Gyújtsunk gyertyát
Gyújtsunk gyertyát és emlékezzünk.
Nem baj, ha közben könnyet ejtünk
mind-mind azokért, akiknek sírját
most a hullt levelek beborítják.
Ősz van. Mindenszentek napja.
Minden síron ég, egy fehérviaszgyertya.
Minden síron akad, néhány szál virág,
ami a holtaknak tiszteletet ád.
A temető csendjét felveri a zokogás.
Túl sok most a friss hant, az elhalálozás.
Túl sok a fájdalom, mi a szívet nyomorítja
és a fáradt szemekből a könnyeket kicsalja.
Nehéz ünnep ez. A lelket töri össze,
hiszen őrjítő tud lenni a temetőnek csendje,
és őrjítő maga a tudat is, hogy minden életnek
a halál lesz az, ami véget vet.
A halál az a dolog, mi ellen nem tudunk mit tenni.
Ha jön, menni kell, itt nem maradhat senki,
akinek eljött az idő, hogy másik útra lépjen,
ahová fájdalom, kín, szenvedés többé sosem ér el.
Égjetek hát gyertyák, minden halottért,
akik már megtalálták fenn lelkük békéjét,
és azt a nyugalmat, amit csak azok kapnak meg,
akiknek az életük befejezett lett.
Gyújtsunk gyertyát és fohászkodjunk Istenhez,
kérve Őt, adjon nekünk egészséges éveket,
és adjon erőt ahhoz is, hogy kibírja a szívünk,
ha túl sok veszéllyel kell majd szembe néznünk.
Kun Magdolna
Gárdonyi Gézára emlékezve…
(Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.)
Gárdonyi Géza : Ha meghalok
Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltünt. A láng, – az voltam én.
Sorsomnak gyászán se könnyezetek,
s ne mondja a pap: „Ime, porba hullt!”
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.
S mikor a szónok a sirnál beszél,
és végül kiált: „Hát Isten veled!”
ne le a sírba integessen nékem,
fölfelé nyujtson búcsuzó kezet!
Odaát
Kell, hogy legyen odaát egy boldogabb világ,
ahol ismerik az emberek a szívnek jóságát,
ahol a törődés mindennapos, a szeretet örök,
s ahol hatalmunk van átlépni a vén idő fölött.
Kell, hogy legyen odaát egy élhetőbb világ,
ahová nem ér el földi bűn, sem ártó gonoszság,
s ahol minden egyes lélek tisztára van mosva,
hogy ne szennyezze többé a földi világ mocska.
Én hiszem, hogy van odaát egy álomszép világ,
ahol majd együtt lesz a család, és sok-sok jó barát,
s ahol nem kell már könnyezni, sem sírni, zokogni,
mikor összeszokott életünkből elmegy valaki.
Bárki megy el először, abba a boldog, szép világba,
tudnia kell, hogy az volt egykor igazi hazája,
az a haza, hol szeretettel fogadják mind-mind azokat,
kik e földhöz kötött életből végleg távoznak.
Kun Magdolna
Emlékezz mindenre, aminek örültél, ami jó volt, emlékezz arra, amit érted tettek, a nehéz órákra, amelyek szerencsésen elmúltak, és azokra, akik segítettek abban, hogy elmúljanak. Emlékezz arra, hogy segíteni kell azokon, akik rászorulnak. Emlékezz arra, hogy önzetlen légy, fáradhatatlan, becsületes, igazmondó és önfeláldozó. Felejtsd el, ha félsz! Felejtsd el, ha gonosz indulataid vannak! Emlékezz arra, hogy mi a jó, és sose felejtsd el, hogy csak jót szabad tenned, ártanod soha.
Szabó Magda
Márai Sándor:
A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK
/részlet/
Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is…
Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen.
Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót… s ez az öregség.
Valami él szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted. Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal.
Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét… mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit.
Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak… Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.

85 éve 1941 október 24 halt meg Reményik Sándor költő a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja.
Reményik Sándor Kereszt
Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.
Nem birom már! – sóhajtva csüggedezve.
De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,
Hogy a keresztre miért volt szükséged.
Vándor roskad le az útszél kövére.
Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!
De nem megy tovább! Hogyan érje el,
Ha olyan nehéz terheket cipel?
Amikor elindult, erős volt és boldog.
Azóta annyi minden összeomlott.
Magára maradt. Szép napoknak vége.
Keserves, árva lesz az öregsége.
Szivében ott a kérdés szüntelen:
Miért lett ilyen az út, én Istenem?!
Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,
és leperdül az útszéli göröngyre.
Aztán elcsendesedik. Lehet-e
ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?
Magasba emeli tekintetét.
Ott majd megérti, amit itt nem ért.
Fogja botját, és indul vánszorogva,
Mintha a domboldalon kunyhó volna!
Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.
Elég volt már a vándorlásból estig.
Soká eltöpreng még bajon, hiányon.
míg végre lassan elnyomja az álom.
S magát álmában is vándornak látja,
útban a távol mennyei hazába.
A mennyei város ragyog feléje.
Oda igyekszik, siet, hogy elérje.
Kezében vándorbot, vállán keresztje.
Vállára azt maga Isten helyezte.
Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!
A messzi cél, mint csillag tündököl.
Hőség tikkasztja.. Keresztje teher.
Útközben néha pihennie kell.
Kedves ház kínál pihenést neki.
Súlyos keresztjét ott leteheti.
S ahogy tovább indulna, mit vesz észre?
Tekintete ráesik egy fűrészre.
„Olyan súlyos keresztet cipelek.
Jobb ha belőle lefűrészelek”
mondja magában.
„De jó, hogy megtettem!
Sokkal könnyebb!”
sóhajt elégedetten.
Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,
S eléri a ragyogó gyöngykaput.
Ó, már csak egy patak választja el!
Jön-megy a partján, hídra mégse lel:
De hirtelen eszébe jut keresztje:
A túlsó partra az most híd lehetne.
Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:
hiányzik a lefűrészelt darabja.
„Mit tettem!” – kiált kétségbeesetten.
„Most a cél közelében kell elvesznem,
mert keresztemet nehéznek találtam!”
S ott áll a parton keserű önvádban.
Azután új vándort lát közeledni,
s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,
mint a hídon boldogan indulhat rajta,
hogy átjusson békén a túlsó partra.
„Rálépek én is!” Reménykedni kezd:
az ismeretlen, idegen kereszt
hátha átsegíti. Rálép, de reccsen
lába alatt. ” Jaj, Istenem, elvesztem!
Uram segíts!” Így sikolt, és felébred.
Még a földön van. Előtte az élet.
Csak álom volt a kín a döbbenet
„Megváltó Uram, köszönöm Neked!
Keresztemet Te adtad, ó ne engedd,
hogy egy darabot is lefűrészeljek!
Amilyennek adtad, olyan legyen!
Te vezetsz át a szenvedéseken.
A Te kereszted szerzett üdvösséget,
de mivel az enyémet is kimérted,
Te adj erőt és kegyelmet nekem,
hordozni mindhalálig csendesen!”
Móra Magda: számadás
De jó is néha számba venni
mit kellett volna másként tenni.
Jaj, én is annyiszor hibáztam,
sütött a nap, és mégis áztam,
az idővel is rosszul éltem,
hol pazaroltam, hol szűkre mértem,
későn feküdtem, késve keltem,
és nagyon ritkán ünnepeltem.
Félúton mennyiszer megálltam!
Ha nem is kértem, sokat vártam,
sokat vártam a szívtől, észtől,
az igaz szótól, tiszta kéztől,
s bár minden nagyban hittel hittem,
az életet mint terhet vittem.
Fáradtan sokszor meghajoltam,
és minden harchoz gyenge voltam,
és minden éles szótól féltem:
a földön tán csak félig éltem.

