Egy róka úgy mentette meg a kölykeit a haláltól, hogy amikor közeledtek a vadászok, kirohant a fészkéből, át a nyílt mezőn, s miközben magára csalta a figyelmüket, és szitává lőtték őt – a kölykei elfutottak. Így működik az „állati szeretet”.
Müller Péter
„Kevin Costnernek volt egy barátja, aki nagyon nehéz időszakon ment keresztül. A színész kis feladatokat adott neki, de csak negatív reakciók érkeztek.
– Mindenkire dühös volt.” – mondta Costner.
Egy nap a férfi frusztráció miatt összeomlott :
-Utálom Hollywoodot. Mindannyiótokat utállak.
Abban a pillanatban Costner elvesztette a türelmét, és világosan megmondta neki, hogy talán ahelyett, hogy a világot hibáztatja a kudarcaiért, jobban kellene volna próbálkoznia.
– Talán nem vagy elég jó. – mondta neki.
A vita heves volt, és Costner azt hitte, hogy a barátságuk ezzel véget is ért.
De egy héttel később Michael megkérdezte tőle, hogy aludhat-e náluk, nem volt hol laknia. Costner befogadta őt.
Michael néhány hónapig maradt, minden este írt. Gyakran kérte Kevint, hogy olvassa el az írását, de ő elutasította.
Ahogy telt az idő, Michael minden este meséket kezdett olvasni Costner hároméves lányának, de ennek nem örült a felesége, aki végül megkérte Michaelt, hogy költözzön el.
Michael végül egy kínai étteremben mosogatott Arizonában.
Folyton hívogatta Costnert, hogy elolvasta-e a kéziratát.
Costner még mindig dühös, küldött neki takarókat, élelmiszert. De a szövegkönyv olvasatlan maradt.
Míg egy nap Costner végül úgy döntött, hogy elolvassa, amit barátja alkotott.
Ennek a történetnek a címe : Farkasokkal táncoló.
Michael Blake volt a szerző.
A többi már történelem.
A film 12 Oscar-jelölést kapott és 7-et nyert.
Kevin Costner nyerte a legjobb rendező Oscar-díjat.
Michael Blake, egykori mosogató és meg nem értett író nyerte a legjobb nem eredeti forgatókönyv Oscar-díjat.
Ha van egy álmod, becsüld meg.
Ha akarsz valamit, harcolj érte.
Ne keress kifogásokat.” (Bolygónk ezer arca)
Egy borjú és egy öreg bika beszélgetése a végső napon
(Száj- és körömfájás Csallóközben, 2025, Zsigray András írása)
„– Apa… miért kell ma meghalnunk?
Az öreg bika csak hallgatott. Mély levegőt vett. A torka kiszáradt, de szeme még nedves volt.
– Az emberek nem mindig voltak ilyenek – kezdte halkan. – Valamikor régen… még vadásztak ránk. Szemtől szemben, egyenrangúan. A természet részei voltunk, mint ők. Aztán megszelídítettek minket. Háziasítottak.
– Az mit jelent?
– Azt, hogy otthont adtak nekünk. Farmokon éltünk. Napfényben. Szénaillatban. Voltak, akik a nevünket is tudták. És mikor eljött az időnk… elbúcsúztak. Volt benne tisztelet… és fájdalom is. A lelkünktől búcsúztak, nem csak a testünktől.
– És most?
Az öreg felnézett az ég helyett a tető felé. Már évek óta nem látta az eget.
– Most már alig vannak farmok. Gyárak vannak helyettük. Hatalmas, zárt istállók, ahol háromezren vagyunk egy falu határában, kétezren a másikban – és alig tudnak rólunk. Már nem látnak minket. Már nem tudják, kik vagyunk. Csak szám vagyunk nekik. Hús.
– De… miért?
– Mert sokan lettek. És a sok ember sok húst akar. Egyre többet. A mezők, ahol legeltünk, ma már takarmányt termelnek, hogy minket etessenek – hogy ők ehessenek. Bezártak minket. Gyorsabban kell nőnünk, kevesebbet mozoghatunk. Gépek mérik, mikor jön el az időnk. Gépek választanak szét minket. Számunkra az emberek Mátrix filmje valóság.
– Apa mi az Matrix?
Az öreg sóhajtott.
– Egy rendszer, ahol már nem látjuk a napot. Nem halljuk a madarakat. Nem tudunk már kérdezni. Csak vagyunk… míg el nem visznek.
– De ha hús kell nekik, akkor most miért nem gyógyítanak meg minket?
Az öreg bika lehunyta a szemét.
