Irodalom

Fény legyél

Én a fényemmel veszem körbe magam.

Fény-páncél védelem.

Fényt termelek, szeretet-fényt,

s újra meg újra feltöltöm a szívem.

Csak akkor lehetek a páston,

lehetek Isten eszköze,

ha fényleni tudok,

s a környezetem megérzi fényállapotom.

Hő kell, szer kell

az ártó körülmények ellen.

Szakrális fény,

mely összeadódhat másokéval.

Tehát Neked is fénylened kell.

Védened kell Neked is magad.

Fénnyel, fénnyel… szeretet-fénnyel,

fény-szeretettel…

Mert megfordul a világ.

A gonosz erőnek el kell tűnnie.

S e végső csatában a Te feladatod is az,

hogy fény legyél, és sugározz.

Szeretet-sugarat küldj hát körös körül.

Azzal védd magad.

A sok-sok fény eggyé olvadva

világít majd a Földön,

míg örök lényed a felső fénybe tér.

Losonczi Léna

Szuhanics Albert: Ne félj

Ne félj, hisz nincsen rá okod,

a jövőt úgy sem tudhatod.

Ne sírj, töröld meg szép szemed,

hisz jár a boldogság neked!

Álmodj, egy jobb, egy új jövőt,

most állsz a szép napok előtt.

Ne félj, a jóban hinni kell,

ez már így magában siker!

Szeresd az életet nagyon,

nem baj, ha nem vár nagy vagyon.

Legyél te szerény, kis virág,

melynek viszi a szél az illatát!

Hited te el nem hagyhatod,

égből segítenek angyalok.

Minden öledbe hullik majd,

tudd meg, a vágy magja kihajt!

Kihajt, mint zsenge, kis növény,

övé a langy eső, s a fény…

Fa lesz, s a lombja égig ér,

ne félj, te mindig higgy, remélj!

Juhász Gyula: Május

Vén harcos, én, ma békét hirdetek,

Virággal verve meg a szíveteket.

Egy új kiáltványt írok, s érzem,

Hogy ez az ige egyszer tett leszen:

Ember, légy végre ember újra már,

Ne ordas farkas és halálmadár!

Nem bús robot, de boldog munka kell,

Melynél a szív bízó taktusra ver.

Új szent szövetség kösse össze mind

Embertestvérek jó reményeit!

Ez áldott föld ne temető legyen,

De kert, amely több jóságot teremt!

Ember, magyar, ma még élő halott,

Legyen majális minden egy napod!

Vén harcos, én, ma békét hirdetek:

Legyen szerelmünk már a szeretet!

ISTEN ÀLDJA A MAGYAR ÉDESANYÁKAT! 🇭🇺❤️

Dsida Jenő: Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat.

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad,

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban

itt e földön senki sem szerethet jobban! –

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem köszönöm az édesanyámat!

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,

Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,

Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!

Gárdonyi Géza: Ima

Atyám, számon tartasz
Minden kis fűszálat,
Utolsó porszem is
Fölírva Tenálad.

Híven gondot viselsz
Az égi madárra,
Öledben a gyermek,
Öledben az árva.

Legyen az áldásod
Apámon, anyámon,
Magyarok szép földjén,
Drága jó Hazámon!

Aranyosi Ervin:

Vedd fel a cipőmet…

Vedd fel a cipőmet, s járd az utam végig,

mert bár a hegycsúcsok felérnek az égig,

én is lent indultam, s dédelgettem álmom,

lent határoztam úgy, hogy végig csinálom!

Megkínlódtam én is szembefújó széllel,

gyakran úgy alakult, mennem kellett éjjel.

Minden félelmemet legyőztem én bátram,

s tettem a dolgomat, másra sose vártam.

Feljutottam végül és lent irigyelnek,

mutogatnak, szidnak, bántóan figyelnek.

Ám hiába, babért ott lent nem aratnak,

s míg én elől járok, mögöttem maradnak.

Csak aki elől jár, az ér ki a fényre,

árnyéka rávetül a lemaradt lényre,

kinek az ereje haragból virágzik,

akinek a lelke bús méregben ázik.

Ám, aki velem tart, felérhet a csúcsra,

s másokat vezethet, ha már megtanulta,

egy helyben topogva célba sosem érhet,

az árnyékban járva nem látja a szépet.

Vedd fel a cipőmet, indulj fel a hegyre,

gondolatod járjon célod körül egyre!

Bocsáss meg azoknak, kik árnyékban élnek,

nem érzik vonzását az éltető fénynek.

Aranyosi Ervin:

Gondolatok a Föld napján 🌎

.

Ember, Óvd a Földet,

őrizd meg világod,

csodáld a sok zöldet,

kinyíló virágot!

Óvd az élő fákat,

tiszta levegődet!

Mit szemed csodálhat,

s feltölti tüdődet.

.

Védd az állatait,

s légy megértő gazda.

Figyeld, mire tanít,

s ne azt, mi a haszna!

Mind-mind téged szolgál,

csak együtt kell élni.

Ha nem pénzt hajszolnál,

nem is kéne félni!

.

Ő mindent megadna,

mire lelked vágyhat,

jutna és maradna,

s csak az önző vágyat,

azt nem támogatja,

hogy kincseket halmozz,

mert mind ingyen adja,

s nem várja, hogy tartozz!

.

Élj harmóniában,

legyél büszke része!

A lét áramában,

tiéd az egésze.

Becsüld hát a Földet,

úgy, mint jó anyádat.

Védd az üde zöldet,

óvd az élő fákat! 🌳

.

Aranyosi Ervin © 2016-04-22.

Steszkó JuliKérés

Adjon Isten szebb világot,

Virágzó és szép országot.

Erős gátat a haragnak,

Békességet a magyarnak.

Asztalára friss kenyeret,

Ne sokat, csak épp eleget.

Adjon Isten bőven áldást,

Sötétségben fénylő lámpást.

Aki magyar, az lehessen,

Hazát ne máshol keressen.

Elérhető legyen a cél,

Akárhová fújja a szél.

Adjon Isten jót a jónak,

Értéket az adott szónak.

