Fény legyél
Én a fényemmel veszem körbe magam.
Fény-páncél védelem.
Fényt termelek, szeretet-fényt,
s újra meg újra feltöltöm a szívem.
Csak akkor lehetek a páston,
lehetek Isten eszköze,
ha fényleni tudok,
s a környezetem megérzi fényállapotom.
Hő kell, szer kell
az ártó körülmények ellen.
Szakrális fény,
mely összeadódhat másokéval.
Tehát Neked is fénylened kell.
Védened kell Neked is magad.
Fénnyel, fénnyel… szeretet-fénnyel,
fény-szeretettel…
Mert megfordul a világ.
A gonosz erőnek el kell tűnnie.
S e végső csatában a Te feladatod is az,
hogy fény legyél, és sugározz.
Szeretet-sugarat küldj hát körös körül.
Azzal védd magad.
A sok-sok fény eggyé olvadva
világít majd a Földön,
míg örök lényed a felső fénybe tér.
Losonczi Léna
Szuhanics Albert: Ne félj
Ne félj, hisz nincsen rá okod,
a jövőt úgy sem tudhatod.
Ne sírj, töröld meg szép szemed,
hisz jár a boldogság neked!
Álmodj, egy jobb, egy új jövőt,
most állsz a szép napok előtt.
Ne félj, a jóban hinni kell,
ez már így magában siker!
Szeresd az életet nagyon,
nem baj, ha nem vár nagy vagyon.
Legyél te szerény, kis virág,
melynek viszi a szél az illatát!
Hited te el nem hagyhatod,
égből segítenek angyalok.
Minden öledbe hullik majd,
tudd meg, a vágy magja kihajt!
Kihajt, mint zsenge, kis növény,
övé a langy eső, s a fény…
Fa lesz, s a lombja égig ér,
ne félj, te mindig higgy, remélj!
Juhász Gyula: Május
Vén harcos, én, ma békét hirdetek,
Virággal verve meg a szíveteket.
Egy új kiáltványt írok, s érzem,
Hogy ez az ige egyszer tett leszen:
Ember, légy végre ember újra már,
Ne ordas farkas és halálmadár!
Nem bús robot, de boldog munka kell,
Melynél a szív bízó taktusra ver.
Új szent szövetség kösse össze mind
Embertestvérek jó reményeit!
Ez áldott föld ne temető legyen,
De kert, amely több jóságot teremt!
Ember, magyar, ma még élő halott,
Legyen majális minden egy napod!
Vén harcos, én, ma békét hirdetek:
Legyen szerelmünk már a szeretet!
ISTEN ÀLDJA A MAGYAR ÉDESANYÁKAT! 
Dsida Jenő: Hálaadás
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat.
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem köszönöm az édesanyámat!
Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!
Gárdonyi Géza: Ima
Atyám, számon tartasz
Minden kis fűszálat,
Utolsó porszem is
Fölírva Tenálad.
Híven gondot viselsz
Az égi madárra,
Öledben a gyermek,
Öledben az árva.
Legyen az áldásod
Apámon, anyámon,
Magyarok szép földjén,
Drága jó Hazámon!
Aranyosi Ervin:
Vedd fel a cipőmet…
Vedd fel a cipőmet, s járd az utam végig,
mert bár a hegycsúcsok felérnek az égig,
én is lent indultam, s dédelgettem álmom,
lent határoztam úgy, hogy végig csinálom!
Megkínlódtam én is szembefújó széllel,
gyakran úgy alakult, mennem kellett éjjel.
Minden félelmemet legyőztem én bátram,
s tettem a dolgomat, másra sose vártam.
Feljutottam végül és lent irigyelnek,
mutogatnak, szidnak, bántóan figyelnek.
Ám hiába, babért ott lent nem aratnak,
s míg én elől járok, mögöttem maradnak.
Csak aki elől jár, az ér ki a fényre,
árnyéka rávetül a lemaradt lényre,
kinek az ereje haragból virágzik,
akinek a lelke bús méregben ázik.
Ám, aki velem tart, felérhet a csúcsra,
s másokat vezethet, ha már megtanulta,
egy helyben topogva célba sosem érhet,
az árnyékban járva nem látja a szépet.
Vedd fel a cipőmet, indulj fel a hegyre,
gondolatod járjon célod körül egyre!
Bocsáss meg azoknak, kik árnyékban élnek,
nem érzik vonzását az éltető fénynek.
Aranyosi Ervin:
Gondolatok a Föld napján 
.
Ember, Óvd a Földet,
őrizd meg világod,
csodáld a sok zöldet,
kinyíló virágot!
Óvd az élő fákat,
tiszta levegődet!
Mit szemed csodálhat,
s feltölti tüdődet.
.
Védd az állatait,
s légy megértő gazda.
Figyeld, mire tanít,
s ne azt, mi a haszna!
Mind-mind téged szolgál,
csak együtt kell élni.
Ha nem pénzt hajszolnál,
nem is kéne félni!
.
Ő mindent megadna,
mire lelked vágyhat,
jutna és maradna,
s csak az önző vágyat,
azt nem támogatja,
hogy kincseket halmozz,
mert mind ingyen adja,
s nem várja, hogy tartozz!
.
Élj harmóniában,
legyél büszke része!
