette, hogy éberen figyeljen: mikor (nem) kell hallatnia a szavát. Be tudom fogadni a másikat, ha így szól hozzám? Építem magamban azt a belső teret, ahová visszavonulhatok, amikor nem szabad szólnom, és ahonnan erőt meríthetek, hogy ne mulasszam el a nyílt kiállást?
október 6.
A ferences testvériség része a testvéri figyelmeztetés; ebben élő szóval jelenítjük meg a Regula feladatát. Ha kulturáltan, az evangélium szellemében fogalmazzuk meg egymás felé a problémát, a kritikát, akkor elkerüljük az önközpontú érzelmi kirohanásokat, és szakítunk bezárkózottságunkkal. A másikért felelősséget vállalva ugyanis kimondom azt, ami bánt, amit nem tudok helyeselni, és ezzel magamból kilépve odalépek az ő perifériájához. Máté evangéliuma ehhez is megoldást kínál: először négyszemközt, ha nem hat, társsal vagy az Egyház tekintélye által. Ferenc pedig: a másik hibáján fel nem háborodva, az irgalmasság tapasztalatát átadva, a kiút lehetőségét feltárva.
október 5.
A jó testvériség mérce, ami kiemel önzésemből, a labirintusból, ahová terveim, álmaim, problémáimmal való túlzott bíbelődésem, elfoglaltságaim zárnak, amelyekbe bemenekülök, hogy elkerüljem a benső átalakulást. Milyen nagy ajándék, ha a másiktól tanulhatok például anyagiakban való őszinteséget, pontos munkavégzést, önmagamtól való elszakadást. Vagy amikor közösségben, családban az ösztönző szeretettel eljuttatom a másikhoz Isten szavát és engedem azt szóhoz jutni benne, segítek neki felülemelkedni magán. Kiket adott mellém az ég ilyen megmentőként? Hova rendelt engem, hogy ezt a felemelő szeretetet gyakoroljam mint az evangéliumi testvériség kibontakoztatóját?
október 4.
Izajás próféta és Máté evangéliuma egyaránt a szőlőtermesztés gyakorlatára épít, amikor a felásott és kövektől megtisztított, a külső ragadozóktól védett szőlőt Izraelre értelmezi, amit az Úr telepített át az ígéret földjére, gondozott és őrzött. Szent Máté az Ószövetség e képét ugyanakkor az utolsó ítélet távlatába helyezi át: az Úr a munkásaira bízza tulajdonát, hogy visszatértéig gondozzák. És érdekes, a szőlőt nem külső ellenségek rongálják, hanem a szőlősgazdától belsőleg elszakadó szolgák, akiknek ez a korruptsága a szőlőskert romlásához vezet, miként ezt látjuk a bűnbeeséstől kezdődően mindmáig a történelem folyamán.
Mátraverebély-Szentkúton búcsúsokat fogadva döbbentem rá, hogy a települések zarándoknapja a kapálás vagy éppen a szüret függvényében alakult, mert az emberek együtt éltek a földdel, s annak természete és évi beteljesedése közé helyezték jövetelüket. Hasonló a mi jelenlétünk is a világban: nekünk, keresztényeknek rá kell hangolódnunk a teremtés természetes és értelmi rendjére, az Úr végső visszatérésének pontjából tekintve rá, mert így bízták ránk azt.
Az Úr szőlőjének egyszerű és alázatos munkása – ezt mondta magáról megválasztásakor Benedek pápa, ami éppen az élet rendeltetés szerinti, az Úr rendelése szerinti „használatát” jelenti. Nem a kisajátítást, a népszerűség vágyát, hanem a Gazda visszatérése fényében és természete szerinti jelenlétet a kor világában. Ott él az Egyház, ahol ez érvényre juthat, ahol a belső munkások, azaz mi, keresztények nem kollaborálunk a világgal, hanem Isten kollaborátorai leszünk – milyen minimális a szóalaki és milyen nagy a fogalmi különbség! –, azaz életünket Krisztusra alapozzuk, akit az Atya szegletkőként adott át nekünk. Ennek jele minden kőoltár a szőlőtő borának kelyhével, ahol a kollaboráns természet kollaborátorrá, az igazság munkatársává alakul át: Vére rajtunk és gyermekeinken – ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. A Szőlőtőbe ültetett lélek e beoltódás által a maradandó gyümölcs érlelődésébe lép át.
