„B a l l a g á s van. Ballagó diákok jönnek be a boltba, kezükben virág, vállukon vándortarisznya. Hangosan beszélgetnek.
– Seres, téged mivel lepnek meg az ősök ballagásra?
– Á, semmivel, csak egy új robogóval!
– Az de komoly!
– És téged, Lóczy?
– Én egy verdát kapok. Elektromos, de bánja f…om. Több millás gép.
– Az nagyon állat.
– És téged, Bálint? Amúgy is ma van a születésnapod…
– Igen, már meg is kaptam az ajándékomat.
– Ne má! Mit kaptál? Kocsi, motor, repülő?
– Nem, egy órát.
– Ú, okos óra, merülős, mindent is tud?
– Nem. Felhúzós. Itt van a kezemen.
Megmutatja a többinek. Egy régi férfi karóra.
– Ne bassz! Ezt tudták kitalálni? De gáz.
– Hülye. A nagyfateromé volt.
– Bánja a f…om, ez akkor is tök gáz.
– Ja, legalább egy robogót, vagy valamit…
– Vagy egy kocsit. Milla alatt is lehet kapni már.
– Jó ez nekem. Szerettem a nagyfateromat. Nemrég hunyt el.
– Te tudod, de én azért halál gyászba lennék, ha egy ilyennel szúrnák ki a szememet…
– Ja, elég szar lenne – tromfol rá Seres.
Bálint megvonja a vállát, majd leemel egy üdítőt a polcról. A többi közben kimegy. Bálint jön fizetni. Észreveszi, hogy nagyon mosolygok rá.
– Mit tetszik ennyire mosolyogni?
– Semmit, édes fiam. Te egy nagyon jó gyerek vagy.
– Miért lennék jó? Olyan vagyok, mint a többi velem korú…
– Nem gondolom. Ma valaki nagyon sokat gondolt rád. Odafentről. Valaki, aki sajnos már nem lehet veled. Vagyis mégis. Az órád által. Jó fiú vagy, hidd el nekem.
Látom, hogy fátyolos a szeme.
– Köszönöm… – mondja. – Fizetném az üdítőt.
Rákacsintok.
– Hé, nem tudtad, hogy minden 10. ballagónak, aki ma betér hozzánk, ingyen van az üdítő?
– Nem tudtam…
– Na, most már tudod! Egészségedre! Kellemes nyarat kívánok! És vigyázz az órádra, nagyon értékes darab!
– Köszönöm, vigyázok rá! A néninek is kellemes nyarat, és köszi az üdítőt!
– Nincs mit, édes szívem! Puszi!
Jó lelke van ennek a fiúnak. Látszik rajta, hogy megbecsüli, amit kap, legyen az bármily csekélység. Persze a nagypapa órája nem csekélység, hanem családi hagyaték, amit biztosan büszkén fog hordani, és majd a gyermeke ballagására ő fogja továbbajándékozni…”
#szabóheni#szeretet#ballagás#tapasztalj
Szöveg: Piri néni hivatalos oldala
(Forrás: Szabó Henrietta..)
Egy apa örökbe fogadott egy kutyát a mozgásképtelen kisfiának. Amit ezután átélt a család… az minden képzeletet felülmúl!
körülbelül 22 órája
Egy apa örökbe fogadott egy kutyát a mozgásképtelen kisfiának. Amit ezután átélt a család… az minden képzeletet felülmúl! 
Egy perzselő, nyári délutánon a Mátra egyik csendes kisvárosában, valahol Gyöngyös környékén, Tóth Tamás szíve mélyén vihar tombolt. A házak felett vakító kék volt az ég, a nap felforrósította az aszfaltot, a levegő pedig olyan sűrű volt, hogy szinte megállt benne az idő. Mégis, Tamásnak úgy tűnt, mintha belül tombolna egy ciklon – aggódó gondolatok, bénító félelmek, és egy utolsó, kétségbeesett szalmaszálként kapaszkodó remény.
Számtalan dolog nehezedett a vállára, de most egy olyan helyre tartott, ahol – legalábbis remélte – megoldás születhet valamire. Aznap volt kisfia, Misi első születésnapja. És ő elhatározta, hogy különleges ajándékot visz haza. Olyat, ami nem csak egy játék lesz a sok közül, hanem egy új kezdet jele. Egy fénycsóva a sok ború között.
— „Nem ilyen születésnapot terveztünk…” – motyogta maga elé, miközben a városi menhely ajtaját nyitotta.
Még Misi születése előtt, ő és felesége, Anna lelkesen tervezgették, milyen csodás bulit fognak rendezni az első évfordulóra. Volt szó lufikról, tortáról, rengeteg rokonról és barátról, akik körbeállják majd a kisfiút, tapsolnak, énekelnek neki. Egy igazi ünneplés. Egy családi boldogság megkoronázása.
De most, egy évvel később, semmi sem alakult úgy, ahogyan remélték.
Az elmúlt hónapok borzalmasan nehezek voltak a Tóth család számára. A nagyszabású ünnepség ötlete szinte szentségtörésnek tűnt, egy távoli, elérhetetlen álomnak. A valóság szikár, kemény és szívszorító volt.
Tamás most minden erejét egy új ötletre összpontosította – valami másra, amiben még maradt egy csöpp remény. Hallott már több helyről is, hogy egy háziállat csodát tehet egy gyermek lelkével, különösen, ha az a gyermek beteg. Volt, aki azt állította, a kutya nemcsak szeretetet hoz, hanem életkedvet is – és néha még gyógyulást is.
Ő pedig, aki a kisfiát jobban szerette, mint bárki mást ezen a világon, készen állt, hogy kipróbáljon bármit.
A menhelyre belépve azonnal megcsapta a nyirkos szag és a sokféle kutya hangja. A kennelek mögött farkcsóváló szempárok fürkészték, csaholás, nyüszítés, sőt néhány játékos ugatás hallatszott.
Tamás igyekezett mindet végignézni, de valahogy egyetlen egy kutya fogta meg igazán. Egy kicsi, sötétbarna bundájú kutya, hatalmas, értelmes szemekkel. Angol toy terrier volt, de Tamás ezt csak később tudta meg. Ő csak azt érezte: ez a kutya valamiért különleges.
— „Szia, kicsi…” – guggolt le a rács mellé. – „Te lennél az én fiam barátja?”
A kutya – mintha megértette volna – odasomfordált a rácshoz, és orrát óvatosan Tamás tenyerébe nyomta. A férfi szíve kihagyott egy ütemet. Tudta, megtalálta. Ez lesz az. Ez a kutya fogja fényt hozni Misi világába.
— „Mi a neve?” – fordult a gondozóhoz.
— „Néró. Egy idős néni adta le tavasszal, nem tudta már gondozni. De nagyon okos kis jószág. Szelíd, türelmes. Szereti a gyerekeket.”
