Irodalom

IMA ELHUNYTAKÉRT

Emlékezzél meg Uram, az örök életre való feltámadás reményében elhunyt atyáinkról, testvéreinkről s mindazokkról kik jámborságban
és hitben múltak ki, és bocsásd meg nekik
minden szándékos vagy akaratlan vétkeiket.
Helyezd el őket a világosság helyén,
a gyönyörüség helyén, honnan távol van minden fájdalom, aggódás és sóhaj; hol a te orcád látása az összes szenteket öröktől fogva gyönyörködtető.
Ajándékozz nekik országodat, tedd őket kimondhatatlan örök javaid élvezővé és
s részesévé a végnélküli örök életnek.
Mert te vagy, Krisztus Istenünk, elhunyt szolgáidnak feltámadása, élete és nyugalma,
és téged dicsőitünk kezdetnélküli Atyáddal, legszentebb, jóságos és elevenitő Lelkeddel együtt, most és mindenkor és örökkön – örökké.

“Az ember végül rádöbben, hogy egész életében csak az volt az igazán értékes, örömteli és jó, amikor szeretett. És szerették.”

Müller Péter ❤️

Grecsó Krisztián: Áldja meg az Isten

Áldja meg az Isten

az álmom,

Akadjon takaró,

ha fázom,

Az életem ne vegye

készpénznek,

Érezze azt, amit

én érzek,

Szeresse bennem is

a kételyt,

És ez legyen az, amit

elképzelt,

Bocsássa meg minden

vétkemet,

Ragasszon össze, ha

szétesek,

Szerelmünk lehessen

reményből,

Tegyen el parázst

a hevéből,

Szentelje meg, amit

meg lehet,

Szeressen mindig, ha

megszeret,

Ne húzzon mindenre

tegnapot,

Elég, hogy elmondta,

meghalok,

Suttogjon valamit

néhanap,

Kellenek nagyon a

végszavak.

Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán

Megyünk, valami láthatatlan

áramlás szívünket befutja,

akadozva száll még az ének,

de már mienk a pesti utca.

Nincs már teendõ: ez maradt,

csak ez maradt már menedékül,

valami szálló ragyogás kél,

valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, újjongva csapnak,

kiborulnak a széles útra,

selyem-színei kidagadnak:

ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,

parancsolatlan tiszta szívvel,

s a fegyverek szemünkbe néznek:

kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,

munkások, ifjak vére ez,

piros a vér a pesti utcán,

belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,

megbukott miniszterek?

Sem az ÁVH, sem a tankok

titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert

vertél szívünkre, merre futsz,

véres volt a kezed már régen

Gerõ Ernõ, csak ölni tudsz?

…Piros a vér a pesti utcán.

Esõ esik és elveri,

mossa a vért, de megmaradnak

a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,

munkások – ifjak vére folyt,

– a háromszín-lobogók mellé

tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogó mellé

tegyetek három esküvést:

sírásból egynek tiszta könnyet,

s a zsarnokság gyûlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,

el ne felejtse, aki él,

hogy úgy született a szabadság,

hogy pesti utcán hullt a vér.

Sorsom előtt térden állok

Sorsom előtt térden állok

S arra kérem, utamon gyújtson lángot

Falevélként ne játszadozzon velem a szélben

Ne fürösszön a szürkeségben

Utamon színeket bontson a reménysugár

Szivárvány szőnyegen vigyen tovább

Gyermekeim arcára mosolyt csaljon

Bánat többé ne ostorozzon

Megéltem már mindent amit lehet

Halált s szerelmes könnyeket

Kitárom elé fájó lelkemet

Hol a boldogság csak szendereg

Sötét napjaimat váltsa fel a fény

Karjába zárjon hit s remény

Napfény ragyogjon utam alkonyán

Életem ne legyen összeomlott kártyavár

Titkos álmom valóra váltsd

Ne okozz soha csalódást

Öröm kísérje minden léptemet

Utamat ne szennyezze gyűlölet

Tudom elszaladt a csintalan nyár

Maradék időm őszben jár

Hát ne bánts már tovább

Hisz az életemet bíztam rád

(Jolie Taylor)

A HÉT VERSE – Juhász Gyula: Arany estéje

KULTÚRA – 2022. október 22., szombat | 20:30

Pontosan 140 évvel ezelőtt, 1882. október 22-én halt meg Arany János. Rá emlékezünk Juhász Gyula versével, mely éppen a búcsúzó időt, azt az októbert, azt az őszt idézi elénk, mikor „lassan lejárt a hamvas homokóra”… E csöndes, szép szonett minden sora arra biztat, hogy el ne feledjük ezt a drága, kedves öregembert, a mi Arany Jánosunkat, szeressük őt és olvassuk műveit.


