Irodalom

Sose hátrálj meg

Mikor úgy érzed, hogy terheid már nehezen bírod,

és egyre inkább azon töprengsz, végleg feladod,

arra gondolj csak, amíg a Jóisten oltalmában vagy,

biztonságban tudhatod te is magadat.

Ne lásd magad gyengének, hisz te erős vagy és bátor,

ki játszva túllépett már sok-sok akadályon,

mert sosem hagyta magát, mert sosem adta fel,

azon hitét, hogy ki Istennel van, mindig csatát nyer.

Jönnek még nehéz napok, még nehezebb évek,

melyek irdatlan súlyukkal térdre kényszerítnek,

de te akkor se hátrálj meg, menj csak, menj előre,

hogy ne vesszen el végleg családod jövője.

Tudd, minden tőled függ, hiszen a szabad akarat,

feljogosít arra, hogy ne add meg magad,

és arra is, hogy a végletekig kitartson az a féktelen erő,

melynek kitűzött célja egy boldogabb jövő.

Kun Magdolna

Rudyard Kipling:

Ha…

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,

s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,

ha kétkednek benned, s bízol magadban,

de érted az ő kétkedésüket,

ha várni tudsz és várni sose fáradsz,

és hazugok közt se hazug a szád,

ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,

s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,

gondolkodol – becsülöd a valót,

ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,

s ugy nézed őket, mint két rongy csalót,

ha elbírod, hogy igazad örökre

maszlag gyanánt használják a gazok,

s életműved, mi ott van összetörve,

silány anyagból építsék azok.

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,

van merszed egy kártyára tenni föl,

s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,

nem is beszélsz a veszteség felől,

ha paskolod izmod, inad a célhoz

és szíved is, mely nem a hajdani,

mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,

csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,

királyokkal jársz, s józan az eszed,

ha ellenség, de jóbarát se sérthet,

s mindenki számol egy kicsit veled,

ha a komor perc hatvan pillanatja

egy távfutás neked s te futsz vígan,

tiéd a Föld és minden, ami rajta,

és – ami több – ember leszel, fiam.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Reményik Sándor:Versenyen kívül

Én nem futok.

Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.

Útszélen; árokparton,

A versenyen kívül

Szedem a novemberi ibolyát.

Én nem futok,

Távol a sértő zajtól, bántó fénytől

A Janus-arcú dicsőségtől,

Rendezgetem csokorba ibolyámat,

Ha valakit tarlómra fúj a szél,

A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:

Más virág híján, mutatom neki

Novemberben kinyílott ibolyámat.

Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.

Én nem futok.

Én nem akarok senkit utolérni.

Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért

Vágyom a virágomat kicserélni.

Gyökössy Endre: CSÖNDBEN, NÉMÁN

Sírtál-e már úgy,

hogy nem folyt a könnyed?

Nevettél-e úgy,

ahogy nem fogsz többet?

Daloltál-e úgy,

hogy nem hallotta senki?

Sétáltál-e úgy,

hogy nem kellett elmenni?

Álmodtál-e úgy,

hogy az nem volt álom?

Játszottál-e már

húrtalan gitáron?

Repültél-e már,

fűben hanyatt fekve?

Kószáltál-e már,

csillagtalan este?

Temettél-e már,

sok szép halott álmot?

Tettél-e jót úgy,

hogy csak Isten látott:

csöndben némán?

Aranyosi Ervin: Minden háborúnak véget kéne vetni!

Minden háborúnak véget kéne vetni,
minden gyilkos fegyvert le kellene tenni!
Nem támadná senki védtelen hazádat,
s nem akarná senki befogni a szádat.

Hisz normális ember sosem háborúzna,
a nemzetek közé árkot sosem húzna,
nem gyilkolna sosem egy hozzá hasonlót,
s így nem is találna országára rontót.

Minden háború a gazdagot szolgálja,
ám a harc ösvényét csupa szegény járja,
s amíg a katonák harcba menetelnek,
a páncélszekrények nagy pénzekkel telnek.

Az eladott lelkek feszülnek egymásnak,
átadják testüket mocskos elmúlásnak,
de a háborúhoz sohasem volt közük,
nincs belőle hasznuk, nincs benne örömük.

A háborút nem is a harctéren vívják,
bár a szegényeknek ott ássák meg sírját.
Egyedül a pénz a háborúzás oka,
erről dönteni a gazdagnak van joga.

Nincsen honvédelem, a fegyver csak üzlet,
hazug minden szólam, mit zászlókra tűznek!
Ország, ország ellen sosem menne harcba,
ha a gazdaság nem fulladna kudarcba.

Újra kéne írni az ember történelmét,
használni a szívet, s jót akaró elmét.
Minden háborúnak véget kéne vetni,
minden gyilkos fegyvert le kellene tenni!

Köztudottan hallgatag ember volt, aki legjelentősebb gondolatait elsősorban a papírral osztotta meg – így pedig a magyar irodalom legszebb alkotásait hozta létre. Arany János 203 éve született, érdemeit és munkásságát pedig nem lehet néhány mondatba sűríteni, így beszéljenek helyettünk ma is aktuális gondolatai.

“Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.”
(Kertben)

“Vásár az élet: a földnek lakossa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa.”
(Vojtina ars poeticája)

“Kettős úton halad az emberi élet:
Egyik a gyakorlat, másik az elmélet.”
(A nagyidai cigányok)

“Az az ábránd – elenyészett;
Az a légvár – füstgomoly;
Az a remény, az az érzet,
Az a világ – nincs sehol!”
(Visszatekintés)

“A hír, ha kivált rossz, mint levegő, terjed,
Nehéz kikerülni hogy bé ne lehelljed.”
(Toldi trilógia)

“Ha semmid sincs, van szép szabadságod.”
(Szent Pál levele)

“Hajt az idő gyorsan – rendes útján eljár –
Ha felűlünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;
Változik a világ: gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.”
(Toldi estéje)

“Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek.”
(Családi kör)

“S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?”
(Epilógus)

“Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ.”
(Fiamnak)

Aranyosi Ervin – A barátság gyógyít

Ha van egy igazán kedves, jó barátod,

kivel találkozhatsz és örülsz, ha látod,

kinek elmondhatod, mi a szíved nyomja,

aki odafigyel, kinek van rád gondja.

Aki szeretettel, sérült lelket ápol,

aki minden titkot megoszt önmagáról,

kivel együtt lenni felemelő érzés,

huncutkodni kicsit, az is nagy kísértés.

Ki a lelked érti, s gyakran felvidítja,

ki a bánatodat messzire hajítja.

Kinek kedvessége rokonlelket hordoz,

ilyen barát mellet, nem kell neked orvos!

Múltad nem köt gúzsba, sőt a szép emlékek,

újra felemelnek, felvidítnak téged!

Együtt, jót nevetve néztek a világra,

nem érzi a lelked, hogy magányos, árva.

Mert lelketek tisztul a sok nevetéstől,

mikor megszabadulsz gonddal terhelt észtől.

Lelked, mint a madár, fent az égben szárnyal,

így repül az idő, egy kedves, jó baráttal.

Idős korodba is belefér a játék,

egy ilyen barátság, igazi ajándék!

Mikor elbúcsúzott a holnapot várod,

jöjjön és gyógyítson, vidám, jó barátod!

Aranyosi Ervin – A lelkek piacán jártam

Kisétáltam tegnap a lelkek piacára,

mert kíváncsi voltam, a gondnak mi az ára?

Mennyiért adnak ott dühöt és bánatot,

amitől az ember sorsa oly hányatott.

Szépen összeszedtem, amit gyűjtögettem,

apró sérelmeket, miket őrzött lelkem.

Némi nehézséget, cseppnyi bosszankodást,

bántó, rossz szavakat, csúnya káromkodást.

Sok-sok félreértést és megbántottságot,

amely eltakarta tőlem a világot,

minden gúnyt és sértést vagy megaláztatást,

ami elcsúfítja lelkemben a lakást.

Vittem csomagomat, az oly nehéz terhet,

amilyet – gondoltam – mások is cipelnek.

Túladok most rajtuk – fillérekért – másnak,

– a lélekbúvárok ezért mélyre ásnak.

A piacon aztán kipakoltam szépen,

hogy másoknál mi van, én is körülnéztem.

Megrémült a lelkem, amiket ott láttam,

mások rút terheit mikor megtaláltam.

Hisz nekem alig volt, s mégis hogy cipeltem,

folyton siránkoztam, megnyugvást nem leltem.

De most szembesültem, mások terhe nagyobb,

összecsomagoltam, s most már boldog vagyok.

Nem kell őrizgetnem, szemétre dobhatom,

ezek a terhek már nem nyomhatnak agyon!

Elengedem őket, nincsen szükség rájuk,

nem akarok lenni tovább a gazdájuk.

Mától másképp nézek körül a világban,

hisz a lelkem tiszta, nyugtom megtaláltam.

Minden sérelmemet szélnek eresztettem,

ne tehessenek kárt – itt bent – többé bennem!

Kitakarítottam, fénnyel feltöltöttem,

szeretet és jóság ragyogjon köröttem!

Mától elengedem minden dühöm, gondom,

s nem lesz sértegetés nálam már porondon.

Hiszem, ha mindenki önmagába nézne,

egyre többen vennék a nyilvánvalót észre,

hogy a sérelmeink mind minket mérgeznek,

lelket nyomorítanak, és beteggé tesznek!

Meg kéne csak állni, s önmagunkba nézni,

hagyni a lelkünket széptől megigézni!

A világ jobb felét naponta csodálni,

sötétből kilépve jó oldalra állni!

A lélek terheit nagy máglyára vetni,

a megtévedt lelket is jobbá szeretni!

Szeretet fényénél mind-mind jobban látnánk!

Mi lenne, ha végre ezt is kipróbálnánk?

Segítsünk egymásnak letenni a rosszat,

jóra törekedni, s tenni is naphosszat!

Szebbé varázsolni a megfáradt világot,

hogy a szép lelkekről múljon el az átok!

“Nem tartom jó embernek, nem tartom jó magyarnak, ki e szegény, szenvedő hazát jobban ne szeretné, mint akármelyik fényes országát Európának.”

Deák Ferenc

Október 17-én tartják világszerte a szegénység elleni küzdelem világnapját.

„Óvják ők azt, ami élet,

félreteszik, amit csak megérintett,

mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben

cigarettát tartottak valaha mások.

A szegények virrasztanak,

vigyáznak mindenre,

élnek tehelyetted is

és nem felejtenek.”

(Kosztolányi Dezső: Szegények- részlet)

Koldusként veszni-a Szegénység Világnapja alkalmából…

Neki már régen összetört az álma,

neki már rég nincs célja, terve, vágya,

hisz az ő élete már akkor véget ért,

mikor emberségét semmibe vették.

Benne már rég elvéreztek azon mély sebek,

melyekre nehéz sorsa könnyet pergetett,

s miket nem gyógyíthat be soha-soha semmi,

mert ki szegény annak koldusként kell veszni.

Az ő erős, bátor szíve már sokat szenvedett,

még sem vár kegyelmet, sem könyörületet,

inkább az égbolt felé emeli ránccal telt kezét,

és egy halk imába sírja bele rongyos életét.

Kun Magdolna

„Eljön az idő, amikor belefáradsz a fölösleges csatákba, az idiótákkal való vitatkozásba, és nem görcsölsz már többet mások miatt, hanem egyszerűen éled az életedet úgy, ahogy szeretnéd.”

Baranyi Ferenc: Kifosztva

Elvették tőlem a Himnuszt,

csak mert elénekelték.

Torkukkal beszennyezték.

Elvették magyarságomat,

mert maguk magyarnak mondták.

S ha ők a magyarok:

testvérebb a török meg az osztrák.

Elvették játszó kedvemet,

mert silány alakításért

követelték a tapsot.

Aminthogy a tetszés jelének vették,

ha a közönség szisszent, felmorajlott.

Elvették az életemet,

mert ifjúságom szép sólyommadarára

rút kányák bélyegét sütötték,

miközben füstifecskének hazudták

a maguk egerésző ölyvét.

Most itt állok az ország ajtajában,

hol valaha kopogtatnom se kellett,

állok a küszöbön, semmit se érzek,

mert elfeledtették velem, hogyan kell

megörülni a hazaérkezésnek.

Aranyosi Ervin – A lelkek piacán jártam

Kisétáltam tegnap a lelkek piacára,

mert kíváncsi voltam, a gondnak mi az ára?

Mennyiért adnak ott dühöt és bánatot,

amitől az ember sorsa oly hányatott.

Szépen összeszedtem, amit gyűjtögettem,

apró sérelmeket, miket őrzött lelkem.

Némi nehézséget, cseppnyi bosszankodást,

bántó, rossz szavakat, csúnya káromkodást.

Sok-sok félreértést és megbántottságot,

amely eltakarta tőlem a világot,

minden gúnyt és sértést vagy megaláztatást,

ami elcsúfítja lelkemben a lakást.

Vittem csomagomat, az oly nehéz terhet,

amilyet – gondoltam – mások is cipelnek.

Túladok most rajtuk – fillérekért – másnak,

– a lélekbúvárok ezért mélyre ásnak.

A piacon aztán kipakoltam szépen,

hogy másoknál mi van, én is körülnéztem.

Megrémült a lelkem, amiket ott láttam,

mások rút terheit mikor megtaláltam.

Hisz nekem alig volt, s mégis hogy cipeltem,

folyton siránkoztam, megnyugvást nem leltem.

De most szembesültem, mások terhe nagyobb,

összecsomagoltam, s most már boldog vagyok.

Nem kell őrizgetnem, szemétre dobhatom,

ezek a terhek már nem nyomhatnak agyon!

Elengedem őket, nincsen szükség rájuk,

nem akarok lenni tovább a gazdájuk.

Mától másképp nézek körül a világban,

hisz a lelkem tiszta, nyugtom megtaláltam.

Minden sérelmemet szélnek eresztettem,

ne tehessenek kárt – itt bent – többé bennem!

Kitakarítottam, fénnyel feltöltöttem,

szeretet és jóság ragyogjon köröttem!

Mától elengedem minden dühöm, gondom,

s nem lesz sértegetés nálam már porondon.

Hiszem, ha mindenki önmagába nézne,

egyre többen vennék a nyilvánvalót észre,

hogy a sérelmeink mind minket mérgeznek,

lelket nyomorítanak, és beteggé tesznek!

Meg kéne csak állni, s önmagunkba nézni,

hagyni a lelkünket széptől megigézni!

A világ jobb felét naponta csodálni,

sötétből kilépve jó oldalra állni!

A lélek terheit nagy máglyára vetni,

a megtévedt lelket is jobbá szeretni!

Szeretet fényénél mind-mind jobban látnánk!

Mi lenne, ha végre ezt is kipróbálnánk?

Segítsünk egymásnak letenni a rosszat,

jóra törekedni, s tenni is naphosszat!

Szebbé varázsolni a megfáradt világot,

hogy a szép lelkekről múljon el az átok!

Bízzál Istenben

Bízzál, Istenben, s a hited őrizd meg,

mert e hit lesz majd, mi hozzá elvezet,

mikor nem lelsz kiutat, mikor minden veszve lesz,

mikor földi életed már nem értékeled.

Emberben már nem bízz, mert csak megjátssza,

hogy e züllött világban a javad szolgálja,

hiszen, Te is, éppúgy láthatod, hogy változik meg

minden olyan törvény mi néked kedvezett.

Ha mindenki más elhagy, ha be is becsapnak majd,

mindig jusson eszedbe van egy túlsó part,

amit, Te is bizton elérhetsz, ha le sosem tagadod,

ki volt ki az emberbűnre megváltást hozott.

Lesznek, kik ellenségként kezelnek majd téged,

és nyomaidban járnak, hogy végezzenek véled,

de Te akkor se hátrálj meg, ha veszni látszik minden,

mert hitedet megtartván ott lesz veled, Isten.

Kun Magdolna

Az én álmom

Az én álmom egy új világ,
Hol nem harcolnak katonák,
Hol fák teremnek pénz helyett,
S nincs ártalmas szerkezet.

Az én álmom egy szebb világ,
Hol minden kertben nő virág,
Hol országok közt nincs határ,
S mindenki csak jót csinál.

Az én álmom egy más világ,
Hol teljesülnek az imák,
Ahol a bűnök elvesznek,
S betegségek sincsenek.

Az én álmom egy oly világ,
Hol valóság a boldogság.
Hol béke van és szeretet,
S nem rosszak az emberek.

Varga János Veniam

Juhász Gyula: Vértanúink

A föld alól, a magyar föld alól

A vértanúk szent lelke földalol:

E nagy napon, hol emlék s béke leng,

A bús bitókra hittel nézzetek!

Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,

Minden napoknál szebb és szabadabb!

A nap, melyért mi vérben esve el,

Nyugodtan haltunk ama reggelen.

Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,

Hisz onnan jönnek mind e sugarak;

Hisz onnan árad, új világ felett,

Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

Szabadság minden népnek, aki él

S halni tudott egy megváltó hitér,

Egyenlőség, hogy Ember ne legyen

Mások szabad prédája, becstelen.

Testvériség, mely át világokon

Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.

Ó magyarok, ti élő magyarok,

A halhatatlan élet úgy ragyog

Rátok, ha az egekbe lobogón

Igazság leng a lobogótokon,

Az Igazság, mely tegnap még halott,

Világ bírájaként föltámadott.

A népek szent szövetségébe ti

Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.

A föld alól, a magyar föld alól

A vértanúk szent lelke így dalol.

(1918. október 6.)

” Eredj ki az erdőre . A mezőre, a folyó mellé, vagy föl a hegyre.

Lassan járj, hiszen egyedül vagy, nincs miért siess.

Lassan járj!

Erdő, mező, folyó hegy.

Megteheted hiszen ember vagy.

És amit szemed lát, valóban a Tied akkor.

Az erdő, a mező, a folyó, a hegy. Még a napsütés is. Még a virágok is. A rigófütty és a pillangó színei.

Eredj tehát lassan, kényelmesen. Nézd meg a virágokat.

Simogassad mer a fák törzsét.

Hajolj a nyírfához és szívd be az illatát.

Hallgasd a madarakat.”

Wass Albert: Mikor mégis egyedül vagy

Szabó Magda: Hinni

Hinni szeretnék a kimondott szóban,

Hinni az emlékekben, egy régi fotóban.

Hinni szeretnék egy darabka kőben,

Egy száraz faágban,vagy épp zöldelőben.

Hinni szeretnék a könyv betűiben,

A madarak dalában, a tiszta levegőben,

Hinni a szóban, a segítő kézben,

Hinni szeretném, hogy van miben hinnem.

Szabó Magda: 1917.okt.5.

Benedek Elek: Dal a szeretetről

Hol ringott bölcsőd: palotában,

Vagy kis kunyhóban, sose kérdem,

Itt vagy ott, egy az valójában,

Ez nem szégyen, az meg nem érdem.

Más, amit kérdek tőled, gyermek,

Nézz a szemembe s úgy felelj meg:

Van-e szívedben szeretet?

Köztünk barátság így lehet.

Igaz szívvel ha tudsz szeretni,

Jöhetsz velem kéz-kézbe térve,

Csöpp szeretetért én tengernyi

Szeretetet adok cserébe.

Nincs gyűlölség, ahol én járok,

Be van temetve minden árok,

Mely embert s embert valaha

Egymástól elválaszt vala.

Ahol én járok, gazdag ember

Nincs, ámde szegényt sem találtok;

Kedve és tudás kit hova rendel,

Ott dolgozik, s nem hallasz átkot.

Erős a gyengét gyámolítja,

Senki a másét nem áhítja:

Kinek munkán a tenyere,

Mindég puha a kenyere.

Ahol én járok, teste, lelke

Tiszta öregnek s ifjú népnek;

Nagy és kicsiny versenyre kelve

Munkára minden jónak s szépnek.

Gyűlölség szennyét kisöpörvén,

Szeretet itt a legfőbb törvény:

Egyetlen lánc, mely megmaradt – –

Nyomán egy csöpp vér sem fakadt.

Szeretet lánca! Kössed egybe

Szívét nagyoknak s gyermekeknek!

Gyűlölség! Légy úgy eltemetve,

Hírét se halljuk létednek!

Ez országnak minden lakója

Egymást szeresse, védje, ójja:

Naggyá ország csak így lehet – –

– Csudát művel a Szeretet.

„Lehet belőled nagy ember – és hadd legyen! -, de szív nélkül, szeretet nélkül igazán naggyá nem leszel.” (Benedek Elek)

CSEND-HANG

Hangot adok én a néma csendnek,

céltudattal nem is akár milyet,

Mikor ember elcsüggedt,elernyedt,

bíztatom és növelem a hitet

Csendet kiáltok az ártó hangnak,

amely hazug,negatív,lehangol,

Újra eljött,Mennyekbe hazahív,

most is emberek között barangol.

Megfertőzött vírusos a téma,

amely inkább ártó biofegyver,

Térj meg Istenedhez ember még ma,

mert külömben ellephet a tenger.

Nem kell mindig rohannod,szaladnod,

álj meg gondolkozni,tehát válassz!

Képletesen Ő tud „felébresztni”

ki az egyetlen mentsvár és támasz.

Megfélemlítő mammon szolgája

lehet látni nagyon gyenge ember,

Orrba,bőrbe pálcát,tűt szurkálja

Hippokrátesz eskünek megy szembe.

Felvesz maszkot és ruhát magára,

deviális,infernális fertő,

Teszi berögzülten,megszokásból,

fát nem látja,mert sűrű az erdő.

Globalista világ vak-cinája

naivaknak hihető megoldás,

A média folyton ezt kínálja,

agyakba is folyik a beporzás.

Teszik ezt vegyszerszállító gépek,

Csíkos tőlük a kék égnek allja,

Ha kipusztulnak a hasznos méhek,

kiáltáaom lesz aki meghallja?!

Felsőbb rendű makimajom diktál

alsóbb csimpánz talpat nyaliz néki,

Amit a megveszett Judás diktál,

azt teszi,de a súlyát nem érzi.

Lelketlen és érzéstelen ember,

hatalmon van báb politikusnak

Gyarmatokon jampec Amcsi diktál

Ölebnek pottyant morzsa a jussa!

Cserélődnek,de polcon maradva,

szinházasdi helyett csimbum cirkusz

A tálból már ettél s aztán ittál,

mentén elárultad Jézus Krisztust.

Most mikor kéne riadót fújni,

a keresztény egyház mélyen hallgat,

Híradóban nincsen semmi új,mi

koholt,buherált,csak olyat adnak.

Kórházterem egy két betegággyal,

felnagyítva bolha elefántnak,

Vírus maszkot öltött biofegyver,

jobb ha téged karanténba zárnak!

A szóróknak megnyitva a légtér,

tárt karokkal a gépmadaraknak,

Emberek kiírtása a végcél,

mammonita szolgák reá vannak.

Náluknál nem kell hitványabb féreg,

politikus,nővér,Júdás-felcser,

Nemzetét,hitét ez mind eladta,

kiváltságot és bankót vár zsebbe.

Bunkó bankár népírtásért fizet,

Júdások cion féreg fajtája,

Ecet szivacson,nem adtak vizet,

így súlytott le a hóhér baltája.

Ezt merték ki kereszten Krisztusnak,

hagyták Isten Fiát kivérezni,

Kígyó majd csak a farkába harap,

s „önkezűleg” fog majd elpusztulni!

Kiírtja önmagát a sok Júdás,

eljött a gonoszok végórája,

Tarts ki jámbor ember az Istennél,

s rád vár jutalommal Mennyországba!

Szabó Lőrinc: Az Egy álmai

Mert te ilyen vagy s ők olyanok

és neki az érdeke más s az igazság idegállapot

vagy megfogalmazás

s mert kint nem tetszik semmi sem

s ami szabály, mind nélkülem

született:

ideje volna már megszöknöm közületek.

Mire várjak még tovább, a jövőt

lesve alázatosan?

Fut az idő, és ami él,

annak mind igaza van.

Én vagy ti, egyikünk beteg;

és mégse nézzem a fegyvereket,

hogy szeretet vagy gyűlölet

közelít-e felém?

Ha mindig csak megértek,

hol maradok én?

Nem! nem! nem bírok már bolond

szövevényben lenni szál;

megérteni és tisztelni az őrt

s vele fájni, ha fáj!

Aki bírta, rég kidolgozta magát

s megy tőrök közt és tőrökön át.

Ketten vagyunk, én és a világ,

ketrecben a rab,

mint neki ő, magamnak én

vagyok a fontos.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,

az értelem szökik,

de magára festi gondosan

a látszat rácsait.

Bent egy, ami kint ezer darab!

Hol járt, ki látta a halat,

hogyha a háló megmaradt

sértetlenül?

Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,

s ha kiderül!

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,

nincs semmi tilos;

mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,

se jó, se rossz.

rejtőzz mélyre, magadba! Ott

még rémlik valami elhagyott

nagy és szabad álom, ahogy

anyánk, a végtelen

tenger, emlékként, könnyeink

s vérünk savában megjelen.

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak

ott lehetünk szabadok!

Nekünk többé semmit sem ad

ami kint van, a Sok.

A tömeggel alkudni ha kell,

az igaz, mint hamu porlik el;

a mi hazánk az Egy, amely

nem oszlik:

álmodjuk hát, ha még lehet,

az Egynek álmait!

1931

Pablo Neruda: Egy himnusz az élethez

lassan meghal az,

aki soha nem megy útra,

aki nem olvas,

aki nem hallgat zenét,

aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát

lassan meghal az,

aki elvesztette önszeretetét,

aki nem fogadja más segítségét

lassan szokásainak rabja lett,

aki mindig ugyanazt az utat járja,

aki soha nem változtat támaszpontot,

aki nem meri öltözete színét cserélni

vagy soha sem beszél ismeretlenekkel

lassan meghal az,

aki elkerüli a szenvedélyt

és az izgalom örvénylését,

amely a szeme fényét gyújtja

és gyógyítja a szív sebeit

lassan meghal az,

aki nem tudja célpontját változtatni

mikor boldogtalan

a munkában, vagy szerelmében,

aki nem mer veszélyt vállalni

az álmai megvalósítására,

élj most!

légy merész ma!

cselekedj mindjárt!

Ne hagyd magad lassan meghalni!

Ne vond magadtól meg a boldogságot!

Somlyó György fordítása

Pablo Neruda, eredetileg: Neftalí Ricardo Reyes Basoalto (Parral, Chile, 1904. július 12. – Santiago, 1973.szeptember 23.) A Pablo Neruda nevet, a cseh író, Jan Neruda tiszteletére vette fel.

Nobel-díjas chilei költő (1971.).

Nézd a világot, és figyeld meg jól!

Figyelj a fákra és a madarakra!

Őzre, pillangóra, virágra.

Ne törődj sokat az emberekkel,

és ne hallgass oda, ha cifra jelszavakkal hozzád szólanak!

Az emberek csak rontani tudják a világot.

Haszontalanságokat ne gyűjts soha! Bélyeget, gyufaskatulyát, pénzt, vagyont. Csak a szépet gyűjtsed meg magadban.

A szépet, amit szemeddel láthatsz, füleddel hallhatsz, orroddal érzékelhetsz,

és ujjad hegyével megtapinthatsz.

Meg amit gondolsz olyankor,

azokat gyűjtsed!

Wass Albert – Erdők könyve/ tavak könyve

Következő versével a ma 125 éve Nagyszalontán született Sinka István költőre emlékezünk.

Fohász

Kihoztál bennünket

Uram, Ázsiából,

s százszor azóta az

ellenség szájából.

Adtál itt e tájon

eddig ezer évet –

igaz, hogy másoknak

kaszáltuk a rétet.

Igaz, hogy idegen

ispánokat adtál,

s volt, hogy közel jöttél,

s volt, hogy eltávoztál.

Míveltük e földet

ekével, ásóval,

s hintettük vérünkkel,

szép bő, piros sóval.

Szép bő, piros sóból

nagy virágok nőttek,

és új áldozatként

hervadtak előtted.

Most, hogy igazítod

végre útjainkat,

vér nélkül győzzed le

hamis urainkat.

Kérünk, sebet ne nyiss,

volt már annyi sebünk –

Erős Isten vagy Te,

s Te vagy az Istenünk…

(1942)

*

Sinka István (Nagyszalonta, 1897. szeptember 24. – Budapest, 1969. június 17.) Kossuth-díjas magyar költő, író.

Geisz László: Őszi vers

„Ősz kószál a dombokon,

rozsdabarna lombokon

szellő lebben, ringató.

Búcsúzik a nyárutó.

Fényevesztett subáját,

fák lehullott ruháját

fújja a szél, táncra kél.

Hajnaltájban jő a dér.

Hordóban a hegy leve,

már pihenni kellene.

Meg is tenném, nem lehet.

Meg kell várni a telet.

Fél árbócon lóg a nap,

gólyák szárnyat bontanak.

Eső koppan, hallgatom,

őszre zárom ablakom.”

Aranyosi Ervin: Ember! Reád bízta Isten a világot

Ember! Reád bízta Isten a világot,

hogy gondoskodj róla, s légy általa áldott!

Hajts uralmad alá, minden növényt, s barmot,

tápláld, éltesd őket, ám ne legyél zsarnok!

Ez egy nagy feladat, komoly felelősség,

ám szívedben megvan hozzá az erősség:

Szeretetnek hívják, amely ad és éltet,

ez vezérelje utadon a lépted!

Jaj de nem figyeltél Istenedre ember!

Nem szolgálod népét, nem élsz szeretettel,

nyomodban a nyomor, szenvedés virágzik,

szeretet szívedből – úgy tűnik – hiányzik.

Vegyszerrel pusztítod vizedet, s a kerted,

Isten szép barmait szanaszét kergetted,

s csak a pénzt hajszolod, saját kényelmedet,

s csodálkozol rajta, hogy világod beteg.

Pedig a jó Isten fiát érted adta,

ő a szeretetet néked megmutatta.

Hej, csak botor ember, reá nem figyeltél,

élő mag helyébe, keresztet vetettél.

Tetted súlyát nyögi szerte a természet,

a Föld nyomorából kiveszed a részed.

Felelősség súlya nyomja csak a vállad,

te általad szenved a növény, s az állat.

Mű dolgokra ügyelsz, ha teszed a dolgod,

s nem látod be szíved, vajon mért nem boldog.

Mert önző világod szeretetlen, árva,

s közben te is szenvedsz, halálodat várva.

Petőfi Sándor: A Magyarok Istene.

Félre, kislelkűek, akik mostan is még

Kételkedni tudtok a jövő felett,

Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség

Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

Él az a magyarok istene, hazánkat

Átölelve tartja atyai keze;

Midőn minket annyi ellenséges század

Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze.

Az idők, a népek éktelen viharja

Elfujt volna minket, mint egy porszemet,

De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,

S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,

Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,

Mint a folyóvízen által a nap képe,

Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt.

Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet;

Ezer évig azért tartott volna meg,

Hogy most, amidőn már elértük a révet,

Az utósó habok eltemessenek?

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,

Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,

Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet

Ily gunyos játékot gyermekeivel!

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,

S büntetéseit már átszenvedte ő;

De erénye is volt, és jutalmat érte

Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

Élni fogsz, hazám, mert élned kell… dicsőség

És boldogság lészen a te életed…

Véget ér már a hétköznapi vesződség,

Várd örömmel a szép derült ünnepet!

