„A mesemondó célja nem az, hogy megmondja, mit gondolj, hanem hogy kérdéseket vessen fel, amelyeken elgondolkodhatsz.”
(Brandon Sanderson)
HÁLA
A falu plébánosa karácsony táján bemegy a szépen feldíszített templomba,és a döbbenettől földbe gyökerezik a lába. A kis Jézuska eltűnt a jászolból!
Sok mindent átélt idős ember volt már, de ez a felfedezés egy sokkal
ért fel.
Ebben a faluban rendes, becsületes, nyíltszívű emberek élnek!
Vagy már ide is betört ez a vad világ? Nagyon szomorúan csukta be maga mögött a templomajtót, s szinte az utolsó pillanatban vette észre a fényes, új biciklijéről integető 8 éves Pistit.
– Plébános úr, plébános úr, tessék engem megvárni!
– kiabált az atya után Pisti, és odakerekezett a templom elé.
Vadonatúj biciklije csomagtartójában nem feküdt más, mint az elveszett kis Jézus.
– Tetszik tudni, megígértem a Jézuskának, ha megkapom a biciklit
karácsonyra, hálából elviszem egy körre! (Judit Kiss)
– A barátom nem jött vissza a rohamból, Sir. Kérek engedélyt kimenni, és megkeresni őt.
– Nem engedélyezem – mondta a tiszt – Nem akarom, hogy kockáztasd az életed egy olyan emberért, aki valószínűleg halott.
A katona ennek ellenére kiment, és egy óra múlva maga is halálosan megsebesülve, halott barátjának tetemét cipelve tért vissza. A tiszt dühöngött:
– Mondtam, hogy halott. Most aztán mindkettőt elvesztettem. Mondd, volt annak valami értelme, hogy kimenj, és becipelj egy holttestet?
– Ó, persze, hogy volt, Sir – válaszolta a haldokló – Amikor megtaláltam, még élt. És azt mondta nekem: „Jack, biztos voltam benne, hogy értem jössz.”
(Anthony de Mello)
Három asszony ment vízért a kútra. Nem messze onnan egy öreg üldögélt a padon, és figyelte, hogyan dicsérték az asszonyok fiaikat. Az én fiam – mondta az első – ügyes és fürge. Felülmúlja fürgeségben a falu bármelyik gyermekét.
Az én fiamnak – mondta a második – olyan hangja van, mint egy fülemülének. Ha énekel, mindenki csak hallgatja és bámulja őt.
A harmadik hallgatott. Hát te miért nem dicséred a fiad? – kérdezte a két másik. Nem tudom, mi miatt is dicsérhetném – válaszolta –, az én fiam nem rendkívüli gyerek és nincs benne semmi különös.
Az asszonyok megtöltötték vödreiket, és elindultak hazafelé. Az öreg lassan követte őket. Látta, milyen nehezére esik az asszonyoknak, hogy a vödrüket cipeljék, és nem is csodálkozott azon, hogy egy idő múlva letették terhüket, hogy egy kis levegőhöz jussanak. Ekkor szembejöttek velük fiaik.
Az első kézre állt és cigánykereket vetett. Milyen ügyes gyerek! – kiáltották az asszonyok. A második egy dalba kezdett, s az asszonyok meghatottan figyelték, könnyekkel a szemükben. A harmadik fiú odaszaladt anyjához, szó nélkül átvette tőle a vödröket, és elindult velük hazafelé.
Az asszonyok odafordultak az öreghez, és megkérdezték: Mit szólsz a fiainkhoz? A fiaitokhoz? – mondta csodálkozva az öreg. – Én csak egyetlen fiút láttam!
(Tanmese)
„Egy órát ültem apámmal a kanapén, mert pénzt kellett utalnia. Nem tudtam ellenállni és megkérdeztem…
` Apa, miért nem aktiváljuk az internetes bankodat? ”
` Miért tennék ilyet? ” kérdezte…
` Nos, akkor nem kell egy órát itt töltened üzleti úton.
Akár online is vásárolhatsz. Minden olyan egyszerű lesz! ”
Annyira izgatott vagyok, hogy bemutathatom őt az internetes bankolás világának.
Azt kérdezte: „Ha ezt megteszem, nem kell elhagynom a házat?”
„Igen, igen”! Épp mondtam. Elmondtam neki, hogy most már az élelmiszereket is lehet házhoz szállítani, és hogy a szupermarketek hogyan szállítanak mindent!
A válasza megdöbbentett.
Azt mondta: `Mióta ma ebbe a bankba jöttem, találkoztam négy barátommal, beszélgettem egy kicsit azokkal a személyzettel, akik most már nagyon jól ismernek.
Tudod, hogy egyedül vagyok… erre van szükségem. Szeretek készülődni és lejönni a kanapéra. Rengeteg időm van, a fizikai érintésre vágyom.
Két éve beteg lettem. A bolt tulajdonosa, akitől gyümölcsöt veszek, odajött hozzám, és sírva ült az ágyamra.
Amikor anyukád pár napja elesett a reggeli sétáján, a helyi élelmiszeres kiszúrta őt, és azonnal hazavitte a kocsiját, mert tudja, hol lakom.
Vajon nekem is lenne ilyen „emberi” érintésem, ha minden online lenne?
Miért akarnám, hogy mindent kézbesítsenek hozzám, és kényszerítsenek arra, hogy csak a számítógépemmel kommunikáljak? „
Szeretem megismerni azt, akivel dolgom van, és nem csak az „értékesítőt”. Kapcsolatokat hoz létre.
Az online szupermarketek ezt is kiszállítják? ”
A technológia nem élet …
Tölts időt emberekkel .. Nem kütyükkel, ilyen az élet”
Terjesszétek ezt a fontos üzenetet a barátokkal és a családdal, hogy mindenki rájöjjön, mi az igazán fontos. 
