Csabai Lajos – Te csak légy jó…
Bár körülötted millió kapzsi
Hajszolja a pénzt, míg lát
S nem látja meg, mint nyílik
Te csak légy jó, és Isten megáld
Bár bűnözők hada vallja
Csak egy nap a világ
Ha elveszik mindened
Hisz nem számít sem ember, se család
Te akkor is légy jó, és Isten megáld
Ha úgy érzed is olykor
Nem süt a nap reád
Jogosan zúgolódsz
Panaszra nyílik szád
Te akkor is légy jó
Bízzál, és Isten megáld
Bár néha reményed
Már-már veszni látszik
Szívedben a hit is olykor inog már
Te akkor nyerj erőt újra
S meglátod: Isten megáld
Ha majd az évek messze szállnak
S nem várnak házadban kincsek terád
De száz jó tettedért
Ezer jó szót kapsz majd
Akkor lelked nyugalmával
Az Isten megáld.
Szabó T. Anna: Az ég zsoltára
Perelj, uram, perlőimmel?
Felelj, Uram, felhőiddel.
Mondd, hogy rend van a világban,
felejtsem, amiket láttam.
Szívünk-szemünk úgy tele van
fájdalommal, szenvedéssel,
amit nem érünk fel ésszel.
Körülöttünk annyi zaj van.
A testtel is csak a baj van.
A lélek meg – szent a lélek,
de nem éli a szentséget.
Kő a szívünk, fáradt, nehéz,
szemünk csak a képekre néz,
tükrök közé vagyunk zárva,
nem látunk ki a világra.
Itt lent perbe vagyunk fogva,
perlőnk fölénk magasodna,
túlkiabál, elküld haza,
hiába, hogy nincs igaza.
Perelj, Uram… – Nem, ne perelj.
Inkább csak felhőket terelj:
a változó világ képét –
ezzel hozd fölénk a békét.
Felelj, uram, felhőiddel,
vértezz fel a kellő hittel,
hogy törvényed ne feledjük,
eged alatt legyünk együtt,
tanuljunk világot látni,
indulatainkkal bánni,
nem bújkálni, mint a gyermek,
viselni a közös terhet,
éljük át a mások részét,
legyen bennünk újra részvét,
legyen bennünk hit, alázat.
Égből építs nekünk házat.
Debrecenben, 1773. november 17-én, 251 éve született
Csokonai Vitéz Mihály költő.
(elhunyt: Debrecen, 1805. január 28.)
Édes rabság
Ti, Páphuson nyitott, kacér
Tekintetű leányok!
Ti minket édes ízletű
Nyilakkal öldököltök. –
Mikor levert erőnk felett
Feláll királyi széketek:
Reánk bodor kacajjal
Nehéz bilincset üttök.
Ti mézzel édesítitek,
Ha maszlagot kevertek;
Ha megkötöztök is, selyem
Kötésetek s virágszál. –
Kegyes Dione szűzei!
Ez a ti martalékotok
Gyönyörködik s örömmel
Pihen bilincsetekben!
80 ÉVES KORÁBAN MEGHALT NEMERE ISTVÁN ÍRÓ!
Rendkívül termékeny író, 2024-ig több mint 800 könyve jelent meg magyar nyelven. Mintegy 11 millió példányban keltek el művei. Főleg sci-fi könyvei és paranormális jelenségekkel foglalkozó művei tették ismertté, de több más műfajban is publikált.
Nyugodjon békében! 
A szeretet
A szeretet Isten adománya,
benne van a mindenségben
és minden egyes homokszemcsében.
Isten világosságának minden sugarát.
Szeresd az állatokat,
szeresd a növényeket, szeress mindent.
Ha mindent szeretsz,
fel tudod fedezni a dolgokban az isteni rejtélyt.
Amint egyszer felfedezted,
napról napra jobban meg fogod érteni.
Végül eljutsz odáig,
hogy szeretetedben magadhoz öleled
az egész világot.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
Sárhelyi Erika: Az én csendem
Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.
De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.
November 13. a magyar nyelv napja
Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég –
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék!
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom,
És nem leszek más, – inkább meghalok!
Sajó Sándor
1868. november 13. — 1933. február 2.
magyar író és költő
Reményik Sándor: Az Ige
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhitattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!
E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!
És aki költő, az legyen király,
És pap és próféta és soha más.
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza –
S a kelyhet többé nem engedi el!
Pósa Lajos – A magyar nyelv
Nincsen szebb nyelv a magyar nyelvnél,
Lágyan csendül hangja,
Mint a messze rónaságon
Álmodó madárnak
Édes sóhajtása,
Rengő rózsaleveleknek
Szelíd suttogása.
Bűvös-bájos a magyar szó,
Szépen szóló muzsikaszó.
Nincsen szebb nyelv a magyar nyelvnél,
Büszkék legyünk rája!
Fölharsan, mint a viharnak
Zúgó harsonája.
Zeng a bérczek ormán
Felhőkkel beszélve,
Fönséges nagy siralmában
Fölkiált az égre,
Könnyet szór a csillagokra,
Keservinket panaszolja.
Nincsen szebb nyelv a magyar nyelvnél,
Cseng szabadon, bátran,
Mint a hősnek kardja csattog
Villámló csatákban,
Ezredévnek őre,
Szabadság védője,
Benne van a magyar nemzet
Múltja és jövője.
Csengj, te szép kard, láng-lövelve,
Ősapáink drága nyelve!
Megáldalak téged, és áldás leszel. 1. Mózes 12, 2
Losonczi Léna:
Áldd meg, Uram…
Áldd meg, Uram a két kezem:
Imára mindig kész legyen.
Sok munkát örömmel vegyen,
másokkal is csak jót tegyen,
Nyíljon meg, adjon jó szívvel,
simogasson szeretettel.
Áldd meg, Uram a két szemem:
A jót meglátni kész legyen.
Keressen új tekintetet,
fénye olvasszon szíveket.
Bágyadtan, törten nézne bár,
ragyogjon benne fénysugár.
Áldd meg, Uram az ajkamat:
Rólad hadd szóljon szavakat.
Amikor rajta szó terem,
simítson lelket kedvesen.
Vigasztaljon sebzetteket,
dicsérje a Te Szent neved.
Áldd meg, Uram a szívemet:
Jézusom, legyen lakhelyed!
Töltse be béke, hit, öröm,
hálával zengje: köszönöm.
Szeressek árvát, gyermeket,
hirdessem nagy kegyelmedet.
Áldd meg az egész életem,
hogy másoknak áldás legyen.
Isten éltesse a költőnőt a Magyar Nyelv Napján, ami egyben az Ő születésnapja is. …az Isteni terv…
Aranyosi Ervin: Úgy kellene a szeretet…
Úgy kellene a szeretet,
mint utolsó darab kenyér,
mit odalöknek teneked:
De hová lettek álmaink,
az igazak, a közösek,
mit megálmodtak nagyjaink,
kik nem voltak még gőgösek?
Hát csak a küzdelem marad?
A “bízva bízz” frázis csupán?
A világ nélkülünk halad,
s mi bámuljuk csak ostobán?
Úgy kellene a szeretet,
mint utolsó kenyérdarab,
mely csillapítja éhedet,
s az illúzió fennmarad.
Hogy élünk még a mában itt,
hogy van miért és van kiért,
s van még ki jóérzést tanít,
egy eljövendő holnapért.
De jaj, ha elvész az a hit,
ha bennünk szakad az a szó,
mit nem merünk kimondani,
mert lázadozni nem való!
Úgy kellene a szeretet,
a pénz, a vagyon mit sem ér!
Jó lakatni a lelkeket,
ha van még szóból gyúrt kenyér!
Szelíden hívj,és szelíden szólj hozzám,
nem bírom már ha bántanak,
szelíden kérj ha szeretnél bármit,
ne töröld belém sáros lábadat!
Nem hívtalak,és nem is kértem tőled
hogy jöjj közel,vagy mellettem maradj,
magadtól jöttél,te akartál látni,
de ha már itt vagy,tiszteletet adj!
Nem vagyok gőgös megbecsülök bárkit,
aki számomra tiszteletet ad,
lehetsz koldus és lehetsz király is,
de durva szóra ne nyisd ajkadat!
Szeress vagy gyűlölj!Nem számít nékem!
de ha már gyűlölsz tedd azt csendesen!
Ki emberként született erre a földre
joggal várják hogy ember is legyen!
Meggyesi Éva: Szelíden hívj
„Isten nevében megáldalak, és imádkozom boldogságodért és a szépségért, amit mások életébe csalsz.
Szereteteden át Isten áramlik keresztül, és mikor szeretsz, akkor Istent sugárzod mások felé. A Szeretet Isten Jelenléte. Isten és a Szeretet ugyanazon dolog.
Így mikor Szeretsz valakit, akkor Isten hozod el életükbe.” David R. Hawkins
B. Radó Lili: Ne mondd…
Ne mondd, hogy „úgy is jó!” Ne mondd…
Ne mondd, hogy „mindegy!” Nem igaz!