A lét áramában,
tiéd az egésze.
Becsüld hát a Földet,
úgy, mint jó anyádat.
Védd az üde zöldet,
óvd az élő fákat! 
.
Aranyosi Ervin © 2016-04-22.
Steszkó Juli – Kérés
Virágzó és szép országot.
Erős gátat a haragnak,
Békességet a magyarnak.
Asztalára friss kenyeret,
Ne sokat, csak épp eleget.
Adjon Isten bőven áldást,
Sötétségben fénylő lámpást.
Aki magyar, az lehessen,
Hazát ne máshol keressen.
Elérhető legyen a cél,
Akárhová fújja a szél.
Adjon Isten jót a jónak,
Értéket az adott szónak.
Hitet jövendőbe, mába,
Igaz szót a hazug szájba.
Egymás iránt tiszteletet,
Tisztességet, becsületet.
Adjon Isten segítséget,
Döntésekhez bölcsességet.
Alázatot, elfogadást,
Nehézségben összetartást.
Rossz időkben védő kezet,
A szívekbe szeretetet.
Losonczi Léna:
Gyötrődés
Szent szenvedéssel vívtad harcodat
a Getsemáné kert ősfái alatt
mert telve volt a keserű pohár
Szent szenvedéssel gyötrődtél Magad
bár odahívtad tanítványidat
vér-verejtéked mosta homlokod
Szent szenvedéssel önmagadban győztél
míg Péter, János már elaludott
szóltál: Vigyázzatok és imádkozzatok!
Szent szenvedéssel háromszoros harcban
a kert kövén térdeltél esdekelve
míg felkészült a lélek megbékélve
Szent szenvedéssel nagycsütörtök éjjel
kimondtad mégis e végső mondatot:
– Legyen meg Atyám az akaratod!
Szent szenvedésed örökké csodálom
s hogy értem is szenvedtél ott tudom
s feltámadtál harmadnap hajnalon.
Én Krisztusom, Megváltó Krisztusom!
Váci Mihály: Még nem elég
Nem elég megborzongni,
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírjon el,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!
Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.
Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég – a Világért!
Több kell – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most – a népedért!
Nem elég – Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!
Wass Albert: Én és az Isten
már mindent bejártam:
végső menedéknek
Istennél megálltam.
S lám az Isten nékem
sziklaszilárd vért lett,
gond meg nem találhat,
baj hozzám nem érhet,
mert az Isten nékem,
míg másnak csak támasz,
nekem menedékem,
végső menedékem!
Míg örömben jártam,
nem leltem meg Istent.
Rá csak most találtam,
hogy elveszték mindent.
Ilyenek vagyunk mi,
gyarló földi férgek,
úgy térünk csak Hozzád,
bánatok ha érnek,
szertekuszált álmok,
széttépett remények.
Fekete István: Húsvét
Húsvét táján vagyunk. A fák egy éjszaka alatt virágba borultak, a távoli hegyek kék halmai zöldellni kezdenek, a Duna reszketve csillog a fényben és nevetve ballag dél felé.
A kék ég magasságában vadgalambok repülnek valahova, távoli erdőkbe, a parkok gyepén okosszemű csókák fészekrevalót gyűjtenek, és házunk alatt a régi temetőt eltakarja a lombok susogó halma.
Húsvét táján vagyunk.
Tegnap este nehéz felhők henteregtek végig a város felett, de a hajnal már tiszta égen csókolta meg a napot: ekkor valamelyik templom harangja lágyan búgni kezdett a kormos házak felett és még akkor is lehetett hallani, amikor már régen elhallgatott.
Az utcákon sok a gyerekkocsi, a villamosok csengője úgy ugrál a házak között, mint a barázdabillegető a patak kövein, s a villamos meg-megállva megy, talán a ligetbe, vagy talán Óbudára.
A villamos tele van. Nem zsúfolt, de ülőhely már nincs, és amikor az egyik megállónál egy fiatalasszony száll fel, neki már nem jutna hely.
Azaz csak nem jutna, ha valaki udvariasan fel nem állna:
– Tessék leülni.
Odanézünk.
A fiatal hölgy is szánakozva nyomja vissza ülőhelyére a kis “lovagot”.
– Maradj csak kisfiam…
A gyerek azonban nem enged, a hölgy leül. A villamosban csend.
Mindenki mélyen megilletődött. Ennél rongyosabb gyerek nincs Pesten, nem is lehet! S a rongyok felett okos, kedves két szem.
– Iskolába jársz, kisfiam?
– Igenis, harmadikba.
Megy a villamos és hallgatunk. Hogy lehetett ezt a ruhát összefoltozni?
– Vannak testvéreid?
– Igenis vannak. Tízen…
A villamos szinte megáll. Tízen!
Vidáman mondja, de hangja nyugodt. Ez a gyerek rongyaiban is egyéniség, ez a gyerek több mint az egész villamos együttvéve, ez a gyerek soha nem fog elzülleni.
A hölgy kinyitja pénztárcáját s az utasok mintha csak erre vártak volna: mindenki pénzért nyúl.
– Tedd el fiam. Édesapád munkás?
– Igenis, napszámos.
Megy a villamos a napfényes utcán és egy család vagyunk valamennyien. Szinte félek, hogy a vezető otthagyja kormányát, és ő is adoptálni akarja a kisfiút.
