Egy kedves történés. Nagymamám 83 éves. Engem 13 éves koromtól ő nevelt, nyugdíjasként is dolgozott, hogy biztosíthassa az alapvető dolgokat, mivel anyám se a családit se a gyerektartást nem adta oda neki. De némán tűrt. Spórolt és beosztott. Emellett segített nekem és sokszor anyámon is. De segítséget soha nem kért vagy fogadott el viszonzásul. Nehéz neki segíteni mert tudja az elmúlt évek megviseltek minket is Covid miatt tönkrement vállalkozással.
Történt vele pár napja egy kispesti patikában, hogy nem tudta kiváltani a gyógyszereit így a gyógyszerésszel matekozták ki melyikre futja melyikre nem. Miután kijött a patikából egy úriember utánament és 10000 ft-ot nyomott a kezébe, hogy kiválthassa. Alapvetően nehezen fogad el bármilyen segítséget, de ez a kedves férfi és az önzetlen cselekedet annyira meglepte hogy nem tudta visszautasítani. Este beszéltünk, és mindketten sírtunk egy kicsit. Ő mert ilyet a 83 éve alatt nem látott, nem hallott én mert egyszerűen nem hagyja hogy én segítsek mert még a nyomorában is nekem és a dédunokáinak akar jót. Bárki is voltál barátom, van egy olyan érzésem hogy itt vagy a csoportban. KÖSZÖNÖM! Net
George Orwell szerint „minél messzebbre sodródik egy társadalom az igazságtól, annál jobban fogja gyűlölni azokat, akik kimondják azt.” Az, ami a „haladóknál” megy Charlie Kirk meggyilkolása kapcsán, ezt sajnos tökéletesen igazolja. Sokan ünnepelnek, örömhírként osztják meg a történteket, sőt, egyesek odáig is képesek lealjasodni, hogy egyenesen azon röhögjenek, hogy Charlie Kirk gyermekei apa nélkül fognak felnőni, mintha ez olyan hű, de vicces dolog lenne. Ennél már csak az a gyalázatosabb, amikor egyesek Kirk teljes életművéből három vagy négy mondatot kiragadva érvelnek amellett, hogy a gyermekei szeme láttára történt lelövése afféle karmikus igazságtétel volt.
Hihetetlen számomra, hogy milyen mélyre tud lesüllyedni az ember. Hihetetlen, hogy az Istentől való eltávolodás és az istentelen ideológiák micsoda sötét gonoszságba taszítják őt. (…)
A munkásságát, a megnyilvánulásait, az életét látva tudom, hogy igen, Charlie Kirk látta ezt. Amikor azonban elhatározta, hogy fellép et ellen, mégsem az erőszakot választotta. Nem mondta azt, hogy „ha te így, én se másképp”. Mert hívő emberként tudta azt, hogy ez nem az Isten útja.
https://ifjprzsaistvn.substack.com/…/krisztus…
Ma fájdalommal a szívünkben búcsúzunk Charlie Kirktől, egy olyan emberről, aki nemcsak politikai aktivista volt, hanem férj, édesapa, és milliók számára inspiráció.Halála tragikus és felfoghatatlan. Egy olyan pillanatban vesztette életét, amikor épp a fegyveres erőszakról beszélt, hogy változást hozzon. A szavai most már örökre visszhangzanak bennünk.
Charlie öröksége nem ér véget itt. Az ő hangja tovább él azokban, akik hisznek abban, hogy a hit, a szabadság és a szeretet képes megváltoztatni a világot. Imádkozunk a családjáért, különösen feleségéért, Erikáért és két gyermekükért, akik most a legnagyobb veszteséget élik át.
Üzenet mindenkinek:
Ha valaha úgy érzed, hogy a világ sötétsége elnyomja a fényt, emlékezz Charlie Kirkre. Egy emberre, aki nem félt kiállni, beszélni, szeretni és hinni. Legyünk mi is olyanok, akik nem csak nézünk, hanem cselekszünk. Akik nem csak hallgatunk, hanem szólunk. Akik nem csak élünk, hanem reményt adunk.
Róma 8:38–39
„Sem halál, sem élet… nem választhat el minket Isten szeretetétől…”
Ez az ige biztosít arról, hogy semmilyen veszteség, még a halál sem szakíthat el minket attól a szeretettől, amely örök. A szeretett személy, akit elvesztettünk, Isten szeretetében van, és mi is abban maradunk. #charlie#charliekirk-Isten Igéje
A balesetem után a Marvel felajánlotta, hogy visszatérhetek… de csak a korábbi fizetésem feléért.
2023. január 1-jén gyökeresen megváltozott az életem. Nevadában voltam, amikor segítettem az unokaöcsémnek kimozdítani egy hóban rekedt járművet. Ekkor elszabadult egy több mint hattonnás hókotró. Elé ugrottam, hogy megvédjem őt, de a gép maga alá gyűrt. Több mint harminc csontom eltört, az egyik tüdőm összeomlott, és számos műtéten kellett átesnem.