Napod ezer parancsot ont,
s ha nem igyekszel, lemaradsz!
„Úgy is” semmi sem sikerül!
Ha minden „mindegy”, célt nem érsz –
csak úgy, ha küzdesz emberül!
Győzni az fog, ki tettre kész…
De azt, hogy „úgy sem”, azt se mondd!
Csatát veszt, aki csügged, és
a tett helyett csak könnyet ont…
Az „úgy sem” az a csüggedés!
Hát sose légy reménytelen…
Kövessünk el bár száz hibát,
a győztes az lesz – higgy nekem! –
kit jó szándék hajt s értelem,
és helyrehozni nekilát.
Tóth Árpád: Érzelmek nélkül?
Ne akarj élni érzelmeid nélkül
Olyan mintha sírnál könnyeid nélkül
Néha a könnyek ugyan könnyítik az életet
De olykor jobban sír az, ki kifelé nevet
Engedd, hogy az érzések szabadon szálljanak
Hagyd, hogy a vágyaid valóra váljanak
Ne építsél várat, ne vonulj toronyba
Ne fagyaszd a szíved jéghideg burokba
Engedd, hogy szeressenek nincs annál jobb dolog
Mikor a szíved valakiért hevesebben dobog
Ne feledd a múltat, csak tanuljál belőle
Emeld fel fejedet s tekintsél előre
Keresd a szerelmet, ne harcolj ellene
Ez a miből mindenkinek nagyon sok kellene
Ha csalódsz se csüggedj hallgass a szívedre
S tedd a bánatot mindörökre hidegre
A szemeddel látsz a szíveddel érzel
Ha valakit megszeretsz fogd meg két kézzel
Ne hagyd, hogy elmenjen, mert megfogod bánni
Mert olyat, mint ő már keveset találni.
Radnóti Miklósra emlékezve…
(Budapest, 1909.május 05 – Abda,1944. november 09)
A költőt származása miatt többször behívták munkaszolgálatra, szolgált Szamosveresmarton, Margittán, Királyhágón, Élesden, közben hosszabb-rövidebb időt otthon tölthetett. A HETEDIK ECLOGA a lágerben töltött utolsó időszak verse. 1944 júliusában írta Radnóti a bori munkatáborban, melynek Lager Heidenau volt a neve, és Žagubica fölött volt a hegyekben. Ez az első olyan vers, amelyet a bori lágerben írt Radnóti a szögesdrótos kerítések közt.
HETEDIK ECLOGA
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
(Radnóti Miklós, Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. július)
Aranyosi Ervin–Tudod miért vagyunk itt?
Szeretni jöttünk erre a világra,
hallgatni más szívében a zenét!
Adni és kapni, szép csodára várva,
követni mindig a szív üzenetét.
Szeretni jöttünk, egymást megtanítva,
s persze hibákat is követni el!
Boldog csak az lesz, kinek lelke nyitva,
ki szeretetre szeretettel felel!
Szeretni jöttél, hát használd a szíved!
Ne hagyd kihűlni benne a tüzet!
Boldog csupán a Földön sz lehet,
aki megérti, hogy Isten mit üzent?
Szeretni jöttünk, adni s kapni vágyunk,
csak rajtunk múlik, mivé válik világunk!
Olyan Harcos vagyok,
Ki ajkához virágok szirmát érinti,
S csodálja bennük a viruló Életet.
Az Életért Harcolok.
Szívemmel szeretve.
Mosolygón örvendve…
Megküzdök magammal,
S a rút szörnyekkel, ha úgy hozza szükség.
Felperzselem az átkokon növekvő, lelketlen, ezerszemű rémeket.
Majd Megszentelt Csendet lélegzek,
Tekintetem a Hajnal rám köszönő fényét figyeli,
S beszívom a virágok Élettel teli zsivajos illatát.
(Götli Kinga)
Baranyi Ferenc Tudod-e, mit teszel
Mikor csalóra adod a voksod:
tudod-e, mit teszel?
Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:
Mikor sugárként hódolsz a ködnek:
tudod-e mit teszel?
Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek:
tudod-e mit teszel?
Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz:
tudod-e mit teszel?
Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz:
tudod-e mit teszel?
Mikor mosolygod csak, ami sanda:
tudod-e mit teszel?
Mikor süketvak vagy készakarva:
tudod-e mit teszel?
Mikor nem hallod kételyedet meg
s nem nézed azt, mi kínos szemednek:
tudod-e mit teszel?
Ha tudod – sírig élj megvetésben.
Ha nem – megbocsát Isten.De én nem.
„Bizony hiába a sok számítógép, azok még senkit sem tanítottak meg szavakra, szókincsre. Ezt csak a könyvek és a jó társaság tehetik.”
Isten éltesse a 80 éves Nemere István írót,műfordítót. November 8.
Több mint 700 könyvet írt és adott ki,ezzel nemzetközileg is a a legtöbbet publikált írók között szerepel.
‘Amerre csak járok,
keresem a szépet.
Gyűjtök én örömöt,
ezer szép emléket.
álmomban is élek.
Mosolyog az arcom,
s szívet nem cserélek.
Minden szép évszaknak
meglelem a báját.
S ha van, megbocsátom
mindegyik hibáját.
Tudod, a szeretet
elfogadni képes,
és a sok-sok ember,
mind-mind tehetséges.
Van, ki ebben ügyes,
van, ki jártas másban,
s van ki örömöt lel
az új tanulásban.
Van, ki figyelemmel
képes felfedezni,
tudás tengerében
ügyesen evezni.
Mert nem csak a jó pap,
tanul, bizony, holtig,
mi is elláthatunk
Napig, vagy égboltig.
Csak a jót kell látni
mindig a világból,
a rossz szemellenző,
ami látni gátol.
Amerre csak járok,
keresem a szépet.
Gyűjtök én örömöt,
ezer szép emléket.’
~ Aranyosi Ervin: Keresem a szépet
Agnes Beguin: Ha arra kérlek, hogy hallgass meg…
„Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és Te tanácsot adsz
nem teljesíted a kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet
és Te elmagyarázod miért rossz, hogy így érzek,
akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és Te úgy érzed, hogy valamit tenned kell,
hogy a problémám megoldódjon,
bocsáss meg, de én úgy érzem,
hogy Te süket vagy.
Nem kértem mást, csak, hogy figyelj rám
és hallgass meg.
Nem kértem, hogy tanácsolj, sem, hogy tegyél,
nem kértem mást, csak, hogy hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen,
csak gyönge és elesett.
Amikor teszel valamit helyettem
amit nekem kell megtennem,
csak megerősíted a félelmemet és gyöngeségemet.
De ha elfogadod, hogy úgy érezzek, ahogy érzek
még ha ez az érzés számodra érthetetlen is,
lehetővé teszed, hogy megvizsgáljam
és értelmet adjak az érthetetlennek.
Ha ez megtörténik a válasz világossá válik
és tanácsra nincs szükség.
Talán azért használ sok embernek az imádság
mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást
figyel és meghallgat, a többit ránk bízza.
Tehát Te is, kérlek figyelj rám és hallgass meg.
ha szólni akarsz, várj egy ideig
és akkor már én is tudok Rád figyelni.”
Szent-Gály Kata: Szeretnék…..
„Csak parányi mécses lenni,
Mely bevilágít egy szobát.
Csak egy szál deszkahíd lenni,
Mely szakadékon ível át.
Csak egy kanálka mézzé lenni,
Legyen az élet édesebb!
Csak egy segítő kézzé lenni,
Mely teszi azt, amit lehet”!
Embernek lenni!
Csak-embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld-szülte földnek
És Isten-lehelte szépnek!
Amit a századok ajka rám lehelt,
Ledobom a palástot,
Amit a Hivatal rám tekert,
És az apostol köntösét is szétnyitom,
Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:
Nézzétek, itt vagyok.
Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
Amit a földanya megformált a mélyben,
Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
Fogantatásom titokzatos pillanatában:
Én, ember, egy a millióból.
Ne várjatok éntőlem prédikációt
És ódát és okoskodást ne várjatok:
Én azt beszélem, ami vagyok.
Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
Öröktől való.
Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
Ami több lenne a pornál,
És mégis, úgy akarta az, aki formált:
Ami vagyok, örökkévaló.
Semmi vagyok, egy milliomod,
De minden, mert mindnyájatok.
Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
Akár a ti eretek!
És piros bennük és meleg a vér,
Mint bennetek.
Nézzétek ezt a szájat:
Kenyérre és csókra és szóra született,
Mint a tietek.
Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
És látni tanult és sírni szokott,
Mint a ti szemetek,
És álmélkodik reggeltől estig,
Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
Halljátok, a szívem hogy piheg?
Hallgassátok és megértitek,
Hiszen ő is, mint a ti szívetek,
Kilenc hónapon át pihegett
Egy édes anyának szíve megett,
És visszatér, mint ti visszatértek,
A földbe, amelyből vétetett.