Tamás bólintott. Szinte remegő kézzel töltötte ki az örökbefogadási papírokat. Minden aláírásnál egyre erősebben érezte: helyes döntést hoz.
Amíg az ügyintéző a papírokat rendezte, ő újra és újra elismételte magában: „Ez több mint ajándék. Ez egy új kezdet.”
Tamás óvatosan helyezte be Nérót a kocsi hátsó ülésére, a kis fekete kutya úgy üldögélt, mintha máris otthon lenne. Néha előredőlt, belenézett Tamás szemébe a visszapillantón keresztül, mintha kérdezné: „Biztos vagy benne, haver?”
– „Biztosabb nem is lehetnék.” – mosolygott vissza Tamás, aztán sóhajtva elindult.
Útközben megállt egy kis cukrászdánál. Tudta, hogy Anna valószínűleg nem készített tortát. Az elmúlt hónapokban egyre jobban bezárkózott, és a születésnap gondolata is inkább fájdalmat okozott neki, mint örömet.
A kirakatból választott egy fehércsokis tortát, amelyen kis kék marcipáncipők díszelegtek, és vett egy világoskék szalagot is Néró nyakába. Hazaérve még egyszer mélyet lélegzett, mielőtt lenyomta a kilincset.
A nappaliban sötét volt, csak a félhomályban látta meg Annát a fotelban, hátát az ablaknak vetve. Karikás szemmel bámult maga elé. Ahogy meglátta a kutyát, azonnal felült.
– „Ez meg micsoda?” – kérdezte halkan, fásultan.
Tamás letette a tortát az asztalra, levette Nérót, és megszólalt:
– „A fiam születésnapi ajándéka. És talán a mi második esélyünk is.”
– „Most komolyan? Egy kutya? És mégis ki fog vele foglalkozni?”
– „Már egyeztettem egy kedves idős hölggyel a szomszédban, reggelente ő sétáltatja majd. Este én. És Misi is… nos, szerintem több örömet fog találni benne, mint bármilyen játékban.”
Anna nem szólt. Csak nézte a kis kutyát, aki óvatosan odasomfordált a fotelhez, és leült a lábához. Tamás úgy látta, Anna ajka megremeg egy pillanatra, de gyorsan elfordult.
Tamás bement Misihez, aki épp az ágyában feküdt, egy plüssmacit ölelve. Halk gügyögéssel beszélt hozzá, mintha az élne.
– „Szia, kisöreg!” – súgta Tamás, és felkapta a fiát.
– „Apa!” – rikkantotta Misi örömmel, és azonnal a nyakába csimpaszkodott. – „Van torta?”
– „Még annál is jobb. Egy meglepetés!”
Misi kíváncsian kukucskált ki apja válla fölött, amikor kiléptek a nappaliba. Néró ott ült, és figyelte őket. A kisfiú szeme tágra nyílt.
– „Kutya!” – kiáltotta. – „Az enyém?”
– „A tiéd.” – mondta Tamás, és letette a földre. Misi óvatosan közelítette meg a kutyát, majd kinyújtotta a kezét.
– „Szia, kutya. Te vagy a barátom?”
Néró lassan odament, megszimatolta Misi ujjait, majd lefeküdt előtte és mancsát a kisfiú térdére tette. Misi nevetett, az a fajta tiszta, gyermeki kacaj tört elő belőle, amit Tamás hónapok óta nem hallott.
Anna a háttérből figyelte a jelenetet. Valami megmozdult benne. Aztán végül, nagyon halkan megszólalt:
– „Hogy hívják?”
– „Néró.”
– „Vicces. Apám vadászkutyáját is így hívták.”
– „Akkor talán nem véletlen.”
Másnap reggel Tamás keltegette Misi helyett. De nem a kisfiú volt az, aki ébresztette – hanem Néró. A kutya csóválta a farkát az ágy lábánál, halk nyüszítéssel jelezve, hogy ideje játszani.
– „Na mi van, bajtárs, még csak hét óra.” – nyögte Tamás, miközben a takaró alól kikukucskált. De Néró nem tágított.
Lement a konyhába, megreggeliztek hármasban – Anna még nem csatlakozott –, és utána a nappali szőnyegére fektette Misit, hogy ott játszhasson. Néró rögtön lefeküdt mellé, és figyelte, ahogy a kisfiú gurít egy labdát felé.
– „Menj, hozd vissza!” – nevetett Misi.
A kutya egy pillanatig sem habozott – azonnal felkapta a labdát, visszaszaladt vele, és finoman letette Misi keze mellé. Ez a játék ismétlődött újra és újra. És Tamás eközben a háttérből nézte őket, és egy olyan érzés járt át, amit rég nem érzett: remény.
Hetek teltek el. A ház, amelyben hónapokig csak a csend és a szorongás lakott, lassan újra megtelt élettel. Anna eleinte hűvösen figyelte Nérót, de a kutya türelme és ragaszkodása végül megtörte a falat. Egyik délután, amikor Tamás a munkából ért haza, meghökkenve látta, hogy Anna a földön ül, és Néróval labdázik – Misi kacagása betöltötte az egész lakást.
– „Nem is tudom… lehet, hogy te tényleg tudtál valamit, amit én nem.” – mosolygott Anna kissé fáradtan, miközben Néró a kezébe tette vissza a labdát.
– „Én csak azt tudtam, hogy szükségünk van valamire… vagy valakire… aki nem kérdez, csak szeret.”
Anna bólintott. Egyre többször ölelte meg Misit, már nem félt tőle, nem érezte magát bűnösnek. El kezdett járni terápiára, amit Tamás már régóta javasolt, de mindig visszautasított. És most, néhány hét elteltével, mintha újra felragyogott volna a régi önmaga.
A legnagyobb változás azonban Misinél volt észrevehető. Már nem csak a hátán fekve figyelte a világot. Egyik reggel Tamás a konyhában reggelit készített, amikor meghallotta Anna suttogását:
– „Tamás… gyere ide. Most rögtön!”
A férfi berohant a nappaliba, ahol Anna a padlón ült, könnyes arccal, Misi pedig előtte hasalt, és… kúszott. Lassan, ügyetlenül, de határozottan, a kezeivel húzva magát előre. Néró előtte lépkedett, a farkát csóválva, és minden lépésénél megállt, mintha biztatná a kisfiút.
– „Mozog! A lábát is húzza!” – suttogta Anna, mintha félne, hogy ha hangosan mondja ki, véget ér az álom.
Tamás letérdelt melléjük, és szorosan átölelte őket. Nem szólt semmit. Csak figyelte, ahogy a kisfia próbálkozik, ahogy küzd – és ahogy a kis kutya minden pillanatban ott van mellette, mint egy igazi társ.
A következő hónapokban a fejlődés szinte robbanásszerűen haladt előre. A gyógytornász is csak kapkodta a fejét, amikor Misi a foglalkozásokon egyre ügyesebben emelte meg magát, majd megpróbálta ránehezedni a térdére.