– Mert nem akarják. Lehetne oltani minket… lehetne gyógymód is. De ha beoltanak, akkor a testünk még sokáig mutathatja a betegséget. Akkor már nem lehet minket eladni külföldre. És ha nem tudnak eladni… nincs pénz.
– Tehát… a pénz miatt?
– Részben. Először is gazdasági érdek. Világgazdasági. Másrészt inkább biztosra mennek, mert félnek, hogy ha bennünket életben hagynak, valahol máshol emberek éheznek majd emiatt. Ezért döntenek úgy, hogy egyszerre véget vetnek mindennek.
A borjú sokáig hallgatott. Aztán halkan kérdezte:
– Apa… minden ember ilyen?
Az öreg megremegett egy pillanatra. De nem a félelemtől.
– Nem. Vannak akik éreznek. Vannak akik látnak minket, még ha sosem találkoztak is velünk. Akik nem bírják tovább elviselni ezt a rendszert. Ők… vegánnak hívják magukat. Azért lettek azok, mert már nem akarják, hogy fájjon nekünk. Ők már felébredtek a Mátrixból.
A borjú lehajtotta a fejét.
– Akkor van remény apa?
Az öreg bika szemében fény gyúlt. A legvégső pillanatok egyikében.
– Mindig van remény, fiam. Mert minden tudat, ami felébred, egy új világ kezdete.”
A fotót AI generálta.
Nem azért, mert ne lehetne hozzájutni felvételekhez ezeknek a szerencsétlen teremtéseknek a megöléséről és elföldeléséről.
Azért, hogy a sokkoló valóság helyett, inkább elgondolkoztasson, hogy történelmi szinten mennyit ártottunk önmagunknak, a környezetnek és nyilvánvalóan az állatoknak az ipari haszonállat-tenyésztés óta!
A haszonállatnak bélyegezetteken túl, a vadon élőknek is. Utóbbiakat megfosztjuk természetes élőhelyüktől, hogy helyet adjunk a takarmánynövényföldeknek, a haszonállatok takarmányozása céljából.
Tudtad? Tehetünk sokkal többet, mint hogy csak sajnáljuk őket.🌱 Ha már nem akarjuk többé megenni őket, fokozatosan abbamarad a szaporításuk és levágásuk. Az ördögi kört a pénztárcánkkal tudjuk megszakítani (vagy fenntartani).
Uram, kérdezhetek Tőled valamit?
Természetesen.
Ígérd meg kérlek, hogy nem leszel mérges rám…
Ígérem.
Miért zúdítottál ma annyi mindent a fejemre?
Ezt, hogy érted?
Hát… reggel elaludtam.
Igen…
Egy örökkévalóságig tartott, míg beindult az autóm.
Aha…
Ebédre nem olyan szendvicset kaptam, amilyet rendeltem, így várnom kellett.
És?
Hazafelé lemerült a mobilom épp, amikor valaki hívott…
Értem.
És mintha ez még nem lett volna elég, mikor hazaértem és pihenni szerettem volna, beleültem az új masszázsfotelomba, az pedig nem akart bekapcsolni.
Ma nem jött össze semmi! Miért engedted, hogy minden így alakuljon?
Engedd meg, hogy megmagyarázzam:
Hajnalban a Halál Angyala állt az ágyad mellett, én pedig az egyik angyalomat küldtem, hogy megküzdjön vele az életedért. Hagytalak aludni ez idő alatt…
Azért nem engedtem, hogy az autód beinduljon, mert ha elindulsz, épp egy részeg sofőrrel találkozol utadon, aki beléd hajtott volna.
Az, aki a szendvicsed készítette beteg volt, így nem akartam, hogy tőle kapd az ebéded. Tudtam, hogy nem késhetsz a munkából.
A telefonod pedig azért merült le, mert az a személy, aki hívott csak hazugságokkal tömte volna a fejed és te hittél volna neki. Így védtelek meg tőle…
Ó, és az a masszázsfotel pedig hibás volt és tönkretette volna az áramellátást a házadban.
Úgy sajnálom Uram…
Ne sajnálkozz, csak tanulj meg bízni bennem! Jóban és rosszban egyaránt.
Bízni fogok benned Uram!
És ne kételkedj! Mindig jobb lesz az általam tervezett nap számodra, mint amilyen a tiéd lenne.
Nem fogok kételkedni. Engedd meg, hogy megköszönjek mindent, amit értem tettél.
Nincs mit megköszönnöd gyermekem. Ez csak egy újabb nap volt, hogy Istened voltam és nagyon szívesen törődtem veled.
Tanmese
A kutyák
Nem vagyok kutyaszakértő, csak úgy egyszerűen szeretem őket. Ha eggyel-eggyel négyszemközt találkozom, úgy szólok hozzá, mint régi ismerőshöz.