ARANY ESTÉJE

Öreg, magyar szívéhez oly közel volt
Október ősze Margit szigetén,
Szemérmes fényű, fátylas, enyhe mennybolt,
Melyen a felhő kedves jövevény.

Öreg karosszék lett a réve néki,
Békés, dalos rév, hol ütemre megy
A búcsúzó idő, mely visszakéri
Az életet, mely hajszálon remeg.

S elszunnyadóban, hűvös délutánon,
Míg gémberedő ujja a gitáron,
Elébe toppan Toldi és Piroska:

Húnyt ifjúsága és hantolt szerelme,
Az édes és bús vágyak zöngedelme
S lassan lejár a hamvas homokóra.

Magyar Kurír

Budapesten, 1882. október 22-én hunyt el Arany János (született: Nagyszalonta, 1817. március 2.) magyar költő, tanár, lapszerkesztő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének, vállalt hivatala miatt a szalontai nótáriusnak, de szülővárosában – vélhetően természete miatt – a hallgati ember titulussal is illették. Fordításai közül kiemelkednek Shakespeare-fordításai.

“Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja.– Szerb Antal

Szegény református családba született. Szüleinek kései gyermeke volt, akik féltő gonddal nevelték, hiszen a tüdőbaj miatt kilenc testvére közül nyolcat előtte elvesztettek. Ő azonban igazi csodagyerek lett, már tizennégy éves korában segédtanítói állást tudott vállalni és támogatta idősödő szüleit. Az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy felnőttkorára a latin, a görög, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. A magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője, és ennek megfelelően páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. Pusztán kisebb költeményeiben mintegy 23 ezer szót, illetve 16 ezer egyedi szótövet használt.

Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült elbeszélő költeménye, a Toldi tette. Már pályája kezdetén is foglalkozott a közélettel, és politikai tárgyú cikkeket írt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban nemzetőrként vett részt, majd a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumban volt fogalmazó. A bukást követően egy ideig bujdosott, ám végül elkerülte a megtorlást, és Nagykőrösre költözött, ahol 1851 és 1860 között tanári állást tudott vállalni.

Az élete teljesen megváltozott, amikor a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, és Pestre költözött. Itt szerkesztette és adta ki két hetilapját: a Szépirodalmi Figyelőt (1860–1862) és a Koszorút (1863–1865). A kiegyezés idején a magyar irodalmi és a politikai élet kiemelkedő és meghatározó képviselője volt. Irodalmi munkássága kihatott a talán addig kevésbé ismert történelmi szereplők ismertségére is, hiszen a műveiben megformált alakok közül több neki köszönhetően vált igazán halhatatlanná. Petőfi Sándor kortársa és barátja is volt egyben. Költészetükben nagy különbség, hogy a gyorsan érő és rövid életű Petőfivel szemben az övé lassabban bontakozott ki. Halála is összeköti őket, hiszen egy meg nem erősített városi legenda szerint, a már egyébként is gyengélkedő népi költőfejedelem 1882. október 15-én a pesti Petőfi téri Petőfi-szobor avatásán fázott meg, és az azt követő tüdőgyulladásban hunyt el, 65 éves korában.

ARANY JÁNOS: TENGERI-HÁNTÁS

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül űli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.

„Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.

  • Tegyetek rá! hadd lobogjon:
    Te gyerek, gondolj a tűzzel.
  • Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
    Fiatal még a mezei munkára;
    Sanyarú volt beleszokni:
    Napon égni, pirosodni,
  • Hüvös éj lesz, fogas a szél! –
    Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,

  • Teli a hold, most buvik fel –
    Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús… mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,

  • Aha! rókát hajt a Bodré –
    Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok’

  • Töri a vadkan az „irtást” –
    Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?…

  • Soha, mennyi csillag hull ma! –
    Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí:

  • Nagy a harmat, esik egyre –
    Csak az isten tudja, mér’ rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt – csak egy vágyat:

  • De suhogjon az a munka! –
    Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;

  • Az a Lombár nagy harangja! –
    Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:

  • Kuvikol már, az ebanyja! –
    „Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
Dalos Eszti hangja közte,

  • Ne aludj, hé! vele álmodsz –
    Azt danolja: „gyere! jöszte!”

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédűl: mi nem éri?…

  • Tizenkettőt ver Adonyban:
    Elég is volt ma regélni. -”

Lohad a tűz; a legények subába –
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.

Ezen a napon hunyt el Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára, a magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakja.

Kép: Hollósy Simon: Teng

ARANY JÁNOS: TENGERI-HÁNTÁS

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül űli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.

„Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.