Az egyik hölgy ruhát ajánl fel a gyereknek. Megmondja a címét.
– Az én fiam már kinőtte… de ha nem is nőtte ki…
– Nem tetszene felírni egy darab papírra, hátha elfelejtem.
A hölgynek nincs ceruzája és papírja. A kalauznő rohan a ceruzával. Valaki noteszt tart.
– Itt a cím, el ne veszítsd!
– Nem veszítem el.
A villamos megáll, új utasok jönnek és szinte mérgesen nézünk rájuk: mit zavarnak itt bennünket? Értelmetlenül néznek ránk, mintha valami titkos szertartást leptek volna meg, mi pedig begombolkozunk, mintha eddig a kabátunkon hordtuk volna a szívünket.
Aztán leszálltam.
A villamos pedig elballagott valamerre. Talán kiment az erdőre, talán a ligetbe, vagy Óbudára? Sokáig hallottam még mindjobban halkuló csengését, és később már úgy hallottam, mintha templomi csengő csengne valahol nagyon messze. S akkor már tudtam, hogy az emberek nem a ligetbe mentek, nem is Óbudára, hanem – ebben az embertelen, könnysáros, vérpárás, rommáváló világban is – a szívüket vitték a Húsvét felé – feltámadásra.
(1943)
**
Megjelent az Esti Ujságban, 1943. április 24-én.
Tartalmazzák a Képzelet és valóság (2002), valamint az Útra kelünk (2008) c. kötetek.
**
5 istenes vers a magyar költészet napjára
A magyar költészet gazdag hagyományaiban különös helyet foglalnak el az istenes versek, melyek az ember és a transzcendens közötti kapcsolat mélységeit kutatják. Ezek a művek nem csupán vallási tartalmat közvetítenek, hanem az emberi lélek vívódásait, reményeit és hitkeresését is megjelenítik. Ezek az alkotások nem csak hívőknek szólnak: minden kereső ember számára kapaszkodót jelenthetnek a hétköznapok zűrzavarában. Tanításuk fontos eszköze lehet a lelki nevelésnek, az értékrend formálásának és az elcsendesedésre való képesség fejlesztésének. Éppen ezért érdemes ezeket a verseket újra és újra elővenni, olvasni és továbbadni. A magyar költészet napja alkalmából hoztunk nektek 5 istenes verset.
József Attila: (AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT…)
Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
……………………………………….
……………………………………….
Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.
Ady Endre: ÁLMOM AZ ISTEN
Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.
Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.
Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.
Dsida Jenő: NAGYCSÜTÖRTÖK
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Pilinszky János: HARMADNAPON
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
Lackfi János: EGYMÁSBAN
Ma Istenben vagyok,
Bennem van az Isten,
Ma egymásban vagyunk,
Mint a van s a nincsen.
Szerelmes az Isten,
Mért engem szeressen,
Mint az útonálló,
Engem várjon lesben?
Világ rugdosása,
Világ ölelése,
Benned vagyok mégis,
Benned vagyok mégse.
Keskeny út előttem,
Széles ég fölöttem,
Beléd törülköztem,
Benned megfürödtem.
Tebenned aludni,
Ébredni belőled
Életre hátralék,
Halálra előleg.
Szaladni tebenned,
Futni mozdulatlan,
Áldó mozdulatban,
Kérő mozdulatban.
Mókuskerekedben
Az idő csörömpöl,
Egy marék muzsikát
Szaggatok a csöndből.
A maréknyi hangot
Hegyekké kelesztem,
Felemelsz, mint szikla,
Elnyelsz, mint tengerszem.
Ma Istenben vagyok,
Isten lakik bennem,
Mennyei lakbérem
Idelenn fizessem.
Szerelmes az Isten,
Énbelém van esve,
Felfelé zuhantam,
Akárki meglesse.
Borítókép – Fotó: Dreamstime
Táncolni kell
s nem gyertyaként elégni.
Olykor mosolygó gyermekkorról álmodozom,
hol minden oly szép volt.
De hiába minden, szalad az idő,
s vele együtt kopik az erő.
Bár fejem felett elrohantak az évek,
bennem él még a gyermeki lélek.
Futni szeretnék még az élettel tovább,
hisz bennem él még a gyermeki vágy.
Táncolni kell egy életen át,
míg elalszik az utolsó gyertyaláng.
Táncolni, a nappal mámorában!
Táncolni, az élet viharában!
Táncolni, a sötét éjszakában!
Táncolni, ha mögötted árny van!
Táncolni, ha bánat ér!
Táncolni, a boldog könnyekért!
Táncolni, ha senki meg nem ért!
Táncolni, a szebb holnapokért!
Táncolni kell, porban, sárban!
Táncolni kell, a magányban!
Táncolni kell, a fényben!
Táncolni kell, sorsod erdejében!
Mert tánc nélkül nincsen élet.
Őszülő fejjel lassulnak már a lépések.
S dúdolgatjuk: de jó lenne még lépni,
s nem gyertyaként elégni.
Jolie Taylor
Aranyosi Ervin: Hiszek Istenemben
Hiszek az Istenben, úgy, ahogy a Napban,
még ha nem is látom minden pillanatban,
még ha nem is érzem meleg, tiszta fényét,
akkor is birtoklom éltető reményét!