Ismeritek A dzsungel könyve szerzőjének, Kiplingnek Ha című versét? ☺️ Nem véletlenül fordítja le magyarra Kosztolányi…
Rudyard Kipling:
Ha…
Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,
ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol – becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s ugy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok.
ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: „Kitartani”,
ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és – ami több – ember leszel, fiam.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
BÓDÁS JÁNOS:
Valahol ki van jelölve helyed…
Azért van síró, hogy vigasztald,
az éhező, hogy teríts neki asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed,
vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat nyerjen karjaid között.
Azért roskadnak mások lábai,
hogy terhüket te segíts hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják.
Mélység felett van csak magasság.
Hogyha más gyötrődik, szenved – azért van,
hogy te befogadd szívedbe boldogan.
Megmutattad néha legalább,
hogy lelked által enyhült, szépült a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt
ott is, ahol eddig minden tiszta volt?
Mi vagy?
Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Valahol rég… siess… keresd,
Ki van jelölve a helyed.
Csak ott leszel az, aminek Isten szánt,
másként céltalan lesz az életed,
s a sors ekéje bármily mélyen szánt,
mag leszel, mely kőre esett.
Elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, mely kárba veszett,
mit sohasem kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan.
Cserép, melyben nem virít virág,
s nem veszi hasznát
sem az ég, sem a világ.

Szabó Lőrinc: Egy kis értelmet a reménynek!
Nem boldogságot, csak hitet, csak
egy kis értelmet a reménynek,
adj, Istenem,
emberi sorsot a szegénynek!
Nézd, gyönyörű volna az élet,
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
és milliók
rabjai a nyomoruságnak.
Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
ezerféle ravasz gonoszság,
pedig erős
nép nélkül elpusztul az ország.
Nektárral és ambróziával
csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
mondd, Istenem,
törvény az ember szenvedése?
Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?
Ha nem éheztél, dideregtél,
nem szólok hozzád soha többet,
úgyse tudod,
mit gondol a szegény előtted;
de ha tudod, mi a csalódás,
ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is:
– Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
ki közönyével megtiport,
de add nekem
ajkáról a biztos mosolyt,
a hitet, erőt! Adj új lelket
a sok-sok hitetlen szegénynek,
adj, Istenem,
egy kis értelmet a reménynek!

Rónay György: Mondd, szereted az állatokat?
Mondd, szereted az állatokat?
A kutyát, macskát, csacsit, lovat
s a madarakat: a verebeket,
rigót, galambot, pintyeket,
akik a Földön veled élnek,
s bundájuk, tolluk melegében
nekik is van szívük, csak éppen
nem beszélnek?
Mondd, szereted az állatokat,
s figyelted őket néhanap:
hogy mit csinálnak, hogyan élnek,
s a maguk nyelvén mit mesélnek,
vagy miről hallgatnak, mikor komor
csöndjükbe burkolódzva ülnek,
és titokzatos, hallgatag
külön világukba merülnek?
Én szeretem az állatokat.
Elnézem őket,
ha játszanak, alszanak, vagy tűnődnek
titkaikon és a világon.
Hidd meg, barátom,
nekik is vannak titkaik,
s csak annál nehezebb talán
számukra ez a sok talány,
mert nincsenek rá szavaik.
Tégy próbát, hisz ember vagy: értsd meg
a bennük szorongó miértet;
segíts nekik, mondd ki helyettük
azt, ami ott ködlik a testük
vaksi lelkében – vidd közelebb
az állatokhoz az embereket,
hogy megértsenek végre minket.
S mi is őket, kisebb testvéreinket.


Itt az idő, a nyarunk most búcsút int,
s helyére lép a színes ősz megint.
Ősz a nyártól annyi gyümölcsöt kapott,
mit széjjeloszt, hogy megőrizze a Napot.
A nap rövid. Az éjszaka nyakára hág,
Színbe fordul köröttünk a nagyvilág,
tompítja azt reggel még a szürke köd,
mely szétfolyt az ábrándozó fák között.
De ránk kacsintgat még az őszi Nap heve,
és nyakon önt a síró felhők lágy leve.
A jókedvünket felkapja a kósza szél,
cserébe még elmúlt szép nyárról mesél.
Eljött az ősz, az erdő ügyes piktora,
színesre vált zöld levelek dísz-sora.
Emlékeztet, hogy az élet-kör forog,
dicsérik hát a verselő szép sorok.
Naptár szerint ez a harmadik negyed,
reád pirít, most már komolyan vegyed!
Az elmúlást hiteti el – lám – velünk,
pedig csak egy új álomra ébredünk.
Nincs elmúlás, nincs vég, na és nincs halál,
az élet múlik, s új útjára rátalál.
Jön majd a tél, mikor végre megpihen,
de meg nem hal, csak elalszik, azt hiszem…
Aranyosi Ervin: Búcsút int a nyár

„Ősz az évszak, mely arra tanít, hogy a változás is lehet gyönyörű. -‘Ne siess. – Pihenj. Hallod a fák zúgását? Valamit üzennek. Az ember megáll, hallgatja a zúgást, s egyszerre megérti, hogy kár volt sietni.”
Márai Sándor

