(( Wass Albert – FOHÁSZ A HAZÁÉRT
Uram, ki fönt az égben lakozol a fényességben, gyújtsd föl szent tüzedet az emberek szívében. Az emberek agyára áraszd el bölcsességed. Értsék meg valahára mi végből van az élet. Arasznyi kis idő csak, mely ajtódig vezet. De előre csak a jó visz, a gonosz vissza vet. Legyen megint az ember képedre alkotott! Utálja meg már egyszer mit maga alkotott. Romlandó kincsekért ne törje magát senki. Igyekezzék helyettök jobb kincseket szerezni. Jó tettek nyugalmát. Derűt és békességet. Mit el nem fúj az orkán s rontó tűz meg nem éget. Gőgből és gyűlöletből mindent, mit föltalált: vedd ki Uram kezéből a keserű pohárt. Rémségek éjszakáját váltsad föl virradatra. Az emberi világot szebbre és igazabbra. Hogy törvények közt az első a szeretet legyen. Üljön jóindulat a kormányszékeken. Az igazság előtt hajoljon meg a fegyver s élhessen szabadon e földön minden ember. És legyen egy akol. És egy legyen a pásztor. Növelj pásztorbotot virágzó rózsafából. S ha mindeneket szépen elrendeztél ekképpen: a népek közt, Uram nekem is van egy népem. Ha érdemét kegyednek a szenvedéssel méred, úgy egynek sincsen annyi szent jussa, mint e népnek. Mások bűnéért is őt verte ostorod. Sok súlyos nagy keresztet szó nélkül hordozott. Legjobb fiait vitte mindég a Golgotára s jótettének soha, csak bűnének volt ára. Uram, adj békességet a Kárpátok között! Sehol még földet annyi könny s vér nem öntözött. Sehol még annyi színes nagy álom nem fakadt s árvábbak prófétáid sehol sem voltanak. Sehol annyi virág és sehol annyi bánat. Szeresd jobban, Uram, az én szegény hazámat! Bár megtagadta tőlem a békét s kenyeret: engem sújtasz, Uram, amikor őt vered. Mert népem. Fajtám. Vérem! Fájdalma bennem ég! Szánd meg Uram Isten Attila nemzetét. Adj békés aratást sok vérvetés nyomán. Nyugodjék meg kezed gondverte otthonán. S ha áldásod e földön elért kicsinyt, nagyot: jussak eszedbe én is, ki bujdosó vagyok. A Kárpátok alatt, ahol apáim éltek, rendelj ki nekem is egy csöndes menedéket. Csak akkora legyen, hogy elférjek én s a béke. Nézzen az ablakom patakra, fára, rétre. Kenyér mellé naponta jusson egy szál virág s láthassam, amint Téged dicsér egy új világ… Uram, ki fönt az égben lakozol fényességben, hallgasd meg kegyesen, hallgasd meg könyörgésem. ))) Bajorerdő 1947.
JUHÁSZ GYULA: Nagyboldogasszony
Holdas, nyári éjszakában
Hűs mezők ölébe fekve,
Messze tájon álmodik most
Ferenc József regimentje.
Magyar fiúk édes álma:
Szép leányok, szabad rónák,
Míg fölöttünk tiszta fényben
Tündököl a nagy mennyország.
S mintha ifjú homlokukra
Rózsa hullna, csillag szállna:
Őrködik az álmaikra
Magyarország Patrónája.
Joseph Rudyard Kipling: Ha…
Ha fejedet megőrzöd zavarban,
bár csak szidás ér jóságodért.
Ha kétkedők közt bízni tudsz magadban,
de megérted a mások kételyét.
Ha várni tudsz, s a várás el nem fáraszt.
Rágalmaznak, s nem ejtesz csalfa szót,
nem gyűlölködsz, bár a gyűlölség eláraszt,
s mégse játszod a bölcset és a jót.
Ha álmodol, de nem úr az álom rajtad,
gondolkodol, de végcélod nem ez.
Ha balsors sújt is, megmarad nyugalmad,
s nincs oly siker, mely lábadról levesz.
Ha az igazságot, amit kimondtál,
más aljas eszközül használja fel;
Ha élted munkája tiszta rom már,
s tört szerszámmal elölről kezded el.