Hiszek Istenemben, mint éltető esőben,
mert áldását szórja, s nem vár semmit tőlem.
Nincs is egyéb dolgom, mint szívemből adni,
szeretetét szórva, a világra hatni.
Hiszek az Istenben, mint tiszta levegőben,
lélegzetvételben, melyből kijut bőven,
s amely életben tart, s a tüdőmbe árad,
amit a jó Isten adni el nem fárad.
Hiszek a szavakban, lelkem erejében,
amit Isten adott, hogy világát éljem.
Enyém a teremtés, gondolat hatalma,
és enyém a tudás, s jelképe, az alma.
Hiszek Istenemben, enyém gazdagsága,
az élet fájának gyümölcstermő ága.
Csak az nem az enyém, miben hitem gátol,
mert azt megtagadja lelkem önmagától.
Mert Istenem megad mindent, amit kérek,
mit el merek hinni, vagy amit remélek,
s amit én úgy hiszek: – Jár, mert megérdemlem,
aminek a magja kicsírázik bennem.
Elérhetek bármit, miben hinni merek,
mire képes vagyok, úgy mint “Isten-gyerek”,
akit teremtője ezzel felruházott,
kit képességekkel gazdagon megáldott.
Hiszek az Istenben, magáért teremtett,
hogy a világában én teremtsek rendet,
s adott nekem hozzá végtelen sok társat,
hogy egy színes álmot majd valóra váltsak!
Hiszek Istenemben, a szeretet szavában,
szeretetet szórni, a dolgom a mában!
Hitet, reményt adni fénnyel a sötétben,
tenni, amit tudok, csendben, észrevétlen…
Kárász Izabella – Virágvasárnap
Jeruzsálemnek útja oly csodás,
olyan gyönyörű, mint egy álmodás.
Lángolva süt a fénylő Nap hevet,
nézi ez ünnepi, nagy sereget.
Virágok, ruhák tarka szőnyegén
jár a dúsgazdag, a koldus-szegény.
Hozsánnát kiált millió torok,
és mindannyian olyan boldogok!
Pálma hull, térdek mélyen hajlanak,
amerre Jézus lassan elhalad.
Ujjongó szavak…, új virágeső…
Áldott a Király!… Áldott, aki jő!
Szeressétek a kisgyermekeket!
(Mottó: Jól csak a szívével lát az ember…Exupery)
A szívetekkel szemléljétek őket:
a mindig-jókat, és a vétkezőket,
a hanyagokat, a hangoskodókat,
a cserfeseket és a hallgatókat…
A szívetekkel szemléljétek őket!
A szemetekkel csak látjátok őket
a játszókat és beszélgetőket,
a ragaszkodó pici kérdezőket,
s a kamaszodó dacos kérkedőket…
A szemetekkel csak látjátok őket!
A szívetekkel érezzétek őket:
a sírókat is, és az örülőket,
a bánatuk is legyen a tiétek,
vidámságuk ragyogjon fel néktek…
A szívetekkel érezzétek őket!
A szívetekkel segítsétek őket:
az árvákat, s a gyászt viselőket,
betegeket, a kis szenvedőket,
elesettet, és remény-vesztőket…
A szívetekkel segítsétek őket!
A szívetekkel tanítsátok őket:
az okosokat, s nehezen értőket,
mert a szívből a türelem árad,
s türelemmel szavad el nem fárad…
A szívetekkel tanítsátok őket!
A szívetekkel neveljétek őket:
Isten-hitre a kételkedőket,
hűségre és engedelmességre…
hadd látszódjék Isten dicsősége!
A szívetekkel neveljétek őket!
A szívetekkel szeressétek őket:
apák, anyák, nagyszülők, felnőttek…
Tudjuk őket imában hordozni,
s kézen fogva Jézusunkhoz hozni.
A szívetekkel szeressétek őket!
Apák, anyák, tanítók, felnőttek:
A gyermekeket szívből szeressétek!
Losonczi Léna
Reményik Sándor
A gondolat szabad
Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
De felhők felett, de vizek alatt
Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!
Legyen tanyám kietlen szirtorom
Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
Én amit akarok, azt gondolom!
Ó, mi gyönyör, Ó mily Isteni kép:
Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.
Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
Az Isteneknek lángitalt kínálj!
Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”
Repülj, semmi se szegje kedvedet,
Repülj, szakítsd magadra az eget,
Építs, vagy ronts; neked minden lehet!
Repülj, oltsd ki a földi lángokat
És népesíts be új világokat,
Nincs porkoláb, aki meglátogat!
Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!
Te tövistelen téped a virágot
S nyomodba kémek serge meddőn hágott,
Műhelyedben, Mester – téged ki látott?
Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
S nincs, aki Téged bekerít, határol.
Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
Szabad, mint a morajló tengerár,
S csak öntörvényed s korlát, határ.
Élet, Halál: minden beléd merül,
És bíróul fölötted ki sem ül,
Csak aki lát – az Isten egyedül.
Hiszek a nap sugarában
A nap ránk hiába ragyog
De, hogy is van ez emberek?