Ha tudnád, milyen sokan üres hassal kelnek,
S otthonukban ételt a hűtőben nem lelnek.
Ha tudnád, mennyi ember dolgozna, ha tudna,
Mert asztalára étel, még ha kevés is, de jutna.
Ha tudnád, minden ember reménytelen sorsát,
Értékelnél, hidd el, minden apró morzsát.
Segítséget kérnél, s áldást mindazokra,
Kik számítanak ennél még sokkal szebb napokra.
Ha tudnád, milyen érzés betegségben élni,
S a következő naptól rettegni és félni.
Ha tudnád, milyen kemény ágyhoz kötve várni,
S hinni, hogy míg élünk, megtörténhet bármi.
Ha tudnád, milyen sokan nem kapnak meg mindent,
S mégsem szidják annyit a sorsukért az Istent.
Hisz van, akinek sok jut, és van, akinek kevés,
De ha megbotlasz az úton éppúgy fáj az esés.
Ha tudnád, mennyi embert otthagynak a bajban,
S azok után futnak, kiknek sok pénzük van bankban.
Pedig nem az számít, hogy sok pénz van a zsebben,
Inkább, hogy ne hagyjunk soha senkit cserben…
(részlet Máté Rózsika: Ha tudnád..c. verséből)

Juhász Gyula
Egy hangszer voltam .
..
Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott.
Most az enyészet kezében vagyok.
De fölöttem égnek a csillagok.
Szeged, 1934 szeptember
Imádkozom egy szebb világért,
amit a gondolat teremt.
A fénylő Napom sugaráért,
fénye járja be lelkemet.
Imádkozom teérted, s értem,
legyen itt végre szebb világ!
Váljak jobbá, mint eddig éltem!
Ezért mondok egy szép imát.
Tengernyi ember él e földön,
s élhetnénk mind, mind boldogan.
Ne legyen létünk puszta börtön,
szabaddá váljunk oly sokan.
Mit is jelent szabaddá lenni?
Ne tartson féken félelem!
Akarjunk újra naggyá lenni,
lépj be a fénybe énvelem!
Imádkozom. Nem harcba hívlak!
Jövőnk másképp is élhető.
A virágok könnyedén nyílnak,
figyeld meg, s lám megérthető.
Nincs helye itt erőlködésnek,
felejtsd hát minden gondodat!
Örülj tavasznak, ébredésnek,
s váltsd most valóra álmodat.
Tiéd a gondolat hatalma,
ha uralod, csak jót teremt.
Lehúz a gyengék aggodalma,
emeld hát fel tekinteted!
Nem elég csak a jóra vágyni,
tudnod kell azt, hogy létezik.
Lélekben kell világot látni,
lelked a szépre éhezik.
Szeretet magját szórd a szélbe,
szívek „földjébe” vesd csak el!
Mosolyt önts éltető vízébe,
s öröm legyen, mikor kikel!
Arcon mosoly, a szívben béke,
– legyen zászlónk és címerünk!
Testünk és lelkünk egészsége,
váljon teljessé így velünk!
Imádkozom az Istenemhez,
és hozzád is, mert benned él!
Imádkozz, ezzel jót teremthetsz,
hogy mától boldogabb legyél.
Mosolyt vigyél a csüggedőknek,
gyógyíts meg fájó lelkeket!
S ha téged is imába szőnek,
együtt örülök majd veled.
Aranyosi Ervin
Johann Wolfgang von Goethe: Az Isteni
Jó legyen az ember,
Irgalmas és nemes!
Mert csak is ebben
Tér el a többi
Élő lényektől,
Melyeket ismer.
Üdv az ismeretlen
Magasabb lényeknek,
Kiket csak sejtünk!
De csak ember példáján
Hihetünk bennök.
Mert nincsen érzés
A természetben.
Egyaránt süt a nap
Jókra, rosszakra,
S gonosztevőnek
Csak úgy világít
A hold meg a csillag,
Mint a legderekabbnak.
Szélvész és zuhatag,
Égzengés, jégverés
Robognak útjukon,
S futtában, vaktában
Érik váltva
Ezt is, amazt is.
Igy a szerencse is
Kap a tömeg közé,
Fogja majd egy fiú
Ártatlan üstökét,
Majd meg a bűnös
Tar koponyáját.
Érczkemény, ős törvény
Szabta mederben
Járják a lények
A földi élet
Körfutását.
Egyedűl az ember
Bír lehetetlent;
Tud különbséget,
Választ és ítél,
Maradandóvá
Teszi a perczet.
Néki jutott csak
Jót jutalmazni.
Rosszat büntetni,
Gyámolni, segítni,
S azt mi bolygó, téveteg,
Hasznos lánczba fűzni.
Az örökkön élőket
Szintén úgy tiszteljük,
Mintha emberek
Volnának ők és
Nagyban mivelnék, mit
Kicsiben tesznek
Legjobbjaink.
Az ember jó legyen,
Irgalmas, jóttevő,
Tegye fáradatlanúl
Az üdvöst, hasznosat,
Mintát adván nekünk
Magasabb lényekről,
A kiket csak sejtünk.
(1782.)
(Dóczi Lajos fordítása)
Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. – Weimar, 1832. március 22.) német író, költő, grafikus, művészetteoretikus, természettudós, jogász és politikus. A német irodalom egyik klasszikusa, a világirodalom egyik legnagyobb költője.
Váci Mihály: VALAMI NINCS SEHOL
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…
[
](https://www.youtube.com/watch?v=05wB4ormU8I…)
Isten keresése
Barangoltam hegyen, völgyön,hogy megtaláljam Istent.
Utam állták erdők, mezők, de bátran mentem hitben.
Vállamon egy zsákban: minden ingóságom,
szívemben a remény,hogy egyszer megtalálom.
Erdők dús közepén, egy nagy kerek tó partján,
elém állt az ördög és így kiáltott rám,
hallom földönfutó a jó Istent keresed!
de én a pokolra vetlek,mert az ő szavát hiszed.
Rút patás lábával dobbantott egy nagyot,
lett nagy fényözön s a villám belecsapott.
Szabadságom vissza nyerve indultam az úrhoz,
nem sokára oda értem egy feneketlen kúthoz.
A víz azúr tükre rám csodálkozott,
ha Istent látni jöttél, fordulj csak a Naphoz!
Bámultam a felhőket, a fénylő messzeséget,
rám nevetett a Nap s adott újra reménységet.
Aranysárga sugarával mutatta az utat,
ha mégis eltévednél, kérdezd meg a Holdat.
Az éj sötétje már közeledett, vakon botorkáltam,
egyszer csak a tejúton csillagokat láttam.
Csillagok,szép csillagok,mondjátok, hol vagyok?
-keresem az Istent,de a Hold cserben hagyott!
De ők csak csüngtek ragyogva az égre felrakottan,
néha sziporkáztak egyet, ők sem tudták hol van.
Bandukoltam tovább, Ó micsoda közöny!
Belém botlik a hajnal, még csak nem is köszön.
Sűrű sötét felhők fölém telepednek,
zöld mohaágyakra esőcseppek gyűlnek.
Mókusok odvában tölgyfalevél párna,
integetnek álmosan, vándor – Isten áldja!
Felszólok hozzájuk láttátok az Istent?
Rázzák kis fejüket ide fent nincsen!
Tanácstalan állok fázva, bőrig ázva,
tovább kéne mennem,de az ördög újra utam állja.
Én vagyok az Úr! ne kutass tovább,
sorsod magam vezérlem,nekem mondj imát.
Te nem lehetsz az Isten, mert a rosszat képviseled!
Jézus keresztjével feléje legyintek.
Nem is láttam többé annyira megijedt,
az eső is elállt hamar reggel lett.
Egyre fáradtabban kerestem az utat,
fölöttem a varjú kárál,s a Nap megint rajtam mulat.
Mosolyogva így szólt csodás ragyogással:
nincs messze az Isten, csak gondolj rá hálával!
Nézz előre bátran és fordulj most hátra,
ne bolyongj tovább, ne keresd hiába,
mert itt van velünk bennem él és benned,
nem kell mást tenned,csak szeretned és hinned.
Gárdonyi Géza