Ha van szíved, hogy mindazt, mit elértél,
ha kell, egyetlen kockára rakd,
s túltegyed magad, ha vesztesség ér,
s ne legyen róla többé egy szavad;
Ha tudsz még küzdeni, mikor a lelked,
ideged, izmod régesrég halott,
s helytállnak, mikor nincs más benned,
csak a tudat, hogy ki kell tartanod.
Ha tiszta tudsz maradni tömegben,
s király előtt is őszinte, emberi;
Ha nem bánthat meg sem barát, sem ellen,
ha nem szolgálva, de tudsz segíteni;
Ha az egész órát úgy betöltöd,
hogy benne érték hatvan percnyi van,
minden kincsével bírod ezt a földet,
s ami még több, ember vagy, fiam.
Szabó Lőrinc fordítása
Garai Gábor
Éhség
Naponta egyszer álljon meg a kés
a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
Világ-birodalom az éhezés.
Ez anya-föld emlőiből
ember ma, száz közül
hatvan, egyszer se szívja meg magát
naponta
jóllakottra.
Másképp s precízen: 60 százalék
soha még
nem tolta el a tányért, hogy: elég!
Nincs képzete a jóllakásról!
(Mit palástol
e talányos képzet-hiány, – no most
legyetek okosok,
szó-alkimisták, iszony-artisták,
egzisztencialisták,
unalom-analitikusok!)
Szemérmes adatok
fejezik ki világunk
tárgyiasan, indulattalanul:
évente mintegy 40 millió
éhhalál; és – bár ez banális – visszahull
közben ős-méhébe, az óceánba még
töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb,
Továbbá:
minden második gyerek
e földön arra született,
hogy tízéves koráig többnyire
(kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
közönyös teremtőjének – kegyelmét
várni ki győzné! – visszafújja lelkét.
S beriberi, pellagra, skorbut – ó,
durvábbak, mint a trauma, libidó,
szép civilizált luxus-nyavalyáink –
hordja az áldozatok garmadáit,
a püffedt tetemeket egybe:
hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
illeszkednek a dús reménytelenbe,
mint hűlt csontok a hanthoz…
Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
én meg kecses versekre révedek,
és mihaszna vitákra futkosok,
s nyarak,
telek
járnak ki-be jól temperált szobámban,
s nyugalmamról gondoskodik az állam.
De naponta egyszer megáll a kés
a kenyér s a hús fölött a kezemben,
és számban megkeseredik a nyál,
és megszégyenít teljesült szerelmem.
És teljes borzalmában látom őt,
a borda-kerítést, az állatit,
a számtalan névtelen Valakit,
a legszörnyűbb halálba szédülőt,
ember-fajom nagyobb felét,
ki viseli a világ szégyenét,
s nem érti, mért;
ki tűrhetetlen napokat terelget,
és kit az ínség sárkánya sanyargat,
ki bajból bűnbe lép,
s ha szétcsapja kezét,
aligha tudja, hogy
várja és élteti a holnapot:
a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
a jóllakató világforradalmat.
1963
Ott leszek
Ha majd egyszer nem leszek.
Nem búcsúzom tőletek.
A csend karjában ringatom magam.
Ott élek majd boldogan.
Ott leszek, ott legbelül.
Hol a szeretet, olykor elszenderül.
Bánatomban, a csendhez fordulok.
S a szeretet hangján megszólalok.
Én leszek a Nap, mely rátok nevet!
Én leszek, a mosolyfakasztó apró szösszenet!
Én leszek, a vidám könnyetek!
A csend karjában, mindig ott leszek veletek!
Ott leszek, a madarak dalában.
Ott leszek, a mezők illatában.
Ott leszek, a zúgó patakokban.
Ott leszek, minden pillanatban.
Ott leszek, az alvó fákban.
Ott leszek, a világ minden zugában.
Ott leszek, az ünnepek hangulatában.
Ott leszek, a csend karjában.
Ha majd egyszer nem leszek.
Nem búcsúzom tőletek.
Nem hagyom, hogy kihaljon a szeretet.
Életre keltem akkor is, ha a világ kinevet!
Jolie Taylor
Ha úgy tudsz adni,
Hogy neked már semmi sem marad,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy másokért feláldozod önmagad,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy szívedet is másoknak adod,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy mindened másénak mondhatod,
Akkor adj!
Adj, bárki legyen az, ki tőled kér.
Akkor adj!
Ne legyen senki, kit szegényen elküldenél.