Hónapokig kórházak és fájdalmas rehabilitáció töltötték ki a mindennapjaimat. Lassan kezdtem visszanyerni az erőmet, és úgy éreztem, újra dolgozhatok. Ekkor keresett meg a Marvel: felajánlották, hogy folytathatom a szerepemet – de csak a korábbi fizetésem feléért. Úgy éreztem, lebecsülnek, mintha a balesetem miatt kevesebbet érnék. Nem fogadtam el. Nem büszkeségből, hanem azért, mert ennyi küzdelem után tudom, mennyi az értékem.
Ma a felépülésemre és a családomra koncentrálok. Már újra forgatok, de a saját tempómban – és a legfontosabb, hogy még mindig itt vagyok, talpon.
Így mesélte el maga Jeremy Renner.-Merj élni
…mindenkinek meg van a maga története…
Mindenki másként küzd meg az élet adta nehézségekkel. Egy közeli ismerődöm másodszor van kórházban, annyira legyengíti a kezelés. Camilla Herrem pedig a daganatos betegség idején is folytatja sportolói karrierjét.
A norvég kézilabdázó öt nappal a kemoterápia után már pályára lépett és nem sokkal később megint, tegnap például 8 góllal járult hozzá klubcsapata győzelméhez. A nyáron diagnosztizált mellrákkal ő egyelőre így küzd meg, de a diagnózis megszületése után úgy érezte: nem lesz ereje ehhez az egészhez.
Az erős kezeléseket gyengébbek követik, a kétgyerekes anyuka a család teljes támogatását élvezi és hosszas gondolkodás után úgy döntött, hogy a drukkerekkel is mindent megoszt, úgysem tudja letagadni, hogy most beteg, jobb az őszinteség.
A 38 éves, olimpiai, világ- és Európa-bajnok játékos férje, Steffen Stegavik egyben Camilla klubcsapatának, a Solának az edzője. Camilla tehát kétszeresen is ellenőrzés alatt van, plusz az orvosi team is tesz ajánlásokat a terhelését illetően.
Az egész kézilabda társadalom egy emberként szurkol neki, így teszünk mi is, és emeljük kalapunkat a bátor kiállása előtt.
Gyógyulj meg, Camilla, mielőbb!-Ne pánikolj, sportolj
AZ ANGYALOK ARANYKÖNYVE
Az utca szélén állott egy öreg koldusasszony. Rongyos, vékony volt a ruhája, majd megvette szegényt az Isten hidege. Mert tél volt, hideg tél, fújt a szél kegyetlenül.
– Adjatok, adjatok, amit Isten adott, – könyörgött az öreg koldusasszony a járókelőknek, de a szörnyű hidegben bizony csak kevesen állottak meg s dobtak egy-két krajcárt neki.
A többiek közt egy prémes bundás úr is megállott egy pillanatra, hogy alamizsnát adjon, de le kellett volna húzni a jó meleg kesztyűt, hogy előszedje a pénzes tárcácskáját, meggondolta hát a dolgot s mondta:
– Bizony, bizony, szomorú dolog ez, szegény asszony, hogy koldulnod kell ebben a szörnyű hidegben!
Mondta, mondta, de a kesztyűt nem húzta le, alamizsnát nem adott a szegény öreg asszonynak. Sietett haza a jó meleg szobába. De az öreg asszonynak a jó szó is jól esett s hálásan nézett a prémes bundás úr után.
Abban a pillanatban fényes úri hintó állott meg a koldusasszony mellett. Nagy úr ült a hintóban, megesett a szíve a fagyoskodó asszonyon, kihúzta zsebéből a pénzes tárcáját, találomra kivett belőle egy pénzdarabot, aztán kinyitotta a hintó üveges ajtaját s odadobta a pénzdarabot az asszonynak.
– Huh, de hideg van! – rázkódott össze a nagy úr s hirtelen becsapta a hintó ajtaját, de közben észrevette, hogy egy darab aranyat vetett ki a havas útra. Ahogy az aranyat megpillantotta, megbánta, hogy meg sem nézte mit esz ki a tárcájából s mondta magában:
– Ej, ej, kevesebbet is adhattam volna neki. No, de már mindegy. Majd visszafizeti a jó Isten.
Aztán tovább ment a hintó, a nagy úr hazaért a fényes palotába, de a jó meleg szobában is mindazon a darab aranyon járt az esze.
– Tulajdonképpen nem is volt oly túlságosan hideg, – mondta magában. – Kár volt úgy elsietnem a dolgot. No de, – vigasztalta magát, – néhanapján bőkezű is lehet az ember. Majd visszafizeti az Isten.
