Útravaló

November

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Novemberben Sánta János, a Váci Egyházmegye papja ad útravalót.

november 21.

Jézus ritkán fakad sírásra. Még nagycsütörtökön és nagypénteken sem sírt, pedig lett volna rá oka. Sőt, az őt sirató asszonyokat is felszólítja, hogy inkább magukat sirassák. A megváltás cselekményei során, úgy tűnik, már nincs helye a sírásnak. Helye van azonban akkor, amikor előre látja Jeruzsálem pusztulását. A zsidók már átélték ezt, amikor a babiloniak lerombolták Jeruzsálemet, és mégis azt gondolják, hogy az újraépült templom örökké állni fog. De nem így történik, Kr. u. 70-ben Róma feldúlja Jeruzsálemet. A templomból csak a siratófal marad. Milyen érdekes a kifejezés! A hívő zsidók odajárulnak, és azt teszik, amit Jézus tett: sírnak. Talán éppen ez viszi közelebb őket a krisztusi megváltás felismeréséhez? Hiszen azt teszik, amit Jézus is tett.

Magyar Kurír

november 21.

Kapu nyílt a mennyben, és János, a Jelenések könyvének szerzője, azon keresztül „belát” oda. A kaput nem ember nyitotta ki, hanem Isten, belülről. Az apokalipszis szót a közvélemény szörnyűséggel, végítélettel azonosítja, pedig az eredeti jelentése: kinyilatkoztatás. Valami olyat tudunk meg Isten által, amit nem ismernénk fel önerőből. Ha viszont az új dolgok meghaladják kényelmes világunkat, akkor „ítélettel” érnek fel, akkor felégetnek mindent, de csak abban az esetben, ha nem akarjuk befogadni őket. Azt hiszem, nem véletlen, hogy éppen a korlátlan lehetőségek hazájának tartott Amerikában jelenik meg a legtöbb apokaliptikus témájú film, mivel a szabad ember nem szereti, ha bármihez igazodnia kell. Nagyon fél attól, hogy egyszer mindenét fel kell adnia, és mindent, amit létrehozott, amire büszke és az összes „életérzés-vívmányt” mérlegre kell tennie az előtt, akinek jelenlétét nem tudja tagadni.

Magyar Kurír

november 19. Árpád-házi Szent Erzsébet

Szent Erzsébet uralkodónak született, de nem volt az. Élete fontos üzenet korunk kisembereinek, akik nem kiérdemlik, hanem kierőltetik a környezetük elismerését. Akiket inkább tisztelnek, és nem igazán szeretnek. Királyi család gyermekeként Erzsébet belátta, hogy többre hivatott, mint a tiszteletre. Ezért elkezdett szeretni, s ezáltal szegény lett, sebezhető és kikezdhető. Nem vált földönfutóvá, hanem felismerte, hogy a dolgoknak hol a helyük. Sosem keverte össze a teremtményt a Teremtővel. Szenvedélyesen segítette a betegeket, de nem csak a nyomorúságot merte felkarolni. Türingiai Lajos iránti őszinte szerelme is több mint előremutató. Isten azért tudta megáldani Erzsébet életét, mert természetes volt. Csak a természetesre tud ráépülni a természetfeletti. A mesterkélt és agyonszabályozott életre nem.

Magyar Kurír

november 18.

Ma elkezdjük olvasni a Jelenések könyvét, és tesszük ezt két héten keresztül, egészen az egyházi év végéig. A Jelenések könyve minden látszat ellenére nem jóslatok gyűjteménye, noha időről időre szeretik így beállítani. Az I. század vége felé, amikor megírták, a keresztény közösségek már megtapasztalták, milyen az, ha nyíltan üldözik őket a hitükért. Másfelől úgy tűnt, hogy Jézus „közeli” második eljövetele késik. Mintha magukra lennének hagyva. Ebben a helyzetben a szerző bátorításnak szánta művét. A rengeteg szürreális kép felfogható talán úgy is, mint végtelenre nagyított álmok sorozata, amelyeket a félelemben élő ember fantáziája szül. A hetes szám sokszori említése viszont azt is mutatja, hogy nemcsak a mindennapjainkat, hanem még lázas álmainkat is áthatja és rendezi Isten közelsége.