  • Tegyetek rá! hadd lobogjon:
    Te gyerek, gondolj a tűzzel.
  • Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
    Fiatal még a mezei munkára;
    Sanyarú volt beleszokni:
    Napon égni, pirosodni,
  • Hüvös éj lesz, fogas a szél! –
    Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,

  • Teli a hold, most buvik fel –
    Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús… mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,

  • Aha! rókát hajt a Bodré –
    Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok’

  • Töri a vadkan az „irtást” –
    Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?…

  • Soha, mennyi csillag hull ma! –
    Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí:

  • Nagy a harmat, esik egyre –
    Csak az isten tudja, mér’ rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt – csak egy vágyat:

  • De suhogjon az a munka! –
    Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;

  • Az a Lombár nagy harangja! –
    Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:

  • Kuvikol már, az ebanyja! –
    „Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
Dalos Eszti hangja közte,

  • Ne aludj, hé! vele álmodsz –
    Azt danolja: „gyere! jöszte!”

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédűl: mi nem éri?…

  • Tizenkettőt ver Adonyban:
    Elég is volt ma regélni. -”

Lohad a tűz; a legények subába –
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.

Ezen a napon hunyt el Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára, a magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakja.

Az én álmom
Az én álmom egy új világ,
Hol nem harcolnak katonák,
Hol fák teremnek pénz helyett,
S nincs ártalmas szerkezet.
Az én álmom egy szebb világ,
Hol minden kertben nő virág,
Hol országok közt nincs határ,
S mindenki csak jót csinál.
Az én álmom egy más világ,
Hol teljesülnek az imák,
Ahol a bűnök elvesznek,
S betegségek sincsenek.
Az én álmom egy oly világ,
Hol valóság a boldogság.
Hol béke van és szeretet,
S nem rosszak az emberek.
Varga János Veniam

163 éve,1859. szeptember 30-án született Benedek Elek a “nagy mesemondó“!📖💐

Benedek Elek: Az öreg faültető éneke

Ragyogj, ragyogj még őszi napsugár,

Melengesd testét az elaggott földnek!

Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár,

Talán nem is zöldül ki soha többet.

Ragyogj, ragyogj még nyájas-szelíden,

A zord szelet kergesd a messzeségnek,

Hadd ültetek fát szépen, rendiben,

Oh, nem magamnak – az új nemzedéknek!

Ragyogj, ragyogj még, s azzal ne törődj,

Munkám örömét hogy aligha látom…

Jól tudják ezt a vén faültetők,

Oh, jól tudom én is, nap barátom!

Oh, jól tudom, hogy más szedi le majd

Édes gyümölcsét mind ez ifjú fáknak,

Örömet, hasznot nékem egy se hajt,

Fáradt testemnek sose adnak árnyat!

Mindegy!Te csak ragyogj, segélj nekem,

A zord szelet kergesd a messzeségnek,

Mi hasznom benne? – én nem kérdezem,

Csak ültetek a jövő nemzedéknek.

(Benedek Elek – Kisbacon, 1859. szeptember 30. – Kisbacon, 1929. augusztus 17. magyar újságíró, író, országgyűlési képviselő, „a nagy mesemondó”.)

A LEGHATALMASABB

Csendes eső esik. Isten könnye hull.

Megállíthatatlanul, szakadatlanul,

mert látja, hogy a világ végleg elveszett,

hisz haldoklik benne az emberszeretet.

Haldoklik a természet, haldoklik a világ,

s az ember nem hallja meg jajkiáltását,

mert túlságosan önző, és nem érdekli más,

csak önnön jóléte, és a kapzsiság.

Ne könnyezz, Istenem, nézz le azokra,

kik még jól tudják mit ér a szeretet szava,

s kikben él még az a hit, hogy erőt adsz nekik,

ha majd letiporják őket ellenségeik.

E bűnnel teli világban egyedül te vagy,

ki gyarló földi életünkben változást hozhat,

változást mely sokadszorra megmutatja azt,

hogy ki is a világon a leghatalmasabb.🙏

Aranyosi Ervin:
BIRKA-MESE

—————–

Egy hazában lakott a szarka, s a birka;
a birka dolgozott, ahogyan csak bírta.
A szarka figyelte, honnan lesz a pénze,
hogy a falatot a szájából kinézze.

Ígért neki fűt fát, csodás füvű rétet,
farkastól megvédi, hogy ne legyen sértett.
Cserébe annyit kért, hogy élelmet hozzon,
dolga végeztével majd neki adózzon.

S lám a birka hitte, hogy a szarka képes
megóvni a nyájat, így hát a mellékest,
nem raktárba hordta, a szarkának adta,
magától a luxust könnyen megtagadta.

