Útravaló

november 8.

Az Egyház ma Boldog Duns Scotus Jánosra is emlékezik, aki Szent Ferenc lelkiségéből táplálkozva tanította, hogy a teremtés az isteni önközlés gyümölcse, a Szeretet ugyanis vágyik arra, hogy önmagát ajándékozza, és a másikat befogadja. Boldog János szerint ez, és nem a bűnbeesés az oka a megtestesülésnek, ami egy új látásmódot villant fel: a teremtett világ eleve Isten befogadására lett teremtve, ahogyan az apostolnál is olvassuk: általa, érte és benne teremtetett minden, benne áll fönn minden. Teremtettségünk felértékelését láthatjuk meg ezen a ponton, és megszülethet bennünk az öröm, hogy Isten a befogadására alkalmasként alkotta meg a világot és benne az embert a teremtés hajnalán.

Magyar Kurír

november 6.

Gyerekkorom plébánosa egyszer arról prédikált: Isten országa nem egy családegyesítő tanács, ahol az egyik sarokban az egymásra talált Kovácsék, a másikban Horváthék üldögélnek. A szentmise után mosolyogva mondta egy idős asszony: Plébános úr, úgy megnyugtatott! Tudja, az én Józsi férjemmel jó volt az az ötven év, de az örökkévalóság már sok lenne! Persze mások szinte kizárólag az újbóli találkozást, az örök együttlétet várják a feltámadástól. Melyiküknek lesz igazuk? Az evangélium szerint egyiküknek sem. Hiszen a szadduceusok gondolkodásában Jézus pont azt kritizálja, hogy úgy fantáziálnak a feltámadásról, mint egy meghosszabbított földi életről. Hol van akkora terület, ahol elfér a világtörténelem valamennyi embere? – kérdezik nemegyszer ma is a feltámadással kapcsolatban.

Jézus a mai szakasszal azt tanítja: aki nem engedi meg Istennek, hogy kitágítsa életkereteit, és nem beteljesítő, de bennünket fölülmúló ajándékként fogadja Isten országát, annak tényleg csak utópia, pótlék mindaz, amit a feltámadásról hinni vél.

Szent Lukácsnál másutt tudálékosan kérdezgetik a Mestertől: Sokan üdvözülnek vagy kevesen? Ő erre ezt válaszolta: agonizálva menjetek be a szűk kapun. Az agonizáló ember egész valójával küzd a létért, miközben egészen üressé lesz. A betekintés a feltámadás világába ezen a ponton nyílik meg számunkra, amikor mindent egy lapra teszünk fel, a küzdelmet és az elengedést is: azért, hogy üdvözüljünk. Az ókori nagy utak a nagy kapuk felé haladtak, arra sodorták az embert. A szűk sikátoron az átjutás azonban megfontoltságot kívánt, ott a teherhordó állat se vihetett magával semmi fölöslegeset. Jézus az e folyamatba belépő embernek azt ígéri, hogy már itt a földön megsejt valamit az országból, de jól tudjuk azt is, hogy az ilyen életek egyúttal megsejtenek, megsejtettek valamit a feltámadás titkából.

Ezen a ponton viszont a Mester tágítani kezdi hallgatósága gondolkodását. Nem mondja örök érvényűnek a család, a vérségi kötelék világát, hanem csírájában elülteti a szűzi, cölebsz élet dimenzióját, aminek szép vallástörténeti vonatkozása, hogy az egész életre szóló szűzi élet intézménye Jézus kapcsán jelent meg kultúránkban. Mert ő az alapja annak, hogy az Atyától való függés képes betölteni egy teljes emberi életet, az ezzel járó „agonizáló”, kizárólagos ráutaltság pedig egy új világba léptet. S mindezt a belső béke, a hit öröme kíséri, amit más élethelyzetben csak azoknál látunk, akik életük végső harcában is vágynak arra, hogy Istennel legyenek, és ez a találkozás teszi őket örömtelivé, odaadóvá, kedvessé a küzdelemben.

A mi világunkban, melyben gyakran eltűnni látszanak Isten lábnyomai (…) a cölebsz férfiak és a szüzek tisztasága mint az Isten iránti osztatlan önátadás megvallása annak a határtalan szeretetnek a visszfénye, mely a három isteni személyt a szentháromságos élet titokzatos mélységében összeköti – tanítja Szent II. János Pál pápa.

A szűzi élet képe, amelyet Jézus ma felvillant, azt kérdezi tőlem: életem mely területén kell Istennek oly módon odaadnom magam, hogy annak ne legyen más indoka, mint a feltámadás reménye? Isten ott nyit nekem ablakot magára, amelyen keresztül betekinthetek az égbe, és amelyen át felcsillan földi életemben a feltámadás fénye – mások számára.

Magyar Kurír

november 5.

A magyar kereszténység gyökereinél egy szent család áll, amelyben Gizella az Egyházról, István egy keresztény társadalomról gondoskodik, Imre pedig az imádkozó, Istennek szentelt élet képe. A gyermek Imre imamódjáról tudjuk, hogy zsoltározott, azaz már gyermekként a Szentírás és Krisztus imaiskolájába járt. Amikor ma a magyar ifjúság védőszentjére tekintünk, annak éppen ez lehet az egyik fontos üzenete: a felnövekvő nemzedék hitét tápláljuk a zsoltárok megismertetésével, rendszeres imádkozásával és imádkoztatásával, mert ez az imaforma szinte minden sorában segít befogadni Isten önajándékozását, és eszköz abban, hogy az ember megtanulja, miként adja oda jó szívvel Istennek és másoknak egész valóját.

Magyar Kurír

november 4.

Szent Károly e világi megfontolásból lett pap, mégis ezáltal ismerte meg a Szeretetet, és hitt benne, s jutott el e szolgálat tudatos vállalására. Felébredt benne a vágy, hogy mások is úgy ismerjék meg Jézust, ahogy ő feltárta magát, s ne aszerint képzeljék el, ahogyan emberi módon látni akarják. Ebben a megkülönböztetésben mérce volt számára a Trienti Zsinat tanítása. A pestisjárvány idején vezeklő életet élt, eladta vagyonát, még ágyát is, hogy segíteni tudjon a szegények nyomorán. Példája arra tanít, hogy a nehéz élethelyzetekben ne azzal törődjünk, másnak mit kellene tennie, hanem vegyük észre, nekünk mi a feladatunk a megismert Szeretet továbbajándékozásában.

Magyar Kurír

2022. november 3.

Miután megemlékeztünk a hozzánk közel álló halottakról, ma a kegyelmi eszközök valamelyikével (például misefelajánlás, temetőlátogatás) álljunk azon szenvedő lelkek mellé, akiknek nincs emberük, aki imádkozzék értük. Az irgalmasság cselekedetei közé tartozik a halottakért végzett ima. Régebben a templomok bejáratánál, a szenvedő Krisztus ábrázolása mellett lehetett is látni erre való felszólítást. Krisztus személyében mind egyek és egymásért felelősek vagyunk. A személyes áldozathozatal gyümölcse személyesen ható kegyelmi kinccsé lesz az Úr által, aki bevon bennünket a lelkek megszabadításába, ahogy Péter is az ő szavára lelt arra a halra, amelynek szájában ott volt az adópénz: értem és érted.

Magyar Kurír