Hitet jövendőbe, mába,

Igaz szót a hazug szájba.

Egymás iránt tiszteletet,

Tisztességet, becsületet.

Adjon Isten segítséget,

Döntésekhez bölcsességet.

Alázatot, elfogadást,

Nehézségben összetartást.

Rossz időkben védő kezet,

A szívekbe szeretetet.

Losonczi Léna:

Gyötrődés

Szent szenvedéssel vívtad harcodat

a Getsemáné kert ősfái alatt

mert telve volt a keserű pohár

Szent szenvedéssel gyötrődtél Magad

bár odahívtad tanítványidat

vér-verejtéked mosta homlokod

Szent szenvedéssel önmagadban győztél

míg Péter, János már elaludott

szóltál: Vigyázzatok és imádkozzatok!

Szent szenvedéssel háromszoros harcban

a kert kövén térdeltél esdekelve

míg felkészült a lélek megbékélve

Szent szenvedéssel nagycsütörtök éjjel

kimondtad mégis e végső mondatot:

– Legyen meg Atyám az akaratod!

Szent szenvedésed örökké csodálom

s hogy értem is szenvedtél ott tudom

s feltámadtál harmadnap hajnalon.

Én Krisztusom, Megváltó Krisztusom!

Váci Mihály: Még nem elég

Nem elég megborzongni,

De lelkesedni kell!

Nem elég fellobogni,

De mindig égni kell!

És nem elég csak égni:

Fagyot is bírjon el,

Ki acél akar lenni,

Suhogni élivel.

Nem elég álmodozni!

Egy nagy-nagy álom kell!

Nem elég megérezni,

de felismerni kell,

Nem elég sejteni,

hogy milyen kor jön el,

Jövőnket – tudni kell!

Nem elég a célt látni,

járható útja kell!

Nem elég útra lelni,

az úton menni kell!

Egyedül is! – Elsőnek,

elől indulni el!

Nem elég elindulni,

de mást is hívni kell!

S csak az hívjon magával,

aki vezetni mer.

Nem elég a jóra vágyni,

a jót akarni kell!

És nem elég akarni,

De tenni, tenni kell:

A jószándék kevés!

Több kell – az értelem!

Mit ér a hűvös ész?!

Több kell – az érzelem!

Ám nem csak holmi érzés,

de seb és szenvedély

keresni, hogy miért élj,

szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég – a Világért!

Több kell – a nemzetért!

Nem elég – a Hazáért!

Több kell most – a népedért!

Nem elég – Igazságért!

Küzdj azok igazáért,

kiké a szabadság rég,

csak nem látják még,

hogy nem elég!

Még nem elég!

Wass Albert: Én és az Isten

Nagy-nagy rémek űztek,

már mindent bejártam:

végső menedéknek

Istennél megálltam.

S lám az Isten nékem

sziklaszilárd vért lett,

gond meg nem találhat,

baj hozzám nem érhet,

mert az Isten nékem,

míg másnak csak támasz,

nekem menedékem,

végső menedékem!

Míg örömben jártam,

nem leltem meg Istent.

Rá csak most találtam,

hogy elveszték mindent.

Ilyenek vagyunk mi,

gyarló földi férgek,

úgy térünk csak Hozzád,

bánatok ha érnek,

szertekuszált álmok,

széttépett remények.

Fekete István: Húsvét

Húsvét táján vagyunk. A fák egy éjszaka alatt virágba borultak, a távoli hegyek kék halmai zöldellni kezdenek, a Duna reszketve csillog a fényben és nevetve ballag dél felé.

A kék ég magasságában vadgalambok repülnek valahova, távoli erdőkbe, a parkok gyepén okosszemű csókák fészekrevalót gyűjtenek, és házunk alatt a régi temetőt eltakarja a lombok susogó halma.

Húsvét táján vagyunk.

Tegnap este nehéz felhők henteregtek végig a város felett, de a hajnal már tiszta égen csókolta meg a napot: ekkor valamelyik templom harangja lágyan búgni kezdett a kormos házak felett és még akkor is lehetett hallani, amikor már régen elhallgatott.

Az utcákon sok a gyerekkocsi, a villamosok csengője úgy ugrál a házak között, mint a barázdabillegető a patak kövein, s a villamos meg-megállva megy, talán a ligetbe, vagy talán Óbudára.

A villamos tele van. Nem zsúfolt, de ülőhely már nincs, és amikor az egyik megállónál egy fiatalasszony száll fel, neki már nem jutna hely.

Azaz csak nem jutna, ha valaki udvariasan fel nem állna:

– Tessék leülni.

Odanézünk.

A fiatal hölgy is szánakozva nyomja vissza ülőhelyére a kis “lovagot”.

– Maradj csak kisfiam…

A gyerek azonban nem enged, a hölgy leül. A villamosban csend.

Mindenki mélyen megilletődött. Ennél rongyosabb gyerek nincs Pesten, nem is lehet! S a rongyok felett okos, kedves két szem.

– Iskolába jársz, kisfiam?

– Igenis, harmadikba.

Megy a villamos és hallgatunk. Hogy lehetett ezt a ruhát összefoltozni?

– Vannak testvéreid?

– Igenis vannak. Tízen…

A villamos szinte megáll. Tízen!

Vidáman mondja, de hangja nyugodt. Ez a gyerek rongyaiban is egyéniség, ez a gyerek több mint az egész villamos együttvéve, ez a gyerek soha nem fog elzülleni.

A hölgy kinyitja pénztárcáját s az utasok mintha csak erre vártak volna: mindenki pénzért nyúl.

– Tedd el fiam. Édesapád munkás?

– Igenis, napszámos.

Megy a villamos a napfényes utcán és egy család vagyunk valamennyien. Szinte félek, hogy a vezető otthagyja kormányát, és ő is adoptálni akarja a kisfiút.

Az egyik hölgy ruhát ajánl fel a gyereknek. Megmondja a címét.

– Az én fiam már kinőtte… de ha nem is nőtte ki…

– Nem tetszene felírni egy darab papírra, hátha elfelejtem.

A hölgynek nincs ceruzája és papírja. A kalauznő rohan a ceruzával. Valaki noteszt tart.

