Augusztus

augusztus 30.

A talentumokról szóló példabeszédet hallva eszembe jut, hogy ez a gazdag úr egészen nagyvonalú volt, amikor rá merte bízni a vagyonát az intézőkre. Akkoriban nem voltak még bankok, legalábbis a mai formában nem. Emberekre bízta a pénzét, akik jól vagy rosszul gazdálkodtak vele. A kockázatot láthatta előre. Ma ezerféle befektetési konstrukció között válogathatunk, feltéve, ha van mit befektetnünk, de a kockázat ma sem kisebb. Ha pénzt fektetünk be, lehet, hogy sokat nyerünk, de a bukás veszélye továbbra is fennáll. Ha viszont, a példabeszéd üzenetét szem előtt tartva, a nekünk adott talentum(ok) szerint kezdünk élni, biztos, hogy Isten barátságát fogjuk élvezni. És ez több mint bármiféle anyagi nyereség.

augusztus 29.

Sokszor mondjuk: „Ne szólj szám, nem fáj fejem!” Ez a magatartás egyfajta társadalmi közmegegyezés terméke. Csakhogy Jézus világa nem vezethető le a közmegegyezésből. Ezt jól mutatja Keresztelő János vértanúsága is, amelyre a mai napon emlékezünk. Nem végezték volna ki, sőt talán még börtönbe sem zárták volna, ha ráhagyja Heródesre a házassági ügyeket. De nem tette. Isten országát képviselte, s annak erőterében cselekedett. Megfigyelhetjük azt is, mennyire nem mindegy, hogy mit súg az asszony a férfinak. Pilátus felesége odasúgott a férjének, és Pilátus meg akarta menteni Jézus életét. Heródes új felesége is súgott a férjének. A végeredmény ugyanaz lett mindkét esetben: igaz emberek halála. De mennyire más volt a két asszony szerepe!

Augusztus 28.

Jézus boldognak mondja az embereket, de nem azokat, akik a földi jólétben úszkálva természetfeletti érzéküket elvesztették, hanem azokat, akik tudnak várni az igazi jóra, amely még csak ezután jön el. A jómódú világ nélkülözőknek tekinti és üldözi is őket, mert zavaró a jelenlétük. A hiteles keresztény ember jelenléte nyugtalanítja a nem hívőket – kimondatlanul is ott bujkál bennük, hogy hátha a hívőknek van igazuk. Minden ember boldog akar lenni. Jó volna, ha ezt nem elkapkodva akarná, hanem lelkileg szegényként. Szívünket csak az tölti be, aki kimeríthetetlen, és ez egyedül az élő Isten. A földi értékek kimeríthetők, ezért azokból sosem elég. Egyedül Istenben nyugszunk meg, amint Szent Ágoston, mai szentünk mondta.

augusztus 27.

Jézus az írástudókat és a farizeusokat szidja, mert vallásosságukat szellemi fölénnyel élik meg. Addig szoktunk szidni valakit, amíg van remény a változásra. Ha már nincs esély erre, vagy éppenséggel belefáradtunk a küzdelembe, akkor feladjuk. De ez nem béke, hanem valamiféle menekvés. Mi rá szoktuk hagyni a dolgokat a változásra nem hajlandó emberekre. Bizonyos esetekben Jézus sem szidja embertársait, hanem például ezt mondja: „Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek.” Jézus nem szidja Pilátust vagy a főpapokat sem. Ő azonban soha nem mond le senkiről, csak másféleképpen mutatja meg a szeretet erejét. Vannak helyzetek, amikor a szép szó már semmit sem ér. A vértanúk sem szidják hóhéraikat.

augusztus 26.

Jézus nem a bűnösöket bántja, hanem azokat, akik tökéletesnek hiszik magukat. Ezek az írástudók és a farizeusok. Ők Jézus korának „jobboldali” társadalma. Mielőtt bármit gondolnánk, ő ugyanúgy kritizálja a szadduceusokat is, például a feltámadás kérdésében. Ők a mai baloldal előfutárai, akiknek semmi sem szent, és minden titkot meg akarnak magyarázni. Mindezek után azt gondolhatnánk, hogy Jézus „centrista”, de ez sem helytálló. Ő fölötte áll mindennemű e világi problémamegoldási modellnek. Térjünk meg, és minden helyreáll! Ilyen egyszerű a dolog. A bajok megoldása nem kívülről jön, hanem belülről, úgy, hogy másképpen látjuk önmagunkat és a világot. Úgy, hogy nem tartjuk magunkat tökéletesnek, még vallásos emberként sem.

augusztus 25.

Kalazanci Szent Józsefnek, a piarista rend alapítójának emléknapján lássunk néhány gondolatot a közelgő tanévkezdéshez! Nagyon fontos a krisztusi szó és nevelés, mert a mai ifjúság vagy neveletlen, vagy félrenevelt. Kitüntetett helyzetben van, aki jó nevelést kap, és nem tartozik az előző két csoportba. Aki neveletlen, és ezért csapong, az valamivel könnyebben alakítható, mint akit már félreneveltek. Aki neveletlen, az még a nevelés előtt áll, és nem ment el annyira a zsákutca felé, mint az, akinek már olyan szemléletet adtak át, amit nehéz megváltoztatni. Minden oktató és nevelő ismerje fel krisztusi felelősségét, mert Krisztus az egyetlen tanítónk és mesterünk. Minden oktatás és nevelés annyit ér, amennyire Krisztus országának jegyében köti le a gyermek szabad energiáit.

augusztus 24.