És ez a lélek, érzitek-é,
Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
Ó nézzetek belé!
Magát mutatja, egyet mutat:
De ebben az egyben a ti arcotokat.
Tükör módjára tükrözi hűn:
Benne az erény és benne a bűn,
És minden érzés benne van,
Ami csak bennetek megfogan,
S kimerhetetlen mélyébe lenn
Piheg a mindennapi rejtelem:
A közös, a közös Végtelen.
#SíkSándor Ember
Sose hátrálj meg
Mikor úgy érzed, hogy terheid már nehezen bírod,
és egyre inkább azon töprengsz, végleg feladod,
arra gondolj csak, amíg a Jóisten oltalmában vagy,
biztonságban tudhatod te is magadat.
Ne lásd magad gyengének, hisz te erős vagy és bátor,
ki játszva túllépett már sok-sok akadályon,
mert sosem hagyta magát, mert sosem adta fel,
azon hitét, hogy ki Istennel van, mindig csatát nyer.
Jönnek még nehéz napok, még nehezebb évek,
melyek irdatlan súlyukkal térdre kényszerítnek,
de te akkor se hátrálj meg, menj csak, menj előre,
hogy ne vesszen el végleg családod jövője.
Tudd, minden tőled függ, hiszen a szabad akarat,
feljogosít arra, hogy ne add meg magad,
és arra is, hogy a végletekig kitartson az a féktelen erő,
melynek kitűzött célja egy boldogabb jövő.
Kun Magdolna
Dsida Jenő – Kívánságom
A jó Isten tán nékem is meghallja
Egek felé kiáltó hangomat,
Midőn Teérted fordulok Hozzája
Hiszen nem kérek Tőle én sokat:
Kérésem csupán egy rövidke mondat
És minden, minden belefér:
Az élet szürke, csapkodó sarában
Lelked maradjon mindig hófehér!
Ha járva-kelve hallom a világot,
-Hazugság minden második szava,-
A szivem fáj és vágy ébred fel bennem,
Hogy fülem inkább mitsem hallana,
Egy oly világon vágynék akkor élni,
Mely mindig-mindig igazat beszél:-
E csúnya, piszkos, e hazug világban,
Lelked maradjon mindig hófehér!
Ha ketten, hárman néha összejönnek,
Miről is folyhat köztük a szó-beszéd?
Egy másik ember lesz az áldozatjuk,
Kinozzák, szúrják, gyilkolják szegényt.
Midőn ezt hallod, fuss, szaladj el onnan,
A szó mielőtt még lelkedhez ér: –
Rágalmat szóró, pletykázó világban,
Lelked maradjon mindig hófehér!
102 éve hunyt el Gárdonyi Géza! 
Bármily titokban cselekszel is jót, virága évek múlva is fejedre hulldogál.
/Gárdonyi Géza/
Ismeritek A dzsungel könyve szerzőjének, Kiplingnek Ha című versét? 
Nem véletlenül fordítja le magyarra Kosztolányi…
Rudyard Kipling:
Ha…
Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,
ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol – becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s ugy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok.
ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: „Kitartani”,
ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és – ami több – ember leszel, fiam.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
REVICZKY GYULA: Alázat
Ha jó szerencse fölkap és ragad:
Alázattal tűrd, el ne bízd magad.
Ne nézd le, aki lent szerénykedik,
Lehet, fönt ugyanezt veled teszik.
Ész, szorgalom, törekvés bármit ád,
Nem érzed-é százannyinak hiját?…
Mert a szerencse szűken oszt javat;
Egy kézzel ád, másikkal megtagad.
Mit ér, ha ad gyönyört és kincseket,
S szived csak egy virágszálért eped?
Dicsőség koszorúját nyujtja tán?…
De társid mélabú, sötét magány.
Világi jóbul mennél több tiéd:
Annál többet szeretnél birni még.
A teljesűlés, mint petét a nap,
Kikölti a lappangó vágyakat.
S mire elérted, mi elérhető:
Vár a koporsó, néma temető.
Kincs, hír, gyönyör… ah, mindet itt hagyod,
S legtöbbtől váló kínja legnagyobb.
A mindenség zenéjét hallgatád?…
A temetőben nincs csak némaság,
És hordta bár a tűznapot szived:
A sír sötét a sír hideg.
Vannak még csodák
Aprók, s hatalmasak is
Követnek azon az úton
Melyen a sorsod visz.
Végképp összecsapnak
Mindig lesznek, akik
Neked újra erőt adnak.
Vannak még emberek
Akikért érdemes élni
Kik úgy állnak melléd,
Hogy nem is kell kérni.
S vannak még érzések
Melyek nem múlnak soha
Legyen a világ rút
Vagy akár mostoha.
Amíg szívünkben szorítunk
Helyet a hálának, hitnek
Addig lesznek olyanok,
Akik bennünk is hisznek.
Vannak még olyan vágyak
Mik szépséget adnak a mához
S már úgy hozzád tartoznak
Mint sűrű lombok a fához.
S vannak még kitűzött célok
Miket el kell, és el fogsz érni
Csak ne add fel, s ne felejts el
Mindig tisztán, őszintén élni!
Sun Belle
Reményik Sándor
Csendes csodák
Melitskó Saroltának
Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? – s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.
Ezen a napon hunyt el Reményik Sándor (Kolozsvár,1890.augusztus 30.– Kolozsvár, 1941.október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Írói álneve: Végvári.
Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.
A költő – Reményik Károly építészmérnök és Brecz Mária, Kolozsvárt megtelepedett, dobsinai születésű szülők fia – 1890. augusztus 30-án született Kolozsvárott. Evangélikus elemi után középiskolai tanulmányait a kolozsvári református főgimnáziumban végezte. Felsőfokú tanulmányait ugyancsak Erdély fővárosában, a Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán kezdte meg. Négy éven át volt hallgatója, azonban utolsó szigorlatát már nem tette le. A református kollégiumban, de főképp az egyetemen szövődtek kedves barátságai, többek között Olasz Lajossal és a későbbi híres íróval, Makkai Sándor református püspökkel. Velük később a kisebbségi életben újra találkozott, komoly nemzetépítő munkában.
Költeményt először az Új Idők c. újság közölt tőle 1916-ban. 1918-tól állandó munkatársa az Erdélyi Szemlének, és 1921-ben az ő szerkesztésében indul meg az Erdélyi Szemléből átalakult Pásztortűz, amelyet a legnehezebb időben szerkesztett. Körülötte és a Pásztortűz körül alakult ki az erdélyi irodalom. Életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Az iskolában tanult történelmi és irodalomtörténeti anyaghoz járult a családi környezet, amelyben jellemet formálóan élt a negyvennyolcas szabadságharc eleven emléke. Édesanyja nemcsak szerette az irodalmat, hanem finom értője is volt.
A békediktátum kihirdetése után elhallgatott. A magányosság szigetére vonult vissza. Ez a Reményik – a Végvári versek után – szenvedő, törődő, halk hangú ember lett. Testi szenvedésekben is része volt, hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen.
Mégis mindig az életet hirdette. Emberileg is nagy tett volt az élete: reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakákat. Ha nem lesz többé iskolánk című verse több mint illusztráció, egy nép élni akarás-vágyának szimbóluma. Számot vetett a kisebbségi létezéssel, amely mindig lesz, amíg lesznek államok, amelyekben jelentős számmal élnek más nemzeti hagyományú népek. Verseiért és szenvedésekben tisztult életéért szerették őt értő kortársai. A formának tán nála nagyobb mesterei is voltak a magyar lírában, de nem volt senki, aki nála több gondolatot, érzést pendített volna meg. A költészeten túl magatartást is jelentett Reményik Sándor,sorsvállaló volt.
Első verseskötetei (Mindhalálig, 1918; Végvári versek 1918-1921, 1921) már korán népszerűséget biztosítottak számára. Lírája az 1920-as évekre forrott ki. Ekkorra versei, bár a transzszilvanizmust tükrözik, erőteljesen érződik bennük a költő humanista felfogása. Költészetét 1937-ben és 1941-ben Baumgarten-díjjal, 1940-ben Corvin-lánccal ismerték el.
1941. október 24-én ötvenegy éves korában, Kolozsvárott halt meg. Városa mint a magyar nemzet halottját temette az evangélikus templomból. A Házsongárdi temetőben nyugszik. Sírkövén ez áll: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.”
Reményik Sándort személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló, példaértékű életéért, és az ebből az erőből kincsként születő verseiért tisztelték kortársai. A magyar lírában kevesen voltak, akik ennyire természetes hangon tudtak volna annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni, mint ő.
Verseit angol, cseh, francia, horvát, lengyel, német, olasz, román, svéd és szlovák nyelvre fordították le, összes verseit 2005-ben a Luther Kiadó, a Polis Kiadó és a Kálvin Kiadó adta ki, két kötetben.