Jolie Taylor:
ORSZÁGOM, SZÉP HAZÁM
Ma éjjel, egy angyal nálam járt
Elmondtam neki lelkem bánatát
Országom, szép hazám
Halld meg kérlek, a nép szavát
Adj hitet a hitetlennek
Adj szívet a szívtelennek
Adj lelket a lelketlennek
Adj erőt gyermekednek
Kik eltaszítják ősanyáink szavát
Lökd el magadtól, s a bűn börtönébe zárd
Ki béke helyett, a hatalomra vágy
Élje át, Isten haragját
Harag, hazugság s irigység helyébe
Egy szebb jövőt ígérj
Hol nem tapad a pénzhez annyi vér
Hol az ember, Emberként él
Országom, szép hazám
Gyermekedként szólok hozzád
A lelkem oly sokszor hazatér
Ki tudja, látlak e még?
Országom, szép hazám
Egy angyalt küldök hozzád
Ki ölelőn két karjába zár
S meghallgatja imád.

Petőfi Sándor : Honfidal
Tied vagyok, tied, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?
Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted;
S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem
Áldása rája! –
De én nem mondom senkinek,
Ki nem kiáltom:
Legkedvesebbem hogy te vagy
A nagy világon.
Titkon kisérem lépteid,
S mindegyre híven;
Nem, mint az árny az útazót,
Csak jó időben.
De mint az árnyék nő, midőn
Az est közelget:
Nő búm, ha sötétedni kezd,
Hazám, fölötted.
És elmegyek, hol híveid
Pohárt emelve
A sorstól új fényt esdenek
Szent életedre;
S kihajtom egy cseppig borát
A telt üvegnek,
Bár keserű… mert könnyeim
Beléperegnek!
Debrecen, 1844. január – február

(( Wass Albert – FOHÁSZ A HAZÁÉRT
Uram, ki fönt az égben lakozol a fényességben, gyújtsd föl szent tüzedet az emberek szívében. Az emberek agyára áraszd el bölcsességed. Értsék meg valahára mi végből van az élet. Arasznyi kis idő csak, mely ajtódig vezet. De előre csak a jó visz, a gonosz vissza vet. Legyen megint az ember képedre alkotott! Utálja meg már egyszer mit maga alkotott. Romlandó kincsekért ne törje magát senki. Igyekezzék helyettök jobb kincseket szerezni. Jó tettek nyugalmát. Derűt és békességet. Mit el nem fúj az orkán s rontó tűz meg nem éget. Gőgből és gyűlöletből mindent, mit föltalált: vedd ki Uram kezéből a keserű pohárt. Rémségek éjszakáját váltsad föl virradatra. Az emberi világot szebbre és igazabbra. Hogy törvények közt az első a szeretet legyen. Üljön jóindulat a kormányszékeken. Az igazság előtt hajoljon meg a fegyver s élhessen szabadon e földön minden ember. És legyen egy akol. És egy legyen a pásztor. Növelj pásztorbotot virágzó rózsafából. S ha mindeneket szépen elrendeztél ekképpen: a népek közt, Uram nekem is van egy népem. Ha érdemét kegyednek a szenvedéssel méred, úgy egynek sincsen annyi szent jussa, mint e népnek. Mások bűnéért is őt verte ostorod. Sok súlyos nagy keresztet szó nélkül hordozott. Legjobb fiait vitte mindég a Golgotára s jótettének soha, csak bűnének volt ára. Uram, adj békességet a Kárpátok között! Sehol még földet annyi könny s vér nem öntözött. Sehol még annyi színes nagy álom nem fakadt s árvábbak prófétáid sehol sem voltanak. Sehol annyi virág és sehol annyi bánat. Szeresd jobban, Uram, az én szegény hazámat! Bár megtagadta tőlem a békét s kenyeret: engem sújtasz, Uram, amikor őt vered. Mert népem. Fajtám. Vérem! Fájdalma bennem ég! Szánd meg Uram Isten Attila nemzetét. Adj békés aratást sok vérvetés nyomán. Nyugodjék meg kezed gondverte otthonán. S ha áldásod e földön elért kicsinyt, nagyot: jussak eszedbe én is, ki bujdosó vagyok. A Kárpátok alatt, ahol apáim éltek, rendelj ki nekem is egy csöndes menedéket. Csak akkora legyen, hogy elférjek én s a béke. Nézzen az ablakom patakra, fára, rétre. Kenyér mellé naponta jusson egy szál virág s láthassam, amint Téged dicsér egy új világ… Uram, ki fönt az égben lakozol fényességben, hallgasd meg kegyesen, hallgasd meg könyörgésem. ))) Bajorerdő 1947.