„- Anya, látnod kellene az új gyereket az osztályban – mondta Tomi, miközben a frissen sült csokis süteményért nyúlt.
– Miért, mi van vele? – kérdezte édesanyja.
– Olyan furcsa. Senki sem szereti – felelte a fiú.
– És miért nem? – ráncolta az anya a szemöldökét.
– Hát azért, mert annyira furcsa az öltözködése – idézte maga elé Tomi nevetve. – Olyan ruhákat hord, amik húsz éve kimentek a divatból.
Talán nincs pénzük – vélekedet az édesanya. Tomi vállat vont és így válaszolt:
– Nem csak a ruhája furcsa. Az orra is olyan tökéletlen – És a haja olyan, mint – Eközben a fiú beleharapott a következő süteménybe, és figyelte édesanyját, aki kezdte szétválogatni az elkészült édességeket. Egyenként szemügyre vette, majd tányérokra osztotta szét.
– Mit csinálsz? – kérdezte a gyerek. Édesanyja fogta a legjobban megrakott tányért, és a szemetesvödör felé indult.
– Vannak sütemények, amelyek nem olyan jól sikerültek. Ez a selejt. Csak kidobom – válaszolt.
– Ki ne dobd! – háborodott fel Tomi, mint aki alig hisz a fülének.
– De hát nem tökéletesek, kisfiam. Nézd, ezek nem szépen sültek meg, ezeknek meg nem teljesen kerek a formájuk – magyarázta édesanya.
– Attól még jók! – fejezte ki határozott ellenvetését Tomi.
– El kell fogadni, hogy mások mint a többi – mondta habozva, majd halkan hozzátette:
– Mint az új gyerek, igaz? – Az édesanyja egyetértően bólintott:
– Mint az új gyerek. Mint minden gyerek, minden férfi és nő. Isten mindegyiket különbözőnek teremtette, és mindannyiukat szereti. Az akarja, hogy az Ő szeretetét sugározzuk feléjük mi is.
Azután a „selejtes” tányért fia felé nyújtotta.
– Nincs selejt – mondta Tomi, és vett egy sütit.”
„Senki ne álljon fel a székéből„…..Szólt a tanár a gyerekeknek, mielőtt a tanteremben kivett egy halat az akváriumból a tanóra elején, majd az asztalra tette és gyorsan távozott. „Aki ezt megszegi, azt kirúgják” mondta még az ajtóból.
Egyik gyerek sem mozdult, és mindenki nézte, ahogy a hal vergődik az asztalon az elkerülhetetlen sorsa felé. Senki sem mert felállni, nehogy bajba kerüljön.
De végül egy lány felugrott a helyéről, odaszaladt a halhoz, és visszaengedte az akváriumba. Ő volt az egyetlen, aki nem akarta végignézni ahogyan elpusztul a hal.
Amikor a tanár visszajött, elmagyarázta az osztálynak, hogy ez egy lecke volt. A lecke tanítása pedig nagyon fontos!
Az a félelem, hogy bajba kerülsz, sosem akadályozhat meg abban, hogy helyesen cselekedj. Hogy néha szembe kell szállni a tekintéllyel és a csoportgondolkodással, egyszerűen azért, mert ez a helyes.
Markó–Füzesi Nikoletta
…Jót cselekedni sose félj…légy bátor, Isten és egész Angyali serege melletted áll…
Antoine de Saint-Exupéry –
A kis herceg (részlet)
– Semmi sem tökéletes – sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: – Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását…
A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
– Légy szíves, szelídíts meg! – mondta.
– Kész örömest – mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
– Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
– Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg.
– Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…
Másnap visszajött a kis herceg.
– Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet…
(Fordította: Rónay György)
A duzzogás
Nagymama szeretett duzzogni. Ha nagyapa késett vagy nem vette észre az új kötényét vagy új frizuráját vagy netalán kicsit pityókásan érkezett haza pénteken, munka után, akkor nagymama egy szót sem szólt, csak kiment a ház mögé, leült a kispadra, keresztbe fonta a karjait, felemelte az orrát és úgy tett, mintha a körtefa tetején ücsörgő rigó lenne egyedüli érdeklődésének tárgya. Nagyapa ilyenkor utána somfordált és próbálta kitalálni, hogy mit követhetett el.
– Új a frizurád Anci? – kérdezte udvarló hangon, de nagymama csak még magasabbra emelte az orrát.
– Akkor bizonyára ez a rakott szoknya lehet a ludas! Sirüljél csak egyet Ancikám! Had lássam, hogyan ring a kerek csípőd körül, no!
De nagymama olyan gyilkos tekintettel nézett vissza, hogy nagyapa hirtelen fehérebb lett, mint a meszelt fal. Majd miután a tekintetével ledöfte nagyapát, visszafordult és újra a körtefa tetején fészkelő rigóra szegezte a tekintetét.
– No, akkor tán késtem. Hát az úgy volt… – kezdte, de be is fejezte nyomban a mondókáját, egyrészt, mert tudta, hogy nagymama az ilyen beszámolóktól nem lágyul meg, másrészt meg hát a mentegetőző férfi szánalmas egy jószág ( ezt az igazságot egy kollégájától tanulta múlt pénteken, a sarki kocsmában a negyedik fröccs után ).
Szóval nem használt semmi, nagymama mereven nézte a rigót, a levegő állt, levél se rezzent, csak egy légy döngicsélt körülöttük és a tyúkok kotkodácsoltak halkan, oda- odapislantva rájuk, mintha titokban figyelemmel követnék az eseményeket.