Egyikünk sír, a másik meg nevet
Kitépett szívvel hagytuk el hazánkat
Karunk nem ölelhet otthoni fákat
Lángoló betűkkel írjuk az égre fel:
Hazánkban élni, nem meghalni kell
A magyar föld a miénk
Hát lángoljon szavunktól az ég:
Hazánk nem hullhat szét
Kell még sok – sok ezredév
Országunkat felszabdalták
Mégis büszkén tekintsünk reá
Ordítsanak, a szavak bennünk
Ha magyar, magyar ellen küzd
Mert, ha elfogy a magyar,
ki írja majd tovább a dalt
Össze kell fognunk emberek
Hinni, a betűkről nem fogy el az ékezet
A világban oly sok magyar él
Hát fogjuk meg egymás kezét
S ha minden ember dalra kél
Hazánk egy boldogabb útra lép
Hiszek a nap sugarában
Hazám feltámadásában
Kéz a kézben, hit legyen a fegyverünk
Mert hit nélkül elvesz nemzetünk
Boruljon ismét díszbe a mező
Madárdaltól legyen hangos az erdő
Ne zöldüljön tovább a temető
Higgy magyar, s lesz még boldogabb esztendő
Jolie Taylor
PETŐFI SÁNDOR:A MAGYAR NEMZET
Melyet isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? –
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!… aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn,
Vagy ha épen a véletlen
Föl találja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S ál dicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!…
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
„Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván.” –
Oh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?
Petőfi Sándor
Pest, 1846. december
MÁR MEGÉRTE
lenéznek érte.
Ha megmentek néhány életet,
már megérte!
Tanítok néhány képletet,
utálnak érte.
Ha egy gyerek ettől több lehet,
már megérte!
Egy kínos kérdést felteszek,
elvisznek érte.
Ha elolvassák a cikkemet,
már megérte!
Gondolkodom más helyett,
senki sem kérte.
Ha lesz, aki vitázzon velem,
már megérte!
Megosztom néhány versemet,
üldöznek érte.
Ha felnyitok egy pár vak szemet,
már megérte!
Küzdök bátran ellened,
lelőhetsz érte.
Ha a kezed mégis megremeg,
már megérte!
2020. 04. 03. Ändy Warga
Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra
mert az ő zászlóját zengem.
Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.
Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk.
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.
Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: „Nem haragszom!”
Néha rángatom, cibálom: –
tudja hogy csak őt kívánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristenőriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke!
Reményik Sándor: Lámpagyújtogató
Egyszer volt, rég volt. Azt kérdezték tőlem:
„Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?”
„Lámpagyújtogató” – feleltem én.
A gyermek együgyű feleletén
Nevettek akkor szülők, ismerősök.
Mért volt, mért nem volt, én azt nem tudom.
Nekem a csendes ember imponált,
Ki ballagott a bús utcák során,
S amerre ment,
Világosság támadt a nyomdokán.
Csak felnyújtott egy lángvégű botot, –
Egy lobbanás – s az ember főlehajtva
Az esti csendben tovább baktatott.
Csak ment a tovább a sötétség fele.
Ámde mögötte diadallal égtek
A lámpák, miket meggyújtott keze.
Egyszer volt, rég volt, hogy kérdezték tőlem:
„Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?”
Azóta sokat vívtam, verekedtem,
Azóta sűrűbb lett az éjszaka.
És végül – lámpagyújtogató lettem.
…EZ mindannyiunk generációs feladata-tegyük hát legjobb tudásunk szerint…
„Április, április, bolondok hónapja!
Szeretlek én téged, – a föld akkor kapja
A langyos csillogó, locsogó esőket,
Melyeket hallgatni oly jó, s a szív éled…”
Tóth Árpád
Kun Magdolna:
HOLNAP MI LESZ?
Ma állatokat öltök, holnap mi lesz?
Ki lesz majd elrettentő ellenségetek?
Talán ártatlan gyermekek, idős emberek,
kik nektek már semmit nem jelentenek.
Mi ezzel a célotok? Mit akartok elérni?
Egy egész nemzetet a halálba kísérni?
Kivétel nélkül, nem nézve, hogy fiatal,
aki tele van vágyakkal, tervekkel, álmokkal.
Nem féltek, hogy egy napon ti lesztek a prédák?
Ti nézitek egymásnak kegyetlen halálát?
Ti lesztek, kiket mások semmibe sem néznek,
és ti lesztek majd, ti, a gyűlölt ellenségek.
Vigyázzatok! Mindennek eljön a maga ideje.
Lesznek olyan erők is, amikkel nem bírtok ti se.
Hiába gondoljátok, mily hatalmasok vagytok,
ha Isten által egy perc alatt összeroppanhattok.
Hát jól gondoljátok meg, mit cselekedtek,
s hogy ez a mérhetetlen gonoszság hová is vezet,
mert egyszer értetek is szólnak a lélekharangok,
tudatva, hogy ti sem vagytok halhatatlanok.
Miért tetted?
Nézz ennek az állatnak a riadt szemébe,
és lásd, ahogy a halál odalép melléje,
lásd a félelmét is, ami testét megremegteti,
mert tudja, e helyzetből már nem menekül ki.
Nézd ember, nézd, milyen mélyre süllyedtél,
hiszen eladtad a lelked néhány garasért,
mert azt hitted, hogy boldoggá teszi életed,
de nem leszel boldog, nem hagy a lelkiismeret.