Az egyik legismertebb jézusi felszólítást hallottuk: törekedjünk bejutni a szűk kapun, mert az vezet az üdvösségre. Ezzel ellentétben könnyű az előrejutás a széles kapun és a széles úton, amely a romlásba visz. Hittankönyvekben sok illusztrációt látunk erről. A keskeny ösvény egy szélfútta, szűk csapás bokatörő kövekkel, kiálló ágakkal; a másik út széles, napsütötte, és virágok szegélyezik. Ez a jelképek nyelve, de lássuk a mögötte levő vallásos igazságot.

Jézus azt mondja: törekedjetek átjutni a szűk kapun. Nem mondja, mikor, erre nyilván mindig van lehetőség. Azt is mondja, hogy egyszer majd eljön a pillanat, amikor mindenki ott akar átjutni, de nem tud. Úgy látszik, annyira vonzó lesz ez a szűk kapu, és annyira felértékelődik, hogy mindenki ott akarja majd hagyni a széles és korábban magától értetődő utat, s valami miatt ezt a másikat akarja választani, amelyről addig is tudott, de ritkán gondolt rá, most viszont olyan cél tűnik fel, hogy egyértelműen arra vegye az irányt.

Jézus megtehetné, hogy ne legyen ott tolongás az utolsó pillanatban, gondoljuk. Miért nem vonzóbb már most is az a keskeny út?

Vegyük észre, hogy az emberek nem az utolsó pillanatban kapnak a fejükhöz, hogy van keskeny út is. Csak éppen a kényelem, a megszokás, a jelen életre való túlzott berendezkedés diktálja, hogy úgy döntenek, jobb a széles út.

A keskeny út nemcsak egy átjáró, hanem hosszú út. A széles út is hosszú, s a kettőben az a közös, hogy előre haladva egyre nehezebb visszafordulni bármelyiken is. Megszokott életformáján az ember nehezen változtat. Világosan látjuk, ha valaki hosszú éveken át csak magával törődik, az nehezen tud változtatni a szemléletén. A hirtelen tülekedés a szűk kapunál azt jelenti, hogy jön majd egy pillanat, amikor egyszerre mindenki meg akar változni. Két ilyen pillanatot tanít Egyházunk: az egyik a halálunk pillanata, a másik pedig Jézus második eljövetele.

A szűk kapu azért kényelmetlen, mert nem lehet mozogni benne. Csak segítséggel lehet átjutni rajta. A keskeny úton is inkább segítséggel lehet haladni, mint a széles úton. A széles út azért nagy csábítás, mert azt sugallja, hogy nem szorulunk rá senkire, teljesen magunk döntjük el, miként haladunk: másokkal kézen fogva vagy anélkül, lassan vagy gyorsan. A keskeny úton viszont muszáj haladni, az nem ácsorgásra való. Szükség van folyosókra, de nem ott szoktunk lakni. A legszűkebb kapu maga a halál, amelyen tényleg csak mások segítségével jutunk át. Énünk mozdulatlanságra jut, elhasznált testünket levetjük, lelkünk pedig tele kérdésekkel, de valami világos reménnyel is. Normális esetben szeretteink igyekeznek átsegíteni bennünket ezen a szűk kapun, odaátról pedig hív Jézus és a szentek. Kevésbé normális esetben az emberek nem nagyon segítik hozzátartozójukat a méltó halálhoz, mert nem érnek rá, s így a haldoklónak marad az örök élet reménye. Persze ez a fontosabb. De ez a szűk kapu mindenképpen egyirányú és megismételhetetlen.

Az evangéliumi részlet szerint úgy tűnik, a szűk kapun nem tudnak egyszerre sokan átjutni. Aztán pedig be fog zárulni, s akkor odaátról azt mondják: nem ismerlek benneteket. A mennyországból senki sincs kizárva, ez a részlet inkább az egyéni felelősséget hangsúlyozza. És olyasmit is, hogy mindenkinek magának kell átmennie a saját szűk kapuján, mert az szigorúan egyszemélyes.

augusztus 23.

A filmekre figyelünk, a szentekre meg nem. Ha a Dél-Amerikában elinduló misszióra gondolunk, mindjárt eszünkbe jut a számtalan visszaélés, amit a hódítók, missziósok elkövettek az őslakosság kárára. Nyilván van valóságalapja ennek, de egyrészt a hódítókat nem szabad egybemosni a missziósokkal, másrészt, ha a történészeknek, hírkészítőknek nem tetszik a keresztény életfelfogás, akkor keresni fognak olyan dolgokat, amikbe bele lehet kötni. És ha akarják, sikerül. Ehelyett inkább olvassuk el Limai Szent Róza életrajzát. Ő az első szent, aki az Újvilágban született. Minden bizonnyal ő is hallott a visszaélésekről, de nem ezek érdekelték, hanem az az addig ismeretlen újdonság, amit a kereszténység hozott. Kérjük közbenjárását a lényeglátáshoz!

augusztus 22.

Ma és holnap Rut könyvéből olvasunk egy-egy szakaszt a szentmisében. Úgy tűnik, hogy itt is igaz: a kivétel erősíti a szabályt. Ahhoz, hogy egy-egy szabály élhető legyen, kell néhány kivétel. A babiloni fogságból visszatért zsidók, érthető okokból, szigorúan figyeltek arra, hogy csak maguk között házasodjanak. Kénytelenek voltak viszont szembesülni azzal, hogy nem kisebb egyéniség, mint Dávid király felmenői nem tisztán zsidók. Obednek, Dávid király nagyapjának színre lépését magyarázza ez a könyv, aki moábita eredetű. Egészen más időkből származó, de hasonló eset: a Saulból lett Pál minden volt, csak apostol nem, és mégis tagja lett a tizenkettőnek. Úgy tűnik, az emberi szabályokat és törvényeket Isten szereti felborítani és összezavarni egy-egy váratlan húzással, hogy ezek a szabályok vagy törvények életszerűek legyenek.

augusztus 21.