– „Ez hihetetlen.” – mondta egy alkalommal. – „Ilyen gyors reakciókat csak nagyon ritkán látunk… mintha lenne valami külön motivációja.”
Tamás csak bólintott, és a mellette ülő Néróra pillantott, aki akkor is ott volt, hűségesen.
Misi második születésnapjára újabb kis tortát vittek haza. De ez az alkalom most más volt. A nappaliban mindenki ott volt – Anna, Tamás, a szomszéd néni, a gyógytornász, sőt még a pszichológus is, aki Annával foglalkozott.
És Misi? Ő már nem fekve, hanem ülve fújta el a gyertyát, egy kis gyermekszéken, Néró pedig az ölében pihent.
– „Mondd csak, Misi, hogy hívják a legjobb barátodat?” – kérdezte a szomszéd néni, miközben simogatta a kutya hátát.
– „Né-róóó!” – kiáltotta boldogan a kisfiú, és puszit nyomott a kutya fejére.
Az igazi csoda azonban még csak ezután következett.
Egy szombat reggel Tamás a teraszon ült, egy kávéval a kezében, amikor Néró hirtelen ugatni kezdett a nappaliban. Ez nem volt játékos ugatás. Ez más volt. Éles, figyelmeztető, sürgető.
Tamás azonnal felpattant. Berohant.
Ott állt Misi, saját lábán, kapaszkodva a kis szekrény szélébe. Lábai remegtek, de állt. A férfi odakapta a kezét a szájához, és a világ megállt egy pillanatra.
– „Apa?” – kérdezte a kisfiú, félig nevetve, félig sírva. – „Nézd!”
Tamás térdre rogyott, elárasztották a könnyei. Anna, aki ekkor jött ki a fürdőszobából, megtorpant a látványtól.
– „Ő… áll?” – kérdezte suttogva, mintha nem hinné el, amit lát.
– „Igen. Igen, Anna, ő áll. A fiunk… áll.”
Misi elengedte a szekrényt, és egy pillanatig sem mozdult. De aztán jött Néró, odasomfordált, és megállt mellette, testét finoman a fiú lábához nyomta. Misi óvatosan rátette a kezét a kutya hátára… és megtette az első lépését.
Tamás nem bírt tovább állva maradni, sírva leült a padlóra, Anna pedig térdre esett és nyöszörgő hangon kiáltotta:
– „Gyere, kisfiam! Gyere hozzám!”
Misi botladozva, de egyre biztosabban indult el felé. Néró minden mozdulatát figyelte, alkalmazkodott hozzá, úgy haladt vele, mintha pontosan tudná, milyen fontos ez a pillanat. És amikor Misi belezuhant az anyja ölébe, mindenki sírt. Még a kutya is elengedett egy halk, örömteli nyüszítést, és körbeszaladt, mintha azt mondaná: „Látjátok? Megcsinálta!”
Tamás felemelte a kutyát, megölelte, és ezt suttogta a fülébe:
– „Te tanítottad meg járni a fiamat, Néró. Te voltál a csoda, amire soha nem mertem számítani.”
A házban most már nem volt többé árnyék. Csak fény. Csak nevetés. Néró ott aludt Misi ágya mellett minden éjjel, és ha a kisfiú sírt álmában, odadugta orrát a takaró alá, mire a gyerek újra álomba mosolygott.
Tamás pedig minden reggel hálát adott. Nem csak a haladásért, nem csak a fiáért – hanem azért, hogy akkor, azon a forró nyári napon, úgy döntött, hazavisz egy kis fekete kutyát a menhelyről, akinek értelmes szemei voltak, és a világ legnagyobb szíve.
forrás:
„Férfi: Hol rontottam el Mester?
Mester: Mindenhol fiam!
F: Az hogy lehet, úgy érted mindent rosszul csináltam?!
Az nem lehet, én megtettem mindent.
M: Nem fiam, Te tettél, de épp a „mindent” nem tetted meg!
F: Hogy érted ezt?
M: Anyát akartál, fiam, megkaptad!
Mond mit jelent szerinted az hogy „anya”?
F: Hát, aki elvégzi a háztartást, ellátja a gyerekeket meg ilyesmi.
M: Hát ez az látod, nem ezt jelenti!
A nőt jelenti fiam aki szerelmével táplálja a családot!
De a tüzet nem csak őrizni, de táplálni is kell!
S Te nem törődtél a Fényével!
F: Na, de mi lett a szerelmével??
M: Megölted!
F: ÉÉÉN? Én öltem meg?
Az nem lehet, én szerettem!!
M: Valóban?
Akár egy háztartási gépet!!!
S pont úgyis birtokoltad!
Gondolod egy házassághoz elég ez?
F: Na, de hol hibáztam, Mester?
M: Megfeledkeztél róla fiam, hogy ott él benne a lélek!
Mert a nő szerelme a lelkéből fakad!
Három kör egymás körül: Lány, a belső kör, Nő a középső, s Anya a legkülső.
Te csak az anyát szeretted, de közben megfeledkeztél a nőről!!
S egyáltalán nem érdekelt a benne élő lány, a tiszta gyermek!
Te voltál az ő tükre, de Te önmagaddal voltál elfoglalva, ahelyett hogy ővele foglalkoztál volna!!
Neked csak az anya kellett, de nő nélkül nincsen anya, s ha elhal a gyermek, kihuny a szerelem tüze!
Magára hagytad, elfordultál tőle, s lassan halkul, elsorvadt a lángja a Fénye!!!
F: De mit tegyek most Mester?
M: Figyelj, s tanulj tőle!!
F: ÉN tanuljak tőle?
De hát én vagyok az erő, mit tanulhatnék egy gyenge nőtől?
M: Ezt fiam.
Gyengédséget!
Mert ez az Ő ereje.
A szíve!
Messze felül van ez a Te erődtől!
F: De hogyan tehetném ezt Mester?
M: Mondtam már!
Figyelj!
Figyeld és csendesedj el!
Kérdezd és hallgasd!
Ne, Te legyél a fontos, hanem ő!
Ismerd meg.
Nem csak kívül, belül is!
Mire vágyik mit kíván, mit szeret!!
S hagyd el a kifogásaid!
F: Na, de Mester én nem fogom feladni önmagamat!
M: Akkor bizony elvesztél fiam.
Mert ő a Te Forrásod, Ő az aki téged táplál, s őnélküle Te csak félember vagy!
Persze kereshetsz másikat, de amíg meg nem érted, el nem fogadod minden nőben él a lélek, csak egy üres tükör maradsz!
Tehát Te döntöd el megtöltöd-e tükrödet a Tűz fényével, vagy csak nyers erődben fürdeted magad!
Engedd meg, hogy Megmutassa magát Neked, szeresd, óvd, és öleld, hogy biztonságban érezze magát, s akkor megnyitja majd neked fiam, a Gyönyör kapuját!