– Itt a cím, el ne veszítsd!

– Nem veszítem el.

A villamos megáll, új utasok jönnek és szinte mérgesen nézünk rájuk: mit zavarnak itt bennünket? Értelmetlenül néznek ránk, mintha valami titkos szertartást leptek volna meg, mi pedig begombolkozunk, mintha eddig a kabátunkon hordtuk volna a szívünket.

Aztán leszálltam.

A villamos pedig elballagott valamerre. Talán kiment az erdőre, talán a ligetbe, vagy Óbudára? Sokáig hallottam még mindjobban halkuló csengését, és később már úgy hallottam, mintha templomi csengő csengne valahol nagyon messze. S akkor már tudtam, hogy az emberek nem a ligetbe mentek, nem is Óbudára, hanem – ebben az embertelen, könnysáros, vérpárás, rommáváló világban is – a szívüket vitték a Húsvét felé – feltámadásra.

(1943)

**

Megjelent az Esti Ujságban, 1943. április 24-én.

Tartalmazzák a Képzelet és valóság (2002), valamint az Útra kelünk (2008) c. kötetek.

**

 5 istenes vers a magyar költészet napjára

A magyar költészet gazdag hagyományaiban különös helyet foglalnak el az istenes versek, melyek az ember és a transzcendens közötti kapcsolat mélységeit kutatják. Ezek a művek nem csupán vallási tartalmat közvetítenek, hanem az emberi lélek vívódásait, reményeit és hitkeresését is megjelenítik. Ezek az alkotások nem csak hívőknek szólnak: minden kereső ember számára kapaszkodót jelenthetnek a hétköznapok zűrzavarában. Tanításuk fontos eszköze lehet a lelki nevelésnek, az értékrend formálásának és az elcsendesedésre való képesség fejlesztésének. Éppen ezért érdemes ezeket a verseket újra és újra elővenni, olvasni és továbbadni.  A magyar költészet napja alkalmából hoztunk nektek 5 istenes verset.

József Attila: (AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT…)

Az Isten itt állt a hátam mögött

s én megkerültem érte a világot
……………………………………….
……………………………………….
 

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
 

Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.
 

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.


Ady Endre: ÁLMOM AZ ISTEN

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.
 

Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.
 

Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.


Dsida Jenő: NAGYCSÜTÖRTÖK

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

hirdetés


Pilinszky János: HARMADNAPON

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
 
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.


Lackfi János: EGYMÁSBAN

Ma Istenben vagyok,
Bennem van az Isten,
Ma egymásban vagyunk,
Mint a van s a nincsen.

Szerelmes az Isten,
Mért engem szeressen,
Mint az útonálló,
Engem várjon lesben?

Világ rugdosása,
Világ ölelése,
Benned vagyok mégis,
Benned vagyok mégse.

Keskeny út előttem,
Széles ég fölöttem,
Beléd törülköztem,
Benned megfürödtem.

Tebenned aludni,
Ébredni belőled
Életre hátralék,
Halálra előleg.

Szaladni tebenned,
Futni mozdulatlan,
Áldó mozdulatban,
Kérő mozdulatban.

Mókuskerekedben
Az idő csörömpöl,
Egy marék muzsikát
Szaggatok a csöndből.

A maréknyi hangot
Hegyekké kelesztem,
Felemelsz, mint szikla,
Elnyelsz, mint tengerszem.

Ma Istenben vagyok,
Isten lakik bennem,
Mennyei lakbérem
Idelenn fizessem.

Szerelmes az Isten,
Énbelém van esve,
Felfelé zuhantam,
Akárki meglesse.

Borítókép – Fotó: Dreamstime

Habodász István Vers

Táncolni kell

De jó lenne még égni,

s nem gyertyaként elégni.

Olykor mosolygó gyermekkorról álmodozom,

hol minden oly szép volt.

De hiába minden, szalad az idő,

s vele együtt kopik az erő.

Bár fejem felett elrohantak az évek,

bennem él még a gyermeki lélek.

Futni szeretnék még az élettel tovább,

hisz bennem él még a gyermeki vágy.

Táncolni kell egy életen át,

míg elalszik az utolsó gyertyaláng.

Táncolni, a nappal mámorában!

Táncolni, az élet viharában!

Táncolni, a sötét éjszakában!

Táncolni, ha mögötted árny van!

Táncolni, ha bánat ér!

Táncolni, a boldog könnyekért!

Táncolni, ha senki meg nem ért!

Táncolni, a szebb holnapokért!

Táncolni kell, porban, sárban!

Táncolni kell, a magányban!

Táncolni kell, a fényben!

Táncolni kell, sorsod erdejében!

Mert tánc nélkül nincsen élet.

Őszülő fejjel lassulnak már a lépések.

S dúdolgatjuk: de jó lenne még lépni,

s nem gyertyaként elégni.

Jolie Taylor

Aranyosi Ervin: Hiszek Istenemben

Hiszek az Istenben, úgy, ahogy a Napban,

még ha nem is látom minden pillanatban,

még ha nem is érzem meleg, tiszta fényét,

akkor is birtoklom éltető reményét!

Hiszek Istenemben, mint éltető esőben,

mert áldását szórja, s nem vár semmit tőlem.

Nincs is egyéb dolgom, mint szívemből adni,

szeretetét szórva, a világra hatni.

Hiszek az Istenben, mint tiszta levegőben,

lélegzetvételben, melyből kijut bőven,

s amely életben tart, s a tüdőmbe árad,

amit a jó Isten adni el nem fárad.

Hiszek a szavakban, lelkem erejében,

amit Isten adott, hogy világát éljem.

Enyém a teremtés, gondolat hatalma,

és enyém a tudás, s jelképe, az alma.

Hiszek Istenemben, enyém gazdagsága,

az élet fájának gyümölcstermő ága.

Csak az nem az enyém, miben hitem gátol,

mert azt megtagadja lelkem önmagától.

Mert Istenem megad mindent, amit kérek,

mit el merek hinni, vagy amit remélek,

s amit én úgy hiszek: – Jár, mert megérdemlem,

aminek a magja kicsírázik bennem.

