Damaszkuszi Szent János áldozópap és egyháztanító

Kultúra – 2024. december 4., szerda | 6:00

Damaszkuszi Szent János kora kimagasló hittudósa és filozófusa volt, akit később a Kelet Aquinói Szent Tamásának neveztek. Az Egyház december 4-én ünnepli liturgikus emléknapját.

A keleti Egyház nagy szentjéről sem a pontos születési évet, sem halálának dátumát nem őrizte meg a hagyomány. Valószínű, hogy 650 körül, tehát húsz évvel Mohamed halála után született, és 750 körül halt meg. Szülővárosa, Damaszkusz, ahol élete első fele zajlott, 660-tól a kalifák székhelye volt. Innen irányították az iszlám szellemi és vallási életét 750-ig, amikor ezt a vezető szerepet Bagdad vette át.

János apja keresztény volt, de a kalifátus pénzügyminiszteri tisztét töltötte be. Nagy gondot fordított arra, hogy János alapos műveltséget szerezzen, s így készüljenek fel a későbbi, magas hivatalok betöltésére. Alaposan megismerte mind a görög, mind az arab kultúrát, a keresztény és az iszlám vallást. János a trónörökös barátja, a leendő I. Jazid kalifa játszótársa volt.

Először segítője, majd utóda lett apjának a pénzügyminiszteri poszton. A 7. század végén azonban megváltozott a keresztények helyzete a kalifátusban: az új uralkodó, Abd al-Malik bizalmatlan volt velük szemben. Hogy elkerüljék a nagyobb bajokat, János 700 körül Kozmásszal – aki egyes források szerint János apjának másik, fogadott fia, mások szerint János nevelője volt – együtt Jeruzsálembe települt át, és belépett a világszerte ismert Mar Szabbasz-kolostorba. Nem sokkal később a jeruzsálemi pátriárka, V. János pappá szentelte. Ettől kezdve a pátriárka tanácsadója volt.

Damaszkuszi Szent János Kozmásszal

A kortársak és az utókor is nagyon becsülte. A középkor után a Kelet Aquinói Szent Tamásának nevezték. János azok közé tartozott, akik rendszerezték a nagy elődök hagyományát. Saját magát a méhhez hasonlította, amely mindenféle virágról összegyűjti a mézet. Fő teológiai műve, A megismerés forrása a korábban élt keleti atyák írásaiból és a zsinati aktákból összeállított gyűjtemény.

Jánost a képrombolással kapcsolatos vita tette híressé. Három nagy beszédet írt a szentképek tisztelete érdekében, amely ellen a képrombolók III. Leó császár vezetésével könyörtelen támadást indítottak.

A szentképek tisztelete körül korábban is akadtak már nézeteltérések. A kérdés gyökere az Ószövetséghez nyúlik vissza: a mózesi törvény szigorúan megtiltotta minden képmás, szobor vagy kép készítését, hogy a bálványimádás veszedelmétől megóvja az igaz Isten tiszta kultuszát. Az Újszövetség ezt a törvényt hatályon kívül helyezte. A kérdést az iszlám megjelenése élezte ki a maga kivételt nem ismerő képtilalmával, amely az Egyházra is hatott.

A képrombolás ábrázolása egy 9. századi miniatúrán

Lehetséges, hogy III. Leó császár, aki kiváló államférfi és hadvezér volt, az iszlám részről várható kritika elkerülése végett fordult a képtisztelet ellen. A muszlimok ugyanis bálványimádással vádolták a keresztényeket. Bizonyára nem véletlen, hogy a császári intézkedés szinte egybeesik II. Jazid kalifa 720-ban kiadott, képeket tiltó rendeletével. A császárnak meggyőződése volt, hogy a képek „bálványozása” Isten haragját hívja ki a birodalom ellen. 726-tól egyre keményebb intézkedéseket hozott, végül 730-ban rendeletet adott ki, amely megtiltotta a szentek képeinek készítését és tiszteletét (ekkor Krisztus és Mária ábrázolása még kivétel volt).

A rendelet Keleten felháborodást váltott ki. Ebben az időben lépett fel János, s írta meg beszédeit a képrombolók ellen, különbséget téve a csak Istent megillető imádás és a képeken ábrázolt szenteknek szóló tisztelet között. Ezáltal a későbbi korok számára a képtisztelet klasszikus teológusa lett.

János nemcsak dogmatikus és apologéta, hanem szentírástudós, filozófus és hagiográfus is volt. Életrajzírói kiemelik alázatosságát és a hagyományhoz való hűségét. Legendája szerint levágott kezét az Istenanya gyógyította meg csodálatos módon.

A Mar Szabbasz-kolostorban temették el, ahonnan maradványait a 12. században Konstantinápolyba vitték. A bizánci hagyomány úgy tudja, hogy december 4-én temették el. Valószínűbb azonban, hogy ezen a napon halt meg.