Ha úgy tudsz adni,
Hogy nem fájdul meg miatta a szíved,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy az is kap, aki gőgösen kivet,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy a koldus se alázkodjon meg,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy elfogadja, kitől szíved remeg,
Akkor adj!
Adj annak is, ki már semmit sem remél,
Akkor adj!
Ne legyen senki, kit szegényen elküldenél.
Ha úgy tudsz adni,
Hogy gyógyítasz szíven ütött mély sebet,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy aki zokogott, az önfeledten felnevet.
Ha úgy tudsz adni,
Hogy nem dicsérnek emberek szerteszét,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy megfogod minden elhagyott kezét,
Akkor adj!
Adj annak is, aki tőled messze-messze él,
Akkor adj!
Ne legyen senki, kit szegényen elküldenél.
Ha úgy tudsz adni,
Mint egykor Isten is mindent adott neked,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy másokért áldozod egész életed,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy már minden, minden rég elfogyott,
Ha úgy tudsz adni,
Rosszért cserébe, életedből csak jót,
Akkor adj!
Adj mindig, és adj úgy, mint az Ige beszél!
Akkor adj!
Ne legyen senki, kit hidegen elküldenél.
Makovei János – Ha úgy tudsz adni
Aranyosi Ervin: Egyre jobbá válni
A jó bor is kesernyés lesz,
ha sosem nyitják azt ki már,
ha gazdája megtisztelve,
egy jobb alkalomra vár!
Így halhatnak meg az álmok,
a szívednek rejtekén,
és az idő, az az álnok,
megölheti könnyedén!
Ha sokáig érlelgeted,
nem okoz már örömöt,
inkább élj az élő mában,
ne mondd azt, hogy köszönöd!
Ne hidd azt, hogy jobb idő jön,
amikor létrehozod,
valójában halogatva,
a halálát okozod!
Azt hiszed, majd egyre jobb lesz,
toldozod és foltozod,
de ez csak egy időhúzás,
mely csodát sosem hozott!
Fejezd be és tedd teljessé
mindennapi művedet,
s mutasd csak meg a világnak,
legyen napi ünneped!
Tudsz te jobbat! – mondták néked,
és valóban jobb is lesz,
de a megérett gyümölcsöd,
ha vársz, hát rohadni kezd.
Inkább folyton érlelj újat,
és az az új, az jobb legyen,
érezd át, hogy emelkedtél,
hagyd, hogy boldoggá tegyen!
Az alkotás szabadsága
tegye szebbé napjaid,
tapasztalat és fejlődés,
ami fényre, Napra vitt!
Nem lehet mind tökéletes,
az amiket alkotunk,
tökéletlen lény az ember,
s maximalisták vagyunk!
Ám, sosem kell erőlködnöd,
ha lelked felemeled,
ha élvezed, amit művelsz,
s más is ünnepel veled!
Lelj örömöt a munkádban,
s amit szeretsz, azt tegyed,
a világod visszajelez,
válaszokat ad neked.
Nem kell rögtön naggyá válni,
csepp ragyogás a siker,
inkább egyre csak jót adni,
az boldog, ki élni mer!
Aki alkot, s mindennapján
csodát tud teremteni,
aki tudja adottsága
isteni és emberi!
S ha majd lelked fennen szárnyal,
ha jó érzés lesz tiéd,
gazdagodik a munkáddal,
s többé lesz e földi lét!
Minden többé, jobbá válik,
ha szellemed kiragyog,
már megérte álmodozni,
s jó lenni, mint a nagyok!
Aranyosi Ervin © 2023-08-03.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva
Márai Sándor: Felelni
Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező,
s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell,
az egészre. Ki vagyok? Mit akarok?
Ki ellen, kinek érdekében akarok élni?
Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel?
Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?…
És, felelni az egészre: hol tartok?
Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből,
vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket?
Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell.
Várják a választ, a csend nagy, drámai.
De ilyenkor megtudod és észreveszed,
hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.
Dsida Jenő: ADD VISSZA URAM…!
Jóságodban Uram sosem kételkedtem,
minden új útamra Benned bízva léptem.
Büntető kezedet szótalan fogadtam
s ha örömet adtál, érte hálás voltam,
Uram én a bűntől messzire futottam,
eddig még, úgy érzem, a Tied maradtam.
De ha bánatot adsz, ne bocsásd el kezem,
magamban az utam folytatni nem merem.
Úgy érzem ma meghalt a Dal és az Öröm,
elmúlt életemhez nincsen ma már közöm.