A mai olvasmány érdekes epizódot állít elénk. A tizenkét ószövetségi bíra egyike, Jefte, az ammoniták fölötti győzelme kapcsán fogadalmat tett, hogy amikor hazaér, akivel elsőnek találkozik, azt a hála jeleként feláldozza az Úrnak. „Vesztére” a saját lánya jött elé. Döntések, elhatározások, tervek nélkül nem tudunk élni. Vehetjük úgy is, hogy fogadalmak nélkül semmi új nem születik. A terveinkbe viszont mindig hiba csúszik, hol kisebb, hol nagyobb, és visszaút nincs már. Talán nem is hiba ez, hanem váratlan helyzet. Attól, hogy kudarcok érnek minket, nem menekülhetünk vissza a gyermekkorunkba vagy más, biztonságos lelkiállapotba. Életünk egyirányú utca. Életünk keresztjét nem lehet megspórolni.

Útravaló – 2025. augusztus 20., Szent István király, Magyarország fővédőszentje

NÉZŐPONT – 2025. augusztus 20., szerda | 5:00

Szent István király ünnepén három gondolatot veszek elő: a korona, a kenyér és a népek szimbólumát. Koronát mindenki kap. Isten koronáz meg bennünket azzal, hogy teremtményei között mi a csúcson állunk, sőt még az ő világába is beláthatunk, mert barátainak fogadott bennünket. Nem mindegy viszont, hogy ez a korona hogyan kerül a fejünkre. Van, aki önmagát koronázza meg. Aki így él, az nem fogad el senkitől semmit, úgy van vele, hogy csak az a biztos, amit ő maga csinál, s valójában úgy érzi, nem is számíthat senki másra. Még azt is ki tudja mondani, hogy a bizalom alapja az ellenőrzés.

Vannak, akiket mások koronáznak meg. Szent István király ez utóbbiak közé tartozott, a pápától kért koronát. Ő nem önjelölt volt, hanem azt igyekezett felmérni, hogy az adott helyzetben mit kell tennie a népért, amelynek vezetése őreá hárult.

Arra vagyunk hivatottak, hogy ne magunkat koronázzuk meg, hanem mások koronázzanak meg bennünket. Mások jobban látják, milyenek vagyunk, mik az erősségeink és a gyengéink. Amiben valaki erős, abban hallgasson rá a másik, s ezzel megkapja az embertárs iránti felelősség koronáját. Mint Szent István király, aki felelős volt az egész magyarságért.

Ez a korona nem mindig ragyog, mert minél nagyobb a felelősség, annál inkább töviskoronává válhat a ránk bízott emberek terhe. Sokszor szokták emlegetni például a szociális munkások vagy az ápolónők kiégésének veszélyét. Hiszen az emberekkel való foglalatosság soha nem lehet tökéletes, azt nem lehet befejezni, csak félbehagyni. Jó, ha alázattal bevalljuk emberi képességeink határát, mert akkor könnyebben fogunk teret engedni a kegyelemnek, hogy az erő a gyengeségben váljon teljessé. Ezt mutatta meg Jézus kereszthalála is, aki akkor áldozta fel magát, amikor már nem tehetett többet. Isten pedig folytatja, amit ő megkezdett, és a megváltás ki árad minden emberre.

A mai ünnepen megáldjuk az új kenyeret. Csak az áldozattal adott kenyér csillapítja az éhséget, az érdekből adott kenyér nem. Csak a tisztességes munkával létrehozott élelem az igazi táplálék, a mesterséges ízfokozókkal és állagjavítókkal felpumpált élelmiszer átmenetileg csillapítja ugyan az éhséget, de hosszabb távon nem, és az ember csak még kimerültebbé válik tőle. Az igazi étel magában hordozza annak áldozatát, aki megtermelte, sőt valójában az élete is benne van. Étel és élet, azt hiszem, összetartoznak. A hiteles emberek, akik tényleg építették Magyarországot, közöttük Szent Királyunk, életüket adták hazánkért, és valamiképpen belénk épültek. Nemcsak emlékezünk rájuk, hanem azt vesszük ész re, hogy mintegy szellemi táplálékunkká válnak. Szent István király például az intelmei révén.

A mai ünnepen gondolkodjunk el azon is, hogy mennyire tudunk még lelkesedni hazánkért. Nem nacionalista érzésekről van szó. Nem vagyunk magasabb rendűek egyetlen más népnél sem, de azt sem feledhetjük el, hogy Isten népeket alkotott, illetve az emberiség népekbe csoportosul. Társas mivoltának különleges egységei a népek. Ezt mutatják a nyelvek is. A beszélt nyelvek nem pusztán eszköztárai a kommunikációnak, hanem ki milyen nyelven beszél (anyanyelvi szinten), azon a nyelven is gondolkodik. Nem létezik steril gondolkodás, vagy ha úgy tetszik, „globalizált” gondolkodás, még ha úgy tűnik is. Krisztus mindenkit megváltott, de nem globalizált. Isten jónak látja, hogy Krisztus után is legyenek népek, amelyek egymással vállvetve szolgálják egymást. Ehhez adott elévülhetetlen alapokat Szent István király.

augusztus 19.

A régi ember félt az erdőtől. Mindenféle furcsa élőlények laktak ott, emiatt nem érezte biztonságban magát. A mai értelemben vett természetjárás akkortájt teljességgel ismeretlen volt. A ciszterci rendet, amelynek (újra)alapítóját, Szent Bernátot ünnepeljük a mai napon, éppen az vezérelte, hogy ne csak a hegytetőket „szenteljék meg”, mint a bencések, hanem a teremtett világ bármely helyszínét, például az erdőket, a völgyeket és más helyeket is. Az volt a céljuk, hogy az épített környezettől minél távolabb települjenek le. Isten mindenütt imádható, csak egy a feltétel: ne a zajban keressük őt.

augusztus 18.