Úgy hitte fontosabb szerényebben élni,
mindent odaadott, csak ne kelljen félni.
Ám, ne hidd a szarka ennyivel beérte:
eledele után a gyapját is kérte.

Mikor szegény birka, mindet odaadta,
jött a szörnyű farkas, s torkát átharapta.
Van-e tanulsága ennek a mesének?
Csak azoknak van, akik birkasorban élnek.

Mert hát kényelmesebb jó birkának lenni,
hogyha gondolkozol, nem fognak szeretni!
De ez csak dogma, és pont a szarka írta,
s azóta hiszi el minden kerge birka…

Aranyosi Ervin:

Nem akarok megfelelni!

Már nem akarok minden áron másnak megfelelni,

mások elvárt hite szerint megnyugvásra lelni!

Nem akarok megváltozni, feladva világom,

ma már inkább különcként is saját utam járom.Nem akarom ma már pénzért eladni a lelkem,

minek kéne kincs, vagy vagyon, ha magamra leltem?

Szeretetért kuncsorogni értelmetlen állás,

egyetlen egy cél vonz engem, az emberré válás.Nem érdekel ígérgetés, nagylelkű ajánlat,

hiszen tudom, a megoldás úgy sem lehet nálad!

A boldogság fényes útját lelkemben találom,

saját utam feladása egyben a halálom.Nem akarok szeretetért másoknál koldulni,

és nem hagyom a szívemet másoknak feldúlni.

Lelkem mélyén a nyugalmam meg lelhetem hittel,

nem akarok háborúzni a kétségeimmel!Azt várom, hogy a lelkemre végre béke szálljon,

az öröm és a megnyugvás bennem összeálljon.

Elégedett legyen lelkem, hála melegítsen!

A világom érző része jókedvre derítsen!Megtalálni önmagamat, ez a végső célom,

ne legyen a nagy világgal bántó, rossz afférom.

Találjam meg az értelmét az emberi létnek,

hadd mutassak példát, és majd a nyomomba lépnek!

Aranyosi Ervin: Ember! Reád bízta Isten a világot

Ember! Reád bízta Isten a világot,

hogy gondoskodj róla, s légy általa áldott!

Hajts uralmad alá, minden növényt, s barmot,

tápláld, éltesd őket, ám ne legyél zsarnok!

Ez egy nagy feladat, komoly felelősség,

ám szívedben megvan hozzá az erősség:

Szeretetnek hívják, amely ad és éltet,

ez vezérelje utadon a lépted!

Jaj de nem figyeltél Istenedre ember!

Nem szolgálod népét, nem élsz szeretettel,

nyomodban a nyomor, szenvedés virágzik,

szeretet szívedből – úgy tűnik – hiányzik.

Vegyszerrel pusztítod vizedet, s a kerted,

Isten szép barmait szanaszét kergetted,

s csak a pénzt hajszolod, saját kényelmedet,

s csodálkozol rajta, hogy világod beteg.

Pedig a jó Isten fiát érted adta,

ő a szeretetet néked megmutatta.

Hej, csak botor ember, reá nem figyeltél,

élő mag helyébe, keresztet vetettél.

Tetted súlyát nyögi szerte a természet,

a Föld nyomorából kiveszed a részed.

Felelősség súlya nyomja csak a vállad,

te általad szenved a növény, s az állat.

Mű dolgokra ügyelsz, ha teszed a dolgod,

s nem látod be szíved, vajon mért nem boldog.

Mert önző világod szeretetlen, árva,

s közben te is szenvedsz, halálodat várva.

Hagyjatok élni

Hagyjatok élni, ne csak remélni!

Hagyjatok a fény útjára lépni!

Hátam mögött sírnak az évek,

most kell a fény felé lépnem!

Híd leszek lélek és fény között!

Kinél a szeretet s a hit romba dölt,

a fény útjára terelem,

fényruhába öltöztetem.

Átvezetem őket a hídon át.

Hagyom, hogy hulljon rám is a fénysugár.

Megköszönöm a fénynek, hogy híd lehetek,

fénnyel telve bírnom kell a terheket.

Örül a lelkem mikor mosolyognak rám,

hisz lelkükre rátalált a fénysugár.

Ha életed hittel s szeretettel éled,

léted nem gyötrik kétségek!

Mondjunk egymásnak szerető szavakat,

meglásd arcunkon újra mosoly fakad!

Szívünkön is nyissunk kaput,

csak így nyerhetünk háborút!

Hagyjatok élni, ne csak remélni!

Hagyjatok a fény útjára lépni!

Ha mosolyért, mosolyt kapsz cserébe,

hidd el úton van már a béke!

(Jolie Taylor)