Magyar Kurír

november 17. Szegények Világnapja

Az egyházi év vége felé egyre inkább a végítélet gondolata kerül előtérbe. Nemcsak személyes életünknek, hanem a teljes világnak is vége lesz valamikor, ebben a változatában nem áll fenn tovább. Maga az idő sem örökkévaló, ennek bizonyítéka, hogy mérhető; ennélfogva az idő is megszűnik, legalábbis az általunk ismert változatában. Mindezek időpontja nyilván izgat bennünket, rendszeresen lábra is kapnak ilyen vagy olyan jóslatok. A világvége közeledtét leginkább háborúkhoz, természeti csapásokhoz, csupa olyan történéshez kötik, amelyek létbizonytalanságot, fájdalmat okoznak. A Biblia apokaliptikus képei is ezt a gondolatot erősítik. Úgy tűnik, akkor van közel a világvége, ha lábra kap a tagadás szelleme, ha eluralkodnak a háborúk, ha járványok tizedelik a lakosságot és így tovább.

Miért akkor van közel a világvége, ha viharok, járványok, háborúk közelednek, s miért nem akkor érezzük a világvégét, ha minden jól megy és létbiztonságban vagyunk? Ha jól érezzük magunkat, akkor nem kívánjuk, hogy ez az állapot véget érjen, hanem azt szeretnénk, hogy mindig így maradjon. Azt hiszem, az a normális felfogás, amikor nem azon gondolkodunk, hogy semmi nem tart örökké, hanem tesszük a napi dolgainkat, egyfajta titkos reménnyel felvértezve, hogy egyszer minden jóra fordul. Nem tudjuk, mikor és hogyan, de egyszer minden jóra fordul. Különben itt és most semmi értelme nem volna az áldozatainknak. Nem is lenne jó, ha állandóan ezen izgulnánk. Ugyanakkor nem különös, hogy eddig egyetlen világvégejóslat sem vált be, pedig volt már belőlük bőven? Vagy úgy is mondhatjuk, hogy voltak mindenfajta világvégék háborúk, tűzvészek, járványok formájában, de valahogy mindig képesek voltunk újrakezdeni. Az idő mindig azokat igazolja, akik élni akarnak, és nem a kételkedőket vagy a reményteleneket.

„Nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek” (Mk 13,30). A mai evangélium e mondatát szokták úgy is emlegetni, mintha Jézus ebben az egyben tévedett volna, hiszen már rég elmúlt az a nemzedék. Nyilvánvaló, hogy Jézus itt sem téved, hanem nekünk kell másképpen felfognunk a nemzedék kifejezést. Miért ne gondolhatnánk például arra, hogy mindig lesznek emberek a földön, vagy ha a föld lakhatósága megszűnik, akkor másutt a világegyetemben? Nem múlik el ez a nemzedék, mert a megváltásra rászoruló és arra érdemes emberek tábora nem pusztítja el magát. Manapság, amikor annyit emlegetik a nukleáris vagy a klímakatasztrófa veszélyét, úgy tűnik, az ember is eljuthat arra a sorsra, mint nem kevés más faj a föld történetében. A dinoszauruszok és a mamutok kipusztulásából azonban nem következik az ember kipusztulása. Nem tudom bizonyítani, de határozottan úgy érzem, hogy nem magunknak fogjuk „legyártani” a világvégét, abban egyedül a Jóisten az illetékes.

A végítélet meghirdetése semmiképpen sem a világvége forgatókönyve. Nem a hogyanról szól, hanem valamiféle tényről. Valamikor, valamilyen módon minden embert, úgymond, megmérnek, olyan mércével, amelyet nem mi készítettünk, mégis a miénk. Mérlegre kerülünk, és ettől nem félnünk kell, hanem tevékeny bizalommal várnunk, amíg elérkezik. Életünknek van súlya, de azt kívülről fogják lemérni.

Magyar Kurír

november 16.