Elérhetek bármit, miben hinni merek,

mire képes vagyok, úgy mint “Isten-gyerek”,

akit teremtője ezzel felruházott,

kit képességekkel gazdagon megáldott.

Hiszek az Istenben, magáért teremtett,

hogy a világában én teremtsek rendet,

s adott nekem hozzá végtelen sok társat,

hogy egy színes álmot majd valóra váltsak!

Hiszek Istenemben, a szeretet szavában,

szeretetet szórni, a dolgom a mában!

Hitet, reményt adni fénnyel a sötétben,

tenni, amit tudok, csendben, észrevétlen…

Kárász Izabella – Virágvasárnap

Jeruzsálemnek útja oly csodás,
olyan gyönyörű, mint egy álmodás.
Lángolva süt a fénylő Nap hevet,
nézi ez ünnepi, nagy sereget.

Virágok, ruhák tarka szőnyegén
jár a dúsgazdag, a koldus-szegény.
Hozsánnát kiált millió torok,
és mindannyian olyan boldogok!

Pálma hull, térdek mélyen hajlanak,
amerre Jézus lassan elhalad.
Ujjongó szavak…, új virágeső…
Áldott a Király!… Áldott, aki jő!

Szeressétek a kisgyermekeket!

(Mottó: Jól csak a szívével lát az ember…Exupery)

A szívetekkel szemléljétek őket:

a mindig-jókat, és a vétkezőket,

a hanyagokat, a hangoskodókat,

a cserfeseket és a hallgatókat…

A szívetekkel szemléljétek őket!

A szemetekkel csak látjátok őket

a játszókat és beszélgetőket,

a ragaszkodó pici kérdezőket,

s a kamaszodó dacos kérkedőket…

A szemetekkel csak látjátok őket!

A szívetekkel érezzétek őket:

a sírókat is, és az örülőket,

a bánatuk is legyen a tiétek,

vidámságuk ragyogjon fel néktek…

A szívetekkel érezzétek őket!

A szívetekkel segítsétek őket:

az árvákat, s a gyászt viselőket,

betegeket, a kis szenvedőket,

elesettet, és remény-vesztőket…

A szívetekkel segítsétek őket!

A szívetekkel tanítsátok őket:

az okosokat, s nehezen értőket,

mert a szívből a türelem árad,

s türelemmel szavad el nem fárad…

A szívetekkel tanítsátok őket!

A szívetekkel neveljétek őket:

Isten-hitre a kételkedőket,

hűségre és engedelmességre…

hadd látszódjék Isten dicsősége!

A szívetekkel neveljétek őket!

A szívetekkel szeressétek őket:

apák, anyák, nagyszülők, felnőttek…

Tudjuk őket imában hordozni,

s kézen fogva Jézusunkhoz hozni.

A szívetekkel szeressétek őket!

Apák, anyák, tanítók, felnőttek:

A gyermekeket szívből szeressétek!

Losonczi Léna

Reményik Sándor

A gondolat szabad

Bilincs a kézen, az ajkon lakat,

De felhők felett, de vizek alatt

Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

Legyen tanyám kietlen szirtorom

Vagy börtönöm pokolmély vártorony,

Én amit akarok, azt gondolom!

Ó, mi gyönyör, Ó mily Isteni kép:

Repülni! Dús képzeletem, ne félj,

Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

Repülj képzelmem, csillagokig szállj,

Az Isteneknek lángitalt kínálj!

Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”

Repülj, semmi se szegje kedvedet,

Repülj, szakítsd magadra az eget,

Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

Repülj, oltsd ki a földi lángokat

És népesíts be új világokat,

Nincs porkoláb, aki meglátogat!

Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,

Köd oszlopába, áldozat füstjébe,

Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

Te tövistelen téped a virágot

S nyomodba kémek serge meddőn hágott,

Műhelyedben, Mester – téged ki látott?

Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,

Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,

S nincs, aki Téged bekerít, határol.

Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,

Szabad, mint a morajló tengerár,

S csak öntörvényed s korlát, határ.

Élet, Halál: minden beléd merül,

És bíróul fölötted ki sem ül,

Csak aki lát – az Isten egyedül.

Hiszek a nap sugarában

Mosoly nélküli arcok

A nap ránk hiába ragyog

De, hogy is van ez emberek?

Egyikünk sír, a másik meg nevet

Kitépett szívvel hagytuk el hazánkat

Karunk nem ölelhet otthoni fákat

Lángoló betűkkel írjuk az égre fel:

Hazánkban élni, nem meghalni kell

A magyar föld a miénk

Hát lángoljon szavunktól az ég:

Hazánk nem hullhat szét

Kell még sok – sok ezredév

Országunkat felszabdalták

Mégis büszkén tekintsünk reá

Ordítsanak, a szavak bennünk

Ha magyar, magyar ellen küzd

Mert, ha elfogy a magyar,

ki írja majd tovább a dalt

Össze kell fognunk emberek

Hinni, a betűkről nem fogy el az ékezet

A világban oly sok magyar él

Hát fogjuk meg egymás kezét

S ha minden ember dalra kél

Hazánk egy boldogabb útra lép

Hiszek a nap sugarában

Hazám feltámadásában

Kéz a kézben, hit legyen a fegyverünk

Mert hit nélkül elvesz nemzetünk

Boruljon ismét díszbe a mező

Madárdaltól legyen hangos az erdő

Ne zöldüljön tovább a temető

Higgy magyar, s lesz még boldogabb esztendő

Jolie Taylor

PETŐFI SÁNDOR:A MAGYAR NEMZET

Járjatok be minden földet,

Melyet isten megteremtett,

S nem akadtok bizonyára

A magyar nemzet párjára.

Vajon mit kell véle tenni:

Szánni kell-e vagy megvetni? –

Ha a föld isten kalapja,

Hazánk a bokréta rajta!

Oly szép ország, oly virító,

Szemet-lelket andalító,

És oly gazdag!… aranysárgán

Ringatózik rónaságán

A kalászok óceánja;

S hegyeiben mennyi bánya!

És ezekben annyi kincs van,

Mennyit nem látsz álmaidban.