(Pest, 1848. április)

Ha tudnád, milyen sokan üres hassal kelnek,

S otthonukban ételt a hűtőben nem lelnek.

Ha tudnád, mennyi ember dolgozna, ha tudna,

Mert asztalára étel, még ha kevés is, de jutna.

Ha tudnád, minden ember reménytelen sorsát,

Értékelnél, hidd el, minden apró morzsát.

Segítséget kérnél, s áldást mindazokra,

Kik számítanak ennél még sokkal szebb napokra.

Ha tudnád, milyen érzés betegségben élni,

S a következő naptól rettegni és félni.

Ha tudnád, milyen kemény ágyhoz kötve várni,

S hinni, hogy míg élünk, megtörténhet bármi.

Ha tudnád, milyen sokan nem kapnak meg mindent,

S mégsem szidják annyit a sorsukért az Istent.

Hisz van, akinek sok jut, és van, akinek kevés,

De ha megbotlasz az úton éppúgy fáj az esés.

Ha tudnád, mennyi embert otthagynak a bajban,

S azok után futnak, kiknek sok pénzük van bankban.

Pedig nem az számít, hogy sok pénz van a zsebben,

Inkább, hogy ne hagyjunk soha senkit cserben…

(részlet Máté Rózsika: Ha tudnád..c. verséből)

Csak Östen előtt..

„Magyar ember sohasem szokott térdepelni, magyar ember nem térdepel senki előtt, még ha koldus is, még ha bűnös is, még ha megölik, sem térdel.”

Jókai Mór

Hagyjatok élni

Hagyjatok élni, ne csak remélni!

Hagyjatok a fény útjára lépni!

Hátam mögött sírnak az évek,

most kell a fény felé lépnem!

Híd leszek lélek és fény között!

Kinél a szeretet s a hit romba dölt,

a fény útjára terelem,

fényruhába öltöztetem.

Átvezetem őket a hídon át.

Hagyom, hogy hulljon rám is a fénysugár.

Megköszönöm a fénynek, hogy híd lehetek,

fénnyel telve bírnom kell a terheket.

Örül a lelkem mikor mosolyognak rám,

hisz lelkükre rátalált a fénysugár.

Ha életed hittel s szeretettel éled,

léted nem gyötrik kétségek!

Mondjunk egymásnak szerető szavakat,

meglásd arcunkon újra mosoly fakad!

Szívünkön is nyissunk kaput,

csak így nyerhetünk háborút!

Hagyjatok élni, ne csak remélni!

Hagyjatok a fény útjára lépni!

Ha mosolyért, mosolyt kapsz cserébe,

hidd el úton van már a béke!

(Jolie Taylor)

Kun Magdolna: Őszi fohász

Vigyázd életem, édes Istenem,

tartsd a szívem, lelkem, nyári melegen,

mert az őszbe én mindig belereszketek,

akár az aranyló, hulló levelek.

Fáradt tudatommal fel nem foghatom,

elröppenő nyaraim miért siratom,

s miért tépi hangulatom az elmúlás szele,

mikor dérben könnyezik a piros berkenye.

Tudom, alkony idején fázósabb az élet,

jobban átérezzük hidegét a télnek,

többször megsiratunk minden órát, percet,

ami számunkra még újabb nyarat sejtet,

mert ki tudja lesz-e még elég erő arra,

hogy az ember szíve a telet is kibírja,

s úgy lépkedje át annak havas nyomdokát,

hogy érezze közben a tavasz illatát.

Havasréti novellák

Egy mai kort felölelő „probléma”

Játék és valóság

Fáradtan kopogott be a lakás ajtaján. Mindkét vállát a boltban vásárolt termékek húzták le. Remélte, hogy fia ezúttal meghallja a segítségkérést, és ajtót nyit.
Nem így történt. Réka lepakolt a padlóra, és előkotorta a kulcsát. Majd újra megemelte a nehéz bevásárló táskákat, és behurcolkodott a konyhába.

• Krisztián! – kiáltotta. – Krisztián!
  Kipakolt az asztalra, miközben tekintete megakadt a temérdek mosogatni valón, ami reggel még nem volt ott.
  Elpakolt mindent a helyére, de fia még ekkor sem került elő. Réka felment az emeletre, és bekopogott a fiú szobájának ajtaján. Válasz azonban most sem érkezett. Mérgesen nyomta le a kilincset, és belépett. Odabent dohányszag terjengett. Krisztián a kanapén ült, és kezében egy játék távirányítójával, épp zombikat irtott a falszéles TV képernyőjéről.
• Krisztián! – kiáltotta Réka, mert a gyerek fején egy hatalmas fejhallgató minden zajt kirekesztett a való világból. Réka mérgesen toppantott egyet a lábával, majd hátulról letépte fia fejéről a fejhallgatót. A TV-ben a harcos, abban a pillanatban elesett, és egy zombi lény kitépte a nyaki ütőerét. Krisztián pedig megfordult, és Réka kénytelen volt elhátrálni a dühös fiútól. A gyerek tekintetében még ott lobogott a szadista, ölési vágy. Karja felemelkedett, ujjai begörbültek, és Réka egy egészen rövid időre úgy látta, hogy a fia arra készül, amit az imént a játékban tettek a harcossal.
• Elment a józan eszed? – rivallt rá a kamasz, nyálat fröcskölve izgalomtól felhevült arcából.
  Réka kihúzta magát, és tekintetébe sértettség költözött.
• Nekem? Még jó, hogy nem ütöttél meg Krisztián. Mi a franc történt veled?
• Mi történt volna? – kérdezett vissza a gyerek. – Játszottam.
• Ez neked játék fiam? Kopogtam, hogy segíts behozni a szatyrokat. Reggel megkértelek, hogy tegyél már valami rendet magad körül. E helyett a konyha úgy néz ki, mintha felrobbant volna. A szobádban cigaretta szag van. Te tizenhat éves vagy. Ez szerinted az az élet, amire nevelni próbállak?
• Ugyan már anya, hagyd a hegyi beszédet. Most miattad buktam az egész szintet. Kezdhetem elölről.
• Ó, hát rettentően sajnálom Krisztián. A való világban mikor emeled fel a szintet a normális emberi létre?
• Normális vagyok, anya.
• Gond van veled, fiam. Értsd meg. Kerülöd az iskolát. Nincsenek barátaid. Az itthoni idődet a fejhallgatód alatt töltöd, és ilyen izéket gyilkolászol. Ebben leled az örömödet. Nekem semmiben sem segítesz. Mond, mi lesz belőled így?
• Ugyan már! – legyintett dühösen a kamasz. Vedd észre anya, hogy ez a világ már más. A te idődben mások voltak a szabályok és a lehetőségek. Benneteket teljesen lebutított a technológia hiánya. Mi meg már ebben növünk fel. Tudod. Számítógépek, Windows 10 mond neked ez valamit?
• Nekem fiam az mond valamit, hogy mi annak idején fejben kiszámoltunk egy matematikai feladatot.
• Mi a francnak erőltessem az agyam, mikor a gép kiszámolja nekem? Mi gépeket használunk. Ti mit használtatok?
• Az eszünket, fiam. Ami segített akkor is, mikor nem állt a rendelkezésünkre az általad oly nagyra tartott technológia. S ha már itt tartunk, te ezt a technológiát arra használod, hogy szadista, gyilkos játékokat játszol, ami arra tanít, hogyan lehet egyszerűen és könyörtelenül végezni valakivel.
• Csak levezetem a feszültséget. Miért baj ez?
• Pontosan milyen feszültség ért téged a mai nap?
  Krisztián legyintett egyet, és kezébe vette a játék konzolját.
• Áá. Nem, fiam. Szeretném, ha lejönnél a konyhába, és segítenél nekem egy kicsit.
• Főzz meg te anya. Ez a nők dolga.
  Réka már visszaválaszolt volna, de lenyelte keserűségét.
  Egyedül nevelte Krisztiánt. Nem is volt gond a gyerekkel addig, míg ki nem került a hatóköréből, és az iskola, meg annak környezete be nem szippantotta. Réka jól keresett, és mikor a fia azzal állt elő, hogy kellene neki egy telefon, megkapta. Majd karácsonyra már számítógép kellett, majd x box vagy minek nevezte. A játék már a sarokban porosodott, mert a technika fejlődött, és ma már Ps4 az igazi, bár Rékának fogalma sem volt arról, hogy az mit jelent. Csak azt látta, hogy a gyereke a szobájába süllyedt, és olyan játékokon éli az életét, amiknek semmi közük sem volt a valósághoz. Néha még enni is elfelejtett a nagy gyilkolás lázában. Többször is megpróbált a lelkére hatni, még néhány olyan haverját is meghívta, akikről tudott, hogy Krisztián barátkozik velük. Miután a srácok becsukták a szoba ajtaját, már csak a játék hangeffektjei szűrődtek ki és némi édeskés illat, amiről Réka tudta, hogy sodort cigarettából származik.
  Míg mosogatott, a megoldások tucatjait vetette el, hogyan tudná felhívni fia figyelmét az élet sokkal fontosabb dolgaira.
  Vacsoraidőben a gyerek még mindig nem jelentkezett. Réka mielőtt nyugovóra tért, ismét benyitott hozzá.
• Krisztián.
• Mit akarsz megint, anya? Abbahagytam a játékot.
• Nem jöttél le vacsorázni.
• Nem vagyok éhes.
• De ez így nem mehet tovább. Mi történt veled?
  Krisztián befordult a fal felé.
• Semmi bajom, anya. Nem értem miért gondolod, hogy gond van.
• Azért fiam, mert az élet nem csak erről szól.
  A gyerek ekkor dühösen felült az ágyában, és Rékára nézett.
• Akkor mégis miről szól?
• Odakint élet van, fiam. Néhány ember hasznos dolgokra tette fel az életét. Alkotnak. Parkokba járnak, észreveszik a világ csodálatos képződményeit. A napjaikat úgy élik meg, hogy este élvezik egymás társaságát. Barátokkal moziba mennek, vagy csak összejönnek odakint egy padon, és kicserélik a gondolataikat. Tanulnak.
• Baromság. És tudd meg, amit én csinálok, az is hasznos.
• Tényleg? Milyen haszna van, hogy a gép előtt ülsz egész nap, és lógsz az iskolából is?
• Fantasztikusan ügyes játékos leszek. Profi, akit keresni fognak a nagy játékok gyártói, hogy teszteljem nekik az új piacra szánt termékeiket. Többet fogok keresni vele, mint te, aki egész nap odavagy.
• Tehát szerinted a jövő ebben van?
• Mi másban lenne? A számítógépek átveszik az uralmat az emberi izom felett. Nekem csak az a dolgom, hogy ezt betörjem.
• No, és mi van, ha egy nap lekapcsolja valaki az áramot? Ha nem lesz, aki fizesse, vagy aki visszakapcsolja?
• Anya, te melyik bolygón élsz?
• A valóság bolygóján, fiam. És te?
  Réka nem várt választ. Kilépett az áporodott szagú szobából, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
  Aznap éjjel álmatlanul forgolódott az ágyában. Bár minden tagjában érezte a fáradság erejét, képtelen volt megnyugtatni az agyát, hogy egy kicsit pihenhessen is. Az éj beszivárgott a résnyire nyitott ablak keretén át, és paplanként borult az ágyban hánykolódó nő testére. Odakintről a város, soha meg nem szűnő zaja hallatszott be a kis szobába, és behatolt Réka hallójáratain át egészen az elméje mélyébe.
• De jó is volt még a gyermekkorban – tűnődött. – Mikor nem volt ez a fene nagy technika, és a szomszéd reggelente odaintett neki, ahogy az iskolába sietett testvérével.
  Végig nevetgélték a napot, kidobóst játszottak, vagy épp szembekötősdit.
  Réka elmosolyodott a régi emlékre. Szinte minden szabadidejét valamelyik játszón töltötte el, ahol a gyerekek összejöttek, és mindenféle játékokat agyaltak ki, amin jót lehetett szórakozni. Ahogy összehasonlította ezeket a fia szobájában látottakkal, egy terv kezdett el megfogalmazódni a fejében.
  Másnap nem zavarta meg a fiát. Munka után hazaérve ismét rendet rakott a lakásban, majd felment az emeletre, és benyitott a szobába. Majdnem átesett a földre dobott iskolatáskán, de ügyesen átugrotta.
• A hétvégén meglátogatom a szüleimet. Van hova menned, míg távol leszek?
• Hogy érted ezt? – nézett hátra Krisztián, és megállította a játékot.
• Nem maradhatsz a lakásban egyedül egy hetet.
• Egy hetet?
• Neked tavaszi szüneted lesz a jövő héten. Én meg kivettem egy hét szabadságot, mert halaszthatatlan ügyeim vannak a szülőkkel. Te meg csak tizenhat vagy. Nem maradhatsz felügyelet nélkül egy héten át.
• Megoldom.
• Nem kell. Már megoldottam, és imádni fogod.
• Nem megyek át Juditékhoz. Tavaly kiborultam a vinnyogásától.
• Csak arra kért, hogy beszélgess velük a telefonod helyett. De, mindegy. Nem kell hozzájuk menned.
• Viszont tegnap említetted, hogy vadonatúj játékok teszteléséből akarsz megélni.
• Hogy jön ez most ide?
• Volna itt egy játék, amit tesztelned kellene fiam.
• Szuper Márió? – kérdezte Krisztián gúnyosan. Réka elengedte a füle mellett, és folytatta.
• Nem. A barátom azt mondta egy olyan háromdimenziós játék, mint amit azon a szemüvegen át nézel.
• Nocsak – fordult meg a székében Krisztián, és nagyobb érdeklődéssel figyelte az ajtóban álló édesanyját.
• Azt mondta nem kell hozzá az a konzol sem, ami a kezedben van. Minden cselekvéssorozat teljesen élethű benne, és a dolgod valami túlélés.
• No, ez az! – kiáltott fel a gyerek, és arca kipirosodott a lehetőségtől.
• Honnan vannak neked ilyen barátaid?
• Véletlenül futottam össze vele ma a városban. Beszélgetni kezdtünk, és említettem neki, hogy milyen ügyes vagy ezekkel a játékokkal. Erre felragyogott az arca, és azt mondta kellene neki valaki, aki a túlélés nagymestere. Gondoltam megkérdezlek, mit szólnál hozzá, ha kipróbálhatnád ezt a játékot.
• Imádnám anya! – kiáltott a gyerek.
• A legnagyobb mestert kérdezed a túlélésről. Mehetek hozzá?
• Egy egész hétre, ha van kedved.
• Részemről rendben.
• Jó. – Réka megfordult az ajtóban, majd visszaszólt.
• Majd elfelejtettem. Van egy kikötése.
• Mi lenne az?
• A termék, amit szolgáltat, nagyon titkos. Ezért olyan helyen teszteli, amiről még te sem tudhatsz. Szóval, ha vállalod a játék kipróbálását, akkor be kell kössük a szemed, és a füledre tehetsz valami zenét, amit kedvelsz.
• Ez nagyon izgalmasan hangzik. Mikor megyünk?
• Csak, te mész. Én elkísérlek hozzá, majd egy hét múlva jelentkezem érted. Megfelel?
• Imádlak, anya.
• Tudom fiam – mosolyodott el Réka, és magára hagyta a gyereket.
• Azt is, hogy ez egy életre szóló játék lesz neked.
  …

Krisztián egy tyúk kotkodálására ébredt. A szokatlan hang összezavarta, és idő kellett neki, mire lassan elkezdte felfogni, hogy nem otthon van a szobájában. Halovány emlékei voltak még a kocsiban való utazásról. Hogy édesanyja vidáman ecsetelt egy valósághű programot, amit majd neki kell tesztelnie. Majd az egész kiesett.
Ez a szoba, amiben felébredt teljesen elütött a megszokott környezetétől. A legfeltűnőbb a csend volt, ami körülvette. A tágas térben az ágy, amiben feküdt valószínűtlenül kicsinek tűnt. A szoba berendezése puritán egyszerűségről mesélt. A tölgyfaasztal körül két szék állt, és szemben a falnál óriási ódon szekrény támaszkodott. Krisztián felült az ágyban, és ekkor vette észre a szobában sétálgató barna tyúkot. A szárnyas, észlelte lakótársát, félrebillentette a fejét, és kíváncsian nézte az embert.
Krisztián semmit sem értett. Kibújt az ágyból, és felvette kopott farmernadrágját, egy fehér pólóval, ami oda volt hajtogatva az egyik szék ülőkéjére. Gyomra hangosan mordult egyet, és a torkában fészket rakó szárazság nehézzé tette a nyelést. A fiú a szoba távolabbi felébe nézett, ahol zárt, barna ajtó mutatta a kiutat. Mikor kinyitotta az ajtót, valójában nem is tudta mire számít. Minden idegen volt. Bejárta az egész házat, és rájött, hogy a rönkház egy erdőben áll, illetve egy erdő széli tisztáson, de, hogy hol, arról fogalma sem volt. Talált egy vödröt, aminek alján némi víz csillogott. Abból végre olthatta szomját, ami már nagyon gyötörte. A szekrények ajtaját nem nyitotta ki. Hűtőt keresett, de az nem volt a kétszintes ház egyetlen szobájában sem. Felfedezett egy erkélyt az emeleten, s mikor oda kilépett, magas, erős felépítésű férfit pillantott meg, aki elmélyülten olvasott egy könyvet.