Jézus az igazságtalan bíró alakjában olyan embert állít elénk példaként, aki nem rokonszenves. Más esetben pedig olyanokat, akik például megkárosítják urukat (vö. Lk 16,1–8). Nyilván nem a visszaéléseket tartja jónak, hanem valami mást. Az igazságtalan bíró öntörvényű valaki, aki Istentől, embertől nem fél, és jól tudja, hogy sokak élete függ a döntéseitől. Azt viszont még ő sem viseli el, ha valaki kitartóan zaklatja. Így tehát igazságtalan létére mégiscsak igazságot szolgáltat neki. Milyen érdekes… A szegény özvegyasszonynak nincs vesztenivalója. A férjét, aki egyetlen támasza volt, elveszítette. Akkortájt nyoma sem volt még feminizmusnak, az özvegyek teljes egészében mások jóindulatából éltek. A bíróból pedig még nem veszett ki az irgalom, ezért bekerült az evangéliumba. Ki-ki helyettesítsen be a történetbe általa ismert személyeket.

Magyar Kurír

november 15.

Nagy Szent Albert a virágzó középkorban élt, amikor minden és mindenki az égre tört. Egészen közelinek érezték magukhoz Isten világát, s emiatt roppant tekintéllyel bírt az Egyház mint hatalom. Szinte az is befészkelte magát a közgondolkodásba, hogy senkinek ne is legyen önálló gondolata, mert Isten, úgymond, mindent tálcán kínál. Éppen e tekintetben minősült bátor tettnek Albert fellépése, aki – korát messze megelőzve – a tapasztalatot nevezte elsődlegesnek a tudományok művelésében. Képes volt harmóniát teremteni a teológia, a filozófia és a természettudományok között, s ezzel erős üzenetet küldött az utókornak, amikor megannyi alkalommal kijátszották egymás ellen a filozófiát, a teológiát és a természettudományokat. A gondolkodóknak és a kutatóknak később már nem volt türelmük az élet különböző területei közötti harmóniát szolgálni, tisztelet a kivételnek. Nagy Szent Albert kivétel volt.

Magyar Kurír

november 14.

Jézustól sokan külső megváltást várnak, és csodálkoznak, hogy ő nem ezt ígéri. Ha ezt tenné, akkor érintetlen maradna a belső világunk: gondolataink, vágyaink, érzéseink világa. A külső megváltáshoz talán elég lett volna, ha Jézus szépeket mond, és tesz néhány csodát. Nem véletlen, hogy a kereszthalála és feltámadása annyira kényelmetlen korunk emberének, hogy inkább nem is foglalkozik vele. Próbál elegánsan túlemelkedni ezen az egész Jézus-kérdésen. Jézus a végletekig rejtegetett belső világunkat kényelmetlen módon váltja meg. A Filemonnak írt levél pont erre utal. Nem Jézus veszi le a rabszolga láncait, ne várjuk ezt tőle. Jézus arra szólít, hogy másképpen tekintsünk az emberekre, azokra, akiket ilyen vagy olyan módon rabsággal sújtunk társadalmi, származási vagy vallási előítéletek alapján.

Magyar Kurír

november 13.

A szeretetet nem lehet bezárni. Erről tanúskodnak azok az emberek, akikre ma emlékezünk. Ők a magyar szentek és boldogok. Azok, akik itt születtek és itt is maradtak, azok, akik nem itt születtek, de Magyarországra jöttek, és azok is, akik itt születtek, de aztán idegen földön éltek. A szeretetet nem lehet bezárni, de a szeretetben élő ember is elfárad. Ahhoz, hogy mindig megélhessük a szeretetet, időről időre el kell vonulnunk. Rövidebb-hosszabb ideig fel kell töltődnünk, különben szétforgácsolódik az erőnk, és eljutunk oda, amikor rávágjuk a világra az ajtót, mondván, ezek nem érdemlik meg az áldozatot. A szeretetben élő ember is küszködik az érzéseivel, tudja, hogy nincs minden pillanatban a topon, de elfogadja önmagát s ezáltal másokat is olyannak, amilyenek. Így képes mindig újrakezdeni.

Magyar Kurír

november 12.

Sokan mondják, hogy Krisztus igen, Egyház nem. Nekik szól Szent Jozafát élete, aki a sokak által szidott, ósdinak, pedofilnak, meg ki tudja, mi mindennek tartott Egyházért halt meg. Aki támad, az mindig általánosít. Nincs türelme ahhoz, hogy tovább keresse az életjeleket egy adott esetben romokban lévő, szebb napokat látott közösségen. Jozafát nem az intézményért halt meg, mert szabályrendszerért nem szabad meghalni, hanem az Egyházban benne lévő Krisztusért. Aki az életét adja valamiért, feltéve, hogy szabadon teszi, tehát nem kivégzés áldozata, az mindig életet akar adni másoknak. Úgy tűnik, hogy az élete elveszik, de a szabadon odaadott élet életet szül. Ezért is hiszünk abban, hogy a vértanúk áldozata új lendületet ad az evangélium terjedésének. Szent Jozafát nem az „ortodoxok ellenében” halt meg, noha ők végezték ki, hanem Krisztus egyetlen közösségéért, amelyik időnként alig ad életjeleket. A vértanú az Egyház vastüdeje.