Ahol lakni szeretnénk, oda rendezkedünk be. Ellentmondásos az öröklakás kifejezés, mivel legfeljebb két emberöltő után már az örökösök fogják birtokolni. Jézus mondja, hogy ahol a kincsed, ott a szíved. Ezt nyugodtan mondhatjuk úgy is, hogy amiben hiszünk, oda rendezkedünk be. Szép gondolatokat hallunk erre vonatkozólag a Korál együttes Szálloda című számában. Az öröklakás, mint jogi fogalom, mégis létezik, mert valahol a szívünk mélyén örökkévaló biztonságot keresünk, egy olyan helyet, ahol már úgy rendezkedhetünk be, hogy nincs többé zaklatás, veszély, és nincs az a kockázat, hogy elveszik tőlünk. Ilyen lakás egyedül Istennél van. A vele való találkozásig csak átmeneti otthonaink vannak.

Augusztus 17.

A szelíd és alázatos szívű Jézus gyújtogat! Azt mondja a mai evangéliumban, hogy tüzet akar gyújtani. A béke követe szakadást is hoz! Szakadást a családon belül. Micsoda ellentmondások!

Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy Isten titkait emberi eszünkkel csak úgy tudjuk megközelíteni, ha Jézus egymásnak ellentmondani látszó kijelentéseit egymás mellé helyezzük, és egyszerre szemléljük. Még akkor is, ha ily módon e világi békénk összezavarodik. Ha nem merjük Jézus mindennemű kijelentését egyszerre szemlélni, akkor valószínű, hogy még féltjük magunkat tőle, és nincs meg az igazi lelki békénk.

Jézus többet hoz, mint valamilyen e világi szelídség vagy e világi gyújtogatás (forradalmiság), és többet hoz, mint e világi béke vagy e világi szakadás. Isten titkait csak egymásnak ellentmondó kijelentésekkel tudjuk szavakba önteni. A Jézus által itt kimondott ellentétek emberi világunkban taszítják egymást, de a hit szemével és a mennyország távlatában már összeillenek. Azért illenek össze, mert az már egy magasabb létrend lesz.

Egyszerű hasonlattal élve olyan ez, mint az érem két oldala. Fej és írás. A fej és írás nem lehet egyszerre az egyik oldalon, mert akkor mi marad a másik oldalon. Fej és írás soha nem látják egymást, mégis összetartoznak. Egyazon Jézusunk két különböző tulajdonsága, sőt nemcsak kétféle, hanem sokféle különböző tulajdonsága, melyek valahol a mélyben egy tőről, egyetlen szentháromságos szeretetáramlásból fakadnak.

Mi, emberek is a szeretetnek erre a fokára kaptunk meghívást; arra, hogy a szeretet különböző – olykor látszólag ellentmondásos – formáit egyszerre lássuk, és így elgondolkodjunk a közös gyökéren. S mindent a maga idejében. Teszi a dolgát például az altatóorvos és az ébresztőorvos is, aki adott esetben egyazon személy, de nem egyszerre altat és ébreszt. A szándék azonban ugyanaz: hogy a beteg életben maradjon, meggyógyuljon, és az élet növekedjék.

Néhány nappal ezelőtt ünnepeltük a Boldogságos Szűz Mária mennybevételét. Ez az ünnep az ő beteljesüléséről szól. Már túl van a jelen világ vélt vagy valós ellentétein, és testben-lélekben Isten dicsőségének részese lett. Előtte azonban ő is számos alkalommal átélte ezeket az ellentmondásos helyzeteket. A csúcsát akkor érte el ez, amikor ő, aki Isten megtestesült Fiát hordozta a szíve alatt, s nevelte, összeomlani látta mindazt, amit az felépített három év alatt, mert ott függött a kereszten, véresen, haldokolva. Aligha képzelhető el ettől nagyobb ellentmondás. Mária nyilván nem érti, mi ez, de egy biztos: soha nem roppan össze a hite! Nem őrjöng, nem vonaglik, nem színészkedik, hanem csendben viseli néhány társával együtt a felfoghatatlan látvány szívszorító hatását. Valami ilyesmit mondhattak akkor: Istenem, te tudod, mi következik ezután, és hiszünk abban, hogy erősebb vagy, mint minden gonosz erő. 

Jézus tüzet hozott, de nem megállíthatatlan erdőtüzet, hanem a Szentlélek tüzét, aki különbözővé tesz bennünket, de különbségeink által felemel minket egyetlen nagy közösségbe. E tekintetben mindannyiunk segítője a mennybe felvett Szent Szűz. Kérjük közbenjárását!

augusztus 16.

Jézus kétféleképpen gyógyít. Vagy ebben a világban, vagy odaát. De ha ebben a világban (úgy tűnik is, hogy) nem gyógyít, odaát biztosan. Mai szentünk, Szent Rókus „megúszta” a pestist, noha szenvedett tőle, Gonzaga Szent Alajos mintegy százötven évvel később viszont belehalt. Lourdesról beszélve jól tudjuk, hogy az oda érkező (vagy odavitt) betegek nagyobbik része nem gyógyul meg testileg, de lelkileg megnyugszik. Csak nagyon kevesen gyógyulnak meg testileg is. Isten a kevés csodás gyógyulással megmutatja, hogy mindenkit képes meggyógyítani, és reményünk szerint meg is teszi. 

Útravaló – 2025. augusztus 15., Szűz Mária mennybevétele, Nagyboldogasszony

Nézőpont – 2025. augusztus 15., péntek | 5:00

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Augusztusban Sánta János, a Váci Egyházmegye papja ad útravalót.