• Maga kicsoda? – kérdezte.
• Neked is jó reggelt, fiatalúr – dörmögte vissza a férfi, de nem nézett fel könyvéből.
• Ja. Jó reggelt. Anyám, hol van? Mi ez a hely?
  A férfi ekkor letette a könyvet. Az asztalon gyümölcsök mosolyogtak rá az éhes Krisztiánra, akinek összefutott a nyál a szájában.
  Kérdés nélkül leült és felkapott egy piros almát.
• Maga a számítógépes játék alkotója, ami miatt itt vagyok?
• A nevem érdekel egyáltalán fiatalember? Vagy bármi más önmagadon kívül?
  Krisztián elmosolyodott, és a férfire nézett.
• A játék érdekel.
• Rendben – dőlt hátra nádszékében a férfi.
• Nos, van egy játékom és édesanyád azt állította, hogy te tudsz nekem ebben segíteni. Ha jól tudom, túlélőnek vallod magad.
• A legjobbal beszélget.
• Mit értesz a túlélés alatt?
• Bármit. Fegyverrel, vagy a nélkül, pusztakezes harcban, bármiben képes vagyok likvidálni az ellenséget.
• Értem. Tehát azt állítod önmagadról, hogy bármilyen szorult helyzetből képes vagy kivágni magad. Lelkiismeret-furdalás nélkül kitekered az ellenség nyakát, és képes vagy a fejlődésre szintről, szintre.
• Tökéletesen – válaszolta Krisztián, és beleharapott az almába.
• Rendben van. Egy héten át tesztelheted a terméket. Amennyiben tényleg fejlődőképes vagy, és megérted a játék valódi értelmét, azt gondolom, alkalmas leszel az igazi kipróbálásához is.
• Tehát nem tesztelhetem magát a játékot?
• Kapsz egy próbaverziót. Itt, és mostantól. Ha ezen átmész, a valódi szinteken már megállod a helyed.
  Krisztián ledobta a félig megrágott almát az emeletről, és összecsapta két tenyerét.
• Mikor kezdek? Hol van a gép?
• Háromdimenziós játék tesztelését ígértem neked. Olyat, amihez konzolra sincs szükséged. A túlélés nagymesterének vallod magad, aki kiváló képességekkel rendelkezik, és megoldja a problémákat. Harcművész vagy, fegyverrel, vagy a nélkül.
  A férfi felemelkedett a székéből. Krisztiánnak csak most tűnt fel hatalmas erőtől duzzadó termete.
• A játékot elkezdted. Az első lépésre megkaptad tőlem a lehetőséget. De mostantól a magad ura leszel.
• Mi volt az első lépés? Nem értem.
  A névtelen férfi belépett a házba, majd onnan visszafordulva, szigorú arccal nézett a megszeppent kamaszra.
• Az eldobott alma volt az első bónusz pontod. És a víz, amit odabent megittál.
  Krisztián döbbenten nézett a férfi után.
• Ez megbolondult? Hé! – kiáltotta.
• Hol van a gép? Mi a játék lényege?
  De válasz nem érkezett. Krisztián felállt, és dühösen a férfi után ment. A ház hűvös levegője kijózanítóan hatott rá, és mire lement az emeletről már érezte, hogy képes lesz nem üvölteni furcsa házigazdájával.
  A férfit sehol sem találta bent, ezért kiment a tisztásra. Nem messze talált egy nyitott fészert. A férfi ott hasogatott fát éppen.
• Nézze, kezdjük elölről – szólt hozzá békülékenyen.
• Krisztián vagyok.
• Én pedig Károly – köpött a tenyerébe a férfi, és erős karjába véve a fejszét lecsapott a farönkre. A fa, forgácsot vetve kettérepedt, és széthasadt.
• Van egy tyúk a szobámban – mondta Krisztián.
• Tudom.
• Jó. De miért van ott?
• Majd, ha elég éhes leszel, megtudod.
• Ezt, hogy érti?
  Károly újabb farönköt hasított ketté.
• A túlélés nagymestere vagy nem? – kérdezte vissza, majd a felhasogatott fákat az ölébe véve elindult egy kisebb ház felé, amit Krisztián még csak most vett észre.
• Most hová megy?
• Én ott lakom – intett a fejével a férfi a kis lak felé.
• Egy héten át, míg te itt játszol.
• De, hát mit játszok? Nem láttam a házban sem gépet, sem konzolt, de még egy fali konnektort sem.
• Aha. Akkor hát mégis csak van olyan, hogy nincs áram, nemigaz?
• Na, várjon, várjon már – kiáltotta Krisztián. – Én nem ezért jöttem ide. Sőt ide se jöttem, úgy hoztak. Követelem, hogy vigyen el az anyámhoz.
  Károly megfordult, és a földre dobta a hasábokat. Olyan lendülettel indult meg a fiú felé, hogy a gyerek hátrálni kezdett ijedtében. Megbotlott egy kiálló gyökérben, és hanyatt esett. A férfi úgy magasodott fölé, mint egy óriás, aki azonnal összetapossa.
• Te itt semmit sem követelhetsz kis vakarék. Ha menni akarsz, menj. Ha maradni akarsz, maradj. Anyád kell? Amíg melletted volt és könyörgött neked, hogy vedd észre őt addig miért nem tetted? Most itt a lehetőség. Mutasd meg, hogy valóban olyan nagy ember vagy, mint amilyen sokra tartod magad. Minden eszköz a rendelkezésedre áll ebben a környezetben, hogy megélj. Én megteszem. Már húsz éve. Neked ez semmiség.
  Kezdd el a játékot!
  Károly visszament a hasábokhoz, felmarkolta őket, és magára hagyta a földön fekvő fiút. Krisztián magatehetetlenül csapott a talajra, majd felállt, és visszament a szépen, stílusosan megépített rönkház teraszára. Gyomra ismét követelte a jogait, így bement az épületbe, hogy valami ételt keressen. De sem a szekrényekben, sem a raktárban nem talált semmit. Utolsónak a szobába ment, ahol felébredt. A barna tyúk szárnyait kifeszítve rohant az asztal alá, és onnan kotkodácsolt vissza a belépő emberre.
  Krisztián az ágyra dobta magát. Fogalma sem volt róla, mit kellene tennie. A barátságtalan férfi nem sok jót ígért neki.
  Végig dőlt az ágyán, és úgy is maradt egészen estig. Majd ismét érezte, hogy éhes és szomjas. A sötétben lebotorkált az emeletről, és nagy nehezen megtalálta a vödröt, aminek az alján még volt egy kevés víz. Ivott, majd visszamászott az emeletre. Dacosan magára csapta az ajtót, és ahogy volt, az ágyba bújt. – Majd reggel – gondolta.
• Majd reggel lelépek innen a jó francba.
  Másnap reggel a tyúk kotkodálására ébredt. Az erős, érces hang úgy megijesztette, hogy szó szerint kiugrott az ágyból, és megint nem tudta hol van. Majd miután ráébredt odavicsorgott a tyúknak.
• Pá, galambom. Én innen lelépek, és neked is ezt javaslom.
  Lerobogott az emeletről, ki az udvarra, majd elfutott egészen a tisztás széléig. Ott azonban megállt. Fogalma sem volt róla merre kellene indulnia. Jobbra lefelé egy kitaposott ösvényt vett észre, és arra indult el. Az ösvény egy széles patak partjára vezette őt, aminek szélére egy a víz fölé hajló alkalmatosságot vett észre. Az egyik karjára egy vödör volt erősítve, míg a másik felére egy nagy szikla volt kötve. A kamasz rájött, hogy az alkalmi szerkezet a vízhúzást segíti. Megemelte a kart, és a szerkezet olajozottan elindult a víz fölé. Krisztián megmerítette a vödröt, majd megpróbálta kiemelni a víz alól, de a súly meghaladta az erejét. Rácsimpaszkodott a karra, de testsúlya sem volt elegendő, hogy kiemelje az elmerült vödröt a patak medréből. Lemondóan úgy hagyta az egészet, és visszament a ház elé. Az életnek semmi jelét sem látta. Hirtelen ráébredt, hogy teljesen egyedül, van. Hogy éhes, szomjas, és semmi esélye sincs arra, hogy valahogy megoldja ezeket az egyszerű problémákat.
  Egész nap a ház körül, majd bent az épületben mászkált. Minden lyukba benézett, és talált pár kekszet egy polcon. Károlynak színét sem látta egész nap.
  Esteledett. Krisztián az emeleti tornácon ülve nézte végig, ahogy a szemközti oldalon a nap vörös koronggá szelídül, majd fejest ugrik a fekete ruhát öltött erdő fáinak rengetegébe. A pillanat, ahogy minden koromsötétbe borult rémisztően hatott az éhes fiatalemberre.
• És mi lesz, ha egyszer valaki lekapcsolja az áramot? – hallotta a sötétből édesanyja hangját.
• Ugyan már anya. Te melyik bolygón élsz?
  Krisztián a feneketlen sötétben ülve meg sem mozdult. Ekkor jutott eszébe a mobiltelefonja. Nem is értette, hogyan, hogy eddig nem gondolt erre. Megkönnyebbülten vette elő a készüléket a zsebéből, és felnyitotta. A telefon éles fényt vágott a fekete valóságba, és ha lehet még tömörebb sötétséget húzott a fény határain túli éjszakába. Mohón vetette magát a képernyőre, de térerőt nem talált. Össze – vissza nyomkodta a beállításokat, de semmire sem jutott. A segélyhívó! – jutott eszébe, és már nyomta is be a megfelelő számokat, mikor a készülék villant kettőt, és kikapcsolt.
• Nem! Nem! Nem! – kiáltott csalódottan a gyerek, és megpróbálta visszakapcsolni a telefont. Eredménytelenül.
• Anya! Miért hoztál engem ide? – üvöltötte bele az éjszakába.
  Valahol a fák között valami megriadt a hangjára, és futni kezdett az avarban. Krisztián elhallgatott, és feszülten figyelt a fekete semmibe.
• Károly, maga van ott? – kérdezte félénken, de csak egy ugató válasz érkezett. A gyereknek fogalma sem volt róla miféle erdei állat adhat ilyen goromba hangot.
  Ekkor lassan, lépésről lépésre elindult befelé a koromsötét lakásba, hogy megtalálja a szobát, amiben aludt. Sokáig tartott. Mire az ágyba került, már egy nagyon fáradt, éhes, és teljesen elárvult gyerek volt csupán. Hogy magára maradt, levetkőzte minden dacos ellenállását, és meglepetésére sírva fakadt. Halk szipogása úgy hangzott a végtelen csendben, mint egy vonat zúgása a városok forgatagában.
  Másnap reggel ismét a szobájában élő tyúk keltette. Krisztián meggyötörten nézte a szárnyast, majd kikászálódott az ágyból, és a mellékhelyiséget keresve elindult kifelé. A konyhában egy kályhára lett figyelmes, amihez egy főzőlapot erősítettek. Mellette a konyhai felszerelések, lábosok, és kések. Krisztián fázósan összehúzta magán a hálóköntösét, és megállt a pult mellett. Kezébe vette a kést, majd a pisilésről megfeledkezve, késsel a kezében visszament a szobájába. A tyúk ott állt az ágya mellett, és emberi szemnek láthatatlan dolgokat szemezgetett fel a fából készült padló réseiből. Krisztián felsóhajtott. Emlékezett rá, mikor néhány barátja jókat nevetett azon, hogyan tépi ki a zombi torkát egyetlen mozdulattal. A véres jelenet izgalmas, üdítő élménnyel töltötte el az agyukat.
• Nagyon jó vagy ebben Krisz – mondta egyikük, és vállon veregette a magát oly nagyra tartó gyereket.
  A tyúk kotkodálva fordította szemét az ajtóban ácsorgó kamasz felé.
• Éhes vagyok – mondta, hogy legyen hangja valaminek a nagy csendben.
  A tyúk kotkodácsolt, és mintha megértette volna, mit mond az embergyerek, a szoba egy távolabbi pontja felé sétált. Krisztián követte a szárnyast, majd hirtelen kergetni kezdte. A tyúk hangosan káricálva menekült, Krisztián pedig űzőbe vette, s egy sarokban végül elkapta. A szerencsétlen állat erőteljes szárnycsapásokkal küzdött, és rendesen összecsipkedte Krisztián kézfejét, mire a fiúnak sikerült leszorítania. Ott ült a földön, ölében a barna tyúkkal, kezében a késsel. A tyúk felnézett rá, és halkan magyarázott neki a maga nyelvén. Krisztián a szárnyas torkához emelte a kést. Fél órával később még mindig ugyan abban a pózban ültek. A tyúk elszenderedett a meleg ölben, Krisztián pedig elmaszatolt egy könnycseppet az arcán.
• Ez nem egy rohadt számítógépes szimuláció – sóhajtott fel, és kiesett a kés a kezéből. A zajra felpillantott, és akkor meglátta a tojásokat nem messze magától.
  Életében először nevetett és sírt örömében, amiért ilyen csodával áldotta meg kényszerű lakótársa.
  Krisztián a három tojással a kezében, amit talált, lelkesen robogott le az emeletről a konyharészbe. Kis kutakodás után talált egy tepsit, amit jónak vélt a tojások elkészítéséhez, és már előre összefutott a nyál a szájában. Szombat reggel ébredt elsőre itt, és a vasárnapot teljes terjedelmében átduzzogta. Egy félig megevett almán, s pár kekszen kívül semmi más nem került a hasába mióta itt volt. A tojásrántotta elkészítésének még a módját sem ismerte, és eme hiányosság most komoly feladat elé állította. Valójában édesanyja megannyi alkalommal próbálta elmagyarázni neki, hogy mikor nem ér haza időben, hogyan készítse el a tojást, de sosem figyelt oda. Most nagyon bánta, hogy ezt elmulasztotta. Mindazonáltal annyi esze neki is volt, hogy a tojást ki kell ütni a héjából, bele a tepsibe. Ezt meg is tette, majd ujjával megpróbálta a beleütött tojáshéjat kivenni a kocsonyás állagból kevés sikerrel. Hanyag eleganciával a főzőlapra tette a tepsit, és a bekapcsoló gombot kereste. Ami nem volt.
• Hogy az a…. – kezdett átkozódni, és tüzetesen átvizsgálta a szerkezetet. Rájött, hogy a lap akkor melegszik fel, ha tüzet rak a kandallóba. Látott ott még csöveket is, amik felfelé futottak a falon át a mennyezeten, de funkciójára nem jött rá. Az egyik csővezeték a mosogató tálca felé haladt, és ott csatlakozott a csapokhoz.
• Van víz – futott át Krisztián agyán a gondolat, és megnyitotta a telepet. De abból semmi sem jött.
• Ez a pasas elmeroggyant – dünnyögött magában egyre bosszúsabban.
• Van bevezetett vize, fürdőkádja, főzőlapja, de egyik sem működik. Húsz éve nézegeti?
  Az éhes és szomjas gyerek végül feladta a meddő fejtegetést, és kiment az udvarra. Károly épp a patak felől jött felfelé, két karjában egy – egy vödör vízzel. Krisztián akaratlanul is megcsodálta a férfi vastag karjában futó ereket. Emlékezett rá, hogy Károly dühösen vált el tőle szombaton este, és mivel segítségre volt szüksége, nem kezdett el dühöngeni azon, hogy mennyire együgyű a kényszerű házigazdája.
• Jó reggelt – köszönt hangosan.
• Neked is fiatalúr – válaszolta Károly, és tovább ballagott a kis lak felé.
• Találtam három tojást – kezdte Krisztián.
• Az jó. Ha a tyúkod jól van tartva, és nem éhezik, akkor ad is neked.
  Krisztiánnak eszébe sem jutott, hogy a tyúk a szobájában lehet épp olyan éhes, mint ő maga.
• Szeretném megsütni a tojásokat, de az a főzőlap a konyhában nem működik. A víz sem folyik.
  Károly megfordult, és letette a vödröket.
• Értem. És most ezt miért mondod nekem?
• A magáé a ház. Gondoltam csak tudja mi a gond vele.
• Semmi baj azzal a rendszerrel. Csupán akkor működik, amikor fel van töltve.
• Hogy érti ezt?
• Gondolod odahaza a kényelmes lakásban, ahol anyáddal élsz, a víz ingyen folyik? A főzőlap magától adja a meleget? Tudd meg túlélés nagymestere, hogy az a víz csak akkor jön a csapból, ha édesanyád megdolgozik érte, és kifizeti a szolgáltatónak a csekkeket. Lehet, hogy számodra eddig természetes volt, hogy nyitottad a vizet és jött, vagy feltettél főni egy ételt, amit kétlek. De soha nem az. Komoly időt és energiát emészt fel, hogy te meg tudj fürödni. Ha már a fürdésnél tartunk, ez rád is férne. Idáig bűzlesz.
  Krisztián elvörösödött, de maga is érezte áporodott, savanyú szagát.
• Nincs víz a fürdőben – motyogta.
• Tegyél róla, hogy legyen.
• Hogyan? Nekem nincs pénzem. És itt meg sem vehetném.
• De megdolgozhatsz érte. A rendszer tiszta. Nézd a ház oldalában azt a magas létrát.
  Krisztián odanézett.
• Ha azon felmászol, a tetőn találsz egy nagy vizes konténert. Ha azt megtöltöd vízzel, lesz víz a lakásban is, míg el nem fogyasztod. És ha begyújtasz a kandallóba, akkor egy részét fel is melegíti. Ha ahhoz van kedved, este még egy kád vízben is pancsolhatsz. A főzőlap is így működik.
  Krisztián megértette.
• A víz ott van a patakban. A helyedben két vödörrel mennék, mint, ahogy én is teszem. Eloszlik a súly a karokban és a vállakban. Könnyebb a cipekedés. Fát találsz a fészerben. Ott a fejsze. Ma ingyen adom neked. Bónusz pont. Tudod. Mint a játékodban, ahol jár neked, ha valamit jól csinálsz.
  Károly felemelte a vödröket, és tovább ment. Krisztián csendben nézett utána. Téblábolt még egy ideig, majd lement a patakhoz. A vízhúzó szerkezet ott állt, és a vödre üresen várakozott a parton. Krisztián felemelte a kart, és a vödröt a víz fölé lódította, majd leengedte a kart, hogy a vödör elmerüljön. Azonban ma sem tudta a víz fölé emelni. Ránehezedett, majd testét forgatva elindította a vödröt kifelé a part felé. Mikor a vödör megközelítette a sekély széleket, elengedte a kart, és a vödörért ugrott. Mire odaért a vödör oldalra dőlt, és tartalmának fele elveszett. A kamasz dühösen rángatta partra a rögzített vödröt, és fejét beledugva hosszasan ivott. A friss, tiszta víz még soha életében nem esett neki ennyire jól. Újra a víz fölé emelte az alkalmatosságot, és ezúttal vigyázott, hogy a vödör ne merüljön el túl mélyre. Így sikerült kiemelnie, és a partra forgatnia. Hatalmas öröm áradt szét benne. Majd ráébredt, hogy nincs mibe átöntse a vizet, ezért visszament a házba. Levitte a két vödröt, és elkezdte fáradságos munkáját. A két vödör víz majdnem leszakította a vállát, mikor felemelte őket. Kacsázva indult fel a lejtőn, egészen félútig bírta, majd kénytelen volt letenni nehéz terhét, mert a vödrök fülei majdnem kiszakították az ujjait. Rettentően éhes volt, és még egyetlen vödör víz sem került fel a tartályba. Újra nekiveselkedett, és eljutott a magas létra aljába. Egyik vödrét kézbe fogva megpróbált felmászni vele a létrán, de az öreg szerkezet akkorát reccsent, hogy megijedt, kettétörik.
• Mi a jó francot csinálok én itt? – kérdezte magától. Dühösen letette a vödröt, és már azon gondolkodott, hogy ismét Károlyért szalad, mikor tekintete megakadt egy a létra mellett felhúzott kötélen, aminek az aljára kampót erősített valaki. Rájött, hogyan juttatja fel a vizet a magasba. Felmászott a tetőre, de előtte a kampót beleakasztotta a vödör fülébe. Majd odafent jól megtámaszkodott, és elkezdte felhúzni az első vödör vizet.
  Két órával később a hatodik vödör víz is felkerült a tetőre, de Krisztiánnak egyszerűen nem maradt ereje felemelni, és a tartályba önteni. Lenézett az aljába, és elszontyolodva beletúrt fekete hajába. Két és fél napja nem evett már. Karja, háta sajgott a szokatlan megerőltetéstől.
• Ez még arra sem elég, hogy megnedvesítse a kádat.
  Lemászott. Elindult, de támolygott az éhségtől. Ahogy elhaladt a ház terasza alatt, meglátta a megbarnult, félig rágott almát a fűben. Úgy vetette magát a falatra, mint egy ragadozó. Kicsit megtisztogatta a rajta mászkáló hangyáktól, és már falta is. Úgy érezte, még életében nem evett ilyen finomat. Erőre kapva indult a patak partja felé, mikor figyelmét Károly vonta magára. A férfi egy táborozóhelynél foglalatoskodott, és tüzet rakott. Valamit főzni fog – gondolta, és már a gondolatra is összefutott a nyál a szájában. Hirtelen eszébe jutott a három tojás. Meg sem tudom sütni őket, mert…
• Tüzet kellett volna raknom basszus.
  Krisztián ott tartott, hogy elbőgi magát. Most akkor vizet hordjon, vagy tüzet rakjon? Míg elindult a fészer felé, rájött arra is, hogy nem tudja, hogyan kell tüzet rakni. Megkérdezhetné Károlyt, de biztosan azt válaszolná, hogy milyen egyszerű a központi fűtéses lakásban, csak tekerek egyet a gombon. S milyen igaza lenne – sóhajtott fel a gyerek, majd leemelt egy tuskót és ráhelyezte a másik tetejére, ahogy tegnap látta Károlytól. A fejsze nyele sértette a tenyerét. Felemelte a feje fölé, és rávágott a tuskóra. A fejsze visszapattant róla, és majdnem leverte a lábáról. Újra ütött, s ezúttal az éle mélyen a fába harapott. Rángatta, de a fejsze makacsul benne ragadt a fában. Kétségbeesetten nézett fel, mikor meglátta, hogy Károly ott áll a nyitott ajtóban, s őt figyeli.
• Segítsek?
  Krisztián ellökte magától a fejsze nyelét.
• Oké. Oké, értem – sikoltotta hirtelen.
• Éhes vagyok. Büdös is. Nem tudok se fát vágni, se főzni, még egy nyamvadt tyúkot sem voltam képes megölni. Hiába éhezek.
• Hát nem te vagy a zombi vadász, aki fél kézzel tépi ki az élőholtak gigáját?
• Hagyjon – legyintett Krisztián lemondóan – Nem én vagyok.
• Akkor ki vagy te?
  Krisztián ismét felnézett az erős férfira. A kérdés összezavarta. Két napja még tökéletesen tisztában volt azzal, hogy kicsoda. Ő egy igazi játékmester, akinek hajbókolnak az ismerősei, aki mindent könnyen megold, minden akadályt legyűr, és nincs szüksége senki segítségére. De most, ahogy ott állt a tavaszi erdő füvén, és ezúttal kizárólag rajta múlott, hogy eszik – e aznap vagy sem, fürdik – e aznap vagy sem, már fogalma sem volt róla, hogy kicsoda.
• Nem….én azt hiszem, nem tudom, ki vagyok – mondta csendesen, és lehajtotta a fejét.
  Károly felemelte a fejszét, és megfordítva azt a hátsó lapjával ütött oda a tuskóra. A beékelődött fa tovább hasadt, és kettérepedve szétvált.
• Így csináld. Elsőre kicsiket vágj, hogy a tűz hamar rákapjon. Majd aztán tegyél rá nagyobb hasábokat. Az sokáig ég. Messze még az este. Ha ügyes vagy, lesz vized is.
  Krisztián komoran bólintott, de nem hitte, hogy képes lesz véghez vinni, a játék alap szintjét.
  Esteledett. Krisztián éhesen, és holt fáradtan mászott le a létráról. Utolsó vödrével a kezében betámolygott a házba, ahol a tüze már órák óta leégett. Nagyon nehezen gyújtotta meg, de a vízhordás közepette elfelejtett vigyázni rá. Pedig hatalmas érték lett volna. A három tojás megzápulva büdösödött a hideg főzőlapon. Eszébe jutott, hogy a tyúk, lehet már éhen halt. A saját szaga is rettentően zavarta. A ház némán, üresen kongott. Nem volt benne az a tiszta élet, amit odahaza érzett, mikor édesanyja ki – be rohangált, és beszélgetni próbált vele. Ó, Hogy hiányzik neki egy jó beszélgetés. Letottyant egy székre. Az ablakon túl lassan leereszkedett az éjszaka. Károly tüze olyan fényt, és meleget árasztott, ami ragyogó gyémántként világította be a kis tisztást. Krisztián orrát ekkor főtt étel fenséges illata érte el. Gyomra görcsbe rándult, és hatalmasat kordult. Kilopódzott az udvarra. Károly ott guggolt a tűz mellett, és egy fakanállal belekevert a bográcsba. Cserzett arcáról visszavetült a tűz fénye. Krisztián közelebb ment.
• Gyere ide fiatalúr – szólt erős hangján Károly, és maga mögé intett.
• Észrevett.
• Nem volt nehéz. A szagod elárult.
  Krisztián elszégyellte magát.
• Elaludt a tüzem.
• Tudom. De meg kell értened, hogy a dolgok nem működnek, ha nem figyelünk oda rájuk.
• Nem tudtam annyi mindenre figyelni. Képtelenség.
• A játékodban, ami előtt egész nap ülsz mégis megy. Ha nem menne, nem érnéd el a következő szintet, nem így van?
  A gyerek nem szólt vissza.
• Mikor édesanyád munkába megy, majd onnan hazaér, szerinted egy nap hányféle elintéznivaló dolog jár a fejében?
• Fogalmam sincs – suttogta, és leült szemben a férfival, remélve, hogy a szaga nem olyan elviselhetetlen.
• Rengeteg minden. Bevásárló lista. Kifogyó élelmiszerek, munka, reggeli, ebéd, vacsora, takarítás. A hozzávaló eszközök. Posta, lejárathoz közeli csekkek. Minden, amitől egy háztartás működik, és te gondtalanul élhetsz benne.
• S mind – e közben ott vagy te, aki semmiben sem vagy a segítségére, mert azt hiszed önnön fontosságod, mindenek felett való.
  Krisztián nem szólt. Első alkalommal érezte, hogy a mogorva embernek ott a tűz másik oldalán igaza van. Testében ott érezte az egésznapi munka fáradalmait, de nem volt elég gondoskodó, és éhes maradt.
• Tudod, ma sokat nőttél a szememben – hallotta meg Károly hangját, és mikor felfogta annak értelmét, hihetetlen öröm járta át a lelkét.
• Tényleg? – kérdezte.
• Nem adtad fel. Húztad a vizet, vitted, és addig dolgoztál, míg rájöttél, hogyan juttasd fel a tartályba.
• Mit érek vele, ha hideg maradt, és a vacsora is elmaradt.
• Sokat – válaszolta Károly.
• Holnap már nem lesz gondod a vízre. Elég tüzet raknod, és ha figyelsz rá, estére mindened meglesz.
• Megzápultak a tojások.
  Károly jókedvűen felkacagott.
• Ma velem vacsorázhatsz fiatalúr. Meghívlak rá, ez a bónusz pontod.
• Hagyjuk ezt a bónusz dolgot.
• Miért mondod? Nem az élet játékát teszteled éppen?
  Krisztián elfogadta a felé nyújtott kanalat, és a tányért. Meg sem kérdezte mit eszik. Azonnal a szájába vette az ételt. Olyan élményben volt része abban a pillanatban, hogy sírva fakadt. Károly nem vigasztalta. Némán nézte a gyereket, és magában adott még egy pontot a fejlődésére. Kis idő múlva a kamasz összeszedte magát, és csendben elfogyasztotta a vacsorát.
• Miért él ilyen távol mindentől? – kérdezte.
  Károly bicskájával egy szobrot farigcsált. A tűz fényében olyan volt az egész lénye, mintha egy mesekönyvből lépett volna ki az élet színpadára.
• Meguntam az emberek viselkedését. A sok kirakatot, amiben élnek. Hogy önző módon mindent a maguk javára fordítanak, hogy hazudják a szeretet szó valódi fogalmát. Te szereted az édesanyádat?
• Napról napra jobban – válaszolta Krisztián.
• Jó válasz. Tán még időben vagy, hogy ezt megértesd vele is. Hogy tiszteld a munkáját, és azt a sok törődést, amit érted tesz.
• Honnan ismeri az édesanyámat?
  Károly titokzatosan elmosolyodott, de válasz helyett csak a tüzet piszkálta meg.
• Eredj az ágyadba fiatalúr. Holnap is lesz egy nap.
  Krisztián korán ébredt. Az előző esti vacsora energiával, élettel töltötte fel. Első gondolata a tyúk volt. A szárnyas ott gubbasztott az asztal alatt, és láthatólag nem ébredt fel. Krisztián óvatosan megközelítette, majd hirtelen elkapta. A tyúk felriadt, és kotkodálni kezdett, de Krisztián ezúttal tudta, hogyan fogja magához a méltatlankodó tojásrakót.
• Gyere. Ma te is ehetsz kedvedre, mert másképp nem adsz nekem tojásokat. A tyúkot levitte az emeletről, és a tisztáson szabadjára engedte. A szerencsétlen állat, mikor rájött, hogy mekkora szerencséje van, körbe rohangálta az udvart, és teli tüdőből kotkodált. Krisztián pedig felnevetett, és a házi állattal együtt örült. Majd mikor rajtakapta magát, elgondolkodva elindult a fészerhez, ahol várt rá a fejsze. Még soha életében nem örült más örömének. Kiváltképp nem egy barna tyúk szabadságának.
  Összehasogatta a fát, és bevitte a kandallóhoz. Vagy egy órán át próbált szikrát csiholni a kis fémrúdból, mikor végre láng lobbant a száraz füvön, és a füstje az arcába szállt.
  Eltökélte magában, hogy ezen az estén végre megfürdik, és alaposan kimossa a ruháit is.
  Ruhát fogok mosni – villant át az agyán ismét egy olyan gondolat, ami sosem jutott volna eszébe odahaza, ahol édesanyja mindent megcsinált helyette. Megint éhes volt, de előbb a tűzzel kellett foglalatoskodnia. Mikor a tűz elég erős lett, Krisztián jól megpakolta a kandallót. Most már tudta, hogy órákra felszabadulhat, mert a vastag fa egy jó ideig ki fog tartani. Az udvarra ment, mikor meglátta Károlyt. A férfi vállán egy nyílpuska lógott. Krisztián meglepetten sietett Károly felé.
• Jó reggelt – köszöntötte – Az ott egy nyílpuska?
• Jó reggelt fiatalúr. Látom, jön a füst a kéményből. Sikerült begyújtani.
• Nem volt egyszerű, de megoldottam, igen. Van pár órám most. Esetleg…
• Esetleg? – kérdezett vissza Károly, és markáns arcán átfutott egy mosoly.
• Vadászni megy?
• Nem zombira, de igen.
• Elkísérhetem?
• Hát a szagod sokban fog minket hátráltatni, de egy fácánra talán rábukkanunk.
• Már készül a meleg víz. Estére megfürdök, és a ruháimat is kimosom.
• Mivel? – tette fel a kézenfekvő kérdést Károly, és elindult be az erdőbe. Krisztián megdöbbent a kérdés egyszerűségén. Nincs neki se szappanja, se mosószere. Némán baktatott a férfi után.
  Az erdő erős, hatalmas tölgyfákból állt. A széles törzsek közt zsenge fű nőtt, a fák koronája pedig halványzöld köntöst vett magára. Ahogy a meleg nap fénye áthatolt az ágak között, sárga fénylándzsákat helyezett a levegőre. Krisztián, ahogy a vadászt követte azon kapta magát, hogy elámul a természet színeitől. Az előtte haladó Károly olyan természetességgel mozgott ebben a világban, mint ő odahaza réglátott szobájában. Vagy a számítógép virtuális valóságában. Majd a férfi lépései lelassultak, térde kissé megrogyott. Krisztián egyszerűen csak tudta, hogy a vadász becserkészi az áldozatát. Rettentő izgalom lett úrrá rajta. Maga is utánozni kezdte az öreget, és vérében ugyan az az adrenalin bugyogott fel, mint amit játék közben érzett, mikor harcolnia kellett valami ellen. Ez azonban más volt. Itt érezte a szél járását a bőrén. Szagok tolultak bele az orrába, és az erdő hangjai teljesen elvarázsolták. Ezerszer jobb érzés volt, mint a városi szobában a fejhallgató alatt. Itt érezte, hogy él. A vére a vénáiban száguldott, szívének erőteljes lüktetése majd kilökte a mellkasát. Károly leemelte a válláról az erősnek látszó fegyvert. Mintha ő maga húzta volna fel az ideget, bár azt sejtette, hogy meg sem bírta volna mozdítani a huzalfeszes kötelet. A nyíl is a helyére került. Károly felemelte a nyílpuskát, és széles vállgödrébe helyezte. Krisztián levegőt, sem mert venni. Fogalma sem volt róla mit lát a vadász. Nem tudta mire céloz. A fegyver végül pattant egyet. A nyíl hihetetlen gyorsasággal röppent ki. Valami fellármázta a környéket, a magasba repült, majd onnan az avarba esett.
• No, menj. Hozd ide a zsákmányt – dörmögte Károly, és visszatette a számszeríjat a vállára. Krisztián odaszaladt a már döglött szárnyashoz, és óvatosan felemelte. A nyíl keresztülhatolt a testén. Esélye sem volt.
• Ez…Ez valami hihetetlen! – kiáltott fel a gyerek, és visszament a magas férfihoz.
• Ugyan. Cseppet sem volt nehezebb, mint a számítógépes játékodon kinyírni bárkit, aki ellenségnek nevezhető.
• Én…izé. – kezdte Krisztián, majd letette a földre a madarat, és felnézett az öregre.
• Tegnap, de lehet, hogy tegnapelőtt, megpróbáltam megölni a tyúkot a szobámban.
• Nem sikerült – fejezte be a mondatot Károly, és egyetlen rántással kitépte a vesszőt a madárból.
• Ez egy fácánkakas volt. Még a Britek telepítették be Európába vadászat céljából. Azóta elszaporodott Európa minden országában . Vadászata egész évben megengedett. És nagyon finom a húsa is.
  Felvette a zsákmányt a földről, és az övére tűzte.
• Menjünk. Kell még pár, hogy jó leves legyen belőle.
  Délutánra még négy madár került a táborozó hely mellé. Krisztián sok fát tett a lakás tüzére, majd visszament, hogy segítsen Károlynak. A férfi szakértő mozdulatokkal szabadult meg a madár felesleges dolgaitól, és Krisztián megpróbálta követni őt. Rendkívül élvezte, hogy olyasmit cselekszik, ami majd élelemmel, és energiával látja el. Károly közben beszélt hozzá.
• Az élet alaptörvényein mész át a napokban. Megtanultál éhezni. Szomjazni. Ráébredtél mekkora kincs, egy alma. Azt gondolom, mostantól már semmit sem fogsz simán elhajítani, mert megtanultad tisztelni az ételt.
• Maga látta, hogy megeszem az almát a földről?
• Öreg vagyok. De, nem vak. Tudtam, hogy meg fogod találni azt az almát. Ezért mondtam neked az első nap, hogy bónusz volt. A játékod én terveztem. Emlékszel?
• De, honnan tudta?
• Kétféle ember van – magyarázta Károly, és a bográcsba öntötte a fácán ehető részeit. Megkeverte, és paprikát szeletelt hozzá.
• Az egyik sohasem fog átlátni a saját egoitásán. Minden segítő szándékot ellenséges gondolatnak fog vélni, és inkább beledöglik, de nem lesz hajlandó megérteni, hogy mindennek oka van. A földön nincsenek véletlenek. Ami veled megtörténik, nem feltétlenül jelenti azt, hogy rólad szól. Lehetséges, hogy egyes cselekedeteid csak évek múlva nyernek értelmet, és te emlékezni fogsz arra, hogy az miért történhetett úgy.
  Van, aki soha nem tanul a hibáiból. Én ezeket az embereket nevezem hörcsögnek a magam módján. Tekerik a kereket, soha nem érnek a végére, de teljes hittel csinálják a semmit.
  Majd ott vannak azok, akik megértik a tanítás lényegét. Akik felfogják, hogy amint leteszik a vágyaik kielégítésére használt egójukat, máris szabadabbak lesznek. Neked ma reggel fiatalúr, örömet okozott a lelkedben egy tyúk szabaddá tétele. Ugye milyen fantasztikus volt? A magad akaratából életre engedtél egy állatot, aki beszéd helyett a cselekedetével fejezte ki háláját feléd. Mond csak, hány gigabájtnyi játék lejátszásában éltél át ehhez hasonló élményt?
• Még sohasem – válaszolta Krisztián, és szeme könnybe lábadt, mert kezdte megérteni ittlétének értelmét.
• Ma, ismét nagyot nőttél a szememben – Szólt váratlanul Károly.
  Krisztián a kezébe vette a fakanalat, és megkeverte a rotyogó ételt.
• Mit tettem, ami kiváltotta elismerését?
• Odafigyeltél. Nem felejtetted el a tüzed. És odakint az erdőben tisztelettel adóztál Gaiának.
• Ho…honnan tud Gaiáról? – hökkent meg a kamasz, és kezében megállt a fakanál.
• Ismered a szót?
• Magát a jelentését is. De, honnan tudja, hogy….
• Neked mit mond a név?
• Jesszusom, hát magát a föld szellemét hívják így. A Final Fantasy a legjobb videojáték volt, amivel valaha is játszottam.
• Akkor a megalkotójának volt némi tapasztalata róla.
• Gaia maga a föld. A tökéletes energia, ami képes szimbiózisban élni a rajta lakó életformákkal. Azok, akik érzékenyek rá, olyan titkokba merülhetnek el, amik magának Gaiának a lelkét tükrözik …..vissza…. – Krisztián beszéde hirtelen lelassult, ahogy felfigyelt a saját szavainak értelmére.
• Atya úr isten – nyögte a gyerek, és tekintetével megkereste az öregét. Károly a tűz másik oldaláról csak némán bólintott. Krisztián megszédült. Épp benne volt a legtisztább spirituális mannában, ami létezhetett. Körülötte az élettől zsongó erdő sötétje vetett árnyékot a tábortűz fényében. Az apró szikrák kis szentjánosbogarakként keringtek a levegőben. A tűz felett a kondérban a föld ajándéka főtt, és a fiú, testében érezte a nap tevékeny, értelemtől gazdag pulzáló létét. Ezen az estén nem vágyott a nagyváros zajára. Mérhetetlen nyugalom szállta meg. A világ legtökéletesebb helyén ülhetett egy olyan ember társaságában, akit most már rettentően tisztelt tudása, és bölcsessége miatt.
  Károly kis idő múlva felöntötte a bográcsot, és megemelte az üres vödröt, de Krisztián azonnal felpattant.
• Majd én. Ha szabad.
  Az öreg átadta a vödröt ifjú tanítványának, és nézte hogyan válik köddé a gyerek a tűz fényén túl terjengő fekete éjszakában.

Krisztián ezen az éjjelen egy kád, forró vízben merült el, és gondolatai olyan fényesen ragyogtak a fejében, mint még soha annak előtte.
Másnap megtanulta, hogyan kell bánni rendesen a gémeskúttal, aminek addig a nevét sem tudta. Célba lőtt a nyílpuskával. Csütörtökre újra töltötte a vizes tartályt. Tenyerén vízhólyagok keletkeztek, és izomláz gyötörte, de panasz nélkül tűrte el, mert tudta, jó munkájának mellékhatása csupán.
Péntek este magányosan ült ideiglenes házának teraszán. Kis olaj lámpája halovány fényt adott a helynek. Krisztián a fényen túli sötét éjszakába nézett. Egy olyan kamasz ült ott aznap, aki alig hasonlított a dacos, csak önmagával foglalkozó gyerekre. Egy hét alatt úgy érezte teljesen megfordult a világ. Célja lett az életének, és tervei születtek. Károly állhatatos tanításai nyomán a semmirekellő kamaszból olyan ember kezdett el megszületni, akire még ő maga is idegenül tekintett. Ma már élvezte az estét. Köszöntötte azt, és a neszezések sem zavarták, mint korábban. Ha jobban fülelt, még a barna tyúkot is hallotta, ahogy a szobájában, az asztal alatt szendereg. A hálás jószág mindennap megáldotta őt tojással, és ma már semmi gondot nem okozott annak elkészítése. Tudta, hogy holnap megérkezik az anyja. Elmosolyodott a gondolatra, mikor napközben, míg Károly erős csomók kötésére tanította, végre válaszolt a kérdésére.

• Hogy honnan ismerem anyádat? – kérdezett vissza, és megrántotta a kettős csomót a kezében. Széles, ráncokkal teli arcán egészséges mosoly terült szét.
• Valamikor ő maga is megmászta azt a létrát a ház oldalában.
  Felnevetett, és Krisztián vele nevetett. Az ég, kék volt. Az erdő gyönyörű. Krisztián pedig soha nem volt szabadabb, mint abban a pillanatban.

Két héttel később, mikor Réka hazaért, makulátlan tisztaságot találta odahaza. Az asztalon azonban ezen a napon teríték várta, és egy gazdagon elkészített vacsora illata ingerelte érzékeit.

• Hát, ez? – kérdezte Krisztiánt, de a gyerek nem válaszolt, csak némán kihúzott egy széket édesanyjának.
  Réka kissé megrészegülve ült le. Váratlanul érte az udvarias gesztus. No, nem mintha nem élvezte volna Krisztián fejlődését. De a mai este más volt.
• Valami történt? – kérdezte, és kezébe vette a villát. Mennyei vacsora volt. Fogalma sem volt róla, hogy Krisztián hogyan tanult meg főzni. Azt sem tudta, hogy Károly az utolsó együtt töltött estén megmutatta az akkor már igen érdeklődő gyereknek egyik titkos receptjét.
• Anya – kezdte a kamasz, és letette a kést a kezéből. Kicsit kereste a szavakat, míg Réka szeme a kétszeresére nőtt kíváncsiságában.
• Végtelenül hálás vagyok neked a tavaszi szünetért. Megtaláltad a módját, hogyan lehetek a világ legszerencsésebb fiúgyermeke. Bár eleinte utáltalak, és gyűlöltelek érte. Ma már csak köszönömöt mondhatok neked. Szeretném valamivel meghálálni ezt.
• Mire gondolsz? – kérdezte a nő.
• Életed álma volt egy kertes családi ház valahol a város szélén. Arra kérlek, ha megtehetjük. Költözzünk el.
• Jaj, fiam. Az nem olyan egyszerű. Egy családi házhoz férfi kell, aki elvégzi a munkákat is benne.
• Igen. Így van. – Felelte Krisztián, és felállt székéből.
• Ha elfogadod, akkor itt vagyok én, férfinak. Mindent megteszek, hogy megoldjam a problémákat. S ha nem megy, akkor van hova mennem, megkérdezni, hogyan tovább.
  Réka könnyes szemmel állt fel fia elé, és felnézett a magas kamaszra.
• Nagyon büszke vagyok rád, fiam.
• Én nem különben rád, édesanyám. Fantasztikus ember lett belőled, pedig te is csak egy vödör víz felhúzásával kezdted.
  Erre mindketten felnevettek.
  Távol tőlük, egy csendes erdőben pedig egy fiatal lány ébredt fel egy barna tyúk kotkodálására egy különös szobában…

A szeretet nélküli felelősség figyelmetlen,

A szeretet nélküli igazság kemény,

A szeretet nélküli okosság gőgös,

A szeretet nélküli barátság hűvös,

A szeretet nélküli rend kicsinyes,

A szeretet nélküli hatalom kíméletlen,

A szeretet nélküli birtoklás fösvény,

A szeretet nélküli adakozás képmutató,

A szeretet nélküli vallásosság bigott,

A szeretet nélküli hit vakbuzgó,

A szeretet nélküli remény fanatikus,

A szeretet nélküli élet értelmetlen.

A szeretetben élők mélyre látnak,

a reménységben élők messze látnak,

a hitben élők mindent másképp látnak.

(Barsi Balázs)

Kun Magdolna: A világ

Ha minden ember igaz volna

A világ sem arról szólna

Hogy te jobb vagy én jobb vagyok

Te mit hagysz és én mit hagyok

Ha mindenki a jót becsülné

Az igazat nem kerülné

A világ is egy jobb hely volna

Soha senki nem búsulna.