Nagyapa egyszer csak gondolt egyet, hátat fordított és mint aki jól végezte dolgát, halkan fütyörészve otthagyta nagymamát. No, de nem ment ám messzire, csak odalapult a sarkon túl a falhoz. Ott várta csendben, lélegzetvisszafojtva, hogy nagymama elunja végre a duzzogást és elinduljon a házba vacsorát készíteni, mert duzzogás ide vagy oda, a vacsora szent dolog volt, negyvenöt éve, mióta házasok voltak, még csak kétszer maradt el a közös vacsora, egyszer betegség miatt, egyszer meg tűz miatt, ami a szomszédban ütött ki és hajnalig oltották, mire végre kialudt.
Szóval ott állt nagyapa a falhoz lapulva már hosszú percek óta, nagymama pedig kezdte elunni a duzzogást, éhes is volt, meg bosszantotta a dolog, hogy eredménytelenül ücsörög itt, ilyen még nem volt, hogy az öreg csak úgy lelépjen békítés nélkül, muszáj lesz hát felállnia és bemennie a házba, majd odabent tovább duzzog bizonyisten, de hát a vacsorát csak el kell készíteni valakinek, az öreg meg nem ért hozzá, no. Feltápászkodott hát, de ahogy befordult a sarkon, az ott lapító nagyapa hirtelen elkapta a derekát.
– MEGVAGY BOSZORKÁNY! – kiáltotta és azzal a lendülettel belecsókolt a nyakába.
Nagymama felsikoltott, aztán nevetni kezdett. Alig tudta abbahagyni. Végül, mikor már jól kinevették magukat és elindultak összeölelkezve a ház felé, nagymama megszólalt.
– Ma vagyunk negyvenöt éves házasok öreg! Hozhattál volna legalább egy szál virágot!
– Hinnye, Anci! Hát jogosan duzzogtál! Vacsora után kimegyünk a rétre és leszedem neked a legszebb virágokat! Jó lesz- e így?
– Jó. – mondta megenyhülve nagymama. De azért még odabökte:
– Az a te nagy szerencséd öreg, hogy nem tudok rád haragudni!
– Tán csak nem szeretsz?
– Tán csak kicsit. – kacsintott rá nagymama és leporolta a kötényét, mielőtt beléptek a házba. A kötényről, mint a por, úgy füstölt el a maradék duzzogás. Felszállt a levegőbe, befordult a sarkon túl és lassan, módszeresen ráhullt az egyik tyúkra. Az azon nyomban kárált egyet és peckesen hátat fordított a kakasnak.
Szerző: Andrassy Réka
Péter szokás szerint korán kelt fel. Régebben elvitte Rickyt sétálni. De már nem volt kivel elinduljon. Azért a férfi felöltözött és a szokásos úton ballagott. A lába alatt zümmögtek a lehullott sárga levelek. Ahogy bandukolt, a kutyájára gondolt és a Rickyvel töltött 14 évre. Valamikor ő és a felesége megesküdtek arra, hogy Ricky lesz az utolsó állatuk. 60 évesek voltak akkor, Ricky pedig 5 hónapos. Olyan édes, játékos, fáradhatatlan, szerető kutyus volt, hogy azonnal beleszerettek. És most Ricky elment. Peti egyszer csak meglátott maga előtt egy nagyon fiatal lányt, mellette pedig egy fehér arcú felnőtt kutya bicegett.
– Mi a neve ? – kérdezte.
– Topy. De nem az enyém. Meghalt a szomszédom, és az unokahúga azt akarja, hogy altassák el vagy dobják ki. És Topy most öreg, 10 éves, és senkinek sem kell. Mindennap elviszem az első emeleti lakásból, etetem és sétáltatom. Remélve, hogy néhány napon belül új otthont talál neki.
– Legyen sikered ! – az öreg rámosolygott és továbbment.
Egész nap az öreg kutyára gondolt, de nem mert beszélni a feleségével, emlékezve a megállapodásukra. Alig aludt az éjszaka. A szokottnál később ébredt, és mire felkelt, a felesége már nem volt ott. Volt egy üzenet a konyhaasztalon: „Vásárolni mentem. „Péter döntő elhatározásra jutott, gyorsan felöltözött, megragadta kedvence régi pórázát, és a novemberi esőben elsietett a bérház bejáratához, ahol a lánnyal találkozott sétája közben. Becsöngetett az első emeleti lakásba. Egy karcsú fiatal nő állt meg előtte, aki láthatóan Topy néhai gazdájának unokahúga volt.
– Én a kutyáért jöttem. Azt mondták, odaadod. Igaz ez ? – kérdezte a nőt izgatottan.
– Kidobtam. – a nő nyugodtan válaszolt. – Nincs időm és idegeim, hogy ezzel a kutyával foglalkozzak. – de nyilvánvalóan látta a bácsi szemében a szomorúságot, mert már egy kicsit lágyabban mondta :- Ha ennyire érdekel a kutya, nézd meg a szomszéd utcában, a tömb mögött, ott hagytam.
Petink megnézte a szomszéd utcákat, majd körbejárta a környéket, de a kutyusnak nyoma sem volt. „Ebben a hidegben és esőben szegény nem bírja sokáig, meg kell találnom őt, amilyen gyorsan csak lehet. „- gondolta.
Már akkor kétségbeesett volt, amikor a felesége felhívta telefonon :
– Drágám, csak ígérd meg, hogy nem kiabálsz.
– Mi történt ? – kérdezte.
– Tudod, hazafelé tartottam a boltból, és megláttam, hogy az utcán áll, csurom ázva az esőben, egy pánt volt a nyakán, egy cetlivel csatolva: „Ha el akarod vinni, tied lehet. Nem tudunk róla gondoskodni. „Tudom, hogy megegyeztünk, édesem. De öreg és ősz, mint mi. Nem hagyhattam így itt.”