Mária mennybevétele az ő sajátos, személyre szabott beteljesülése. Legalábbis addig, amíg más emberfia fel nem támad testestől-lelkestől. A szentekről biztosan tudjuk, hogy már a mennyben vannak, de a feltámadott testükről nem tudunk közelebbit. Holttestük van, ereklyéik is vannak, ez utóbbiak nem kis számban. Hittani szempontból nem tudjuk, hogy feltámadtak-e vagy sem.  Az egyik álláspont szerint akkor fognak feltámadni, amikor a világ beteljesül, de nemcsak ők, hanem mindenki más is. Ezt azzal okolják meg a teológusok, hogy amíg a teremtett világ meg nem dicsőül, addig „nem lehet” feltámadni. Csakhogy Urunknak, Jézusnak és Szűz Máriának már van feltámadott teste. Tehát már van megdicsőült anyag. Éppen ebből indul ki a másik teológiai irány, mely szerint a halálunk pillanatában fel is támadunk, mivel test nélküli emberi lelkek nincsenek. Az ember test és lélek egysége, így lettünk megteremtve, e kettő elválaszthatatlan, és mivel Jézusnak van feltámadott teste, Istennek igazán nem okoz gondot, hogy haláluk pillanatában az elhunytaknak megadja a feltámadott testet is.

Fontos a hittani okfejtés, és érdemes elmélkedni mindezeken, de az is fontos, hogy ne vesszünk bele a részletekbe. A sok elmélet magával hozhatja azt a veszélyt, hogy közben az egész misztériumot magunkon kívülinek képzeljük el, és kimaradunk belőle. Amíg mi magunk is meg nem dicsőülünk, érdemes végiggondolnunk, milyen üzenetet hordoz a mai ünnep.

Nem önerőből dicsőülünk meg. Korunk embere sok tekintetben úgy éli meg a mindennapjait, hogy csak magára számíthat. Úgy fogja fel, hogy a másik ember nem igazán segíti őt, inkább csak hátráltatja. Ha van is emberi segítség, az kötődik a pénzhez, mert a világban minden adok-kapok alapon működik. Ebbe a szemléletbe nem fér bele a kegyelem rendje, az, hogy az igazán nagy dolgok úgy történnek velünk, hogy nem érdemeljük meg azokat. A kegyelemnek ráadásul jelzője az ingyenesség, s itt már mindjárt gyanús a dolog. Ami ingyenes, az nem lehet jó, számunkra az az ingyenes, ami már elvesztette az értékét. Mi nem kegyelmet kérünk, hanem fontos dolgokat a pénzünkért, és egyre inkább azt valljuk, hogy minden megvásárolható.

A megdicsőüléshez kikerülhetetlen az áldozatvállalás. Nagypéntek nélkül nincs húsvétvasárnap. Ez sem kellemes oldala az életnek és az előrejutásnak. Talán ebből is adódik, hogy sokszor inkább a megszokott rosszat választjuk, mint a bizonytalan jót. Azt is megfigyelhetjük, hogy ha valaki áldozatok nélkül jut jóhoz, például biztos egzisztenciához, akkor nem fogja becsülni azt. Legalábbis az esetek többségében. Szűz Mária életét időnként úgy szoktuk elképzelni, hogy neki biztosan könnyű volt, hiszen mentesült minden bűntől. Ez valóban így van, de az is igaz, hogy minél tisztább valami, annál jobban különbözik a koszos környezetétől. Ha valaki igyekszik szent életet élni, sokkal jobban fáj neki a világ bűne. S ha valaki elveszítette már a gyermekét, akkor biztosan nem mondja, hogy Máriának könnyű volt. Mennybevétele valóban nagy kitüntetés, de „meg is dolgozott érte”: rengeteg bizonytalanságot, ott és akkor érthetetlen dolgot élt át, amihez roppant mély hit és bizalom kellett.

augusztus 14.

Isten sokszor megbocsát nekünk. Annyiszor, ahányszor kérjük. Ha viszont nem kérjük, nem bocsát meg. Nem azért, mert nem akar. Hanem olyankor mi úgy érezzük, hogy nincs rá szükségünk. Ha nem vagyunk képesek kimondani bármiféle magyarázkodások nélkül, hogy „Uram, te látod, hogy ilyen vagyok, vagy olyan vagyok”, akkor nem bocsát meg. Ha ezt nem tesszük meg, akkor ne Istent okoljuk azért, hogy keserű marad az életünk. Mert a hiba „a mi készülékünkben” van. A megbocsátás csak Krisztussal jöhetett el, Isten és ember benne találkozott össze. Az Ószövetségben még csak időnként találjuk nyomát ennek, mint ahogyan az irgalomnak is, mert e kettő karöltve jár. E két szövetségen kívül pedig, bárki bármit mond, egyszerűen azért nem lehet helye a megbocsátásnak, mert a túlélés érdekében állandóan harcolnunk kell – egymással is. Még a megkereszteltek is ezt teszik, ha nem engedik be teljesen az életükbe Krisztust.

augusztus 13.

Az egyik legnehezebb krisztusi szabály a testvéri figyelmeztetés, ami majdnem olyan nehéz, mint az ellenségszeretet. Szokták mondani, hogy egy gyermek még alakítható, de egy felnőttet már nem lehet megváltoztatni. Ezzel szemben Jézus azt mondja, bizonyos helyzetekben igenis szólnunk kell embertársunknak, hogy változtasson a magatartásán. Természetesen nem lehet ajtóstól törni rá a másik emberre. Mindannyian érzékenyek vagyunk, és tisztelnünk kell a másik lelki mélységeit. Kialakulhatnak azonban olyan szokásaink, amelyek károsak, s ezeket magunktól nem vesszük észre. Jól jön ilyenkor, ha valaki mer őszintén szólni. Éljünk úgy, hogy merjenek figyelmeztetni bennünket a gyengeségeinkre, és mi is merjünk figyelmeztetni másokat.

augusztus 12.