Reményik Sándor: Amit az élettől akarok

Remélni jót , és alkotni szépet

Boldognak látni minden népet

Megetetni az összes éhezőt

Virággal ültetni be tar mezőt

És meglocsolni a sivatagot

Ez – mit az élettől akarok

Békében nevelni sok gyermeket

S ne legyen rémisztő a rengeteg

Fény gyúljon fel az agyakban

S az ember ne éljen akaratlan

Csak az örömök legyenek nagyok

Ez – mit az élettől akarok

Emlékezni arra mi régen volt

Becsülve tisztelni az öregkort

Mert tapasztalás tanít jövőt

És erős oltalmazhat serdülőt

Hogy városokat ne fedjen el homok

Ez – mit az élettől akarok

A vérnek legyen végre értéke

S nem kérdezve, hogy kérték-e

Csak adni, magadból őszintén

Hogy kísérjen a tudás, a fény

S a gyermekek legyenek boldogok

Ez – mit az élettől akarok

Kérem, legyen mindennap ünnep

Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek

Legyen hit, megértés, szeretet, béke

Hisz az életnek van valódi értéke

Így büszke lehetek, hogy ember vagyok

Ez – mit az élettől akarok

Benedek Elek – Dal a szeretetről

Hol ringott bölcsőd: palotában,
Vagy kis kunyhóban, sose kérdem,
Itt vagy ott, egy az valójában,
Ez nem szégyen, az meg nem érdem.
Más, amit kérdek tőled, gyermek,
Nézz a szemembe s úgy felelj meg:
Van-e szívedben szeretet?
Köztünk barátság így lehet.

.

Igaz szívvel ha tudsz szeretni,
Jöhetsz velem kéz-kézbe térve,
Csöpp szeretetért én tengernyi
Szeretetet adok cserébe.
Nincs gyűlölség, ahol én járok,
Be van temetve minden árok,
Mely embert s embert valaha
Egymástól elválaszt vala.

.

Ahol én járok, gazdag ember
Nincs, ámde szegényt sem találtok;
Kedve és tudás kit hova rendel,
Ott dolgozik, s nem hallasz átkot.
Erős a gyengét gyámolítja,
Senki a másét nem áhítja:
Kinek munkán a tenyere,
Mindég puha a kenyere.

.

Ahol én járok, teste, lelke
Tiszta öregnek s ifjú népnek;
Nagy és kicsiny versenyre kelve
Munkára minden jónak s szépnek.
Gyűlölség szennyét kisöpörvén,
Szeretet itt a legfőbb törvény:
Egyetlen lánc, mely megmaradt –
Nyomán egy csöpp vér sem fakadt.

.

Szeretet lánca! Kössed egybe
Szívét nagyoknak s gyermekeknek!
Gyűlölség! Légy úgy eltemetve,
Hírét se halljuk létednek!
Ez országnak minden lakója
Egymást szeresse, védje, ójja:
Naggyá ország csak így lehet –
– Csudát művel a Szeretet.

Egy himnusz az élethez

lassan meghal az,

aki soha nem megy útra,

aki nem olvas,

aki nem hallgat zenét,

aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát

lassan meghal az,

aki elvesztette önszeretetét,

aki nem fogadja más segítségét

lassan szokásainak rabja lett,

aki mindig ugyanazt az utat járja,

aki soha nem változtat támaszpontot,

aki nem meri öltözete színét cserélni

vagy soha sem beszél ismeretlenekkel

lassan meghal az,

aki elkerüli a szenvedélyt

és az izgalom örvénylését,

amely a szeme fényét gyújtja

és gyógyítja a szív sebeit

lassan meghal az,

aki nem tudja célpontját változtatni

mikor boldogtalan

a munkában, vagy szerelmében,

aki nem mer veszélyt vállalni

az álmai megvalósítására,

élj most!

légy merész ma!

cselekedj mindjárt!

Ne hagyd magad lassan meghalni!

Ne vond magadtól meg a boldogságot!

– Pablo Neruda –

(Somlyó György fordítása)

„A Kárpátok alatt, ahol apáim éltek,

rendelj ki nekem is egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy elférjek én s a béke.

Nézzen az ablakom patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta jusson egy szál virág

s láthassam, amint Téged dicsér egy új világ…

Uram, ki fönt az égben lakozol fényességben,

hallgasd meg kegyesen, hallgasd meg könyörgésem.”

Wass Albert

Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt. De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak.

Wass Albert

Az utolsó tánc

Lassan-lassan kialszik életünknek lángja,

csak fojtogató füst lesz, mi megmarad utána,

és végtelen könnytenger, vérfolyó, és romok,

melyek alatt ott pihennek a vétlen áldozatok.

Ez az utolsó táncunk, hát ébredj végre ember,

önnön családodért, vagy gyermekedért állj fel,

és küzdjél meg értük, és küzd meg magadért is,

még akkor is, ha utad démonok kísértik.

Mert csak egy élet van, és nincs egy újabb másik,

amiben megsebzett jövődnek gyógyulása látszik,

hisz már mindenünk elveszett, mi elhitette vélünk,

hogy egy emberibb világba fut bele a léptünk.

Kun Magdolna

„Kell, hogy az embernek megadassék a képesség a szép felismerésére, a gyönyörűségre. Ezt elérheti, ha tisztán vannak tartva az érzései, ha szerényebben, kevesebb munkával megél s ráér a pihenésre s a pihenésben a bölcseletre, az isteni természet ismeretére. Ebben a kialakulásban él a mai ember, keresi az igazat, a szépet s önmagát... Keresi önmagát és az Istenbe vetett bizalmát. Az Isten megközelítésére feltétlenül szükséges, hogy az embernek tiszta legyen az érzése, befolyástalan a gondolatmenete.”

(Csontváry Kosztka Tivadar)

„Nehéz idők jönnek (…) bizony nehéz idők.

(…)Ott rejlik a baj, hogy akik kard élének ,s

faltörő kosnak használják Isten nevét,azok

nem Isten igazságát keresik, hanem a maguk

galád önzését szolgálva megbújnak a neve

mögé, hogy elrabolhassák azt ,ami a másé,

s legyilkolhassák a védekezöket,mint Isten

elenségeit.,,

Wass Albert

” Zűrzavar ma földön.

Istentelen lopás, csalás.

De akik ezt ránk hozták :

azok számára nincs maradás!

Gonosz a gonoszság bére,

ki szemetet vet: gazt arat.

Elpusztul mind aki hitvány,

csak a becsületes marad.

Mert a derék embert Isten őrzi

s Ő bünteti a bűnösöket!

Bár Isten malma lassan őröl,

de felőrli a szemetet!”

Wass Albert: Vigasztaló levél, magyarok földjére/részlet/

Mit remélsz?

Esik eső, sír az ég,
Vele sír a magyar nép.
Siratja a hazáját,
Mint vőlegény a babáját.
De a kufár vígan él,
Míg a magyar enni kér.
Hazugságban meddig élsz?
Árva magyar, mit remélsz?
Mit remélsz?

Őseink szent országa
Most idegenek prédája.
Kisüt egyszer még a Nap,
Isten Szent Ege alatt.
Ha testvér testvérre talál,
Nem arat majd a halál.
Magyar testvér, miért félsz?
Tolvajoktól mit remélsz?
Mit remélsz?

Ó.J.

Lackfi János : Mit kíván a magyar nemzet?

Olyan hazát, hol nem ugyanazt ismétli mindig a gramofon,

Olyan hazát, hol nem löknek a sínek közé a peronon,

Olyan hazát, hol az árvalányhaj s az árvalány is védett növény,

Olyan hazát, hol a keserű nem sors, hanem stampi tömény,

Olyan hazát, hol a legkisebb is számít, nem csak a legnagyobb,

Olyan hazát, hol nem agóniát jelent, hogy „köszi, megvagyok”

Olyan hazát, hol zsebről zsebre nem jár a nesze meg hoci,

Olyan hazát, hol összejön néha kis pénzből is a nagy foci,

Olyan hazát, hol nagykapu mellett nincs mindig okos kiskapu,

Olyan hazát, hol híd alatt nem tengődik más, csak lapu,

Olyan hazát, hol nem menő a fogjuk meg és vigyétek,

Olyan hazát, hol hősi halálnál azért jobb pálya az élet.

Aranyosi Ervin: Nincsen szükség háborúra!

Nincsen szükség háborúra,
hogy a világ szebb legyen,
s nem kell, hogy az egyik ember
a másiktól elvegyen!
Nincs szükség felhalmozásra,
– a gazdagság mennyit ér? –
míg közben egy embertársnak
nem jut egy falat kenyér!

Nincsen szükség hatalomra,
békében is élhetnénk,
egyszerűen learatnánk
a jót, amit elvetnénk!
Nem okoznánk bánatot
és a szeretet vezetne,
ez a világ végre békés
és csodás hely lehetne!

Nincsen szükség háborúra,
nem kellenek fegyverek!
Engedjék meg, hogy én végre,
világommal egy legyek!
Hadd tiszteljem embertársam,
hadd élhessek boldogan,
Béke lesz, ha a szívünkben
a szeretet megfogan!

Aranyosi Ervin © 2023-09-03.

Wass Albert: A bujdosó imája

Uram, ki fönt az égben

lakozol fényességben,

gyújtsd föl szent tüzedet

az emberek szívében.

Az emberek agyára

áraszd el bölcsességed.

Értsék meg valahára

mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,

mely ajtódig vezet.

De előre csak a jó visz,

a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember

képedre alkotott!

Utálja meg már egyszer

mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért

ne törje magát senki.

Igyekezzék helyettök

jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.

Derűt és békességet.

Mit el nem fúj az orkán

s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből

mindent, mit föltalált:

vedd ki Uram kezéből

a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját

váltsad föl virradatra.

Az emberi világot

szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első

a szeretet legyen.

Üljön jóindulat

a kormányszékeken.

Az igazság előtt

hajoljon meg a fegyver

s élhessen szabadon

e földön minden ember.

És legyen egy akol.

És egy legyen a pásztor.

Növelj pásztorbotot

virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen

elrendeztél eképpen:

a népek közt, Uram,

nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek

a szenvedéssel méred,

úgy egynek sincsen annyi

szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is

őt verte ostorod.

Sok súlyos nagy keresztet

szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte

mindég a Golgotára

s jótettének soha,

csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet

a Kárpátok között!

Sehol még földet annyi

könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes

nagy álom nem fakadt

s árvábbak prófétáid

sehol nem voltak.

Sehol annyi virág

és sehol annyi bánat.

Szeresd jobban, Uram,

az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem

a békét s kenyeret:

engem sújtasz, Uram,

amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!

Fájdalma bennem ég!

Szánd meg Uram Isten

Attila nemzetét.

Adj békés aratást

sok vérvetés nyomán.

Nyugodjék meg kezed

gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön

elért kicsinyt, nagyot:

jussak eszedbe én is,

ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt,

ahol apáim éltek,

rendelj ki nékem is

egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy

elférjek én s a béke.

Nézzen az ablakom

patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta

jusson egy szál virág

s láthassam, amint Téged

dicsér egy új világ…

Uram, ki fönt az égben

lakozol fényességben,

hallgasd meg kegyesen,

hallgasd meg könyörgésem.

Bajorerdő, 1947.

Losonczi Léna: Ha kérdezik…

Ha kérdezik…

Mi köthet ma szíveket össze?

S mi nemesíthet életet?

Összetartás ereje, célja

századunkban ma mi lehet?

Egy szó a válasz: SZERETET!

Ha kérdezik…

Mi alapja közös hitünknek?

S együtt éneklés mért lehet?

Hisz különböző nézet, vallás…

Itt egység mégis hogy lehet?

Szívedből valld: kell szeretet!

Ha kérdezik…

Béke, boldogság, megértés

emberek közt ma hogy lehet?

S a családokban emberségre

hogy nevelhetünk gyermeket?

A jó példája Te legyél,

s a válaszod: kell szeretet!

Ha kérdezik…

Magyar népünket mi tartja, védi?

S hazánkért tenni mit lehet?

Milyen vonzás, erő kell ahhoz,

hogy megtartson egy nemzetet?

Két szó a válasz:

Isten-hit kell, és szeretet!

Ha kérdezik…

S Te kérdezed…

E szétzilált zűrös világban

EMBERNEK lenni hogy’ lehet?

A válaszod rá ne feledd:

– Isten-hit kell és szeretet!

Egy napon

Egy napon odafenn megnyílik az ég,

és a földre küldi, Isten, angyalseregét,

hogy védelmükbe vegyék mind-mindazokat,

kik hozzá mindvégig hűek maradtak.

Mikor a mennyei angyalsereg e földre költözik,

az emberek is meglelik az életörömit,

hisz minden gonosz erő, mi e földön létezett,

Isten jóvoltából nyomtalanná lesz.

Kik hitüket nem adják, kik nem alkusznak meg,

azokat megvédik, megóvják az angyalseregek,

és olyan mesés, szép világot teremtenek nékik,

hogy boldogságban élnek éltük legvégéig.

Kun Magdolna

Aranyosi Ervin: Ébredjetek fel emberek!

Elbújtam néma hallgatásban,
rágódva, saját sírom ástam,
a rettegésben elmerültem,
az élet elöl menekültem.
Felébredtem. Mi ez az álom,
hol saját magam nem találom,
hol agyon nyom a hatalom?
Nekem nem kell, nem akarom
mások által írt sorsom élni,
földhöz ragadtan folyton félni!

Emeljetek fel emberek!
Ébredjen végre lelketek!
Legyetek mától szabadok,
találjátok meg magatok!
Szabad léleknek születtetek,
isteni láng ég bennetek,
teremtő lélek, mely szabad,
istentől áldott akarat!
Mindenünk van, hogy jobb legyen,
csak boldoggá kell, hogy tegyen,
s meg kell élnünk a vágyaink,
nőjenek angyalszárnyaink!

Nem kell fegyver, nem kell a harc,
a veszteség, a sok kudarc,
nem kell a verseny, a siker!
A bátor az, ki élni mer!
Élni, világot jobbá tenni,
tanulni mindenkit szeretni!
Tanítani, utat mutatva,
szíveknek élő reményt adva!
Nézzük világunk szeretettel,
lehessen boldog minden ember!

Egymásért tegyük napi dolgunk,
segítsen Isten boldogulnunk!
Kezemet nyújtom most felétek,
költözzön béke már belétek,
lelketek öröm járja át!
Nyissunk egy szeretet iskolát!
Legyünk tanulók és tanárok,
tanulhassak, amerre járok,
és emelhessem a tudást,
egymás lelkéhez eljutást!
Tegyétek ti is dolgotok,
s legyünk egymástól boldogok!

Aranyosi Ervin © 2023-08-28.

Aranyosi Ervin: Hogyan is kellene?

Hogyha észrevennénk egymásban a szépet,
a csodást, istenit, a méltó tükörképet,
kiket a világra jókedvvel alkotott,
hogy egymásban hagyjunk, olykor pár szép nyomot!
Istenünknek vagyunk sok kedves gyermeke,
szeretet alkotta csodás műremeke!

Oly kevés volt mégis, ki megértette őt,
árnyoldal teremtett rengeteg kétkedőt!
Hiszen a sötétség gyorsabban terjed el,
mert oly sok elvakult, hitetlen szívre lel!
Ki elcsügged, retteg, elveszti szép hitét,
hogy lehetne még szép tőlünk a földi lét!

Hiába volt egykor, ki példát mutatott,
szeretettel reményt, áldást, hitet adott,
hagyták őt elveszni csak tehetetlenül,
mert Isten fiának hitték őt egyedül!
Hiába is mondta, hogy mind azok vagyunk,
testvért, a kereszten, máig is ott hagyunk!

Nem azt akarta, hogy örökké őt imádd,
hogy csak hozzá szálljon, könyörgő szép imád!
Ő pont azt akarta, hogy őszintén szeress,
hogy tudatos, érző, boldog ember lehess!
Azóta elszaladt nagyon velünk a ló,
hisszük, a teremtés, nem is nekünk való!

Hiszen a lelkünkben a félelem teremt,
nem éljük szabadon a most-ban, a jelent,
így a sötét oldal árnyaival ural,
rettegést szít bennünk hazug szavaival.
Judások váltak már a rossz szolgáivá,
s a lelkük csak sok pénzt és kényelmet kíván!

Nő a sötét egyre, és fogy a szeretet,
a gazdaság ontja a dömping szemetet.
A média hazug szavaival vakít,
a rettegés csalót, hazugot gazdagít.
Ők hoznak feletted hamis törvényeket,
nem is veszed észre, a sátánt etetted!

Hej, ha megértenéd, nincsen mitől félned,
csak valós életed kellene megélned!
Embertársaidat megértve, szeretve,
méltón felemelve, szép szóval etetve!
Vissza kéne venned a saját hatalmad,
hiszen azt hazugnak és csalónak adtad.

Isten gyermekeként tenni csak a dolgod,
hiszen a teremtést a lelkedben hordod!
Szabad akaratot kaptál, hát élj vele,
ne add más kezébe, és ne is halj bele!
Kövesd a Messiást, de ne a keresztre!
Az isteni tudást vonzd be életedbe!

Aranyosi Ervin © 2023-08-27.

„Az embert nem a születés, a földi rang avatja előkelővé, hanem a szellem és a jellem.”

Johann Wolfgang von Goethe

1749. augusztus 28-án született a német irodalom egyik klasszikusa, a világirodalom egyik legnagyobb költője.

Johann Wolfgang von Goethe: Az Isteni

Jó legyen az ember,

Irgalmas és nemes!

Mert csak is ebben

Tér el a többi

Élő lényektől,

Melyeket ismer.

Üdv az ismeretlen

Magasabb lényeknek,

Kiket csak sejtünk!

De csak ember példáján

Hihetünk bennök.

Mert nincsen érzés

A természetben.

Egyaránt süt a nap

Jókra, rosszakra,

S gonosztevőnek

Csak úgy világít

A hold meg a csillag,

Mint a legderekabbnak.

Szélvész és zuhatag,

Égzengés, jégverés

Robognak útjukon,

S futtában, vaktában

Érik váltva

Ezt is, amazt is.

Igy a szerencse is

Kap a tömeg közé,

Fogja majd egy fiú

Ártatlan üstökét,

Majd meg a bűnös

Tar koponyáját.

Érczkemény, ős törvény

Szabta mederben

Járják a lények

A földi élet

Körfutását.

Egyedűl az ember

Bír lehetetlent;

Tud különbséget,

Választ és ítél,

Maradandóvá

Teszi a perczet.

Néki jutott csak

Jót jutalmazni.

Rosszat büntetni,

Gyámolni, segítni,

S azt mi bolygó, téveteg,

Hasznos lánczba fűzni.

Az örökkön élőket

Szintén úgy tiszteljük,

Mintha emberek

Volnának ők és

Nagyban mivelnék, mit

Kicsiben tesznek

Legjobbjaink.

Az ember jó legyen,

Irgalmas, jóttevő,

Tegye fáradatlanúl

Az üdvöst, hasznosat,

Mintát adván nekünk

Magasabb lényekről,

A kiket csak sejtünk.

(1782.)

(Dóczi Lajos fordítása)

Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. – Weimar, 1832. március 22.) német író, költő, grafikus, művészetteoretikus, természettudós, jogász és politikus. A német irodalom egyik klasszikusa, a világirodalom egyik legnagyobb költője.

„Ha egyetlen szív fájdalmát enyhítem:

nem éltem hiába;

ha könnyítek egyetlen életen:

nem éltem hiába;

ha lepottyant madárfiókát visszarakok a fészkébe, a fára:

nem éltem hiába.”

EMILY DICKINSON

Aranyosi Ervin: Hiszek egy…

Hiszek egy Istenben,
nem hiszek vallásban,
hiszek az emberben,
az ősi tudásban!

Hiszek a világban,
minden földi jóban,
hiszek szeretetben,
simogató szóban!

Hiszek természetben
és részeként élek,
szeretetem küldöm,
szebb jövőt remélek!

Tudom, egyek vagyunk,
s emiatt belátom,
amikor mást bántok,
önmagamat bántom!

Haragom és dühöm
számomra mind méreg,
megbocsájtok inkább,
tiszta szívvel élek!

Pont azt, amit adok,
azt is kapom vissza,
s tudom a békének,
szeretet a nyitja!

Ha bennem béke van,
világom megbékül,
élet-nyomot hagyok
végső örökségül!

Amit ha követnek,
világunk megszépül,
szeretet-alapra,
igaz jövő épül!

Hiszek egy Istenben,
támogatom tervét,
leveszem válláról
az ember keservét.

Hiszek teremtőmnek
összes gyermekében,
kinek a szeretet
ott él a lelkében!

Hiszek önmagamban,
s ha elhiszed, benned,
hiszem szeretettel
jövőnket teremted!

Mutatom az utat
embertársaimnak,
hiszen a szeretet
jövő-bölcsőt ringat!

Aranyosi Ervin © 2023-08-24.

Mi vagyunk a magyar emberek

A félreértések elkerülése végett: ez itt a mi országunk. Itt születtünk, ezen a tájon, ha nem is mindenki az alföldi szép nagy rónaságon, de Pécsen, Miskolcon vagy éppen Pesten, a Franzstadtban. Édesanyánktól először magyar szót hallottunk és tőle tanultuk meg a nyelvet. Itt nőttünk fel, itt jártunk iskolába, itt dolgoztunk és akad közöttünk, aki itt is öregedett meg. Itt születtek a gyermekeink, az unokáink, a szerencsésebbeknek még a déd- és ükunokái is.

Miénk ez az ország, elég rendesen megdolgoztunk érte. Akkor is a miénk, ha egyesek árgus szemmel lesik, hogy melyik templomba járunk imádkozni és ha nem járunk, akkor miért nem járunk. Nekünk nem kellett centiméterrel méricskélni a „magyarságtudatunkat”, mert mindig is tudtuk, hogy magyarok vagyunk. Sokan közülünk már akkor tudták, mikor méricskélők némelyike még más színű lobogó alatt menetelt.

Mi vagyunk azok a sokat emlegetett „magyar emberek”, akikről némelyek mindenféle vidám, vagy olykor egészen hagymázas dolgokat állítanak. Hogy teszik ez érdekből, avagy azért, mert valójában lövésük sincs, hogy milyenek a „magyar emberek”, ezt nem tudom. De nem is kell nekem mindent tudni, elvégre nem vagyok ló.

Elvégre lovasnemzet vagyunk. Még akkor is, ha többségünk még nem is látott lovat közelről. És vannak érdekes hagyományaink is. Amikről a többség gyakran semmit se tud. Ez persze nem zavar némelyeket, hogy feltűnő „nem tudása” ellenére bőszen verje a mellét és hirdessen egészen vicces tévtanokat a múltunkról. Mert ő tudja, mit tudja, jobban tudja, mint tucatnyi tudós, aki abból a kérdésből doktorált. Mindegy, belefér ez is.

Mi vagyunk azok a magyar emberek, akik ugyanazért a munkáért jóval kevesebb bért kapnak, mint a vígabb tájakon éldegélők, de legalább ugyanazon – olykor csak ugyanolyan nevű, de rosszabb minőségű – árucikkekért többet fizethetünk, mint a máshová születettek.

Mi vagyunk azok a magyar emberek, akiket hosszú történelmünk során már oly sokszor, oly sok mindentől megvédtek, olykor még fel is szabadítottak. Még akkor is, ha nem kértünk a védelemből és a „felszabadításból”.

Mi vagyunk azok a magyar emberek, akik néha tátott szájjal nézik, hogy ezt is lehet? És még lehet úszni következmények nélkül? És mi vagyunk azok a magyar emberek, akik nem szokták megúszni. Ha dől a kredenc, ha nem is temet okvetlenül maga alá, de a por ránk száll és mi rakhatunk rendet, takaríthatunk, olykor egészen komoly zűrök után. Mert valakinek meg kell csinálnia. Ilyenkor mi is lehetünk „valakik”.

Mi vagyunk azok a magyar emberek, akik itt maradtak. Akik elmentek, azok is magyar emberek, de azt dobta nekik a gép, úgy akarta a sors, vagy a Jóisten, hogy menjenek. Mi maradtunk. Mert itt élned, halnod kell.

Kép: 1960. Olvasó öregúr. / Adományozó: Faragó György / Fortepan

„Némelyik ember öltözik bársonyba, selyembe, s rangja, méltósága minden más fölött hordozza, s mégis, mikor vele beszélünk, mindjárt érezzük, hogy őkegyelme csak emberi testben élő állat. Más ember meg öltözik kopott plundrába, jár feslett köntösben és félretaposott saruban, de ha megszólal, mindjárt érezzük, hogy állati testben élő angyal. Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas is, az értelme homályos. Tud szavakat, könyvcímeket, dátumokat, de ha a véleményét kérdezzük, elámulunk az ostobaságán. Másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jó érzésű. Áldás azoknak, akik vele, mellette élnek.”

GÁRDONYI GÉZA

Nincs időm

Nincs idő haragra és gyűlöletre,

Álnok vagy gonosz emberekre.

Szeretni jöttünk, nem haragudni másra,

Ölelni jöttünk és mosolyogni a nagyvilágra.

Nincs idő ítélkezni, bánatot okozni,

Viszályt kelteni, vagy éppen azt fokozni.

Van viszont idő békességben élni,

Szeretteinkre hittel áldást kérni.

Érzőn meghallgatni vigasztalást nyújtva,

S ha nekünk fáj, valaki majd ugyanezt nyújtja.

A bánat ellenére így tudunk felállni,

Erős, kedves szívvel kevésbé fog fájni.

Annyi embert lehet az életben szeretni,

Az együtt töltött perceket tartalmassá tenni.

Nem érdemes bánkódni sokáig gondokon,

Úgyis le fog múlni, én ezt így gondolom.

Másképp épül fel mindannyiunk lelke,

Más utat mutat lelkünk tiszta csendje.

Elfogadom, ha ezt másként érzed,

Mert nincs időm, hogy meggyőzzelek téged.

Lipták Mariann

MÓRA FERENC: MINDENNAPI KENYERÜNK

Szegény ember dolgát boldog isten bírja. Voltunk olyan módban is, hogy a koldus is mákos rétest evett nálunk, de járt ránk olyan világ is, hogy még a koldus is nagy úr volt hozzánk képest. Mert annak minden rendes háznál terítettek, de mink bizony csak az éhkoppot nyeltük. Hosszú volt az asztal, rövid a vacsora. De még ha azt kérdeztem is, hogy hát ebédre mit eszünk, az volt rá a felelet:

– Háromfélét: kenyeret, haját, bélét.

Én bizony jobban szerettem volna, ha csak kétfélét ettünk volna. Inkább ettem volna a kenyérrel szalonnácskát, mint haját meg a bélét.

– Jaj, cselédem – simogatta ki édesanyám a szememből a kócos hajamat -, nagy úr ám a szalonna, csak ünnepnap jár az ilyen szegény helyre, örüljünk neki, hogy a mindennapi kenyerünket megadja a Jóisten.

Együgyű eszemmel föl nem tudtam érni, mi azon az örülnivaló. Annál jobban örültem annak, mikor a Jóisten először felejtette el megadni a mindennapi kenyeret.

– Kertészpecsenye lesz a vacsoránk – újságolta édesanyám.

Azám, csakhogy ahhoz a pecsenyéhez nem kellett bicska. Kertészpecsenyének a sült tököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az annak, aki szereti, de én hamarosan felmondtam neki a barátságot. Visszakívántam a mindennapi kenyeret.

– Jaj, lelkecském – sóhajtott édesanyám -, most már a kenyér is nagy úr lett, elszokott a házunktól.

Rossz esztendő járt, mostohán hozta a föld a termést. Amit meghagyott a fagy, elverte a jégeső, leégette a forróság.

– Az idén aszalt almát termettek az almafák – hajította a sarokba esténként édesapám a csíkos tarisznyát.

Az is jó volt nekünk már akkor, a fonnyadt alma. Olyan szűkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer három napig színét se láttuk.

Éhesen ődöngtem az utcánk gyepes árokpartján, mikor a gazdag Hamar Heverné rám kiáltott a muskátlis ablakukból:

– Te, fiúcska, szaggass a malackámnak egy kis papsajtfüvet ott az árokparton.

Szép, kövér levelű papsajtok bodorodtak ott, a levelüket megszedtem a malackának, én magam meg teleraktam a zsebemet szép kerek papsajtocskával, abból lesz énnekem jó vacsorácskám.

Gazdag Hamar Heverné nagyon meg volt elégedve a munkámmal. Nagy karaj fehér kenyeret adott napszámba.

– Szeretnél-e mézet a lágy kenyérhez, Dióbél? – kérdezte tőlem.

De én már nem vártam a mézet. Szaladtam kifelé a kenyérrel, s már a kisajtóban beleharaptam. De abban a percben eszembe jutott édesanyám, s a falat nem ment le a számon.

„Lesz öröm, ha hazaviszem neki” – gondoltam magamban, s belemarkoltam a papsajtba. Most már sokkal ízesebb volt, mint azelőtt.

Édesanyám azonban nem örült meg a kenyérnek. Inkább sírva fakadt, s visszakínálta az ajándékot.

– Én már megettem a másik karajt – mondtam fülig elvörösödve.

Anyám meg azon erősködött, hogy ő is vacsorázott már. Mégpedig bundás gombócot. Az pedig a hajában főtt krumplinak az ünneplős neve; nem rossz étel az, ha jól megsózza az ember.

– Hanem tudod mit? – törülgette meg a szemét édesanyám. – Eltesszük a kenyeret édesapádnak. Jólesik neki, ha hazajön a szőlőből.

Hanem azt már én nem értem ébren. Hamar elnyomott az álom a dús vacsora után. Csak hajnalban ébredtem föl arra, hogy édesapám ellenkezett édesanyámmal.

– Nem viszem ki a kenyeret, fiam. Egyétek meg magatok. Engem ellát odakint ebéddel az öreg eperfa.

– Minket se kell félteni, apja! – erősködött édesanyám, s beletette a kenyeret a tarisznyába. – Jó az Isten, ma is ad az annyit, mint tegnap.

Hát éppen annyit adott. Papsajtocskát, sárgarépácskát, krumplicskát, de még egy darab sajtocskát is találtunk a láda fenekén. Olyan száraz volt már az, hogy a kés nem fogta, örült is annak édesanyám nagyon, mert így nekem adhatta.

– Nekem nem mén bele ez az öreg fogam, fiacskám.

Még akkor is a sajtot majszoltam, mikor az édesapám hazaért a szőlőből. Vígan csóválta meg a tarisznyáját:

– Találd ki, cselédem, mit hoztam neked!

– Mit ugyan? Tán fürjecskét? – ugrottam elé lelkendezve.

– Többet ér ez annál, nagyobb ritkaság is – ragyogott a szeme édesapámnak, s kiszedte a tarisznya csücskéből a nagy kincset. – Nézd e, madárlátta kenyér!

Tulajdon az a karaj kenyér volt, amit én adtam az édesanyámnak, az édesanyám meg neki. Hármunknak mindennapi kenyere.

Akkor tanultam meg igazán, mi az a mindennapi kenyér, amiért az Úristenhez imádkozunk.

„A jó olvasó nem az írót keresi a műben, hanem saját magát. S a műnek, ha valóban mű, annyi jelentése van, ahány olvasója. Ezért kimeríthetetlen.”
TŐZSÉR ÁRPÁD

Szent István király imája:

A mélységből kiáltok Hozzád, hallgass meg Uram!

Taníts meg, hogy kell könnyezni a meg nem érdemelt örömben, s hogyan kell örülni a megérdemelt könnyben.

Adj erőt, hogy kevélységem csillogását elhomályosítsam, s az alázatosság színtelenségét okosan csillogtassam.