Álmodni fogsz, tetteidről, nem lesz olyan éjszakád,
mikor azt nyugodtan, békésen végig aludnád,
mert gyötör majd a kín, ahogy magad előtt látod
azt az ártatlan jószágot, aki vérben ázott.
Te már nem vagy ember, a vadnál is vadabb vagy.
Egy csepp jóérzés sincs benned, mi még számíthat,
mert lelketlenséged, pénz utáni vágyad láttatja velünk,
mily kegyetlenné válhatunk, ha ilyenek leszünk.
De tudnod kell neked is, mint annyian még másnak,
hogy egy nap, helye lesz a végső számadásnak,
s akkor már nem az ember ítél, ha nem a Jóisten,
aki majd szembesít téged minden tetteddel.
Tetteid következményére nem lesz mentséged,
mert ott már senki nem néz el bűneid felett,
Ott már keményen megfizetsz aljasságodért,
s azért is, mert jól tudtad, hogy az élet nem játék.
Tudod az állat is érez, az is ragaszkodik az élethez,
mert ő sem halálra, ha nem életre született,
így semmi jogod arra, hogy ítélkezzél felette,
és te döntsd el, hogy létezése mikor lesz befejezve.
Nézz magadba ember, és gondolkozzál el,
hogy miként számolsz el, sok gonosz tetteddel,
és hogy miként éled az életed, mikor a lelkiismeret
éjjelente azt kérdezi, mondd miért is tetted?
Kun Magdolna
Egyéniség vagy!
Soha ne akarj a csorda után menni,
letaposott füvet, kényszerből legelni!
Járd a magad útját, s azt az élen éld át,
mutass világodnak, szeretetből példát!
Soha ne akarj hát, csak egy helyben ülni,
szeretetlenek közt, csendben elvegyülni,
ha nyugtalan szíved új vágyakra sarkall,
lehet, hogy csak érted ébred fel a hajnal!
Soha ne hajolj meg, ne törjön alázat,
ám nem érhet célba, ki ész nélkül lázad!
Aranyosi Ervin
Egyszerü vers az igazságról
Wass Albert
Jézus zsidó volt, Zsidók voltak,
kik fölszegeszték a keresztre.
Tanitását reánk hagyta:
emberséges emberekre.
Bár latroké a világ
s annak minden rablott pénze,
sem az arany, sem az ezüst
nem váltható békességre.
Zûrzavar van ma a földön,
Istentelen lopás, csalás.
Àm akik ezt reánk hozták:
azok számára sincs maradás.
Gonosz a gonoszság bére,
Ki szemet vét, gazt arat.
Elpusztul mind a sok hitvány
s csak a becsületes marad.
A derék embert Isten örzi
s Ö bünteti a bünösöket.
Isten malma lassan öröl,
de felörli a szemetet.
S lesz Krisztusban békessége
Annak, kinek lelke tiszta.
S mindez, ami rossz volt s elmúlt,
nem tér többé soha vissza.
Szeretet s nem gyülölködés,
tisztesség és nem csalás,
a megvetö jó munkájára
ez hoz csak jó aratást.
Tanulj, ember, tanulj, magyar,
az élet ma iskola.
Ki szeretetböl levizsgázik,
annak lesz csak jó sora.
A hitványat, mint a pelyvát,
jóféle szél tova fújja,
mig az igazat megörzi
a Jóiten akarata.
Egyszerü kis versikémet
vidd el jó szél, szép hazámba,
hogy aki szavát megérti,
legyen annak vigaszára!
7772025. 03. 19.
JÓZSEF, AZ ÁCS, AZ ISTENNEL BESZÉL – REMÉNYIK SÁNDOR CSODÁLATOS VERSE
Szent József ünnepe alkalmából olvassátok el Reményik Sándor gyönyörű versét, amelyet József, Jézus földi apjának szemszögéből írt. Megindító és mélyen emberi gondolatok.
Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, – és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek… ha szemébe tekintek,
Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
Oly ismerősek, s oly idegenek…
Ez az ács-műhely… ezek a forgácsok…
Mit tehettem érte?… mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétől tüzet fog a műhely,
Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
S azután is óvni a lépteit,
Fel a templomig, Jeruzsálemig,
Míg egyszer elmaradt…
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta szürkülő szakállamat,
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja…
Vezetném és Ő vezet engemet.
Csak azt tudom, a Te utadon jár,
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja, – én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.
Ha helyén van a szíved
Ha sajnálkoznak rajtad, mert Te szegény vagy,
és nem úri módon éled a mindennapokat,
ne hogy elkeseredj, ne hogy könnyezzél,
mert a gazdagság, szív nélkül fabatkát sem ér.
Ami az életben fontos, ami jó emberré tesz,
az a mások iránt érzett, önzetlen szeretet,
amihez nem kell sziporkázás, külső csillogás,
mert az belülről gyújt fényt, tiszta ragyogást.
Ha helyén van a szíved, ha emberséges vagy,
már meglelted az életben gazdagságodat,
melynek értékét sosem a pénz határozza meg ,
ha nem az, hogy mások mit látnak benned.
Kun Magdolna
Drégely László: Tavasz hívása
Sándor, József, Benedek,
Vártunk rátok eleget,
Hóból, hideg szélből –
Hozzatok meleget,
Zöldellő rügyeket,
Madár dala szálljon,
Lepke táncot járjon,
Süssél nap, fényes nap,
Hozz meleget mindennap!
