Tanmesék

Idő

Három év óvoda. (Esetleg négy, ha valakinek szüksége volt rá. Az óvó néni, a tanító néni és a szülő döntötte el, közösen.) Ennyi idő kellett ahhoz, hogy 1971-ben megkezdhessem az általános iskola első osztályát. Három évig voltam szerető óvó nénik gondoskodó, hozzáértő keze alatt. Meséltek nekünk, mondókákat, énekeket tanítottak, építőjátékokat adtak a kezünkbe. Mi, fiúk autókkal játszottunk, műanyag repülőkkel, a lányok meg főzőcskéztek, élték az életüket a miniatűr konyha és szobabútorok, babák között.

Meg persze fogócskáztunk, mászókáztunk, hintáztunk, lipityókáztunk, mókuskerekeztünk (Észre tetszettek venni, hogy eltűnt? Mert balesetveszélyes!) homokozóban várat építettünk, gyümölcs alakú süteményeket készítettünk homokból. Magunk köré képzeltük a világot, nem kellett, hogy legyártsák nekünk! Egy faág lehetett Bőrharisnya puskája de Zorró kardja is. A kislányoknak egy négerbaba lehetett szőke királylány, de az Öreg néne is, a verses meséből. Megtanultunk elképzelni dolgokat. Kialakult a belső mozizás képessége, ami elengedhetetlenül fontos volt később, az iskolában a tananyag megértéséhez.

Megtanultunk cipőfűzőt kötni, inget gombolni s azt is, melyik a jobb s a bal kezünk. Nagy, sárgás árnyalatú rajzlapokra rajzoltunk krumplifejű, basa hasú emberkéket. No meg létrát, kerítést, gólyafészket, villanydrótot, lépcsőt – ma már tudom, hogy miért. A finom motorikus mozgásokat fejlesztette az óvó néni.

Ezután mehettünk iskolába, ahol találkoztunk azokkal a gyerekekkel, akikkel nyolc éven keresztül osztálytársak, sok esetben barátok, néha szerelmespárok voltunk. (Két szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mégis összevesznek! – Ugye, mennyi okosság van ebben a kis mondókában?)

Tolltartónak elég volt egy vékonyka fadoboz, grafit ceruzával s postaironnal. Később jött hozzá egy töltőtoll, tintásüveg és itatóspapír. Bőven elfért a hátitáskában. Az egy szem ábécéskönyv, a füzetek, meg a palackba töltött citromos tea, tízóraira becsomagolt vajas kenyér, nem sok helyet foglaltak, nem húzta a vállunkat dög nehéz táska. Nyargalászhattunk úton iskolába. Pláne hazafelé, a parkban. Volt időnk, nem volt a délutánunk betáblázva.

Akkoriban – szemben a mostani 10-11-el – hét tantárgy volt az általános iskola első osztályában. Négy „tanulós” : olvasás, írás, számtan, környezetismeret és három felfrissülős: ének-zene, testnevelés és gyakorlati foglalkozás.

Ennyi tantárgyunk volt, mert akkoriban még tudták, hogy a kisgyerekeknek nem tantárgyakra van szükségük, hanem őket szerető, rájuk odafigyelő, őket ismerő, segítő tanító nénikre. A tanító néni gondoskodott élményekkel teli foglalkozásokról. Írásmunkafüzet, gyakorló munkafüzet meg a többi munkafüzet helyett volt újságpapír. Arra lehetett rajzolni a karikákat, vonalakat, fecskefarkakat, bögréket, kapuvonalakat. Mindent. A hasábok közti rés volt az utcákat elválasztó vonal. És lehetett az újságpapíron betűket keresni, de gyurmázni, festeni is, hogy ne kenjük össze a padot.

Volt mindenre ideje, s a gyerekeket sem nézték minél gyorsabban elkészítendő terméknek. A gyerek, gyerek volt.

Abban az időben még tudták, hogy a gyerekeknek a barátok a szeretetére, az együtt tevékenykedés, a közösen megélt élmények sokaságára van szükségük. És időre! Sok-sok időre! Hogy minden gyerek megélhesse a gyermekkor csodáját. Hogy legyen idő a kicsi lelkekben mindent elrendezni, helyre rakni. Hogy legyen idő játékra, hogy leképezhesse a maga lelkére a világot, ami körülveszi, amire oly nagyon kíváncsi, s amibe majdani felnőttként vágyik!

Abban az időben azt is tudták, hogy a gyereknek egyedül is kell lenni bizonyos időt, hogy megbeszélhesse magában a dolgait. Ugyanakkor barátokat kell szereznie, hogy velük is megbeszélhesse a dolgait. Hogy lássa: nekik is hasonló problémáik vannak! Hogy nem ő az egyedüli, akinek meg kell birkóznia dolgokkal. És akkor már mennyivel könnyebb! Nem véletlenül segítettek előszeretettel a szomszéd anyukák a gyermekeik közötti barátkozásban.

Abban az időben azt is tudták, hogy sok-sok közös játékra van szüksége a gyereknek. Hogy megtanulják, hogy vannak szabályok, amiket be kell tartani, s ha nem tartják be, annak következményei vannak. Hogy megízlelhessék a győzelem ízét, hogy megtapasztalják, milyen veszíteni. Hogy néha az van, amit ők akarnak, néha meg mások akarata érvényesül. Hogy abban is megtalálhatja az ember a maga helyét és a maga örömét. Mellesleg megtanultak viselkedni. Volt idő rá, nem kellett külön tanórákat kitalálni hozzá!

Abban az időben tudták, milyen fontos a családdal töltött idő! A testi közelség, az ölelés, a rendszeres közös tevékenységek anyuval, apuval, tesóval, nagymamával, nagypapával, keresztanyuval, a szeretett személyekkel. Nem volt még ismert a „minőségi idő” fogalma! „Kevés időt töltök a családommal, a gyerekeimmel, de az minőségi!” Aha! A kisgyereknek minden idő minőségi és minden idő fontos, amit a szüleivel tölthet. Ha csak vannak egymás mellett, már az is rengeteg mindenre tanít. Nem kell mindig tevékenykedni, a gyereket szórakoztatni! Csak legyen ott a szülő! Legyen elérhető, ha kérdés születik játék közben, vagy csacsogni támad kedve a gyereknek, esetleg el akar dicsekedni valamivel a leges legjobban szeretett személynek!

Akkor még tudták, mekkora nagy szükség van a belső képalkotás – a gondolkodás alapja – kialakulásához a mesélt meséknek, később az önállóan olvasgatott rövidke történeteknek, majd a kézbe vett mesekönyveknek. A klasszikus meséknek. Tudták, milyen gyógyító erejük van a népmeséknek. Mennyi szorongást oldanak fel a kisgyermekekben. Megmutatták a család legkisebb, legügyetlenebb tagjának, hogy a legkisebb királyfi, a legkisebb királylány is lehet legjobb valamiben. Reményt, biztatást adtak, hogy ők is lehetnek legjobbak, ha tesznek érte, ha barátokat szereznek, ha jó szívvel vágnak neki a világnak.

Mivel mindenre volt ideje a gyereknek, lassan megtanulta kezelni a haragját, az örömét, a vágyait, a várakozás izgalmát, a csalódásait. Megtanulta, hogy néha megbántják egymást az emberek, de jóvá lehet tenni a legtöbb ilyen bántást. Megtanultak megbocsátani. Ahhoz is idő kell.

Abban az időben a felsőbb hivatalok nem akartak az iparból átvett minőségbiztosítási rendszereket az iskolákra erőltetni. Tudták, hogy a gyerekek nem gépek. Bemenet és kimenet. Nem szörnyű ilyen kifejezéseket használni egy gyermekeket nevelő intézményben? Nem minél gyorsabban és hatékonyabban legyártandó munkadarab, hanem gyermek van ott! Ezt nem mondta el senki azoknak, akik bevezették? A gyermeknek pedig lelke van. Szíve. És persze „esze”.

Régen nem gépiesen és nem gépekkel akarták nevelni, tanítani őket.

A tanító nénik nem egyéni és intézményi fejlesztési terveket írtak esténként, nem társértékeléseket, délutánonként nem SWOT analízist készítettek. Nem pazarolták az idejüket, hanem azon törték a fejüket, hogy Déneskében hogyan lehetne megerősíteni az öt számfogalmát, Marikának miképpen segíthetnének a pöszeség leküzdésében.

Órák után a tanári irodában egy kávé – minő borzalom, egy cigaretta – mellett megbeszélték az iskolával, tanítással kapcsolatos gondjaikat, élményeiket. Tanácsot adtak és fogadtak meg. És ami nagyon fontos. Kibeszélték, kinevették magukból a szorongásaikat, a kétségeiket. Erősítették – nem pedig értékelték egymást. Oldották és nem generálták egymásban a belső feszültséget, szorongást.

Egyik kedves hozzászóló a tegnapi írásomnál rákérdezett, mi volt az a gyakorlati foglalkozás. Megígértem neki, hogy minden akkori tantárgyról írok. Kezdem tehát az idővel Technikára, majd Technika, életvitel és gyakorlat, majd Technika és tervezés névre átkeresztelt Gyakorlati foglalkozással.

A Gyakorlati foglalkozás – gyakorlati foglalkozás volt. Fejlesztette a finommotorikus mozgásokat, a tervező és problémamegoldó gondolkodást. És mindjárt kettő volt belőle! Ja! És nem kellett feláldozni belőle a matek meg az olvasás, írás javára egy percet sem!

Elsőben jobbára papírfigurákat, alakzatokat nyírtunk, ragasztottunk. Gyöngyöt fűzünk. Nehogy valaki azt higgye, hogy volt hozzá gyöngy! Dehogy! Színes szívószálakat szeletünk karikára, azt fűztük fel cérnára. Csudaszép volt. Krumplit félbevágtunk s krumplinyomdát faragtunk. Egyszerű mintát: tulipánt, szívet. Befestettük színekkel és a rajzlapra nyomtunk sormintát. Papírból szőnyeget szőttünk, hajtogattunk, papírforgót eszkábáltunk hurkapálcára. Tűpárnát varrtunk. A fiúk is! Kézbe vehettük, használhattuk az egyszerű és a komolyabb szerszámokat. Megtanultuk a segédmotoros kerékpárt javítani, biciklit szétszedni és persze összerakni. Virágtartóba faragtunk fából rudakat, amikhez ki lehetett kötni a növényeket, hogy ne boruljanak el. Pingpong ütőt készítettünk, forrasztottunk, áramköröket raktunk össze, csavaroztunk, reszeltünk, kalapáltunk fát, fémet. Ördöglakatot fabrikáltunk, ceruzahegyezőt csináltunk. A lányok meg varrni, stoppolni tanultak. Sütni, főzni, vasalni és hímezni. Tervezni a konyha, a háztartás – és a házastárs életét. megismerkedtek a háztartási gépekkel és annyi mással.

És persze mindezt a tanító néni – később tanáraink – irányítása, segédkezése, biztatása mellett. Tankönyvünk nem volt! Mindent elmondtak, megmutattak, begyakoroltattak velünk. Élmény volt együtt faragni, csavarozni a tanárainkkal.

Időnként megleptük a lányokat saját készítésű fakanállal, ők pedig rendre megkínáltak bennünket az általuk elkészített étellel, süteménnyel.

Persze mindezt le lehetett volna íratni a pedagógusokkal egy táblázatba: Cél, eszköz, módszer, sikerkritériumok, teljesülési időterv, önreflexió, értékelés módja, stb. De minek? Amikor tökéletesen tudták, mit miért csinálnak?

Az idejüket inkább ránk fordították, mint tervek, szabályzatok legyártására. És persze a családjukra. No, meg pihenésre. Nem pontozta őket senki, nem ikszelgettek táblázatokban, nem figyelték árgus szemekkel egymást. (Jó, volt óravázlat, de megsúgom, valamiféle nekem a mai napig van.)

Viszont volt rátermett igazgató, akit akkor még hagytak elsősorban pedagógiai vezetőnek lenni és nem hivatalnoknak, Excel tábla töltő adminisztrátornak szánták. Tökéletesen ismerte a munkatársait a takarítótól kezdve a konyhás nénin át a pedagógusig. Mert volt ideje odafigyelni az iskolájára!

Igen, az idő! Amit ma már jobbára időprésként emlegetünk. Mert elvették tőlünk. Elvették a gyerektől! Mert haladni kell! Mert versenyképesnek kell lenni! Mert jobb minél hamarabb angol órákra járni, külön matekra, táncra, úszásra.

Meg pszichológushoz.

Tessék megmondani, miről marad le a gyerek? Egyvalamiről biztosan. Saját magáról. A gyermekkoráról. Önmaga és a társai megismeréséről! Az érzései, az érzelmei megismeréséről, feldolgozásáról. A szeretetről.