Taníts meg, hogyan kell a gyengékhez lehajolni, s hogyan kell féktelen erővel egyenesen állni.

Adj erőt, hogy fölényesen legyőzzem a testet, s alázatosan megadjam magam a léleknek.

Taníts szelíd szóra, ha bántások érnek, s hideg mosolyra, ha jogtalan dicsérnek.

Adj erőt napközben, hogy el ne fáradjak, s fáradtságot este, hogy rögtön elaludjak.

Taníts meg lendülni, ha Reád találtam, s hirtelen megállni, ha utat hibáztam.

Ne add meg mindig, amit nagyon kérek. Taníts bátor lenni, mikor nagyon félek.

Engedd a világot megvetve szeretni, csak magadat ne hagyd soha elfeledni.

Ez a kívánságom, ez maradjon végleg, de ha másként szólnék, nagyon szépen kérlek, ne neheztelj reám, ne fordítsd el orcád, hiszen a mélységből kiáltok fel Hozzád.

BABITS MIHÁLY:
Ne ily halált, ne ily harcot!

Nem kell nékem örök béke
(meglesz majd a temetőbe’).
Örök harc a kívánságom,
de nem ahogy tegnap láttam
hivatalos-kényszeredve,
kinek nincs is semmi kedve,
gyávaságból s alázattal
elmenni egy szolga-haddal;
ölni ismeretlen testvért,
aki bennünket nem is sért,
mert – bár közös minden eszménk –
ellenségnek kinevezték;
parancsszóra halni végül
cél nélkül és haszon nélkül
kutyamód és árokmélyen –
még a kutyát jobbnak vélem,
mert ki tudná ránevelni
ártatlan ebtársát ölni?
Ne ily halált, ne ily harcot
adjon Isten a magyarnak!
Elég soká volt élete
játék mások kezeibe’:
ne legyen már többet játék!
Legyen eztán a magáé!
Harcolja meg, ha van harca,
igazságát föl ne adja,
mert a föladott igazság
a világ testén sebet vág.
De senki se szálljon hadba,
ha egy angyal nem ragadja
saját hittel, saját célért,
s csak ha önkényt adja vérét
és nem gyávaságból bátor,
hanem angyala szavától.
Nem kívánok örök békét,
csak a gyáva harcok végét.
Szent áldozat ez az élet,
ha igaz szívvel fecsérled,
de amelyért kényszer-vér folyt,
a zászlón szenny lesz a vérfolt.
Ne szűnjenek hát a harcok:
magam is zászlókat tartok.
Hogy lehetne béke boldog
míg a tiprott jog sikoltoz?
Hisz a sikoltás a csendben
hangzanék még rémesebben.
De csak az álljon ki sorba,
kit angyala küld a harcba,
s ha kincsét oltárra hozza,
ne a más vérét áldozza!
Tisztelje a más békéjét,
ki halni kész az övéért:
akkor csupa hős ví harcot,
angyalok tartják a pajzsot
és az Isten újra ránk néz
felhőkből mint generális
és így szól a szívek nyelvén:
„Béke és harc mind az enyém!
Jó katonám, hű zsellérem,
fegyveretek elcserélem.
Béke lesz az igaz harcból:
de a béke tovább harcol.
Új csata, más kard, új tábor,
új csillagban győztes sátor!
Nem kell nékem örök béke,
csak méltóbb had szövetsége.”

„Mi hasznom benne? – én nem kérdezem,

Csak ültetek a jövő nemzedéknek!”

Ezen a napon hunyt el Benedek Elek, „a nagy mesemondó”-augusztus 17.

„Lehet belőled nagy ember – és hadd legyen! -, de szív nélkül, szeretet nélkül igazán naggyá nem leszel. Ne bízd el hát magad, ha csodálják elméd tündöklését: sok fényes elme elhomályosult már, de a szív – jó vagy rossz -, megmarad utolsó dobbanásáig annak, ami volt első dobbanásakor.”

„EMBER maradj Fiam ,

minden körülményben!

EMBER -még akkor is,

ha ez már nem érdem…

.

Ha többet ér, ki kincset

s nagy vagyont harácsol,

vagy ki Glóriát kovácsol

~ a politikából!

.

Vedd észre, ki szenved,

és segítséget kér …

Kinccsé válik minden falat

szívből adott kenyér…

.

Nem kell minden áron

letépni a babért :

Szíved tisztaságát, Fiam :

Ne add el semmiért!”

/ Tandari Éva /

Reményik Sándor: Öröktűz

Egy lángot adok, ápold, add tovább!
Csillaggal álmodik az éjszaka,
és lidércfénnyel álmodik a láp,
és öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
és gondozd híven!

Egy lángot adok. Én is kaptam azt
messziről, mint egy mennyei vigaszt.
Egy lángot, amely forraszt s összefűz.
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
az örök-égő lángot ott találtam,
s a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.

Földindulás volt, megindult a hegy,
és eltemette a kis templomot,
de a lángot nem bírta eltemetni,
én égve leltem ott.
És hozzá imádkoztam s benne hittem,
s mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát,
én égve hazavittem.
Azóta szívem mélyén ég, ragyog
a viharfújta, széllengette láng,
és el nem oltják semmi viharok.

Egy lángot adok, ápold, add tovább!
Csillaggal álmodik az éjszaka,
és lidércfénnyel álmodik a láp,
és öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
és gondozd híven!

Ady Endre: Akarok

Akarok! Egy kemény rövidke szó

ebben benne van az egész életem!

E szó mögött sok,nehéz harc rejtőzik,

e szó miatt még sokat könnyezem.

De történjék bármi

ha az egész világ fog ellenállni,

vagy ha egyedül is maradok

mindent legyőzve mégis AKAROK!

BABITS MIHÁLY:
A magyarok Istenéhez

Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e? Csupán
mienk és senki másé? Szabad-e
hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e
az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?

S mégis: lehetsz-e aki vagy, ha nem tudsz
csupán-mienk is lenni? Lehet-e
világod végtelen, ha nem vagyunk
mi is középen, és sorsunk a Tengely?

Mi vár reánk? És jön-e még igazság?
Vagy mi leszünk a keresztrefeszített
a nemzetek közt? Akkor is középen
áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás.

És ez van talán hátra még. Az embert,
az aprót, megváltottad már. A népek
váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy,
Isten, amíg mi hordjuk a keresztet.

Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok
öccse te, egy a sok közül, pogány
csillag, hanem ki eljött, csillagoltó
nap, s kinél kisebb nékünk nem elég:

magyarok és mindenek Istene. 

Reviczky Gyula: Jó lelkek…

Vannak jó lelkek még a földön;

De elrejtőznek a világ elül.

A csacska hír hallgat felőlük,

Élnek s meghalnak ismeretlenül.

Éltük szerény, csöndes, magános,

Dobszóval, vak lármával nem dicsért.

Erényüknek czégére nincsen;

Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.

Vásári zajt, hühót kerülnek.

Nem lökdösődnek lármás útakon.

Lelkük zománczát féltve őrzik.

A merre járnak, csend van s nyúgalom.

A sors csapási, szenvedések

Között értékük legszebben ragyog.

A rózsa is, ha eltiporják:

Akkor terjeszt legédesb illatot.

Vannak jó lelkek még a földön!

Vigasztalásul vallom és hiszem.

Megtűrve, mint árvák, ugy élnek,

És nem irigyli sorsuk’ senki sem.

Ha úgy tudsz adni,

Hogy neked már semmi sem marad,

Ha úgy tudsz adni,

Hogy másokért feláldozod önmagad,

Ha úgy tudsz adni,

Hogy szívedet is másoknak adod,

Ha úgy tudsz adni,

Hogy mindened másénak mondhatod,

Akkor adj!

Adj, bárki legyen az, ki tőled kér.

Akkor adj!

Ne legyen senki, kit szegényen elküldenél.

Ha úgy tudsz adni,

Hogy nem fájdul meg miatta a szíved,

Ha úgy tudsz adni,

Hogy az is kap, aki gőgösen kivet,

Ha úgy tudsz adni,

Hogy a koldus se alázkodjon meg,

Ha úgy tudsz adni,

Hogy elfogadja, kitől szíved remeg,

Akkor adj!

Adj annak is, ki már semmit sem remél,

Akkor adj!

Ne legyen senki, kit szegényen elküldenél.

Ha úgy tudsz adni,

Hogy gyógyítasz szíven ütött mély sebet,

Ha úgy tudsz adni,

Hogy aki zokogott, az önfeledten felnevet.

Ha úgy tudsz adni,

Hogy nem dicsérnek emberek szerteszét,

Ha úgy tudsz adni,

Hogy megfogod minden elhagyott kezét,

Akkor adj!

Adj annak is, aki tőled messze-messze él,

Akkor adj!

Ne legyen senki, kit szegényen elküldenél.

Ha úgy tudsz adni,

Mint egykor Isten is mindent adott neked,

Ha úgy tudsz adni,

Hogy másokért áldozod egész életed,

Ha úgy tudsz adni,

Hogy már minden, minden rég elfogyott,

Ha úgy tudsz adni,

Rosszért cserébe, életedből csak jót,

Akkor adj!

Adj mindig, és adj úgy, mint az Ige beszél!

Akkor adj!

Ne legyen senki, kit hidegen elküldenél.

Makovei János – Ha úgy tudsz adni

Egyszerűen, ember vagyok.

Nem méregetem magam

mással, a nagyok szavával.

Csak teszem a dolgomat,

hogy rendben álljon

köröttem minden pillanat.

Nem kívánok utánozni,

lelkendezni, sem

behódolni másnak, és

nem hiszek semmiféle

életemelő varázsnak.

Csak megyek előre,

végére a mának.

Teszem amit tudok. –

S ha néha elbukok,

saját káromból okulok.

Egyszerűen ember vagyok! –

tudásom legjavát életem

kútjából merítem,

és megértem a nagyok

szavát, még ha nem is

mérem magam mással,

mint az emberi méltósággal!

Kiss Lászlò György

Halak a hálóban (Hungarian)

Csillaghálóban hányódunk

partravont halak,

szánk a semmiségbe tátog,

száraz űrt harap.

Suttogón hiába hív az

elveszett elem,

szúró kövek, kavicsok közt

fuldokolva kell

egymás ellen élnünk-halnunk!

Szívünk megremeg.

Vergődésünk testvérünket

sebzi, fojtja meg.

Egymást túlkiáltó szónkra

visszhang sem felel;

öldökölnünk és csatáznunk

nincs miért, de kell.

Bűnhődünk, de bűnhődésünk

mégse büntetés,

nem válthat ki poklainkból

semmi szenvedés.

Roppant hálóban hányódunk

s éjfélkor talán

étek leszünk egy hatalmas

halász asztalán.

Aranyosi Ervin: Egyre jobbá válni

A jó bor is kesernyés lesz,
ha sosem nyitják azt ki már,
ha gazdája megtisztelve,
egy jobb alkalomra vár!
Így halhatnak meg az álmok,
a szívednek rejtekén,
és az idő, az az álnok,
megölheti könnyedén!

Ha sokáig érlelgeted,
nem okoz már örömöt,
inkább élj az élő mában,
ne mondd azt, hogy köszönöd!
Ne hidd azt, hogy jobb idő jön,
amikor létrehozod,
valójában halogatva,
a halálát okozod!

Azt hiszed, majd egyre jobb lesz,
toldozod és foltozod,
de ez csak egy időhúzás,
mely csodát sosem hozott!
Fejezd be és tedd teljessé
mindennapi művedet,
s mutasd csak meg a világnak,
legyen napi ünneped!

Tudsz te jobbat! – mondták néked,
és valóban jobb is lesz,
de a megérett gyümölcsöd,
ha vársz, hát rohadni kezd.
Inkább folyton érlelj újat,
és az az új, az jobb legyen,
érezd át, hogy emelkedtél,
hagyd, hogy boldoggá tegyen!

Az alkotás szabadsága
tegye szebbé napjaid,
tapasztalat és fejlődés,
ami fényre, Napra vitt!
Nem lehet mind tökéletes,
az amiket alkotunk,
tökéletlen lény az ember,
s maximalisták vagyunk!

Ám, sosem kell erőlködnöd,
ha lelked felemeled,
ha élvezed, amit művelsz,
s más is ünnepel veled!
Lelj örömöt a munkádban,
s amit szeretsz, azt tegyed,
a világod visszajelez,
válaszokat ad neked.

Nem kell rögtön naggyá válni,
csepp ragyogás a siker,
inkább egyre csak jót adni,
az boldog, ki élni mer!
Aki alkot, s mindennapján
csodát tud teremteni,
aki tudja adottsága
isteni és emberi!

S ha majd lelked fennen szárnyal,
ha jó érzés lesz tiéd,
gazdagodik a munkáddal,
s többé lesz e földi lét!
Minden többé, jobbá válik,
ha szellemed kiragyog,
már megérte álmodozni,
s jó lenni, mint a nagyok!

Most

Nem holnap, nem holnapután, nem a jövő héten

legyen az, hogy kiállsz a magad érdekében,

ha nem most, most állj fel, most légy bátor hős,

mert különben elveszel időnap előtt.

Most védd meg a gyermeked, hazád, népedet,

most mondd, hogy tovább ily módon már nem mehet,

mert sok volt már a szenvedés, sok volt már a gyász,

s mert éppúgy élni szeretnél, mint ahogyan más.

Most harcolj a jövődért, mert talán van még rá,

annyi idő, hogy a mély gödörből kitörni próbálj,

és oly világot teremts meg, amire büszke lesz majd az,

akit családként, vagy gyermekként magad után hagysz.

Kun Magdolna

Uram, köszönöm a napfényt, mely ad nekünk meleget.

Köszönöm a testemet tápláló kenyeret.

Köszönöm a vizet, mi oltja a szomjamat,

És még mennyi mennyi köszönet elmaradt.

Köszönöm a füvet, az esőt, a harmatot,

Köszönöm a virágot, mely ontja az illatot.

Köszönöm a fákat, melyek árnyékot adnak,

Köszönöm az estét, hogy most vége a napnak.

Köszönöm a hangyát, a tücsköt, a bogarat,

A hajnalban ébredő kis dalos madarat.

És még mennyi mindent köszönök Teneked,

Az eget, a földet, a folyót, a hegyeket.

Köszönöm a légzéshez szükséges levegőt,

S hogy boldogabb vagyok, mint bármikor ezelőtt.

Amit a legjobban köszönök, utoljára hagytam,

Köszönöm az életet, amit tőled kaptam.

Szabó Sándor: Uram köszönöm

Aranyosi Ervin: A szeretet csodája

Egyetlen nyelve van az embereknek,
melyet a világ minden népe ért.
A szív nyelve, mert mindenütt szeretnek,
a hála, amit adhatsz mindenért!

 Mert jó érzés, ha szeretet van benned,
ha mindenkit, és mindent megbecsülsz!
Hajtóerő és tudás: – Mit kell tenned? –
És áhítat, mert szárny nélkül repülsz!

 Egy furcsa vágy, ami emberfeletti,
és mégis könnyű, néma áldozat.
Egy késztetés: – Ember, akarj szeretni!
Öleld magadhoz szép világodat!

Tárd ki szíved, hogy tudjon befogadni,
s figyeld, hogy szépül meg az életed!
Képessé válsz majd teremteni, adni,
és, ahogy adsz, már azt is élvezed.

Figyeld hát szíved, engedd, hogy vezessen,
nyomában élet, boldogság terem.
Hagyd, hogy a bánat, mély tengerbe essen!
Érzés kísérjen, minden méteren!

A gyűlölet, a harag köddé váljon,
s oszoljon el, szárítsa fel a Nap!
A megbocsátás, szívedre visszaszálljon,
s a fenevad, többé már nem harap!

Az igazság, tisztán vezesse lépted,
mert ez az út, mely jó felé vezet!
Hallgass szívedre, hogy céljaid elérjed,
s dicsérd magad, miért a jót teszed!

Ne akarattal akarj változtatni,
ne erőltesd, úgy úgysem sikerül!
Csak szeretettel lehetsz képes hatni,
ha a nyugalom a lelkedre ül.

Mert a világ, megváltozik magától,
a szeretet, az végleg felemel.
Engedd el azt, mi fogva tart, mi gátol,
és szeretettel boldogabb leszel.

Nem nagydolog a szeretet csodája,
jó lenne hát, ha mind megértenénk!
Mikor az ember az életet csodálja,
a lét valódi kincset tár elénk.

Verses Könyváruházam, ahol a versesköteteim megrendelhetők:
https://shop.aranyosiervin.com/verseskotetek

Köszönöm, Anyám

Köszönöm, Anyám, hogy ott voltál velem,

mikor bánat tört utat gyermekszívemen,

s mikor kamaszként hullottak a kínok könnyei,

mert nem gyógyultak csalódásom szilánksebei.

Köszönöm, hogy ott voltál, mikor a felnőttkori léptek,

szabad utat nyitottak a reménytelenségnek,

s annak a céltalan életnek, melynek minden egyes napja,

tovaröppent álmaim emlékét siratta.

Köszönöm, Anyám, hogy otthont leltem nálad,

mikor biztonságra vágytak a hazafutó lábak,

s mikor elfutott mellőlem az a sok-sok vélt barát,

kik hazugságból szőtték az összetartozást.

Köszönöm, Anyám, hogy neked mindig volt erőd

meghajolni a bánat és a szenvedés előtt,

s hogy te oly bátran éltél meg minden napot, évet,

mintha sosem rajzolt volna ráncot rád az élet.

Kun Magdolna

VÁCI MIHÁLY: Te bolond

Már összeroskadsz, – végre mondd:
mit is akarsz hát, te bolond?
Ki biztatott e sorsra itt,
hogy szívedet rohamra vidd,
és kitárt mellel odaállj,
hol a veszély szíven talál?
Honnan vetted rá a jogot,
ki volt ki felhatalmazott,
hogy érte és a neviben
egy szót is szóljál? – Senkisem!
Ki választott és ki jelölt,
hogy ostorozd és védjed őt?
Ki kérte forró haragod,
szeretni ki bujtogatott?
S hogy felgyújtsd magas éjjelek
csúcsán lobogó életed,
és élni is kevés erőd
úgy szervezd, mint egy haderőt,
s hadseregek indulatát
vezényeld a szíveden át.

Mondd, mért becsülted túl magad,
hogy fejed ily dologra add,
és magad olyan ügyre szánd,
melyre téged senki se várt?
Látod, már azok éppen ők,
kikért elszórtad szép erőd,
megvannak nyugton nélküled,
kivívják győztes ügyüket,
sorsukat bizton terelik
cél felé időnk medrei.

Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
ez az értetlen hajsza, gond,
kamasz-szerelem mire kell,
hogy izgass, tüntess, énekelj,
s országos árulásokon
elbőgd magad még – te bolond!
Te hívatlan is érkező,
szólítatlan jelentkező,
kit minden jó ügy besoroz,
a baj magához toboroz;
hol nem számítnak rád soha,
ott vagy legjobb sorkatona;
lóhátról gúnyolt szuronyos,
taposó szívű gyalogos;
a homokzsáknak szánt baka,
aki hadjárat egymaga.
Cselédek fia: – drága szép
ügyhöz szegődött hű cseléd.
Kamaszként már a tanító
eljegyzett sorsát álmodó:
– tanya ügyvédje, mérnöke
történelmünk vad ügynöke,
paraszt fiúkért szájaló,
állásaikért házaló.
Nyilvános összeesküvő –
– biztat cinkosod: a jövő.
Eszpresszók és tanyák között
bújkáló, mindig körözött
népszerűsített lázadó,
ki érvet, fegyvert, lázító
híreket hordoz, – jelszava:
– „Járda, villany, gyár, iskola!”

Te gondok fölött számadó,
ország ügyében utazó
történelmi alkalmazott,
irodalmi vándorbotok
örököse, zarándoka,
te eszmék hivatalnoka.
Ünneprontó az ünnepen,
te országosan szemtelen,
feszengve hallgatott pimasz,
számonkérő hangú paraszt.
Rádszólnak, lásd, leintenek,
mosolyognak, legyintenek,
hagyják, hogy haragod kiöntsd,
– nem árt, ha „magában dühöng” –
S halálos indulataid
nem érti, kire tartozik.

De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
jogos igazad, igaz jogod.
Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
Te nem hallgathatsz el soha!
Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
Nincs jogod, hogy hangot ne adj
azoknak, kiknek motyogás
a hangjuk, meg káromkodás.
– Verd magad, mint a szív, zuhogj,
ne éltessen már csak e gond:
Magad értük halálra rontsd,
míg össze nem rogysz- te bolond!

Add Uram

Segíts, hogy napjaimat egyszerűen éljem,

Ne vakítson el dac, harag, vagy érdem!

Ne azt nézzem, ki miért jött hozzám,

Támaszt tudjak adni, ha szükség van rám!

Ne érdekeljen haszon, pénz, hatalom,

Ne vakítson el fényűző siker, és vagyon.

Adj erőt önzetlenségem bátorságára,

Legyen bennem a szeretet jósága.

S méltósága, a búnak, ha vesztek,

Szomorúságaimban árva ne legyek.

Taníts meg az újrakezdés művészetére,

Az apró kis csodáknak észrevételére.

Engedd, hogy adjak, adjak mindenhová,

Higgyem el, az utak visznek valahová.

S hogy hová? Azt meg sose kérdezzem,

Sorsomnak küldetését meg ne kérdőjelezzem…

Döntéseimet vezesse a tiszta szeretet,

Mellőzni tudjam hiú vágyaim, az érdeket!

Vezess, hogy ledobjam az önzés ruhát,

Boruljon rá testemre alázat kabát!

Add, hogy szigorú ne legyek magamhoz,

Lelkem maradjon hűséges a dalhoz.

Hiszen egy kirakó az élet, kacagó játék,

Ne felejtsem hinni, minden nap ajándék.

Türelmetlenségem gőgje tűnjön el!

Kis lépésekért a szívem lobogjon fel!

Csillogó szemekkel tekintsek az égre,

Legyek én uram a béke menedéke!

Kerner Mariann;

Móra Ferenc: A szív

A szív a legfurcsább csavargó,

vigyázzatok reá nagyon!

A megszokás halála néki,

de mindig kész van útra kélni,

ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,

a tolvaj-utat kedveli,

hiába tiltja tilalomfa,

nem hajt veszélyre, tilalomra,

még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,

minden lépése új talány:

onnan szalad, hol rája várnak,

s hívatlanul oson be másnap

pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,

ne bánjatok durván vele!

Mert ahonnan elűzték egyszer,

hívhatják vissza bár ezerszer,

nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó –

dölyfös kacajjal elszalad,

hogy megalázva, elgyötörve

visszalopódzék a küszöbre,

hol csupa dacból megszakad.

 Aranyosi Ervin: Szeretet-magokat vetettem!
Szeretet-magokat vetettem,
és képzeld el, az mind kikelt!
Fénylő korong repült felettem,
a jóság álma szárnyra kelt!
Lám csak, a szívek ébredeztek,
érezték, ébred a csoda,
zarándokokként útra keltek,
s együtt indultak el oda…
Szólni akartam: – Álljatok meg,
el ne induljon senki sem,
hiszen a csodák földjén élünk,
én érzem, tudom, és hiszem!
Mi kaptuk ezt a gazdagságot,
csak másoknak fáj rá foga!
De ezt a földet birtokolni,
csak nemzetünknek van joga!
Szeretet-magokat vetettem,
hát ébredjetek magyarok,
a jövő itt él lelketekben,
s hozzá hűséges maradok!
Foggal, körömmel védem népem,
s ígérem nekik, van jövőnk,
csak tegyük a dolgunkat szépen,
s legyen hozzá elég erőnk!
Évszázadok mocskát lemosni,
csak tiszta szívvel van esély,
ne engedd magad eltaposni,
s tegyél azért, hogy szebben élj!
Teremtsd meg az utókornak
módját, boldog hogy legyen,
hogy fénylő Kánaán viruljon,
itt, ezen a szent helyen!

PETŐFI SÁNDOR:JÖVENDÖLÉS

„Mondád, anyám, hogy álmainkat
Éjente festi égi kéz;
Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövõbe néz.
Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpûltem
A levegõt, a végtelent.”
,Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! örvendezz;
Hosszúra nyújtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.’ –
És nõtt a gyermek, lángra lobbant
Meleg keblén az ifjúkor,
S a dal malasztos enyh a szívnek,
Midõn hullámzó vére forr.
Lantot ragadt az ifjú karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.
Égig röpûlt a bûvös ének,
Lehozta a hír csillagát,
És a költõnek, sugarából
Font homlokára koronát.
De méreg a dal édes méze;
S mit a költõ a lantnak ad,
Szívének mindenik virága,
Éltébõl egy-egy drága nap.
Pokollá lett az érzelemláng.
És õ a lángban martalék;
A földön õt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.
Ott fekszik õ halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülõ bus ajka
Kínjának hangján rebege:
,Halál ne vidd el õt karomból,
Ne vidd korán el a fiút;
Soká ígérte õt éltetni
Az ég… vagy álmunk is hazud?…’
„Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicsõ neve költõ-fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él.”

/Kecskemét, 1843. (március 5. elõtt/

PABLO NERUDA: EGY HIMNUSZ AZ ÉLETHEZ

lassan meghal az,

aki soha nem megy útra,

aki nem olvas,

aki nem hallgat zenét,

aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát

lassan meghal az,

aki elvesztette önszeretetét,

aki nem fogadja más segítségét

lassan szokásainak rabja lett,

aki mindig ugyanazt az utat járja,

aki soha nem változtat támaszpontot,

aki nem meri öltözete színét cserélni

vagy soha sem beszél ismeretlenekkel

lassan meghal az,

aki elkerüli a szenvedélyt

és az izgalom örvénylését,

amely a szeme fényét gyújtja

és gyógyítja a szív sebeit

lassan meghal az,

aki nem tudja célpontját változtatni

mikor boldogtalan

a munkában vagy szerelmében,

aki nem mer veszélyt vállalni

az álmai megvalósítására,

élj most!

légy merész ma!

cselekedj mindjárt!

Ne hagyd magad lassan meghalni!

Ne vond magadtól meg a boldogságot!

(Somlyó György fordítása)

Táncolni kell

De jó lenne még égni,

s nem gyertyaként elégni.

Olykor mosolygó gyermekkorról álmodozom,

hol minden oly szép volt.

De hiába minden, szalad az idő,

s vele együtt kopik az erő.

Bár fejem felett elrohantak az évek,

bennem él még a gyermeki lélek.

Futni szeretnék még az élettel tovább,

hisz bennem él még a gyermeki vágy.

Táncolni kell egy életen át,

míg elalszik az utolsó gyertyaláng.

Táncolni, a nappal mámorában!

Táncolni, az élet viharában!

Táncolni, a sötét éjszakában!

Táncolni, ha mögötted árny van!

Táncolni, ha bánat ér!

Táncolni, a boldog könnyekért!

Táncolni, ha senki meg nem ért!

Táncolni, a szebb holnapokért!

Táncolni kell, porban, sárban!

Táncolni kell, a magányban!

Táncolni kell, a fényben!

Táncolni kell, sorsod erdejében!

Mert tánc nélkül nincsen élet.

Őszülő fejjel lassulnak már a lépések.

S dúdolgatjuk: de jó lenne még lépni,

s nem gyertyaként elégni.

(Jolie Taylor)

Pósa Lajos: A DOLGOS NÉP. . .

A dolgos nép verejtéke

Drágább, mint a tenger gyöngye:

Arany kalászt ringat nyomán

A föld minden kis göröngye.

Mindnyájunknak éltetője

Az a kérges tenyér:

Mindnyájunknak ott terem a

Mindennapi kenyér.

Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra

Az Úristen őriz engem

mert az ő zászlóját zengem.

Ő az Áldás, Ő a Béke

nem a harcok istensége.

Ő nem az a véres Isten:

az a véres Isten nincsen.

Kard ha csörren, vér ha csobban,

csak az ember vétkes abban.

Az Úristen örök áldás,

csira, élet és virágzás.

Nagy, süket és szent nyugalma

háborúnkat meg se hallja.

Csöndes ő míg mi viharzunk

békéjét nem bántja harcunk.

Az Úristen őriz engem,

mert az Ő országát zengem.

Az Ő országát, a Békét,

harcainkra süketségét.

Néha átokkal panaszlom

de Ő így szól: „Nem haragszom!”

Néha rángatom, cibálom: –

tudja hogy csak őt kívánom.

Az is kedvesebb számára,

mint a közömbös imája.

Az Úristenőriz engem

mert az Ő zászlóját zengem.

Hogy daloljak más éneket,

mint amit Ő ajkamra tett?

Tőle, Hozzá minden átkom:

hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:

kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje

aki azt énekli: Béke!

RADNÓTI MIKLÓS: Július

Düh csikarja fenn a felhőt,

fintorog.

Nedves hajjal futkároznak

meztélábas záporok.

Elfáradnak, földbe búnak,

este lett.

Tisztatestü hőség ül a

fényesarcu fák felett.

Szádeczky-Kardos György: Szoktál-e néha?

„Szoktál-e néha meg-megállni,

És néhány percre megcsodálni

A zöld mezőt, a sok virágot,

Az ezerszínű szép világot,

A kiserdőt, a zúgó fákat,

A csillagfényes éjszakákat,

A völgy ölét, a hegytetőt?…

Szoktál-e néha simogatni,

Sajgó sebekre enyhet adni,

A hulló könnyeket letörülni,

Más boldogságán is örülni,

Meghallgatni, akinek ajka

Bánatra nyílik és panaszra,

Vígasztalni a szenvedőt?…

S ha est borul a késő mára,

Készülni kell a számadásra,

Mérlegre tenni egész élted,

Tettél-e jót, láttál-e szépet,

És nincs más vágyad csupán ennyi:

Nem rohanni, csak ember lenni..”

Aranyosi Ervin – Kiálltam a sorból

Hej barátom, van-e dédelgetett álmod?
Beálltál a sorba és most nem találod?
Látod a sok embert? Mind-mind azt keresi,
s hiszi, ott a sorban, másoktól ellesi!
Majd ott megmutatják, hogyan kell elérni,
hogyan kell harcolni, erősektől félni.
Mások hátán mászni, gyengét eltaposva,
s mikor számon kérnek, lapulni laposra.

Nekem elegem lett, kiálltam a sorból, (be sem élltam soha…)
nem válik gazdaggá, aki pénzt megspórol!
Lemond örömökről, hogy vegyen valamit,
eladja a lelkét, s mást is erre tanít!
Ám, aki robotol magát teszi rabbá,
s a megszerzett kincs sem teszi gazdagabbá!
Mások irigysége az összes öröme,
s hamar reá szárad a szerzett kincs zöme.

Kiálltam a sorból és elkezdtem élni,
elengedtem múltam, jövőt sem kell félni!
Inkább kiélvezem perceimnek sorát,
fütyülök a széllel, rúgom az út porát.
Szívemben szeretet, két kezemmel szórom,
gyakrabban nevetek, sosem morgolódom.
Álmaim követem, békés úton járok,
a lelkembe nézve magamra találok!

Kiálltam a sorból, álmaimnak élek,
ha akad cimbora, hát vele zenélek!
Kenyerem megosztom, ki éhesebb nálam,
s tudom, nekem sem fog felkopni az állam.
Minden gazdagságom képzeletem adja,
s minden reggel felkel életem új Napja,
nem vagyok átlagos, kilógtam a sorból,
s nem zavar, ha ezért pár rabszolga korhol.