JUHÁSZ GYULA: Nagyboldogasszony
Holdas, nyári éjszakában
Hűs mezők ölébe fekve,
Messze tájon álmodik most
Ferenc József regimentje.
Magyar fiúk édes álma:
Szép leányok, szabad rónák,
Míg fölöttünk tiszta fényben
Tündököl a nagy mennyország.
S mintha ifjú homlokukra
Rózsa hullna, csillag szállna:
Őrködik az álmaikra
Magyarország Patrónája.
Joseph Rudyard Kipling: Ha…
Ha fejedet megőrzöd zavarban,
bár csak szidás ér jóságodért.
Ha kétkedők közt bízni tudsz magadban,
de megérted a mások kételyét.
Ha várni tudsz, s a várás el nem fáraszt.
Rágalmaznak, s nem ejtesz csalfa szót,
nem gyűlölködsz, bár a gyűlölség eláraszt,
s mégse játszod a bölcset és a jót.
Ha álmodol, de nem úr az álom rajtad,
gondolkodol, de végcélod nem ez.
Ha balsors sújt is, megmarad nyugalmad,
s nincs oly siker, mely lábadról levesz.
Ha az igazságot, amit kimondtál,
más aljas eszközül használja fel;
Ha élted munkája tiszta rom már,
s tört szerszámmal elölről kezded el.
Ha van szíved, hogy mindazt, mit elértél,
ha kell, egyetlen kockára rakd,
s túltegyed magad, ha vesztesség ér,
s ne legyen róla többé egy szavad;
Ha tudsz még küzdeni, mikor a lelked,
ideged, izmod régesrég halott,
s helytállnak, mikor nincs más benned,
csak a tudat, hogy ki kell tartanod.
Ha tiszta tudsz maradni tömegben,
s király előtt is őszinte, emberi;
Ha nem bánthat meg sem barát, sem ellen,
ha nem szolgálva, de tudsz segíteni;
Ha az egész órát úgy betöltöd,
hogy benne érték hatvan percnyi van,
minden kincsével bírod ezt a földet,
s ami még több, ember vagy, fiam.
Szabó Lőrinc fordítása

Garai Gábor
Éhség
Naponta egyszer álljon meg a kés
a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
Világ-birodalom az éhezés.
Ez anya-föld emlőiből
ember ma, száz közül
hatvan, egyszer se szívja meg magát
naponta
jóllakottra.
Másképp s precízen: 60 százalék
soha még
nem tolta el a tányért, hogy: elég!
Nincs képzete a jóllakásról!
(Mit palástol
e talányos képzet-hiány, – no most
legyetek okosok,
szó-alkimisták, iszony-artisták,
egzisztencialisták,
unalom-analitikusok!)
Szemérmes adatok
fejezik ki világunk
tárgyiasan, indulattalanul:
évente mintegy 40 millió
éhhalál; és – bár ez banális – visszahull
közben ős-méhébe, az óceánba még
töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb,
Továbbá:
minden második gyerek
e földön arra született,
hogy tízéves koráig többnyire
(kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
közönyös teremtőjének – kegyelmét
várni ki győzné! – visszafújja lelkét.
S beriberi, pellagra, skorbut – ó,
durvábbak, mint a trauma, libidó,
szép civilizált luxus-nyavalyáink –
hordja az áldozatok garmadáit,
a püffedt tetemeket egybe:
hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
illeszkednek a dús reménytelenbe,
mint hűlt csontok a hanthoz…
Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
én meg kecses versekre révedek,
és mihaszna vitákra futkosok,
s nyarak,
telek
járnak ki-be jól temperált szobámban,
s nyugalmamról gondoskodik az állam.
De naponta egyszer megáll a kés
a kenyér s a hús fölött a kezemben,
és számban megkeseredik a nyál,
és megszégyenít teljesült szerelmem.
És teljes borzalmában látom őt,
a borda-kerítést, az állatit,
a számtalan névtelen Valakit,
a legszörnyűbb halálba szédülőt,
ember-fajom nagyobb felét,
ki viseli a világ szégyenét,
s nem érti, mért;
ki tűrhetetlen napokat terelget,
és kit az ínség sárkánya sanyargat,
ki bajból bűnbe lép,
s ha szétcsapja kezét,
aligha tudja, hogy
várja és élteti a holnapot:
a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
a jóllakató világforradalmat.
1963
Ott leszek
Ha majd egyszer nem leszek.
Nem búcsúzom tőletek.
A csend karjában ringatom magam.
Ott élek majd boldogan.
Ott leszek, ott legbelül.
Hol a szeretet, olykor elszenderül.
Bánatomban, a csendhez fordulok.
S a szeretet hangján megszólalok.
Én leszek a Nap, mely rátok nevet!
Én leszek, a mosolyfakasztó apró szösszenet!
Én leszek, a vidám könnyetek!
A csend karjában, mindig ott leszek veletek!
Ott leszek, a madarak dalában.
Ott leszek, a mezők illatában.
Ott leszek, a zúgó patakokban.
Ott leszek, minden pillanatban.
Ott leszek, az alvó fákban.
Ott leszek, a világ minden zugában.
Ott leszek, az ünnepek hangulatában.
Ott leszek, a csend karjában.
Ha majd egyszer nem leszek.
Nem búcsúzom tőletek.
Nem hagyom, hogy kihaljon a szeretet.
Életre keltem akkor is, ha a világ kinevet!
Jolie Taylor
Ha úgy tudsz adni,
Hogy neked már semmi sem marad,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy másokért feláldozod önmagad,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy szívedet is másoknak adod,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy mindened másénak mondhatod,
Akkor adj!
Adj, bárki legyen az, ki tőled kér.
Akkor adj!
Ne legyen senki, kit szegényen elküldenél.
Ha úgy tudsz adni,
Hogy nem fájdul meg miatta a szíved,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy az is kap, aki gőgösen kivet,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy a koldus se alázkodjon meg,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy elfogadja, kitől szíved remeg,
Akkor adj!
Adj annak is, ki már semmit sem remél,
Akkor adj!
Ne legyen senki, kit szegényen elküldenél.
Ha úgy tudsz adni,
Hogy gyógyítasz szíven ütött mély sebet,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy aki zokogott, az önfeledten felnevet.
Ha úgy tudsz adni,
Hogy nem dicsérnek emberek szerteszét,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy megfogod minden elhagyott kezét,
Akkor adj!
Adj annak is, aki tőled messze-messze él,
Akkor adj!
Ne legyen senki, kit szegényen elküldenél.
Ha úgy tudsz adni,
Mint egykor Isten is mindent adott neked,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy másokért áldozod egész életed,
Ha úgy tudsz adni,
Hogy már minden, minden rég elfogyott,
Ha úgy tudsz adni,
Rosszért cserébe, életedből csak jót,
Akkor adj!
Adj mindig, és adj úgy, mint az Ige beszél!
Akkor adj!
Ne legyen senki, kit hidegen elküldenél.
Makovei János – Ha úgy tudsz adni

