Tanulságos mese az újévi fogadalmakhoz:
———————————–
A fiatal sólyom elmondta anyjának, hogy komoly tervei vannak.
– Mik a terveid? – kérdezte az anyja.
– Be akarom repülni az egész világot, el akarok olyan helyre jutni, ahol még a madár sem járt.
– Jól van, tanulj csak szorgalmasan!
Attól fogva a fiatal sólyom megszakítás nélkül gyakorolta a repülést. Ám eközben semmi mással nem foglalkozott, semmi más nem érdekelte.
Egy reggel így szólt hozzá az anyja:
– Gyere menjünk táplálékot keresni.
– Nem anyám, én nem megyek. Én nem alacsonyodom le az ilyen dolgokhoz.
– Már miért nem?
– Anyám, ne háborgass ilyen hiábavalóságokkal. Te is arra serkentettél, hogy szorgalmasan tanuljak és felkészüljek a világkörüli útra.
– Igen gyermekem, – felelte az anyja – de vágyad soha nem válhat így valóra, ha nem vagy képes, hogy táplálékot szerezz magadnak. Első nap még csak éhes leszel, másodikon nem tudsz tovább repülni, a harmadik napon éhen halsz.
Az álom csupán egy kép, amire gondolsz, egy cél, ami motivál, ami előtted van szürke hétköznapokon. De nem arra kell felkészülnöd, mi lesz, HA odaérsz, hanem arra, mit teszel AMÍG odaérsz.
Ne csak az újévi fogadalmaidat írd le! Ne csak a céljaidat! Hanem azokat a lépéseket is, amit meg kell tenned addig:
– Mit kell megtanulnod, hogy oda juss?
– Kikkel kell megismerkedned?
– Hova kell elmenned?
– Mit kell megteremtened? – ezek a kérdések legalább olyan fontosak, mint maga az álom.
(a mese forrása: ismeretlen, a tanulság forrása: Vida Ágnes)
Aurora Amelia Joplin /novella/
Egy falatnyi remény
A hó szelíden hullott az éjszaka csendjében, a fagyos szél finoman csípte Jackson arcát. A férfi egy kihalt utcasarkon, egy omladozó fal tövében gubbasztott. A fák ágai nehezen tartották el a rájuk rakódott súlyt, és a házak ablakain keresztül meleg fények pislákoltak, mintha csak a boldog idők emlékei akarnának beszűrődni az éjszakába. Csak a szeme volt élő; a teste, a lelke, a reménye már régóta megdermedt. Fázott és éhes volt. Egy száraz kenyérdarab volt minden vagyona – és még az sem sokáig marad nála.
– Szép kis karácsony, ugye? – mormolta az éjszakának, miközben ujjai közé szorította a kenyérhéjat. A fejében emlékek cikáztak: a gyerekei kacaja, a felesége mosolya, a kandalló melege és az ünnepi asztal ínycsiklandó illata. Egy másik élet volt az, egy másik világ.
Ekkor léptek zaja törte meg a csendet. Lassan, félénken egy ázott kutya közeledett. A bundája piszkos volt, a teste reszketett, és a szemei ugyanazt a magányt tükrözték, amit Jackson érezett. A kutya apró lehelete, mint fehér füstcsíkok, felhőket alkotott a hideg levegőben.
– Hé, te is a rövidebbet húztad, ugye? – szólalt meg Jackson, és egy halk sóhajjal letört egy darabot a kenyérből. – Na, gyere, együnk együtt!
A kutya habozott, de az éhség erősebb volt a félelménél. Óvatosan odasomfordált, és mohón bekapta a falatot.
– Hát, te sem vagy válogatós – mosolygott keserűen Jackson, és letette maga mellé a maradékot. – Ne félj, nincs sok, de megosztom.
A kutya leült mellé, és csendben nyammogott. Jackson elővett egy kopott műanyag flakont, amiben néhány korty víz lötyögött.
– Tessék, barátom, idd ezt meg. Nekem már úgyis mindegy.
Ahogy a kutya befejezte, kíváncsian felnézett rá, majd orrával gyengéden megbökte a férfi kezét. Jackson a kutya fejére tette a kezét, és megsimogatta. Az érintés valamit felébresztett benne, amit azt hitte, már régen elveszített. Az emlékek fájdalma helyett most valami más kezdett el formálódni a szívében. Talán valami, amit az év minden napján hiányolt.