Péter befordult a sarkon, és meglátta húsz méterrel előtte, a feleségét a szakadó esőben. Egyik kezében tartotta a bevásárló szatyrot, a másikban a telefont. Topy pedig a lábai előtt. Könnyes szemmel odarohant hozzájuk. Megpuszilta neje hideg arcát, fogta a táskát, megsimogatta a kutyust és mindhárman a hideg novemberi esőben hazamentek…
…én is így találtam meg egy péntek este a kidobott, bántalmazott Suyzikat, a kidobott, bántalmazott kis „tekergőlányt”…
„Annyi könyvet olvastam, de a legtöbbet elfelejtettem. De akkor mi a célja az olvasásnak?” – tette fel kérdést a tanítvány a Mesterének.
A Mester abban a pillanatban nem válaszolt. Néhány nap múlva azonban, miközben ő és a fiatal tanítványa egy folyó közelében ültek, azt mondta, hogy szomjas, és megkérte a fiút, hogy hozzon neki vizet egy régi piszkos szitán, amely ott hevert a közelükben.
A tanítvány összerezzent, mivel tudta, hogy ez egy igen értelmetlen kérés.
Mivel azonban nem tudott ellentmondani Mesterének, megfogta a szitát és nekilátott ennek az abszurdnak tűnő feladatnak. Valahányszor belemártotta a szitát a folyóba, hogy vizet merítsen, néhány lépés után egy csepp sem maradt a szitán.
Több tucatszor nekiveselkedett, de bármennyire is igyekezett gyorsabban futni a partról Mesteréhez, a víz továbbra is áthaladt a szitán, és útközben elveszett.
Kimerülten leült a Mester mellé, és így szólt:
„Nem tudok vizet hozni azzal a szitával. Bocsáss meg, Mester, ez lehetetlen, elbuktam a feladatomban.”
„Nem – válaszolta az öreg mosolyogva –, nem buktál el. Nézd meg a szitát, most olyan, mintha új lenne. A lyukain átszűrődő víz megtisztította.”
“Amikor könyveket olvasol – folytatta az öreg Mester – olyan vagy, mint a szita.”
“Nem baj, ha nem tudod megőrizni az emlékezetedben mindazt a vizet, ami árad beléd. Hiszen a könyvek az ötleteikkel, érzelmeikkel, érzéseikkel, bölcsességükkel, tudásukkal – amit a lapok között megtalálsz – megtisztítják elmédet és szellemedet, és jobb és megújult emberré tesz. Ez az olvasás célja.”(Szeretem a verseket, idézeteket)
Jó olvasást mindenkinek! 
Senki sem tudta,hogy a férfi mikor érkezett a városba. Úgy tűnt, mintha mindig ott lett volna, a belváros járdáinak szélén, a zsúfolt utcákon, a kirakatok mellett,az elegáns üzletek sarkán, a szerelmesek kedvenc találkahelyein. Az aszfaltra térdelve, színes krétákkal angyalokat, gyönyörű, napos tájakat rajzolt, boldog gyermekeket, virágzó növényeket, szabadságról szóló álmokat.
Ahogy telt, múlt az idő, a város lakói megszokták a férfit. Volt aki odadobott egy pénzdarabot a rajzokra. Néha valaki megállt és beszélgetett vele. Elmondták neki aggodalmaikat, reményeiket, beszéltek neki gyermekeikről, a legkisebbről, aki mindig a nagy ágyban akar aludni, a legnagyobbról, aki nem tudja hogy hová felvételizzen, mert nehéz előre látni a jövőt.
A férfi hallgatta a történeteket. Hallgatott és keveset beszélt. Egy nap elkezdte összepakolni dolgait, hogy elhagyja a várost. Sokan köréje gyűltek és nézték. Nézték és vártak.
-Hagyj itt nekünk valamit! Hogy emlékezzünk….
A férfi kinyitotta üres tenyerét: mit tudna ajándékozni? De az emberek ott álltak körülötte és vártak. Akkor a férfi elővette hátizsákjából a színes krétákat, amelyekkel sok-sok gyönyörű képet festett és kiosztotta az emberek között. Mindenkinek adott egy darab színes krétát, majd elment.
Mit kezdtek az emberek a színes krétákkal? Volt aki bekeretezte, volt aki a Modern Művészetek Múzeumának ajándékozta, volt aki betette egy fiókba, a többség elfeledkezett róla.
Jött egy Ember, aki neked is megadta ezt a lehetőséget,hogy színesítsd a világot.Te mit csináltál a neked ajándékozott krétával?
(Bruno Ferrero)
Isteni ajándék – 2 perc elolvasni ezt a tanmesét de az életed végleg megváltoztatja
Az ősi legendák szerint egy nap mindenki találkozni fog a Teremtő egy küldöttjével. Bármilyen alakban jelentkezhet, lehet akár egy koldus, egy öregember, de egy macska is. A sorsunk pedig attól függ, hogyan viselkedünk abban a percben.
Egyszer volt egy férfi, akinek három nagy álma volt: egy jól fizetett munkahely, hogy egy szép nővel utazhasson a világban, és hogy híres legyen. Egy hideg téli napon a férfi épp egy igen fontos interjúra sietett egy népszerű céghez, amikor pontosan előtte összeesett egy öreg ember. A férfi úgy tett, mintha mi sem történt volna, arra gondolt, biztosan részeg volt az idős ember, és tovább rohant, hogy elérjen az interjúra. Viszont az állásinterjún nem volt szerencséje, nem vették fel.