S ilyen áldások dacára

Ez a nemzet mégis árva,

Mégis rongyos, mégis éhes,

Közel áll az elveszéshez.

S szellemének országában

Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!

S mindezek maradnak ott lenn,

Vagy ha épen a véletlen

Föl találja hozni őket,

Porban, sárban érnek véget,

Vagy az ínség zivatarja

Őket messze elsodorja,

Messze tőlünk a világba,

Idegen nép kincstárába,

És ha ott ragyogni látjuk,

Szánk-szemünket rájok tátjuk,

S ál dicsőséggel lakunk jól,

Hogy ez innen van honunkból.

Ez hát nemes büszkeségünk,

Melyről annyiszor mesélünk?

Azzal dicsekedni váltig,

Ami szégyenünkre válik!…

Csak a magyar büszkeséget,

Csak ezt ne emlegessétek!

Ezer éve, hogy e nemzet

Itt magának hazát szerzett,

És ha jőne most halála,

A jövendő mit találna,

Mi neki arról beszélne,

Hogy itt hajdan magyar éle?

S a világtörténet könyve?

Ott sem lennénk följegyezve!

És ha lennénk, jaj minékünk,

Ezt olvasnák csak felőlünk:

„Élt egy nép a Tisza táján,

Századokig, lomhán, gyáván.” –

Oh hazám, mikor fogsz ismét

Tenni egy sugárt, egy kis fényt

Megrozsdásodott nevedre?

Mikor ébredsz önérzetre?

Petőfi Sándor

Pest, 1846. december

MÁR MEGÉRTE

A kórházba reggel bemegyek,

lenéznek érte.

Ha megmentek néhány életet,

már megérte!

Tanítok néhány képletet,

utálnak érte.

Ha egy gyerek ettől több lehet,

már megérte!

Egy kínos kérdést felteszek,

elvisznek érte.

Ha elolvassák a cikkemet,

már megérte!

Gondolkodom más helyett,

senki sem kérte.

Ha lesz, aki vitázzon velem,

már megérte!

Megosztom néhány versemet,

üldöznek érte.

Ha felnyitok egy pár vak szemet,

már megérte!

Küzdök bátran ellened,

lelőhetsz érte.

Ha a kezed mégis megremeg,

már megérte!

2020. 04. 03. Ändy Warga

Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra

Az Úristen őriz engem

mert az ő zászlóját zengem.

Ő az Áldás, Ő a Béke

nem a harcok istensége.

Ő nem az a véres Isten:

az a véres Isten nincsen.

Kard ha csörren, vér ha csobban,

csak az ember vétkes abban.

Az Úristen örök áldás,

csira, élet és virágzás.

Nagy, süket és szent nyugalma

háborúnkat meg se hallja.

Csöndes ő míg mi viharzunk

békéjét nem bántja harcunk.

Az Úristen őriz engem,

mert az Ő országát zengem.

Az Ő országát, a Békét,

harcainkra süketségét.

Néha átokkal panaszlom

de Ő így szól: „Nem haragszom!”

Néha rángatom, cibálom: –

tudja hogy csak őt kívánom.

Az is kedvesebb számára,

mint a közömbös imája.

Az Úristenőriz engem

mert az Ő zászlóját zengem.

Hogy daloljak más éneket,

mint amit Ő ajkamra tett?

Tőle, Hozzá minden átkom:

hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:

kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje

aki azt énekli: Béke!

Reményik Sándor: Lámpagyújtogató

Egyszer volt, rég volt. Azt kérdezték tőlem:

„Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?”

„Lámpagyújtogató” – feleltem én.

A gyermek együgyű feleletén

Nevettek akkor szülők, ismerősök.

Mért volt, mért nem volt, én azt nem tudom.

Nekem a csendes ember imponált,

Ki ballagott a bús utcák során,

S amerre ment,

Világosság támadt a nyomdokán.

Csak felnyújtott egy lángvégű botot, –

Egy lobbanás – s az ember főlehajtva

Az esti csendben tovább baktatott.

Csak ment a tovább a sötétség fele.

Ámde mögötte diadallal égtek

A lámpák, miket meggyújtott keze.

Egyszer volt, rég volt, hogy kérdezték tőlem:

„Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?”

Azóta sokat vívtam, verekedtem,

Azóta sűrűbb lett az éjszaka.

És végül – lámpagyújtogató lettem.

…EZ mindannyiunk generációs feladata-tegyük hát legjobb tudásunk szerint…

„Április, április, bolondok hónapja!

Szeretlek én téged, – a föld akkor kapja

A langyos csillogó, locsogó esőket,

Melyeket hallgatni oly jó, s a szív éled…”

Tóth Árpád

Kun Magdolna:

HOLNAP MI LESZ?

Ma állatokat öltök, holnap mi lesz?

Ki lesz majd elrettentő ellenségetek?

Talán ártatlan gyermekek, idős emberek,

kik nektek már semmit nem jelentenek.

Mi ezzel a célotok? Mit akartok elérni?

Egy egész nemzetet a halálba kísérni?

Kivétel nélkül, nem nézve, hogy fiatal,

aki tele van vágyakkal, tervekkel, álmokkal.

Nem féltek, hogy egy napon ti lesztek a prédák?

Ti nézitek egymásnak kegyetlen halálát?

Ti lesztek, kiket mások semmibe sem néznek,

és ti lesztek majd, ti, a gyűlölt ellenségek.

Vigyázzatok! Mindennek eljön a maga ideje.

Lesznek olyan erők is, amikkel nem bírtok ti se.

Hiába gondoljátok, mily hatalmasok vagytok,

ha Isten által egy perc alatt összeroppanhattok.

Hát jól gondoljátok meg, mit cselekedtek,

s hogy ez a mérhetetlen gonoszság hová is vezet,

mert egyszer értetek is szólnak a lélekharangok,

tudatva, hogy ti sem vagytok halhatatlanok.

Miért tetted?

Nézz ennek az állatnak a riadt szemébe,
és lásd, ahogy a halál odalép melléje,
lásd a félelmét is, ami testét megremegteti,
mert tudja, e helyzetből már nem menekül ki.