Hisz sírnom sem szabad, mosolyba takarom
büszkeség álarcát szótalanul hordom.
Háládatlan voltam, hogy elhagytál Uram,
elfordultál tőlem, hogy nem hallod szavam?
Az életem már súlyos, rettenetes teher
a szívem széttörve, száz darabban hever.
Életet csak szegény álmaimnak kértem,
mert a valót mindég behunyt szemmel néztem.
Hát bűn volt szívemnek meleg, színes vágya,
nem lehet lelkünknek soha semmi álma?
Vedd vissza uram a bánatok serlegét,
Add vissza álmaim színes, meleg percét,
Ne taníts meg Uram a valótól félni,
nem tudok, nem bírok álmok nélkül élni!
Pótvizsga szeretetből
A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam
Tanítóm előtt remegve álltam.
Az első vizsgán én elbuktam,
A tételt bár kívülről tudtam,
De gyakorlatilag azt előadni nem tudtam.
Szerettem én ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségemet?!
Aki rágalmaz, kinevet?
Ad mindenféle csúfos nevet,
Gyaláz és megaláz engemet?
Ilyet nem tudok szeretni: – NEM!
És ezt húztam ki, ez volt a tételem.
Hogy ellenségemet is szeressem.
Szereted? – kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom! – hiába próbálom.
Szelíden mondta, de erélyesen:
Pótvizsgára mész! És ha mégsem
Tanulod meg, megbuksz egészen.
A szeretet nehéz tétel.
A legtöbben ebben buknak el,
Mert aki bánt, azt is szeretnünk kell.
De Mesterem tovább tanított,
Különórára hívott,
Szeretetével sokat kivívott.
Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit tehet a szeretet,
Eltűri a kereszt-szegeket.
Eltűri a gúnyt, gyalázatot,
Töviskoronát, nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.
Megrendültem egész szívemben.
Hát a szeretet ilyen végtelen?
Tanítóimtól tanulni kezdtem.
Megnyerheted vele úgy lehet,
Hogy ő is megtér, hogy ő is szeret,
Ha látja a te szeretetedet.
Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét szívembe zárta.
És most pótvizsgáztam belőle,
Ott volt ellenségem is,
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle.
De én szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem,
És a pótvizsgán általmentem.
Tovább tanulok, tovább megyek.
Vannak szeretet egyetemek,
Magasak, mégsem elérhetetlenek.
Mert más tudományt, sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok,
De ha szeretet nincsen bennem
Semmi vagyok
Túrmezei Erzsébet
Petőfi Sándor
MAGYAR VAGYOK
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kísértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét,
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
Pest, 1847. február
Móricz Zsigmond: CXXXI ZSOLTÁR Az alázatos létek tűkőre
Szívem Uram nem fuvalkodott fel,
Nem is néztem föl rád kevély szemmel,
Nagy dolgokra, tulságra nem vágytam,
Erőm fölött csodákra nem jártam,
Nem kísérték bátran:
Csendesitem, sőt némitom lelkem,
Hogyha Uram titkaidat sejtem;
Mint csecsemő az anyai ölben,
Oly csecsemő a lélek én bennem,
Bízom Uram csendben.
Ezen a napon született Móricz Zsigmond (az anyakönyv bejegyzése alapján Tiszacsécse, 1879. július 02. – Budapest, Józsefváros, 1942. szeptember 5.) magyar író, újságíró és lapszerkesztő, a 20. századi realista prózairodalom legismertebb alakja.
„Aki az életét írásban tovább tudja élni, az író”.
/Móricz Zsigmond/
Móricz Zsigmond anyai ágon egy ősi, de elszegényedett nemesi család, apai ágon pedig jobbágyok leszármazottjának sarja volt. Móricz hatéves volt, amikor apja vállalkozása csődbe ment. A család átköltözött Prügyre, ahol nagy szegénységben éltek. Ennek ellenére 1890-től Móricz a Debreceni Református Kollégiumban tanult három évig. Később a sárospataki kollégium tanulója lett. Itt az első félév végén három tárgyból megbukott, ezért anyai nagybátyja felügyelete alá került a kisújszállási gimnáziumba, és ott is érettségizett 1899-ben jeles eredménnyel.