Egy este az utcán sétált a férfi, amikor meglátott egy színi csoportot, akik épp a járókelőket szórakoztatták. Megállt, hogy ő is hadd mulasson egy keveset. Az előadás rövid volt, de szórakoztató, az emberek tapsoltak, ezután továbbálltak. A darab főszereplője egy öreg bohóc odament a férfihez, hogy megkérdezze, mennyire tetszett neki az előadás. A férfi viszont undort érzett, mikor a bohóc odament hozzá, elfordult, és faképnél hagyta.
Egy esős éjszaka, a férfi a barátja születésnapjáról rohant haza, alig várta, hogy beüljön a kádba, és vegyen egy forró fürdőt. Mikor a háza elé ért, látta, hogy egy nő ül a zuhogó esőben, és sír. Arra kérte, hogy, ha tud segítsen neki, egy baleset következtében problémákkal küzd. Csak hallgassa meg, azt kérte tőle, a férfi szeme előtt viszont a forró fürdő lebegett, és faképnél hagyta a hölgyet.
A férfi egész életében nagyon boldogtalan volt, majd eltávozott. Az égben találkozott az őrangyalával, és így szólt…
– Három álmom volt, de egyik sem sikerült.
– Felettébb sajnálom- mondta az őrangyal. – Mindent megtettem azért, hogy örömtelibb legyél, de szükséged lett volna a szívedre, a szemedre és a kezedre.
– Hogyan?
– Emlékszel arra a férfira, aki elesett az utcán? Az volt a cég igazgatója, akin, ha segítettél volna, lehetősége lett volna, hogy felvegyen téged. Csak a segítő kezedre lett volna szükséged. A bohóc valójában egy szép nő volt, vele beutazhattad volna a világot, és még gyerekekkel is megajándékozott volna. Csak a szemedre lett volna szükség, hogy meglásd a festék mögött a szerelmes hölgyet. Az a nő pedig, aki a házad előtt a padon ült, egy népszerű író volt, aki épp egy családi válságon ment keresztül. Ha segítettél volna neki, akkor könyvet írt volna rólad, amely által a harmadik kívánságod is sikerült volna, végre híres lettél volna. A szívedre lett volna szükség csak, hogy át tudd érezni az elesettségét – felelte az angyal.
Mottó: az élet rengeteg lehetőséget kínál mindenkinek, csupán észre kell venni őket. Nem csak azért kell segíteni másokon, hogy megkapj valamit, hanem hogy boldogabb lehess!
filantropikum
https://facts.hu/isteni-ajandek-2-perc-elolvasni-ezt-a…/
Egy öttagú család pihent a parton. A gyerekek az óceánban fürödtek, és homokvárat építettek, amikor a távolban feltűnt egy töpörödött öregasszony.
Szürke haját fújta a szél, ruhája pedig koszos és, rongyos volt. Valamit mormolt magában, miközben a szatyrába pakolta a földről felszedett dolgokat.
A szülők magukhoz szólították a gyermekeket, és azt mondták nekik, hogy maradjanak távol az öregasszonytól. Amint le – lehajolgatva és szedegetve elhaladt előttük, rámosolygott a családra. De az üdvözlése válasz nélkül maradt.
Hetekkel később tudta csak meg a család, hogy a töpörödött öregasszony azt tűzte élete céljául, hogy felszedje az üvegdarabokat a homokból, nehogy a gyerekek megvágják a lábukat.
Anthony de Mello
Ne ítélj első látásra!
Milyen könnyű ezt mondani, de így cselekedni, az már okozhat nehézséget.
Előfordult már, hogy első látásra ítéltél meg valakit?
Az öltözete, ruházata vagy kinézete alapján alkottál róla egy képet?
Hallottad már azt a mondatot, hogy én nyitott és elfogadó vagyok, de…?
Olvastam egy történetet …. egy repülőút élményeiről szól. Aki leírja élményeit, az Párizsba utazott egy nagy utasszállító géppel. Indulás előtt utolsónak a gépbe egy 7-8 év körüli kislány szállott be, és elfoglalta helyét a történet írója mellett. Üdvözlésként rámosolygott utastársára, majd kis táskájából elővett egy kifestő-füzetecskét, színes ceruzákat, és elméyülten festegetni kezdett. A repülés percei zavartalanul múltak, de egy idő után a gép viharba került, és az utasokon nyugtalanság, félelem lett úrrá. Az utaskísérő nyugalomra próbálta inteni őket, kevés eredménnyel. Rázkódott a gép – nőtt a pánik. A történet elmesélőjében is! Csak a mellette ülő kislány színezgette tovább a legnagyobb nyugalommal az oldalakat. Egy adott pillanatban – mesélőnk – kiváncsian rákérdezett a gyermekre: kislány, te nem félsz? a kérdésre érkezett a válasz: miért félnék? apukám a pilóta!
De jó is lenne, ha ilyen feltétlen gyermeki bizalommal, hittel és reménységgel tudnánk mi is – minden helyzetben – életünk „pilótájára” bízni magunkat, … az életünket mindig vigyázó, minket szerető Istenre, az Örök Kegyelem Urára.
… és jöjjön a haiku!
Az életünket
Isten irányítja – ha
dörög, vagy Nap süt.
Mindig megtart a
veszedelemben – csak Rá
kell bíznunk magunk.
A képen egy tanyán élő kislány látható, aki a mai 6 óra 55-kor, egy alföldi faluból induló vonaton utazott. Miután felszállt a vonatra, a táskájából elővette, a tegnap iskolájában kapott „Kajla könyvecskét”, hogy együtt olvassa az édesanyjával. A magyar reformkor kiemelkedői vannak benne.