Arra ráér! Előbb legyen versenyképes! Bármi áron! Láttam dúsgazdag család csemetéjét karácsonykor maga elé kulcsolt karokkal, meggörbedve le s föl járni a háromszáz négyzetméteres villa folyosóján, míg az anyjáék a fa alatt játszották el, hogy minden rendben van. Párját ritkító fenyő, méregdrága díszek és ajándék hegyek. Nem értették, mi baja a gyereknek. Pedig megkap mindent! Mindent! Reggeltől este hétig be van töltve a napja programokkal. Nem két fillér! Tanítási szünetekben Seychelle-szigetek, tengeri hajóút, Mexikó… Más gyerek a strandra nem jut ki! Neki már a jövője is el van rendezve. Az apja most építi ki tudja hányadik cégét, amit már neki szán, ami majd az övé lesz! Hogy többre vigye, mit az apja! Még többre, még gazdagabb legyen! Mindene megvan! Boldog lehetne!

Tényleg mindene megvan? Kitűnő tanuló, szófogadó, tisztelettudó, kedves fiú. És szomorú, szorongó gyermek.

Amikor gyerek voltam, anyám sokszor hangoztatta: a gyereknek többre kell vinnie a szüleinél. Legalább egy kicsit többre. Anyám mindig félt attól, hogy visszacsúszunk. Csakhogy anyám tanyasi, szegény napszámos lányból küzdötte fel magát matematika-fizika szakos tanárnőnek. Keservesen megdolgozott, megharcolt érte. Írtam már erről. Örökre benne maradt a félelem, hogy újra nehéz sorba kerülünk. És vele élnek ma is az emlékei. Hogy az iskolában a hátsó padban kellett ülnie. Hogy hiába tudott a legszebben beszélni és hiába tanult meg mindent, a tanító úr a gazdag földbirtokos beszédhibás lányának adta a szerepet az iskolai színi előadásban.

Csakhogy mit jelent az, hogy a gyereknek többre kell vinnie a szüleinél? Mindenkinek mást. Sok dicsekvést hallok:

– A lányom havi nyolcszáz-ezret visz haza.

– A vejem másfél-milliós fizetéssel vezető a cégüknél. Magas polcon van!

– A fiam kétszer annyit keres, mint én!

– A gyerekem magas beosztású vezető!

– Képzeld, a lányom húsz-milliós autót vett.

– Stb…

És? Lehet, én vagyok rosszul bekötve, de nálam nem ez a siker. Voltam én is igazgató, voltam feljebb is. Tettem a dolgom úgy, mint a munkatársaim. Sem boldogabbnak, sem jobbnak nem érzetem magam. Ugyanolyan szívesen végzem a munkámat tanítóként, mint amikor iskolát vezettem. Magam hagytam abba tizenöt év után. Tizenöt év alatt az ember megvalósít mindent, ami benne van. Nem fontos nyugdíjazásig csinálni! Jöjjön, más!

A Jóisten mindig annyit adott, ami éppen elég. Se többet, se kevesebbet. Ezt megfigyeltem, megtanultam a majd hatvan éves földi létem alatt. Ha többre vágytam, mint ami kellett, elvette, ha kevesebb volt, mint a mi kell, kipótolta! Megsegített. Mindig megsegített.

Van, amit ki kell bírni, s van, amit élvezni lehet. A fontos, hogy mindenben megtaláljuk az örömöt, a jót! A fejlődés lehetőségét! Pál, a Filippiekhez írt levélben (gyönyörűen fogalmazza meg ezt:

„… megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem. (Filippibeliekhez írt levél 4. fejezet 11-13)

Persze nem úgy születünk, hogy rendelkezünk a boldogság képességével. Illetve dehogyis nem! Csak elveszítjük. Tesznek róla, hogy elveszítsük. Azonban egy szeretettel teli, teljes és boldog gyermekkor kiváló fundamentum ahhoz, hogy újraépítsük magunkban ezt a képességet! Még ha évekbe, évtizedekbe kerül is! Mert megéri! És ha ez megvan, akkor már nem számít a milliós fizetés, a magas polc, a népszerűség, a befolyás. Akkor már odabent rend van! És akkor már kívül mindegy – majdnem mindegy – mi van!

Hát ne vegyük el a gyermektől a gyermekkort! Adjunk nekik időt! Hadd legyen gyerek. Persze, kellenek követelmények, kellenek korlátok, célok! Kell szigor! Próbáljunk meg a nyerges állat hátán maradni! Nem kell belőle uralkodót csinálni! Egyszerűen hagyni kell, hadd legyen gyerek!

Minősítési rendszer: vállalások, fejlesztési tervek… Olyat nem találtam benne hogy különösen szeretni fogok egy gyereket akit nem szeret senki. Hogy megfogom a kezét amikor bizonytalan, hogy megölelem. Hogy szépen beszélek vele és ha leszidom, annak tudja az okát és utána meg tudom ölelni

És igen, ha már tanév vége van. Örüljünk a kitűnő bizonyítványnak! És örüljünk a jónak és a közepesnek is! Ha annyi volt a gyermekünkben, de azt kihozta magából és sikerélményként éli meg. Nekem, középiskolában irodalomból a hármas volt siker. Kémiából pedig a kettes. És volt olyan tantárgy, amiből négyest kaptam és odamentem a tanáromhoz, hogy megküzdenék az ötösért.

Végezetül elmesélek egy történetet a kilencvenes évek végéről, de lehet, hogy a kétezres évek elejéről. Mindegy. Egyik nyolcadikos nagylány az iskolánkban hét éven keresztül kitűnő volt. Fontos volt neki, tanult érte. Nem erőn felül. Egyszerűen csak kihozta magából a maximumot. A szülei örömmel vették ezt, de soha nem volt elvárás a színötös. És ennek a lánynak nyolcadik év végén a technika tanára négyest akart adni. Mert nem százszázalékos az ötöse a tárgyból. Vannak négyesei is a legjobb érdemjegy mellett.

Szokás volt nálunk, hogy a ballagási ünnepségen az a tanuló, aki nyolc éven keresztül kitűnő volt, elismerésben részesül. Kijön, kezet fogok vele, átadom neki az ajándékát. Dicsőség!

Negyed órán át próbálta a nevelőtestület meggyőzni a kollégát, hogy adja meg azt az ötöst. Nem! Akkor az egyszer éltem az igazgatói „hatalmammal”. Szavazást rendeltem el és a nevelőtestület egyhangúlag megszavazta az ötöst.

Jól tettem? Helyes volt? Döntse el mindenki maga. Meggyőződésem, hogy annak a lánynak jót tettem.

Mi ebből a tanulság? „Abszolút de semmi!” Legfeljebb annyi, hogy fontos tudnunk, tudnunk kell, melyik gyermeknek, mire van szüksége. Ettől (is) más a pedagógus munkája, legyen az bölcsőde pedagógus, óvodapedagógus, tanító, tanár…

Nehogy valamelyik kedves kolléga, kolléganő félreértsen és bántva érezze magát! Ma, a pedagógusok döntő többsége ugyanolyan szívvel, szeretettel teszi a dolgát, mint akár az én tanító nénim, Nagy István tanító néni a hetvenes években. Csak az idő… Azt kaphatnánk vissza!

A folyamat nem ma kezdődött. Valamikor a kétezres évek elején talán, ha jól emlékszem. Csak valahogy senkinek nem jutott eszébe megállítani.

És még valami! Ennél a gondolatfutamnál is érvényes az oldal legfontosabb mondata:

„A tanító nem őrmester, és nem Jóisten… Ha mégis mindentudó módján viselkedik, nézzétek el, de ne higgyétek el neki…”

Erich Kästner

Azért, majd még folytatom!

Mosolygós szerdát kívánok szeretettel!

u.i: A szabály változatlan, a politikai jellegű hozzászólásokat azonnal törlöm. Ez az oldal nem erről szól!

Szentandrássy Béla

„Nem érdekel, hogy nincs pénze jegyre!” – a sofőr kidobta az idős nénit az esőbe, de pár perccel később történt valami, amit senki sem várt

Kint zuhogott az eső – nehéz volt, mint egy őszi szomorúság. A víz csorgott az autóbusz ablakain. Az utasok némán ültek: valaki a telefonját böngészte, más kifelé nézett, volt, aki elszundított a motor zúgásától és az eső monoton kopogásától.

A busz megállt egy kis megállónál – rozoga esővédő tető, csuromvizes pad, sehol egy lélek. Aztán hirtelen, a sötétből, az esőcseppek ostroma alatt, egy alacsony idős asszony lépett a buszhoz. Kopott esőkabátban volt, kezében egy csomaggal. Kendő alól kibomlott, nedves tincsei az arcára tapadtak, cipője teljesen átázott.

A sofőr a tükörbe pillantott, majd kelletlenül megnyomta a gombot. Az ajtó nyöszörögve nyílt ki, beengedve az idős nőt a buszba.

A néni nehézkesen lépett fel a lépcsőre, két kézzel kapaszkodott a korlátba. A kabátujjáról néhány csepp lecsöpögött a gumipadlóra.

– Jegyet kérek, mama – mondta fáradt hangon a sofőr, fejét meg sem fordítva.

– Nincs nálam – válaszolta nyugodtan az asszony, egy lépéssel közelebb lépve. A hangja halk volt, de határozott. – Haza kell mennem. Nagyon fontos. Gyógyszerre van szükségem.

A sofőr hirtelen hátrafordult.

– Mindenkinek fontos! Nekem is, nekik is, magának is. Mindenki küzd valamivel. Jegy nélkül nem utazik!

– Holnapután jön a nyugdíjam… – suttogta a néni. – Megígérem, visszaadom.

– Ígéretek engem nem érdekelnek. Jegy kell – vágta rá a sofőr, és felállt az üléséből. – Szabály az szabály. Jegy nélkül: kifelé.

Az asszony bólintott. Nem könyörgött, nem háborgott. Megfordult, és kilépett. A csomag a kezében megremegett a szélben. Egy másodperccel később az ajtó csattanva bezárult mögötte.

A sofőr visszaült a helyére, gázt adott. A busz újra elindult, mintha mi sem történt volna.

De aztán történt valami, amit senki sem várt…

A busz haladt tovább a víztől fénylő úton, maga mögött hagyva a tócsákat, esőt, és egy remegő alakot a megállóban. A jármű belsejében csend uralkodott. Néhányan lesütötték a szemüket, mások megfeszülve bámultak ki az ablakon. Volt, aki úgy tett, mintha semmit sem látott volna. A sofőr pedig előrenézett, arcán rideg, fásult kifejezés.

De harminc másodperccel később hátul felállt egy férfi. Harminc körüli lehetett, sportos testalkatú, borostás, sötét farmerdzsekit viselt. Odalépett a sofőrhöz.

– Álljon meg – mondta nyugodtan, de határozottan.

– Tessék? – kapta fel a fejét a sofőr.

– Azt mondtam: álljon meg. Azonnal.

– Ember, maga megbolondult? Késésben vagyunk! Ez nem taxiszolgálat!

– Vagy megáll, vagy én húzom meg a vészféket. Maga dönt.

A sofőr felháborodva nézett rá, de valami a férfi tekintetében megállította a szavait. Egy pillanattal később a busz hirtelen lefékezett. A kerekek csikorogtak, az utasok előredőltek.

A férfi kinyitotta az ajtót, és kiugrott a zuhogó esőbe.

Mindenki döbbenten figyelte. Egy perc sem telt el, és visszatért. Az egyik kezében ott volt a régi vászonzacskó, a másik karján pedig maga a néni, akit korábban kidobtak.

A vállát átkulcsolta a férfi karján, teste remegett, láthatóan gyenge volt. Minden lépéséhez segítség kellett.

– Üljön csak le, mama. Itt jó lesz – mondta a férfi, segítve őt az egyik üléshez.

Az utasok először némák voltak, majd valaki halkan tapsolni kezdett. Egy másik biccentett. A sofőr vörös arccal pattant fel.

– Maga azt hiszi, hogy hős? Ez szabályellenes!

– Nem hős vagyok – válaszolta a férfi. – Orvos vagyok. Kardiológus. Most jövök ügyeletről. Ha ez a néni még pár percet gyalogolt volna ebben az esőben, talán már nem élne.

A sofőr hallgatott. Aztán szitkozódva visszaült, elindította a buszt. A motor újra felbőgött.

Az idős asszony csendesen ült az ablak mellett. Ujjai remegve bontották ki a csomagját – régi gyógyszeres dobozok, kötszerek, egy kopott pénztárca. Elővette belőle az utolsó kétszáz forintosát, és a férfi felé nyújtotta.

– Tessék… legalább a jegyre…

– Nem kell – mosolygott rá a férfi. – Inkább adja a kezét. Megnézem a pulzusát.

– Nem kell engem félteni. Erős vagyok.

– Nem kétlem. De most egy kicsit pihenjen.

– Köszönöm, fiam… Én a patikába mentem volna. A nyomás… az egekben. Azt hittem, elájulok.