Aranyosi Ervin: Egyre jobbá válni
A jó bor is kesernyés lesz,
ha sosem nyitják azt ki már,
ha gazdája megtisztelve,
egy jobb alkalomra vár!
Így halhatnak meg az álmok,
a szívednek rejtekén,
és az idő, az az álnok,
megölheti könnyedén!
Ha sokáig érlelgeted,
nem okoz már örömöt,
inkább élj az élő mában,
ne mondd azt, hogy köszönöd!
Ne hidd azt, hogy jobb idő jön,
amikor létrehozod,
valójában halogatva,
a halálát okozod!
Azt hiszed, majd egyre jobb lesz,
toldozod és foltozod,
de ez csak egy időhúzás,
mely csodát sosem hozott!
Fejezd be és tedd teljessé
mindennapi művedet,
s mutasd csak meg a világnak,
legyen napi ünneped!
Tudsz te jobbat! – mondták néked,
és valóban jobb is lesz,
de a megérett gyümölcsöd,
ha vársz, hát rohadni kezd.
Inkább folyton érlelj újat,
és az az új, az jobb legyen,
érezd át, hogy emelkedtél,
hagyd, hogy boldoggá tegyen!
Az alkotás szabadsága
tegye szebbé napjaid,
tapasztalat és fejlődés,
ami fényre, Napra vitt!
Nem lehet mind tökéletes,
az amiket alkotunk,
tökéletlen lény az ember,
s maximalisták vagyunk!
Ám, sosem kell erőlködnöd,
ha lelked felemeled,
ha élvezed, amit művelsz,
s más is ünnepel veled!
Lelj örömöt a munkádban,
s amit szeretsz, azt tegyed,
a világod visszajelez,
válaszokat ad neked.
Nem kell rögtön naggyá válni,
csepp ragyogás a siker,
inkább egyre csak jót adni,
az boldog, ki élni mer!
Aki alkot, s mindennapján
csodát tud teremteni,
aki tudja adottsága
isteni és emberi!
S ha majd lelked fennen szárnyal,
ha jó érzés lesz tiéd,
gazdagodik a munkáddal,
s többé lesz e földi lét!
Minden többé, jobbá válik,
ha szellemed kiragyog,
már megérte álmodozni,
s jó lenni, mint a nagyok!
Aranyosi Ervin © 2023-08-03.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva

Márai Sándor: Felelni
Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező,
s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell,
az egészre. Ki vagyok? Mit akarok?
Ki ellen, kinek érdekében akarok élni?
Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel?
Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?…
És, felelni az egészre: hol tartok?
Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből,
vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket?
Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell.
Várják a választ, a csend nagy, drámai.
De ilyenkor megtudod és észreveszed,
hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.
Dsida Jenő: ADD VISSZA URAM…!
Jóságodban Uram sosem kételkedtem,
minden új útamra Benned bízva léptem.
Büntető kezedet szótalan fogadtam
s ha örömet adtál, érte hálás voltam,
Uram én a bűntől messzire futottam,
eddig még, úgy érzem, a Tied maradtam.
De ha bánatot adsz, ne bocsásd el kezem,
magamban az utam folytatni nem merem.
Úgy érzem ma meghalt a Dal és az Öröm,
elmúlt életemhez nincsen ma már közöm.
Hisz sírnom sem szabad, mosolyba takarom
büszkeség álarcát szótalanul hordom.
Háládatlan voltam, hogy elhagytál Uram,
elfordultál tőlem, hogy nem hallod szavam?
Az életem már súlyos, rettenetes teher
a szívem széttörve, száz darabban hever.
Életet csak szegény álmaimnak kértem,
mert a valót mindég behunyt szemmel néztem.
Hát bűn volt szívemnek meleg, színes vágya,
nem lehet lelkünknek soha semmi álma?
Vedd vissza uram a bánatok serlegét,
Add vissza álmaim színes, meleg percét,
Ne taníts meg Uram a valótól félni,
nem tudok, nem bírok álmok nélkül élni!
Pótvizsga szeretetből
A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam
Tanítóm előtt remegve álltam.
Az első vizsgán én elbuktam,
A tételt bár kívülről tudtam,
De gyakorlatilag azt előadni nem tudtam.
Szerettem én ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségemet?!
Aki rágalmaz, kinevet?
Ad mindenféle csúfos nevet,
Gyaláz és megaláz engemet?
Ilyet nem tudok szeretni: – NEM!
És ezt húztam ki, ez volt a tételem.
Hogy ellenségemet is szeressem.
Szereted? – kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom! – hiába próbálom.
Szelíden mondta, de erélyesen:
Pótvizsgára mész! És ha mégsem
Tanulod meg, megbuksz egészen.
A szeretet nehéz tétel.
A legtöbben ebben buknak el,
Mert aki bánt, azt is szeretnünk kell.
De Mesterem tovább tanított,
Különórára hívott,
Szeretetével sokat kivívott.
Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit tehet a szeretet,
Eltűri a kereszt-szegeket.
Eltűri a gúnyt, gyalázatot,
Töviskoronát, nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.
Megrendültem egész szívemben.
Hát a szeretet ilyen végtelen?
Tanítóimtól tanulni kezdtem.
Megnyerheted vele úgy lehet,
Hogy ő is megtér, hogy ő is szeret,
Ha látja a te szeretetedet.
Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét szívembe zárta.
És most pótvizsgáztam belőle,
Ott volt ellenségem is,
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle.
De én szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem,
És a pótvizsgán általmentem.
Tovább tanulok, tovább megyek.
Vannak szeretet egyetemek,
Magasak, mégsem elérhetetlenek.
Mert más tudományt, sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok,
De ha szeretet nincsen bennem
Semmi vagyok
Túrmezei Erzsébet
Petőfi Sándor
MAGYAR VAGYOK
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kísértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét,
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
Pest, 1847. február
Móricz Zsigmond: CXXXI ZSOLTÁR Az alázatos létek tűkőre
Szívem Uram nem fuvalkodott fel,
Nem is néztem föl rád kevély szemmel,
Nagy dolgokra, tulságra nem vágytam,
Erőm fölött csodákra nem jártam,
Nem kísérték bátran:
Csendesitem, sőt némitom lelkem,
Hogyha Uram titkaidat sejtem;
Mint csecsemő az anyai ölben,
Oly csecsemő a lélek én bennem,
Bízom Uram csendben.