A kislány napja nyulai etetésével indult, majd anyukájának segített leszűrni a tejet, a reggeli fejésből, amik nem nagy dolgok, de mint saját feladat, ez az övé. Az iskolai teljesítménye négyes körüli, magatartása, szerintem minden szülő álma. Ő megérti ha szervízben van az autó, és gyalogolni is kell. Ja, nem aszfalton, hanem füvön. Ha bemegy a városba, nem kér a boltokban semmit, ám mindent megkap amire szüksége van, és ha van szíve vágya, akkor azt is, ha várni kell rá, akkor megérti. Órákig várakozik az orvosi rendelőben, és nem kell hozzá telefont nyomkodnia, csendben teszi. A templomban szépen végig ül egy órát szintén csendben, szájhúzkodás nélkül.
Viszont eleven, és olyan mint egy kiscsikó. Rengeteget van a természetben, és játszik. Olyan játékokkal amit maga készít. Alig lehet beparancsolni este…A hétvége a legnagyobb öröm neki, mert akkor segíthet trágyázni, traktorba ülhet, fejés közben vakargathatja Bimbót, sétálhat Pereccel a kutyával.
Szeret bemenni a KFC-be havonta egyszer anyukájával, akkor anyás napot tartanak, de egy idő után elunja a ruhás boltokat, a gyorséttermet, és szól: anya menjük, várnak a jószágok!
Tanyán élni büszkeség, és szép! Rengeteget tanít ez az életforma, és a mai beteg, talmi csillogástól vezérelt fogyasztói társadalomban, a békesség, az elcsendesedés szigete, ott ahol másként gondolkodnak, és mást látnak értéknek a szülők.
A kislány édesanyja én vagyok. Nem kérek ötösöket, nem kérek nyolcadikra nyelvvizsgát. Lelki egészséget kérek, és szárnyakat növesztek.
A sparhelt melege, a kemence kenyere, az istálló tejszagú párája, mindig haza fogja várni őt, és ezt az egyetlen dolgot várom el tőle, hogy ezt TUDJA! (Szikvirág tanya)
„S ha szeretet pedig nincsen bennem, semmi vagyok.”(I.Tim. 13.-A Szeretet Himnusza)
” – Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan nap, amikor el kell válnunk?
– Ha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene.
– Na igen-igen, úgy könnyű. De… ha nem lennénk együtt? Hogyha én máshol lennék?
– Jajj… de nem lehetsz máshol, hiszen nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor épp nem vagyok elég erős, vagy elég bátor?
– Hát tulajdonképpen…
– És kitől kérnék tanácsot, amikor nem tudnám, hogy merre tovább?
– Micimackó, mi van, ha mégis?
– Mégsem, az nem fordulhat elő…
Ha mégis eljön az idő, amikor nem leszünk együtt, akkor nagyon fontos, hogy megjegyezz valamit!
– Mi az a fontos megjegyezni való?
– Hogy bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb vagy, mint sejted és okosabb, mint véled. De a legfontosabb az, hogy ha el kell válnunk, én akkor is mindig veled leszek… veled leszek!”
•Alan Alexander Milne• angol író, drámaíró, publicista, a „Micimackó” című gyermekkönyv szerzője, aki 1882. január 18-án született, világhírű és bűbájos gyermek könyve pedig 1926. október 14-én jelent meg Nagy-Britanniában. 
ÉLETADÓ VIRÁG
Az ember egykedvűen ballagott haza az orvostól. Kezeit zsebrevágva, nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé meredt szomorúan.
Egyedül volt, nem tartozott senkihez, nem tartozott felelősséggel senki iránt. Ezért vette tudomásul olyan lakonikus nyugalommal a diagnózist: nem gyógyítható.
Nem fájt neki semmi, csak rótta az utcákat, a szemerkélő esőben, hideg, alattomos szélben. Épp csak a komfortérzet miatt hajtotta fel a gallérját. Vagy tán csak megszokásból. Hiszen már úgysem számított semmi. Gondolatai sem voltak… már nem.
Befordult az ismerős sarkon, gépiesen, megszokott módon. Semmi nem változott reggel óta, amikor elindult. Szürkeség, beton, pocsolyák….ahogy mindig is.
Nem mindig volt ilyen. Ó dehogy. Valamikor régen szebb volt számára minden. Voltak érzelmei, boldog napjai, nevetés…béke, nyugalom. Ez már egy ideje a múlté…megfakult, ő meg belefásult.
Nem is izgatta magát a kialakult helyzet miatt, hiszen vesztenivalója nem volt már egy ideje. Tudomásul vette az állapotát, küzdeni nem akart, nem volt ereje hozzá. Persze nem dobja el az életét, azért bolond nem volt sosem, de megbékélt valahogy. Ment, lassan, fejét lehajtva, szemben a széllel. Szürke-szürke-szürke. Lépésre-lépés.
Hirtelen megállt…valami megbontotta a sötét egyhangúságot. Mivel eddig is a földet bámulta a lába előtt, észre kellett hogy vegye. A virágot….. Azt a virágot. Ami még reggel nem volt sehol. Hogy is lett volna, hiszen csupa beton minden. Kicsi volt, és napsárga. Hihetetlen módon vakított a szürkeség közepén. Meglepődött…nagyon régen nem látott ilyen szépet. Pedig semmi különös, csak egy napsárga kis foltocska… egy betonrepedésben.
Hogyan? Mióta? Miért? Kérdések sorjáztak a fejében, miközben szinte megbabonázva nézte az árva kis életet. Közben pillanatonként meghökkent saját magán is. Régóta nem érdekelte szinte semmi, és most egyszerre itt áll, és nézi ezt a pici csodát…És kérdések fogalmazódnak meg benne.
Furcsa érzés volt…megint érezni. Érdeklődni valami iránt, szépnek látni valamit. Már el is felejtette szinte hogy milyen az. Nem tudott szabadulni. A virág tisztasága, léte, kisugárzása fogva tartotta. Lehajtotta a gallérját, leguggolt a növényke elé…észre sem vette hogy az eső már elállt.