Mert a nő a tudás, a bölcsesség forrása, s tudása azért adatott hogy tápláljon, s erőssé tegyen Téged, ha Te befogadod.
De a forrást óvni és táplálni kell, tükrözni, mert elapad!
S ő felemel Téged, fiam azért hogy Te is emelhesd őt!
Így működik!
Koronázd meg a nőt, hogy királya lehess!
S óvd mit a legbecsesebb ékszert, mert Ő a Te igazi kincsed!
S nélküle erőd tán lesz, de elsorvad a szíved!
F: Köszönöm, Mester!
Tehát ez a minden, a lelke, a Forrása!
Így lesz!
Királynővé teszem a nőmet, s a királya én leszek!”
S azt hiszitek ez mese?!
Pedig nem az!
Ez az igaz szerelem, ahol a nő a Föld, s a férfi az ő Napja, hiszen a Földben van elültetve a MAG.
Benne él a tavasz, a nyár, minden virág, s az új élet belőle fakad.
De mit ér a Föld s a Mag, a Nap fénye nélkül, s mit ér a Nap fénye a Föld nélkül, ahol fű, fa, virág a Nap fényét szomjuhozza?
S mit ér a sivatag, ahol a Nap fénye elpusztít minden növényt, s helyén csak kopár sivatag marad?
(Forrás: Dézsi Réka)
Zsuzsa Gaspar
Ma délután a Spárban állunk sorban a kasszánál, mögöttem egy fiatal anyuka, kosarában 2 csomag száraztészta, 1 kis üveg lekvár és egy kis csomag pelus, gondolom a legkisebbnek, mert a három gyermeke közül a legkisebb, aki a kopott babakocsiban ül, talán két éves lehet. A kassza melletti „mindenes” polcon többek között kindertojások sorakoznak akciósan. A legidősebb kb. 6-7 év körüli fiúcska fel is vesz egyet és mutatja a tesóinak a „gyönyörűséget”, amit a legkisebb azonnal elvesz tőle és magához szorítva mondja, hogy: enyém! Nem lehet,-súgja az anyuka,-mert vagy mindenki kap ajándékot, vagy senki! Vegyünk hármat!..mondják a nagyobbacskák, de az anyuka rögtön nemet int és mondja, hogy akkor a tésztákat és a lekvárt kell itthagyni és nem lesz akkor húsvétkor grízes tészta lekvárral, amit nagyon szerettek. Szomorúan, de visszatették a kindertojást és a nagyobbak olyan vágyakozva nézték azt még tovább, hogy a szívem belefájdult. Kiléptem a kosarammal a sorból és hivtam a kis családot is, hogy jöjjenek velem, mert mutatok valamit. Távolabb megsúgtam az anyukának, hogy szeretnék nekik bevásárolni, igaz, hogy csak annyiból, amennyi marad nálam, ha kifizetem a saját kosaramban lévő árut, amit gyorsan kb. összeadtam……. és raktam a kosarukba 2 bontott csirkét, egy csomag krumplit, 2 doboz tojást, 2 csomag száraztésztát, 3 csokinyuszit és természetesen 3 kindertojást a végén a kasszánál. a kis család úgy nézett rám, mintha a lottóötöst kapták volna meg tőlem. Az anyuka kérdezte, hogy:hogyan fogadhatják ezt el és, hogy szégyenli magát, ha elfogadja,…én meg mondtam, hogy szégyenlem magam, amiért csak ennyit tudok segíteni.Előttem álltak és a kasszásnak mondtam, hogy egyben számoljon az én kosarammal együtt. Mire végeztem a fizetéssel és a saját vásárlásom bepakolásával, a kis család már kint állt és vártak engem, mindegyik gyerkőc szorongatta a saját csokinyusziját és kindertojását és olyan boldog-csillogó szemmel néztek rám, mintha a világot adtam volna nekik, nekem pedig éppen ez okozott mérhetetlenül nagy boldogságot. Aztán én elindultam a parkoló kocsimhoz, ők pedig balra indultak gyalog, közben vissza-vissza néztek és integettek nekem. én beültem a kocsiba, de nem tudtam azonnal elindulni, azon gondolkodtam, hogy lehetne nekik többet segíteni, de eszembe jutott amit a kis anyuka mondott: hogy szégyenli elfogadni a segítséget. Belegondoltam, hogy: nem másnak kéne , hogy szégyellje magát?….ilyen egy családbarát kormány, aki 14 éve van „hatalmon” és azóta nem emelte meg a családi pótlékot és azóta nem tette élhetőbbé a családok életét, sőt a kevés juttatásuk meg a magas árak miatt nélkülözniük kell……miközben bizonyos körök azt sem tudják, hogy mire költsék a könnyen szerzett pénzüket?….. Nekik nem esik meg a szívük a nélkülözőkön????….és ők nem is szégyenlik, hogy csak ilyen életet tudtak biztosítani a nép nagyobb részének 14 év alatt????
By Herman Klub
A 24 éves izraeli hegymászó, Nadav Ben-Yehuda, az Everest csúcstól 300 méterre feladta az álmát, hogy megmentsen egy sérült török hegymászót.
„Amikor megláttam, felismertem. Aydin Irmak (törökországi) volt, a táborban találkoztam vele. Eszméletlenül találtam rá, a sisakja le volt kapcsolva. A hegymászók elsétáltak mellette, anélkül, hogy a kisujjukat is felemelték volna; de tudtam, ha elhaladok mellette, biztosan meghal. Tudtam, hogy legalább meg kell próbálnom megmenteni. Aydin és én megkezdtük a leereszkedést, 9 óráig tartott. Nagyon nehezen bírtam. Időnként az eszméletéhez tért, de aztán újra elájult. Amikor feléledt, sikoltozott a fájdalomtól, ami még nehezebbé tette a leereszkedést. Egy ponton eltört az oxigénmaszkom.”
Elérték a tábort, helikopterrel evakuálták őket Katmanduból, és kórházba kerültek; fagyási sérülésekkel, törésekkel.
„Kétféle választási lehetőségem volt. Vagy, mint a legfiatalabb izraeli, megmászom az Everestet, ami jót tenne a karrieremnek, vagy megpróbálok egy hegymászót megmenteni. A második lehetőség mellett döntöttem, és sikerült is… A csúcsot megmászhatom bármikor… Köszönöm, akik segítettek felkészülni, ami elég erőt adott, hogy egyedül lemenjek a hegyről, és lehozzak valakit, akinek szüksége van erre.”
Ma valaki azt kérdezte, miért kopnak ki a hagyományok.
Nem tudtam válaszolni. Csak eszembe jutott a nagymamám keze, ahogy a tésztát gyúrta, mintha az ujjai emlékeznének helyette. Nem volt recept, csak ritmus. Nem volt mérleg, csak érzék. A mozdulat maga volt az emlékezet.