Ezen a napon született Móricz Zsigmond (az anyakönyv bejegyzése alapján Tiszacsécse, 1879. július 02. – Budapest, Józsefváros, 1942. szeptember 5.) magyar író, újságíró és lapszerkesztő, a 20. századi realista prózairodalom legismertebb alakja.
„Aki az életét írásban tovább tudja élni, az író”.
/Móricz Zsigmond/
Móricz Zsigmond anyai ágon egy ősi, de elszegényedett nemesi család, apai ágon pedig jobbágyok leszármazottjának sarja volt. Móricz hatéves volt, amikor apja vállalkozása csődbe ment. A család átköltözött Prügyre, ahol nagy szegénységben éltek. Ennek ellenére 1890-től Móricz a Debreceni Református Kollégiumban tanult három évig. Később a sárospataki kollégium tanulója lett. Itt az első félév végén három tárgyból megbukott, ezért anyai nagybátyja felügyelete alá került a kisújszállási gimnáziumba, és ott is érettségizett 1899-ben jeles eredménnyel.
Debrecenben 1899-1900-ban református teológiát hallgatott, majd jogra járt, segédszerkesztője volt a Debreceni Hírlapnak. 1900 októberében Pestre költözött, itt jogot és bölcsészet tanult, azonban nem tett tanári szakvizsgát. 1905-ben házasságot kötött Holics Eugénia tanítónővel, azaz Jankával. Három leányuk (Virág, Gyöngyi, Lili) maradt életben, fiuk meghalt.
1908-ban a Nyugatban megjelent Hét krajcár című novellája azonnali hírnevet hozott, Ady Endrével is barátságot kötött. Ezt második gyermeke halálakor írta, mély megrendültségében, apai fájdalmában szakadt föl igazi hangja. „Igen késő volt, huszonnyolc éves korom után, mikor rájöttem, hogy voltaképpen csak azt lehet leírni, ami fáj. Ami megsebzi az embert.” Ez az állapota szabadította föl benne a kortársaihoz viszonyítva páratlan élet- és élményanyagát. Sorra születtek sikeres regényei, elbeszélései.
Gyermekkora élményeit több művében megörökítette: Judith és Eszter című novellája a Prügyi évek hangulatát idézi fel, kollégiumi diákéveiről a Légy jó mindhalálig című regényében emlékezik meg, a kisújszállási évek a Forr a bor című regényben elevenednek meg; az Életem regénye című önéletírásában is vall ezekről az évekről.
1912-ben házat épített Leányfalun, kezdetben csak a nyarakat töltötte ott, 1936-ban végleg oda költözött. A húszas években az író magánélete gyökeresen átalakult. 1924-ben megismerkedett Simonyi Mária színésznővel. Felesége féltékenységből 1925 áprilisában öngyilkosságba menekült. Móricz külföldi utazásokkal próbálta enyhíteni önvádló gyötrelmeit. 1926-ban feleségül vette Simonyi Máriát.
Osvát Ernő halála után, 1929 decembere és 1933 februárja között Babitscsal közösen szerkesztette a Nyugatot, szerkesztői elveiket azonban nemigen tudták összehangolni. Móriczé volt a prózarovat.
1936-ban találkozott Littkey Erzsébettel, Csibével, akit lányává fogadott. Az egykori lelencgyerekről mintázta Árvácskát azonos című regényében. A lány gyerekkori történeteiből 28 novellát írt. Naplójából kiderül, hogy Csibe a szerelme-szeretője is volt. 1937-ben szakított második feleségével, Simonyi Máriával is.
Műveinek visszatérő motívuma a férfi és nő házasságbeli kapcsolatának bemutatása – Sárarany, Az Isten háta mögött, Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Úri muri, Rokonok(1932).
1939-től a népi írók atyjaként, a Kelet Népe szerkesztője lett.
Móricz Zsigmond 1942 augusztusának végén – miután hírt kapott unokája születéséről – váratlanul agyvérzést kapott, szeptember 5-én pedig végleg befejezte földi pályafutását.
Bódás János: Ki van jelölve a helyed
Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.
Megmutattad-e néha legalább?
Enyhült, s szépült-e tőled a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt?
Ott is, hol eddig minden tiszta volt?
Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Ki van jelölve a helyed,
ne nyugodj, míg meg nem leled.
Csak ott leszel az, aminek
rendeltettél. – Másként rideg,
céltalan lesz az életed.
Mag leszel, mely kőre esett,
elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, ami kárba veszett,
mit soh’se kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan,
cserép, amiben nincsen virág,
s nem veszi hasznod sem az ég,
sem a világ.

Lyonban, 1900. június 29-én született Antoine de Saint-Exupéry (Antoine Marie Jean-Baptiste Roger de Saint-Exupéry, eltűnt: 1944. július 31.) francia író és pilóta.
Antoine de Saint-Exupéry 1900. június 29-én született.
Fohász
Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot
közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!