Úgy általában semmit nem érzékelt most maga körül. De talán mégis: melegedett. Amit még nem tudott az az, hogy nem az idő, hanem ott bent valami. Kinyújtotta az ujjait, óvatosan megérintette a virág szirmait, nem tudta miért teszi, csak érezte hogy meg kell tennie. Puha volt és meleg. Meglepően szokatlan ez egy virágtól. És ez a melegség lassan felkúszott a férfi kezén. Nem értette mi történik.
Egy virág csak, nem is valami ritkaság vagy bódító illatú csoda…és mégis más. Megállította, mozdulatra, gondolatokra kényszerítette…és nem eresztette tovább. Úgy érezte tennie kell valamit, mert a növényke itt menthetetlenül elpusztul, lehet hogy még ma.
Nem tudta volna megmagyarázni hogy miért teszi, hogy mit akar, csak vitte valami sosem volt érzés…a virág élni akarása teljesen letaglózta, magával ragadta. Pár lépésre volt csak otthonról, mégis rohant. Szerszámok, kapkodás…aggódás, türelmetlenség…már arra sem volt ideje hogy meglepődjön önmagán. Kimelegedett, megcsillant a szeme, arcába új szín költözött. Félt hogy elkésik, pedig a virágnak szüksége van rá!
Honnan ez a bolondság? Mit csinálok? Ötlött fel benne egy pillanatra. De már futtában csak. Vitték a lábai, a szíve…azok az érzések amiket már rég eltemetett magában.
Lélekszakadva ért vissza az utcára…a virág várta. Kinyílva, ragyogóbban mint valaha. Mintha mosolyogna…gondolta a férfi. És visszamosolygott. Fogta a szerszámait, és óvatosan nagy figyelemmel kiszabadította a növényt a beton fogságából. Az arca elé emelte, és a virág hálásan hozzá hajolt. Felvitte a lakásba, és helyet, meg fészket csinált neki egy régi cserépben, amiben eddig a tollait, ceruzáit tartotta. Holnap veszek egy szebbet, gondolta, de valahogy érezte hogy a virágnak ez egy csöppet sem fontos. Elrendezte a földet, óvatosan beletette a növénykét és helyet csinált az ablakban egy védett helyen.
Érje a nap, de a szél ne bántsa…gondosan, óvatosan.
Ha már itt volt, rendet csinált. Pedig ki tudja már mikor utoljára. De most kellett, mégsem láthatod ezt nap mint nap….motyogta magában. Széthúzta a függönyt teljesen…beáramlott a fény. A virág felragyogott…ahogy még soha egyetlen virág sem amit eddig a férfi életében látott.
Odaszögezte a férfi tekintetét…és ő végtelen nyugalommal és szeretettel nézte a kis növényt. Órákon át. Beszélgettek, szavak, hangok nélkül, csak az érzékek nyelvén.
Estére a virág nevet is kapott….Évának nevezte a férfi, mint az első nőt a földön, hiszen legalább akkora jelentőséggel bírt már az életében…mint Éva az emberiség történetében. És valahogy illett is Hozzá.
És úgy is érezte hogy Ő az első…
Az ember hosszú-hosszú évek óta nyugodtan és pihentetően aludt. Elkerülték a rémei, a fájdalmai. Reggel kipattant a szeme és a virágot kereste a tekintetével…ami nem volt nehéz, hiszen még elalvás előtt abba az irányba fordította az ágyát.
Igen!! Ott volt…várta hogy a férfi felkeljen, és addig a reggeli napfényben illegette a szirmait…szerette a napot.
A férfi megnyugodott…elmosolyodott és a székhez lépett ahová este a ruháit hajtogatta. Végigkutatta a zsebeit és megtalálta a gyűrött papírt amit még tegnap adtak neki az orvosnál…Kisimította, elolvasta újra.. egy név és egy telefonszám…egy új lehetőség, egy komolyabb esély….
Felemelte a telefont…tárcsázott…..
Most már élni akart….volt kiért...
“Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
– Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg.
– Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…”
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)
„6 éves voltam, hazamentem az iskolából ebédelni. A szokásos menü volt: kenyér és tej. Aznap viszont észrevettem, hogy édesanyám valamit belekever a tejbe. Mosolyogva adta oda, mintha minden rendben lenne, de ahogy megkóstoltam, azonnal rájöttem, hogy vizet kevert bele. Annyira szegények voltunk, hogy egy üveg tejet sem tudtunk megvenni. Édesanyám mindig azt mondta, hogy ő már evett, de tudtam, hogy nem, nekem adta az ő adagját is.
A szüleim mindent egy lapra tettek fel: rám. Mindenben segítettek, elvittek edzésre, hogy futballozni tudjak. A lakásunk tele volt patkánnyal, nem volt tévénk, soha nem láttam a mérkőzéseket. A suliban a srácok csak a fociról beszéltek, a Bajnokok Ligája döntőről. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, nem láttam Zidane óriási gólját, de úgy tettem, mintha tudnám, miről beszélnek.
Egyszer megkérdeztem édesapámat, hogy szerinte hány évesen kell egy futballistának debütálnia a felnőttek között. 16 éves kort mondott, én pedig addig hajtottam, amíg ezt el nem értem. Akkoriban csere voltam az Anderlechtben: beszéltem a vezetőedzővel és kértem, adjon egy lehetőséget, ha nem hozom a megfelelő gólszámot, visszaülök a kispadra. Gyakorlatilag kierőszakoltam a helyemet a kezdőcsapatban, utána pedig nem volt megállás: megdupláztam a beígért gólszámot, édesapám cipőjében játszva 76 találatot szereztem 34 mérkőzésen. 16 évesen eldöntöttem, hogy a valaha volt legjobb belga labdarúgó szeretnék lenni. Nem csupán jó, hanem a legjobb!”