Nézd ember, nézd, milyen mélyre süllyedtél,
hiszen eladtad a lelked néhány garasért,
mert azt hitted, hogy boldoggá teszi életed,
de nem leszel boldog, nem hagy a lelkiismeret.

Álmodni fogsz, tetteidről, nem lesz olyan éjszakád,
mikor azt nyugodtan, békésen végig aludnád,
mert gyötör majd a kín, ahogy magad előtt látod
azt az ártatlan jószágot, aki vérben ázott.

Te már nem vagy ember, a vadnál is vadabb vagy.
Egy csepp jóérzés sincs benned, mi még számíthat,
mert lelketlenséged, pénz utáni vágyad láttatja velünk,
mily kegyetlenné válhatunk, ha ilyenek leszünk.

De tudnod kell neked is, mint annyian még másnak,
hogy egy nap, helye lesz a végső számadásnak,
s akkor már nem az ember ítél, ha nem a Jóisten,
aki majd szembesít téged minden tetteddel.

Tetteid következményére nem lesz mentséged,
mert ott már senki nem néz el bűneid felett,
Ott már keményen megfizetsz aljasságodért,
s azért is, mert jól tudtad, hogy az élet nem játék.

Tudod az állat is érez, az is ragaszkodik az élethez,
mert ő sem halálra, ha nem életre született,
így semmi jogod arra, hogy ítélkezzél felette,
és te döntsd el, hogy létezése mikor lesz befejezve.

Nézz magadba ember, és gondolkozzál el,
hogy miként számolsz el, sok gonosz tetteddel,
és hogy miként éled az életed, mikor a lelkiismeret
éjjelente azt kérdezi, mondd miért is tetted?

Kun Magdolna

Egyéniség vagy!

Soha ne akarj a csorda után menni,

letaposott füvet, kényszerből legelni!

Járd a magad útját, s azt az élen éld át,

mutass világodnak, szeretetből példát!

Soha ne akarj hát, csak egy helyben ülni,

szeretetlenek közt, csendben elvegyülni,

ha nyugtalan szíved új vágyakra sarkall,

lehet, hogy csak érted ébred fel a hajnal!

Soha ne hajolj meg, ne törjön alázat,

ám nem érhet célba, ki ész nélkül lázad!

Aranyosi Ervin

Egyszerü vers az igazságról

Wass Albert

Jézus zsidó volt, Zsidók voltak,

kik fölszegeszték a keresztre.

Tanitását reánk hagyta:

emberséges emberekre.

Bár latroké a világ

s annak minden rablott pénze,

sem az arany, sem az ezüst

nem váltható békességre.

Zûrzavar van ma a földön,

Istentelen lopás, csalás.

Àm akik ezt reánk hozták:

azok számára sincs maradás.

Gonosz a gonoszság bére,

Ki szemet vét, gazt arat.

Elpusztul mind a sok hitvány

s csak a becsületes marad.

A derék embert Isten örzi

s Ö bünteti a bünösöket.

Isten malma lassan öröl,

de felörli a szemetet.

S lesz Krisztusban békessége

Annak, kinek lelke tiszta.

S mindez, ami rossz volt s elmúlt,

nem tér többé soha vissza.

Szeretet s nem gyülölködés,

tisztesség és nem csalás,

a megvetö jó munkájára

ez hoz csak jó aratást.

Tanulj, ember, tanulj, magyar,

az élet ma iskola.

Ki szeretetböl levizsgázik,

annak lesz csak jó sora.

A hitványat, mint a pelyvát,

jóféle szél tova fújja,

mig az igazat megörzi

a Jóiten akarata.

Egyszerü kis versikémet

vidd el jó szél, szép hazámba,

hogy aki szavát megérti,

legyen annak vigaszára!

7772025. 03. 19.

JÓZSEF, AZ ÁCS, AZ ISTENNEL BESZÉL – REMÉNYIK SÁNDOR CSODÁLATOS VERSE

Szent József ünnepe alkalmából olvassátok el Reményik Sándor gyönyörű versét, amelyet József, Jézus földi apjának szemszögéből írt. Megindító és mélyen emberi gondolatok.

Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, – és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek… ha szemébe tekintek,
Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
Oly ismerősek, s oly idegenek…
Ez az ács-műhely… ezek a forgácsok…
Mit tehettem érte?… mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétől tüzet fog a műhely,
Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
S azután is óvni a lépteit,
Fel a templomig, Jeruzsálemig,
Míg egyszer elmaradt…
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta szürkülő szakállamat,
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja…
Vezetném és Ő vezet engemet.
Csak azt tudom, a Te utadon jár,
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja, – én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.

Ha helyén van a szíved

Ha sajnálkoznak rajtad, mert Te szegény vagy,

és nem úri módon éled a mindennapokat,

ne hogy elkeseredj, ne hogy könnyezzél,

mert a gazdagság, szív nélkül fabatkát sem ér.

Ami az életben fontos, ami jó emberré tesz,

az a mások iránt érzett, önzetlen szeretet,

amihez nem kell sziporkázás, külső csillogás,

mert az belülről gyújt fényt, tiszta ragyogást.

Ha helyén van a szíved, ha emberséges vagy,

már meglelted az életben gazdagságodat,

melynek értékét sosem a pénz határozza meg ,

ha nem az, hogy mások mit látnak benned.

Kun Magdolna

Drégely László: Tavasz hívása

Sándor, József, Benedek,

Vártunk rátok eleget,

Sok volt már a télből,

Hóból, hideg szélből –

Hozzatok meleget,

Zöldellő rügyeket,

Madár dala szálljon,

Lepke táncot járjon,

Süssél nap, fényes nap,

Hozz meleget mindennap!