Tudod, még szebb lenne, ha más is kiállna,
ha az emberekből szabad lélek válna,
olyan, aki teremt, álmot vált valóra,
kik egymásért élnek, míg ketyeg az óra!
Milyen jó is lenne egymásért dolgozni,
egymás örömére világot foltozni.
Szeretettel venni egymást körbe-körbe,
s büszke szívvel nézni bele a tükörbe!

/ Baranyi Ferenc/

Ne hagyja az isten

Már nem vetem meg.

Már csak szánom őket.

A megvásárolt együttműködőket,

a megfélemlített hunyászkodókat,

a lankadatlan buzgalmú nyalókat.

Szánom őket, mivel infláció van:

harminc ezüst nem összeg euróban,

a megfélemlítők is berezelnek

s szaros hátsón kisiklanak a nyelvek.

A megvetés nem mindig megalázás,

dacot szülhet, a rosszért hős kiállást,

de megbélyegzett lesz a szánalomtól,

ki hitványságát mentegetve hódol.

Elkeserít az elprédált jövendő,

túl sok a szánandó, a megvetendő,

én már az Úristent csak arra kérem:

ne hagyja, hogy megutáljam a népem.

Aranyosi Ervin: Merj élni!

Tedd, csak tedd a dolgodat,
és légy általa boldogabb!
Tegyed csak azt, mi boldogít,
s már is tudod, mi dolgod itt!

Ne más vezesse életed,
hisz jobb, ha te elképzeled!
Sajátod éled, s attól szép,
hogy nem másolod másokét!

Megkeresed, a jó utat,
amit majd lelked megmutat!
Ha másét éled, nem leled,
lelked nem jár együtt veled!

Parancsra élni, szolgaság,
pedig szükséged volna rád,
hogy kifejezd, mi benned él,
a lélek épp hozzád beszél!

Csak nem hallod, mert mást figyelsz!
Mert mit szólnak, ha élni mersz?
Meg kell felelned, azt hiszed,
ezért sok más terhét viszed!

Siker, ha máson taposol?
Ha más helyett döntést hozol?
Ha napjaidban nem vagy ott,
ha lelked fáradt, s nem ragyog?

Mókuskereked forgatod,
az álmaidat feladod,
és elhiszed, nem jár neked,
mert ezt mondták az emberek!

Ezért szólok, és tudatom,
eltévedtél az utadon,
a boldog létet keresed,
de nem hallod meg lelkedet!

Csendesülj el, nézz befelé,
indulj el álmaid elé,
vedd kezedbe a sorsodat,
ne más írja a sorokat!

Bárcsak tudnád, azt hogy ki vagy!
Hogy aki ural, az kihagy
téged, s már lelked nem teremt,
nem járja be a végtelent!

Hisz szolga vagy és még alszol,
és önmagadra haragszol,
pedig a sorsod rajtad áll,
s az alvás hosszú tetszhalál!

Meg kell mutassam az embereknek, hogy nem a vagyon teszi az urat, hanem az erkölcs. És hogy nem a rendszerek a fontosak az emberiség életében, hanem a hűség, a tisztesség és a jóakarat.

/Wass Albert/

„Az igazi törvényeket nem írták könyvekbe és nem őrködnek fölöttük fizetett tisztviselők. (…) Veled, benned és körülötted élnek, és a világ teremtésétől a világ végezetéig változatlanok. Meghatározzák, hogy mit tehetsz és mit nem tehetsz, megéreztetik veled a különbséget jó és rossz, szép és csúnya között. Korlátokba szorítanak, bezárnak születés és halál közé, őrködnek fölötted ösztön és lelkiismeret formájában.” Wass Albert

Tandari Éva: Ember maradj, Fiam….

EMBER maradj Fiam ,

minden körülményben!

EMBER -még akkor is,

ha ez már nem érdem…

Ha többet ér, ki kincset

s nagy vagyont harácsol,

vagy ki Glóriát kovácsol

a politikából!

Vedd észre, ki szenved,

és segítséget kér …

Kinccsé válik minden falat

szívből adott kenyér…

Nem kell minden áron

letépni a babért :

Szíved tisztaságát, Fiam :

Ne add el semmiért!

Váci Mihály – Még nem elég

Nem elég a célt látni,

járható útja kell!

Nem elég útra lelni,

az úton menni kell!

Egyedül is! – Elsőnek,

elől indulni el!

Nem elég elindulni,

de mást is hívni kell!

S csak az hívjon magával,

aki vezetni mer.

Nem elég a jóra vágyni,

a jót akarni kell!

És nem elég akarni,

De tenni, tenni kell:

A jószándék kevés!

Több kell – az értelem!

Mit ér a hűvös ész?!

Több kell – az érzelem!

Ám nem csak holmi érzés,

de seb és szenvedély

keresni, hogy miért élj,

szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég – a Világért!

Több kell – a nemzetért!

Nem elég – a Hazáért!

Több kell most – a népedért!

Nem elég – Igazságért!

Küzdj azok igazáért,

kiké a szabadság rég,

csak nem látják még,

hogy nem elég!

Még nem elég!

Ragyogj,

mert szeretetre születtél,

mert az élet hordozója lettél,

Ragyogj,

mert érzelmek élnek benned,

értelmet adva az életednek.

Ragyogj,

hogy erőt sugárzó lényed

szülője lehessen a reménynek.

Ragyogj,

mert a közöny sivársága

nem vethet árnyat a napsugárra.

Ragyogj,

mert szép vagy és ragyognod kell!

Mert lelkedben rejtett csillag tüzel,

Ragyogj, mert Isten üzenete vagy!

Szebb lesz tőled a világ, s boldogabb.

Heltai Jenő: Szabadság

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle….
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint Istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,

S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,

Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak…
Gyáva rab vagy.

1945. május 1.

⏰🥀❗️🇭🇺❗️🥀⏰
Petőfi Sándor: MEDDIG ALSZOL MÉG, HAZÁM?
MÍG RÁD NEM GYÚL A HÁZ?!
A kakas rég felkelt,
Kukorékolása rég
Hirdeté a reggelt.

Meddig alszol még, hazám?
A nap is föllépett,
Beözönlő sugara
Nem boszantja képed?

Meddig alszol még, hazám?
A veréb is fenn van,
Telhetetlen bendejét
Tömi asztagodban.

Meddig alszol még, hazám?
A macska is fenn jár,
S tejesköcsögöd körűl
Kotnyeleskedik már.

Meddig alszol még, hazám?
Kaszálód füvére
Csaptak a bitang lovak,
S legelnek széltére.

Meddig alszol még, hazám?
Íme vincelléred
Műveli, nem szőlődet,
Hanem a pincédet.

Meddig alszol még, hazám?
Szántanak szomszédid,
S a magokéhoz oda-
Szántják földed szélit.

Meddig alszol még, hazám?
Míg rád nem gyul a ház,
Mindig, míg a félrevert
Harang föl nem lármáz?

Meddig alszol még, hazám,
Szép Magyarországom?
Föl sem ébredsz már talán,
Csak a másvilágon!

Koltó, 1847. október

Emeld fel

Emeld fel nemzetem fejedet a porból!

Szabadulj meg végleg ez elátkozott kortól!

Vesd le az álságok őrjítő kötelét,

Hagyd el a hazugság ördögi börtönét!

Csapdádból kiutad múltadban találod,

Ott, ahol tiéd volt a saját világod!

Mely százszorta különb, más földi népeknél,

Tudnád, ha lenne mire emlékezhetnél!

Lásd magad anyáid szerető szemével,

Gondolkozz apáid csavaros eszével!

Érezz az őseid egy igaz hitével,

Dolgozz és harcolj az erősek kezével.

Ássa ki mindenki maga magyarságát,

Rázza le a világ balga szolgaságát!

Emelje nemzetem magasba az öklét,

Miénk az igazság, s a remélt öröklét.

Írta:

Varga János Veniam

A vers forrása: veniam.hu/vers642

Rovással: veniam.hu/rovas22

Kötetben megjelent:

veniam.hu/webaruhaz/mindennapraegykoltemeny

A MAGYAROK KÖNYVEI:

veniam.hu/termekkategoria/konyvek

“Emlékezz mindenre, aminek örültél, ami jó volt, emlékezz arra, amit érted tettek, a nehéz órákra, amelyek szerencsésen elmúltak, és azokra, akik segítettek abban, hogy elmúljanak. Emlékezz arra, hogy segíteni kell azokon, akik rászorulnak. Emlékezz arra, hogy önzetlen légy, fáradhatatlan, becsületes, igazmondó és önfeláldozó. Felejtsd el, ha félsz! Felejtsd el, ha gonosz indulataid vannak! Emlékezz arra, hogy mi a jó, és sose felejtsd el, hogy csak jót szabad tenned, ártanod soha.”

Szabó Magda

Lehet belőled nagy ember – és hadd legyen! -, de szív nélkül, szeretet nélkül igazán naggyá nem leszel. Ne bízd el hát magad, ha csodálják elméd tündöklését: sok fényes elme elhomályosult már, de a szív – jó vagy rossz -, megmarad utolsó dobbanásáig annak, ami volt első dobbanásakor.

Petőfi Sándor – Élet vagy Halál !

A Kárpátoktul le az Al-Dunáig

Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar !

Szétszórt hajával, véres homlokával

Áll a viharban maga a magyar.

Ha nem születtem volna is magyarnak,

E néphez állanék ezennel én,

Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb

Minden népek közt a föld kerekén.

Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,

Mit vétettél, hogy így elhagytanak,

Hogy isten, ördög, minden ellened van,

És életed fáján pusztítanak ?

S dühös kezekkel kik tépik leginkább

Gazúl, őrülten a zöld ágakat ?

Azok, kik eddig e fa árnyékában

Pihentek hosszu századok alatt.

Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,

Mit marjátok mindnyájan a magyart ?

Török s tatártól mely titeket védett,

Magyar kezekben villogott a kard.

Megosztottuk tivéletek hiven, ha

A jószerencse nékünk jót adott,

S felét átvettük mindig a tehernek,

Mit vállatokra a balsors rakott.

S most a hála ! … vétkes vakmerénnyel

Reánk uszít a hűtelen király,

S mohó étvággyal megrohantok minket,

Miként a holló a holttestre száll.

Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,

De a magyar még nem halotti test.

Nem, istenemre nem ! S hajnalt magának

Az égre a ti véretekkel fest.

Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,

Élet-halálra ki a síkra hát,

Ne légyen béke, míg a magyar földön

A napvilág egy ellenséget lát,

Ne légyen béke, míg rossz szívetekből

A vér utósó cseppje nem csorog…

Ha nem kellettünk nektek mint barátok,

Most mint birókat, akként lássatok.

Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,

Mely birtokodra s életedre tör.

Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,

Föl az utólsó ítéletre, föl !

A századok hiába birkozának

Velünk, és mostan egy év ölne meg ?

Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,

És most e tetvek egyenek-e meg ?

Föl, nemzetem, föl ! Jussanak eszedbe

Világhódító híres őseid.

Egy ezredév néz ránk itélő szemmel

Atillától egész Rákócziig.

Hah, milyen múlt ! hacsak félakkorák is

Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,

El fogja lepni árnyékunk a sárba

És vérbe fúlt ellenség táborát !

Erdőd, 1848. szeptember 30.

Wass Albert: Patkányok honfoglalása

​Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire.

Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb. Beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk. Így élt az ember.

Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.

A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol a vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.

Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak, éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében.

Ennivalót bőven találtak, jóllaktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.

Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk-gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.

És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást.

Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta: – Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat.

A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott botjával.

Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.

– Nem leszünk a rabszolgái tovább! – visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről. – Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. – És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább.

Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.

Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a gerendára. Ebből lett csak az igazán nagy felháborodás a patkányok között. – Szemtelenség, gyalázat! – kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. – Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! – És föllázadtak. – Mienk a ház – hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!

S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, fáknak, az állatoknak és a madaraknak – még a virágoknak is – hogy a ház nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra.

Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl.

A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt.

A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.

Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.

Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körül a házat.

​Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire megjött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.

Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.

Körmendi László : Trianon

Mint megfeszített Krisztus, ki más bűneiért halt,

úgy állunk mi most is itt előttetek.

Van-e más, ki annyi édes-bús bölcsődalt adott

és annyit vérzett még értetek?

Van-e még itt Isten? És húszmillió magyar

fáj-e még úgy nektek, mint a létetek?

Vagy megfordult-e később, hulló fejetekben, hogy

íme, nélkülünk is vannak németek?

Van-e imátok még? Vagy ronggyá tiport honért

mi imádkozunk már csak helyettetek?

Szégyenetek jele ez, de nekünk stigmánk, a legszebb ékszerünk is mindenekfelett…

Mint megfeszített Krisztus, ki más bűneiért halt,

úgy állunk még most is itt előttetek.

S bár oldalunk tán vérzik, ajkunkra mosolyt csal

az ősi bölcsődal a Kárpátok felett.

Hatvan, 2018. május 28.

REVICZKY GYULA: Jó lelkek

Vannak jó lelkek még a földön;

De elrejtőznek a világ elül.

A csacska hír hallgat felőlük,

Élnek s meghalnak ismeretlenül.

Éltük szerény, csöndes, magános,

Dobszóval, vak lármával nem dicsért.

Erényüknek czégére nincsen;

Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.

Vásári zajt, hühót kerülnek.

Nem lökdösődnek lármás útakon.

Lelkük zománczát féltve őrzik.

A merre járnak, csend van s nyúgalom.

A sors csapási, szenvedések

Között értékük legszebben ragyog.

A rózsa is, ha eltiporják:

Akkor terjeszt legédesb illatot.

Vannak jó lelkek még a földön!

Vigasztalásul vallom és hiszem.

Megtűrve, mint árvák, ugy élnek,

És nem irigyli sorsuk’ senki sem.

Mondd……

Budár Zoltán(kedves Tanítványom…)

Mondd, kit ölelsz

Ha holnap

Nem leszek?!

Mondd, ki törli le

Fénylő szemeidből

Lehulló könnyeidet?!

Magával sodor

Messzire a képzelet,

Mondd, boldog lehetsz,

Ha senki sincs melleted?!

Mondd, ki felé nyújtod

Kezed ismét?!

Kinek ejted rabul

Érzelmes szívét?!

Maradj itt velem

Maradj még mellettem.

Közelemben teljes

Lesz életed.

S ha majd egyszer esti harang szól,

Kezedbe képem kerül,

Felsír egy régi dallam

Ott a szívedben

Legbelül.

„Légy az, kiből árad a nyugalom. Légy az, kire nem hat a hatalom. Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet. S menj oda, hol fázik a szeretet.”

Gárdonyi Géza

132 éve született Várnai Zseni, József Attila- díjas költőnő.-május 25.

VÁRNAI ZSENI: SZERETNI

Szeretni ezt az életet,

az egyetlent a végest,

Szeretni még ha bánt is,

ha mostohánk is néhanap,

de kék az ég, és süt a nap,

van benne boldogság is.

E szép és szőrnyű kor során

csodákat tesz a tudomány

a titkok titka tárul,

a tudás fája lombosul,

de atom felhő tornyosul:

mérges gyümölcs a fárul.

Nem ölni, vért nem ontani,

a tüzeket eloltani,

s nem gyújtani,hogy égjen

ország és város,hol a nép

gyönge megvédi életét

s hogy békességben éljen.

Még harcok dúlnak lángban ég

a megbolygatott messzeség,

madár se leli fészkét

futnak az erdő vadjai,

csak borzalomról..hallani:

Világ teremts már békét!

Fogyó hold már az életem,

de dolgom még töméntelen,

még tenni, adni vágyom…

Csak lenne még erőm elég,

zengni a béke énekét…

e felbolydult világon!

Csak élni, élni emberek!

Időnk oly gyorsan el pereg,

egy perc csupán az élet…

de ez a perc lehet csodás

teremtő munka, alkotás

amely megőriz téged!

A régi ház

Szegényen éltünk, de sosem hittük azt,

hogy az a boldog, aki nálunk sokkal gazdagabb,

mert miénk volt a rét, az erdő, kis patak,

a nyári szélben hajladozó búzaáradat.

S miénk volt a féktelen nagy gyermekszabadság,

mit sosem pótolt volna kincs és gazdagság,

mert hiába a jómódúság, a sok-sok ékes kincs,

ha nincs olyan emlékünk mi a múltból visszaint.

Minden olyan emlék, mi a múltból visszaint,

a legkönnyesebb napon is mosollyal kacsint,

hisz boldogsággal telik meg szívünk és a lelkünk,

mikor a csodás gyermekkoron újra elmerengünk.

Kun Magdolna

„Fogd fel füleddel a rügyező fák neszét

ibolyántúli estek illatát szívja orrod

segíteni sose mulaszd aki gyengébb tenálad

s az öröklét pávaszeme őrködjék sorsod felett.”

HÁRS ERNŐ

Meggyesi Éva: Szeretnék egyszer még..

Szeretnék egyszer még boldogan élni

messze hol csönd és béke van,

temetni mindent mi nem hagyott élni

s hinni hogy lesz még virágzó tavasz.

Szeretnék olyan messzire futni

hogy utol ne érhessen senki sem,

új álmokat és új reményt keresni

s ne zavarjon meg semmi sem.

Szeretnék végre megnyugodni

hogy ne sírjam többé át az éjszakát,

feltörő könnyemből szivárványt fakasztva

újra megtalálni százezer csodát.

Szeretnék hinni a kimondott szóban

hol nemes léleknek nyílik a virág,

zúgó viharként söpörve a rosszat,

hogy megtisztuljon e megromlott világ.

Benedek Elek

Várnai Zseni (1890-1981): Anyám az őszben

Oly kicsire zsugorították az évek,

meggörnyesztették a szenvedések,

a háta hajlott, a szeme árkos,

s mint a fa kérge, arca ráncos.

Pompázó szépnek sohse láttam,

csak munkában, kopott ruhában,

remegni értünk, sírni, félni,

én nem láttam az anyámat élni.

Mint dús gyümölcsfa, megszedetten

áll ő kopárra szüretelten

a késő őszben, s földre hajlik,

panaszló hangja alig hallik.

Gyümölcsei már mind leértek,

magában néz elé a télnek,

a hosszú télnek, elmúlásnak,

lassan a földberoskadásnak.

Deres fejét az ősz belengi,

látom őt lassan ködbeveszni,

belehullni az öröklétbe,

időtlen, nagy végtelenségbe.

Termő porából élet érik,

aranyszíve a napban fénylik,

így él majd ő gyümölcsben, fában,

  Papp Ádám – Útravaló

Anyám mondta régen;

– Kemény idők járnak,

ne engedj utat a szomorúságnak.

Nézd, ott kint a Fák, ahogyan állnak,

légy olyan, akinek senki se árthat.

Apám mondta régen;

– Magányos az Éjjel,

tudom, jól bánnál az egyedüliséggel,

de találd meg azt az egyet, ki Élettel

tölti meg szíved az igaz öleléssel.

Anyám mondta régen;

– Csakis, de csakis előre nézz,

s tudd, hogy mindig veled van egy kéz,

amely megóv, bárhová is mész.

Így kerek mindig. Teljes egész.

Apám mondta régen;

– Élj úgy, ahogyan tényleg érdemes,

s majd emelt fővel érj el a végéhez,

ahol meglásd, minden eggyé lesz,

ott pedig mosollyal tovább mehetsz.

KÁNYÁDI SÁNDOR: Májusi szellő

Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.

Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.

Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.

Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.

Kakasy Éva: A Föld napja

1970. április 22-én Denis Hayes amerikai egyetemi hallgató mozgalmat indított el a Föld védelmében. Azóta a diákból az alternatív energiaforrások világhírű szakértője lett. Már mozgalmának megindításakor több mint 25 millió amerikai állt mögé, ma pedig szinte az egész Földre kiterjed az általa kezdeményezett mozgalom. Ezernél több szervezet vesz részt benne. A FÖLD NAPJA célja, hogy tiltakozó akciókkal hívják fel a figyelmet a környezetvédelem fontosságára. Magyarországon 1990 óta rendezik meg.

Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség

A Föld napja honlap

Márai Sándor: Füveskönyv(részlet)Arról, hogy az ember része a világnakAz ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: „Én más vagyok, mint a tenger.” Vagy a szikra: „Rajtam nem fog a tűz.” De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül. Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kő, a fém is tovább él, mint az ember.Márai Sándor: Füveskönyv(részlet)A világrólÉs ne feledd soha, hogy a világ fia is voltál. Rokona a négereknek és a csillagoknak, a hüllőknek és Leonardo da Vincinek, a Golf-áramnak és a maláj nőknek, a földrengésnek és Lao-cénak. Mindehhez közöd volt, egy anyagból vagytok, egy lélek teremtett, ugyanaz a lélek fogad vissza. Ez egészen biztos.

Begónia-tenger (fotó: Vimola Ágnes)József Attila: Kertész leszek(részlet)Kertész leszek, fát nevelek,kelő nappal én is kelek,nem törődök semmi mással,csak a beojtott virággal.Minden beojtott virágomkedvesem lesz virágáron,ha csalán lesz, azt se bánom,igaz lesz majd a virágom.

Szakonyi Károly: Földanyánk hátán(részlet)E héten volt a Föld napja, április huszonkettedikén, s mi ismét fogadkoztunk, jók és rendesek leszünk, gondoskodni fogunk róla, hogy még sokáig élhessen. Nem leszünk hálátlanok, hanyagok, felelőtlenek, mondtuk, szeretni fogjuk nemcsak az ünnepén, hanem mindig és szakadatlanul. Ezen a napon reggeltől estig, vagy estétől reggelig, ahogy fordult a bolygónk, szerte a világban szóhoz jutottak a környezetvédők, a tudósok; gyermekkórusok zengték a Föld dicséretét, minden kontinensen megemlékeztek róla gyermekei, az emberek. Figyelmeztették egymást, hogy már számos egyezményt írtak alá nemzetközileg a védelmére, de tenni is kell valamit, nemcsak kinyilatkoztatni a jóra való szándékot. Igyekezzenek hát a kormányok, a társadalmi szervezetek és általában az emberek óvni a természetet, mert bajban van a Föld.Bajban van, s rajta persze mi magunk is, még ha nem vesszük is komolyan a veszélyt. Vékonyodik az ózonréteg, savas esők marják a növényzetet, pusztulnak az erdők, rozsdásodnak a zöld fenyvesek, új területeket hódít a terméketlen sivatag, ivóvizünk, levegőnk szennyezett, mérgezett a talaj, mérgezettek a tavak, folyók, patakok.Beteg a Föld, gyógyítani kell. Kórságok gyötrik az emberek kapzsisága, hányavetisége, a háborúkban elszabadított romboló vegyi anyagok, az ipari melléktermékek, a szertelenül használt növényvédőszerek és egyebek miatt.

Bogsch László: Földünk történeteMagyar Elektronikus Könyvtár Földgömb (A Mathias Rex c. diafilm részlete)

Thándor Márk: A föld gyermekeTükrök potyognak az égből,áldott, apró cseppek.Lehullva vizi folyammá lesznek.Anyjuk a felhő, apjuk a szellő,egyre több a kicsi tekergő.Fogocskáznak, kergetőznek,földre hullva levetkőznek.Levetkőznek, szeretkeznek,önkivűlten hemperegnek.Hemperegnek, elvegyülnek,a tömegben elmerülnek.Elmerülnek, s itatnak,növényeket fakasztnak.S végűl anyaként élnek,a föld gyermekének.

Érintetlen táj (fotó: Török Máté)Temesvári Ferenc: FöldKortárs Magyar Festőművészek(festmények)

Faludi György: A távolabbi jövőNem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz.A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak,és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépekmind elporladnak néhány százezer év alatt.Pár millió esztendő múlva, új csillagképekalatt szelíd fejével kibujik a moszat,ismeretlen virágok nyílnak, mert a természetvariál, mikor játszik, nemvárt fenevadakszületnek s egy merőben különböző embernem.Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet,gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka,s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítjaönmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem. Kosztolányi Dezső: Fák beszéde(részlet)Almafa– Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyelmesékről álmodom, ha jő az éjjel.A lombjaim közt almák aranya.Mindig csak adnék, én, örök anya.

Orbán Ottó: FöldanyánkA technikát, mint nászt a szűz menyasszony,kívántuk is meg féltük is. Hatvanas évek.Vonzó rögeszme, hogy a birtoklás mindent megold.Keserves megtanulni, hogy a nincsek történelme istörténelem: a rozmárforma kontinensfölmerül az időből, tátott szájából kiálla szegénység roppant agyara, bőrénsós vízként lecsorgó faluk. És reng a partvidék,és beomlik az aládúcolt templomboltozat.Küldözhetjük alóla lírai üzeneteinket.Kinek? Mindenki vágya a jövő.Csak legyen módja visszaemlékezni,„Kigömbölyödtem”, mondja majd a Földa csodavárás és a rettegés e tobzódó koráról.Orbán Ottó: Föld, föld(részlet)A halhatatlan hullám rezdülése,s a fák, a fák, a fénylő, időtlen hegyek!És testek, mint a tó; vad mellek árapályas a forrón megkövült tánc az öreg hegyekbens az évszázados arc, mint a boldog isten arca,mint a kő, mint a csákány, hogy emlékezzek egész életembenközel a vashoz és a földhöz, melyből vétettem örömre, kínra;s az évszázados görnyedés, mely tovább él minden mozdulatomban,a szerelem görcsös, nyújtózó gyökerében;s az időtlen ének, melyet az egykedvű nádas énekelközel a teremtés göröngyös ajkaihoz.

Csorba Győző: FaültetőAz örök folyamatba, az élni akaróélet folyamatába iktatódva,mint eleven csatornán a célba áradóvíz, ömlik rajta át a lét, hogy folytatódvaőrizze ismerős világunk legnagyobbkincsét, míg ő magát fenékig üresíti,s vállalva dísztelen cseléd-szolgálatota győztes ívet a jövő felé feszíti.Egyébhez nincs köze. Az élet megy tovább.Nélküle vagy vele? Ugyan ki bánja!A mű marad s hordozza majd nyomát,virágzóbban, mint emlékét hiánya.Szabó Lőrinc: A föld panaszaBőrömben férgek miriádjailaknak, mozognak. Ki rakta belém,ki rakta rám e külön életekviszkető őrületét? Jaj, miértdolgozom, mért járom a végtelent,mért kell gyűrűs évekbe osztanoma tengerzöld űrt, – ős glecserekettornyozva, steppék síkjait, tömörtársadalmát az ásványoknak, ésringatnom felhők, hegyipatakokszüntelen táncát, ha beszennyez atestem hámjában szörcsögő nyüveknépe, az ember? Spórák, atomok,a férgeim! S én, a tenyészet, én,én, az óriás, nem bírok velük.

Kosztolányi Dezső: Űllői-úti fák(részlet)Az ég legyen tivéletek,Üllői-úti fák.Borítsa lombos fejetekszagos, virágos fergeteg,ezer fehér virág.Ti adtatok kedvet, tusát,ti voltatok az ifjúság,Üllői-úti fák.

Az erdő fohásza (fotó: Török

„EMBER maradj Fiam ,

minden körülményben!

EMBER -még akkor is,

ha ez már nem érdem…

.

Ha többet ér, ki kincset

s nagy vagyont harácsol,

vagy ki Glóriát kovácsol

~ a politikából!

.

Vedd észre, ki szenved,

és segítséget kér …

Kinccsé válik minden falat

szívből adott kenyér…

.

Nem kell minden áron

letépni a babért :

Szíved tisztaságát, Fiam :

Ne add el semmiért!”

Tandari Éva

Linn Márton: Ember csak úgy lehetsz…

Hiába van sok pénzed,

de gazdag nem lehetsz,

ha szíved, lelked gonosz,

és senkit sem szeretsz.

Gazdag bíz’, csak úgy lehetsz,

ha szíved kitárod.

Tegyél jót, nyitott szívvel,

s a rosszat kizárod.

Légy te ember, mindenkor,

segítsd ki elesett.

Ahhoz, aki jó lelkű,

társul a szeretet.

Embernek lenni mindig,

bárhol a világba’.

Szívben az empátia

boruljon virágba.

Ha kinyílik a szíved,

más lesz majd az élet.

Gazdagságról azután,

másképp festesz képet.

2020. 04. 19.

Pintér Béla

A nemes harcot harcolom

Nem pedig a nemtelent

Ha nemem igen, s igenem nem

Az max. nemigent jelent

Nemeim közt néha napján

Szót kérhet az igenem

Az igen igen, a nem pedig nem

Erről szól az Ige. Nem?

(pb)

Aranyosi Ervin: Megfelelés

Miért akarsz te mindenáron, s mindig megfelelni?

Azt hiszed, hogy ezért fognak téged majd szeretni?

Miért akarsz szerethető rabszolgává válni?

Miért akarsz önmagadból egész mást csinálni?

El ne hidd, ha kedvükben jársz, majd szeretnek téged,

csak az egyéniségedet vesztheted el végleg!

Ne játssz tehát szerepeket, ne bújj másik bőrbe,

becsüld inkább azt az embert, kit látsz a tükörben!

A szeretet nem elvárás, hát hiába várod,

rajtad múlik, szeresd jobbá környező világod!

És ha szeretetet küldesz, az tér vissza hozzád, jó lenne, ha a másokét te is viszonoznád!

Szeresd magad, s majd meglátod, szeretni fog más is,

éld a saját életedet, s ne legyél banális,

legyél inkább egyéniség, kit mások csodálnak,

s hidd el, ettől az álmaid valósággá válnak.

Légy önmagad, különleges, csodálatos ember,

hidd el nekem, hogy másoknak megfelelned nem kell!

A Magyar költészet Napjára: április 11.

Pósa Lajos: Magyar nyelv

Nincs szebb nyelv a magyar nyelvnél

Lágyan csendül a hangja,

Mint a messze rónaságon

A puszták harangja.

Álmodó madárnak édes sóhajtása

Ringó rózsaleveleknek szelíd suttogása.

Bűvös bájos a magyar szó,

Szépen szóló muzsikaszó

Nincs szebb nyelv a magyar nyelvnél

Büszkék legyünk rája

Fölharsan, mint viharnak

Zúgó harsonája.

Zeng a bércek ormán

Felhőkkel beszélve

Fönséges nagy siralmában

Fölkiált az égre,

Könnyet szór a csillagokra

Keservünket panaszolja.

Nincs szebb nyelv a magyar nyelvnél

Cseng szabadon bátran,

Mint a hősnek kardja csattog

Villámló csatákban.

Ezredévnek őre

Benne van a Magyar Nemzet

Múltja és jövője.

Csengj te szép kard láng lövellve

Ősapáink drága nyelve.

Aranyosi Ervin: Miről szól a Húsvét?

Miről szól a Húsvét? A feltámadásról!
A hit győzelméről! Miről szólna másról?
Hogy a szenvedésnek, akkor lehet vége,
ha szeretet ébred mindenki szívében!

Ha félelmeinket el tudjuk engedni,
ha képesek vagyunk új emberré lenni.
Mert akik bántanak, tanítanak minket,
s nem kell visszaadni, attól óva intlek!