Magyar Kurír

november 11.

A milánói ediktum következményeként óriásit fordult a világ. Számunkra ez ma elképzelhetetlen. Az addig megtűrt kereszténység legitimmé vált, sőt idővel az egyházi törvények állami törvényekké is lettek. Ha valamikor, hát akkor tényleg úszni lehetett az árral, egyházi pályára lépve hirtelen befolyásos emberré válni, és jól megélni. Tours-i Szent Márton ebbe született bele. Nem lett volna „kötelező” szentté válnia, elismert ember lehetett volna akkor is, ha katonatiszt marad, vagy ha csak, úgymond, félgőzzel lesz keresztény. Ám ő nem így látta ezt, és milyen jól tette! Már a keresztsége előtt híressé vált a jóságáról, akkortájt adta fél köpenyét a koldusnak. Aztán a keresztsége után szerzetesként, majd püspökként végképp nem a fő áramlatba állt bele. A korabeli illemtan szerint megtehette volna, sőt, szinte elvárás lett volna ez az életvitel, de lelkileg nem tudta megtenni, s éppen ezért ad nagy példát nekünk.

Magyar Kurír

november 10.

A szegény asszony az összes pénzét bedobta a perselybe. Jézus ritkán beszél a pénzről, legfeljebb néhány alkalommal. Előfordul viccesnek ható epizód is, amikor a Péter által kifogott hal szájából kerül elő a templomadó (Mt 17, 24–27). Ismertebb részlet, amikor az adóval kapcsolatban ad eligazítást Jézus: Adjuk meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené (vö. Mt 22,15; Mk 12,13; Lk 20,20).

Összességében joggal juthat eszünkbe, hogy Jézus miért szól ilyen ritkán erről a fontos témáról. Igazán adhatna több útmutatást azzal kapcsolatban, hogy az evangélium fényében hogyan is viszonyuljunk a pénz világához. Persze úgy is feltehetjük a kérdést, csak ez a kényelmetlenebb változat: ha Jézus ennyire szűkszavú e témában, nem lehet, hogy esetleg mi tulajdonítunk túl nagy jelentőséget a pénznek?

Merjük-e Jézus ezzel kapcsolatos hallgatását úgy felfogni, mint üzenetet? Ő a jelentőségüknek megfelelően kezeli a piaci kérdéseket is. Mi vagyunk azok, akik nem tudjuk pénz és bankok nélkül elképzelni az életünket, s agyonbeszéljük az árak és a megélhetés témáját. Állandóan az akciókat lessük. Persze a magát fontosnak tekintő pénzvilág is igényt ébreszt bennünk sok minden iránt, amire nem is lenne szükségünk. Nem tagadom, időnként én is engedek a kísértésnek, hogy kevéske pénzemmel csak úgy őgyelegjek az áruházak pultjai között, és hagyjam, hogy hasson rám az a furcsa vonzás, ahogyan kelletik magukat a termékek. Hányszor előfordult már, hogy egy üzletben több dolgot vettünk, mint amennyit kellett volna! Azt hiszem, mi mindig „jól akarunk járni”, és nem engedjük, hogy becsapjanak bennünket. Pedig az a mozgástér, ahol néhanapján annyira szabadnak érezzük magunkat, nagyon is irányított és behatárolt.

Hogyan is állunk mi a szegény asszony két fillérjének szemléletével? Ahol a kincsünk, ott lesz szívünk is. Valahol ezt a mondatot hallottam: „Hozd a tested, és jönni fog a lelked is!” Ha túlzottan leköti az idegzetünket, a fantáziánkat a pénz, akkor odakapcsolódik a lelkünk is, és azt fogjuk egyedül üdvözítőnek tartani. Amit pedig üdvözítőnek vallunk, abból sosem elég. És ha ez mérhető dolog, akkor az Úr mentsen meg bennünket!