A busz csendben haladt tovább. Egyik utas a másik után kezdett elővenni aprót a tárcájából. Először egy nő, aztán egy fiatal srác, majd egy idős úr. Sorban adták körbe a pénzt – mind a nénihez.

Ő tiltakozott, de a zacskóban gyűltek a pénzérmék és bankjegyek, mint az esőcseppek az ablakon.

– Nem nekem kell… Én már csak úgy vagyok, ahogy… – suttogta. – De van egy unokám. Viki. A kórházban fekszik. Szívprobléma. Én ápolom. Nem tudtam gyógyszert venni.

– Melyik kórház? – kérdezte a férfi.

– A Szent Imre.

– Ott dolgozom – mondta, és elmosolyodott.

Tíz perccel később a busz megállt egy sarkon, közvetlenül egy gyógyszertár előtt. A férfi felállt.

– Jöjjön, mama. Elkísérem.

– Nem kell… Ne fáradjon…

– Már esőben járt eleget ma. Most én jövök.

Ketten szálltak le. De aztán egy nő is felállt. Majd egy férfi. Majd még egy. Öten indultak el együtt. Egyikük a táskáját ajánlotta fel, másik a kocsiját.

Egy óra múlva a néni egy meleg autóban ült. Az ölében friss gyógyszerek, egy zacskó alma és keksz. A férfi vezette a kocsit, közben halkan mesélt.

– Maga visszaadott valamit – mondta egyszer csak.

– Mit, fiam?

– Azt az érzést, hogy még nem veszett el minden. Hogy vagyunk még emberek.

– És maga megmutatta, hogy nem vagyok láthatatlan – felelte könnyes szemmel a néni.

Másnap a hírekben ez volt olvasható:

„Utastársak megállították a buszt, hogy megmentsenek egy idős asszonyt, akit a sofőr kidobott az esőbe”

A cikk vírusként terjedt. Több száz hozzászólás érkezett. Emberek adományokat küldtek, gyógyszereket, virágot. Egy gyógyszertár bejelentette, hogy ezentúl ingyen szolgálja ki az idős hölgyet. Egy komment különösen szívhez szóló volt:

„Ismerem ezt a nénit. A szomszéd utcában lakik. Egy angyal. Mostantól nem lesz egyedül.”

A sofőr? Három nappal később elbocsátották.

Nem azért, mert nem adott jegyet.

Hanem mert elvesztette az emberségét.

A férfi? Nem lett újsághős.

De lett valami sokkal fontosabb:

egy valódi ember – mások szemében.

És a néni?

Most minden reggel két bögrét készít elő.

Hátha valaki betér.

Aki épp nagyon egyedül van.

Ahogy ő volt – azon az estén.

Forrás: Tanulságos történetek,tanmesék

Ma a boltban előttem pakolt egy nő.

Egyedül volt, de úgy tűnt, legalább három ember helyett vásárol:

zöldség a gyereknek, szénsavas a kamasznak, tejmentes a nagyinak, tusfürdő, csavarkulcs, krumpli, kenyér és egy csoki, amit szívből reméltem, magának vett, de még ebben sem voltam biztos.

A szatyorja leszakadt.

Ő nem.

A kasszás mondott valamit, amit nem értettem, de a nő csak elmosolyodott, hogy „semmi gond”, és már pakolt is tovább.

És ott álltam mögötte, egyetlen doboz rizstejjel, és csak arra tudtam gondolni:

„Ki oldja meg a nőt, aki mindig mindent megold?”

Mert mind ismerjük őt.

Azt, aki észben tartja az összes születésnapot.

Aki hazafelé még elintéz három dolgot, mert útba esik.

Aki tudja, mit kell mondani, ha sír valaki.

És azt is, mikor nem kell mondani semmit, csak ott lenni.

Ő a csendes logisztikai csoda.

A család háttér-üzemeltetője.

A nő, akiről azt hiszik: mindent kibír.

Pedig ő nem program.

Nem asszisztens.

És nem tartalék alkatrész a többiek túlterheltségére.

A legerősebb nők nem azok, akik nem sírnak.

Hanem azok, akik úgy sírnak a zuhany alatt, hogy közben átgondolják, másnap mit főznek.

Mi lenne, ha egyszer valaki neki tenné fel a kérdést:

„Hogy vagy?”

Nem azt, amit oly sokszor hallunk, „mit csináltál ma” – hanem TE hogy vagy?”

És mi lenne, ha a válasz nem a sablonba illeszthető „jó” lenne, hanem őszinte?

Mert vajon mi történne, ha nem a működőképesség lenne a szerethetőség feltétele?

Mert lehet, hogy a nők sok mindent megoldanak.

De nem azért, mert könnyű nekik.

Hanem mert túl sokáig hitték el, hogy muszáj.

Szóval legközelebb, ha látsz egy ilyen nőt –

ne azt kérdezd, segíthetsz-e.

Kérdezd azt, ki segít neki?

És ha senki –

akkor legyél te az, aki végre nem még egy feladatot ad…

hanem levesz egyet róla.

Todorovits Rea #TheAcsakazértis

„Senki sem szeretett… egészen addig, amíg egy nő azt nem mondta: ‘Gyere, ez az otthonod.’”

A nevem Michael Oher.
Memphisben nőttem fel.
Anyám drogfüggő volt. Apám eltűnt.
Ott aludtam, ahol tudtam… és gyakran nem ettem.
Hét éves koromra már 11 iskolát megjártam.
Láthatatlan voltam. Még a rendszer számára is.

Emlékszem, az egyetlen vagyonom egy zsák koszos ruha volt.
Senki nem hitt bennem. Még én sem.

De egy nap, miközben egyedül sétáltam az utcán, egy nő meglátott.
A neve Leigh Anne Tuohy volt.
És ahelyett, hogy elfordult volna… megállt.
A szemembe nézett, és megkérdezte:

„Van hol aludnod ma éjjel?”
Azt mondtam, nincs.
Erre csak annyit felelt:
„Akkor gyere, ez az otthonod.”

Aznap este ágyban aludtam – nem a padlón.
És először az életben… biztonságban éreztem magam.

Nem volt könnyű. Nem bíztam senkiben. Alig beszéltem.
De ők nem adták fel.
Megtanítottak rendesen olvasni. Támogattak az iskolában. Gondoskodtak rólam.
És megtanítottak egy szóra, amit addig nem értettem: család.

Évekkel később eljutottam az NFL-be.
De ez nem volt a legfontosabb.
A legfontosabb az volt, hogy valaki meglátott, amikor én már azt hittem, nem érdemes rám nézni.

„Nem kell, hogy azonos legyen a véretek ahhoz, hogy egy család legyetek. Csak egy szív kell, amely hajlandó meglátni azt, amit mások nem.”

Amikor filmet készítettek az életemről, először fel sem ismertem magam.
Nem külsőleg… hanem mert sosem gondoltam, hogy az én történetem érdemes lenne az elmesélésre.

Ma fiatalokat segítek, akik – ahogy én is – otthon és remény nélkül nőttek fel.
Mert tudom, mit jelent fázni, éhezni és félni…
és azt is, milyen, amikor valaki elég bátor ahhoz, hogy azt mondja: „Te számítasz.”

„Nem a foci változtatta meg az életemet… hanem egyetlen szeretetteljes tett.”

– Michael Oher

„Egy este Pécsről mentem hazafelé. Csatakos, őszies, esős, hűvös idő volt. A Remeteréthez érve láttam, hogy átfagyva gyalogol egy ember, táskáját cipelve. Lelassítottam, bár nem intett le. A jobb oldali ablakot leengedve kiszóltam: hová mész, haver? Mondja, hogy Abaligetre. Miért nem intettél le? Azt mondja: úgysem állnak meg. De hát látod, én megálltam. Te más vagy, Bandó. Persze, fölismert a sötétben, a hangom is fölfed. Gyere, ülj be! Végül kiderült, hogy Bélának, az abaligeti bádogosnak a testvére, a házunkon is dolgozott. (…) Az orfűi elágazásnál, pár kilométerrel Abaliget előtt, ahol nekem már le kellett volna térnem, azt mondja, akkor itt most én kiszállok. Mondom neki, ne hülyéskedj, viszlek Abaligetig. Hogy gondolod, hogy öt perc út oda, öt vissza, és akkor itt most kiteszlek, csak mert nekem jobbra kéne mennem? Beérünk Abaligetre, s azt mondja, hogy na, akkor itt jó lesz. Kérdezem, hol laksz? Abaliget túlsó végén, az állomásnál, kívül a falun. Persze, hogy odáig vittem. Azt kérdi, hogy hálálja meg? Mondom, sehogy. Egyszer majd valakinek te teszel jót, valaki meg nekem. Most én neked, az a valaki nekem, ez így meg sorban. De ezt egyszer valakinek el kell kezdeni. Ő meg majd megteszi a következővel, s a következő az azután következővel, és egyszer majd bezárul a kör. A dolgok a sors által elrendezettek. Abban reménykedem, hogy ezek a pici példák az igazán ragadósak. Megérte megállni a Remeteréten. Találtam egy embert, segítettem rajta, közben felidéztünk egy másikat, egy tragikus sorsút, és adtunk egymásnak valamit. A dolgok a helyükre kerültek.” Nagy Bandó András

Az új vezérigazgató

Egy sikeres üzletember már idős volt és érezte, hogy eljött az ideje, hogy kiválassza az örökösét, aki továbbviszi az üzletet.

Viszont nem az egyik igazgatót vagy az egyik gyermekét választotta, hanem valami egészen mást tett.

Összehívta az összes fiatal alkalmazottat. és ezt mondta nekik:

„Eljött az ideje, hogy visszavonuljak és kiválasszam a következő vezérigazgatót. Elhatároztam, hogy közületek fogok választani valakit.”

A fiatal alkalmazottak megdöbbentek. A főnök így folytatta:

„Mindegyikőtöknek adok egy MAGOT – egy nagyon különleges MAGOT. Szeretném, ha elültetnétek ezt a magot, öntöznétek és jöjjetek vissza mához egy évre azzal, amit neveltetek a magból. Akkor majd megnézem a növényeiteket és kiválasztom, ki lesz a következő vezérigazgató.”

Volt a fiatalok közt egy Jim nevezetű is aznap, aki a többiekhez hasonlóan, szintén kapott egy magot. Nagyon izgatottan tért haza, s elmondta a feleségének is a történteket.

A felesége segített cserepet, földet és komposztot keríteni és Jim elültette a magot. Minden nap meglocsolta és figyelte, nőtt-e a növénye. Körülbelül három hét elteltével a többi alkalmazott már a kikelt növényekről beszélgetett.

Jim mindig megvizsgálta az ő magját, de semmi nem kelt ki belőle. Eltelt három, négy, végül öt hét, még mindig semmi. Addigra már mindenki a növényéről mesélt, de Jimnek nem volt növénye, úgy érezte, kudarcot vallott.

Már eltelt hat hónap és még mindig nem volt semmi Jim cserepében.

Tudta, hogy biztosan elpusztította a magját.

Mindenkinek fái és magas növényei voltak, de neki semmije sem. Jim mégsem szólt egy szót sem a kollégáinak. Tovább locsolta és trágyázta a földet. Annyira akarta, hogy kikeljen a mag.

Amikor végre letelt az egy év a cég minden fiatal alkalmazottja elhozta a növényét, hogy a vezérigazgatónak megmutassa.

Jim azt mondta a feleségének, hogy ő nem fog bevinni egy üres cserepet.

De ő azt válaszolta, hogy őszintén el kell mondania, ami történt.

Jimnek kavargott a gyomra, úgy érezte, ez lesz életének legkínosabb pillanata, de tudta, hogy a feleségének igaza van.

Elvitte az üres cserepét a tanácsterembe. Amikor Jim megérkezett, csodálattal nézte a sokféle növényt, amit a többi alkalmazott nevelt. Gyönyörűek voltak, mindenféle alakú és méretű növények. Jim letette a földre az üres cserepét, sok kollégája kinevette, páran sajnálták őt.

Amikor a vezérigazgató belépett, körülnézett és köszöntötte fiatal kollégáit. Jim próbált meghúzódni valahol a sarokban.

„Istenem, milyen gyönyörű növényeket, fákat és virágokat neveltetek!”

mondta a vezérigazgató.

„Ma az egyikőtöket kinevezem vezérigazgatónak.”

Hirtelen a vezérigazgató megpillantotta Jimet az üres cseréppel a terem végében. A pénzügyi igazgatót arra kérte, hogy hívja Jimet előre. Jim megrémült. Azt gondolta: A vezérigazgató tudja, hogy kudarcot vallottam! Talán kirúg!

Amikor Jim előrement, a vezérigazgató megkérdezte, hogy mi történt a magjával. Jim elmondta a történetét. A vezérigazgató mindenkit arra kért, hogy üljön le, kivéve Jimet. Ránézett Jimre és mindenki előtt bejelentette:

„Íme az új vezérigazgatótok! Jimnek hívják.”