Magyarország

Magyarország, szülőhazánk

Kitárt karral vár egy új világ

Míg magyar élni fog

Zászlód büszkén lobog

Magyarország, szülőhazánk

Érted egy nép kiált

Számtalan viharon túl vagy már

Most mégis emelt fővel állsz

Édes otthonunk, édes hazánk

Áldásunk száll most reád

Szeretet érzése öleljen át

Szent lobogód fényes szelek ringassák

Piros, fehér, zöld lobogjon az égen

Nemzetünk, ennek szellemében éljen

Minden magyar szívében szeretet égjen

Lobogó zászlód sírunkig kísérjen

Gyönyörű vagy Magyarország

Büszkén tekintünk reád

Él még bennünk a hit és a vágy

Szárnyaid, oltalmazón terítsd reánk

Ki lobogódat megdobálja sárral

Kinek nem szent a hazája

Ki a magyar testvért bántja

A magyarok istene sújtson reája

Jolie Taylor

Aranyosi Ervin – Magyar legény…

Magyar vagyok, ha rám nézel,
láthatod, hogy ki vagyok!
Ha magyar vagy, te is érzed,
magyar lelkünk kiragyog!
Minden este ezt tükrözik
odafenn a csillagok.
Kételkedni nemzetemben,
senki fiát, nem hagyok!

Magyar vagyok, magyar földön
eszem magyar kenyeret,
barátsággal köszöntelek,
nyújtsd ide a tenyered!
Nemzeti szín szalagom van,
az díszíti kalapom,
de a lelkem is színmagyar,
senkinek el nem adom!

Magyar vagyok, tiszta szívvel,
őrzöm magyarságomat!
Testvéreim lakják körben,
megnyirbált országomat!
Testvéreink veszik körbe,
s a magyar nyelv összeköt,
egykor egy hazában éltünk,
magyar szívünk összenőtt!

Hej, de jó lenne, ha újra
egy nép lenne a magyar,
s az történne a hazánkban,
amit a nemzet akar!
Békességben mind megférnénk,
mint égen a csillagok,
mindig büszkén mondhatnám el:
– Én is egy magyar vagyok!

Magyar legény, igaz hitű,
magyar anya gyermeke,
s nem is az lenne a fontos,
hogy a sok pénz felvet-e?
Sokkal inkább, hogy a magyar
összefogva boldogul,
mert lelkébe a bátorság,
s nem a félelem szorul.

Magyar vagyok, tiszta lélek,
magyar nyelvem éltetem.
Gondolataim teremtik,
nap, mint nap az életem!
Szavaimmal teremtem meg
jövőmet és sorsomat,
nem vagyok az, ki gonosznak,
alázattal szót fogad!

Magyar vagyok, s ha rám nézel,
ha magyar vagy büszke vagy!
Van okunk a büszkeségre,
történelmünk tükre nagy!
Csak a homály eltakarja,
mert más, irigy nemzetek
foga fáj kies hazánkra,
s várja mikor nem leszek.

Ha magyar vagy fordíts sorsot,
emeld fel a népedet,
szép hazánkban élhessünk már
boldog, békés életet!
Az, aki nem minket szolgál,
hagyja el e szép hazát,
a magyarság hadd élje meg
békéjét és igazát!

Fohász egy jobb világért

Egy olyan világért fohászkodom, drága, Istenem,

ahol a szívekben jóság és szeretet terem.

Ahol a megértés mindennapos, nem kell kérni sem,

hogy segítsen az ember egy másik emberen.

Én olyan világot szeretnék, ahol nem kell attól félni,

hogy mindennapjainkat fájdalom kísérti,

fájdalom és könnyek, melyeknek sokasodó száma

úgy tornyosul elénk mint a bőszült tenger árja.

Mondd, lesz-e, egyszer olyan világ, drága Istenem,

ahol engedett, hogy minden ember békére leljen,

és ne arra kelljen ébredniük, hogy lángok, fegyverek,

fojtó füstje lepi be a felhőtlen eget.

Nem magamért fohászkodom, nem magamért kérem,

hogy minden egyes ember, ember, módján éljen,

ha nem mindazon gyermekekért, drága, Istenem,

akik teáltalad születhettek tisztán, bűntelen.

Vannak még jó emberek, kik meg is érdemlik,

hogy egy szebb és jobb világban helyet adj nekik,

mert hiszem, Ők kivétel nélkül mind azon lesznek,

hogy a Te szíveden ne ejtsenek soha sebeket.

Kun Magdolna

Heltai Jenő: Szabadság

Tudd meg: szabad csak az, akit

Szó nem butít, fény nem vakít,

Se rang, se kincs nem veszteget meg,

Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,

A látszatot lenézi, meg nem óvja,

Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek

Ajkát hazugság nem fertőzi meg,

Aki üres jelszókat nem visít,

Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.

Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,

Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,

Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,

Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre

S embernek nézi azt is aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki

Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,

Tüzet fölöslegesen nem harangoz,

Van mindene, ha nincs is semmije,

Mert nem szorul rá soha senkire.

Nem áll szemébe húzott vaskalappal,

Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal,

És győzi szívvel, győzi vállal.

Helyét megállja mindég, mindenütt,

Többször cirógat, mint ahányszor üt,

De megmutatja olykor, hogy van ökle….

Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet

Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!

Tudd meg : szabad csak az,

Aki oly áhítattal mondja ki,

Mint istenének szent nevét a jó pap.

Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

Ínség, veszély, kín meg nem tántorít

És lelki béklyó többé nem szorít.

Hiába őrzi porkoláb s lakat

Az sose rab, ki lélekben szabad.

Az akkor is, ha koldus, nincstelen,

Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,

Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

Ott van csupán, ahol szavát megértve

Meghalni tudnak, és élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,

Hogy azt csináld, amit akarsz,

S mindazt, miért más robotolt,

Magad javára letarold,

Mert szabadabb akarsz lenni másnál.

A szabadság nem perzsavásár.

Nem a te árud. Milliók kincse az,

Mint a reménység, napsugár, tavasz,

Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva

Ráönti illatát a szomjazó világra,

Hogy abból jótestvéri jusson

Minden szegénynek ugyanannyi jusson.

Míg több jut egynek, másnak kevesebb,

Nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,

Te sem vagy még szabad, te is csak…

Gyáva rab vagy.

Babits Mihály: Áldás a magyarra

Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.

A haza, a haza egyenlő volt mindig

ezer év óta már, és mindig az marad,

mert nem darabokból összetákolt darab:

egytest a mi hazánk, eleven valami!

Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.

Máskor is hevert már elkötött tagokkal.

Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.

De mihelyt fölengedt fojtó köteléke,

futni kezdett a vér elapadt erébe.