Érdekes színezetet ölt számomra ez a történet a minapi események miatt. Salgótarjánban szolgálok papként már több mint egy éve. A helyhatósági választások előtt írom ezeket a sorokat. A város közvéleménye, nyilván a múltból adódó hangolás miatt is, nem éppen pozitív szemlélettel tekint az itt élő papokra. Egymástól független helyeken, de valahol a mélyben nagyon is összefüggő módon, ingyenélőknek titulálták a papokat. Azt kell mondanom, hogy nem fáj a dolog, inkább elgondolkodtat. Azért írom le ezt, mert talán mások is így vannak ezzel. Mi, akik a Katolikus Egyház képviseletében igyekszünk tenni a dolgunkat, vajon nem vagyunk-e ingyenélők? Látszólag semmi haszna a tevékenységünknek. Az utca embere nem törődik azzal, hogy egy pap mivel foglalkozik, mit érez, mik a szándékai vagy éppenséggel mit tehet az emberekért. Nem azért vagyunk itt, mert ide hívtak, hanem azért, mert ide küldtek bennünket. Persze vannak, akik örülnek nekünk, de ők kisebbséget képeznek. Ők a „szegény asszonyok” a két fillérjeikkel. És vannak közöttünk módosabbak is, akik azért „két filléresek”, mert nem a pénz üdvözítő erejében bíznak, hanem valami másban.

Vajon nem ingyenélők-e, akik igyekeznek az életüket nem valami másra, csakis az evangéliumra feltenni? Az evangéliumot nem pénzért kaptuk, nem is jár nekünk, mégis a részesei lettünk. Az emberi lélekben jelen lévő ingyenes képességeket kellene felszínre hoznunk, és akkor minden a helyére kerülhet.

Magyar Kurír

november 9.-a lateráni bazilika felszentelése

A feljegyzések szerint a Lateranus család nem egészen önként biztosította birtokát a felépülő lateráni bazilika helyszínéül. Mondjuk úgy, hogy Konstantin császár elvette tőlük. Az Egyház történelmében nem egyedi eset ez. Például a Szicíliában található, mozaikokkal kirakott, csodás templomok (Monreale, Cefaù) sem éppen a „helyi hívek adományaiból” épültek fel, hanem az Európát végigdúló normannok által összeboronált javakból. Mit is mondhatunk erre? Bontsuk le ezeket az épületeket? Véletlenül sem. Mennyi emberáldozatot követelt a középkori katedrálisok építése is! A lateráni bazilikához is kapcsolódik a közismert megnevezés: Egyházunk anyaszentegyház. A lelki és örök javak forrása, ha valaki keresi ezeket. Azonban egyedül Isten emelheti ki a bűnös érdekek világából ezeket az emberi alkotásokat. S ő ezt meg is teszi. Ha valaki e helyekre látogat, megfeledkezik a külvilágról, és lelke Istenhez emelkedik. Ezért jó, hogy vannak ilyen szentélyeink.

Magyar Kurír

november 8.

„Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek” kifejezés egyfajta szállóigévé vált. Még ha fájó is belátnunk, az intéző gondolatvilágában sokan magunkra ismerhetünk. Gyengeségeinknek nem nagyon merünk nyíltan hangot adni, mert az olyan megalázó. Másokról viszont hajlamosak vagyunk ilyesmit mondani. Ez az intéző belekerült az evangéliumba, hasonlóképpen, mint Júdás vagy Pilátus, bár ő nem annyira negatív alak. Jézus megdicséri az okosságát, ami túlemeli őt azon, hogy urát végül is becsapta. Az intéző készül az intézőség utáni világra. Jézus nem ügyeskedésre szólít bennünket, hanem az evangélium továbbadására. Ennek fényében bármit teszünk is, az esetlennek, butácskának fog tűnni, mégis lépnünk kell, nem maradhatunk meg az elméleti vallásosság szintjén.

Magyar Kurír

november 7.