/Forrás:Wikipédia/
Reményik Sándor
Ötvösmunka
Hozzám jő valaki
És azt mondja nekem:
„Ezt a versedet nagyon szeretem,
Mert megtaláltam benne magamat,
A hitemet, az igazságomat.” –
És rám szegezi ragyogó szemét.
És jő a másik, aki elveti,
Vagy megveti az előbbi hitét.
De hozzám mégis, ő is így beszél:
„Helyettem mondottad ki az igét.”
Néha gyűlölik egymást mérhetetlen’,
De bennem együtt vannak mind a ketten,
Tudatlan, akaratlan szeretetben.
Mert én vagyok a foglalat,
Mely minden arcról egybegyüjti
Az ős testvér-vonásokat.
És én vagyok az ötvözet,
Amelyben tűz a vízzel összefér,
S a híd vagyok, mely átvezet,
S a sarkoktól a trópusokig ér.
És én vagyok, ki az ellentmondások
Minden dárdáit a szívembe mártom.
Ott elnyugosznak mozdulatlanul.
– A vérem árán, – egymással, egymáson.
Ó elszakadt már sok reményem szála,
De egy reményem szála nem szakad:
Kibékíteni egy-egy költeményben
Egy pillanatra a világokat.
1924 augusztus
Reményik Sándor halálának évfordulójára.
„Ahhoz légy hű,
kinek karja sebeidet eltakarja!”
Márai Sándor:
MENNYBŐL AZ ANGYAL
MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?…
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– a gyermek, a szamár, a pásztor –
Az álomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik –
mennyből az angyal.
(New York,1956.)
Körmendi László : Légy hű, magyar!
Csend van, csend e nagy akolban.
Hallgat ég és föld titokban.
Ezeréves,
talpig véres
hűség ül a gondolatra.
Le most veled minden hűség!
Tünjön csönd és keserűség!
Jöjjön igazságnak napja!
Minden ősünk így akarja.
Legyen fény az éjszakánkban!
Ifjú lélek legyen lángban,
vigye messze,
nagyon messze,
mit ráhagytunk rabruhában…
Ne legyen hű senki máshoz,
csak, mint egykor, önmagához!
Keresse a jövőt mában!
Higgyen földben, gyöngy-imában!
Játsszon gyermekként a porban!
Mosolyogjon megtiportan!
És mint ékes
fegyver, fényes
végzet legyen szebb korunkban!
Ez az utad, vad ifjúság!
Ki mást gyűlöl, annak honát
elveszejtik száz pokolban.
Kezet ott fogj, ahol ott van…
Anyák, lányok, égi sellők!
Tanítók és búfelejtők!
Szeressétek,
vezessétek
karunkat a győzelemre!
Mondjátok, hogy jön a jobb kor!
Csókoljatok tettre olykor,
s ne hagyjátok, hogy egy kerge
őrült hívjon szerelembe!
Csend van, csend van itt e honban.
Hallgat ég és föld e korban.
Ezer éves
talpig véres
hűség ül a gondolatra.
Föl hát férfi! Az a hűség,
ami dísz, s nem keserűség!
Ahhoz légy hű, kinek karja
sebeidet eltakarja.
Hatvan, 2020. március 15.
Az illusztráció saját fotó. Regéc vára.
” Bár latroké ma világ
s annak minden rablott pénze:
sem az arany ,sem az ezüst
nem váltható békességre!
Zűrzavar van ma a földön,
Istentelen lopás, csalás.
De akik ezt reánk hozták:
azok számára nincs maradás!
Gonosz a gonoszság bére,
ki szemetet vet : gazt arat.
Elpusztul mind aki hitvány,
csak a becsületes marad.
Mert a derék embert Isten őrzi
s Ő bünteti a bűnösöket!
Bár Isten malma lassan őröl,
de felőrli a szemetet!
Wass Albert: Vigasztaló levél, magyarok földjére/ részlet/
https://fb.watch/vbaNJRvmnF/-Ősz
Aranyosi Ervin – A lelkek piacán jártam
Kisétáltam tegnap a lelkek piacára,
mert kíváncsi voltam, a gondnak mi az ára?
Mennyiért adnak ott dühöt és bánatot,
amitől az ember sorsa oly hányatott.
Szépen összeszedtem, amit gyűjtögettem,
apró sérelmeket, miket őrzött lelkem.
Némi nehézséget, cseppnyi bosszankodást,
bántó, rossz szavakat, csúnya káromkodást.
Sok-sok félreértést és megbántottságot,
amely eltakarta tőlem a világot,
minden gúnyt és sértést vagy megaláztatást,
ami elcsúfítja lelkemben a lakást.
Vittem csomagomat, az oly nehéz terhet,
amilyet – gondoltam – mások is cipelnek.
Túladok most rajtuk – fillérekért – másnak,
– a lélekbúvárok ezért mélyre ásnak.
A piacon aztán kipakoltam szépen,
hogy másoknál mi van, én is körülnéztem.
Megrémült a lelkem, amiket ott láttam,
mások rút terheit mikor megtaláltam.
Hisz nekem alig volt, s mégis hogy cipeltem,
folyton siránkoztam, megnyugvást nem leltem.
De most szembesültem, mások terhe nagyobb,
összecsomagoltam, s most már boldog vagyok.
Nem kell őrizgetnem, szemétre dobhatom,
ezek a terhek már nem nyomhatnak agyon!
Elengedem őket, nincsen szükség rájuk,
nem akarok lenni tovább a gazdájuk.
Mától másképp nézek körül a világban,
hisz a lelkem tiszta, nyugtom megtaláltam.
Minden sérelmemet szélnek eresztettem,
ne tehessenek kárt – itt bent – többé bennem!
Kitakarítottam, fénnyel feltöltöttem,
szeretet és jóság ragyogjon köröttem!
Mától elengedem minden dühöm, gondom,
s nem lesz sértegetés nálam már porondon.
Hiszem, ha mindenki önmagába nézne,
egyre többen vennék a nyilvánvalót észre,
hogy a sérelmeink mind minket mérgeznek,
lelket nyomorítanak, és beteggé tesznek!
Meg kéne csak állni, s önmagunkba nézni,
hagyni a lelkünket széptől megigézni!
A világ jobb felét naponta csodálni,
sötétből kilépve jó oldalra állni!
A lélek terheit nagy máglyára vetni,
a megtévedt lelket is jobbá szeretni!
Szeretet fényénél mind-mind jobban látnánk!
Mi lenne, ha végre ezt is kipróbálnánk?
Segítsünk egymásnak letenni a rosszat,
jóra törekedni, s tenni is naphosszat!
Szebbé varázsolni a megfáradt világot,
hogy a szép lelkekről múljon el az átok!
Jolie Taylor – Ott leszek
Ha majd egyszer nem leszek.
Nem búcsúzom tőletek.
A csend karjában ringatom magam.
Ott leszek, ott legbelül.
Hol a szeretet, olykor elszenderül.
Bánatomban, a csendhez fordulok.
S a szeretet hangján megszólalok.
Én leszek a Nap, mely rátok nevet!
Én leszek, a mosolyfakasztó apró szösszenet!
Én leszek, a vidám könnyetek!
A csend karjában, mindig ott leszek veletek!
Ott leszek, a madarak dalában.
Ott leszek, a mezők illatában.
Ott leszek, a zúgó patakokban.
Ott leszek, minden pillanatban.
Ott leszek, az alvó fákban.
Ott leszek, a világ minden zugában.
Ott leszek, az ünnepek hangulatában.
Ott leszek, a csend karjában.
Ha majd egyszer nem leszek.
Nem búcsúzom tőletek.
Nem hagyom, hogy kihaljon a szeretet.
Életre keltem akkor is, ha a világ kinevet!
Moretti Gemma – Az a régi gyermek
Évek maradnak el mögöttem,
változik az ég is fölöttem,
de van érzés ami változatlan,
amelyhez mindig hű maradtam.
Hiába múlnak el az évek,
annyi minden van körülöttem
ami elbűvöl. És a lélek
őrzi bennem a csodaváró
kisgyermeket. Amíg csak élek.
Tudom azt is, hogy bűn, hazugság
és gonoszság van a világon:
háborúk, gyermekhalál, könnyek,
és képmutató szánom – bánom.
Vad, könyörtelen tülekedés,
pénzért, tünékeny hatalomért,
de vannak, kik sírva küzdenek,
az életből egy kis falatért.
Én látom ezt, és fáj nagyon,
Úgy segítenék, de nem tudok,
csak jó szavakkal, kezem nyújtva
annak, aki magát megadva,
reményeit vesztve elbukott.
Esendő, gyenge vagyok én is,
titkon oltalmat keresek,
s hátatfordítva a világnak
hívom azt a régi gyereket,
kit múltam rejtekében őrzök:
A csodavárót, hinni tudót,
a tiszta, tágra nyitott szeműt,
és szép mesékről álmodozót.
Kérem, nyugtasson szép szavakkal,
biztasson dallal, új tavasszal,
hogy érezzem: él még lelkemben
a gyermek, akihez hű maradtam.