Tanuld meg hát büszkén viselni kereszted,
s ha így méltóságod már visszaszerezted,
légy a megbocsájtó, mindenkit megértő,
s csökken majd a bántó, s elkerül a sértő!

Tisztulj meg belülről, kezdd el változásod,
s meglátod követ majd újuló világod.
Szívedben a jóság, hagyd hogy feltámadjon,
aztán a valóság, méltó választ adjon.

Mit üzen a Húsvét? Higgyél önmagadban,
higgyél a lélekben, s ne csak az anyagban!
Mert a lélek túlél, feltámadni képes,
ám a test csak szolgál, földi léte véges.

Csak te rajtad múlik, utad hogyan járod,
teremts hát lelkesen boldogabb világot!
Keresd az örömöt, s tedd le a kereszted,
ezzel fájdalmaid végleg elereszted.
Támadj fel kegyes nép, kezdj magadban hinni,
nem elég az Úrnak szép véréből inni!

Újulj meg, virágozz, akár a természet,
a feltámadásból vedd csak ki a részed!
Határozd el, kérlek: – Mától szebben élek,
önmagam teremtek, s jövőmtől nem félek,
újra magam leszek, mihelyt feltámadok,
s minden kihívásra méltó választ adok!

Benedek Elek – Húsvéti ének
Gyermekkoromnak szép emléke,
Köszöntelek, húsvét vasárnap!
Száll a szívemre égi béke
Ünnepén a Feltámadásnak.
Szárnyakat öltve száll a lelkem,
Ujjongva száll, gyors szárnyalással…
Ím, ott vagyok az ősi telken,
S zsebem tele piros tojással!
Gyermek vagyok, ki házról házra
Kántálni jár piros tojásért,
S gyűl a tojás, gyűl egyre-másra,
Ékesen csengő szavalásért.
Látom magam az új ruhában…
Hej, nem afféle bécsi rongy a’!
Meg van ez szőve igazában:
Édes jó anyám szőtte, fonta!
S a pörge kalap, a bokrétás!
S a rámás csizma, a ropogós!
Ilyen kalapod van-e, hékás?
S hát csizmád ilyen kopogós?
Hej, ha még egyszer, bár csak egyszer
Láthatnám édes jó anyámat,
Amint fejemre új kalapot tesz fel
S megsimogatja új ruhámat!
Hej, ha még egyszer, bár csak egyszer
Kántálhatnék piros tojásért!
Hálát adnék ezért ezerszer,
S feledném mind, ami csapás ért.
Hej, ha még egyszer… Vége, vége…
A napjaim lassan lejárnak…
Gyermekkoromnak szép emléke,
Isten veled, húsvét vasárnap!

Benedek Elek – Húsvéti ének
Gyermekkoromnak szép emléke,
Köszöntelek, húsvét vasárnap!
Száll a szívemre égi béke
Ünnepén a Feltámadásnak.
.
Szárnyakat öltve száll a lelkem,
Ujjongva száll, gyors szárnyalással…
Ím, ott vagyok az ősi telken,
S zsebem tele piros tojással!
.
Gyermek vagyok, ki házról házra
Kántálni jár piros tojásért,
S gyűl a tojás, gyűl egyre-másra,
Ékesen csengő szavalásért.
.
Látom magam az új ruhában…
Hej, nem afféle bécsi rongy a’!
Meg van ez szőve igazában:
Édes jó anyám szőtte, fonta!
.
S a pörge kalap, a bokrétás!
S a rámás csizma, a ropogós!
Ilyen kalapod van-e, hékás?
S hát csizmád ilyen kopogós?
.
Hej, ha még egyszer, bár csak egyszer
Láthatnám édes jó anyámat,
Amint fejemre új kalapot tesz fel
S megsimogatja új ruhámat!
.
Hej, ha még egyszer, bár csak egyszer
Kántálhatnék piros tojásért!
Hálát adnék ezért ezerszer,
S feledném mind, ami csapás ért.
.
Hej, ha még egyszer… Vége, vége…
A napjaim lassan lejárnak…
Gyermekkoromnak szép emléke,
Isten veled, húsvét vasárnap!

MEGÁLLOK CSENDESEN A KERESZTFÁDNÁL

Megállok csendben keresztfádnál,
És lehajtom némán fejem.
Tehozzád jöttem, mintha várnál,
Én Megváltóm, egyetlenem.
Te, aki értem is szenvedtél,
S a Golgotán megfeszíttettél,
Könyörülj rajtam!

Átkarolva szent keresztfádat
Bánat tölti el szívemet.
Ó, mert tudom, ha lelkem fáradt,
Nyugalmat csak nálad lelek.
Te vagy az irgalom egyedül,
Ki a bűnbánón megkönyörül,
Én Uram Jézus.

Tudom, meghallod esdeklésem,
Ha bűnöm el nem hallgatom.
Te könnyíted meg szenvedésem,
Üdvöm mástól nem várhatom.
Védő karod felém kitárod,
És csüggedt életem megáldod
A keresztfáról.
Köszönöm Jézusom.

Virágvasárnap

Posztós Lenke

Szép Virágvasárnap, jer szállj közénkbe,

varázsolj szép tavaszt a megdermedt földre!

Töltsd be vidámsággal ezt a nagy világot,

fogadjuk szívünkbe Jézust a Megváltót!

Hadd törjön a télnek bilincse össze,

boruljon zöld palást a kietlen földre!

Nyissátok ki emberek szívetek kapúját,

s e szent ünnep meghozza lelketek tavaszát.

Hozsánna, hozsánna, zengi bűnös ajkam,

Áldott lett a kereszt, melyen megváltattam!

Áldott, Aki jön az Úr nevében,

Krisztus vére megmosott, új életre tértem!

Szívem tágra nyítva; gyere óh Megváltóm!

Elédbe szórom minden szép virágom!

S hová virág nem jut, szívemet teszem,

hogy bevonulj rajta, s lakozz mindig velem!

Bihari József

Szentelt barka

Tiszta ruhát vett fel, elmondott egy imát,
Fehér gyolcsból szőttet, hozzá egy „Máriát,”
Barkaágat szedett, hogy az mindnek legyen.
Gyereknek, kit hagyott, s kit elvett az Isten.

Indul a templomba, az Úr otthon vagyon.
Körülveszik Fiát, még sincs vigadalom.
Szomorúan nézi gyermekét az Atyja,
„Ne hagyd, Uram, Isten, ítélkeznek rajta!”

Virággal kezükben ülnek anyák, apák,
Ő is leül közék, hallgatja az imát,
Nem gondol csak arra: „Miért hagyod, Isten,
Egyszülötted viszik, egyéb kincsed sincsen.”

Számolja lelkeit, jut-e mindnek barka.
Hozott-e eleget, senkit ki nem hagyna…
Ítélkező ember volt akkoron elég,
Felhős volt a hajnal, mégis kinyílt az ég.

Fényességben úszott minden, mi volt egyben.
Meghalt Isten Fia, felszállott a mennybe.
Mondá, aki látta, tudja, aki hiszi,
Gyermekét, ha hozza, akkor is, ha viszi.

Bizonyságul küldte miközénk az atyja.
Fáradt testünk, szívünk Ő megvigasztalja.
Adjon nekünk hitet, éltesse a reményt,
Feltámad a gyermek: Istené s a miénk!

Virággal kezében üldögél egy anya,
Ruha rajta fehér, áldott szív alatta.
Feláll a padszélről, megkeresi Krisztust,
Elé tesz egy barkát: „neked hoztam, Jézus!”

SÍK SÁNDOR: Fáklya

Ülök az országúton, az árva útfelen,

Fáklyát lobogtat jobbkezem,

És mindeneknek, akik általmennek,

Szólok csendesen:

Testvéreim, megálljatok és üljetek le mellém.

Mert íme, mondom néktek:

Erre fog jönni, akit ti kerestek,

Erre fog jönni, akire

Oly igen nagyon nagy a ti szükségtek.

Engemet ő küld a vak idegenbe,

Hol szél sóhajt és úttalanok járnak,

És ő adta a fáklyát a kezembe,

És fényét ő gyújtotta meg,

Hogy mindnyájatokat, kiknek hajában harmat didereg,

És arcán reszkető, fázó cseppek verődnek:

A fáklya köré ide gyűjtselek,

Mert itt egy kicsi körben száraz van és meleg.

Jertek, üljünk le békén s várjuk a mi időnket,

Míg eljön, akit várnak mindenek.

S aki elküldött fáklyafénynek lennem,

Imádkozom, hogy adja:

Amíg el nem jön az ígéret napja,

Füstöt ne vessen és el ne aludjon

S meg ne hűljön az élő fáklya bennem.

Hited el ne veszd

Bárhogy megtörnek, hited el ne veszd,
hiszen hit és remény nélkül élni nem lehet,
mert e két dolog ad erőt, mikor mélységekbe lépsz,
és úgy érzed a sorsod bukásra ítélt.

Sose hallgass másra, csak szíved vezessen,
mert csak így maradhatsz erős, bátor töretlen,
aki nem hagyja magát, és nem is roggyan térdre,
mikor körülötte nincs más csak az ellensége.

Akármi történjék is, te soha fel ne add,
mert ha elbuksz gyáván, ha megadod magad,
csak vergődő vad leszel, kinek féltett szabadsága,
egy élten át a félelem kudarcait bánja.

Ha már az életed a tét, te meg ne add magad,
mert vesztesként, e világban örök rab maradsz,
rab, aki csak berozsdállt rácsain át látja,
hogy sorvad el szabadsága, s vele minden álma.

Kun Magdolna

Egyszerü vers az igazságról

Wass Albert

Jézus zsidó volt, Zsidók voltak,

kik fölszegeszték a keresztre.

Tanitását reánk hagyta:

emberséges emberekre.

Bár latroké a világ

s annak minden rablott pénze,

sem az arany, sem az ezüst

nem váltható békességre.

Zûrzavar van ma a földön,

Istentelen lopás, csalás.

Àm akik ezt reánk hozták:

azok számára sincs maradás.

Gonosz a gonoszság bére,

Ki szemet vét, gazt arat.

Elpusztul mind a sok hitvány

s csak a becsületes marad.

A derék embert Isten örzi

s Ö bünteti a bünösöket.

Isten malma lassan öröl,

de felörli a szemetet.

S lesz Krisztusban békessége

Annak, kinek lelke tiszta.

S mindez, ami rossz volt s elmúlt,

nem tér többé soha vissza.

Szeretet s nem gyülölködés,

tisztesség és nem csalás,

a megvetö jó munkájára

ez hoz csak jó aratást.

Tanulj, ember, tanulj, magyar,

az élet ma iskola.

Ki szeretetböl levizsgázik,

annak lesz csak jó sora.

A hitványat, mint a pelyvát,

jóféle szél tova fújja,

mig az igazat megörzi

a Jóiten akarata.

Egyszerü kis versikémet

vidd el jó szél, szép hazámba,

hogy aki szavát megérti,

legyen annak vigaszára!

Ne add szabadságod

Ne add szabadságod, mert örök rab maradsz,

aki rabságából többé nem lel kiutat,

mert mindig lesz majd valaki, ki emlékezteti,

hogy önnön döntése volt fogolynak lenni.

Ne add szabadságod, mert az is fogoly lesz,

ki most még gyermekként nézi a történéseket,

hiszen Ő nem is sejtheti, hogy milyen az-az élet,

mikor gátakat szabnak a szabad repülésnek.

Ne add szabadságod, mert ha elveszíted azt,

könnyeiden kívül már semmid sem marad,

hiszen egy életen át bánni fogod gyávaságodat,

s hogy nem álltál ki azokért kik hozzád tartoztak.

Nem mindegy, hogy milyen világ marad azoknak,

akik bízván bíznak bennünk, akik csak ránk számítanak,

mert hiszik, hogy mi vagyunk azok a bátor emberek,

kik értük még a világgal is szembeszegülnek.

Vers-fotó: Kun Magdolna

1848-49.

Tisztelet a hősöknek!

Utolsó roham

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Villámokat szül lobogó szemünk.

Oroszlán nemzet, ha ugorva száll,

Hörgésrobajban arat a halál.

A tigrisnél is vadabbak leszünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk.

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Völgybe hegyeket temet a szelünk.

Lángba borul az arcunk, a karunk,

Mi lángseregek, magyarok vagyunk.

Hetvenhét világ jöhet ellenünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk.

Mikor utolsó rohamra megyünk,

Nem lehet többé játszani velünk.

Barikád hasad, hajránk ha dörög,

Tolvajok mocskos vére hömpölyög.

Hörgésekre csak tűzzel felelünk,

Mikor utolsó rohamra megyünk!

Sértő Kálmán verse alapján.

Kerekes Károly : A kereszt.

Keresztet a földön minden ember kap:

az egyik kisebbet, a másik nagyobbat.

Szülessen kunyhóba, avagy palotába,

El van készítve az ő keresztfája.

Az a csoda azután, hogy senki sem látja,

milyen nagy a másik ember keresztfája.

Van, aki könnyen hordja, még nevetni is tud,

míg a másik zokog, és a földre rogy.

Van, aki büszkén viszi, hisz senki se látja,

Hogy vérzik a válla és sebes a háta.

Van, aki alázattal és lehajtott fővel

viszi a keresztjét – krisztusi erővel.

Van, aki morogva, zúgolódva viszi,

minden sarkon megáll, ha lehet – leteszi.

Van, aki dicsekszik, örül, ha megszánják,

hazug könnyek sokszor áztatják orcáját.

Van, aki keresztjét más vállára rakja,

abban a hiszemben, hogy vissza nem kapja.

Van, aki félrenéz, hol jobbra, hol balra,

segít embertársán, ő segít, te balga.

Én a keresztemet fiatalon kaptam,

elfogadni, hej, sehogy sem akartam.

Sírtam, lázadoztam, még össze is törtem,

oh, csodák csodája! Összenőtt előttem.

Azután felvettem gyenge vállaimra,

tudtam, hogy elkísér hűen a síromba.

Tövises utakon elgyengült a lábam,

vittem a keresztem, meggörbült a hátam.

Elestem, felkeltem, így ment éveken át,

vittem és cipeltem a nehéz keresztfát.

Elmentem messzire, idegen országba,

oda is elkísért a keresztem fája.

Akiket szerettem, azok egytől-egyig

kigúnyolnak, lettek ellenségim.

Tövis koszorúmat a fejemre nyomják,

könnyeim patakját szélesebbre ássák.

Mivel keresztemet nehéznek tartottam,

azért még hozzá egy fakeresztet kaptam.

Oda van az téve gyermekem sírjára,

egyből kettő lett a keresztem fája.

Már megöregedtem, hajam fehér lett,

de az én keresztem súlya nem lett könnyebb.

Naponta növekszik a keresztem súlya,

vagy én lettem gyengébb, s a vállam nem bírja.

Ó, sokszor de nagyon szeretném letenni,

Azt hiszem tovább már nem is lehet vinni,

Vérzik a szívem, lelkem roskad össze,

De az én keresztem hű hozzám örökre.

Cirenei Simon, ki vinni segíted,

A jó Isten áldjon meg érte Tégedet.

Amikor meghalok, eltemetnek engem,

letűzik síromra nagy, nehéz keresztem.

Bocsásd meg Jézusom, hogy zúgolódva vittem,

És most visszaadom Neked a keresztem.

Csak azt az egyet kérem Tőled, én Istenem,

Lelkemet vedd hozzád, magadhoz az égbe!

Csodáld a természetet, Isten templomát,

Őt dicsérő éneket, madarak szép dalát!

Erdő színes virágai köszöntik a Napot,

Ember ki erre jársz, emeld meg kalapod!

(Wass Albert)

206 éve született Arany János március 2.

„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,

Ember lenni mindég, minden körülményben.”

Jönnie kell egy oly világnak

Hosszú éveken át, csak az árnyékomat láttam

Megesett, hogy hátat fordítottam a nagyvilágnak

Úgy akartam élni, ahogy apám s anyám mondta rég

Mégsem jutott az asztalra olykor friss kenyér

Verejtékemtől ázott az anyaföld

A sorsom oly sokszor meggyötört

Istentől nem kértem mást

Csak egy nyugodt hazát

A lelkem porba hullott virágként ordított

Isten sorsomnak mégis hátat fordított

Ki az élet nehéz sorsát nem élte át

Nem értheti meg lelkem bánatát

Apámmal s anyámmal álmodtam ma éjjel

Kérték, hogy nézzek a nagyvilágban széjjel

Sorsodért ne Istent hibáztasd

Mert becsületet, ő minden embernek egyformán ad

Emberként élni nem nehéz dolog

De amíg lesznek szegények és gazdagok

Ereinkben hiába folyik ugyanaz a vér

A pénz sokunknál, a becsületnél is többet ér

Milliók dalát hallgatja a világ

Várják a napfényt s ragyogást

Sok megfáradt vándor nézi a hegyeket

S kérdi, hazája merre lehet

Egy a hazám egy a vérem

Idegen földön is magyar nyelven beszélek

Becsület nélkül itt sem ér az élet semmit

Becstelen élet itt is sok embert eltérít

Jönnie kell egy oly világnak

Hol vége lesz a sok hazugságnak

Hol a vándornak nem kell a hegyeket nézni

Hol a Hazákban Emberként lehet majd élni

(Jolie Taylor)

Béke volna jó, Uram

Béke volna jó, Uram, egy szebb és jobb világ,

olyan világ, hol ismernék a szeretet szavát.

Ahol minden ember tudná milyen érzés az,

mikor beléd vetett hitünk virágot fakaszt.

Jóság kéne, Uram, mely a gonosz fölé nőne,

s akkor bizalommal mehetnénk utunkon előre,

és oly boldogan élhetnénk ezt a röpke életet,

mintha magunkénak tudnánk évezredeket.

Szív kellene, Uram, sok-sok embernek,

hogy megtöltsék érzelemmel a szívteleneket,

és megtanítsák nekik, hogy mindig az a hős,

ki méltósággal hajol meg a szeretet előtt.

Kun Magdolna

„Soha ne félj kimondani azt, amivel egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”

Ezen a napon, 1989. február 21-én hunyt el Márai Sándor, a 20. század egyik legnagyobb magyar írógéniusza, a polgári eszmék legjelentősebb hazai képviselője.

20 olyan őszinte, szókimondó, és bölcs idézettel emlékezünk rá, amely szeretettel simogatja meg lelkünket…

1. A boldogság soha nem cselekmény. Boldog ember nem cselekszik, hanem van, ezért boldog.

2. Semmit sem bánok ami történt, és csak azzal szemben van “bűntudatom” , amit elmulasztottam

3. Soha ne félj kimondani azt, amivel egész lelkeddel tudod, hogy igaz.

4. Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.

5. A kételkedés gonoszabb, mint a bűn. Lehet hinni, lehet megtagadni valakit.

De aki kételkedik… a végén áruló lesz. Az árulásra nincs bocsánat.

6. Az élet igazi nagy vállalkozásai, legtöbbször nem hőstettek, hanem türelem játékok.

7. Az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg.

Márai Sándor idézet a barátságról:

8. Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.

9. Senki sem túl elfoglalt, csak fontossági sorrend van.

10. Azelőtt nem tudtam így örülni a világnak. Más dolgom volt, másra figyeltem. Egy emberre figyeltem, nem értem reá a világgal törődni. Aztán elvesztettem az embert, és kaptam helyette egy világot.

11. Az élethez türelem kell. De a csodához bátorság kell. A csendes csoda, mikor valaki elég bátor ahhoz, hogy az életben türelmes legyen. De ez nagyon nehéz.

12. Ne félj a világtól, csak az ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt egyszer. Látott mélységet, magasságot és nem szédült el.

Márai Sándor idézet az emberségről:

13. Ne akarj hős lenni. Maradj pártatlan és figyelmes. Az már nagyon elég.

14. Semmi sem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben.

15. A pontosság nemcsak a királyok udvariassága, hanem minden felelős, rangját ismerő ember kötelessége.

16. Egy sikeres kapcsolat záloga az, hogy az egyik eltűri, hogy a másik jobban szeret.

17. A világot nem lehet “legyőzni”. Ilyesmi nincsen. De el lehet viselni. És ez már csaknem győzelem.

Márai Sándor idézet az örök életről:

18. A keresztény tanítás perverz fenyegetése, az “ örök élet “. Szörnyű lehet.

19. Az Emberiség elment a Holdra, felhasította az atomot, évtizedekkel meghosszabbította az emberi éveket, szimfóniákat, remekmű könyveket írt, képeket és szobrokat alkotott, és közben olyan dedóban illő hülye gyerek maradt, mint volt öt- , vagy tízmillió év előtt.

20. Először valamikor régen boldog akartam lenni. Aztán tökéletes. De nincs messze az idő, mikor az ember, csak lenni akar, boldogtalanul és tökéletlenül is, lenni, még egy kis ideig, mert süt a nap, vagy esik az eső.

Márai Sándor élete végéhez közeledő, szomorú állomásai

Felesége Matzner Ilona ( Lola ) több mint hat évtizeden keresztül hű társa volt. Az író, felesége hamvait egy csónakból szórta a Csendes óceánba. A sorozatos családi tragédiák és felesége halála után, szinte remeteként, magányosan élt, majd előrehaladott rákbetegsége is közrejátszott abban, hogy megfogalmazódott benne a halál gondolata.

1989. január 15-én, saját kezével írta meg utolsó naplóbejegyzését:

” Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje. “

Márai Sándor 1989 február 21-én egy pisztolylövéssel vetett véget életének.

San Diego-ban, emigránsként, halt meg. Hamvait felesége és nevelt fia után, szintén a Csendes óceánba szórták.

Petőfi Sándor: Én

A világ az isten kertje;

Gyom s virág vagytok ti benne,

Emberek!

Én a kertnek egy kis magja,

De az úr ha pártom fogja:

Benne gyom tán nem leszek.

Tiszta e kebelnek mélye;

Égi kéz lövelt beléje

Lángokat.

És a lángok szűzen égnek

Szent oltárúl az erénynek

El nem romlott szív alatt.

Nem építek sors kegyére,

Tűrök, mit fejemre mére,

Jót, roszat;

Mit ma ád, elvészi holnap;

Majd megadja, amit elkap;

Jellemképe: változat.

Mint a róna, hol születtem,

Lelkem útja tetteimben

Egyenes!

Szavaimmal egy az érzet,

Célra jutni álbeszédet

Tétovázva nem keres.

És az ég szivem földébe,

Drága fádat ülteté be,

Szerelem!

Koszorúba fűzöm ágit,

Koszorúm szerény virágit

A hazának szentelem.

„…Mert hontalannak lenni ott, ahol az ember otthon volt azelőtt, a világmindenség legszomorúbb érzése…”

Wass Albert

A Kötelesség Szeretet nélkül kedvetlenséget támaszt.

A Felelősség Szeretet nélkül kíméletlenséggé fajul.

Az Igazságosság Szeretet nélkül nem más, mint keménység.

A Nevelés Szeretet nélkül ellenkezést vált ki.

A Bölcsesség Szeretet nélkül ravaszságot szül.

A Kedvesség Szeretet nélkül képmutatás.

A Rend Szeretet nélkül aprólékosság.

A Tapasztalat Szeretet nélkül önteltség.

A Hatalom Szeretet nélkül kevélységet szül.

A Birtoklás Szeretet nélkül fukarsággá válik.

A Hit Szeretet nélkül az elkerülhetetlen végzet

hiedelmének szintjére süllyed.

Az Élet Szeretet nélkül teljesen értelmetlen.

J. Machalse

Fő, hogy az emberek megbecsüljék egymást és tiszta legyen a lelkiismeretük. Milyen jók lennének, ha esténként, lefekvés előtt végiggondolnák az aznapi eseményeket, s pontosan megállapítanák, hogy mit cselekedtek jól és mit rosszul. Mindennap akaratlanul is elhatároznák, hogy megjavulnak s ennek egy idő múlva valószínűleg meg is lenne az eredménye. Ezt a módszert mindenki kipróbálhatja, nem kerül semmibe és igazán hasznos. Mert tanulja meg az, aki még nem tudja: „Hatalmas erő a tiszta lelkiismeret!!”

Anne Frank

Szabó Lőrinc – Hazám, keresztény Európa

Utálom és arcába vágom:

– Harminc év vagy kétezer óta

undorító, őrült világ ez,

ez a farizeus Európa!

Kenyér helyett az éhezőt

csitítja szóval, hittel, éggel,

s maszatos lelkiismeretét

szívnyalogató versikékkel;

harminc év vagy kétezer óta

hány eszme rothadt el szivében!

– Hazám, keresztény Európa,

mi lesz, ha majd magára döbben,

mi lesz, ha újra földre száll

a Megcsufolt és Megfeszített,

s mert jósága, szíve, imája

egyszer már mindent elveszített:

mi lesz, ha megjő pokoli

lángszórókkal, gépfegyverekkel,

vassisakos, pestishozó,

bosszúálló angyalsereggel?

Mi lesz, ha megjő Krisztus és

új országot teremt a földön,

ha elhullanak a banditák

s nem lesz több harc, se kard, se börtön,

ha mennyei tiszta szerelmét

tetté acélozza a Bárány

s újra megvált, – ó, nem a jók,

de a gonoszok vére árán,

– hazám, keresztény Európa,

túlélve időd szörnyü végét,

elbírod-e még te az Istent,

a Szeretetet és a Békét?

1943

Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz,

Hegyen-völgyön lakodalom, ünnep lesz!

Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz,

Miénk lesz, még Kassa, Pozsony, Eperjes!

Mer’,akárhogy is berzenkednek,

Acsarkodnak-hetvenkednek,

Erről majd a magyar vírtus tesz, tesz, tesz.

Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz,

Ez az ország újra, csak a miénk lesz!

Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz,

Kolozsvár is újra magyar város lesz!

Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz,

Szabadka is újra magyar címert vesz!

A miénk volt ezer évig,

Egy falut sem hagyunk nékik,

Minden magyar hitvallása ez, ez, ez.

Hogy, lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz,

Magyarország újra nagy és boldog lesz!

Túrmezei Erzsébet

Isten nem ígért mindig-kék eget,

mindig-virágos, víg ösvényeket.

Ború nélkül derűt,

árnyék nélkül fényt,

és fájdalom nélkül

békét nem ígért.

De ígért erőt minden új naphoz,

munkádhoz nyugalmat,

világosságot utadhoz,

bajban is kegyelmet

és segítő kezet,

mindig veled érző

örök szeretetet.

„Szeresd a Te népedet, nemzetedet, jobban mint önmagadat, s rajta kívül más isteneid ne legyenek. Tiszteld otthonodat s a földet, melyen élsz, hogy maradékaid is hosszú életet élhessenek rajta!”

Wass Albert

Intelem – Wass Albert

Percre se feledd, hogy testvéred

minden magyar, bárhol is éljen.

Összetartásban rejlik csak erő.

Más ember földjén nincs számodra hely.

Félvilágot is befuthatod,

más ember földjén testvértelen leszel,

s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot,

ha nemzetedről megfeledkezel!

Te bús magyar, kit száműzött hazád,

s idegen zsarnok lakja otthonod:

bús sorsodért ne vádold nemzeted,

kit úgy tűnik, Isten is elhagyott.

A látszat csal. Isten ma is a régi.

Te hagytad őt el, te s a többiek,

s míg vissza nem zarándokoltok Hozzá,

s a múlt hibáit le nem törlitek:

magyar földön nem lesz új

Magyarország,

Gaz és szemét nem terem nemzetet!

S a gyűlöletet nem mossa le semmi,

csak az összetartó igaz szeretet!

Petőfi Sándor:

A magyar nemzet

Járjatok be minden földet,

Melyet isten megteremtett,

S nem akadtok bizonyára

A magyar nemzet párjára.

Vajon mit kell véle tenni:

Szánni kell-e vagy megvetni? –

Ha a föld isten kalapja,

Hazánk a bokréta rajta!

Oly szép ország, oly virító,

Szemet-lelket andalító,

És oly gazdag! …aranysárgán

Ringatózik rónaságán

A kalászok óceánja;

S hegyeiben mennyi bánya!

És ezekben annyi kincs van,

Mennyit nem látsz álmaidban.

S ilyen áldások dacára

Ez a nemzet mégis árva,

Mégis rongyos, mégis éhes,

Közel áll az elveszéshez.

S szellemének országában

Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!

S mindezek maradnak ott lenn,

Vagy ha épen a véletlen

Föl találja hozni őket,

Porban, sárban érnek véget,

Vagy az ínség zivatarja

Őket messze elsodorja,

Messze tőlünk a világba,

Idegen nép kincstárába,

És ha ott ragyogni látjuk,

Szánk-szemünket rájok tátjuk,

S ál dicsőséggel lakunk jól,

Hogy ez innen van honunkból.

Ez hát nemes büszkeségünk,

Melyről annyiszor mesélünk?

Azzal dicsekedni váltig,

Ami szégyenünkre válik! …

Csak a magyar büszkeséget,

Csak ezt ne emlegessétek!

Ezer éve, hogy e nemzet

Itt magának hazát szerzett,

És ha jőne most halála,

A jövendő mit találna,

Mi neki arról beszélne,

Hogy itt hajdan magyar éle?

S a világtörténet könyve?

Ott sem lennénk följegyezve!

És ha lennénk, jaj minékünk,

Ezt olvasnák csak felőlünk:

„Élt egy nép a Tisza táján,

Századokig, lomhán, gyáván.” –

Oh hazám, mikor fogsz ismét

Tenni egy sugárt, egy kis fényt

Megrozsdásodott nevedre?

Mikor ébredsz önérzetre?

Pest, 1846. december

Tudod, kisfiam, a világon nagyon sok a csalán, a tövis, a gyom.

Mert az emberek sokkal több rosszat cselekszenek, mint jót.

És a csalán, a tövis meg a gyom a rossz cselekedetek nyoma

ezen a földön. De láthatod, hogy pillangó is van azért.

A sok kicsi pillangó a sok kis jóság hírét hordozza magával.

És vannak aztán szép, nagy, tarka szárnyú pillangók:

ezek a ritka, nagyon jó cselekedetek. Minél szebb és nagyobb

jót teszel, annál szebb, nagyobb és színesebb pillangó száll föl

a nyomában. (…) Nem baj, ha az emberektől nem kapsz érte hálát.

Minden jótettedet egy pillangó viszi hírül.

Wass Albert /Tavak és erdők könyve/

ÓBECSEY ISTVÁN: Isten

Isten a jóság,

Isten az Úr,

Isten a nagyság,

Isten az út.

Isten a szépség,

Isten a jó,

Isten a mélység,

Isten a szó.

Isten a nappal,

Isten az éj,

Isten a harmat,

Isten a szél.

Isten az élet,

Isten az ég,

Isten a kezdet,

Isten a vég.