Magyarország
Magyarország, szülőhazánk
Kitárt karral vár egy új világ
Míg magyar élni fog
Magyarország, szülőhazánk
Érted egy nép kiált
Számtalan viharon túl vagy már
Most mégis emelt fővel állsz
Édes otthonunk, édes hazánk
Áldásunk száll most reád
Szeretet érzése öleljen át
Szent lobogód fényes szelek ringassák
Piros, fehér, zöld lobogjon az égen
Nemzetünk, ennek szellemében éljen
Minden magyar szívében szeretet égjen
Lobogó zászlód sírunkig kísérjen
Gyönyörű vagy Magyarország
Büszkén tekintünk reád
Él még bennünk a hit és a vágy
Szárnyaid, oltalmazón terítsd reánk
Ki lobogódat megdobálja sárral
Kinek nem szent a hazája
Ki a magyar testvért bántja
A magyarok istene sújtson reája
Jolie Taylor
Aranyosi Ervin – Magyar legény…
Magyar vagyok, ha rám nézel,
láthatod, hogy ki vagyok!
Ha magyar vagy, te is érzed,
magyar lelkünk kiragyog!
Minden este ezt tükrözik
odafenn a csillagok.
Kételkedni nemzetemben,
senki fiát, nem hagyok!
Magyar vagyok, magyar földön
eszem magyar kenyeret,
barátsággal köszöntelek,
nyújtsd ide a tenyered!
Nemzeti szín szalagom van,
az díszíti kalapom,
de a lelkem is színmagyar,
senkinek el nem adom!
Magyar vagyok, tiszta szívvel,
őrzöm magyarságomat!
Testvéreim lakják körben,
megnyirbált országomat!
Testvéreink veszik körbe,
s a magyar nyelv összeköt,
egykor egy hazában éltünk,
magyar szívünk összenőtt!
Hej, de jó lenne, ha újra
egy nép lenne a magyar,
s az történne a hazánkban,
amit a nemzet akar!
Békességben mind megférnénk,
mint égen a csillagok,
mindig büszkén mondhatnám el:
– Én is egy magyar vagyok!
Magyar legény, igaz hitű,
magyar anya gyermeke,
s nem is az lenne a fontos,
hogy a sok pénz felvet-e?
Sokkal inkább, hogy a magyar
összefogva boldogul,
mert lelkébe a bátorság,
s nem a félelem szorul.
Magyar vagyok, tiszta lélek,
magyar nyelvem éltetem.
Gondolataim teremtik,
nap, mint nap az életem!
Szavaimmal teremtem meg
jövőmet és sorsomat,
nem vagyok az, ki gonosznak,
alázattal szót fogad!
Magyar vagyok, s ha rám nézel,
ha magyar vagy büszke vagy!
Van okunk a büszkeségre,
történelmünk tükre nagy!
Csak a homály eltakarja,
mert más, irigy nemzetek
foga fáj kies hazánkra,
s várja mikor nem leszek.
Ha magyar vagy fordíts sorsot,
emeld fel a népedet,
szép hazánkban élhessünk már
boldog, békés életet!
Az, aki nem minket szolgál,
hagyja el e szép hazát,
a magyarság hadd élje meg
békéjét és igazát!
Fohász egy jobb világért
Egy olyan világért fohászkodom, drága, Istenem,
ahol a szívekben jóság és szeretet terem.
Ahol a megértés mindennapos, nem kell kérni sem,
hogy segítsen az ember egy másik emberen.
Én olyan világot szeretnék, ahol nem kell attól félni,
hogy mindennapjainkat fájdalom kísérti,
fájdalom és könnyek, melyeknek sokasodó száma
úgy tornyosul elénk mint a bőszült tenger árja.
Mondd, lesz-e, egyszer olyan világ, drága Istenem,
ahol engedett, hogy minden ember békére leljen,
és ne arra kelljen ébredniük, hogy lángok, fegyverek,
fojtó füstje lepi be a felhőtlen eget.
Nem magamért fohászkodom, nem magamért kérem,
hogy minden egyes ember, ember, módján éljen,
ha nem mindazon gyermekekért, drága, Istenem,
akik teáltalad születhettek tisztán, bűntelen.
Vannak még jó emberek, kik meg is érdemlik,
hogy egy szebb és jobb világban helyet adj nekik,
mert hiszem, Ők kivétel nélkül mind azon lesznek,
hogy a Te szíveden ne ejtsenek soha sebeket.
Kun Magdolna
Heltai Jenő: Szabadság
Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle….
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak…
Gyáva rab vagy.
Babits Mihály: Áldás a magyarra
Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.
A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egytest a mi hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.
Máskor is hevert már elkötött tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt fölengedt fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt erébe.
Visszakapta ami soha el nem veszett.
Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.
Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.
Él a nagy Isten és semmise megy kárba.
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
Erős igazsággal az erőszak ellen:
így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb…
Engem úgy neveltek egykor
Engem úgy neveltek egykor, hogy a tisztelet
legfőképpen azoknak jár kik megöregedtek,
mert kik megöregedtek már bizonyságot tettek,
hogy viszontagságukon felülemelkedtek.