Leon Hansen: LEGYEN IDŐD
Legyen időd a virágok illatára,
Míg végigsétálsz életutadon.
Legyen időd a küzdelmen túl,
Hogy enyhüljön a fájdalom.
Legyen időd a madárdalra,
Mellyel meghasad a hajnal,
S ahogy a nap elkezdődik,
Úgy be is fejeződik majdan.
Legyen időd látni a napot,
Ahogy felkel és eltűnik.
Megtalálsz majd minden gyönyört,
Mely életedben nem szűnik.
Legyen időd áldásokra,
Bár úgy érzed nem elég.
Többet jelent, mint gondolnád,
Becsüld meg az értékét.
Legyen időd száműzni a gyűlöletet,
Ahol, s amikor csak lehet.
Az emberi gyarlóságot vesd meg,
Ne a társad, ki örökké téged szeret.
Legyen időd utódod szeretni,
S minden pillanatban boldog leszel.
Szereteted mindent felülmúl, s
Földi dolgokról tudomást sem veszel.
Legyen időd felebarátodra,
S ami mindennél fontosabb,
Hamis bálványt ne imádjál,
Fogadd el hát önmagad.
Ha torz a kép, amit
Mások rólad látnak,
Legyen időd megváltozni,
Élj te is a mának.
Mindig segíts a szenvedőn,
Nyújtsd feléjük jobbod,
Elégedett leszel akkor,
S megkapod a jussod.
Legyen időd erkölcsben élni,
S az életed így lesz teljes.
Tiszteld mások jogait,
S tégy úgy, ahogy számodra kedves.
Legyen időd megbecsülni
Azt a tényt, hogy itt vagy,
Hisz tudod, van egy fensőbb erő,
Ki ha hiszel, félni nem hagy.
Ha betartod a nagy dolgokat,
Végül boldog leszel.
Ha nem akarod, s nem próbálod,
Lelked később vezekel.
Az anyagi javakat szeretted gyűjteni,
Nem gondoltál búra s betegségre.
Van még itt egy apró kérdés:
Vajon volt-e időd az egészségre?
Nem oly szükséges a vagyon,
Márkás autón úgysem jársz.
Lelkiekben legyél gazdag,
Magad előtt szebb utat találsz.
…az idő könyörtelen, az élet véges.Egyik percről a másikra véget érhet életünk fonala…Legyen időd…
Sun Belle: Mikor már….
Mikor már hosszabb az út mögötted
Mint ami még előtted áll
S legféltettebb vagyonod sok emlék,
Mit szíved örökre magába zár
Mikor egykor nyughatatlan tested
Lecsendesült, s egyre fárad
Ne hagyd, hogy társadként
Bármikor melléd szegődjön a bánat
A kornak mindig megvan a maga szépsége
A földön minden embernek van értéke
A legnagyobb csoda a szeretet, mit adtál
Légy büszke az útra, mit már magad mögött hagytál.
Egy jobb világért
Ki kell állni magunkért, hogy győztesek legyünk,
abban a kemény harcban, melyben a tét az életünk,
mert ha meghunyászkodunk, ha nem védekezünk,
gyáva ember módjára mind odaveszünk.
Csak Isten döntheti el, ki megy, ki marad,
ki lesz majd a győztes, ki az áldozat,
és ki lesz kinek megbocsát, vagy haladékot ad,
hogy megbánja bűneit ez idő alatt.
Kinek szíve szeretettelt, és lelke tettre kész,
egy fűszálban is megleli az élet értelmét,
mert tudja, e földre Ő is csak azért született,
hogy teljesítse, ami fentről elrendeltetett.
Kun Magdolna
Juhász Gyula
Arad
Arad, örök magyar gyász szép arája,
Feléd suhan ma sóhajunk, feléd,
ki élsz sötéten és némán az árva
Maros mentén, mely zúg ma gyász-zenét.
Kincses Erdély öléről ered le
És erre tart e bánatos folyó,
Mély morajában sír Erdély keserve,
Mint tárogatón zengő bujdosó.
Arad! Köszönt a csonka Magyarország
S tört lobogóját lengeti neked,
mely fátyolos, mint ez október-est.
De még lobog és égi kezek óvják,
Selymére örök, győztes glóriát von
A Krisztus jobbján – ama tizenhárom!
Jókai Mór:
AZ ARADI VÉRTANÚK
Mily csendes az ég. Mély köd borul el.
Gyászfátyol a földön az égből,
Most hull le a harmat. A könny. A siron
Fájó lelkek bolygó tüze ég föl.
A fülmile szól: költő szava az.
A csillagok őrtüze fénylik.
Mondatlan szókat a szellő
Suttog. S lehat az, le a mélyig.
„Nem vagytok halva ti hősök!”
Ködfátyol, amely mélán beborít,
Nemzet fájdalma, ki szőtte.
A pázsit, amely sirotok benövé,
Néphála örök üde zöldje.
A dal, hős tetteitek visszhangja.
S mely ég örök égen, a csillag:
Emlékezet az; nefelejtsei lenn:
A fűvek kék csillagi nyílnak.
„Nem vagytok halva ti hősök!”
Bár hosszú az éj, sír álma kitart
Egy századnak negyedéig.
A naps igazügy nem hal meg örökké,
Fölkél s újra kifénylik.
Hajnal derül át a mennynek ívén
S míg sápad csillagi fénye,
Láng, bíbor, arany ömöl át az égen,
Egy jobb kor büszke reménye.
„Nem vagytok halva ti hősök!”
Im sírotokon megnőtt a bokor,
De nem tövises koszorúnak a sarja
Nőtt fel porotokból, hanem a babér,
Mely homlokotok betakarja.
Por lett a bosszú, hamuvá a keserv.
A borostyán kelt ki e porból.
S csak honszerelem, Istenszava szól
Az égő csipkebokorból:
„Nem vagytok halva ti hősök!”
Halljátok-e a riadót? Paripák
Patkóitól rendül a róna.
A dob pörög, „Éljen a hon” vegyül el
Az ágyúdörejbe, a vad riadóba.
Új, ifju világ támadt körülünk.
Lánglelketek oltva szivébe,
Szent véretek átörökölve, dicsőn
Kél ifju Hunnia népe.
„Nem vagytok halva ti hősök!”
Még gyermekek ők, játék csak a harc,
S már játszva is ők koszorúkat aratnak,
Hisz győzni kell a honfiseregnek
Emlék szentelte földin Aradnak.
Nem verve, de meghódítva az ellen,
Kardját lebocsátva köszönti
A porbabukott s felemelt lobogót;
Úgy fognak győzni, miként ti.
„Nem vagytok halva ti hősök!”
Majd ha beköszönt a sötét zivatar
És hangzik a szó: előre! halálba!
Ott lesztek: a vértanúk árnyai mind,
A szent lobogókra kiszállva!
Hős szellemetek lesz ott a vezér,
Mely győzni tanít, vagy halni hazánkért.
S boldog lesz a hon és teljesülend,
Amit égből imánk kért.
„És éltek örökre, ti hősök!”
Balogh József: Aradi őszi dal
Figyel az Isten árván,
nem áll magyar a srtázsán.
Kinek volt ez az átka?
Néma a börtön rácsa.
Amikor bátrak halnak,
ki kezd új forradalmat?
Gyilkol idegen horda,
s Petőfi kardja rozsda.
Ősz van, dermed a lélek,
aradi gyertyák égnek.
Tábornok-tizenhármak,
rájuk angyalok várnak.
Hant kortyolja a könnyet,
s csöndek, iszonyúk jönnek.
„Egész életemben mindenkit, aki hozzám tartozott, jobban tudtam szeretni önmagamnál. Ennyi a titok. Ez nem derű, ez a szeretet fegyvere. Szeretnék önöknek valami rettenetesen egyszerűt mondani, amit édesanyámtól tanultam annak idején. Mondjuk hétfő volt, és én megsemmisültem, ettől vagy attól. Anyám csak nézett, és azt mondta: „Kislányom, ma hétfő van, és jön a kedd. Csak nem képzeled, hogy a keddnek van valami köze a hétfőhöz? A szél is megfordul. Kicsit mindig lehetsz szomorú. Ha nem magad, más miatt. De bízzál az életben. Nem ok nélkül kaptad.”
SZABÓ MAGDA
Aranyosi Ervin – Örökbe fogadtam egy embert
.
Örökbe fogadtam őt, mert nagyon megsajnáltam,
olyan nagyon elesett volt és olyan gazdátlan!
Látszott rajta, hogy a szíve szeretetre éhes,
jobbá tenni a napjait, vajon, lehetséges?
.
Megszakadt a szívem érte, szeme könnytől párás,
ezt teszi az emberrel, a magányossá válás!
Ugattam hát, és az úton mentem csak utána,
jó lenne, ha észre venne és gazdámmá válna!
.
Tudod, nekem épp elég hely akad a szívemben,
odabújtam hozzá, s szívét átmelegítettem.