A szentleckében az apostol arra utal, hogy igazi méltóságunk nem a testi származáson múlik. Akik származásuknál fogva átlag fölötti mértékben jutnak hozzá javakhoz, azok is tudják ezt, csak hát olyan jó sodródni a körülményekkel. Akik viszont nyomorult körülmények közé születnek, számukra valódi megváltás lehet ez a Szent Pál-i mondat. Nem vagyunk annyira determinálva, hogy megszűnjék a szabad akaratunk, és hogy ne tudjunk tenni valamit az életünk alakításáért. Sőt, Urunk, Istenünk éppen azt nem akarja, hogy elkényelmesedjünk, sem azt, hogy reménytelennek érezzük a helyzetünket. Nem vagyunk a körülmények rabjai. Mindnyájunknak el kell jutnunk oda, hogy feltegyük a jézusi kérdést: Kik az én anyám, és kik az én rokonaim (vö. Mt 12,46–50)? Keressük és találjuk meg a helyünket! Így kerek az életünk. Egyébként szögletes marad, és ami szögletes, az mindenbe beleakad, nem halad előre.

Magyar Kurír

november 6.

Jézus azt mondja a feltámadása után: Ne féljetek! Pál apostol viszont arra szólít bennünket a mai szentleckében, hogy félve-remegve munkáljuk üdvösségünket. Melyiküknek van igaza? Nyilván értjük, hogy mindkettőnek, de nem ugyanúgy. A Bibliában fellelhető ellentmondások látszólagossá szelídülnek, ha figyelembe vesszük a Szentírás alapvető üzenetét: Isten mindenkit üdvözíteni akar. Viszont nem állunk egyforma erkölcsi szinten. A meghívottságunkat sem ismertük még fel kellő mértékben. Jézus feljebb áll, mint Pál apostol. Pál apostol pedig feljebb áll, mint bármelyikünk. Aki a szenvedésnek és az önfeláldozásnak minden fokát bejárta, az nyugodt szívvel mondhatja, hogy ne féljünk. Félnivalója annak van, aki túlzottan ragaszkodik a földi javakhoz. Nyugodt lehet, előbb-utóbb, így vagy úgy el fogja veszíteni. Ha nem magától adja, akkor elveszik tőle, például a fiatalabb nemzedékek, mert ez az élet rendje.

Magyar Kurír

november 5. Szent Imre herceg

Mi már látjuk, hogy Szent Imre tragikus halála után Isten mit adott a magyaroknak. Szűz Mária különleges oltalmát. Mária országa vagyunk, még ha sokszor nem is úgy látszik. Korunk emberének nincs türelme megvárni, hogy mit ad Isten az elvett dolgok helyett. Elképzeljük, miként kell folyniuk az eseményeknek, és abból egy szikrányit sem engedünk. Isten az időzítés mestere, jól tudja, mit mikor ad. Amikor pedig úgy tűnik, hogy elvesz valamit vagy valakit, biztos, hogy többet ad helyette. Azt hiszem, Imre herceg tragikus halála azt üzeni nekünk, hogy igenis, a vallásos emberrel is történhet rossz. Ne kérdezzük, hogy ezt vagy azt miért engedte Isten, hiszen én járok templomba. Miért, mit várunk? Azt, hogy Isten szót fogadjon nekünk? Fedezzük fel életünk eseményeiben, hogy mit ad Isten a veszteségek helyébe!

Magyar Kurír

november 4.

Érzéseinket a legnehezebb megszentelni, mert ez a legrakoncátlanabb világ. Tudásunkat, kapcsolatainkat, viselkedésünket és minden mást könnyebb magasabb szintre emelni. A távolságtartást könnyebb megszentelni, mint az azonosulást. Érzéseinkben jelenik meg a minden és a semmi, hiszen valamit vagy nagyon szeretünk, vagy nagyon utálunk. Nincs átmenet. Aki ennek a dimenziónak is parancsolni tud, az nagy ember. Azt hiszem, itt kezdődik az életszentség. Aki ezen a fokon áll, az az igazán érett ember. Aki nemcsak a publikus életét, hanem a magánéletét is igyekszik megszentelni. Azt a dimenziót, ahol voltaképpen azt csinálhat, amit akar. Borromei Szent Károly püspök is így élt. Eljutott oda, hogy már nem foglalkozott azzal, mit gondol róla a környezete. Nem lett rabja sem másoknak, sem önmagának. Szabaddá vált Istenre.