Most már nincs ott az asztalnál. Csak a terítő, amit sosem mostunk ki teljesen, mert rajta maradt egy folt egy másik karácsonyról. És valahogy ez megnyugtatott. Hogy még van, ami nem felejt.
Nem tudom, ki a hibás. Talán senki. Talán mindenki.
A szülő fáradt. A gyermek siet. A világ zajos, és nem hagy helyet a csendes ismétlődésnek. A hagyomány pedig nem üvölt, csak halkan kopog, mint a régi falióra: „itt vagyok, ha figyelsz.”
Néha azt hisszük, ezek csak szokások. De valójában összekötő szálak – köztünk és valakik közt, akik már nincsenek. És ha nem adjuk tovább, nemcsak a dolog múlik el – hanem a közös nyelv, amin még beszéltünk egymással.
Nem kötelező ünnepelni. Nem muszáj fonni a kalácsot, hordani a népviseletet, elmondani az esti mesét.
De valami mindig elveszik, ha valamit nem mondanak ki időben.
A hagyomány nem poros múlt. Hanem az a kéz, amit akkor is megfoghatsz, ha már senki nem áll melletted.
Nem tudom, mikor kopott ki belőlünk.
Talán nem hirtelen.
Talán csak elfelejtettük, milyen volt együtt csinálni valamit, amit nem kellett sem magyarázni, sem posztolni.
Csak tenni. Mert úgy volt rendjén.
És talán még mindig visszajöhet.
Nem nagy gesztusban. Csak egy szalvétában. Egy mondatban. Egy gesztusban, amit láttunk, de még nem értettünk.
És ha egyszer majd mi leszünk azok, akiket nem ismernek a fotókon,
jó lenne, ha valaki mégis megfőzné azt a levest.
Mert az már majdnem szeretet.
És az nem kopik ki olyan könnyen.
„Egyik diák csínytevésként az osztálytársa hátára ragasztott egy papírt, amelyen ez állt: „Hülye vagyok”, és megkérte a többieket, hogy ne szóljanak a fiúnak.
Így aztán a diákok nevetgélni kezdtek…
Délután elkezdődött a matek óra, és a tanár nehéz kérdést írt a táblára.
A cédulás fiún kívül senki nem tudott rá válaszolni. Ő pedig, a számára érthetetlen kuncogás közepette a táblához ment, majd megoldotta a problémát.
A tanár megkérte az osztályt, hogy tapsoljon neki, és valaki vegye le a papírt a fiú hátáról.
Azt mondta a diáknak: „Úgy tűnik, nem tudsz arról a cetliről, amit az osztálytársad ragasztott a hátadra.”
Aztán a tanár az osztály többi tagjára nézett, és így szólt:
„Mielőtt büntetést adnék nektek, hadd mondjak el 2 dolgot:
Először is: AZ ÉLETED SORÁN AZ EMBEREK SOK BÁNTÓ SZÓVAL ILLETNEK, HOGY MEGÁLLÍTSÁK A FEJLŐDÉSEDET.
Ha az osztálytársatok tudott volna a papírról, nem állt volna fel, hogy válaszoljon a kérdésre.
CSAK ANNYIT KELL TENNED AZ ÉLETBEN, HOGY FIGYELMEN KÍVÜL HAGYOD AZ EMBEREKTŐL KAPOTT CÍMKÉKET ÉS MEGRAGADSZ MINDEN LEHETŐSÉGET, HOGY FEJLŐDJ ÉS TANULJ.
Másodszor: világos, hogy nincs köztetek egyetlen hűséges barát sem , aki figyelmeztette volna ezt a fiút, hogy cédulát tettek rá.
NEM SZÁMÍT HÁNY BARÁTOD VAN – AMI SZÁMÍT, AZ A HŰSÉG EGYMÁS IRÁNT.
Ha nincsenek barátaid, akik megvédenének téged, és akik őszintén törődnek veled, jobban jársz, ha egyedül vagy.”
~via: Hangover Cure~
„Édesanyám egyszer azt mesélte, hogy mikor bement egy szobába,néhány barátja éppen róla beszélgetett, nem tudták, hogy ott van.
Megrázta a fejét, elmosolyodott és elsétált. 
Anyukám azt is mesélte, hogy volt egy barátnője, aki nem szépen beszélt róla, nem tudta, hogy Anyu rájött,
de Anyu sosem említette neki. Elmosolyodott és elsétált ettől a barátságtól.
Elmondta, hogy volt olyan család tagja, aki úgy döntött, hogy kiteszi őt az életéből, mert kiállt magáért.
És mert nem kelt át többé az óceánon érte, amikor ő még egy hídon sem segítettek neki átkelni.
Elmosolyodott, megrázta a fejét, és elsétált. ..
Aztán megkérdeztem tőle, hogyan tudott csak úgy elsétálni olyan emberek mellől, akik elárulták őt,
miközben a barátainak vagy a családjának tettették magukat?
Azt válaszolta, hogy minden alkalommal, amikor ilyen válaszúthoz érkezett, el kellett döntenie,
hogy kivel megy tovább az úton.
Ez megmutatta neki, hogy kit nem vihet magával.
Azt magyarázta el ,
hogy soha ne haragudj arra aki elárul téged, még ha barátság vagy a család nevében is.
Csak méltóságteljesen hajolj meg, és élvezd az utadat az összes új emberrel, akit Isten a helyükre tesz. 
~lsmeretlen szerző ~
A szomszédban lakik egy néni. Mindenki csak úgy hívja, hogy a bolond Böske. Mindig hozzáteszik, hogy
bolond. Az udvarán óriási szemétkupac van. Van ott minden.
Régi, kopott szekrény, rozsdás fazekak, ázott, penészes rongyok, egy öreg, rozoga fotel, amiből rugók merednek az ég felé, törött tányérok és mindenféle összehordott dolog, ami semmire nem
való.
Ezt anyukám szokta mondani, hogy „semmire nem való”.
Szerintem nincs olyan, hogy valami nem való semmire, legfeljebb nem tudjuk, hogy mire.
A múltkor találtam egy olyan rugót, ami a bolond Böske foteléből is kiáll, haza vittem, anya azt mondta „dobd ki, ez nem való semmire”, de én felvittem a szobámba és fellógattam egy szögre, ami a plafonból áll ki, aztán ráakasztgattam a terméseket, amiket már egy ideje gyűjtögetek. Szerintem szép lett.
Mikor nyitva van az ablak és fújdogálja a szél, akkor pörög és az árnyékát is szeretem nézni a falon.
Apa azt mondta a múltkor a bolond Böskére, hogy
„minek tartja már itt az Isten az ilyet”.
De szerintem az Isten úgy van a bolond Böskével, mint én a rugóval.
Mert az ablakomból pont a bolond Böske udvarára látok és szoktam látni amikor kijön az udvarra és motyogva tesz-vesz, aztán leül és ahogy leül, a cicája
az ölébe kucorodik, a kutyája pedig a lábához, és a bolond Böske olyan szépen simogatja őket, hogy még én is szeretem nézni, nemhogy az Isten!