Debrecenben 1899-1900-ban református teológiát hallgatott, majd jogra járt, segédszerkesztője volt a Debreceni Hírlapnak. 1900 októberében Pestre költözött, itt jogot és bölcsészet tanult, azonban nem tett tanári szakvizsgát. 1905-ben házasságot kötött Holics Eugénia tanítónővel, azaz Jankával. Három leányuk (Virág, Gyöngyi, Lili) maradt életben, fiuk meghalt.
1908-ban a Nyugatban megjelent Hét krajcár című novellája azonnali hírnevet hozott, Ady Endrével is barátságot kötött. Ezt második gyermeke halálakor írta, mély megrendültségében, apai fájdalmában szakadt föl igazi hangja. „Igen késő volt, huszonnyolc éves korom után, mikor rájöttem, hogy voltaképpen csak azt lehet leírni, ami fáj. Ami megsebzi az embert.” Ez az állapota szabadította föl benne a kortársaihoz viszonyítva páratlan élet- és élményanyagát. Sorra születtek sikeres regényei, elbeszélései.
Gyermekkora élményeit több művében megörökítette: Judith és Eszter című novellája a Prügyi évek hangulatát idézi fel, kollégiumi diákéveiről a Légy jó mindhalálig című regényében emlékezik meg, a kisújszállási évek a Forr a bor című regényben elevenednek meg; az Életem regénye című önéletírásában is vall ezekről az évekről.
1912-ben házat épített Leányfalun, kezdetben csak a nyarakat töltötte ott, 1936-ban végleg oda költözött. A húszas években az író magánélete gyökeresen átalakult. 1924-ben megismerkedett Simonyi Mária színésznővel. Felesége féltékenységből 1925 áprilisában öngyilkosságba menekült. Móricz külföldi utazásokkal próbálta enyhíteni önvádló gyötrelmeit. 1926-ban feleségül vette Simonyi Máriát.
Osvát Ernő halála után, 1929 decembere és 1933 februárja között Babitscsal közösen szerkesztette a Nyugatot, szerkesztői elveiket azonban nemigen tudták összehangolni. Móriczé volt a prózarovat.
1936-ban találkozott Littkey Erzsébettel, Csibével, akit lányává fogadott. Az egykori lelencgyerekről mintázta Árvácskát azonos című regényében. A lány gyerekkori történeteiből 28 novellát írt. Naplójából kiderül, hogy Csibe a szerelme-szeretője is volt. 1937-ben szakított második feleségével, Simonyi Máriával is.
Műveinek visszatérő motívuma a férfi és nő házasságbeli kapcsolatának bemutatása – Sárarany, Az Isten háta mögött, Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Úri muri, Rokonok(1932).
1939-től a népi írók atyjaként, a Kelet Népe szerkesztője lett.
Móricz Zsigmond 1942 augusztusának végén – miután hírt kapott unokája születéséről – váratlanul agyvérzést kapott, szeptember 5-én pedig végleg befejezte földi pályafutását.
Bódás János: Ki van jelölve a helyed
Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.
Megmutattad-e néha legalább?
Enyhült, s szépült-e tőled a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt?
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?
Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled.
Csak ott leszel az, aminek
rendeltettél. – Másként rideg,
céltalan lesz az életed.
Mag leszel, mely kőre esett,
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, ami kárba veszett,
mit soh’se kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan,
cserép, amiben nincsen virág,
s nem veszi hasznod sem az ég,
sem a világ.
Lyonban, 1900. június 29-én született Antoine de Saint-Exupéry (Antoine Marie Jean-Baptiste Roger de Saint-Exupéry, eltűnt: 1944. július 31.) francia író és pilóta.
Antoine de Saint-Exupéry 1900. június 29-én született.
Fohász
Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot
közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!
980 éve, 1046. június 27-én született
I. (Szent) László
magyar király, aki 1077-től 1095-ig uralkodott.
Arany János
SZENT LÁSZLÓ
LEGENDA
Monda Lajos a nagy király:
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.
Kél Budáról Laczfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak;
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messzefénylik a sok fegyver,
Messzedöng a föld alattok.
Hallja László a templomban
Körösvíznek partja mellett;
Visszatér szemébe a fény,
Kebelébe a lehellet;
Koporsója kőfedelét
Nyomja szinte három század:
Ideje már egy kevéssé
Szellőztetni a szűk házat.
Köti kardját tűszöjére
S fogja a nagy csatabárdot,
Mellyel egykor napkeleten
A pogánynak annyit ártott;
Félrebillent koronáját
Halántékin igazítja;
- Éjféltájban lehetett már –
A vasajtót feltaszítja.