Jézus hallgatósága egyfajta e világi tapasztalat szerint képzelte el a mennyországot: ott is kell hogy legyenek külsőleg mérhető különbségek. Kérdésük: Ki a legnagyobb a mennyek országában? Jézus viszont éppen a gyerekeket állítja eléjük mintának, akiket nem igazán értékeltek akkortájt. A gyerek, mivel még nem volt felnőtt, nem volt értékes. Jézus viszont a természetes bizalmat és a félelemmentes életfelfogást állítja eléjük. Ha Isten országában is lenne valamilyen külsőleg mérhető rangsor, akkor jelen világunknak éppen az egyik legnagyobb borzalma „költözne át” a mennyországba: a hasznossági szemlélet. Isten nem azért üdvözít bennünket, mert hasznosak vagyunk, hanem azért, mert szeret bennünket. Persze ez senkit nem jogosít fel a lustálkodásra.

augusztus 11.

Jézus meglehetős lazasággal kezeli az adó befizetésének ügyét. Nem ez az egyetlen eset, amikor a pénzhez fűződő viszonyáról hallunk. Az ő értékrendje szerint megkérdezhetjük magunktól: „Ingyen dobog-e a szívünk, vagy pénzért?” Mennyire mélyen ivódott belénk az üzleti szellem? Tiszta-e még a szívünk, vagy már átvette azt, amit a többi szerv diktál? Orvosi tény, hogy a szívünk az egyetlen szerv, amelyben nem alakul ki rákos daganat. A szív nem fordul önmaga ellen. Ennyi-annyi ideig elvagyunk érzések nélkül is, csak a napi érdekek mentén gondolkodva, de hosszabb távon lehetetlenség szívtelenül élni. Isten nem azt kéri, hogy légy érdekes, hanem azt, hogy légy szíves!

augusztus 10.

A mai evangéliumban Jézus az állandó készenlétre és éberségre szólít. Ez nem azt jelenti, hogy sosem pihenhetünk, hiszen az nagyon gyorsan lemerítene bennünket, és hosszabb távon akár életveszélyes állapotot is eredményezne. Ismeretes a kommunista börtönök ördögi módszere: nem hagyták aludni a fogvatartottakat, akik a többszöri huszonnégy órai ébrenlétet követően jóformán bármit aláírtak.

Nyilvánvaló, hogy nem ez a jézusi készenlét és éberség állapota. Amikor ő éberségre szólít, azt a figyelmes lelkületet akarja a szívünkbe ültetni, hogy bármikor készen álljunk a vele való végső találkozásra. Anélkül, hogy ettől a gondolattól ijedezni kezdenénk, egy hívő embernek naponta fel kell idéznie: Isten bármikor elszólíthatja ebből a világból, de nem megszüntetni akarja az életünket, hanem a teljes boldogságra hív.

Nemegyszer végeztek már közvélemény-kutatást, és éppenséggel nem hívő körökben is, arról, hogy nyugodtabbak lennénk-e, ha tudnánk, melyik évben, melyik napon halunk meg. Sokakat megkérdeztek, és csak elvétve akadt olyan válaszadó, aki azt mondta, hogy igen, ő ettől nyugodtabb lenne. Szinte mindenki azt felelte, hogy így a jobb, ha nem tudja. Hívők, nem hívők egyaránt ezt mondták. Vajon miért? Nem tudom megmondani, de arra gondolok, hogy életünk kezdetének (melynek időpontját szintén nem mi jelöltük ki) és e világi végének pillanatát valahogy olyan titok övezi, amely még egy nem hívőt is foglalkoztat, függetlenül attól, hogy beszél-e róla vagy sem.

Földi életünket a mennyországhoz hasonlítva úgy is szokták jellemezni, hogy most egyfajta alvó vagy álmodó-álmodozó világot élünk, az igazi felébredés pedig a halálunk utáni beteljesülés lesz. Amikor este lefekszünk, nem baj, ha eszünkbe jut, hogy ilyenkor egy kicsit meghalunk, és amikor felébredünk, akkor egy kissé feltámadunk. Az alvás-ébrenlét e ritmusa a hit fényében felfogható úgy is, hogy Isten a napi kifáradásainkkal arra figyelmeztet, nem vagyunk mindenhatók. Kell a sötétség, kell az öntudatlan állapot, éppenséggel az alvás, hogy tudatosítsuk: Isten nincs az ellenőrzésünk alatt! Pedig mennyire szeretnénk, ha mindent tudnánk róla.

Ébrenlétre szólít tehát Jézus. A hívő ember akkor is „ébren van”, ha alszik. Ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy tudja, mit kell kipihennie, és tudja, hogy megérdemelten pihen. A jó alvás Isten ajándéka. Bárcsak minél kevesebb altató kellene az embereknek! Sokan kémiai eszközökkel erőltetik ki azt, ami ajándék, például azért, mert nem fekszenek le normális időben. Mert nem tudják eldönteni, mi férjen bele egy napba, és mi az, ami már káros. Persze nem felelős mindenki mindenért. Modern világunk a városok mesterséges fényáradatával és a háromműszakos munkarenddel meg sok minden mással összevissza keveri a nappal és az éjszaka ritmusát, így nem csoda, hogy zavarodottá válunk.

Ha Isten és embertestvéreink szolgálatát tekintjük a legfontosabbnak, akkor szolgákból Isten barátaivá, sőt fogadott fiaivá leszünk. Adja az Úr, hogy szépeket álmodjunk, s igenis, merjünk sokat gondolkodni, beszélni arról, hogy milyen lehet Isten országa, mert ez ráhangol bennünket a halálon keresztüli újjászületésre.