Szóval szerintem minden dolog való valamire, csak ezt kevesen tudják.
Főleg a felnőttek közül kevesen.
Szerintem a bolond Böske tudja.
Andrássy Réka – A bolond Böske
„Annyi könyvet olvastam, de a legtöbbet elfelejtettem. De akkor mi a célja az olvasásnak?” – tette fel kérdést a tanítvány a Mesterének.
A Mester abban a pillanatban nem válaszolt. Néhány nap múlva azonban, miközben ő és a fiatal tanítványa egy folyó közelében ültek, azt mondta, hogy szomjas, és megkérte a fiút, hogy hozzon neki vizet egy régi piszkos szitán, amely ott hevert a közelükben.
A tanítvány összerezzent, mivel tudta, hogy ez egy igen értelmetlen kérés.
Mivel azonban nem tudott ellentmondani Mesterének, megfogta a szitát és nekilátott ennek az abszurdnak tűnő feladatnak. Valahányszor belemártotta a szitát a folyóba, hogy vizet merítsen, néhány lépés után egy csepp sem maradt a szitán.
Több tucatszor nekiveselkedett, de bármennyire is igyekezett gyorsabban futni a partról Mesteréhez, a víz továbbra is áthaladt a szitán, és útközben elveszett.
Kimerülten leült a Mester mellé, és így szólt:
„Nem tudok vizet hozni azzal a szitával. Bocsáss meg, Mester, ez lehetetlen, elbuktam a feladatomban.”
„Nem – válaszolta az öreg mosolyogva –, nem buktál el. Nézd meg a szitát, most olyan, mintha új lenne. A lyukain átszűrődő víz megtisztította.”
“Amikor könyveket olvasol – folytatta az öreg Mester – olyan vagy, mint a szita.”
“Nem baj, ha nem tudod megőrizni az emlékezetedben mindazt a vizet, ami árad beléd. Hiszen a könyvek az ötleteikkel, érzelmeikkel, érzéseikkel, bölcsességükkel, tudásukkal – amit a lapok között megtalálsz – megtisztítják elmédet és szellemedet, és jobb és megújult emberré tesz. Ez az olvasás célja.”
Anna Rita Montinaro
Egy róka úgy mentette meg a kölykeit a haláltól, hogy amikor közeledtek a vadászok, kirohant a fészkéből, át a nyílt mezőn, s miközben magára csalta a figyelmüket, és szitává lőtték őt – a kölykei elfutottak. Így működik az „állati szeretet”.
Müller Péter
„Kevin Costnernek volt egy barátja, aki nagyon nehéz időszakon ment keresztül. A színész kis feladatokat adott neki, de csak negatív reakciók érkeztek.
– Mindenkire dühös volt.” – mondta Costner.
Egy nap a férfi frusztráció miatt összeomlott :
-Utálom Hollywoodot. Mindannyiótokat utállak.
Abban a pillanatban Costner elvesztette a türelmét, és világosan megmondta neki, hogy talán ahelyett, hogy a világot hibáztatja a kudarcaiért, jobban kellene volna próbálkoznia.
– Talán nem vagy elég jó. – mondta neki.
A vita heves volt, és Costner azt hitte, hogy a barátságuk ezzel véget is ért.
De egy héttel később Michael megkérdezte tőle, hogy aludhat-e náluk, nem volt hol laknia. Costner befogadta őt.
Michael néhány hónapig maradt, minden este írt. Gyakran kérte Kevint, hogy olvassa el az írását, de ő elutasította.
Ahogy telt az idő, Michael minden este meséket kezdett olvasni Costner hároméves lányának, de ennek nem örült a felesége, aki végül megkérte Michaelt, hogy költözzön el.
Michael végül egy kínai étteremben mosogatott Arizonában.
Folyton hívogatta Costnert, hogy elolvasta-e a kéziratát.
Costner még mindig dühös, küldött neki takarókat, élelmiszert. De a szövegkönyv olvasatlan maradt.
Míg egy nap Costner végül úgy döntött, hogy elolvassa, amit barátja alkotott.
Ennek a történetnek a címe : Farkasokkal táncoló.
Michael Blake volt a szerző.
A többi már történelem.
A film 12 Oscar-jelölést kapott és 7-et nyert.
Kevin Costner nyerte a legjobb rendező Oscar-díjat.
Michael Blake, egykori mosogató és meg nem értett író nyerte a legjobb nem eredeti forgatókönyv Oscar-díjat.
Ha van egy álmod, becsüld meg.
Ha akarsz valamit, harcolj érte.
Ne keress kifogásokat.” (Bolygónk ezer arca)
Egy borjú és egy öreg bika beszélgetése a végső napon
(Száj- és körömfájás Csallóközben, 2025, Zsigray András írása)
„– Apa… miért kell ma meghalnunk?
Az öreg bika csak hallgatott. Mély levegőt vett. A torka kiszáradt, de szeme még nedves volt.
– Az emberek nem mindig voltak ilyenek – kezdte halkan. – Valamikor régen… még vadásztak ránk. Szemtől szemben, egyenrangúan. A természet részei voltunk, mint ők. Aztán megszelídítettek minket. Háziasítottak.
– Az mit jelent?
– Azt, hogy otthont adtak nekünk. Farmokon éltünk. Napfényben. Szénaillatban. Voltak, akik a nevünket is tudták. És mikor eljött az időnk… elbúcsúztak. Volt benne tisztelet… és fájdalom is. A lelkünktől búcsúztak, nem csak a testünktől.
– És most?
Az öreg felnézett az ég helyett a tető felé. Már évek óta nem látta az eget.
– Most már alig vannak farmok. Gyárak vannak helyettük. Hatalmas, zárt istállók, ahol háromezren vagyunk egy falu határában, kétezren a másikban – és alig tudnak rólunk. Már nem látnak minket. Már nem tudják, kik vagyunk. Csak szám vagyunk nekik. Hús.
– De… miért?
– Mert sokan lettek. És a sok ember sok húst akar. Egyre többet. A mezők, ahol legeltünk, ma már takarmányt termelnek, hogy minket etessenek – hogy ők ehessenek. Bezártak minket. Gyorsabban kell nőnünk, kevesebbet mozoghatunk. Gépek mérik, mikor jön el az időnk. Gépek választanak szét minket. Számunkra az emberek Mátrix filmje valóság.
– Apa mi az Matrix?
Az öreg sóhajtott.
– Egy rendszer, ahol már nem látjuk a napot. Nem halljuk a madarakat. Nem tudunk már kérdezni. Csak vagyunk… míg el nem visznek.
– De ha hús kell nekik, akkor most miért nem gyógyítanak meg minket?
Az öreg bika lehunyta a szemét.