– Szervusz, öregem. Hova, hova?
A kutya ilyenkor megtorpan egy pillanatra. Néz.
– Na gyere ide! – és halkan füttyentek.
Az ismeretség ilyenformán hamar megvan, ámbár minden kutyánál más, és vannak, melyek nem vesznek tudomást barátkozásomról.
Egy foxi annyira hozzám szegődött, hogy a végén már könyörögni kellett, hogy menjen haza.
– Keresnek otthon – magyaráztam neki –, és megver a gazdád – mondtam, mutatva a botot, de nagyon nehezen váltunk meg, és még az utcasarokról is visszanézett.
Az utcánkban a rendőrnek farkaskutyája van. Jön a rendőr, előtte húsz lépésre a kutya. Csak ránéztünk egymásra, megálltunk, és már tudtuk, hányadán állunk.
– Mi újság a bűnözők világában? – kérdeztem, s a kutya hátranézett gazdájára, mintha azt mondta volna, sajnálja, de ő nem felelhet.
Azóta szabályosan köszöntjük egymást. Én megsimogatom a fejét, ő pedig a nadrágomhoz dörgöli az orrát.
Van egy fekete spaniel ismerősöm is; sajnos ő be van zárva, de ha füttyentek neki, a drótkerítéshez jön, és tartja a hátát, hogy vakarjam meg.
Az autóbuszmegállónál az egyik házban van egy kis öreg kutya, amelynek fél éve magyarázom már, hogy én ún. kutyabarát vagyok. Nem érti. Bután néz és ugat. Ismerem a hangját; nyitott ablaknál alszom, és dühösen forgolódom az ágyban, nem hagy aludni. Rövid lába és torzonborz képe van. Ilyennek képzelem a Bach-korszakbeli fináncokat. Folyton mérges és kellemetlen, bár nincs belőle semmi haszna. És ugat, ugat, ugat.
Jár azután itt az utcánkban két nagyon komikus, kedves kis kutya. Szürkék, nagyfejűek, szakállasak, és fülük hegyesen áll. Nem tudom, mi fajták, de a kisebbikkel titkos ismeretségben vagyok. Két nő vezetgeti a két kutyát, s a kisebbik ilyenkor hátramarad, és húzatja magát.
– Gyere, Jancsi! – biztatja a nő.
– Ne hagyd magad, János! – integetek én neki, és János mind a négy lábával megkapaszkodik, hogy hozzám jöhessen. Persze elvonszolják.
– Ilyen a sors, János – intek neki búcsúzóul. – A Jánosokat többnyire így pórázon tartják.
Egy vizsla is jár erre néha. Öntudatosan és komolyan megy, mint aki küldetésben van. Múltkor rápisszentettem. Megállt.
– Hát te ki kutyája vagy?
A vizsla leült, kettőt-hármat billentett a farkán, ami kis jóindulattal farkcsóválásnak is volt vehető. Azután csak nézett, mintha emlékeiben kutatna, hogy ki vagyok.
– Gyere ide!
A vizsla felállt, és mintha azt mondta volna:
– Bocsánat, uram, én önt nem ismerem.
És otthagyott.
Jönnek aztán néha csapzott, bogáncsos szőrű, vándorlásban lévő piszkos kuvaszok, félfarkasok, negyedfoxik, melyeknek szemében lángol az éhség, és kerülik az embert. Van, amelyiknek véres a lába, és van, amelyik elszakított zsineget húz a nyakában. Olyan szabad harcosok ezek, akik beleharaptak a szabadság véres ízébe, és nem kell nekik már a szolgai kenyér. Ezeknek hiába szólok. Rám se néznek. Lesunyítják a fejüket, és rohannak kifelé a városból. Rohannak ki az őszi erdőkbe, vég nélküli utakra, hol pacsirta sír, és vásáros szekerek járnak. A bogáncs majd lekopik róluk, a rabtartó zsineg elszakad majd valahol, a telet átfagyoskodják, és a tavaszt végiglegényeskedik, de mindig szabadok.
Szeretem a kutyákat, de ezeket az utóbbiakat irigyelem is. (Csak ne jöjjenek az én területemre vadászni…)
(1942)
**
Megjelent az Esti Újságban, 1942. november 14-én. Később a Magyar Hírlap pozsonyi kiadásában, 1942. november 24-én, valamint a Hírlapban, 1948. december 12-én.
Tartalmazzák az Egy szem kukorica (1944), a Rózsakunyhó (1973), a Vadászatok erdőn, mezőn (1987), A három uhu (1997) és a Fészekrablás (2007) c. kötetek.