Jim nem hitt a fülének. Hisz még ki sem kelt a magja.

Hogyan lehetne ő az új vezérigazgató? – mormogták a többiek.

A vezérigazgató akkor azt mondta:

Egy évvel ezelőtt az itt lévők közül mindenkinek adtam egy magot. Arra kértelek titeket, hogy ültessétek el, öntözzétek és hozzátok vissza nekem e napon. Én mindenkinek főtt magot adtam; halottak voltak – lehetetlen volt, hogy kibújjanak a földből.

Mindegyikőtök, Jimet kivéve, fákat, növényeket és virágokat hozott nekem. Amikor észrevettétek, hogy a magok nem kelnek ki, kicseréltétek a tőlem kapott magot egy másikra.

Jim volt az egyetlen, akiben megvolt a kellő bátorság és őszinteség, hogy egy olyan edényt hozzon ide, amiben az én magom van.

Ezért ő lesz a következő vezérigazgató!

Hogy miért küldtük el ezt az üzenetet Neked is?

Mert…

– Ha őszinteséget vettek el, bizalmat arattok.

– Ha jóságot vettek el, barátokat arattok.

– Ha alázatot vettek el, nagyszerűséget arattok.

– Ha kitartást vettek el, elégedettséget arattok.

– Ha megfontoltságot vettek el, reményteli kilátást arattok.

– Ha kemény munkát vettek el, sikert arattok.

– Ha megbocsátást vettek el, megbékélést arattok.

Tehát, vigyázz Te is, mit vetsz el ma, mert ez határozza meg, mit fogsz később learatni.

Bármit adsz az életnek, az élet visszaadja azt Neked.

(Szerző: ismeretlen)

Adni

Az utcán egy anyuka jön kisfiával. A kisfiú kezében édesség volt. Egy koldusasszony mellett mentek el, aki a járókelők felé nyújtotta a tenyerét. Mellette egy szurtos képű kisfiú kuporgott, koszos, lötyögő ruhában. Az első kisfiú, egyre fogva a mamája kezét, megállt és döbbenten nézte a koldusgyereket. Aztán a kezében tartott édességre, majd mintegy engedélyt kérve a mamájára pillantott. A mama egy fejbólintással beleegyezését adta. A gyerek a kis kéregető felé nyújtotta a kezecskéjét és odaadta neki az édességet. Aztán tipegve újra elindult a mamája mellett.

Egy járókelő, aki végignézte a jelenetet, odaszólt az anyukának:

– Most majd vesz neki egy nagyobb édességet?

A kisfiú mamája röviden válaszolt:

– Nem.

– Nem? De miért?

– Mert aki ad, az lemond valamiről.

Egy barátommal betértünk egy kis kávéházba. Miközben leadtuk a rendelést két vendég lépett be és ment egyenesen a pénztárhoz.

„ Öt kávét kérünk. Kettőt magunknak és hármat felfüggesztve.”

Kifizették a rendelést, fogták a két kávét és elhagyták a kávézót.

Mi az a „felfüggesztett? – kérdeztem a barátomtól.

Várj egy kicsit és meglátod. – válaszolta.

Ismét bejött néhány ember.

Két lány kért egy-egy kávét, fizetett majd távozott.

Ekkor három ügyvéd lépett be.

Kértek hét kávét. Hármat saját részre és négyet felfüggesztve”.

Amíg azon töprengtem, mégis mire szolgálnak ezek a „felfüggesztett” kávék, élveztem a kellemes napos időjárást, és gyönyörködtem a kilátásban, ami a hangulatos térre nyílt.

Hirtelen, egy kopott ruhákba öltözött, koldusnak látszó férfi lépett az üzletbe, és kedvesen a pincérhez fordult.

„Van egy felfüggesztett kávé a számomra? „

Ekkor megértettem.

A vendégek előre kifizetnek egy vagy több kávét a saját fogyasztásukon kívül, amelyet megkaphatnak azok, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy saját zsebükből vásároljanak maguknak egy meleg italt.

Ez a kezdeményezés Nápolyból indult útjára és terjedt el a Világ számos országában. Néhány helyen nem csak kávét, hanem szendvicset vagy akár egy komplett étkezést is előre lehet fizetni.

Egyszer egy ember az erdőben sétálva talált egy fiatal sast. Hazavitte a tanyájára, ahol a madár hamarosan hozzászokott a csirkék ételéhez, és csirkeként is kezdett viselkedni. Egy napon egy természetbúvár aki átutazóban járt a környéken, megkérdezte a gazdát, hogy miért él egy sas a madarak királya egy tanyára bezárva a csirkékkel.

– Mivel csirketáppal etettem és megtanítottam neki, hogy csirkeként éljen, soha nem tanult meg repülni – válaszolta a sas gazdája. – úgy viselkedik mint egy csirke, így ő már nem sas többé. – de azért csak sasszíve van, erősködött az idegen – biztos vagyok benne, hogy meg lehetne tanítani. Miután hosszasan beszélgettek erről, úgy határoztak, kiderítik mi is az igazság. A természetbúvár gyengéden a kezébe vette a sast.

– Te az ég madara vagy és nem a föld teremtménye. Tárd ki a szárnyad és repülj – mondta a madárnak.

A sas azonban össze volt zavarodva, nem tudta kicsoda ő. Amikor meglátta a csirkéket falatozni, leugrott közéjük, hogy ismét velük lehessen. A természetbúvár nem csüggedt. Másnap felvitte a sast a ház tetejére – te sas vagy, tárd ki a szárnyad és repülj – mondta ismét a madárnak. De a sas félt ismeretlen önmagától és attól a világtól, ami várna rá. Így újra leugrott a csirkék közé.

A harmadik napon a természetbúvár korán felkelt és kivitte a sast a tanyáról egy magas hegy tetejére. Ott aztán magasan a feje fölé tartotta a madarak királyát – te sas vagy. Az ég és a föld is az otthonod. Tárd ki a szárnyad és repülj – mondta a madárnak.

A sas körülnézett, visszanézett a tanya felé, majd fel az égre. De még ekkor sem repült. Akkor az ember a nap felé emelte a madarat. A sas reszketni kezdett és lassan kitárta szárnyit. És végre nagyot vijjogva felrepült az égbe.

Lehet, hogy a sas néha ma is nosztalgiával gondol vissza a csirkékre, az is lehet, hogy néha meglátogatja a tanyát. De soha többé nem tért vissza csirke életet élni. Hiába nevelték csirkének, ő sas maradt.

A sashoz hasonlóan az emberek is képesek a bennük rejlő valódi lehetőségeknek megfelelően dönteni még akkor is, ha addigi életükben másnak gondolták magukat, mint amik valójában voltak.

Bárki válhat nyertessé!

www.talentumok.com

Tanárblog

Újabb kedves köszöntés pedagógusnap alkalmából Mert ugye milyen is a jó tanár?

Nekem sem azok maradtak meg mára a „jók” között, akik mai szemmel minden tekintetben ideálisak lennének. Volt egy tanárnőnk, akitől szabályosan rettegtünk néha, mert feleltetéskor a lustákat, felkészületleneket szabályosan kivégezte a tábla előtt – tanultunk is az órájára, mint a kisangyal.

De mikor megnyugodott, ugyanő volt az is, aki azt mondta a sápadt felelőnek: „igazad van, én tévedtem, elnézést kérek érte.”

Volt középiskolai történelemtanárom, aki letépte a makogó diák ingéről a kokárdát (aznap ünneplőben kellett menni), mert az egy szót sem tudott kinyögni a kiegyezésről. „Maga ezt nem érdemli meg” – mondta neki, és a kezébe nyomta a trikolórt, biztosítótűstül. De ugyanő volt, aki annyi tudást adott át és annyi humort vitt bele, hogy ki nem hagytunk volna egyetlen töriórát sem.

Egy calais-i kórházban, Franciaország északi részén egy 15 éves ló csendesen lépdel a folyosókon. Megáll azok előtt a szobák előtt, ahol az élet törékeny, ahol a fájdalom jelen van, és ahol sokszor már nincsenek szavak.

Peyónak hívják, de mindenki csak „Peyo doktorként” ismeri.

Nem egy szokványos terápiás állat.

Senki sem mondja meg neki, merre menjen. Ő választ.

Amikor megérzi, hogy valakinek szüksége van rá, megemeli az egyik patáját – és emberi társa, Hassen, már tudja: ott bent egy lélek van, aki vigaszra szorul.

Amint belép, Peyo órákon át az ágy mellett marad.

Nyugodtan. Jelenléttel. Mozdulatlanul.

A betegek megsimogatják, belekapaszkodnak a sörényébe, arcukat meleg oldalához nyomják.

Nem kell beszélni.

Lassú lélegzete és csendes ereje mindent elmond helyette.

2016 óta Peyo kíséri az embereket életük legkényesebb pillanatában: amikor közeleg a vég.

Mégis, jelenléte nem szomorúságot hoz.

Békét hoz.

Valami különös, édes bátorságot.

Vannak betegek, akik a vele való találkozás után kevesebb fájdalomcsillapítót kérnek. Nyugodtabbnak érzik magukat. Felkészültebbnek.

Senki sem tudja pontosan megmondani, hogyan képes érzékelni a fájdalmat.

A tudomány vizsgálja.

De a szív már tudja:

Peyo a lelket érzi.

Egy rohanó világban ez a fenséges teremtmény emlékeztet bennünket a csend, a jelenlét, a gondoskodás erejére.

És arra, hogy néha a legnagyobb megkönnyebbülés nem egy gyógyszerből jön…

hanem egy jóságos pillantásból és négy gyengéd patából.

Piccole Storie

…de ugyan így léteznek terápiás kutyák is. S kérdem én, ha betegekhez bemehetnek kórházakba, óvodákba, iskolákba, idősek otthonába -Olaszországban templomokba, Törökországban üzletekbe, s még az otthontalan kutyák ott is aluhatnak bent!-, akkor nálunk miért nem mehetnek be a templomokba?!…”Ők is Isten teremtményei, ugye?…”….

„B a l l a g á s van. Ballagó diákok jönnek be a boltba, kezükben virág, vállukon vándortarisznya. Hangosan beszélgetnek.

– Seres, téged mivel lepnek meg az ősök ballagásra?

– Á, semmivel, csak egy új robogóval!

– Az de komoly!

– És téged, Lóczy?

– Én egy verdát kapok. Elektromos, de bánja f…om. Több millás gép.

– Az nagyon állat.

– És téged, Bálint? Amúgy is ma van a születésnapod…

– Igen, már meg is kaptam az ajándékomat.

– Ne má! Mit kaptál? Kocsi, motor, repülő?

– Nem, egy órát.

– Ú, okos óra, merülős, mindent is tud?

– Nem. Felhúzós. Itt van a kezemen.

Megmutatja a többinek. Egy régi férfi karóra.

– Ne bassz! Ezt tudták kitalálni? De gáz.

– Hülye. A nagyfateromé volt.

– Bánja a f…om, ez akkor is tök gáz.

– Ja, legalább egy robogót, vagy valamit…

– Vagy egy kocsit. Milla alatt is lehet kapni már.

– Jó ez nekem. Szerettem a nagyfateromat. Nemrég hunyt el.

– Te tudod, de én azért halál gyászba lennék, ha egy ilyennel szúrnák ki a szememet…

– Ja, elég szar lenne – tromfol rá Seres.

Bálint megvonja a vállát, majd leemel egy üdítőt a polcról. A többi közben kimegy. Bálint jön fizetni. Észreveszi, hogy nagyon mosolygok rá.

– Mit tetszik ennyire mosolyogni?

– Semmit, édes fiam. Te egy nagyon jó gyerek vagy.

– Miért lennék jó? Olyan vagyok, mint a többi velem korú…

– Nem gondolom. Ma valaki nagyon sokat gondolt rád. Odafentről. Valaki, aki sajnos már nem lehet veled. Vagyis mégis. Az órád által. Jó fiú vagy, hidd el nekem.

Látom, hogy fátyolos a szeme.

– Köszönöm… – mondja. – Fizetném az üdítőt.

Rákacsintok.

– Hé, nem tudtad, hogy minden 10. ballagónak, aki ma betér hozzánk, ingyen van az üdítő?

– Nem tudtam…

– Na, most már tudod! Egészségedre! Kellemes nyarat kívánok! És vigyázz az órádra, nagyon értékes darab!

– Köszönöm, vigyázok rá! A néninek is kellemes nyarat, és köszi az üdítőt!

– Nincs mit, édes szívem! Puszi!