– Mert nem akarják. Lehetne oltani minket… lehetne gyógymód is. De ha beoltanak, akkor a testünk még sokáig mutathatja a betegséget. Akkor már nem lehet minket eladni külföldre. És ha nem tudnak eladni… nincs pénz.
– Tehát… a pénz miatt?
– Részben. Először is gazdasági érdek. Világgazdasági. Másrészt inkább biztosra mennek, mert félnek, hogy ha bennünket életben hagynak, valahol máshol emberek éheznek majd emiatt. Ezért döntenek úgy, hogy egyszerre véget vetnek mindennek.
A borjú sokáig hallgatott. Aztán halkan kérdezte:
– Apa… minden ember ilyen?
Az öreg megremegett egy pillanatra. De nem a félelemtől.
– Nem. Vannak akik éreznek. Vannak akik látnak minket, még ha sosem találkoztak is velünk. Akik nem bírják tovább elviselni ezt a rendszert. Ők… vegánnak hívják magukat. Azért lettek azok, mert már nem akarják, hogy fájjon nekünk. Ők már felébredtek a Mátrixból.
A borjú lehajtotta a fejét.
– Akkor van remény apa?
Az öreg bika szemében fény gyúlt. A legvégső pillanatok egyikében.
– Mindig van remény, fiam. Mert minden tudat, ami felébred, egy új világ kezdete.”
A fotót AI generálta.
Nem azért, mert ne lehetne hozzájutni felvételekhez ezeknek a szerencsétlen teremtéseknek a megöléséről és elföldeléséről.
Azért, hogy a sokkoló valóság helyett, inkább elgondolkoztasson, hogy történelmi szinten mennyit ártottunk önmagunknak, a környezetnek és nyilvánvalóan az állatoknak az ipari haszonállat-tenyésztés óta!
A haszonállatnak bélyegezetteken túl, a vadon élőknek is. Utóbbiakat megfosztjuk természetes élőhelyüktől, hogy helyet adjunk a takarmánynövényföldeknek, a haszonállatok takarmányozása céljából.
Tudtad? Tehetünk sokkal többet, mint hogy csak sajnáljuk őket.🌱 Ha már nem akarjuk többé megenni őket, fokozatosan abbamarad a szaporításuk és levágásuk. Az ördögi kört a pénztárcánkkal tudjuk megszakítani (vagy fenntartani).
Uram, kérdezhetek Tőled valamit?
Természetesen.
Ígérd meg kérlek, hogy nem leszel mérges rám…
Ígérem.
Miért zúdítottál ma annyi mindent a fejemre?
Ezt, hogy érted?
Hát… reggel elaludtam.
Igen…
Egy örökkévalóságig tartott, míg beindult az autóm.
Aha…
Ebédre nem olyan szendvicset kaptam, amilyet rendeltem, így várnom kellett.
És?
Hazafelé lemerült a mobilom épp, amikor valaki hívott…
Értem.
És mintha ez még nem lett volna elég, mikor hazaértem és pihenni szerettem volna, beleültem az új masszázsfotelomba, az pedig nem akart bekapcsolni.
Ma nem jött össze semmi! Miért engedted, hogy minden így alakuljon?
Engedd meg, hogy megmagyarázzam:
Hajnalban a Halál Angyala állt az ágyad mellett, én pedig az egyik angyalomat küldtem, hogy megküzdjön vele az életedért. Hagytalak aludni ez idő alatt…
Azért nem engedtem, hogy az autód beinduljon, mert ha elindulsz, épp egy részeg sofőrrel találkozol utadon, aki beléd hajtott volna.
Az, aki a szendvicsed készítette beteg volt, így nem akartam, hogy tőle kapd az ebéded. Tudtam, hogy nem késhetsz a munkából.
A telefonod pedig azért merült le, mert az a személy, aki hívott csak hazugságokkal tömte volna a fejed és te hittél volna neki. Így védtelek meg tőle…
Ó, és az a masszázsfotel pedig hibás volt és tönkretette volna az áramellátást a házadban.
Úgy sajnálom Uram…
Ne sajnálkozz, csak tanulj meg bízni bennem! Jóban és rosszban egyaránt.
Bízni fogok benned Uram!
És ne kételkedj! Mindig jobb lesz az általam tervezett nap számodra, mint amilyen a tiéd lenne.
Nem fogok kételkedni. Engedd meg, hogy megköszönjek mindent, amit értem tettél.
Nincs mit megköszönnöd gyermekem. Ez csak egy újabb nap volt, hogy Istened voltam és nagyon szívesen törődtem veled.
Tanmese
A kutyák
Nem vagyok kutyaszakértő, csak úgy egyszerűen szeretem őket. Ha eggyel-eggyel négyszemközt találkozom, úgy szólok hozzá, mint régi ismerőshöz.
– Szervusz, öregem. Hova, hova?
A kutya ilyenkor megtorpan egy pillanatra. Néz.
– Na gyere ide! – és halkan füttyentek.
Az ismeretség ilyenformán hamar megvan, ámbár minden kutyánál más, és vannak, melyek nem vesznek tudomást barátkozásomról.
Egy foxi annyira hozzám szegődött, hogy a végén már könyörögni kellett, hogy menjen haza.
– Keresnek otthon – magyaráztam neki –, és megver a gazdád – mondtam, mutatva a botot, de nagyon nehezen váltunk meg, és még az utcasarokról is visszanézett.
Az utcánkban a rendőrnek farkaskutyája van. Jön a rendőr, előtte húsz lépésre a kutya. Csak ránéztünk egymásra, megálltunk, és már tudtuk, hányadán állunk.
– Mi újság a bűnözők világában? – kérdeztem, s a kutya hátranézett gazdájára, mintha azt mondta volna, sajnálja, de ő nem felelhet.
Azóta szabályosan köszöntjük egymást. Én megsimogatom a fejét, ő pedig a nadrágomhoz dörgöli az orrát.
Van egy fekete spaniel ismerősöm is; sajnos ő be van zárva, de ha füttyentek neki, a drótkerítéshez jön, és tartja a hátát, hogy vakarjam meg.
Az autóbuszmegállónál az egyik házban van egy kis öreg kutya, amelynek fél éve magyarázom már, hogy én ún. kutyabarát vagyok. Nem érti. Bután néz és ugat. Ismerem a hangját; nyitott ablaknál alszom, és dühösen forgolódom az ágyban, nem hagy aludni. Rövid lába és torzonborz képe van. Ilyennek képzelem a Bach-korszakbeli fináncokat. Folyton mérges és kellemetlen, bár nincs belőle semmi haszna. És ugat, ugat, ugat.
Jár azután itt az utcánkban két nagyon komikus, kedves kis kutya. Szürkék, nagyfejűek, szakállasak, és fülük hegyesen áll. Nem tudom, mi fajták, de a kisebbikkel titkos ismeretségben vagyok. Két nő vezetgeti a két kutyát, s a kisebbik ilyenkor hátramarad, és húzatja magát.