Magyar Kurír

november 3.

főparancsot úgy mondja ki Jézus, hogy az ószövetségi törvény több részletét összekapcsolja. Tehát benne van az Ószövetségben, és még sincs benne. Amikor Jézus azt mondja, hogy nem megszüntetni jött a törvényt, hanem beteljesíteni, valami ilyesmit tesz, de nemcsak a parancsokkal, hanem az élet más területeivel is. Olyan igazságokat hoz ki a korábbi szövetségből, amelyek rejtve benne voltak ugyan, mégis abszolút újdonságként hatnak.

Jézus a főparancs szellemében formál bennünket is. Valahogy úgy, hogy természetes életünkből és képességeinkből olyat hoz elő, ami a miénk, mégsem önerőből születik. Ez a kegyelem hatása. Mi legfeljebb magvak lehetünk, a növényt Jézus formálja belőlünk.

A főparancs a szeretet legmagasabb rangját hangsúlyozza, amely fölötte áll minden más eszmének. Az életet csak a szeretet viszi igazán előre. Az igazság is előreviszi, de nem annyira; a rend betartása, az erkölcsös élet is előreviszi, de nem annyira. A hit és a remény is előreviszi, de nem annyira, mint a szeretet. Erre utal Pál apostol a szeretethimnuszban, amikor azt mondja, hogy végső soron a hit és a remény is megszűnik, de a szeretet mindvégig fennmarad.

Amikor rendesek, erkölcsösek, tisztelettudók akarunk lenni, az helyénvaló, de nem állhatunk meg itt. A szeretetet nem azonosíthatjuk a hozzá vezető utakkal. Ma, úgy tűnik, az emberek többsége nem akar feljutni a csúcsra, hanem megáll az oda vezető úton, és kritizálni kezdi a másikat, aki a maga másfajta útján szintén előrehalad, de most megállt egy kis időre.

Nyilván mindnyájan ismerünk embereket, akik végtelenül rendesek, vagy ahogy mondani szokták, a légynek sem ártanának, csak éppen sótlanok és ízetlenek. Nemcsak szótlanok, hanem sótlanok is. Nagyon nehéz kiszeretni őket a rend burkából, mert ők sem mernek szeretni. De senki sem reménytelen eset. Imádkozhatunk azért, hogy rájuk találjon az emberük, amint a Beteszda fürdőnél várakozó betegre is rátalált.

Mások az erkölcs erejében hisznek. Vélt vagy valós vallásos életükkel eltelve megvetik azokat, akik szerintük erkölcstelenül élnek. Konok következetességben élnek, és csodálkoznak, hogy gyermekük, unokájuk nem jár templomba. Menekülünk tőlük, mert már a jelenlétük is idegesítő. Óriási türelem kell hozzájuk, s talán akkor lehet tökéletességük páncélját feltörni, amikor valami baj éri őket. Amikor azt mondják, nem értik, miért érhette őket ilyen vagy olyan csapás, hiszen ők vallásosak, és minden parancsot betartottak.

Jézus szeretete olyan, mint a fehér szín. Tökéletes, és magában foglalja a többi színt. A mi szeretetünk pedig a színskála valamelyik árnyalata. Csakhogy a saját szeretetünkbe fektetett rengeteg energia miatt hajlamosak vagyunk azt állítani: én szeretek tökéletesen, a másik nem. A másik igazodjon hozzám, és ne én hozzá. Ezt nem szoktuk kimondani, de gondoljuk. Innen indulva pedig könnyen eljutunk odáig, hogy csak nekem lehet igazam, a másiknak nem. Ezt a felfogást jelen korunk is sugallja, a lelki béke csúcsát azzal ígérve, ha mindig, mindenáron jogorvoslatokkal élünk, s ezzel vért verejtékezve ugyan, de „igazunk lesz”.

Azt gondolom, van mit rendeznünk a főparancs szellemében.

Magyar Kurír

november 2. Halottak napja

A halottak napja maga az élő Krisztus. Nekik már nem kell liturgikus nap, erre nekünk van szükségünk. A mi napunk még feljön és lemegy, de az övék már nem. Ma azokra emlékezünk, akik valamilyen tisztulási folyamatban élnek, de hogy miként, azt nem tudjuk. Korunk embere nem akar meghalni, életkorát mindenféle eszközökkel igyekszik kitolni, és ezt jól teszi. A baj az, hogy nem lát tovább, vagy talán lát, de nem meri bevallani, mert nem illik. Itt, ahol lakom, nap mint nap rálátok a város lezárt temetőjére, sok ezer zarándoktársam síremlékére. Azon szoktam gondolkodni, hogy nyilván ők is izgultak életük kimenetele miatt, örültek, féltek, szerettek, uralkodtak, kiszolgáltak. Bizonyítani nem tudom a boldog örök életet, csak erősen remélem, hogy jobb lesz, mint a jelenlegi.