Jó lelke van ennek a fiúnak. Látszik rajta, hogy megbecsüli, amit kap, legyen az bármily csekélység. Persze a nagypapa órája nem csekélység, hanem családi hagyaték, amit biztosan büszkén fog hordani, és majd a gyermeke ballagására ő fogja továbbajándékozni…”

#szabóheni#szeretet#ballagás#tapasztalj

Szöveg: Piri néni hivatalos oldala

(Forrás: Szabó Henrietta..)

https://fb.watch/zn2uNIpz2M/

Egy apa örökbe fogadott egy kutyát a mozgásképtelen kisfiának. Amit ezután átélt a család… az minden képzeletet felülmúl!

körülbelül 22 órája

Egy apa örökbe fogadott egy kutyát a mozgásképtelen kisfiának. Amit ezután átélt a család… az minden képzeletet felülmúl!

Egy perzselő, nyári délutánon a Mátra egyik csendes kisvárosában, valahol Gyöngyös környékén, Tóth Tamás szíve mélyén vihar tombolt. A házak felett vakító kék volt az ég, a nap felforrósította az aszfaltot, a levegő pedig olyan sűrű volt, hogy szinte megállt benne az idő. Mégis, Tamásnak úgy tűnt, mintha belül tombolna egy ciklon – aggódó gondolatok, bénító félelmek, és egy utolsó, kétségbeesett szalmaszálként kapaszkodó remény.

Számtalan dolog nehezedett a vállára, de most egy olyan helyre tartott, ahol – legalábbis remélte – megoldás születhet valamire. Aznap volt kisfia, Misi első születésnapja. És ő elhatározta, hogy különleges ajándékot visz haza. Olyat, ami nem csak egy játék lesz a sok közül, hanem egy új kezdet jele. Egy fénycsóva a sok ború között.

— „Nem ilyen születésnapot terveztünk…” – motyogta maga elé, miközben a városi menhely ajtaját nyitotta.

Még Misi születése előtt, ő és felesége, Anna lelkesen tervezgették, milyen csodás bulit fognak rendezni az első évfordulóra. Volt szó lufikról, tortáról, rengeteg rokonról és barátról, akik körbeállják majd a kisfiút, tapsolnak, énekelnek neki. Egy igazi ünneplés. Egy családi boldogság megkoronázása.

De most, egy évvel később, semmi sem alakult úgy, ahogyan remélték.

Az elmúlt hónapok borzalmasan nehezek voltak a Tóth család számára. A nagyszabású ünnepség ötlete szinte szentségtörésnek tűnt, egy távoli, elérhetetlen álomnak. A valóság szikár, kemény és szívszorító volt.

Tamás most minden erejét egy új ötletre összpontosította – valami másra, amiben még maradt egy csöpp remény. Hallott már több helyről is, hogy egy háziállat csodát tehet egy gyermek lelkével, különösen, ha az a gyermek beteg. Volt, aki azt állította, a kutya nemcsak szeretetet hoz, hanem életkedvet is – és néha még gyógyulást is.

Ő pedig, aki a kisfiát jobban szerette, mint bárki mást ezen a világon, készen állt, hogy kipróbáljon bármit.

A menhelyre belépve azonnal megcsapta a nyirkos szag és a sokféle kutya hangja. A kennelek mögött farkcsóváló szempárok fürkészték, csaholás, nyüszítés, sőt néhány játékos ugatás hallatszott.

Tamás igyekezett mindet végignézni, de valahogy egyetlen egy kutya fogta meg igazán. Egy kicsi, sötétbarna bundájú kutya, hatalmas, értelmes szemekkel. Angol toy terrier volt, de Tamás ezt csak később tudta meg. Ő csak azt érezte: ez a kutya valamiért különleges.

— „Szia, kicsi…” – guggolt le a rács mellé. – „Te lennél az én fiam barátja?”

A kutya – mintha megértette volna – odasomfordált a rácshoz, és orrát óvatosan Tamás tenyerébe nyomta. A férfi szíve kihagyott egy ütemet. Tudta, megtalálta. Ez lesz az. Ez a kutya fogja fényt hozni Misi világába.

— „Mi a neve?” – fordult a gondozóhoz.

— „Néró. Egy idős néni adta le tavasszal, nem tudta már gondozni. De nagyon okos kis jószág. Szelíd, türelmes. Szereti a gyerekeket.”

Tamás bólintott. Szinte remegő kézzel töltötte ki az örökbefogadási papírokat. Minden aláírásnál egyre erősebben érezte: helyes döntést hoz.

Amíg az ügyintéző a papírokat rendezte, ő újra és újra elismételte magában: „Ez több mint ajándék. Ez egy új kezdet.”

Tamás óvatosan helyezte be Nérót a kocsi hátsó ülésére, a kis fekete kutya úgy üldögélt, mintha máris otthon lenne. Néha előredőlt, belenézett Tamás szemébe a visszapillantón keresztül, mintha kérdezné: „Biztos vagy benne, haver?”

– „Biztosabb nem is lehetnék.” – mosolygott vissza Tamás, aztán sóhajtva elindult.

Útközben megállt egy kis cukrászdánál. Tudta, hogy Anna valószínűleg nem készített tortát. Az elmúlt hónapokban egyre jobban bezárkózott, és a születésnap gondolata is inkább fájdalmat okozott neki, mint örömet.

A kirakatból választott egy fehércsokis tortát, amelyen kis kék marcipáncipők díszelegtek, és vett egy világoskék szalagot is Néró nyakába. Hazaérve még egyszer mélyet lélegzett, mielőtt lenyomta a kilincset.

A nappaliban sötét volt, csak a félhomályban látta meg Annát a fotelban, hátát az ablaknak vetve. Karikás szemmel bámult maga elé. Ahogy meglátta a kutyát, azonnal felült.

– „Ez meg micsoda?” – kérdezte halkan, fásultan.

Tamás letette a tortát az asztalra, levette Nérót, és megszólalt:

– „A fiam születésnapi ajándéka. És talán a mi második esélyünk is.”

– „Most komolyan? Egy kutya? És mégis ki fog vele foglalkozni?”

– „Már egyeztettem egy kedves idős hölggyel a szomszédban, reggelente ő sétáltatja majd. Este én. És Misi is… nos, szerintem több örömet fog találni benne, mint bármilyen játékban.”

Anna nem szólt. Csak nézte a kis kutyát, aki óvatosan odasomfordált a fotelhez, és leült a lábához. Tamás úgy látta, Anna ajka megremeg egy pillanatra, de gyorsan elfordult.

Tamás bement Misihez, aki épp az ágyában feküdt, egy plüssmacit ölelve. Halk gügyögéssel beszélt hozzá, mintha az élne.

– „Szia, kisöreg!” – súgta Tamás, és felkapta a fiát.

– „Apa!” – rikkantotta Misi örömmel, és azonnal a nyakába csimpaszkodott. – „Van torta?”

– „Még annál is jobb. Egy meglepetés!”

Misi kíváncsian kukucskált ki apja válla fölött, amikor kiléptek a nappaliba. Néró ott ült, és figyelte őket. A kisfiú szeme tágra nyílt.

– „Kutya!” – kiáltotta. – „Az enyém?”

– „A tiéd.” – mondta Tamás, és letette a földre. Misi óvatosan közelítette meg a kutyát, majd kinyújtotta a kezét.

– „Szia, kutya. Te vagy a barátom?”

Néró lassan odament, megszimatolta Misi ujjait, majd lefeküdt előtte és mancsát a kisfiú térdére tette. Misi nevetett, az a fajta tiszta, gyermeki kacaj tört elő belőle, amit Tamás hónapok óta nem hallott.

Anna a háttérből figyelte a jelenetet. Valami megmozdult benne. Aztán végül, nagyon halkan megszólalt:

– „Hogy hívják?”

– „Néró.”

– „Vicces. Apám vadászkutyáját is így hívták.”

– „Akkor talán nem véletlen.”

Másnap reggel Tamás keltegette Misi helyett. De nem a kisfiú volt az, aki ébresztette – hanem Néró. A kutya csóválta a farkát az ágy lábánál, halk nyüszítéssel jelezve, hogy ideje játszani.

– „Na mi van, bajtárs, még csak hét óra.” – nyögte Tamás, miközben a takaró alól kikukucskált. De Néró nem tágított.

Lement a konyhába, megreggeliztek hármasban – Anna még nem csatlakozott –, és utána a nappali szőnyegére fektette Misit, hogy ott játszhasson. Néró rögtön lefeküdt mellé, és figyelte, ahogy a kisfiú gurít egy labdát felé.

– „Menj, hozd vissza!” – nevetett Misi.

A kutya egy pillanatig sem habozott – azonnal felkapta a labdát, visszaszaladt vele, és finoman letette Misi keze mellé. Ez a játék ismétlődött újra és újra. És Tamás eközben a háttérből nézte őket, és egy olyan érzés járt át, amit rég nem érzett: remény.

Hetek teltek el. A ház, amelyben hónapokig csak a csend és a szorongás lakott, lassan újra megtelt élettel. Anna eleinte hűvösen figyelte Nérót, de a kutya türelme és ragaszkodása végül megtörte a falat. Egyik délután, amikor Tamás a munkából ért haza, meghökkenve látta, hogy Anna a földön ül, és Néróval labdázik – Misi kacagása betöltötte az egész lakást.

– „Nem is tudom… lehet, hogy te tényleg tudtál valamit, amit én nem.” – mosolygott Anna kissé fáradtan, miközben Néró a kezébe tette vissza a labdát.

– „Én csak azt tudtam, hogy szükségünk van valamire… vagy valakire… aki nem kérdez, csak szeret.”

Anna bólintott. Egyre többször ölelte meg Misit, már nem félt tőle, nem érezte magát bűnösnek. El kezdett járni terápiára, amit Tamás már régóta javasolt, de mindig visszautasított. És most, néhány hét elteltével, mintha újra felragyogott volna a régi önmaga.

A legnagyobb változás azonban Misinél volt észrevehető. Már nem csak a hátán fekve figyelte a világot. Egyik reggel Tamás a konyhában reggelit készített, amikor meghallotta Anna suttogását:

– „Tamás… gyere ide. Most rögtön!”

A férfi berohant a nappaliba, ahol Anna a padlón ült, könnyes arccal, Misi pedig előtte hasalt, és… kúszott. Lassan, ügyetlenül, de határozottan, a kezeivel húzva magát előre. Néró előtte lépkedett, a farkát csóválva, és minden lépésénél megállt, mintha biztatná a kisfiút.

– „Mozog! A lábát is húzza!” – suttogta Anna, mintha félne, hogy ha hangosan mondja ki, véget ér az álom.

Tamás letérdelt melléjük, és szorosan átölelte őket. Nem szólt semmit. Csak figyelte, ahogy a kisfia próbálkozik, ahogy küzd – és ahogy a kis kutya minden pillanatban ott van mellette, mint egy igazi társ.

A következő hónapokban a fejlődés szinte robbanásszerűen haladt előre. A gyógytornász is csak kapkodta a fejét, amikor Misi a foglalkozásokon egyre ügyesebben emelte meg magát, majd megpróbálta ránehezedni a térdére.

– „Ez hihetetlen.” – mondta egy alkalommal. – „Ilyen gyors reakciókat csak nagyon ritkán látunk… mintha lenne valami külön motivációja.”

Tamás csak bólintott, és a mellette ülő Néróra pillantott, aki akkor is ott volt, hűségesen.

Misi második születésnapjára újabb kis tortát vittek haza. De ez az alkalom most más volt. A nappaliban mindenki ott volt – Anna, Tamás, a szomszéd néni, a gyógytornász, sőt még a pszichológus is, aki Annával foglalkozott.

És Misi? Ő már nem fekve, hanem ülve fújta el a gyertyát, egy kis gyermekszéken, Néró pedig az ölében pihent.

– „Mondd csak, Misi, hogy hívják a legjobb barátodat?” – kérdezte a szomszéd néni, miközben simogatta a kutya hátát.

– „Né-róóó!” – kiáltotta boldogan a kisfiú, és puszit nyomott a kutya fejére.

Az igazi csoda azonban még csak ezután következett.

Egy szombat reggel Tamás a teraszon ült, egy kávéval a kezében, amikor Néró hirtelen ugatni kezdett a nappaliban. Ez nem volt játékos ugatás. Ez más volt. Éles, figyelmeztető, sürgető.

Tamás azonnal felpattant. Berohant.

Ott állt Misi, saját lábán, kapaszkodva a kis szekrény szélébe. Lábai remegtek, de állt. A férfi odakapta a kezét a szájához, és a világ megállt egy pillanatra.

– „Apa?” – kérdezte a kisfiú, félig nevetve, félig sírva. – „Nézd!”

Tamás térdre rogyott, elárasztották a könnyei. Anna, aki ekkor jött ki a fürdőszobából, megtorpant a látványtól.

– „Ő… áll?” – kérdezte suttogva, mintha nem hinné el, amit lát.

– „Igen. Igen, Anna, ő áll. A fiunk… áll.”

Misi elengedte a szekrényt, és egy pillanatig sem mozdult. De aztán jött Néró, odasomfordált, és megállt mellette, testét finoman a fiú lábához nyomta. Misi óvatosan rátette a kezét a kutya hátára… és megtette az első lépését.