Simogatott kedves keze, barátjává váltam,
jó neki, hogy észrevettem, mert pont arra jártam!
.
Örülök, hogy ő is látott, s rám figyelmet szentelt,
így ma örökbe fogadtam – jószívvel – egy embert!
Aranyosi Ervin: A kutya kérése
Szeretnék naponta szívedbe kerülni,
szeretet vizében vígan elmerülni,
tudni azt, hogy mindig számíthatok reád,
én leszek a fontos, a szeretett kutyád.
Mert felnézek én rád, s nem azért mert nagy vagy,
nem látlak erősnek, sosem látlak vadnak.
Sokkal inkább látok egy jó embert benned,
és ha tényleg az vagy, boldoggá kell tenned!
Ehhez nem is sok kell, kevéssel beérem,
etess meg mindennap és foglalkozz vélem!
Kell egy kicsi mozgás, egy kis közös játék,
ettől vagyok boldog, ez nekem ajándék!
És ha ezt megkapom, én boldoggá teszlek!
Mindig tudni fogod mennyire szeretlek.
Nem is kell nekem más, csak téged szolgállak,
s szívem máris repes, ahányszor meglátlak!
Szép Ernő magyar költőre emlékezve…
(Huszt, 1884. június 30. – Budapest, 1953. október 2.)
Imádság
Ki ülsz az égben a vihar felett,
Én Istenem, hallgass meg engemet.
Hozzád megy szívem, ajkam csak dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok.
A népekkel, ha haragod vagyon,
A magyarra nem haragudj nagyon.
Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,
Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.
Szeresd, vigyázz rá Istenem atyám,
El ne vesszen a sötét éjszakán.
Mert itt a népek nem tudják, mit ér,
Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,
Hogy nem szokott senkit se bántani,
Lassú dallal szeretne szántani.
Édes Istenem, te tudod magad,
A bárány nála nem ártatlanabb.
Te tudod ezt a fajtát, mily becses,
Milyen takaros, mily kellemetes.
Te látod életét minden tanyán,
Te tudod, hogy beszél: édes anyám.
Te tudod a barna kenyér ízét,
Te tudod a Tisza szőke vizét.
Te tudod, hogy itt milyen szívesen
Hempereg a csikó a füvesen.
Tudod a nyáj kolompját ha megyen,
Édes szőlőnket tudod a hegyen.
S keserű könnyeink tudod, Uram,
Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan.
S hogy víg esztendőt várunk mindenért
S hisszük, hogy lesz még szőlő, lágy kenyér.
Oh, keljetek a magyart védeni,
Ti Istennek fényes cselédei:
Uradnak mondd el forró, drága Nap,
Hogy kedveled te délibábodat.
Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold,
Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.
Csillagok, értünk könyörögjetek,
Kis házak ablakába reszketeg
Szerteszét este mennyi mécs ragyog…
Könyörögjetek értünk, csillagok.
(Szép Ernő)
Anamy – Én már nem…
.
Én már nem hiszek annak,
Ki szép szavakkal kecsegtet,
S nem hiszem őszinteségét,
Hamisan csillogó szemeknek.
.
Nem adom a beszédem annak,
Ki a csendemre sem figyel,
S nem hajtok fejet az előtt,
Ki engem sem tisztel.
.
Nem adom a mosolyom annak,
Kinek a könnyeim sem kellenek,
S nem adom a jövőm annak,
Ki nem értékeli a jelenemet.
.
Nem adom a szeretetem annak,
Ki csak félig tud szeretni,
S nem kérem maradását annak,
Ki fél mellettem lenni.
.
Nem adok magamból annak,
Ki nem látja a lelkem,
Én már nem könyörgök,
Csak elsétálok,
Halkan, csendben.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: INTÉS AZ ÖREGEBBEK TISZTELETÉRE
Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt,
akár utcaseprők, akár miniszterek.
Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek,
mint a papok s az iskolai olvasókönyvek.
De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is
évek veszedelmén törékeny szívverésteket
ezen az embernek ellenséges földgolyón,
s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek,
hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson
gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel,
s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon,
míg váratlanul éltetek állanak, időtől koszorúzva,
mint a csodák, mint akik háborúból jönnek,
egyenesen, mint a zászlórúdak, s egyszerre kibontják,
hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek
méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját.
Benedek Elek: Dal a szeretetről
Hol ringott bölcsőd: palotában,
Vagy kis kunyhóban, sose kérdem,
Itt vagy ott, egy az valójában,
Ez nem szégyen, az meg nem érdem.
Más, amit kérdek tőled, gyermek,
Nézz a szemembe s úgy felelj meg:
Van-e szívedben szeretet?
Köztünk barátság így lehet.
Igaz szívvel ha tudsz szeretni,
Jöhetsz velem kéz-kézbe térve,
Csöpp szeretetért én tengernyi
Szeretetet adok cserébe.
Nincs gyűlölség, ahol én járok,
Be van temetve minden árok,
Mely embert s embert valaha
Egymástól elválaszt vala.
Ahol én járok, gazdag ember
Nincs, ámde szegényt sem találtok;
Kedve és tudás kit hova rendel,
Ott dolgozik, s nem hallasz átkot.
Erős a gyengét gyámolítja,
Senki a másét nem áhítja:
Kinek munkán a tenyere,
Mindég puha a kenyere.
Ahol én járok, teste, lelke
Tiszta öregnek s ifjú népnek;
Nagy és kicsiny versenyre kelve
Munkára minden jónak s szépnek.
Gyűlölség szennyét kisöpörvén,
Szeretet itt a legfőbb törvény:
Egyetlen lánc, mely megmaradt – –
Nyomán egy csöpp vér sem fakadt.
Szeretet lánca! Kössed egybe
Szívét nagyoknak s gyermekeknek!
Gyűlölség! Légy úgy eltemetve,
Hírét se halljuk létednek!
Ez országnak minden lakója
Egymást szeresse, védje, ójja:
Naggyá ország csak így lehet – –
– Csudát művel a Szeretet.
Mi a szeretet?
– amikor értékelik, hogy vagyunk,
– amikor egy ölelés a szomorúságot feledtetni tudja,
– amikor a durva szó helyett a kedvesség szólal,
– amikor a vétkeinket a kegyelem áldja,
– amikor a bizalom lecseréli a hitetlenséget,
– amikor a közönybe belép a szenvedély,
– amikor megköszönik a munkánk,
– amikor gyöngéden szívhez ér a szó,
– amikor egy kézmozdulat törődést jelez,
– amikor egy kis meleg kerül a fagyba,
– amikor a jókívánságot viszonozni tudjuk,
– amikor valaki szíve értünk dobog,
– amikor imával kívánunk jót és hasonlót,
– amikor templomban átölel a vigasz,
– amikor egy gyertya fénye melegen tart,
– amikor menni kéne, más mégis marad,
– amikor menedéket nyújt az otthon,
– amikor csendes imával hívjuk a kedvest,
– amikor a természet lágy ölébe bújunk,
– amikor a tökéletes helyett jó lesz az elég,
– amikor a könnyet egy kedves kéz letörli,
– amikor fellobban szívben a parázs,
– amikor a búnak beszólhat a humor,
– amikor két ember egy hullámhosszra kapcsol,
– amikor irigység helyett dicséretre játszunk,
– amikor a szülő felnéz a kicsire,
– amikor reménységbe fullad a horror,
– amikor a Jóisten áldása van rajtunk.
(Deverdics Éva)
Fény vagy te is, lobogj hát,
Melegíts és égess,
Hinned kell, hogy a világ
Teveled is ékes.
Tóth Árpád
„Többé nem kérek bocsánatot azért, aki vagyok.
Sem az érzékenységemért,
sem az önérzetemért,
sem az igazságérzetemért,
sem a szétszórtságomért,
sem a hullámzásaimért,
sem a csendemért,
sem a hangomért,
sem a dühömért,
sem a nembocsátokmegeim-ért.
Ember vagyok.
Tökéletlen.
Hibáztam.
Fogok is még.
Élek.
Legjobb tudásom szerint.
A szavaim tiszták,
szándékkal nem ártok senkinek,
többé nem kérek bocsánatot azért,
hogy olyan vagyok,
amilyen. „
Szent-Gály Kata:Szeretnék…..
„Csak parányi mécses lenni,
Mely bevilágít egy szobát.
Csak egy szál deszkahíd lenni,
Mely szakadékon ível át.
Csak egy kanálka mézzé lenni,
Legyen az élet édesebb!
Csak egy segítő kézzé lenni,
Mely teszi azt, amit lehet”!
A LEGHATALMASABB
Csendes eső esik. Isten könnye hull.
Megállíthatatlanul, szakadatlanul,
mert látja, hogy a világ végleg elveszett,
hisz haldoklik benne az emberszeretet.
Haldoklik a természet, haldoklik a világ,
s az ember nem hallja meg jajkiáltását,
mert túlságosan önző, és nem érdekli más,
csak önnön jóléte, és a kapzsiság.