Útravaló – 2025. augusztus 9., Szent Teréz Benedikta szűz és vértanú, Európa társvédőszentje

NÉZŐPONT – 2025. augusztus 9., szombat | 5:00

A bűnt nem a bűnben élők, hanem a megtérők ismerik igazán, mert már kiemelkedtek a bűnös állapotból. Ne csodálkozzunk azon, ha a bűnösök úgy szorgalmazzák a bűnös megoldásokat a világ problémáira, mintha azok jók lennének. Még nem ízlelték meg a szentség tiszta állapotát. Honnan tudnák tehát, hogy mi a jó? A bűnt csak egy bűnmentes környezetből lehet igazán látni. Ha nem azonosulunk vele. Így még inkább szíven üt, hogy a második isteni személy emberré testesült. Tudja, mi lakozik az emberben, hiszen teljesen ember, de Isten oldaláról látja az embert, tehát tudja, mi nem tartozik az emberhez, és mivé válhat. Ezt a titkot ismerte fel Szent Teréz Benedikta nővér is, amivel zsidó honfitársainak is példát ad a krisztusi életre. 

Magyar Kurír

augusztus 8.

Az embereknek két nagy csoportjuk van, s közöttük egy apró harmadik kör, a szenteké. De éppen ők a legizgalmasabbak, és a két nagy kör tagjait mindig foglalkoztatja ez a kicsi harmadik. A két nagy kör egyikébe azok tartoznak, akiknek szűk a világuk, a másikba azok, akik azt sem tudják vagy merik kihasználni, ami az övék. A szentek helyből nagyok. Akik még nem tértek meg, nekifutásból is kicsik. A szentek nem növik ki a világukat, mert végtelenné fejlődhetnek minőségben, Istenben. Akik még nem tértek meg, azok vagy azért idegesek, mert szűk nekik a világ, s megmaradnak hódítónak, vagy azért, mert az adott lehetőségeikkel sem élnek, s ezért a számukra ismeretlen világ rájuk omlik. Jézus a középső, apró körbe hív meg mindenkit.

augusztus 7.

mai olvasmányban súlyos helyzetnek vagyunk tanúi. Eldől, hogy Mózes nem léphet be az Ígéret földjére. Nem tudott mit kezdeni a nép lázongásával, amely már sokadszorra sírta vissza Egyiptomot. Isten Mózes keze által a sziklából vizet fakasztott, de Mózes küldetése itt véget ért. Ezen nyilván megdöbbent. Vannak helyzetek, amikor nem tudjuk eldönteni, mikor kell visszalépnünk mások javára. Túl fontosnak és nélkülözhetetlennek tartjuk magunkat. Ilyenkor Isten (vagy az élet) keményen figyelmeztet. Jön egy önjelölt valaki, hogy hirtelen mindent akarjon. Jó volna az ilyen helyzeteket bölcs megfontoltsággal megelőzni

augusztus 6. Urunk Színeváltozása

Jézus színeváltozásának ünnepe idézze fel számunkra meghatározó istenélményeinket. Amikor minden kétséget kizáróan éreztük, hogy Isten jelen volt az életünkben, és olyan módon irányította azt, amire magunktól nem is gondoltunk. Olyan pillanatok vagy időszakok ezek, amelyek eredményeként minden kitisztul, „fehérré” válik, és onnantól kezdve ez lesz a viszonyítási alap későbbi dolgainkhoz. A korábbi homály és zavarodottság elmúlik. Nem biztos, hogy mindig kellemes ez a tapasztalat. Csak idővel derül ki, hogy egy-egy esemény, ami ott és akkor áthúzta eredeti számításainkat, előre vitt-e, vagy hátráltatott. Az életet szolgálta-e, vagy inkább az önzést. Egy biztos: Jézus színeváltozása az apostolok életében erőt adott nekik a továbbiakhoz, s ugyanígy nekünk is erőt ad a kötelező kereszthordozáshoz.

augusztus 5.

Ma a Számok könyvének részlete a szentmise olvasmánya. Mózes két testvére, Mirjam (más olvasatban Mária) és Áron méltatlankodnak amiatt, hogy csak testvérük kapott különleges prófétai küldetést, ők nem. Pedig ők is Mózes segítőtársai, főleg Áron, aki voltaképpen Mózes istenélményeinek tolmácsolója a nép felé. A két testvér Mózes helyére pályázik, s közben megfeledkeznek a saját helyükről. Nagy a baj, ha valaki nem a maga helyén akar páratlan lenni, hanem a másik helyén. Ha a kéttalentumos öttalentumos akar lenni, vagy fordítva. Nem lehet mindenki első, kellenek másodikok is. Isten szemében mindenki első, csak találja meg a maga egyediségét. Mekkora baj lett volna például, ha Szent László újra akarta volna értelmezni a kereszténységet, és második Istvánként lép színre! A szektavezetők egytől egyig ezt teszik: krisztusibbak akarnak lenni Krisztusnál.

augusztus 4.

Biztosan elgondolkodtunk már azon, vajon melyikünk mert volna odatérdelni gyónásra Vianney Szent János elé. Elképesztő érzékkel látott bele a lelkekbe, nyilván nem önerőből, hanem az isteni kegyelem hordozójaként. Mai internetes újságírói szóhasználattal élve, „brutálisan” gyóntatott. És mégis, tömegek vándoroltak hozzá egész Franciaországból, sőt máshonnan is. Pedig néhány tíz évvel korábban még minden tekintetben ki akarták irtani arrafelé a kereszténységet, hogy még emléke se maradjon. És az esetlen, csetlő-botló ars-i plébános által Isten csodát művelt sokakkal. Azt hiszem, ő aligha engedte, hogy bárki is megszokásból gyónjon, mint manapság nem kevesen. Akiknek pedig évtizedes hátralékuk volt, azok valami megdöbbentő erővel vonzódtak oda, legyőzve a félelmüket.

augusztus 3.