Hisz a nehéz évek alatt is volt kitartás bennük,
és tudták mire képesek, és hová jutnak együtt,
mert akárhogy is megtörtek, mindig akadt egy,
aki hitet reményt adott az elveszetteknek.
Ezért tisztelj, becsülj hát minden öreget,
ki túléltek már ezer csapást, kik nem inogtak meg,
mert a cél mi őket éltette, erőt adott nékik,
hogy megroggyanás nélkül járják életútjuk végig.
Ha majd a Te éveid sorszáma is a vége felé jár,
számodra is fontos lesz, hogy megértést találj,
hiszen a vén szíveknek jólesik, ha megdobogtatja
a tiszteletből eredendő szeretet szava.
Kun Magdolna
NE VÁRJ A HOLNAPRA
Miközben várunk, elmúlik az élet
Hisszük, a holnap majd szép lesz
Jelen nélkül szaladnak el az évek
Míg a pillanat, térden állva reszket érted
.
Várjuk, hogy elálljon az eső
A hideg, ne legyen dermesztő
Várjuk, hogy elmúljon a bánat
Altatjuk magunkban a vágyat
.
Várjuk, hogy a magányos óráknak legyen vége
Hogy a fárasztó nap, végre véget érjen
Leskelődünk a semmi ablakán
Nem vesszük észre, mily fényes a világ
.
Testedet itatod, eteted, kényezteted
A redőket bizony el nem tüntetheted
Egy nap rájössz, annyi mindent tehettél volna még
De az a pillanat már régen véget ért
.
Ujjaiddal ragadd meg a percet
Töltsd csordultig élettel a lelked
Szemedben lássák meg a fényt
Ne várj a holnapra, a mában élj
Jolie Taylor
Sötétség katonái
Sötétség katonái ne lőjetek
Érjen már véget minden küzdelem
Oly sok gyermek mosolyra vár
Békének adjatok több időt
Hisz úgy is Isten szava győz
Sok árván maradt kisgyerek
Nem értik, édesapjuk hova lett
Sötétség katonái ne lőjetek
Hajítsátok el fegyveretek
Halálnak nem lesz hatalma felettetek
Ha a béke útján tovább meneteltek
Szeretőtök legyen a fény
Ne táncoljatok a halál küszöbén
Oly sok gyermek magában sírdogál
Álmukban mind a fényre vár
Ne lőjetek katonák
Hisz elpusztul így a világ
Nézzétek, hogy sírnak a fák
A sok sírkereszt rátok vár
Félelem kenyerén élünk
Ti vagytok a mi reményünk
Ne lőjetek katonák
Ne álljátok el a fény útját
Énekeljük együtt a remény dalát,
hogy a világra béke száll
Higgyük, hogy változás lesz a földön
Hisz úgy várjuk, hogy a fény tündököljön
Jolie Taylor
Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a szürke kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod, hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? S hogy tükröződni
Látod a vízben az eget.
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák:
Rajtuk át Isten szól: jövök.
Reményik Sándor- Csendes csodák
Jönnie kell egy oly világnak
Hosszú éveken át, csak az árnyékomat láttam
Megesett, hogy hátat fordítottam a nagyvilágnak
Úgy akartam élni, ahogy apám s anyám mondta rég
Mégsem jutott az asztalra olykor friss kenyér
Verejtékemtől ázott az anyaföld
A sorsom oly sokszor meggyötört
Istentől nem kértem mást
Csak egy nyugodt hazát
A lelkem porba hullott virágként ordított
Isten sorsomnak mégis hátat fordított
Ki az élet nehéz sorsát nem élte át
Nem értheti meg lelkem bánatát
Apámmal s anyámmal álmodtam ma éjjel
Kérték, hogy nézzek a nagyvilágban széjjel
Sorsodért ne Istent hibáztasd
Mert becsületet, ő minden embernek egyformán ad
Emberként élni nem nehéz dolog
De amíg lesznek szegények és gazdagok
Ereinkben hiába folyik ugyanaz a vér
A pénz sokunknál, a becsületnél is többet ér
Milliók dalát hallgatja a világ
Várják a napfényt s ragyogást
Sok megfáradt vándor nézi a hegyeket
S kérdi, hazája merre lehet
Egy a hazám egy a vérem
Idegen földön is magyar nyelven beszélek
Becsület nélkül itt sem ér az élet semmit
Becstelen élet itt is sok embert eltérít
Jönnie kell egy oly világnak
Hol vége lesz a sok hazugságnak
Hol a vándornak nem kell a hegyeket nézni
Hol a Hazákban Emberként lehet majd élni
Jolie Taylor
Losonczi Léna: Valamit
Valamit tenni kéne még,
ez a tétlen-sors nem elég,
valami forró-hasznosat,
valami másnak-fontosat…
A botra fonódó kezem,
s könny-mosta megfáradt szemem
szolgáljanak még valakit,
alkossak „érték-valamit”!
Ehhez erőt, Uram Te adhatsz,
cselekvésre csak Te szólíthatsz,
tanácsot is Tetőled várok…
Ím, itt vagyok, előtted állok!
Valamit tenni kéne még!
Ez a tétlenség elemészt.
De testi erőm semmiség…
– Hát imádkozom másokért!