És megindul, ki a térre;
És irányát vészi jobbra,
Hol magasan felsötétlik
Ércbül öntött lovagszobra;
Távolról megérzi a mén,
Tombol, nyerít, úgy köszönti:
Megrázkódik a nagy ércló
S érclovagját földre dönti.
Harci vágytól féke habzik,
Kapál, nyihog, lángot fúvall;
László a nyeregbe zörren
S jelt ad éles sarkantyúval;
Messze a magas talapról,
A kőlábról messze szöktet;
Hegyen-völgyön viszi a ló
A már rég elköltözöttet.
Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó:
Ám a lovat és lovagját
Élő ember nem láthatja,
Csodálatos! – de csodákat
Szül az Isten akaratja. –
Három teljes álló napig
Vívott a pogánnyal Laczfi;
Nem hiányzott a székely szív,
De kevés a székely harcfi
Míg a tatár – több mint polyva,
Vagy mint a puszták fövénye –
Sivalkodik, nyilát szórja,
Besötétül a nap fénye.
Már a székely alig győzi,
Már veszélyben a nagy zászló,
De fölharsog a kiáltás:
„Uram Isten és Szent László!”
Mint oroszlán, ví a székely,
Megszorítva, nem megtörve…
Most a bércen láthatatlan
Csattog a nagy ércló körme.
„Ide, ide jó vitézek!”
Gyüjti népét Laczfi Endre:
Hát egyszer csak vad futással
Bomlik a pogányság rende;
Nagy tolongásnak miatta
Szinte már a föld is rendül;
Sok megállván mint egy bálvány,
Leragad a félelemtül.
Sokat elüt gyors futtában
A repülő kurta csákány;
Sok ki nem mozdul helyéből
Maga rab lesz, lova zsákmány.
Foglyul esett a vezér is
Atlamos, de gyalázatja
(Nehéz sebben vére elfoly)
Életét meg nem válthatja.
Fel, Budára, Laczfi Endre
Számos hadifoglyot indít;
Annyi préda, annyi zászló
Ritka helyen esik, mint itt.
Rabkötélen a tatárság
Félelemtül még mind reszket.
És vezeklik és ohajtja
Fölvenni a szent keresztet.
Hogy elértek Nagy-Váraddá,
- Vala épen László napja –
Keresztvízre áll a vad faj,
Laczfi lévén keresztapja.
Összegyűl a tenger néző
Hinni a csodába, melyet
Egy elaggott, sírba hajlott
Ősz tatárnak nyelve hirdet:
„Nem a székely, nem is Laczfi,
Kit Isten soká megtartson;
Hanem az a: László! László!
A győzött le minket harcon:
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.
Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arca rettentő, felséges;
Korona volt a fejében
Sár-aranyból, kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám
Forgolódott csatabárdja:
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, aki azt bevárja.
Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek:
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos! -„
Monda a nép: az Szent-László,
És a Szűz, a Boldogságos.
S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle;
Bizonyítá a templomnak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy három nap a sirboltban
Lászlót hiába kereste;
Negyednapra átizzadva
Találtatott boldog teste.
(1853 szept. 19)
Kép: Szent László, a lovagkirály ereklyéit tartalmazó herma a győri bazilikában
Forrás: I. László magyar király Wikipédia
FEKETE ISTVÁN halálának évfordulója.
(Gölle, 1900. január 25.– Budapest, 1970. június 23.) író, számos ifjúsági könyv és állattörténet írója.
Fia szerint apja az írásaiból kiérződő antikommunizmus, antiliberalizmus, antikozmopolitizmus és az előbbiekkel szemben álló nemzeti érzés, hazaszeretet, kereszténység, istenhit miatt vált vörös posztóvá a párt által irányított irodalmi vezetés szemében, ezért próbálták munkásságát kicsinyíteni, elhallgatni, ifjúsági regényírónak titulálni.
Tüskevár és a Téli berek örök kedvencem, többször is olvastam mindegyiket , de a többi természetközeli regények, novellák mondanivalója , stílusa, hangulata, humora ,élet és ember szeretete is utolérhetetlen.
A Tüskevárat ajánlatos lenne minden pedagógusnak elolvasni. Példa értékű , ahogy Matula a természet segítségével nevelgeti a városi virágszálakat . Hagyja, hogy időnként falba ütközzenek de utána saját maguktól jönnek rá a helyes útra.