Tamás nem bírt tovább állva maradni, sírva leült a padlóra, Anna pedig térdre esett és nyöszörgő hangon kiáltotta:

– „Gyere, kisfiam! Gyere hozzám!”

Misi botladozva, de egyre biztosabban indult el felé. Néró minden mozdulatát figyelte, alkalmazkodott hozzá, úgy haladt vele, mintha pontosan tudná, milyen fontos ez a pillanat. És amikor Misi belezuhant az anyja ölébe, mindenki sírt. Még a kutya is elengedett egy halk, örömteli nyüszítést, és körbeszaladt, mintha azt mondaná: „Látjátok? Megcsinálta!”

Tamás felemelte a kutyát, megölelte, és ezt suttogta a fülébe:

– „Te tanítottad meg járni a fiamat, Néró. Te voltál a csoda, amire soha nem mertem számítani.”

A házban most már nem volt többé árnyék. Csak fény. Csak nevetés. Néró ott aludt Misi ágya mellett minden éjjel, és ha a kisfiú sírt álmában, odadugta orrát a takaró alá, mire a gyerek újra álomba mosolygott.

Tamás pedig minden reggel hálát adott. Nem csak a haladásért, nem csak a fiáért – hanem azért, hogy akkor, azon a forró nyári napon, úgy döntött, hazavisz egy kis fekete kutyát a menhelyről, akinek értelmes szemei voltak, és a világ legnagyobb szíve.

forrás:

https://www.minden-egyben.com

„Férfi: Hol rontottam el Mester?

Mester: Mindenhol fiam!

F: Az hogy lehet, úgy érted mindent rosszul csináltam?!

Az nem lehet, én megtettem mindent.

M: Nem fiam, Te tettél, de épp a „mindent” nem tetted meg!

F: Hogy érted ezt?

M: Anyát akartál, fiam, megkaptad!

Mond mit jelent szerinted az hogy „anya”?

F: Hát, aki elvégzi a háztartást, ellátja a gyerekeket meg ilyesmi.

M: Hát ez az látod, nem ezt jelenti!

A nőt jelenti fiam aki szerelmével táplálja a családot!

De a tüzet nem csak őrizni, de táplálni is kell!

S Te nem törődtél a Fényével!

F: Na, de mi lett a szerelmével??

M: Megölted!

F: ÉÉÉN? Én öltem meg?

Az nem lehet, én szerettem!!

M: Valóban?

Akár egy háztartási gépet!!!

S pont úgyis birtokoltad!

Gondolod egy házassághoz elég ez?

F: Na, de hol hibáztam, Mester?

M: Megfeledkeztél róla fiam, hogy ott él benne a lélek!

Mert a nő szerelme a lelkéből fakad!

Három kör egymás körül: Lány, a belső kör, Nő a középső, s Anya a legkülső.

Te csak az anyát szeretted, de közben megfeledkeztél a nőről!!

S egyáltalán nem érdekelt a benne élő lány, a tiszta gyermek!

Te voltál az ő tükre, de Te önmagaddal voltál elfoglalva, ahelyett hogy ővele foglalkoztál volna!!

Neked csak az anya kellett, de nő nélkül nincsen anya, s ha elhal a gyermek, kihuny a szerelem tüze!

Magára hagytad, elfordultál tőle, s lassan halkul, elsorvadt a lángja a Fénye!!!

F: De mit tegyek most Mester?

M: Figyelj, s tanulj tőle!!

F: ÉN tanuljak tőle?

De hát én vagyok az erő, mit tanulhatnék egy gyenge nőtől?

M: Ezt fiam.

Gyengédséget!

Mert ez az Ő ereje.

A szíve!

Messze felül van ez a Te erődtől!

F: De hogyan tehetném ezt Mester?

M: Mondtam már!

Figyelj!

Figyeld és csendesedj el!

Kérdezd és hallgasd!

Ne, Te legyél a fontos, hanem ő!

Ismerd meg.

Nem csak kívül, belül is!

Mire vágyik mit kíván, mit szeret!!

S hagyd el a kifogásaid!

F: Na, de Mester én nem fogom feladni önmagamat!

M: Akkor bizony elvesztél fiam.

Mert ő a Te Forrásod, Ő az aki téged táplál, s őnélküle Te csak félember vagy!

Persze kereshetsz másikat, de amíg meg nem érted, el nem fogadod minden nőben él a lélek, csak egy üres tükör maradsz!

Tehát Te döntöd el megtöltöd-e tükrödet a Tűz fényével, vagy csak nyers erődben fürdeted magad!

Engedd meg, hogy Megmutassa magát Neked, szeresd, óvd, és öleld, hogy biztonságban érezze magát, s akkor megnyitja majd neked fiam, a Gyönyör kapuját!

Mert a nő a tudás, a bölcsesség forrása, s tudása azért adatott hogy tápláljon, s erőssé tegyen Téged, ha Te befogadod.

De a forrást óvni és táplálni kell, tükrözni, mert elapad!

S ő felemel Téged, fiam azért hogy Te is emelhesd őt!

Így működik!

Koronázd meg a nőt, hogy királya lehess!

S óvd mit a legbecsesebb ékszert, mert Ő a Te igazi kincsed!

S nélküle erőd tán lesz, de elsorvad a szíved!

F: Köszönöm, Mester!

Tehát ez a minden, a lelke, a Forrása!

Így lesz!

Királynővé teszem a nőmet, s a királya én leszek!”

S azt hiszitek ez mese?!

Pedig nem az!

Ez az igaz szerelem, ahol a nő a Föld, s a férfi az ő Napja, hiszen a Földben van elültetve a MAG.

Benne él a tavasz, a nyár, minden virág, s az új élet belőle fakad.

De mit ér a Föld s a Mag, a Nap fénye nélkül, s mit ér a Nap fénye a Föld nélkül, ahol fű, fa, virág a Nap fényét szomjuhozza?

S mit ér a sivatag, ahol a Nap fénye elpusztít minden növényt, s helyén csak kopár sivatag marad?

(Forrás: Dézsi Réka)

Zsuzsa Gaspar

Ma délután a Spárban állunk sorban a kasszánál, mögöttem egy fiatal anyuka, kosarában 2 csomag száraztészta, 1 kis üveg lekvár és egy kis csomag pelus, gondolom a legkisebbnek, mert a három gyermeke közül a legkisebb, aki a kopott babakocsiban ül, talán két éves lehet. A kassza melletti „mindenes” polcon többek között kindertojások sorakoznak akciósan. A legidősebb kb. 6-7 év körüli fiúcska fel is vesz egyet és mutatja a tesóinak a „gyönyörűséget”, amit a legkisebb azonnal elvesz tőle és magához szorítva mondja, hogy: enyém! Nem lehet,-súgja az anyuka,-mert vagy mindenki kap ajándékot, vagy senki! Vegyünk hármat!..mondják a nagyobbacskák, de az anyuka rögtön nemet int és mondja, hogy akkor a tésztákat és a lekvárt kell itthagyni és nem lesz akkor húsvétkor grízes tészta lekvárral, amit nagyon szerettek. Szomorúan, de visszatették a kindertojást és a nagyobbak olyan vágyakozva nézték azt még tovább, hogy a szívem belefájdult. Kiléptem a kosarammal a sorból és hivtam a kis családot is, hogy jöjjenek velem, mert mutatok valamit. Távolabb megsúgtam az anyukának, hogy szeretnék nekik bevásárolni, igaz, hogy csak annyiból, amennyi marad nálam, ha kifizetem a saját kosaramban lévő árut, amit gyorsan kb. összeadtam……. és raktam a kosarukba 2 bontott csirkét, egy csomag krumplit, 2 doboz tojást, 2 csomag száraztésztát, 3 csokinyuszit és természetesen 3 kindertojást a végén a kasszánál. a kis család úgy nézett rám, mintha a lottóötöst kapták volna meg tőlem. Az anyuka kérdezte, hogy:hogyan fogadhatják ezt el és, hogy szégyenli magát, ha elfogadja,…én meg mondtam, hogy szégyenlem magam, amiért csak ennyit tudok segíteni.Előttem álltak és a kasszásnak mondtam, hogy egyben számoljon az én kosarammal együtt. Mire végeztem a fizetéssel és a saját vásárlásom bepakolásával, a kis család már kint állt és vártak engem, mindegyik gyerkőc szorongatta a saját csokinyusziját és kindertojását és olyan boldog-csillogó szemmel néztek rám, mintha a világot adtam volna nekik, nekem pedig éppen ez okozott mérhetetlenül nagy boldogságot. Aztán én elindultam a parkoló kocsimhoz, ők pedig balra indultak gyalog, közben vissza-vissza néztek és integettek nekem. én beültem a kocsiba, de nem tudtam azonnal elindulni, azon gondolkodtam, hogy lehetne nekik többet segíteni, de eszembe jutott amit a kis anyuka mondott: hogy szégyenli elfogadni a segítséget. Belegondoltam, hogy: nem másnak kéne , hogy szégyellje magát?….ilyen egy családbarát kormány, aki 14 éve van „hatalmon” és azóta nem emelte meg a családi pótlékot és azóta nem tette élhetőbbé a családok életét, sőt a kevés juttatásuk meg a magas árak miatt nélkülözniük kell……miközben bizonyos körök azt sem tudják, hogy mire költsék a könnyen szerzett pénzüket?….. Nekik nem esik meg a szívük a nélkülözőkön????….és ők nem is szégyenlik, hogy csak ilyen életet tudtak biztosítani a nép nagyobb részének 14 év alatt????

By Herman Klub

A 24 éves izraeli hegymászó, Nadav Ben-Yehuda, az Everest csúcstól 300 méterre feladta az álmát, hogy megmentsen egy sérült török hegymászót.

„Amikor megláttam, felismertem. Aydin Irmak (törökországi) volt, a táborban találkoztam vele. Eszméletlenül találtam rá, a sisakja le volt kapcsolva. A hegymászók elsétáltak mellette, anélkül, hogy a kisujjukat is felemelték volna; de tudtam, ha elhaladok mellette, biztosan meghal. Tudtam, hogy legalább meg kell próbálnom megmenteni. Aydin és én megkezdtük a leereszkedést, 9 óráig tartott. Nagyon nehezen bírtam. Időnként az eszméletéhez tért, de aztán újra elájult. Amikor feléledt, sikoltozott a fájdalomtól, ami még nehezebbé tette a leereszkedést. Egy ponton eltört az oxigénmaszkom.”

Elérték a tábort, helikopterrel evakuálták őket Katmanduból, és kórházba kerültek; fagyási sérülésekkel, törésekkel.

„Kétféle választási lehetőségem volt. Vagy, mint a legfiatalabb izraeli, megmászom az Everestet, ami jót tenne a karrieremnek, vagy megpróbálok egy hegymászót megmenteni. A második lehetőség mellett döntöttem, és sikerült is… A csúcsot megmászhatom bármikor… Köszönöm, akik segítettek felkészülni, ami elég erőt adott, hogy egyedül lemenjek a hegyről, és lehozzak valakit, akinek szüksége van erre.”

Ma valaki azt kérdezte, miért kopnak ki a hagyományok.

Nem tudtam válaszolni. Csak eszembe jutott a nagymamám keze, ahogy a tésztát gyúrta, mintha az ujjai emlékeznének helyette. Nem volt recept, csak ritmus. Nem volt mérleg, csak érzék. A mozdulat maga volt az emlékezet.

Most már nincs ott az asztalnál. Csak a terítő, amit sosem mostunk ki teljesen, mert rajta maradt egy folt egy másik karácsonyról. És valahogy ez megnyugtatott. Hogy még van, ami nem felejt.

Nem tudom, ki a hibás. Talán senki. Talán mindenki.

A szülő fáradt. A gyermek siet. A világ zajos, és nem hagy helyet a csendes ismétlődésnek. A hagyomány pedig nem üvölt, csak halkan kopog, mint a régi falióra: „itt vagyok, ha figyelsz.”

Néha azt hisszük, ezek csak szokások. De valójában összekötő szálak – köztünk és valakik közt, akik már nincsenek. És ha nem adjuk tovább, nemcsak a dolog múlik el – hanem a közös nyelv, amin még beszéltünk egymással.

Nem kötelező ünnepelni. Nem muszáj fonni a kalácsot, hordani a népviseletet, elmondani az esti mesét.

De valami mindig elveszik, ha valamit nem mondanak ki időben.

A hagyomány nem poros múlt. Hanem az a kéz, amit akkor is megfoghatsz, ha már senki nem áll melletted.

Nem tudom, mikor kopott ki belőlünk.

Talán nem hirtelen.

Talán csak elfelejtettük, milyen volt együtt csinálni valamit, amit nem kellett sem magyarázni, sem posztolni.

Csak tenni. Mert úgy volt rendjén.

És talán még mindig visszajöhet.