Közben hazasétált a prémes bundás úr is, várta a pompás ebéd a barátságos meleg szobában, de hiába ült az asztal mellé, nem volt étvágya. Folyton az öreg koldusasszony járt az eszében.
– Lám, lám, de szívtelen voltam! Bizony, nem fagyott volna meg a kezem, ha lehúzom a kesztyűt róla s adok egy-két hatost annak a szegény asszonynak.
Felugrott az asztal mellől, hirtelen fölvette a bundáját s kisietett az utcára hogy megkeresse a koldusasszonyt. Ott volt az asszony ugyanazon a helyen s bár sovány keze majd megfagyott, turkált a hóban s közben fel-felsírt:
– Oh Istenem, Istenem, de szerencsétlen vagyok!
– Mit keresel a hóban, szegény asszony? – kérdezte a prémes bundás úr.
– Ó, ne is kérdje, uram. Egy jószívű úr hintajából egy aranyat dobott nekem, de úgy eltűnt a hóban, hogy nem találom.
– Sose keresd, jó asszony, – mondotta a prémes bundás úr – jere velem.
Kézen fogta az álmélkodó asszonyt, elvezette a házába, leültette az asztala mellé s megebédeltette. Ebéd után adott neki jó meleg ruhát s az elveszett arany helyett aranyat.
– – – – – –
Az angyalok, mint rendesen, ennek a napnak is beírták a történetét az ő vastag aranykönyvükbe, de nem írták be a tévedésből dobott aranyat, ellenben első helyen írták be, hogy az a prémes bundás úr megbánta szíve keménységét s a hideggel, a széllel nem törődve, a meleg szobából másodszor is kiment az utcára, hogy adjon a szegénynek abból, amit a jó Isten adott őneki.
http://tanmesek.blogspot.com/2010/11/az-angyalok-aranykonyve.html
” Azt tanultam, hogy aki szerencsésebb helyzetbe kerül vagy értelmiségiként működik, annak kötelessége társadalmi ügyek mellé állni. A szociális érzékenység neveltetés kérdése. Az, hogy a bajba jutottakban nem ellenséget látsz, hanem veled egyenrangú embert, aki segítségre szorul, szintén neveltetés és figyelem kérdése. Az, hogy egyeseknek milyen lehetősége van arra, hogy ebben mennyire aktívan vesz részt, megint csak neveltetés kérdése.”
Alföldi Róbert
„- Nagyapa, miért hívod minden nap ugyanazt a számot? –
Az unoka minden reggel látta, hogy a nagyapja valami furcsát csinál. Leült a székébe, felvette a régi telefont, és tárcsázta… a saját számát. Hagyta, hogy néhány másodpercig csörögjön… aztán letette.
– Nagyapa, miért csinálod ezt? – kérdezte egy nap kíváncsian.
Az öregember vágyakozva elmosolyodott. -Mert amikor a nagymamád élt… minden nap ilyenkor hívott. És bár tudom, hogy most senki sem fog válaszolni… a szám tárcsázása olyan érzést kelt bennem, mintha még mindig rá várnék. –
A gyerek csendben maradt. És másnap, anélkül, hogy a nagyapja tudta volna, felhívta a házitelefont, pontossan ugyanabban az időben.
A nagyapa remegő kézzel vette fel a telefont… És a túloldalon a világ legédesebb hangját hallotta:
— Szia, nagyapa… Csak tudatni akartam veled, hogy még mindig van valaki, aki gondol rád ebben az időben. –
Néha a szeretet nem hal meg… csak megváltoztatja a hangját… és csak egy telefonra van szüksége ahhoz, hogy újjászülethessen.. „
„Senki ne álljon fel a székéből”…..
Szólt a tanár a gyerekeknek, mielőtt a tanteremben kivett egy halat az akváriumból a tanóra elején, majd az asztalra tette és gyorsan távozott.
„Aki ezt megszegi, azt kirúgják” mondta még az ajtóból.
Egyik gyerek sem mozdult, és mindenki nézte, ahogy a hal vergődik az asztalon az elkerülhetetlen sorsa felé. Senki sem mert felállni, nehogy bajba kerüljön.
De végül egy lány felugrott a helyéről, odaszaladt a halhoz, és visszaengedte az akváriumba. Ő volt az egyetlen, aki nem akarta végignézni ahogyan elpusztul a hal.
Amikor a tanár visszajött, elmagyarázta az osztálynak, hogy ez egy lecke volt. A lecke tanítása pedig nagyon fontos!
Az a félelem, hogy bajba kerülsz, sosem akadályozhat meg abban, hogy helyesen cselekedj. Hogy néha szembe kell szállni a tekintéllyel és a csoportgondolkodással, egyszerűen azért, mert ez a helyes.
Ki vagyok én?