Jókai mellett az egyik legolvasottabb magyar író. 2002 decemberéig legalább 8 700 000 példányban adták ki műveit magyar nyelven. Külföldön tíz nyelven, 12 országban, 45 kiadásban jelentek meg könyvei.
1939-ben megírta a Zsellérek című regényét, ami oly népszerűnek bizonyult, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg. Mivel a regényben bemutatja a vörösterrort, csak a rendszerváltozás után, 1994-ben jelent meg újra, csonkítatlan formában. Akkor sikerült nekem is elolvasni,
Az író 1946 tavaszán tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írott művei miatt.
Egész életében nyíltan vallotta istenhitét, világnézeti és erkölcsi hovatartozását. 1950-ben, a Rákosi-korszak legvéresebb időszakában, a II. ker. Tárogató út 77. alatti, volt Rajnai-Tömöry villában található lakásába befogadta a Szent Ferenc Leányai apácarend „kápolnáját”. Az egykori Szajkó, ma Szerb Antal utca és a Tárogató út sarkán lévő Szent Ferenc Lányai rendházból kilakoltatták az apácákat, hogy az épületből kommunista pártszékházat csináljanak. A Jézus Szíve-kápolna mai napig a villában található.
1956 után véget ért száműzetése az ötvenes évek irodalmi életéből.
1960-ban a Tüskevárért József Attila díjjal tüntették ki.
- június 23-án, Budapesten örökre lehunyta szemeit. Szerettei, ismerősei, olvasói június 25-én vettek tőle végső búcsút a Farkasréti temetőben majd 34 év múlva, 2004. augusztus 15-én talált végső nyugalmat – végakaratának megfelelően – a göllei temetőben.
A stílusát tündéri realizmusként szokták emlegetni.valahol ég és föld között lebeg.
Ma néhány kedvenc idézet tőle
„az idő múlhat,a szépség és jóság,a szeretet és az igazság nem múlik el az évszázadokkal nem múlik el az emberekkel,hanem örökös,mint a testetlen valóság,s ezekből annyit kap mindenki,amennyit megérdemel.”
„Az értelem, a tudás és a lélek a miénk. Az Istentől kaptuk. Örökbe. De még ezekkel is azt teszünk, amit akarunk. Csak egyszer be kell számolni róluk…, hogy mit csináltunk velük. „
” Hiányzik a csend, ami minden mögött van, hiányzik a távolság és az idő lassú ballagása, hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak a vasárnapok és a hétköznapok, hiányzik az egész rét – mert hiányzik az emberekből s a világból a béke. „
„Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt…s közben – megtaláltam s hazámat „
Az értelem, a tudás és a lélek a miénk. Az Istentől kaptuk. Örökbe. De még ezekkel is azt teszünk, amit akarunk. Csak egyszer be kell számolni róluk…, hogy mit csináltunk velük.
Fekete István
Fekete Istvánra emlékezve…
„A föld szeretetét nem lehet megtanulni. Csak az tudja becsülni és értékelni igazán, aki beleszületett ebbe a környezetbe, aki már gyerekkorában felismeri és meglátja benne a szépséget, a föld adta lehetőséget és értéket.
Egy-egy frissítő nyári zápor után, ahogy a napsugár ismét előbukkan, és lágyan végigsimít a vetéseken, a föld párába burkolózik, olyan, mint egy sokat ígérő, mélyről jövő sóhajtás, pihenni látszik, pedig az új élet gyökerezik benne.
A réten lekaszált zöld fű illatát, felkapja és magával hordozza a gyenge nyári szellő, az elmúlás kopársága trónol körülötte, de ez csak múló állapot, hiszen minden egyes fűszál a megújulás erejét hordozza magában.
Elkápráztat és megbabonáz a természet eme varázslata, és azon vesszük észre, hogy mi is, lassan a föld igazi gyermekeivé válunk.
Aki egyszer kezébe veszi a gyeplőt és beáll a természet örökös körforgásába, nap mint nap , évszakról évszakra, becsülettel és hűséggel végzi nehéz feladatot, végül megkapja méltó jussát, mert, akik munkát vetnek, majd munkát aratnak. Közben a föld – a hűséges öreg föld – elvégzi a többit.
Nem tanítják ezt semmiféle iskolába, apáról fiúra száll az örökség, és az élet az igazi tanítómester.”
/Fekete István : Gyeplő nélkül(részlet)/