Egy vasárnap este, egy pap későig dolgozott, és úgy döntött, hogy mielőtt haza indulna felhívja a vezetékes telefonról a feleségét. Este 10 óra körül járt, de a felesége nem vette fel a telefont. A pap többször hagyta csörögni , de semmi. Furcsának találta, hogy a felesége nem volt elérhető.Úgy döntött, összepakolja a holmiját, majd újra megpróbálja.
Amikor másodszor hívta, a feleség azonnal válaszolt. Megkérdezte, miért nem vette fel a telefont korábban, de a felesége azt válaszolta hogy nem is csörgött a telefon. Minden feledésbe merült. Hétfőn azonban a pap telefonhívást kapott az irodába. A vonal másik végén lévő férfi tudni akarta, miért hívták vasárnap este. A pap zavart volt, és nem értette, miről beszél. A misztikus férfi hozzátette: – Folyton csengett, de nem válaszoltam.
Ebben a pillanatban a papnak eszébe jutott hogy az első telefonhívás, amelyet vasárnap este próbált, rossz szám lehetett , és elnézést kért a kellemetlenségért. Elmagyarázta a férfinak, hogy a feleségét volt szándékában felhívni.
Azt válaszolta: „Nem probléma. De hadd mondjam el a történetemet. Látja , vasárnap este öngyilkos kísérletet akartam végrehajtani , de először imádkoztam: Istenem, ha ott vagy, és nem akarod, hogy ezt tegyem. adj egy jelt. Abban a pillanatban csörögni kezdett a telefon. Ránéztem a kijelzőre, és azt írta „Mindenható „. Féltem válaszolni. „
Azóta az a férfi, aki öngyilkos akart lenni, rendszeresen részt vesz a pap által tartott istentiszteleteken a templomban, amelynek neve „Mindenható Isten temploma”.
Nincsenek véletlenek. Minden okkal történik.
Egy Dénes
TANMESE
Egy olasz oldalon találtam:
„Anyám tanárnő volt. Emlékszem, ahogy esténként, vacsora után, ugyanannál az asztalnál, ahol az előbb még a tányérjaink voltak, kijavította a tanítványai házi feladatát. Soha nem a pirosat használta a hibák jelölésére, hanem világoszöld színnel húzta alá azokat.
Egyik este, amikor nem voltam álmos, ott maradtam mellette, majd megkérdeztem tőle, miért ezzel a színnel javít a megszokott piros helyett, amit a többi tanár is használ.
Ő tovább folytatta a javítást, és anélkül, hogy rám nézett volna a következőt válaszolta:
– Amikor mások dolgaiba kell belenyúlnod, azt mindig kellő tapintattal kell megtenni, különösen igaz ez akkor, ha az a feladatod, hogy kijavítsd a hibáikat. A piros olyan, mint egy sikoly, egy vádaskodás, amire nem lehet válaszolni. Azt mondja: „Rosszat tettél!”, és ujjal mutogat rád.
A zöld viszont szelíd, mint egy csemete, amelynek a fejlődéséhez éppen támogatásra van szüksége. A zöld nem rombol, hanem támogat.”
M.Maggio
Forrás: https://www.youreduaction.it/mia-madre-faceva-la-maestra…/
Magyarra átdolgozta: Pinto Renato
A kő és a víz tanmeséje
Egy fiatal tanítvány elment a mesteréhez, és panaszkodott:
– Mester, annyira küzdök, de mégsem látok eredményt. Néha úgy érzem, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló. Talán nincs is értelme folytatni…
A mester elmosolyodott, és egy folyópartra vezette a tanítványt. Ott egy hatalmas követ mutatott neki, amelyet az évek során a víz simára csiszolt.
– Mit látsz itt? – kérdezte.
– Egy követ, amit a víz formált – felelte a tanítvány.
– Pontosan! – bólintott a mester. – De gondolj csak bele: a víz soha nem adott fel egyetlen cseppet sem. Nem csapkodta a követ dühösen, nem próbálta egyszerre kettétörni. Egyszerűen csak kitartóan folyt rajta, nap mint nap. És idővel a kő is engedett.
A tanítvány elgondolkodott.
– Azt akarod mondani, hogy a kitartásom idővel eredményt hoz?
– Így van – mondta a mester. – Nem mindig látod azonnal a változást, de minden egyes apró lépésed alakít téged. Ahogy a víz formálja a követ, úgy formál téged is a kitartásod.
Tanulság: Ne csüggedj, ha nem látod azonnal az eredményt. A legnagyobb változások csendben és fokozatosan történnek. Kitartással még a legkeményebb akadályokat is legyőzheted.