– Gyere, Jancsi! – biztatja a nő.
– Ne hagyd magad, János! – integetek én neki, és János mind a négy lábával megkapaszkodik, hogy hozzám jöhessen. Persze elvonszolják.
– Ilyen a sors, János – intek neki búcsúzóul. – A Jánosokat többnyire így pórázon tartják.
Egy vizsla is jár erre néha. Öntudatosan és komolyan megy, mint aki küldetésben van. Múltkor rápisszentettem. Megállt.
– Hát te ki kutyája vagy?
A vizsla leült, kettőt-hármat billentett a farkán, ami kis jóindulattal farkcsóválásnak is volt vehető. Azután csak nézett, mintha emlékeiben kutatna, hogy ki vagyok.
– Gyere ide!
A vizsla felállt, és mintha azt mondta volna:
– Bocsánat, uram, én önt nem ismerem.
És otthagyott.
Jönnek aztán néha csapzott, bogáncsos szőrű, vándorlásban lévő piszkos kuvaszok, félfarkasok, negyedfoxik, melyeknek szemében lángol az éhség, és kerülik az embert. Van, amelyiknek véres a lába, és van, amelyik elszakított zsineget húz a nyakában. Olyan szabad harcosok ezek, akik beleharaptak a szabadság véres ízébe, és nem kell nekik már a szolgai kenyér. Ezeknek hiába szólok. Rám se néznek. Lesunyítják a fejüket, és rohannak kifelé a városból. Rohannak ki az őszi erdőkbe, vég nélküli utakra, hol pacsirta sír, és vásáros szekerek járnak. A bogáncs majd lekopik róluk, a rabtartó zsineg elszakad majd valahol, a telet átfagyoskodják, és a tavaszt végiglegényeskedik, de mindig szabadok.
Szeretem a kutyákat, de ezeket az utóbbiakat irigyelem is. (Csak ne jöjjenek az én területemre vadászni…)
(1942)
**
Megjelent az Esti Újságban, 1942. november 14-én. Később a Magyar Hírlap pozsonyi kiadásában, 1942. november 24-én, valamint a Hírlapban, 1948. december 12-én.
Tartalmazzák az Egy szem kukorica (1944), a Rózsakunyhó (1973), a Vadászatok erdőn, mezőn (1987), A három uhu (1997) és a Fészekrablás (2007) c. kötetek.
Egy vasárnap este, egy pap későig dolgozott, és úgy döntött, hogy mielőtt haza indulna felhívja a vezetékes telefonról a feleségét. Este 10 óra körül járt, de a felesége nem vette fel a telefont. A pap többször hagyta csörögni , de semmi. Furcsának találta, hogy a felesége nem volt elérhető.Úgy döntött, összepakolja a holmiját, majd újra megpróbálja.
Amikor másodszor hívta, a feleség azonnal válaszolt. Megkérdezte, miért nem vette fel a telefont korábban, de a felesége azt válaszolta hogy nem is csörgött a telefon. Minden feledésbe merült. Hétfőn azonban a pap telefonhívást kapott az irodába. A vonal másik végén lévő férfi tudni akarta, miért hívták vasárnap este. A pap zavart volt, és nem értette, miről beszél. A misztikus férfi hozzátette: – Folyton csengett, de nem válaszoltam.
Ebben a pillanatban a papnak eszébe jutott hogy az első telefonhívás, amelyet vasárnap este próbált, rossz szám lehetett , és elnézést kért a kellemetlenségért. Elmagyarázta a férfinak, hogy a feleségét volt szándékában felhívni.
Azt válaszolta: „Nem probléma. De hadd mondjam el a történetemet. Látja , vasárnap este öngyilkos kísérletet akartam végrehajtani , de először imádkoztam: Istenem, ha ott vagy, és nem akarod, hogy ezt tegyem. adj egy jelt. Abban a pillanatban csörögni kezdett a telefon. Ránéztem a kijelzőre, és azt írta „Mindenható „. Féltem válaszolni. „
Azóta az a férfi, aki öngyilkos akart lenni, rendszeresen részt vesz a pap által tartott istentiszteleteken a templomban, amelynek neve „Mindenható Isten temploma”.
Nincsenek véletlenek. Minden okkal történik.
Egy Dénes
TANMESE
Egy olasz oldalon találtam:
„Anyám tanárnő volt. Emlékszem, ahogy esténként, vacsora után, ugyanannál az asztalnál, ahol az előbb még a tányérjaink voltak, kijavította a tanítványai házi feladatát. Soha nem a pirosat használta a hibák jelölésére, hanem világoszöld színnel húzta alá azokat.
Egyik este, amikor nem voltam álmos, ott maradtam mellette, majd megkérdeztem tőle, miért ezzel a színnel javít a megszokott piros helyett, amit a többi tanár is használ.
Ő tovább folytatta a javítást, és anélkül, hogy rám nézett volna a következőt válaszolta:
– Amikor mások dolgaiba kell belenyúlnod, azt mindig kellő tapintattal kell megtenni, különösen igaz ez akkor, ha az a feladatod, hogy kijavítsd a hibáikat. A piros olyan, mint egy sikoly, egy vádaskodás, amire nem lehet válaszolni. Azt mondja: „Rosszat tettél!”, és ujjal mutogat rád.
A zöld viszont szelíd, mint egy csemete, amelynek a fejlődéséhez éppen támogatásra van szüksége. A zöld nem rombol, hanem támogat.”
M.Maggio
Forrás: https://www.youreduaction.it/mia-madre-faceva-la-maestra…/
Magyarra átdolgozta: Pinto Renato
A kő és a víz tanmeséje
Egy fiatal tanítvány elment a mesteréhez, és panaszkodott:
– Mester, annyira küzdök, de mégsem látok eredményt. Néha úgy érzem, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló. Talán nincs is értelme folytatni…
A mester elmosolyodott, és egy folyópartra vezette a tanítványt. Ott egy hatalmas követ mutatott neki, amelyet az évek során a víz simára csiszolt.
– Mit látsz itt? – kérdezte.
– Egy követ, amit a víz formált – felelte a tanítvány.
– Pontosan! – bólintott a mester. – De gondolj csak bele: a víz soha nem adott fel egyetlen cseppet sem. Nem csapkodta a követ dühösen, nem próbálta egyszerre kettétörni. Egyszerűen csak kitartóan folyt rajta, nap mint nap. És idővel a kő is engedett.
A tanítvány elgondolkodott.
– Azt akarod mondani, hogy a kitartásom idővel eredményt hoz?
– Így van – mondta a mester. – Nem mindig látod azonnal a változást, de minden egyes apró lépésed alakít téged. Ahogy a víz formálja a követ, úgy formál téged is a kitartásod.
Tanulság: Ne csüggedj, ha nem látod azonnal az eredményt. A legnagyobb változások csendben és fokozatosan történnek. Kitartással még a legkeményebb akadályokat is legyőzheted.