980 éve, 1046. június 27-én született
I. (Szent) László
magyar király, aki 1077-től 1095-ig uralkodott.
Arany János
SZENT LÁSZLÓ
LEGENDA
Monda Lajos a nagy király:
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.
Kél Budáról Laczfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak;
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messzefénylik a sok fegyver,
Messzedöng a föld alattok.
Hallja László a templomban
Körösvíznek partja mellett;
Visszatér szemébe a fény,
Kebelébe a lehellet;
Koporsója kőfedelét
Nyomja szinte három század:
Ideje már egy kevéssé
Szellőztetni a szűk házat.
Köti kardját tűszöjére
S fogja a nagy csatabárdot,
Mellyel egykor napkeleten
A pogánynak annyit ártott;
Félrebillent koronáját
Halántékin igazítja;
- Éjféltájban lehetett már –
A vasajtót feltaszítja.
És megindul, ki a térre;
És irányát vészi jobbra,
Hol magasan felsötétlik
Ércbül öntött lovagszobra;
Távolról megérzi a mén,
Tombol, nyerít, úgy köszönti:
Megrázkódik a nagy ércló
S érclovagját földre dönti.
Harci vágytól féke habzik,
Kapál, nyihog, lángot fúvall;
László a nyeregbe zörren
S jelt ad éles sarkantyúval;
Messze a magas talapról,
A kőlábról messze szöktet;
Hegyen-völgyön viszi a ló
A már rég elköltözöttet.
Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó:
Ám a lovat és lovagját
Élő ember nem láthatja,
Csodálatos! – de csodákat
Szül az Isten akaratja. –
Három teljes álló napig
Vívott a pogánnyal Laczfi;
Nem hiányzott a székely szív,
De kevés a székely harcfi
Míg a tatár – több mint polyva,
Vagy mint a puszták fövénye –
Sivalkodik, nyilát szórja,
Besötétül a nap fénye.
Már a székely alig győzi,
Már veszélyben a nagy zászló,
De fölharsog a kiáltás:
„Uram Isten és Szent László!”
Mint oroszlán, ví a székely,
Megszorítva, nem megtörve…
Most a bércen láthatatlan
Csattog a nagy ércló körme.
„Ide, ide jó vitézek!”
Gyüjti népét Laczfi Endre:
Hát egyszer csak vad futással
Bomlik a pogányság rende;
Nagy tolongásnak miatta
Szinte már a föld is rendül;
Sok megállván mint egy bálvány,
Leragad a félelemtül.
Sokat elüt gyors futtában
A repülő kurta csákány;
Sok ki nem mozdul helyéből
Maga rab lesz, lova zsákmány.
Foglyul esett a vezér is
Atlamos, de gyalázatja
(Nehéz sebben vére elfoly)
Életét meg nem válthatja.
Fel, Budára, Laczfi Endre
Számos hadifoglyot indít;
Annyi préda, annyi zászló
Ritka helyen esik, mint itt.
Rabkötélen a tatárság
Félelemtül még mind reszket.
És vezeklik és ohajtja
Fölvenni a szent keresztet.
Hogy elértek Nagy-Váraddá,
- Vala épen László napja –
Keresztvízre áll a vad faj,
Laczfi lévén keresztapja.
Összegyűl a tenger néző
Hinni a csodába, melyet
Egy elaggott, sírba hajlott
Ősz tatárnak nyelve hirdet:
„Nem a székely, nem is Laczfi,
Kit Isten soká megtartson;
Hanem az a: László! László!
A győzött le minket harcon:
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.
Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arca rettentő, felséges;
Korona volt a fejében
Sár-aranyból, kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám
Forgolódott csatabárdja:
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, aki azt bevárja.
Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek:
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos! -„
Monda a nép: az Szent-László,
És a Szűz, a Boldogságos.
S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle;
Bizonyítá a templomnak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy három nap a sirboltban
Lászlót hiába kereste;
Negyednapra átizzadva
Találtatott boldog teste.
(1853 szept. 19)
Kép: Szent László, a lovagkirály ereklyéit tartalmazó herma a győri bazilikában
Forrás: I. László magyar király Wikipédia
FEKETE ISTVÁN halálának évfordulója.
(Gölle, 1900. január 25.– Budapest, 1970. június 23.) író, számos ifjúsági könyv és állattörténet írója.
Fia szerint apja az írásaiból kiérződő antikommunizmus, antiliberalizmus, antikozmopolitizmus és az előbbiekkel szemben álló nemzeti érzés, hazaszeretet, kereszténység, istenhit miatt vált vörös posztóvá a párt által irányított irodalmi vezetés szemében, ezért próbálták munkásságát kicsinyíteni, elhallgatni, ifjúsági regényírónak titulálni.
Tüskevár és a Téli berek örök kedvencem, többször is olvastam mindegyiket , de a többi természetközeli regények, novellák mondanivalója , stílusa, hangulata, humora ,élet és ember szeretete is utolérhetetlen.
A Tüskevárat ajánlatos lenne minden pedagógusnak elolvasni. Példa értékű , ahogy Matula a természet segítségével nevelgeti a városi virágszálakat . Hagyja, hogy időnként falba ütközzenek de utána saját maguktól jönnek rá a helyes útra.
Jókai mellett az egyik legolvasottabb magyar író. 2002 decemberéig legalább 8 700 000 példányban adták ki műveit magyar nyelven. Külföldön tíz nyelven, 12 országban, 45 kiadásban jelentek meg könyvei.
1939-ben megírta a Zsellérek című regényét, ami oly népszerűnek bizonyult, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg. Mivel a regényben bemutatja a vörösterrort, csak a rendszerváltozás után, 1994-ben jelent meg újra, csonkítatlan formában. Akkor sikerült nekem is elolvasni,
Az író 1946 tavaszán tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írott művei miatt.
Egész életében nyíltan vallotta istenhitét, világnézeti és erkölcsi hovatartozását. 1950-ben, a Rákosi-korszak legvéresebb időszakában, a II. ker. Tárogató út 77. alatti, volt Rajnai-Tömöry villában található lakásába befogadta a Szent Ferenc Leányai apácarend „kápolnáját”. Az egykori Szajkó, ma Szerb Antal utca és a Tárogató út sarkán lévő Szent Ferenc Lányai rendházból kilakoltatták az apácákat, hogy az épületből kommunista pártszékházat csináljanak. A Jézus Szíve-kápolna mai napig a villában található.
1956 után véget ért száműzetése az ötvenes évek irodalmi életéből.
1960-ban a Tüskevárért József Attila díjjal tüntették ki.
- június 23-án, Budapesten örökre lehunyta szemeit. Szerettei, ismerősei, olvasói június 25-én vettek tőle végső búcsút a Farkasréti temetőben majd 34 év múlva, 2004. augusztus 15-én talált végső nyugalmat – végakaratának megfelelően – a göllei temetőben.
A stílusát tündéri realizmusként szokták emlegetni.valahol ég és föld között lebeg.
Ma néhány kedvenc idézet tőle
„az idő múlhat,a szépség és jóság,a szeretet és az igazság nem múlik el az évszázadokkal nem múlik el az emberekkel,hanem örökös,mint a testetlen valóság,s ezekből annyit kap mindenki,amennyit megérdemel.”
„Az értelem, a tudás és a lélek a miénk. Az Istentől kaptuk. Örökbe. De még ezekkel is azt teszünk, amit akarunk. Csak egyszer be kell számolni róluk…, hogy mit csináltunk velük. „
” Hiányzik a csend, ami minden mögött van, hiányzik a távolság és az idő lassú ballagása, hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak a vasárnapok és a hétköznapok, hiányzik az egész rét – mert hiányzik az emberekből s a világból a béke. „
„Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt…s közben – megtaláltam s hazámat „

Az értelem, a tudás és a lélek a miénk. Az Istentől kaptuk. Örökbe. De még ezekkel is azt teszünk, amit akarunk. Csak egyszer be kell számolni róluk…, hogy mit csináltunk velük.
Fekete István
Fekete Istvánra emlékezve…
„A föld szeretetét nem lehet megtanulni. Csak az tudja becsülni és értékelni igazán, aki beleszületett ebbe a környezetbe, aki már gyerekkorában felismeri és meglátja benne a szépséget, a föld adta lehetőséget és értéket.
Egy-egy frissítő nyári zápor után, ahogy a napsugár ismét előbukkan, és lágyan végigsimít a vetéseken, a föld párába burkolózik, olyan, mint egy sokat ígérő, mélyről jövő sóhajtás, pihenni látszik, pedig az új élet gyökerezik benne.
A réten lekaszált zöld fű illatát, felkapja és magával hordozza a gyenge nyári szellő, az elmúlás kopársága trónol körülötte, de ez csak múló állapot, hiszen minden egyes fűszál a megújulás erejét hordozza magában.
Elkápráztat és megbabonáz a természet eme varázslata, és azon vesszük észre, hogy mi is, lassan a föld igazi gyermekeivé válunk.
Aki egyszer kezébe veszi a gyeplőt és beáll a természet örökös körforgásába, nap mint nap , évszakról évszakra, becsülettel és hűséggel végzi nehéz feladatot, végül megkapja méltó jussát, mert, akik munkát vetnek, majd munkát aratnak. Közben a föld – a hűséges öreg föld – elvégzi a többit.
Nem tanítják ezt semmiféle iskolába, apáról fiúra száll az örökség, és az élet az igazi tanítómester.”
/Fekete István : Gyeplő nélkül(részlet)/