Assisi Szent Ferenc természetben való imádságát csend, ének, sírás, a zarándoklét határozta meg. A Naphimnusz szerint úgy lépett kapcsolatba a Teremtővel, hogy dicséretére hívta a teremtést, mégpedig gyümölcsöt teremve, ezért Regulája az első, amely kifejezett feladatként jelöli meg a nem keresztény népek misszionálását egy rend számára. Mellettük a más vallásúak, az elvilágiasodott kereszténységből született pogányok ma is körülvesznek bennünket, s hogy megértettük-e a grecciói betlehemállítás titkát, az abban tükröződik, hogy készségesek vagyunk-e az élet különböző területeinek az Úr szőlőjévé alakításában. Szent Ferenc ugyanis városon kívül, a bűn barlangjában teremtett otthont Krisztus imádására, s ezzel felébresztette az alvó Gyermeket azok szívében, akikben már régóta szunnyadt a vele való közösség vágya.
Máté evangéliumában a városon kívül kezdődik meg az új Szőlőtő-szőlővessző kapcsolat kialakulása, amikor a Cirenei eggyé válik a Mesterrel a kereszthordozásban. Márk evangélista azt is tudja, hogy munkából jő haza, és nála még a gyermekei is fontossá válnak. Az Úr szőlőjének egyszerű, alázatos munkásaivá kell válnunk tehát, akik együtt mozognak a Gazdával és a szőlőérés ritmusával. Igazából ez a hit továbbadása.
október 3.
A fogadalmak megélése a ferences lelkiségben hármas szerkezetű: ahogy Krisztus megélte; ahogy a törvényes elöljáró az adott helyzetben elém tárja; miként az adott rendi közösség értelmezi. Vagyis engedelmességben, szegénységben és tisztaságban való életünk nem egy saját filozófia, életberendezkedés alapján történik, ami bizonyos pontokon találkozik a rend, az Egyház, Krisztus életével, elgondolásával, hanem abban áll fenn. Ezzel részesei leszünk annak az összecsiszolódásnak, ami által megszületik bennünk Krisztus képe, a lelkiismeret és a tekintély harmóniája. E kaland közös élménye és a másiktól ellesett készség pedig megtermi az evangéliumi úton bennünket segítő, megtartó közösségi életet.
Útravaló – 2026. október 2., Szent őrzőangyalok
Nézőpont – 2026. október 2., péntek | 5:00
Tartsák meg a mi Urunk, Jézus Krisztus szent evangéliumát – olvassuk a Regula kezdősorát. De a ferencesek számára miben áll az evangéliumi élet? Abban, hogy fogadalommal Istennek adjuk magunkat, az Egyházban és a Regula szerint követjük az evangéliumot, van imaéletünk, közösségben vagyunk a környezetünkkel, bűnbánatban és egyszerűségben, az evangélium hírnökeként, a szeretet, a kiengesztelődés, a béke és az igazságosság hordozójaként élünk az emberek között, és tisztelettel vagyunk a teremtett világ iránt. Akár ettől eltérő élethelyzetemnek, lelkiségemnek melyik ponttal van találkozása, s melyikkel kapcsolatban mutatkozik hiány? Próbáljak meg jobban figyelni arra, és azt erősíteni e hónap során.
Útravaló – 2026. október 1., a Gyermek Jézusról nevezett Lisieux-i Szent Teréz szűz és egyháztanító
Nézőpont – 2026. október 1., csütörtök | 5:00
Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Októberben Kálmán Peregrin OFM, a pesti ferences templom igazgatója ad útravalót.
Assisi Szent Ferenc Regulája lelkiségének foglalata. 1223-ban hagyta jóvá III. Honoriusz pápa. Mivel azonban már a rendalapító életében új élethelyzetek jelentkeztek, ezért ő megkezdte, a többi nemzedék pedig folytatta a Regula alkalmazását a különbözőségekre. A rend történetében, amikor e tevékenység új viszonyok közt is jelenvalóvá tette az eredeti eszményt, a törekvés gyümölcse része lett a ferenci lelkiségnek, ha viszont csak igazolni akartak vele valamit, akkor bezárták azt és magukat az ideológiák fogságába. Vannak evangéliumi eszményeim? Kapcsolatom velük önigazolás, vagy folyamat, amely által Isten Lelke kibontakoztathatja a bennem elhelyezett jót?