Fehér Csaba
“Ma délután kissé elgyötörten és éhesen mentem hazafelé, a buszra felszállva (196 A)már az első pillanatban egy szokatlanul fiatal, tetovált, napszemüveges vezetővel találkozott a tekintetem. Már felkészültem, hogy gyorsan leülök és erősen megkapaszkodom, mert azok a nyugdíjas korú buszvezetők akikkel össze hoz a sors sajnos elég érdekes vezetési stílussal rendelkeznek.Időnként olyan érzés mintha egy kalandparkba vagy vidámparkba váltottam volna jegyet. A vezetőfülkében jó hangulatú zene szólt és a busz simán haladt előre, nem rángatott és nem pattogtam rajta. Az első megállóhoz érve ami pont egy gyros-os mellett volt(kb 2 m-re), az eladó gyors mozdulatokkal pakolta egyik salátát a másik után majd a húst és az önteteket. Talán észre sem vette, hogy nagyon lassan egy hajléktalan halad el az üzlet előtt és láthatóan éhes volt. Talán minden kincsét magánál tartotta ami két mankóból és a hátára vetett ütött-kopott gitárból állt. Mivel az eladó oda sem figyelt rá Ő nem kért nem állt meg csak szomorúan tovább sántikált. Ekkor a vezetőfülkéből kiszólt a vezető, hogy ennél egy Gyrost? A férfi nem állt meg továbbra sem csak egy érdekes mosoly húzódott meg a bajusza alatt és nem tudhatta, hogy most a gúnyolódás tárgyává fog válni vagy mi az ami következő pillanatban történni fog. Egy félő bólintással jelezte, hogy igen enne! Erre nyílt a vezetőfülke ajtaja, pillanatok alatt előkerült a pénztárca és leszállt a vezető és beadta az eladónak a pénzt és kérte, hogy adjon az Úrnak egy Gyrost. Gyorsan visszaszállt , zárta az ajtókat és már mentünk is tovább.A hajléktalan bizonytalan léptekkel visszament az üzlet ablakához és amikor látta, hogy valóban Ő most fog kapni egy gyönyörű adag, friss ételt! Ekkor félig megfordult, bólintott és boldogan mondott köszönetet, amit inkább csak sejteni lehetett mert a busz akkor már haladt a következő megálló felé! De abban a bólintásban és arckifejezésben minden benne volt! Én meg már nem is voltam olyan elgyötört és fáradt!
Tudom, hogy nagyon fontos a lánybúcsúra gyűjteni likekokat de vajon ez a buszvezető mit érdemel?”
„Amikor az amerikai csapatok 1945 áprilisában felszabadították Dachaut, egy olyan világba léptek be, ahol az éhezés és a szenvedés szavakkal leírhatatlan volt. A túlélők között volt egy férfi, aki annyira gyenge volt, hogy nem tudta felemelni a kanalat a szájához.
Egy amerikai katona letérdelt mellé, és óvatosan a szájához emelte a levest. „Ne add fel” – suttogta. – „Segítek enni.” A fogoly számára ez a pillanat több volt egyszerű tápláléknál. Ez volt az első alkalom évek óta, hogy nem számmal, hanem emberként – testvérként – bántak vele.
Dachau túlélői életük végéig magukkal vitték az ilyen emlékeket. Arról beszéltek, hogy az együttérzés egyszerű gesztusai – lassan adott étel, halkan mondott szavak – legalább annyira számítottak, mint maga a felszabadítás.
A történelem nemcsak csatákban és nyilatkozatokban íródik. Megtalálható a csendes pillanatokban is, amikor valaki az embertelenséggel szemben az emberséget választja.”-Merj élni
1945 tavaszán felszabadították a ravensbrücki tábort. A túlélők csontsoványan, tetvesen, összegubancolódott hajjal ültek a padokon. Alig lehetett rájuk ismerni, annyira eltorzította őket a szenvedés.
A felszabadítók között ott volt egy fiatal ápolónő is. Kis táskát hozott magával, benne szikéket, kötszereket és egy egyszerű fésűt. Nem a szikéhez nyúlt. Leült egy asszony mellé, és lassan, óvatosan fésülni kezdte a haját. Gubancról gubancra haladt, türelmesen, mintha minden mozdulattal egy kicsit a lelket is simogatná.
Az asszony remegve sírni kezdett, majd könnyek között suttogta:
– A háború előtt érintett meg utoljára valaki így, ilyen kedvesen.
Abban a pillanatban nemcsak a haja rendeződött, hanem visszatért belé az érzés, hogy még mindig ember, akinek van méltósága.
Az ápolónő később úgy emlékezett: hiába vitte magával a szikéket és a kötszereket, végül a fésű gyógyított a legmélyebben.
Mert még a legsötétebb helyeken is elérhet a lélekhez egy apró kedvesség.
Szeretettel Gini
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.