Ne könnyezz, Istenem, nézz le azokra,
kik még jól tudják mit ér a szeretet szava,
s kikben él még az a hit, hogy erőt adsz nekik,
ha majd letiporják őket ellenségeik.
E bűnnel teli világban egyedül te vagy,
ki gyarló földi életünkben változást hozhat,
változást mely sokadszorra megmutatja azt,
hogy ki is a világon a leghatalmasabb.
Gárdonyi Géza: Írás a Bibliába
Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak,
Bölcsességnek arany útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus áll.
Ez a könyv az örök törvény,
Királyon lánc, rabon napfény,
Tévelygőnek hívó harang,
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galambbúgás,
Viharvertnek ereszet,
Haldoklónak angyalsúgás:
,,Ne félj: fogd a kezemet”
Gyermeknek is: ,,Mily szép rege”,
Bölcsnek: ,,Rejtelmek tengere!”
Fal, – s túl rajta élő hangok,
Köd, s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
Csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
Rózsáira láthatok.
Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!…
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.
Következő versével a ma (szeptember 24.) 125 éve Nagyszalontán született Sinka István költőre emlékezünk.
Fohász
Kihoztál bennünket
s százszor azóta az
ellenség szájából.
Adtál itt e tájon
eddig ezer évet –
igaz, hogy másoknak
kaszáltuk a rétet.
Igaz, hogy idegen
ispánokat adtál,
s volt, hogy közel jöttél,
s volt, hogy eltávoztál.
Míveltük e földet
ekével, ásóval,
s hintettük vérünkkel,
szép bő, piros sóval.
Szép bő, piros sóból
nagy virágok nőttek,
és új áldozatként
hervadtak előtted.
Most, hogy igazítod
végre útjainkat,
vér nélkül győzzed le
hamis urainkat.
Kérünk, sebet ne nyiss,
volt már annyi sebünk –
Erős Isten vagy Te,
s Te vagy az Istenünk…
(1942)
*
Sinka István (Nagyszalonta, 1897. szeptember 24. – Budapest, 1969. június 17.) Kossuth-díjas magyar költő, író.
Anamy: ÉN MÁR NEM…
Én már nem hiszek annak,
ki szép szavakkal kecsegtet,
s nem hiszem őszinteségét
hamisan csillogó szemeknek.
Nem adom a beszédem annak,
ki a csendemre sem figyel,
s nem hajtok fejet az előtt,
ki engem sem tisztel.
Nem adom a mosolyom annak,
kinek a könnyeim sem kellenek,
s nem adom a jövőm annak,
ki nem értékeli a jelenemet.
Nem adom a szeretetem annak,
ki csak félig tud szeretni,
s nem kérem maradását annak,
ki fél mellettem lenni.
Nem adok magamból annak,
ki nem látja a lelkem,
én már nem könyörgök,
csak elsétálok,
halkan, csendben..
Meggyesi Éva : Ez a század
Ez a század lesz tán a végső,
ahol élnek még emberek,
hisz a gonoszság egyre árad,
s mindent mi szép,
csak tönkretesz.
A szeretet ma már egyre ritkább,
elfásultak az emberek,
örök rohanás, miben élünk,
s néha nincs idő semmire.
Hajtjuk a pénzt, és elfelejtjük,
azt, hogy mennyire jó lehet, megpihenni a karjai közt,
annak, ki némán, s hűn szeret.
Füstöt okádó gyárkémények,
halomba hullott szemetek
mindenhol, s vegyszer sokasága,
zúdul, mely mindent tönkre tesz.
Hervadni készül a zöldülő erdő,
már a madár sem csicsereg
úgy ahogy rég,
s mi eddig oly szép volt, minden nappal csak kevesebb.
Lassan nem lesz nyár. Sem ősz sem tél,
csak elsárgult, hulló levelek
szállnak a szélben,
s nem lesz lomb,
amely
hűs árnyat adna idelent.
Félteni, óvni, védeni kéne
egymást, s a földünk. Mert lehet,
gyermekeinknek minden álma
halomba hull, ha nem teszed.
Aranyosi Ervin: Ember! Reád bízta Isten a világot
Ember! Reád bízta Isten a világot,
hogy gondoskodj róla, s légy általa áldott!
Hajts uralmad alá, minden növényt, s barmot,
tápláld, éltesd őket, ám ne legyél zsarnok!
Ez egy nagy feladat, komoly felelősség,
ám szívedben megvan hozzá az erősség:
Szeretetnek hívják, amely ad és éltet,
ez vezérelje utadon a lépted!
Jaj de nem figyeltél Istenedre ember!
Nem szolgálod népét, nem élsz szeretettel,
nyomodban a nyomor, szenvedés virágzik,
szeretet szívedből – úgy tűnik – hiányzik.
Vegyszerrel pusztítod vizedet, s a kerted,
Isten szép barmait szanaszét kergetted,
s csak a pénzt hajszolod, saját kényelmedet,
s csodálkozol rajta, hogy világod beteg.
Pedig a jó Isten fiát érted adta,
ő a szeretetet néked megmutatta.
Hej, csak botor ember, reá nem figyeltél,
élő mag helyébe, keresztet vetettél.
Tetted súlyát nyögi szerte a természet,
a Föld nyomorából kiveszed a részed.
Felelősség súlya nyomja csak a vállad,
te általad szenved a növény, s az állat.
Mű dolgokra ügyelsz, ha teszed a dolgod,
s nem látod be szíved, vajon mért nem boldog.
Mert önző világod szeretetlen, árva,
s közben te is szenvedsz, halálodat várva.
„Vándor vagy és minden nap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.”
(Márai Sándor)
„Az élet fontos dolgai nem azok, amiket általában fontosaknak tartunk. Pénz, pálya, haladás, siker, munka. Az érzések és a hangulatok fontosak, melyek lelkünket színezik s a lelkünkön keresztül a világot is, melyben élünk.,,
/Wass Albert/
Petőfi Sándor: A Magyarok Istene.
Félre, kislelkűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!
Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze.
Az idők, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.
Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvízen által a nap képe,
Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt.
Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg,
Hogy most, amidőn már elértük a révet,
Az utósó habok eltemessenek?
Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
Ily gunyos játékot gyermekeivel!
A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő;
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.
Élni fogsz, hazám, mert élned kell… dicsőség
És boldogság lészen a te életed…
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet!
(Pest, 1848. április)
..szép és elgondolkodtató sorok..
Ha tudnád, milyen sokan üres hassal kelnek,
S otthonukban ételt a hűtőben nem lelnek.
Ha tudnád, mennyi ember dolgozna, ha tudna,
Mert asztalára étel, még ha kevés is, de jutna.
Ha tudnád, minden ember reménytelen sorsát,
Értékelnél, hidd el, minden apró morzsát.
Segítséget kérnél, s áldást mindazokra,
Kik számítanak ennél még sokkal szebb napokra.
Ha tudnád, milyen érzés betegségben élni,
S a következő naptól rettegni és félni.
Ha tudnád, milyen kemény ágyhoz kötve várni,
S hinni, hogy míg élünk, megtörténhet bármi.
Ha tudnád, milyen sokan nem kapnak meg mindent,
S mégsem szidják annyit a sorsukért az Istent.
Hisz van, akinek sok jut, és van, akinek kevés,
De ha megbotlasz az úton éppúgy fáj az esés.
Ha tudnád, mennyi embert otthagynak a bajban,
S azok után futnak, kiknek sok pénzük van bankban.
Pedig nem az számít, hogy sok pénz van a zsebben,
Inkább, hogy ne hagyjunk soha senkit cserben...
(részlet Máté Rózsika: Ha tudnád..c. verséből)
Hagyjatok élni
Hagyjatok élni, ne csak remélni!
Hagyjatok a fény útjára lépni!
Hátam mögött sírnak az évek,
Híd leszek lélek és fény között!
Kinél a szeretet s a hit romba dölt,
a fény útjára terelem,
fényruhába öltöztetem.
Átvezetem őket a hídon át.
Hagyom, hogy hulljon rám is a fénysugár.
Megköszönöm a fénynek, hogy híd lehetek,
fénnyel telve bírnom kell a terheket.
Örül a lelkem mikor mosolyognak rám,
hisz lelkükre rátalált a fénysugár.
Ha életed hittel s szeretettel éled,
léted nem gyötrik kétségek!
Mondjunk egymásnak szerető szavakat,
meglásd arcunkon újra mosoly fakad!
Szívünkön is nyissunk kaput,
csak így nyerhetünk háborút!
Hagyjatok élni, ne csak remélni!
Hagyjatok a fény útjára lépni!
Ha mosolyért, mosolyt kapsz cserébe,
hidd el úton van már a béke!
(Jolie Taylor)
ADY ENDRE: AZ ÚR ÉRKEZÉSE
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
Reményik Sándor: Árvíz
„Árvíz! árvíz!” sikoltják mindenütt
Riasztó hír-harangok.
Amerre nézek: tenger a világ.