Nem nagy gesztusban. Csak egy szalvétában. Egy mondatban. Egy gesztusban, amit láttunk, de még nem értettünk.

És ha egyszer majd mi leszünk azok, akiket nem ismernek a fotókon,

jó lenne, ha valaki mégis megfőzné azt a levest.

Mert az már majdnem szeretet.

És az nem kopik ki olyan könnyen.

„Egyik diák csínytevésként az osztálytársa hátára ragasztott egy papírt, amelyen ez állt: „Hülye vagyok”, és megkérte a többieket, hogy ne szóljanak a fiúnak.

Így aztán a diákok nevetgélni kezdtek…

Délután elkezdődött a matek óra, és a tanár nehéz kérdést írt a táblára.

A cédulás fiún kívül senki nem tudott rá válaszolni. Ő pedig, a számára érthetetlen kuncogás közepette a táblához ment, majd megoldotta a problémát.

A tanár megkérte az osztályt, hogy tapsoljon neki, és valaki vegye le a papírt a fiú hátáról.

Azt mondta a diáknak: „Úgy tűnik, nem tudsz arról a cetliről, amit az osztálytársad ragasztott a hátadra.”

Aztán a tanár az osztály többi tagjára nézett, és így szólt:

„Mielőtt büntetést adnék nektek, hadd mondjak el 2 dolgot:

Először is: AZ ÉLETED SORÁN AZ EMBEREK SOK BÁNTÓ SZÓVAL ILLETNEK, HOGY MEGÁLLÍTSÁK A FEJLŐDÉSEDET.

Ha az osztálytársatok tudott volna a papírról, nem állt volna fel, hogy válaszoljon a kérdésre.

CSAK ANNYIT KELL TENNED AZ ÉLETBEN, HOGY FIGYELMEN KÍVÜL HAGYOD AZ EMBEREKTŐL KAPOTT CÍMKÉKET ÉS MEGRAGADSZ MINDEN LEHETŐSÉGET, HOGY FEJLŐDJ ÉS TANULJ.

Másodszor: világos, hogy nincs köztetek egyetlen hűséges barát sem , aki figyelmeztette volna ezt a fiút, hogy cédulát tettek rá.

NEM SZÁMÍT HÁNY BARÁTOD VAN – AMI SZÁMÍT, AZ A HŰSÉG EGYMÁS IRÁNT.

Ha nincsenek barátaid, akik megvédenének téged, és akik őszintén törődnek veled, jobban jársz, ha egyedül vagy.”

~via: Hangover Cure~

„Édesanyám egyszer azt mesélte, hogy mikor bement egy szobába,néhány barátja éppen róla beszélgetett, nem tudták, hogy ott van.

Megrázta a fejét, elmosolyodott és elsétált.

Anyukám azt is mesélte, hogy volt egy barátnője, aki nem szépen beszélt róla, nem tudta, hogy Anyu rájött,

de Anyu sosem említette neki. Elmosolyodott és elsétált ettől a barátságtól.

Elmondta, hogy volt olyan család tagja, aki úgy döntött, hogy kiteszi őt az életéből, mert kiállt magáért.

És mert nem kelt át többé az óceánon érte, amikor ő még egy hídon sem segítettek neki átkelni.

Elmosolyodott, megrázta a fejét, és elsétált. ..

Aztán megkérdeztem tőle, hogyan tudott csak úgy elsétálni olyan emberek mellől, akik elárulták őt,

miközben a barátainak vagy a családjának tettették magukat?

Azt válaszolta, hogy minden alkalommal, amikor ilyen válaszúthoz érkezett, el kellett döntenie,

hogy kivel megy tovább az úton.

Ez megmutatta neki, hogy kit nem vihet magával.

Azt magyarázta el ,

hogy soha ne haragudj arra aki elárul téged, még ha barátság vagy a család nevében is.

Csak méltóságteljesen hajolj meg, és élvezd az utadat az összes új emberrel, akit Isten a helyükre tesz.

~lsmeretlen szerző ~

A szomszédban lakik egy néni. Mindenki csak úgy hívja, hogy a bolond Böske. Mindig hozzáteszik, hogy

bolond. Az udvarán óriási szemétkupac van. Van ott minden.

Régi, kopott szekrény, rozsdás fazekak, ázott, penészes rongyok, egy öreg, rozoga fotel, amiből rugók merednek az ég felé, törött tányérok és mindenféle összehordott dolog, ami semmire nem

való.

Ezt anyukám szokta mondani, hogy „semmire nem való”.

Szerintem nincs olyan, hogy valami nem való semmire, legfeljebb nem tudjuk, hogy mire.

A múltkor találtam egy olyan rugót, ami a bolond Böske foteléből is kiáll, haza vittem, anya azt mondta „dobd ki, ez nem való semmire”, de én felvittem a szobámba és fellógattam egy szögre, ami a plafonból áll ki, aztán ráakasztgattam a terméseket, amiket már egy ideje gyűjtögetek. Szerintem szép lett.

Mikor nyitva van az ablak és fújdogálja a szél, akkor pörög és az árnyékát is szeretem nézni a falon.

Apa azt mondta a múltkor a bolond Böskére, hogy

„minek tartja már itt az Isten az ilyet”.

De szerintem az Isten úgy van a bolond Böskével, mint én a rugóval.

Mert az ablakomból pont a bolond Böske udvarára látok és szoktam látni amikor kijön az udvarra és motyogva tesz-vesz, aztán leül és ahogy leül, a cicája

az ölébe kucorodik, a kutyája pedig a lábához, és a bolond Böske olyan szépen simogatja őket, hogy még én is szeretem nézni, nemhogy az Isten!

Szóval szerintem minden dolog való valamire, csak ezt kevesen tudják.

Főleg a felnőttek közül kevesen.

Szerintem a bolond Böske tudja.

Andrássy Réka – A bolond Böske

„Annyi könyvet olvastam, de a legtöbbet elfelejtettem. De akkor mi a célja az olvasásnak?” – tette fel kérdést a tanítvány a Mesterének.

A Mester abban a pillanatban nem válaszolt. Néhány nap múlva azonban, miközben ő és a fiatal tanítványa egy folyó közelében ültek, azt mondta, hogy szomjas, és megkérte a fiút, hogy hozzon neki vizet egy régi piszkos szitán, amely ott hevert a közelükben.

A tanítvány összerezzent, mivel tudta, hogy ez egy igen értelmetlen kérés.

Mivel azonban nem tudott ellentmondani Mesterének, megfogta a szitát és nekilátott ennek az abszurdnak tűnő feladatnak. Valahányszor belemártotta a szitát a folyóba, hogy vizet merítsen, néhány lépés után egy csepp sem maradt a szitán.

Több tucatszor nekiveselkedett, de bármennyire is igyekezett gyorsabban futni a partról Mesteréhez, a víz továbbra is áthaladt a szitán, és útközben elveszett.

Kimerülten leült a Mester mellé, és így szólt:

„Nem tudok vizet hozni azzal a szitával. Bocsáss meg, Mester, ez lehetetlen, elbuktam a feladatomban.”

„Nem – válaszolta az öreg mosolyogva –, nem buktál el. Nézd meg a szitát, most olyan, mintha új lenne. A lyukain átszűrődő víz megtisztította.”

“Amikor könyveket olvasol – folytatta az öreg Mester – olyan vagy, mint a szita.”

“Nem baj, ha nem tudod megőrizni az emlékezetedben mindazt a vizet, ami árad beléd. Hiszen a könyvek az ötleteikkel, érzelmeikkel, érzéseikkel, bölcsességükkel, tudásukkal – amit a lapok között megtalálsz – megtisztítják elmédet és szellemedet, és jobb és megújult emberré tesz. Ez az olvasás célja.”

Anna Rita Montinaro

Egy róka úgy mentette meg a kölykeit a haláltól, hogy amikor közeledtek a vadászok, kirohant a fészkéből, át a nyílt mezőn, s miközben magára csalta a figyelmüket, és szitává lőtték őt – a kölykei elfutottak. Így működik az „állati szeretet”.

Müller Péter

„Kevin Costnernek volt egy barátja, aki nagyon nehéz időszakon ment keresztül. A színész kis feladatokat adott neki, de csak negatív reakciók érkeztek.

– Mindenkire dühös volt.” – mondta Costner.

Egy nap a férfi frusztráció miatt összeomlott :

-Utálom Hollywoodot. Mindannyiótokat utállak.

Abban a pillanatban Costner elvesztette a türelmét, és világosan megmondta neki, hogy talán ahelyett, hogy a világot hibáztatja a kudarcaiért, jobban kellene volna próbálkoznia.

– Talán nem vagy elég jó. – mondta neki.

A vita heves volt, és Costner azt hitte, hogy a barátságuk ezzel véget is ért.

De egy héttel később Michael megkérdezte tőle, hogy aludhat-e náluk, nem volt hol laknia. Costner befogadta őt.

Michael néhány hónapig maradt, minden este írt. Gyakran kérte Kevint, hogy olvassa el az írását, de ő elutasította.

Ahogy telt az idő, Michael minden este meséket kezdett olvasni Costner hároméves lányának, de ennek nem örült a felesége, aki végül megkérte Michaelt, hogy költözzön el.

Michael végül egy kínai étteremben mosogatott Arizonában.

Folyton hívogatta Costnert, hogy elolvasta-e a kéziratát.

Costner még mindig dühös, küldött neki takarókat, élelmiszert. De a szövegkönyv olvasatlan maradt.

Míg egy nap Costner végül úgy döntött, hogy elolvassa, amit barátja alkotott.

Ennek a történetnek a címe : Farkasokkal táncoló.

Michael Blake volt a szerző.

A többi már történelem.

A film 12 Oscar-jelölést kapott és 7-et nyert.

Kevin Costner nyerte a legjobb rendező Oscar-díjat.

Michael Blake, egykori mosogató és meg nem értett író nyerte a legjobb nem eredeti forgatókönyv Oscar-díjat.

Ha van egy álmod, becsüld meg.

Ha akarsz valamit, harcolj érte.

Ne keress kifogásokat.” (Bolygónk ezer arca)

Egy borjú és egy öreg bika beszélgetése a végső napon
(Száj- és körömfájás Csallóközben, 2025, Zsigray András írása)

„– Apa… miért kell ma meghalnunk?
Az öreg bika csak hallgatott. Mély levegőt vett. A torka kiszáradt, de szeme még nedves volt.
– Az emberek nem mindig voltak ilyenek – kezdte halkan. – Valamikor régen… még vadásztak ránk. Szemtől szemben, egyenrangúan. A természet részei voltunk, mint ők. Aztán megszelídítettek minket. Háziasítottak.
– Az mit jelent?
– Azt, hogy otthont adtak nekünk. Farmokon éltünk. Napfényben. Szénaillatban. Voltak, akik a nevünket is tudták. És mikor eljött az időnk… elbúcsúztak. Volt benne tisztelet… és fájdalom is. A lelkünktől búcsúztak, nem csak a testünktől.
– És most?
Az öreg felnézett az ég helyett a tető felé. Már évek óta nem látta az eget.
– Most már alig vannak farmok. Gyárak vannak helyettük. Hatalmas, zárt istállók, ahol háromezren vagyunk egy falu határában, kétezren a másikban – és alig tudnak rólunk. Már nem látnak minket. Már nem tudják, kik vagyunk. Csak szám vagyunk nekik. Hús.
– De… miért?
– Mert sokan lettek. És a sok ember sok húst akar. Egyre többet. A mezők, ahol legeltünk, ma már takarmányt termelnek, hogy minket etessenek – hogy ők ehessenek. Bezártak minket. Gyorsabban kell nőnünk, kevesebbet mozoghatunk. Gépek mérik, mikor jön el az időnk. Gépek választanak szét minket. Számunkra az emberek Mátrix filmje valóság.
– Apa mi az Matrix?
Az öreg sóhajtott.
– Egy rendszer, ahol már nem látjuk a napot. Nem halljuk a madarakat. Nem tudunk már kérdezni. Csak vagyunk… míg el nem visznek.
– De ha hús kell nekik, akkor most miért nem gyógyítanak meg minket?
Az öreg bika lehunyta a szemét.
– Mert nem akarják. Lehetne oltani minket… lehetne gyógymód is. De ha beoltanak, akkor a testünk még sokáig mutathatja a betegséget. Akkor már nem lehet minket eladni külföldre. És ha nem tudnak eladni… nincs pénz.
– Tehát… a pénz miatt?
– Részben. Először is gazdasági érdek. Világgazdasági. Másrészt inkább biztosra mennek, mert félnek, hogy ha bennünket életben hagynak, valahol máshol emberek éheznek majd emiatt. Ezért döntenek úgy, hogy egyszerre véget vetnek mindennek.
A borjú sokáig hallgatott. Aztán halkan kérdezte:
– Apa… minden ember ilyen?