Egy csepp emberség – Koltay Gergely

Ahol egy kisleány fut át a szivárvány alatt.
Ahol az ífjak alkonyatkor szerelmet vallanak.
Ahol az erdőben két öreg tölgy egymásnak bólogat.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a szobrászvéső márványon magától szalad.
Ahol felhők fölött a repülők egymásnak kacsintanak.
Ahol a konyhában a kisgyereké a legjobb falat.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a Királyok mindig igazat mondanak.
Ahol gazdagok szegénynek kenyeret osztanak.
Ahol az utolsó ölelésben őszinte a vigasz.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol megszűnik a világon a gyűlölet, s harag.
Ahol egy akkord nyomán a falak végleg leomlanak.
Ahol reggel a Rádiótól jókedvű lesz a nap.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol érezni, a kimondott szó nem röpke pillanat.
Ahol az élet érték, s mögötte ezernyi áldozat.
Ahol az orvos, a fizikus, a tanár szava, nem csupán panasz.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a publikum, s a színész együtt várja a tavaszt.
Ahol a költő tudja, a kő marad, s a víz szalad.
Ahol utolsó esélyünk a kimondott gondolat.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a kereskedő ajándékként könyveket ad.
Ahol van még marék föld – s lesz, ki majd arat.
Ahol nyelved, neved értik, ahol lehetsz önmagad.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a szeretet hídja hozzád vezet, soha le nem szakad.
Ahol szavak szállnak az Égbe. Ahol a lélek szabad.
Ahol mécsesek égnek a szellemért, ahol őszinték a szavak.
Ott lesz a mi temetőnk, hol egy csepp emberség marad.

Emlékezz mindenre, aminek örültél, ami jó volt, emlékezz arra, amit érted tettek, a nehéz órákra, amelyek szerencsésen elmúltak, és azokra, akik segítettek abban, hogy elmúljanak.

Emlékezz arra, hogy segíteni kell azokon, akik rászorulnak.

Emlékezz arra, hogy önzetlen légy, fáradhatatlan, becsületes, igazmondó és önfeláldozó.

Felejtsd el, ha félsz!

Felejtsd el, ha gonosz indulataid vannak!

Emlékezz arra, hogy mi a jó, és sose felejtsd el, hogy csak jót szabad tenned, ártanod soha.

(Szabó Magda)

„A szépet a jót keresni amikor mindenki panaszkodik! Megállni elmélkedni amikor mindenki rohan. A csendben létezni amikor mindenki ordít. Adni, amikor mindenki kapni akar. A belső békét megélni, amikor mindenki kívűl keresgél. Merni célokat kitűzni és cselekedni, amikor senki sem mer. Gondolkodj és tedd meg akkor is amikor senki nem mer!”

(Szikszay Csaba)

Vagyunk még néhányan, akik olyan világról álmodunk, amibe nem férnek bele azok, akik csak ártani tudnak. Akik a saját harcaik helyett, másokkal csatáznak. Akik küldetésüknek érzik, hogy önnön nagyságukat hirdessék, miközben földbe döngölnek bárkit, aki az útjukba kerül.

Vagyunk még néhányan, akiknek nem kenyere a hazudozás, a rosszindulat, a megalkuvás. Akik nem mások hátán felkapaszkodva akarnak boldogulni, akiknek nem okoz kéjes kielégülést mások boldogtalansága. Akik álmokról, tervekről, természeti szépségekről, az élet vitathatatlan értékeiről beszélgetünk.

Vagyunk még, akik ismerik a tisztelet, az elfogadás, a nyitottság fogalmát és vagyunk még, akik egy olyan világban szeretnénk élni, ahol a szabadság nem holmi ócska papírból kreált illúzió.

Vagyunk még, akik hisznek a szerelemben, a barátság erejében. Akik tudjuk, hogy hegyeket mozgathatunk meg. Akik nem félnek felvállalni az érzéseiket és jól tudják, hogy a sokszínűség tényleg gyönyörködtet.

Vagyunk még, akik élünk és élni hagyunk, akik segíteni és nem ártani akarunk.

Vagyunk még.

Ugye vagyunk még?

(Horváth Szilvia)

PETŐFI SÁNDOR
JÖVENDÖLÉS

„Mondád, anyám, hogy álmainkat
Éjente festi égi kéz;
Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpűltem
A levegőt, a végtelent.”

‘Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! örvendezz;
Hosszúra nyujtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.’ –

És nőtt a gyermek, lángra lobbant
Meleg keblén az ifjukor,
S a dal malasztos enyh a szívnek,
Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpűlt a bűvös ének,
Lehozta a hír csillagát,
És a költőnek, súgarából
Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze;
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága,
Éltéből egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng,
És ő a lángban martalék;
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bus ajka
Kínjának hangján rebege:

‘Halál, ne vidd el őt karomból,
Ne vidd korán el a fiut;
Soká igérte őt éltetni
Az ég… vagy álmunk is hazud?…’

„Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak.
Anyám, soká, örökkön él.”

Kecskemét, 1843. március 5-e előtt

Hogy mit kívánok neked az év minden napjára?

Azt, hogy lássál,
Hogy a sötétben is lásd a fényt,
Hogy a háborgó világ ellenére is
béke lakjon a szívedben.
Hogy egyedül se legyél magányos,
Hogy tudjál örülni a vannak,
Hogy ne hazudj magadnak hamis örömöket,
Hogy megtaláld a kezdet tisztaságát,
Hogy ne sirasd az időt,
Hogy meglásd benne a végtelen lehetőségét,
Hogy a csendben,
a benned levő csendben
meghalljad a lelked szavát.
Bölcsességet kívánok,
sok-sok bölcsességet,
Hogy felismerd,
Hogyan helyes lépned,
Mit érdemes meglátnod,
Mit kell megtenned,
Mit kell szólnod,
Hova kell eljutnod.
Hogy soha semmit ne kelljen
megbánnod.

Dona Gelsinger

GÁRDONYI GÉZA: Fel nagy örömre!

Fel nagy örömre! ma született,

Aki után a föld epedett.

Mária karján égi a fény,

Isteni Kisded Szűznek ölén.

Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,

Nézd csak örömmel Istenedet.

Nem ragyogó fény közt nyugoszik,

Bársonyos ágya nincs neki itt.

Csak ez a szalma, koldusi hely,

Rá meleget a marha lehel.

Egyszerű pásztor, térdeden állj!

Mert ez az égi s földi király.

Glória zeng Betlehem mezején,

Éjet elűzi mennyei fény;

Angyali rendek hirdetik őt,

Az egyedül szent Üdvözítőt.

Egyszerű pásztor, arcra borulj,

Lélekben éledj és megújulj!

Árvai Attila: Adj békét!

Adj békét, Jó Uram, sötét harag tombol,

Ott szeretnék élni, hol a mosoly honol.

Számtalan éhező, fázó ember szenved,

Magamhoz ölelnék sok didergő lelket.

Adj békét, Teremtő, nagy a szükség mára,

Mutass sekély jelet, hitünk megtalálna.

Elfajzott a sorsunk, fertőzött fenevad,

Bizodalmunk fénye minket lassan elhagy…

Adj békét, Megváltó, vár reá a lelkünk,

Lábnyomod követjük, mikor merre menjünk.

Szomjazzuk szavaid, csak már meghallanánk,

Szüntelen fürkésszük békéd hívóhangját…

Adj békét, Szentanyánk, öled mélyén ringva,

Megpihenünk csendjén, mint folyószéli fűzfa.

Zene repít minket, szűz szívedből árad,

Bűvkörében fürdik, élteti a tájat…

Adj nyugalmat, Uram, az emberek fiának!

Számmal ki ne mondjam, mind hiába várnak!

Hogy tiszta áldásodért szívemből kiáltsak! …

Hozz békét, könyörgöm!!! …e békétlen világnak.

Karácsony közeleg

Karácsony közeleg

gyűlölet s harag kantárát félre tedd.

Sok kis angyal úton van már felénk,

gyertyafény villan szobánk közepén.

Az emberek háborúban állnak.

Nem tudják, emberré csak szeretve válnak!

Gyertyák fényében lebbennek a szárnyak.

Szeretet angyalai szállnak a világban.

Szívünkben felgyúl a parázs,

lelkünket szeretet járja át.

Vannak kik áznak és fáznak,

lelkünk legyen dísze, a fenyőágnak.

Lassan ünneplőbe öltözik a táj.

Ünnep illata már köztünk jár.

A békesség lángja,

lassan kigyúl minden házban.

Nyíljon mosolyra minden száj!

Teljesüljön minden vágy!

Fogjuk meg egymás kezét!

A földön, a szeretet így körbe ér.

Szívünkbe ültessünk virágot,

tegyük szebbé a világot.

Varázsoljon el a karácsony szelleme,

hintsünk békét a szívekre.

Ha minden nap karácsony lehetne,

menedéket senki nem keresne.

Gyűlölet s harag el lenne temetve,

meleg fény költözhetne a szívekbe.

Jolie Taylor

Aranyosi Ervin: Dobozokba csomagoltam…

Dobozokba csomagoltam:

– A szeretet érték!

Elküldöm most mindazoknak,

akik tőlem kérték.

Mellé tettem egy ölelést,

– legyen benne részed!

Remélem, ha meg kapod,

majd magad jobban érzed!

Ölelésbe csomagoltam,

szívem összes vágyát,

úgy szeretném jobbá tenni

az emberek világát!

Tettem hozzá bőven mosolyt,

viseld egészséggel!

Adj másoknak is belőle,

a mosoly nem vész el!

Mosolyomba csomagoltam,

jókedvemet néked.

Így kívánok boldogságot

és jó egészséget!

Kezdj el te is csomagolni,

vidám kedvet adni,

hogy ne tudjon emberfia

szomorú maradni!

Dobozokba csomagoltam,

szívem összes kincsét,

hadd kapja meg minden ember,

kinek ilyen nincs még!

A világát jobbá tegye,

senkinek se ártson,

boldogítson, melegítsen

idén a Karácsony!

Karácsony közeleg

Karácsony közeleg,
szeretettel várd a legszebb ünnepet.
Ölelj át mindent mit lehet,
fényben fürödjön a szeretet.

Kit egymástól elsodort a szél,
ki egymástól távol él,
ha leszáll a csendes éj,
lelkük a csendben összeér.

Gyújtsunk gyertyát a szeretet ünnepén!
Lelkünket járja át a fény!
Ha az angyalok hangja száll felénk,
fogjuk meg egymás kezét.

A szeretet ünnepén,
a hitnek adj reményt!
Öleld át gyermeked,
így várd a legszebb ünnepet.

Békesség szálljon minden házra!
Ez legyen minden ember álma.
Ne hagyd kialudni a fényt,
örüljön a szív, amíg él!

(Jolie Taylor)

Szegények Karácsonya

Törött ablak, kopott ajtó, fűtetlen lakás,
még sem hallik belülről sehol zokogás,
mert akik benn ülnek, kik éheznek, és fáznak,
együtt állják útját a megpróbáltatásnak.

Mert összeölelkezve melegítik egymást,
hogy mind-mind jobban hallják szívük dobbanását,
hisz azok a dobbanások adnak majd újult erőt nékik,
mikor érzik szemükben a könnyek melegségit.

Bár az élet nem kímélte őket, sorsuk fájdalmas,
ám, Ők így is lelnek örömöt, halvány kis vigaszt,
mert nekik a Karácsonyi ünnep akkor teljes, boldog,
ha ott van közelükben mind-mind, aki fontos.

Mi azt hisszük szegények, Ők azt mondják gazdagok,
mert szívükben a szeretet aranyként ott ragyog,
s amíg szívükben a szeretet aranyként ott ragyog,
addig Ők lesznek, kik túlélik a mát és a holnapot.

Kun Magdolna

Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.

Valami remete lakja réges-régen.

Valami kis remete, kit senkise ismer.

Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?

Mikor az erdőre éj homálya száll,

s a benne tévelygő aggódva megáll,

s remegve, habozva kérdi?Jobbra? Balra?

Megszólal a kicsi kápolna harangja.

Embertársaim! vészes, sötét úton járó,

sötét úton járó, habozva megálló,

hallgass a titkosan megcsendülő hangra:

a szívedben hangzó angyali harangra!

„Felnézek az Égre minden áldott este,

Keresem az Istent, mert beszédünk lenne.

Nehéz szívvel várok csöndben a soromra,

Tudom, odafönn is rengeteg a dolga.

És csak halkan mondom az Ég csillagának;

Szólhatna egy jó szót az Úr angyalának,

Hogy a Jó Istennek súgja oda csendben :

Uram! A Világgal valami nincs rendben!

Hallgassa meg imám, más kérésem nincsen,

Segítsen mi rajtunk, hiszen Ő az Isten.

Ember az embernek farkasa lett régen,

Gyűlölet vert tanyát sok ember szívében.

Rengeteg a Földön a hontalan, árva,

Uram, ez a Világ saját sírját ássa!

Túl sok már a fájó, bús könny a szemekben.

Uram ! A Világgal nincs valami rendben!

Anya a gyermekét sorsára hagyja,

Pénzért az ember a Lelkét is eladja.

Háborúk zajában ártatlanok halnak.

Jól tudom Uram, Te nem így akartad.

Nagyon nagy a bűnünk, amit meg kell bánnunk,

Bocsásd meg, úgy kérlek, minden gonoszságunk !

Könyörögve száll fel fohászom az Égbe :

Uram ! A Világnak Tenélküled vége!”

Dobos Előd

Balogh József: Mit kívánok

Kívánok én hitet, kedvet,

szép szerelmet, hű türelmet,

utakhoz fényt, csodát, álmot,

békességes boldogságot,

magyar szót és égre kéket,

emberarcú emberséget,

verseket, célt, igazságot,

daltól derűs, jobb világot,

bokrok mellé társnak fákat,

napfényt, amely el nem fárad,

tekintetet szembe nézve,

éjt meg nappalt soha félve,

kézfogásos tiszta csöndet,

és mosolyból minél többet!

GÁRDONYI GÉZA – HARANGSZÓ AZ ÉJBEN

Dsida Jenő: Hideg téli est

ADVENTI KALENDÁRIUM

Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.

Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.

Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.

S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?

Nemsokára Karácsony

Nemsokára, Karácsony, és arra gondolok,

hány ember lesz, olyan, ki, magánytól zokog,

zokog és sír majd azon az áldott ünnepen,

melyben az Isteni szeretet szikrája terem.

Karácsony jön újra, és én megint fájlalom,

hogy oly sok könny csordul le a ráncos arcokon,

mert senki nem lesz olyan ki vigasztalásképpen,

átölelné őket, és kézen fogná szépen.

Kézen fogná, azt mondaná, minden rendben lesz,

csak bízzanak az emberekben, ne csüggedjenek,

hiszen mindig lesz valaki ki még nem feledte el,

hogy életet menthetünk szeretetünkkel.

Mert csak a szeretet képes megállítani

azt a mélyre ható fájdalmat mely a szívet marja ki,

azt a sok-sok árvult szívet mely attól fogva vérzik,

mióta elvesztette belőle az élet reménységit.

Kun Magdolna

Szánd meg Uram Isten

A sírót, a kérőt,

Adj egy karácsonyfát,

Egy egekig érőt.

Minden tűlevelét

Rakd meg ezer jóval:

Mazsolával, fánkkal,

Mannával, dióval.

Minden ágabogát

Tetejesen rakd meg,

A kalácsot, kolbászt,

Sonkát se tagadd meg.

Aggass pár millió

Öltönykét is rája,

Meg vagy száz magazin

Kis topánt alája.

Aggass valamit rá

Kicsinek és nagynak:

Subát a szegénynek,

Szívet a gazdagnak.

Gyűjtsd alá a Népek

Apraját és nagyját,

Aztán Uram Isten

Rázd meg azt a nagy fát…

Emőd Tamás\ Karácsonyi ének

ÜRÖGDI FERENC: Minden advent

Minden advent kegyelem:

Vétkem jóvá tehetem.

Minden advent vigalom:

Isten Úr a viharon!

Minden advent érkezés:

Átölel egy drága kéz!

Minden advent alkalom:

Győzhetsz saját magadon!

Minden advent ítélet:

Így kellene s így élek!

Minden advent remegés:

Isten felé epedés!

Minden advent ima is:

Uram, fogadj be ma is!

Minden advent szeretet:

Betlehembe vezetett,

Köszönd meg hát a csodát:

A világ karácsonyát!

Grecsó Krisztián: Áldja meg az Isten

Áldja meg az Isten

az álmom,

Akadjon takaró,

ha fázom,

Az életem ne vegye

készpénznek,

Érezze azt, amit

én érzek,

Szeresse bennem is

a kételyt,

És ez legyen az, amit

elképzelt,

Bocsássa meg minden

vétkemet,

Ragasszon össze, ha

szétesek,

Szerelmünk lehessen

reményből,

Tegyen el parázst

a hevéből,

Szentelje meg, amit

meg lehet,

Szeressen mindig, ha

megszeret,

Ne húzzon mindenre

tegnapot,

Elég, hogy elmondta,

meghalok,

Suttogjon valamit

néhanap,

Kellenek nagyon a

végszavak.

Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán

Megyünk, valami láthatatlan

áramlás szívünket befutja,

akadozva száll még az ének,

de már mienk a pesti utca.

Nincs már teendõ: ez maradt,

csak ez maradt már menedékül,

valami szálló ragyogás kél,

valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, újjongva csapnak,

kiborulnak a széles útra,

selyem-színei kidagadnak:

ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,

parancsolatlan tiszta szívvel,

s a fegyverek szemünkbe néznek:

kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,

munkások, ifjak vére ez,

piros a vér a pesti utcán,

belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,

megbukott miniszterek?

Sem az ÁVH, sem a tankok

titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert

vertél szívünkre, merre futsz,

véres volt a kezed már régen

Gerõ Ernõ, csak ölni tudsz?

…Piros a vér a pesti utcán.

Esõ esik és elveri,

mossa a vért, de megmaradnak

a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,

munkások – ifjak vére folyt,

– a háromszín-lobogók mellé

tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogó mellé

tegyetek három esküvést:

sírásból egynek tiszta könnyet,

s a zsarnokság gyûlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,

el ne felejtse, aki él,

hogy úgy született a szabadság,

hogy pesti utcán hullt a vér.

Sorsom előtt térden állok

Sorsom előtt térden állok

S arra kérem, utamon gyújtson lángot

Falevélként ne játszadozzon velem a szélben

Ne fürösszön a szürkeségben

Utamon színeket bontson a reménysugár

Szivárvány szőnyegen vigyen tovább

Gyermekeim arcára mosolyt csaljon

Bánat többé ne ostorozzon

Megéltem már mindent amit lehet

Halált s szerelmes könnyeket

Kitárom elé fájó lelkemet

Hol a boldogság csak szendereg

Sötét napjaimat váltsa fel a fény

Karjába zárjon hit s remény

Napfény ragyogjon utam alkonyán

Életem ne legyen összeomlott kártyavár

Titkos álmom valóra váltsd

Ne okozz soha csalódást

Öröm kísérje minden léptemet

Utamat ne szennyezze gyűlölet

Tudom elszaladt a csintalan nyár

Maradék időm őszben jár

Hát ne bánts már tovább

Hisz az életemet bíztam rád

(Jolie Taylor)

A HÉT VERSE – Juhász Gyula: Arany estéje

KULTÚRA – 2022. október 22., szombat | 20:30

Pontosan 140 évvel ezelőtt, 1882. október 22-én halt meg Arany János. Rá emlékezünk Juhász Gyula versével, mely éppen a búcsúzó időt, azt az októbert, azt az őszt idézi elénk, mikor „lassan lejárt a hamvas homokóra”… E csöndes, szép szonett minden sora arra biztat, hogy el ne feledjük ezt a drága, kedves öregembert, a mi Arany Jánosunkat, szeressük őt és olvassuk műveit.

ARANY ESTÉJE

Öreg, magyar szívéhez oly közel volt
Október ősze Margit szigetén,
Szemérmes fényű, fátylas, enyhe mennybolt,
Melyen a felhő kedves jövevény.

Öreg karosszék lett a réve néki,
Békés, dalos rév, hol ütemre megy
A búcsúzó idő, mely visszakéri
Az életet, mely hajszálon remeg.

S elszunnyadóban, hűvös délutánon,
Míg gémberedő ujja a gitáron,
Elébe toppan Toldi és Piroska:

Húnyt ifjúsága és hantolt szerelme,
Az édes és bús vágyak zöngedelme
S lassan lejár a hamvas homokóra.

Magyar Kurír

Budapesten, 1882. október 22-én hunyt el Arany János (született: Nagyszalonta, 1817. március 2.) magyar költő, tanár, lapszerkesztő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének, vállalt hivatala miatt a szalontai nótáriusnak, de szülővárosában – vélhetően természete miatt – a hallgati ember titulussal is illették. Fordításai közül kiemelkednek Shakespeare-fordításai.

„Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja.– Szerb Antal

Szegény református családba született. Szüleinek kései gyermeke volt, akik féltő gonddal nevelték, hiszen a tüdőbaj miatt kilenc testvére közül nyolcat előtte elvesztettek. Ő azonban igazi csodagyerek lett, már tizennégy éves korában segédtanítói állást tudott vállalni és támogatta idősödő szüleit. Az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy felnőttkorára a latin, a görög, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. A magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője, és ennek megfelelően páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. Pusztán kisebb költeményeiben mintegy 23 ezer szót, illetve 16 ezer egyedi szótövet használt.

Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült elbeszélő költeménye, a Toldi tette. Már pályája kezdetén is foglalkozott a közélettel, és politikai tárgyú cikkeket írt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban nemzetőrként vett részt, majd a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumban volt fogalmazó. A bukást követően egy ideig bujdosott, ám végül elkerülte a megtorlást, és Nagykőrösre költözött, ahol 1851 és 1860 között tanári állást tudott vállalni.

Az élete teljesen megváltozott, amikor a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, és Pestre költözött. Itt szerkesztette és adta ki két hetilapját: a Szépirodalmi Figyelőt (1860–1862) és a Koszorút (1863–1865). A kiegyezés idején a magyar irodalmi és a politikai élet kiemelkedő és meghatározó képviselője volt. Irodalmi munkássága kihatott a talán addig kevésbé ismert történelmi szereplők ismertségére is, hiszen a műveiben megformált alakok közül több neki köszönhetően vált igazán halhatatlanná. Petőfi Sándor kortársa és barátja is volt egyben. Költészetükben nagy különbség, hogy a gyorsan érő és rövid életű Petőfivel szemben az övé lassabban bontakozott ki. Halála is összeköti őket, hiszen egy meg nem erősített városi legenda szerint, a már egyébként is gyengélkedő népi költőfejedelem 1882. október 15-én a pesti Petőfi téri Petőfi-szobor avatásán fázott meg, és az azt követő tüdőgyulladásban hunyt el, 65 éves korában.

ARANY JÁNOS: TENGERI-HÁNTÁS

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül űli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.

„Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.

• Tegyetek rá! hadd lobogjon:
  Te gyerek, gondolj a tűzzel.
• Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
  Fiatal még a mezei munkára;
  Sanyarú volt beleszokni:
  Napon égni, pirosodni,
• Hüvös éj lesz, fogas a szél! –
  Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,

• Teli a hold, most buvik fel –
  Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús… mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,

• Aha! rókát hajt a Bodré –
  Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok’

• Töri a vadkan az „irtást” –
  Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?…

• Soha, mennyi csillag hull ma! –
  Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí:

• Nagy a harmat, esik egyre –
  Csak az isten tudja, mér’ rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt – csak egy vágyat:

• De suhogjon az a munka! –
  Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;

• Az a Lombár nagy harangja! –
  Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:

• Kuvikol már, az ebanyja! –
  „Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
Dalos Eszti hangja közte,

• Ne aludj, hé! vele álmodsz –
  Azt danolja: „gyere! jöszte!”

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédűl: mi nem éri?…

• Tizenkettőt ver Adonyban:
  Elég is volt ma regélni. -”

Lohad a tűz; a legények subába –
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.

Ezen a napon hunyt el Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára, a magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakja.

Ezen a napon hunyt el Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára, a magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakja.

Az én álmom
Az én álmom egy új világ,
Hol nem harcolnak katonák,
Hol fák teremnek pénz helyett,
S nincs ártalmas szerkezet.
Az én álmom egy szebb világ,
Hol minden kertben nő virág,
Hol országok közt nincs határ,
S mindenki csak jót csinál.
Az én álmom egy más világ,
Hol teljesülnek az imák,
Ahol a bűnök elvesznek,
S betegségek sincsenek.
Az én álmom egy oly világ,
Hol valóság a boldogság.
Hol béke van és szeretet,
S nem rosszak az emberek.
Varga János Veniam

163 éve,1859. szeptember 30-án született Benedek Elek a „nagy mesemondó„!

Benedek Elek: Az öreg faültető éneke

Ragyogj, ragyogj még őszi napsugár,

Melengesd testét az elaggott földnek!

Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár,

Talán nem is zöldül ki soha többet.

Ragyogj, ragyogj még nyájas-szelíden,

A zord szelet kergesd a messzeségnek,

Hadd ültetek fát szépen, rendiben,

Oh, nem magamnak – az új nemzedéknek!

Ragyogj, ragyogj még, s azzal ne törődj,

Munkám örömét hogy aligha látom…

Jól tudják ezt a vén faültetők,

Oh, jól tudom én is, nap barátom!

Oh, jól tudom, hogy más szedi le majd

Édes gyümölcsét mind ez ifjú fáknak,

Örömet, hasznot nékem egy se hajt,

Fáradt testemnek sose adnak árnyat!

Mindegy!Te csak ragyogj, segélj nekem,

A zord szelet kergesd a messzeségnek,

Mi hasznom benne? – én nem kérdezem,

Csak ültetek a jövő nemzedéknek.

(Benedek Elek – Kisbacon, 1859. szeptember 30. – Kisbacon, 1929. augusztus 17. magyar újságíró, író, országgyűlési képviselő, „a nagy mesemondó”.)

A LEGHATALMASABB

Csendes eső esik. Isten könnye hull.

Megállíthatatlanul, szakadatlanul,

mert látja, hogy a világ végleg elveszett,

hisz haldoklik benne az emberszeretet.

Haldoklik a természet, haldoklik a világ,

s az ember nem hallja meg jajkiáltását,

mert túlságosan önző, és nem érdekli más,

csak önnön jóléte, és a kapzsiság.

Ne könnyezz, Istenem, nézz le azokra,

kik még jól tudják mit ér a szeretet szava,

s kikben él még az a hit, hogy erőt adsz nekik,

ha majd letiporják őket ellenségeik.

E bűnnel teli világban egyedül te vagy,

ki gyarló földi életünkben változást hozhat,

változást mely sokadszorra megmutatja azt,

hogy ki is a világon a leghatalmasabb.

Aranyosi Ervin:
BIRKA-MESE

—————–

Egy hazában lakott a szarka, s a birka;
a birka dolgozott, ahogyan csak bírta.
A szarka figyelte, honnan lesz a pénze,
hogy a falatot a szájából kinézze.

Ígért neki fűt fát, csodás füvű rétet,
farkastól megvédi, hogy ne legyen sértett.
Cserébe annyit kért, hogy élelmet hozzon,
dolga végeztével majd neki adózzon.

S lám a birka hitte, hogy a szarka képes
megóvni a nyájat, így hát a mellékest,
nem raktárba hordta, a szarkának adta,
magától a luxust könnyen megtagadta.

Úgy hitte fontosabb szerényebben élni,
mindent odaadott, csak ne kelljen félni.
Ám, ne hidd a szarka ennyivel beérte:
eledele után a gyapját is kérte.

Mikor szegény birka, mindet odaadta,
jött a szörnyű farkas, s torkát átharapta.
Van-e tanulsága ennek a mesének?
Csak azoknak van, akik birkasorban élnek.

Mert hát kényelmesebb jó birkának lenni,
hogyha gondolkozol, nem fognak szeretni!
De ez csak dogma, és pont a szarka írta,
s azóta hiszi el minden kerge birka…

Aranyosi Ervin:

Nem akarok megfelelni!

Már nem akarok minden áron másnak megfelelni,

mások elvárt hite szerint megnyugvásra lelni!

Nem akarok megváltozni, feladva világom,

ma már inkább különcként is saját utam járom.Nem akarom ma már pénzért eladni a lelkem,

minek kéne kincs, vagy vagyon, ha magamra leltem?

Szeretetért kuncsorogni értelmetlen állás,

egyetlen egy cél vonz engem, az emberré válás.Nem érdekel ígérgetés, nagylelkű ajánlat,

hiszen tudom, a megoldás úgy sem lehet nálad!

A boldogság fényes útját lelkemben találom,

saját utam feladása egyben a halálom.Nem akarok szeretetért másoknál koldulni,

és nem hagyom a szívemet másoknak feldúlni.

Lelkem mélyén a nyugalmam meg lelhetem hittel,

nem akarok háborúzni a kétségeimmel!Azt várom, hogy a lelkemre végre béke szálljon,

az öröm és a megnyugvás bennem összeálljon.

Elégedett legyen lelkem, hála melegítsen!

A világom érző része jókedvre derítsen!Megtalálni önmagamat, ez a végső célom,

ne legyen a nagy világgal bántó, rossz afférom.

Találjam meg az értelmét az emberi létnek,

hadd mutassak példát, és majd a nyomomba lépnek!

Aranyosi Ervin: Ember! Reád bízta Isten a világot

Ember! Reád bízta Isten a világot,

hogy gondoskodj róla, s légy általa áldott!

Hajts uralmad alá, minden növényt, s barmot,

tápláld, éltesd őket, ám ne legyél zsarnok!

Ez egy nagy feladat, komoly felelősség,

ám szívedben megvan hozzá az erősség:

Szeretetnek hívják, amely ad és éltet,

ez vezérelje utadon a lépted!

Jaj de nem figyeltél Istenedre ember!

Nem szolgálod népét, nem élsz szeretettel,

nyomodban a nyomor, szenvedés virágzik,

szeretet szívedből – úgy tűnik – hiányzik.

Vegyszerrel pusztítod vizedet, s a kerted,

Isten szép barmait szanaszét kergetted,

s csak a pénzt hajszolod, saját kényelmedet,

s csodálkozol rajta, hogy világod beteg.

Pedig a jó Isten fiát érted adta,

ő a szeretetet néked megmutatta.

Hej, csak botor ember, reá nem figyeltél,

élő mag helyébe, keresztet vetettél.

Tetted súlyát nyögi szerte a természet,

a Föld nyomorából kiveszed a részed.

Felelősség súlya nyomja csak a vállad,

te általad szenved a növény, s az állat.

Mű dolgokra ügyelsz, ha teszed a dolgod,

s nem látod be szíved, vajon mért nem boldog.

Mert önző világod szeretetlen, árva,

s közben te is szenvedsz, halálodat várva.

Hagyjatok élni

Hagyjatok élni, ne csak remélni!

Hagyjatok a fény útjára lépni!

Hátam mögött sírnak az évek,

most kell a fény felé lépnem!

Híd leszek lélek és fény között!

Kinél a szeretet s a hit romba dölt,

a fény útjára terelem,

fényruhába öltöztetem.

Átvezetem őket a hídon át.

Hagyom, hogy hulljon rám is a fénysugár.

Megköszönöm a fénynek, hogy híd lehetek,

fénnyel telve bírnom kell a terheket.

Örül a lelkem mikor mosolyognak rám,

hisz lelkükre rátalált a fénysugár.

Ha életed hittel s szeretettel éled,

léted nem gyötrik kétségek!

Mondjunk egymásnak szerető szavakat,

meglásd arcunkon újra mosoly fakad!

Szívünkön is nyissunk kaput,

csak így nyerhetünk háborút!

Hagyjatok élni, ne csak remélni!

Hagyjatok a fény útjára lépni!

Ha mosolyért, mosolyt kapsz cserébe,

hidd el úton van már a béke!

(Jolie Taylor)