Az e világi javakat kereső embernek mindenből sok kell, vagy éppen abból kell sok, aminek a gyűjtésébe belefeledkezett. Az Isten útján járó embernek nem kell sok minden, éppen csak annyi, hogy földi életének zarándok jellegét megértse. Számára a sok helyett már csak a minden jöhet szóba. Magasabb szinten él, mint a pusztán földi javakat kereső társa. A „minden” nem azt jelenti, hogy nagyon sok van neki az itteni javakból, hanem inkább úgy mondhatnánk, rátalált arra a forrásra, amely nem apad ki, kifogyhatatlan. Rátalált a Teremtőre, aki túlcsordul a szeretetben és az önátadásban. Úgy lesz kifogyhatatlan, hogy mindig osztja magát. Őbelőle „nem lehet sok”, csak egy, de ő a „minden”. Egyszer egy hittanos gyerek azt mondta, Istenből azért nem lehet kettő, mert nem férnének el!

A mai evangéliumban szereplő gazdag ember pihenni akar, miután kellő vagyont gyűjtött össze. „Van elég vagyonod, eltart sok évig!” No de meddig? Nem fogja megunni? Korunk jómódú emberei között, például Svájcban is, egyre több az öngyilkos. Tehát mégsem boldogít a pénz? És a jómódú ember, ki tudja, mi miatt, a szegény országokba megy egyfajta lelki turizmus céljából, hogy az unalom émelyítő lelkiállapotát elűzze. Mindene megvan, valami mégis hiányzik neki.

Jézus válasza kemény: „Még az éjjel számonkérik lelkedet!” Ez nemcsak azt jelenti, hogy bármikor meghalhatunk, hanem azt, hogy „nem tudjuk sem a napot, sem az órát”. Sőt, pontosítanunk kell: „éjszaka” halunk meg, azaz nem látjuk, hogy mikor. Az éjszaka itt nem napszak, hanem lelkiállapot. Olyan ez, mint a teremtés különböző mozzanatai a Bibliában. A Tábor-hegyen semmit sem látnak az apostolok a felhők miatt, és hebegnek-habognak, mégis boldogok, mert valami átjárta a szívüket. Ádámot „elaltatja” Jahve, amikor Évát teremti. Az áruló Júdás János evangéliumában „éjszaka” megy ki a teremből. S Jézus nem a küszöbön álló szenvedéséről beszél, hanem arról, hogy most dicsőül meg az Emberfia.

Amikor a sokféle „éjszaka” után kivirrad, akkor rájövünk, hogy Isten mindig valami újat teremtett ilyenkor. Új jelet ad, új kapcsolatot indít ember és ember között. S a halál éjszakája? Újjászületés az örök életre, az örök világosságra. Ami éjszaka történik, azt kell a továbbiakban kutatnunk, boncolgatnunk nappal, az összefüggéseket keresve. Minden normális emberben ott van egyfajta alapélmény, hogy az éjszaka, amit most nevezzünk ismeretlennek, nem azonos a semmivel, hanem a még nem ismert világgal azonos.

Ha tehát megelégszünk a sokkal, akkor lehet, hogy mindig „nappalunk” lesz, de félő, hogy le fogunk égni, és ezen nem segít semmiféle UV-szűrő. Félő, hogy lemaradunk az Isten által felkínált világosságról, ahová egyfajta éjszakán, a halálon keresztül kell eljutni. Aki viszont krisztusi igényességet próbál megélni – bárcsak mindenki eljutna erre a szintre! –, az megérti, hogy most még nappalaink és éjszakáink kettősségében élünk. Az éjszakáink olyan életmozzanatok, amelyeket nem értünk, inkább csak átszenvedünk. Az éjszakánk Isten mozgástere, mert ő olyankor teremt. S jobb, ha abba nem szólunk bele.

augusztus 2.

Emberileg nézve Jézus halála szörnyű. Soha nem lehet napirendre térni afölött, hogy egy igaz és szent embert hogyan lehet ilyen szörnyű módon likvidálni. A Római Birodalom vértanúi is a hitükért haltak meg, nem hódoltak sem a császárnak, sem a római isteneknek. Ezekhez képest mennyire abszurd, dühítő vagy éppenséggel idétlen és buta ok tünteti el az élők sorából Keresztelő Jánost. Táncot lejt egy lányka, a manipuláló anyuka pedig ajándékként Keresztelő János fejét kéri. A király erkölcsi tartása nulla, és kivégezteti Isten emberét. Ha valaki bármi jót vagy értéket hoz létre, éppenséggel nem kicsinyes, közönséges vagy félelmektől fogva tartott emberek akarják-e azt eltüntetni? Persze, mindig nagyon megmagyarázva, miért teszik. A bűn (szinte) mindig kollektív dolog, a megtérés viszont magányos út.

augusztus 1.

Mózes harmadik könyvének ma olvasott részlete az ünnepek alapításáról szól. Korunk embere nem nagyon tud ünnepelni, vagy legalábbis az ünnepek természetfeletti jellege igencsak háttérbe szorult az életében. Van, aki állandóan dolgozik, ténykedik, képtelen megállni, és egyszerűen, úgymond, semmit sem csinálni. Mások viszont mindig tétlenek, és megszokták, hogy mások tartsák el őket. Sok szabadnapunk van, de kevés igazi ünnepünk. A valódi ünnepek, amelyeket maga Isten ad, mintha eltűntek volna. Vannak sportesemények, politikai rendezvények, kultúrprogramok, zarándoklatok, családi ünnepek. Sokféle összejövetelt találunk, de vajon ezek mennyire nyitják ki szívünket az ég felé? Ezek mind-mind fontosak, de időnként mintha elfelejtenénk, hogy csak az égre tekintve értjük meg a földet. Ha mindig lefelé nézünk, egy idő után nem fogunk az égi hazára gondolni.