Kilépett medréből a Bánat,
Elszakította gátját a Betegség,
Hidakat sodort el a Balszerencse,
A Nincstelenségnek már partja sincs,
A viskók eltűntek, a paloták
Talapzata alámosva inog,
És mindenünnen kezek nyúlnak ki,
Szegény, kapaszkodó kezek az árból,
Keresnek valamit, hogy mit, maguk se tudják.
Mivel dugjam be fülem, hogy ne halljam
A vészharangot, – hogy vakítsam meg
Nyomorúságra táguló szemem?
Hogyan némítsam el a rettegést
Világban elszórt szeretteimért?
Hogyan markoljam meg a kezüket,
Hogy mentés helyett akaratlanul
Le ne rántsam magammal őket is?
Mert víztől sodort szegény száraz ág,
Tehetetlen gally az én kezem is.
Visz a betegség, tép a balszerencse,
Ragad és eltemet a szomorúság.
Örökkévaló Árvizi Hajós,
Kegyetlenül kegyelmes,
Ki láthatatlan ladikoddal
Lebegsz a nyomor vizei felett, –
Ki némelyeket felveszel hajódra,
Ki másokat a mélybe visszalöksz,
Én nem tudom, csak Te tudod, miért –
Ó, vedd fel az én kedveseimet! –
Mindenkit, akinek szívétől
Az én szívemig szálat feszítettél.
Nem tudok én most népekért,
Világokért fohászkodni Tehozzád,
Egyesekért, személyszerint könyörgök:
Ne hagyd, ne hagyd, ne hagyd alámerülni!
Örökkévaló Árvizi Hajós,
Kegyetlenül kegyelmes,
Ki láthatatlan ladikoddal
Lebegsz a nyomor vizei felett –
Ha nem férünk fel ladikodra mind
Tehetetlen, nyomorult emberek:
Ó, vedd fel, akiket én szeretek!
Wass Albert: Igazgyöngyök
Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a Hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt…
De egy este… messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél…
Aztán elment… a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a Hold…
S a mélybe hullott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek…
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket…
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek…
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek.
…s ha igazgyöngyre lelsz, vigyázz rá, mert ha a kavicsokat dédelgeted, elveszíted Őt… az Igazat…
„Hiába nézek az égre,
most ott Istent nem lelem,
féktelenül száll a Földre,
végtelem sok fél-Elem.
Repülőgépek hordozzák,
s élő nyög e súly alatt,
haldokolnak a növények,
mérget szül a pillanat.
„Kerozincsík” felleggé lesz,
delejjel terelgetik,
árvízt hozó esőbombák,
a világot rengetik.
Sosem látott zivatarok,
fákat döntő szélvihar,
halálmadár száll az égen,
füstölgő szárnyaival.
Elszippantják a vizünket,
kiszárad forrás, patak,
aszály sújtotta földeken
lassan élő sem marad.”
Aranyosi Ervin : Manipulált világ
„Én tükre vagyok minden mosolyoknak,
én azért élek, hogy visszamosolyogjak
virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,
farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,
fényre, holdra,csillagokra, szegényekre, gazdagokra,
szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,
rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,
visszamosolyogjak az Istenre.”
(Mécs László)
Szöllősi Bernadett: Van az úgy
„Van az úgy néha, hogy hiába haladsz,
mégis mindig csak egy helyben maradsz,
s közben nem figyelsz, nem nézed az órát,
így telnek el lassan, évek, napok, órák.
Van az úgy, hogy elsőre néha nem jön össze,
de ha ez a próbatétel mégsem tör össze,
fogd, és menj, vedd a világot hátadra,
ne pazarolj több időt, rosszra vagy bánatra.
Van az úgy néha, hogy elfáradnak a szavak,
ülnek csak a szájban, mint halott anyag.
s bárhogy akarjuk, nincsen igénk arra,
hogy milyen jó néha, belekacagni a napba.
De van az úgy néha, hogy nem is kell beszélni,
s milyen ritka az, ha az ember ezt megéli:
ki melletted ül – s ez mindennel felér –
ha szavad sincs, de egy pillantásból megért.”
Szepes Mária: VARÁZSIGE
Nem félni semmitől, nem várni
semmit, csak Őrá figyelni, de nem két
vak szemünkkel. A Harmadikat
kell ráirányítanunk, a Magányost.
Csak azzal ismerjük fel Benne a Fényt.
Akkor merülhetünk meg Lénye feltöltő
áramában, amelynek rezgése melengető hő,
nem múló, villanó kisülés,
Arkánuma minden szenvedésre balzsam,
örökké égő, élő, Isteni Erő.
1983.
Gyóni Géza: Magamhoz
Hányszor, de hányszor elkerülted
Az egyszerű, szerény virágot,
Ha az útszélen – észrevétlen –
Szeretni, – nem pompázni vágyott.
S kergetted vak, rajongó vággyal
A büszke, érhetetlen rózsát –
Míg balga vágyad, szines álmod
Hideg közönnyel szerte szórták…
Csak akkor szólt szivedben ujra
Valami kinzó lelki vád:
Mikor a megvetett virág –
Más keblén boldogan virulva
Szánó mosollyal néze rád…
„Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.”
Wass Albert
Szendrey Júlia: Ne higgy nekem
Ne higgy nekem, ha mosolygok,
Álarc ez csak arcomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.
Ne higgy nekem, ha dallásra
Látod nyílni ajkamat,
Gondolatot föd e dal, mit
Kimondanom nem szabad.
Ne higgy nekem, mikor hallasz
Fölkacagni engemet,
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily percben – lelkemet!
Eljön az a nap
Eljön a nap, mikor a lelkiismeret, saját ellenséged lesz,
és kérdőre von, ezt meg azt, miért cselekedted.
Mi hasznod lehetett, azokból a bűnös dolgokból,
melyek az emberi életek ártásáról szól.
Egyszer bizony eljön a nap, mikor bánhatod majd azt,
hogy pénzért, hírnévért eladtad magad,
mert az elszámoltatás óráját, te sem kerülheted el,
sem az ítéletet, ami miatt büntetve leszel.
Hidd el nincs annál fájdalmasabb, szörnyűbb állapot,
mint mikor a lelkiismereted megszólaltatod,
mert a lelkiismeret, igazságot keres, és nem fog kímélni,
az elől pedig sehová nem tudsz elrejtőzködni.
Mielőtt azt hinnéd, hogy neked minden megbocsátható,
mert parancsra tetted mindazt, mi rád felruházható,
nagyot tévedsz, mert a lelkiismeret nem egyéb benned,
mint azon tetteid, amire Isten hoz, végítéletet.
Kun Magdolna
Aranyosi Ervin
Áldd meg, Isten…
Áldd meg, Isten, a magyart mosollyal, vígsággal,
béküljön meg végre már ezzel a világgal!
Töltse el a büszkeség, hiszen megérdemli,
nem kellene már tovább szolganépnek lenni!
Áldd meg, Isten, a hazát, s add vissza a népnek,
gazdagítsa azokat, kik e földön élnek!
Ne mihaszna léhűtők arassák le kincsét,
s ne alkotót, teremtőt nyomasszon az ínség!
Segítsd élni a magyart, ne éljen hiába!
Ne vigye a tudását, ne fusson el lába!
Itthon tegye a dolgát, s békességben éljen,
önmagáért dolgozzon, s holnaptól ne féljen!
Árulóktól mentesen virágozzon földünk,
legyen szebb az életünk, amit együtt töltünk!
Fogjon össze a magyar, legyünk újra nemzet,
áldj meg, Isten, s vállunkról vedd le a keresztet!
Nincsen okunk bűnhődni, hisz tiszta a lelkünk,
ne bánkódjunk a múlton, most kell ünnepelnünk,
s teremtenünk új jövőt nemzetnek, hazának,
végre érvényt szereznünk népünk igazának!
Isten, áldd meg a magyart! Erőt adj a népnek!
Adj értelmet, tiszta célt, hozzá egészséget!
Ne legyen több háború, legyen béke végre,
hálás szívvel nézhessen a magyar az égre!
Mécs László : Fényt hagyni magunk után!
Az élet örök búcsúzás.
Ó bár csak tudnánk távozáskor
fényt hagyni, mint a Messiás,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!
Fényt hagyni, mint a Messiás!
Vagy legalább, mint az anyák,
kik egyre jobban megragyognak,
minél sötétebb lesz az éj,
és minél jobban porlanak
a bánat-barna hant alatt.
Fényt hagyni, mint a jó anyák.
Vagy legalább is, mint a Nyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait,
és édességével világít
a hosszú, hosszú tél alatt.
Fényt hagyni, mint a drága Nyár.
Vagy legalább is, mint a Nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a gyöngyvirágban,
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan tünékeny.
Ó szent fényt hagyni volna jó!
Ady Endre: A hőkölés népe
Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Mindig ilyen volt: apró kánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.
Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.
Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.
Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szivét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.
Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kiméletlenséget.
Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért ugyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát – akarja.
(1914)