Létrás Szent János, Damaszkuszi Szent János és Nagy Szent Arszéniosz

Tisztelete a keleti Egyházban terjedt el, ahol mint himnuszköltő is híressé vált; a liturgia részeként mindmáig éneklik műveit. XIII. Leó pápa (1878–1903) terjesztette ki tiszteltét a nyugati Egyházra is, és 1890-ben egyháztanítóvá avatta. Emléknapja 1969-ig március 27-e volt, majd a liturgikus reform után kerül december 4-re.

Istenünk, kérünk, add, hogy Szent János áldozópapod könyörgése segítsen minket, és az igaz hit, melyet ő oly buzgón tanított, legyen mindenkor világosságunk és erősségünk!

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Magyar Kurír

Szent András apostolra emlékezünk liturgikus ünnepén, november 30-án.

Szent János szerint András, aki halászatból élt, egyike volt annak a két tanítványnak, akik először követték Jézust. Kezdetben Keresztelő János tanítványai közé tartozott, de amikor meggyőződött róla, hogy Jézusban megtalálták a Messiást, hozzá csatlakozott. Ezért vitte el Jézushoz a testvérét, Simon Pétert is (Jn 1,35–42). A kenyérszaporítás előtt András jelentette Krisztusnak, hogy „van itt egy fiú, akinek van két árpakenyere és öt hala” (Jn 6,8–9).

Duccio di Buoninsegna: András és Péter hívása (1308–11)

Szent Márk evangéliuma szerint Jézus maga hívta meg Andrást Simonnal és Zebedeus fiaival, Jakabbal és Jánossal együtt a Galileai-tó partján (1,16–20; vö. Mt 4,18–22). András jelen volt, amikor Péternek, Jakabnak és Jánosnak az utolsó időkről beszélt Jézus az Olajfák hegyén (Mk 13,3), és Fülöppel ő vitte a pogányokat Jézushoz az utolsó napokban (Jn 13,22).

Az apostolok szétválása után András Kis-Ázsia tartományban a Fekete-tengertől délre fekvő vidéken, Trákiában és Görögországban hirdette az evangéliumot. Biztosnak látszik a hagyományban élő adat, hogy 60-ban az achaiai Petra városában keresztre feszítették. Keresztjének szárait nem derékszögben, hanem átlósan (X alakban) ácsolták, ezért nevezik András-keresztnek ezt a formát.

Ereklyéit a 4. századtól Konstantinápolyban őrizték, majd 1208-ban erőszakkal átvitték az itáliai Amalfiba. 1964-ben a keleti és nyugati egyház kiengesztelődésének jeleként az apostol ereklyéi visszakerültek Petrába, vértanúsága helyére.

Szent András apostol ünnepét Rómában a 6. század óta ünneplik.

 Szent András szobra a Szent Péter-bazilikában
(Duquesnoy alkotása, 1629–33)

András életéről az evangéliumokból keveset tudunk, de annál többet árul el az András cselekedetei című apokrif könyv, amely elbeszéli, milyen viszontagságok közepette vitte az apostol Krisztus örömhírét Örményország napégette pusztaságain, Kurdisztán szakadékos hegyein át a Fekete-tenger partjáig. Feltűnt a szkíták földjén is, és hirdette az evangéliumot a nomád pásztorok és vadászok sátraiban. Végigjárta Trákiát és Görögországot, végül Achaiában Aegeas prokonzul elé állították.

András nagy beszédben tárta föl a kereszt által történt megváltást. A helytartó egyre türelmetlenebbül hallgatta, végül börtönbe vettette. Amikor a legválogatottabb kínzások sem törték meg, Aegeas parancsot adott, hogy feszítsék keresztre. Amikor András megpillantotta a számára készített keresztet, hangosan fölkiáltott: „Üdvözlégy, szeretett kereszt! Te szépséget és ragyogást nyertél az Úr tagjaitól. Mert mielőtt az Úr fölszállt volna reád, a föld rémülete voltál, most azonban rajtad keresztül az én Uramhoz megyek!”

Ribera: Szent András apostol (1616–18)

Miután megfeszítették, két napig függött András a fán, s a legenda szerint ő maga tartotta vissza az embereket attól, hogy levegyék. A harmadik napon véget értek kínjai. Halála pillanatában csodálatos fény ragyogta körül, és Krisztus hűséges vértanúja látta, hogy dicsőségében jön el érte az Úr.

Kérünk Istenünk, legyen közbenjárónk az örökkévalóságban Szent András apostol, aki itt a földön igehirdetője és vezetője volt Egyházadnak. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

* * *

András napja a legjelentősebb házasságjósló, varázsló nap. Próbáltak álomból jósolni, és egész nap böjtöltek a lányok.

A moldvai és gyimesi magyarok ezen a napon a farkasok ellen megfokhagymázták az ajtókat, hogy ne veszítsék el a jószágot. Ugyanebből a célból összekötötték az ollót is, mert ha szárai nyitva maradnának, az azt jelentené, hogy a farkasok elviszik a juhokat.

András-napkor kezdődtek a disznóvágások, ezért nevezték a jeles napot „disznóölő Szent András”-nak is.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon
Magyar néprajz VII.

Magyar Kurír