Magyar Kurír

november 1. Mindenszentek

Nehéz-e vagy könnyű szentté válni? Mindenszentek ünnepén ki-ki eldöntheti. Hogy nem lehetetlen, azt éppen a szentek példája mutatja. Mi nem szentté, hanem úgymond átlagemberré szeretnénk válni. Jó, hogy vannak szentek, de az életszentségről azt tartjuk, hogy csak egy szűk „klub” tagjainak való. Nem nekem, meg neked, hanem olyanoknak, akiket nem ismerünk, akik tőlünk távol teszik a jót, és nem itt a közelben. Vannak ők, és vagyunk mi. Jézus Krisztus fellépésekor is hasonló történt. Rögtön kiderült, hogy kik vannak mellette, és kik ellene. Akiknek nem tetszett a fellépése, azok attól tartottak, hogy Jézusra fog hallgatni a nép, és nem őrájuk. A szentekkel kapcsolatban még inkább a felszínre kerül, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet megmagyarázni, és nem lehet pénzben mérni. Ez pedig nagyon nem tetszik korunk emberének, aki mindent mérhetővé, fogyaszthatóvá, cserélhetővé tett.

A szentekkel kapcsolatban sokszor beleragadunk abba a gondolatba, hogy csak azok lehetnek szentek, akikről ezt az Egyház hivatalosan kijelenti. Akikről nem mondja, azok nem lehetnek szentek. Nézzünk utána: a szentté avatást soha nem a magas egyházi körök kezdeményezik, hanem maga a hívő nép. Éppen azok, akik közel érzik magukhoz egyesek megmagyarázhatatlan jóságát, derűjét, természetességét, lelki erejét, amely az illetőből árad. 

A szentekkel kapcsolatban az a tévhit is fennáll, hogy ők, úgymond, nem ebben a világban élnek, vagy elszakadtak ettől a világtól. Meg hogy az adott korban ők nem igazodnának ki. Nem így van. Azt hiszem, úgy kellene mondanunk, hogy ők nagyon is jól tudják, milyen a koruk, és kihozzák belőle a legtöbbet; nem menekülnek sehová, hanem éppen az adott kort akarják összekapcsolni Isten jóságával. Még a legőrültebb élethelyzetet is. Mint például Szent Maximilian Kolbe, aki látszólag értelmetlenül kiszolgáltatta magát egy kivégzőgépezetnek, de életáldozatának köszönhetően valaki életben maradt, sőt visszatérhetett a családjához.

Mások arról tesznek tanúságot, hogy bármilyen családi háttérrel lehetséges szentté válni. Manapság ez igencsak sokat emlegetett téma. A 2000-ben szentté avatott Bakhita Szent Jozefinának olyannyira nem adatott meg a gyerekkor, hogy rabszolga volt Szudánban, majd további viszontagságokat átélve Olaszországban lett szerzetesnővér. Nem keseredett meg, hanem szívbéli derűvel szolgálta mindazokat, akikhez az élet rendelte. Persze mondhatjuk mindezekre, hogy a többség nem így jár. Egy náci táborban vagy rabszolgaként a nagy többség tényleg feladja. Nincs miért élni. De mégis vannak kivételek, akik valami másról tesznek tanúságot.

Egy szent mindig sok ember között és sok emberhez viszonyítva válik szentté. Vagy úgy is mondhatjuk, hogy sok átlagember között akad egy-két olyan, aki tényleg valami többet mutat. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a többieknek nincs dolguk. Sokszor engedünk annak a kísértésnek is, hogy „csak” tisztelni kell a szenteket, szeretni nem.

Szent az, aki a saját környezetét felülmúlja, de nem azért, hogy uralkodjon rajta, hanem hogy Istent közel hozza. A szentek kényelmetlenek, de nélkülözhetetlenek.

Magyar kurir