– Tudod, nem hittem volna, hogy valaha még lesz társaságom. Hogy lesz valaki, akiért érdemes továbbmenni.
A kutya meleg teste mellett Jackson már nem fázott annyira. A magány sötétje is halványodni kezdett. A férfi felnézett az égre, és bár semmi nem változott körülötte, úgy érezte, valami mégis változott benne. A karácsony éjszakáján, a hideg levegőben egy apró szikra kezdett el pislákolni.
– Talán mégsem olyan rossz ez a karácsony – suttogta, miközben a kutya hozzá bújt. – Ha mást nem is, de a szeretetet nem vehetik el tőlem. Ez maradt nekem. És neked is adok belőle.
A hó lassan beborította őket, de ők ketten nem mozdultak. Ott, a hideg éjszaka közepén, Jackson szívében ismét pislákolni kezdett a melegség, amit a szeretet és az együttérzés táplált.
Aurora Amelia Joplin /novella/
„Tudja bácsi, mikor esszük majd a káposztát, akkor hozzáképzelem a tejfölt is.”
Újév második napján két igaz történet, a közelmúlt karácsonyi időszakából.
A történetek főszereplője egy nyolc év körüli kisfiú. Egy nagyváros nyomornegyedében él szüleivel. Barátaim ételt osztottak, töltött káposztát. Rengetegen álltak a sorban, várták türelmesen, hogy kis ételhordójukba annyi adag kerüljön, ahány tagú a család.
Jómagam közben a gyerekekkel játszottam, beszélgettem. Sok mindenről, többek között a családról,saját kis világukról. Egy nyolc év körüli kisfiútól megkérdeztem, szereti-e a töltött káposztát. Felcsillanó szemmel mondta, igen, nagyon. Hozzátette,tejföllel szereti, mert úgy még finomabb. Arra a kérdésemre, hogy van -e otthon tejföl,- nem meglepő módon-azt válaszolta, sajnos nincs. Szeméből eltűnt a csillogás, szája elgörbült.
Nézett csak maga elé. Nem tudom, mi játszódott le pár pillanat alatt buksi fejecskéjében. Válasza viszont mellbevágó volt:”Tudja bácsi, mikor esszük majd a káposztát, akkor hozzáképzelem a tejfölt is.”, mondta, nagy komolyan.
Ebben a válaszban benne volt napjaink Magyarországának minden keserve, tönkretett élete. A kilátástalanság, a nyomor, és vágy egy jobb, tisztább, emberi életre.
Tavaly pár nappal karácsony előtt ismét a településrészen jártunk. Mintha nem telt volna el egy év, a sorok ugyanolyan hosszúak. Sőt…
Végtelen türelemmel várták az emberek, hogy sorra kerüljenek. A sorban ott állt, édesanyja kezét fogva az én kis barátom is. Fülig ért a szája mikor meglátott, ö is felismert. „Véletlenül” most is töltött káposzta volt az ünnepi menü. De már készültünk: aki kért, tejfölt is kapott.
A fiúcskához lépve, emlékeztettük egymást a tavaly történtekre. Megkérdeztem: még mindig tejföllel szereti a káposztát? Nagy vigyorral az arcán mondta, igen. „No,akkor itt egy teljes dobozzal, amit Neked hoztunk, fogyasszátok egészséggel”mondtam.
Kezébe adtam a tejfölt, nagyot csillant a szeme. Kis okos buksija gyorsan felfogta mi is történt.” Bácsi, nagyon köszönöm a tejfölt, olyan jó,hogy gondolt rám”, mondta.
Megsimogattam a fejecskéjét, csak nagyon nehezen tudtam megszólalni. A csend beszélt azonban helyettem én. Nem tagadom, egy könnycsepp is kicsordult a szememből, pedig nem történt semmi különös.”Csak” egy nyolc éves gyerkőcöt boldognak láttam.
Ma Magyarországon sok millióan már annak is örülnek, ha télen, a hidegben használt, de meleg holmijuk van, ha nem fagy meg a kezük, a lábuk.Örülnek, ha hétvégén meleg ételhez jutnak.
Nekik a szélfútta házukon, a kopott bútoraikon, az üres hűtőn kívül semmijük sincs. Tízezrek számára pedig csak az utca maradt, nincs még fedél sem a fejük felett.
Nem vágynak másra, csak arra, hogy ebben a mai embertelen világban, egyszer ők is embernek érezhessék magukat.
Olyan nagy kívánság ez 2025-ban, amikor „szárnyal” az ország?