Visszakapta ami soha el nem veszett.

Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.

Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,

bár a világ minden fegyvere őrizze.

Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,

de leghatalmasabb mégis az igazság.

Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:

nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.

Él a nagy Isten és semmise megy kárba.

Magyarok se lettünk pusztulni hiába,

hanem példát adni valamennyi népnek,

mily görbék s biztosak pályái az égnek.

Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,

hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.

Erős igazsággal az erőszak ellen:

így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.

Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok.

Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.

Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,

és jön az igazság, közelebb, közelebb…

Engem úgy neveltek egykor

Engem úgy neveltek egykor, hogy a tisztelet

legfőképpen azoknak jár kik megöregedtek,

mert kik megöregedtek már bizonyságot tettek,

hogy viszontagságukon felülemelkedtek.

Hisz a nehéz évek alatt is volt kitartás bennük,

és tudták mire képesek, és hová jutnak együtt,

mert akárhogy is megtörtek, mindig akadt egy,

aki hitet reményt adott az elveszetteknek.

Ezért tisztelj, becsülj hát minden öreget,

ki túléltek már ezer csapást, kik nem inogtak meg,

mert a cél mi őket éltette, erőt adott nékik,

hogy megroggyanás nélkül járják életútjuk végig.

Ha majd a Te éveid sorszáma is a vége felé jár,

számodra is fontos lesz, hogy megértést találj,

hiszen a vén szíveknek jólesik, ha megdobogtatja

a tiszteletből eredendő szeretet szava.

Kun Magdolna

NE VÁRJ A HOLNAPRA

Miközben várunk, elmúlik az élet

Hisszük, a holnap majd szép lesz

Jelen nélkül szaladnak el az évek

Míg a pillanat, térden állva reszket érted

.

Várjuk, hogy elálljon az eső

A hideg, ne legyen dermesztő

Várjuk, hogy elmúljon a bánat

Altatjuk magunkban a vágyat

.

Várjuk, hogy a magányos óráknak legyen vége

Hogy a fárasztó nap, végre véget érjen

Leskelődünk a semmi ablakán

Nem vesszük észre, mily fényes a világ

.

Testedet itatod, eteted, kényezteted

A redőket bizony el nem tüntetheted

Egy nap rájössz, annyi mindent tehettél volna még

De az a pillanat már régen véget ért

.

Ujjaiddal ragadd meg a percet

Töltsd csordultig élettel a lelked

Szemedben lássák meg a fényt

Ne várj a holnapra, a mában élj

Jolie Taylor

Sötétség katonái

Sötétség katonái ne lőjetek

Érjen már véget minden küzdelem

Oly sok gyermek mosolyra vár

Hadd nyíljon ki minden virág

Békének adjatok több időt

Hisz úgy is Isten szava győz

Sok árván maradt kisgyerek

Nem értik, édesapjuk hova lett

Sötétség katonái ne lőjetek

Hajítsátok el fegyveretek

Halálnak nem lesz hatalma felettetek

Ha a béke útján tovább meneteltek

Szeretőtök legyen a fény

Ne táncoljatok a halál küszöbén

Oly sok gyermek magában sírdogál

Álmukban mind a fényre vár

Ne lőjetek katonák

Hisz elpusztul így a világ

Nézzétek, hogy sírnak a fák

A sok sírkereszt rátok vár

Félelem kenyerén élünk

Ti vagytok a mi reményünk

Ne lőjetek katonák

Ne álljátok el a fény útját

Énekeljük együtt a remény dalát,

hogy a világra béke száll

Higgyük, hogy változás lesz a földön

Hisz úgy várjuk, hogy a fény tündököljön

Jolie Taylor

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,

Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás

Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a szürke kis ezüstpontokat:

Nem csoda-e, hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod, hogy fut előled,

Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? S hogy tükröződni

Látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák:

Rajtuk át Isten szól: jövök.

Reményik Sándor- Csendes csodák

Jönnie kell egy oly világnak

Hosszú éveken át, csak az árnyékomat láttam

Megesett, hogy hátat fordítottam a nagyvilágnak

Úgy akartam élni, ahogy apám s anyám mondta rég

Mégsem jutott az asztalra olykor friss kenyér

Verejtékemtől ázott az anyaföld

A sorsom oly sokszor meggyötört

Istentől nem kértem mást

Csak egy nyugodt hazát

A lelkem porba hullott virágként ordított

Isten sorsomnak mégis hátat fordított

Ki az élet nehéz sorsát nem élte át

Nem értheti meg lelkem bánatát

Apámmal s anyámmal álmodtam ma éjjel

Kérték, hogy nézzek a nagyvilágban széjjel

Sorsodért ne Istent hibáztasd

Mert becsületet, ő minden embernek egyformán ad

Emberként élni nem nehéz dolog

De amíg lesznek szegények és gazdagok

Ereinkben hiába folyik ugyanaz a vér

A pénz sokunknál, a becsületnél is többet ér

Milliók dalát hallgatja a világ

Várják a napfényt s ragyogást

Sok megfáradt vándor nézi a hegyeket

S kérdi, hazája merre lehet

Egy a hazám egy a vérem

Idegen földön is magyar nyelven beszélek

Becsület nélkül itt sem ér az élet semmit

Becstelen élet itt is sok embert eltérít

Jönnie kell egy oly világnak

Hol vége lesz a sok hazugságnak

Hol a vándornak nem kell a hegyeket nézni

Hol a Hazákban Emberként lehet majd élni

Jolie Taylor

Losonczi Léna: Valamit

Valamit tenni kéne még,

ez a tétlen-sors nem elég,

valami forró-hasznosat,

valami másnak-fontosat…

A botra fonódó kezem,

s könny-mosta megfáradt szemem

szolgáljanak még valakit,

alkossak „érték-valamit”!

Ehhez erőt, Uram Te adhatsz,

cselekvésre csak Te szólíthatsz,

tanácsot is Tetőled várok…

Ím, itt vagyok, előtted állok!

Valamit tenni kéne még!

Ez a tétlenség elemészt.

De testi erőm semmiség…

– Hát imádkozom másokért!