Az öreg megremegett egy pillanatra. De nem a félelemtől.
– Nem. Vannak akik éreznek. Vannak akik látnak minket, még ha sosem találkoztak is velünk. Akik nem bírják tovább elviselni ezt a rendszert. Ők… vegánnak hívják magukat. Azért lettek azok, mert már nem akarják, hogy fájjon nekünk. Ők már felébredtek a Mátrixból.

A borjú lehajtotta a fejét.
– Akkor van remény apa?
Az öreg bika szemében fény gyúlt. A legvégső pillanatok egyikében.
– Mindig van remény, fiam. Mert minden tudat, ami felébred, egy új világ kezdete.”

---

A fotót AI generálta.
Nem azért, mert ne lehetne hozzájutni felvételekhez ezeknek a szerencsétlen teremtéseknek a megöléséről és elföldeléséről.

Azért, hogy a sokkoló valóság helyett, inkább elgondolkoztasson, hogy történelmi szinten mennyit ártottunk önmagunknak, a környezetnek és nyilvánvalóan az állatoknak az ipari haszonállat-tenyésztés óta!
A haszonállatnak bélyegezetteken túl, a vadon élőknek is. Utóbbiakat megfosztjuk természetes élőhelyüktől, hogy helyet adjunk a takarmánynövényföldeknek, a haszonállatok takarmányozása céljából.

Tudtad? Tehetünk sokkal többet, mint hogy csak sajnáljuk őket.🌱 Ha már nem akarjuk többé megenni őket, fokozatosan abbamarad a szaporításuk és levágásuk. Az ördögi kört a pénztárcánkkal tudjuk megszakítani (vagy fenntartani).

Uram, kérdezhetek Tőled valamit?

Természetesen.

Ígérd meg kérlek, hogy nem leszel mérges rám…

Ígérem.

Miért zúdítottál ma annyi mindent a fejemre?

Ezt, hogy érted?

Hát… reggel elaludtam.

Igen…

Egy örökkévalóságig tartott, míg beindult az autóm.

Aha…

Ebédre nem olyan szendvicset kaptam, amilyet rendeltem, így várnom kellett.

És?

Hazafelé lemerült a mobilom épp, amikor valaki hívott…

Értem.

És mintha ez még nem lett volna elég, mikor hazaértem és pihenni szerettem volna, beleültem az új masszázsfotelomba, az pedig nem akart bekapcsolni.

Ma nem jött össze semmi! Miért engedted, hogy minden így alakuljon?

Engedd meg, hogy megmagyarázzam:

Hajnalban a Halál Angyala állt az ágyad mellett, én pedig az egyik angyalomat küldtem, hogy megküzdjön vele az életedért. Hagytalak aludni ez idő alatt…

Azért nem engedtem, hogy az autód beinduljon, mert ha elindulsz, épp egy részeg sofőrrel találkozol utadon, aki beléd hajtott volna.

Az, aki a szendvicsed készítette beteg volt, így nem akartam, hogy tőle kapd az ebéded. Tudtam, hogy nem késhetsz a munkából.

A telefonod pedig azért merült le, mert az a személy, aki hívott csak hazugságokkal tömte volna a fejed és te hittél volna neki. Így védtelek meg tőle…

Ó, és az a masszázsfotel pedig hibás volt és tönkretette volna az áramellátást a házadban.

Úgy sajnálom Uram…

Ne sajnálkozz, csak tanulj meg bízni bennem! Jóban és rosszban egyaránt.

Bízni fogok benned Uram!

És ne kételkedj! Mindig jobb lesz az általam tervezett nap számodra, mint amilyen a tiéd lenne.

Nem fogok kételkedni. Engedd meg, hogy megköszönjek mindent, amit értem tettél.

Nincs mit megköszönnöd gyermekem. Ez csak egy újabb nap volt, hogy Istened voltam és nagyon szívesen törődtem veled.

Tanmese

A kutyák

Nem vagyok kutyaszakértő, csak úgy egyszerűen szeretem őket. Ha eggyel-eggyel négyszemközt találkozom, úgy szólok hozzá, mint régi ismerőshöz.

– Szervusz, öregem. Hova, hova?

A kutya ilyenkor megtorpan egy pillanatra. Néz.

– Na gyere ide! – és halkan füttyentek.

Az ismeretség ilyenformán hamar megvan, ámbár minden kutyánál más, és vannak, melyek nem vesznek tudomást barátkozásomról.

Egy foxi annyira hozzám szegődött, hogy a végén már könyörögni kellett, hogy menjen haza.

– Keresnek otthon – magyaráztam neki –, és megver a gazdád – mondtam, mutatva a botot, de nagyon nehezen váltunk meg, és még az utcasarokról is visszanézett.

Az utcánkban a rendőrnek farkaskutyája van. Jön a rendőr, előtte húsz lépésre a kutya. Csak ránéztünk egymásra, megálltunk, és már tudtuk, hányadán állunk.

– Mi újság a bűnözők világában? – kérdeztem, s a kutya hátranézett gazdájára, mintha azt mondta volna, sajnálja, de ő nem felelhet.

Azóta szabályosan köszöntjük egymást. Én megsimogatom a fejét, ő pedig a nadrágomhoz dörgöli az orrát.

Van egy fekete spaniel ismerősöm is; sajnos ő be van zárva, de ha füttyentek neki, a drótkerítéshez jön, és tartja a hátát, hogy vakarjam meg.

Az autóbuszmegállónál az egyik házban van egy kis öreg kutya, amelynek fél éve magyarázom már, hogy én ún. kutyabarát vagyok. Nem érti. Bután néz és ugat. Ismerem a hangját; nyitott ablaknál alszom, és dühösen forgolódom az ágyban, nem hagy aludni. Rövid lába és torzonborz képe van. Ilyennek képzelem a Bach-korszakbeli fináncokat. Folyton mérges és kellemetlen, bár nincs belőle semmi haszna. És ugat, ugat, ugat.

Jár azután itt az utcánkban két nagyon komikus, kedves kis kutya. Szürkék, nagyfejűek, szakállasak, és fülük hegyesen áll. Nem tudom, mi fajták, de a kisebbikkel titkos ismeretségben vagyok. Két nő vezetgeti a két kutyát, s a kisebbik ilyenkor hátramarad, és húzatja magát.

– Gyere, Jancsi! – biztatja a nő.

– Ne hagyd magad, János! – integetek én neki, és János mind a négy lábával megkapaszkodik, hogy hozzám jöhessen. Persze elvonszolják.

– Ilyen a sors, János – intek neki búcsúzóul. – A Jánosokat többnyire így pórázon tartják.

Egy vizsla is jár erre néha. Öntudatosan és komolyan megy, mint aki küldetésben van. Múltkor rápisszentettem. Megállt.

– Hát te ki kutyája vagy?

A vizsla leült, kettőt-hármat billentett a farkán, ami kis jóindulattal farkcsóválásnak is volt vehető. Azután csak nézett, mintha emlékeiben kutatna, hogy ki vagyok.

– Gyere ide!

A vizsla felállt, és mintha azt mondta volna:

– Bocsánat, uram, én önt nem ismerem.

És otthagyott.

Jönnek aztán néha csapzott, bogáncsos szőrű, vándorlásban lévő piszkos kuvaszok, félfarkasok, negyedfoxik, melyeknek szemében lángol az éhség, és kerülik az embert. Van, amelyiknek véres a lába, és van, amelyik elszakított zsineget húz a nyakában. Olyan szabad harcosok ezek, akik beleharaptak a szabadság véres ízébe, és nem kell nekik már a szolgai kenyér. Ezeknek hiába szólok. Rám se néznek. Lesunyítják a fejüket, és rohannak kifelé a városból. Rohannak ki az őszi erdőkbe, vég nélküli utakra, hol pacsirta sír, és vásáros szekerek járnak. A bogáncs majd lekopik róluk, a rabtartó zsineg elszakad majd valahol, a telet átfagyoskodják, és a tavaszt végiglegényeskedik, de mindig szabadok.

Szeretem a kutyákat, de ezeket az utóbbiakat irigyelem is. (Csak ne jöjjenek az én területemre vadászni…)

(1942)

**

Megjelent az Esti Újságban, 1942. november 14-én. Később a Magyar Hírlap pozsonyi kiadásában, 1942. november 24-én, valamint a Hírlapban, 1948. december 12-én.

Tartalmazzák az Egy szem kukorica (1944), a Rózsakunyhó (1973), a Vadászatok erdőn, mezőn (1987), A három uhu (1997) és a Fészekrablás (2007) c. kötetek.

Egy vasárnap este, egy pap későig dolgozott, és úgy döntött, hogy mielőtt haza indulna felhívja a vezetékes telefonról a feleségét. Este 10 óra körül járt, de a felesége nem vette fel a telefont. A pap többször hagyta csörögni , de semmi. Furcsának találta, hogy a felesége nem volt elérhető.Úgy döntött, összepakolja a holmiját, majd újra megpróbálja.

Amikor másodszor hívta, a feleség azonnal válaszolt. Megkérdezte, miért nem vette fel a telefont korábban, de a felesége azt válaszolta hogy nem is csörgött a telefon. Minden feledésbe merült. Hétfőn azonban a pap telefonhívást kapott az irodába. A vonal másik végén lévő férfi tudni akarta, miért hívták vasárnap este. A pap zavart volt, és nem értette, miről beszél. A misztikus férfi hozzátette: – Folyton csengett, de nem válaszoltam.

Ebben a pillanatban a papnak eszébe jutott hogy az első telefonhívás, amelyet vasárnap este próbált, rossz szám lehetett , és elnézést kért a kellemetlenségért. Elmagyarázta a férfinak, hogy a feleségét volt szándékában felhívni.

Azt válaszolta: „Nem probléma. De hadd mondjam el a történetemet. Látja , vasárnap este öngyilkos kísérletet akartam végrehajtani , de először imádkoztam: Istenem, ha ott vagy, és nem akarod, hogy ezt tegyem. adj egy jelt. Abban a pillanatban csörögni kezdett a telefon. Ránéztem a kijelzőre, és azt írta „Mindenható „. Féltem válaszolni. „

Azóta az a férfi, aki öngyilkos akart lenni, rendszeresen részt vesz a pap által tartott istentiszteleteken a templomban, amelynek neve „Mindenható Isten temploma”.

Nincsenek véletlenek. Minden okkal történik.

Egy Dénes

TANMESE

Egy olasz oldalon találtam:

„Anyám tanárnő volt. Emlékszem, ahogy esténként, vacsora után, ugyanannál az asztalnál, ahol az előbb még a tányérjaink voltak, kijavította a tanítványai házi feladatát. Soha nem a pirosat használta a hibák jelölésére, hanem világoszöld színnel húzta alá azokat.

Egyik este, amikor nem voltam álmos, ott maradtam mellette, majd megkérdeztem tőle, miért ezzel a színnel javít a megszokott piros helyett, amit a többi tanár is használ.

Ő tovább folytatta a javítást, és anélkül, hogy rám nézett volna a következőt válaszolta:

– Amikor mások dolgaiba kell belenyúlnod, azt mindig kellő tapintattal kell megtenni, különösen igaz ez akkor, ha az a feladatod, hogy kijavítsd a hibáikat. A piros olyan, mint egy sikoly, egy vádaskodás, amire nem lehet válaszolni. Azt mondja: „Rosszat tettél!”, és ujjal mutogat rád.

A zöld viszont szelíd, mint egy csemete, amelynek a fejlődéséhez éppen támogatásra van szüksége. A zöld nem rombol, hanem támogat.”

M.Maggio

Forrás: https://www.youreduaction.it/mia-madre-faceva-la-maestra…/

Magyarra átdolgozta: Pinto Renato

A kő és a víz tanmeséje

Egy fiatal tanítvány elment a mesteréhez, és panaszkodott:

– Mester, annyira küzdök, de mégsem látok eredményt. Néha úgy érzem, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló. Talán nincs is értelme folytatni…

A mester elmosolyodott, és egy folyópartra vezette a tanítványt. Ott egy hatalmas követ mutatott neki, amelyet az évek során a víz simára csiszolt.

– Mit látsz itt? – kérdezte.

– Egy követ, amit a víz formált – felelte a tanítvány.

– Pontosan! – bólintott a mester. – De gondolj csak bele: a víz soha nem adott fel egyetlen cseppet sem. Nem csapkodta a követ dühösen, nem próbálta egyszerre kettétörni. Egyszerűen csak kitartóan folyt rajta, nap mint nap. És idővel a kő is engedett.

A tanítvány elgondolkodott.

– Azt akarod mondani, hogy a kitartásom idővel eredményt hoz?

– Így van – mondta a mester. – Nem mindig látod azonnal a változást, de minden egyes apró lépésed alakít téged. Ahogy a víz formálja a követ, úgy formál téged is a kitartásod.

Tanulság: Ne csüggedj, ha nem látod azonnal az eredményt. A legnagyobb változások csendben és fokozatosan történnek. Kitartással még a legkeményebb akadályokat is legyőzheted.