–Romelu Lukaku
hu.unibet-234
Anúsírván király, akit a nép úgy is hívott: az igazságtevő, Mohamed próféta születésének idején birodalmát járta. Egy napsütötte lejtőn tiszteletreméltó aggastyánt pillantott meg, aki kicsiny, egy esztendős facsemetét ültet.
“Hát, te mit csinálsz?” kérdezte az uralkodó. „Diófát ültetek” felelte az apó.
“Diófát? A te korodban? Ugyan minek ültetsz olyan hajtást, amelynek lombját már nem láthatod, árnyékában nem hűsölhetsz és gyümölcséből sem ehetsz?”
Az öregember azt felelte:
“Akik előttünk jöttek, ültettek, mi pedig szüreteltünk. Most mi ültetünk, hogy majd azok, akik utánunk jönnek, szüretelhessenek.”
Perzsa népmese
És akkor férj lettem, és elrontottam
De ezt akkor még nem tudtam. Dühös voltam, ha nem volt kész a vacsora, ha nem öltözött minden nap csinosan. Pöröltem vele, és közben nem vettem észre, hogy pocakot eresztettem.
Dolgoztam három műszakban, és már nem terítettem meg a vágynak. Enni akartam, gyorsan, laktatót, aztán alvás.
Amikor mások mondták, akkor vettem csak észre, hogy lefogyott mellettem az asszony. Akkor láttam, hogy nemcsak lefogyott, hanem megfáradt és meg is öregedett. Dühös lettem rá, azért, hogy hol járt már megint és ha elkezdett sírni, akkor rácsaptam az ajtót. Volt egy kisfiunk, az békített minket. Hétéves volt.
Maga már nem emlékszik. Volt ott Debrecennél egy híres vonatbaleset. Egy mezőgazdasági repülő rázuhant a debreceni gyorsra. Az esély, hogy megtörténik egy a millióhoz. Három halott volt. A pilóta, a feleségem és a kisfiam.
Amikor a temetésre vittem a hatalmas koszorút, akkor jöttem rá, hogy tizenöt év házasság alatt egyszer sem vittem virágot. Azt a száz szálat, ami a koszorúban volt, szálanként kellett volna odaadnom neki. Egyszer akartam neki virágot vinni, akkor lett egy szeretőm, és otthon azt mondtam, elég volt, nem bírom, elmegyek.
Erre azt mondta:
„Nyugodtan, ahogy neked jó.”
Összepakolta a bőröndömet, kivasalta az ingeimet. Én csak ültem és néztem. Azt mondta:
„Tudod, ebben a házban mindig szeretni fognak, és a fiadat is úgy nevelem majd, hogy szeresse az apját. Az ajtó nyitva áll, visszavárunk.”
Nem tudtam elmenni. De másnap nem vettem virágot. Egy hónappal ezután jött a vonat.
Azóta olvasok, gondolkodom, mit kellett volna másképpen. És mire rájövök, vagy azt hiszem megsejtettem, azt elmondom azoknak akik kérdezik.
Akkor leszünk királyok, ha királynővé tesszük az asszonyt, aki szeret.
Ugron Zsolna- Meskó Zsolt- Szerelemféltők
„Tegyél rám is láncot!
Ez a reggel sem különbözött az előzőektől. A házból egy férfi kiáltozása hallatszott a fiával:
-Kelj fel, már késő van!
– Mosakodj meg, moss fogat, fésüld meg a hajad, öltözz fel!
– Siess, elkéstél az óráról! Nincs időd reggelizni, útközben igyál gyümölcslevet!
Mit mondtam neked, bolond? Már beszennyezted az ingedet.
Elegem van belőled, sosem tanultál meg rendet csinálni.
A fiú elhallgatott. Tudta, hogy lehet rosszabb is. Annyira megijedt, hogy még azt sem tudta kimondani, hogy „apa”.
Az iskolában a tanár folyamatosan szidta, hogy hiányzik. Állandóan azon töprengett, miért nem lehet boldog, mint a többi gyerek.
Azon a délutánon, amikor hazatért, anélkül, hogy tudta volna, miért, meg merte törni a csendet, és így szólt:
– Ma megkérdezte a tanár, hogy mit csinálsz, és nem tudtam, mit válaszoljak.
Az apa ránézett:
– Kutyákat képzek.
-És mire képzed őket? – folytatta a fiú.
-Megtanítom őket engedelmeskedni. Ülni, feküdni, mozdulatlanul állni, átugrani az akadályokat, nem döngölni, házat őrizni, gyerekeket őrizni és védeni, vakokat járni segíteni.
Megtanítom őket a rendőrségen, a tűzoltóságon, embereket menteni, életeket menteni robbanóanyagok felkutatásával és még sok minden mással…
A fiú nagy érdeklődéssel hallgatta, és ismét megkérdezte:
– És fizetnek a kutyáknak mindezért?
– Természetesen nem – mondta az apa.
– Cserébe sok szeretetet, odafigyelést, törődést kapnak gazdáiktól vagy a velük dolgozóktól.
– És hogyan sikerül megtanítani őket?
– Nagyon egyszerű. Csak láncot teszek rájuk, elviszem őket sétálni, beszélgetni velük, és apránként tanítom őket. Ha nem jól csinálják a gyakorlatokat, határozottan korrigálom, de vigyázok, hogy ne bántsam őket. Aztán megsimogatom őket, hogy érezzék, nem haragszom rájuk. De ehhez sok türelem kell!
A fiú nagyon izgatott volt. Azonnal oda akart szaladni a kis barátaihoz, és elmondani nekik, amit az imént hallott, de hirtelen…
Azzal a gyerekes, jellegzetes és természetes gesztussal, amit a gyerekek tesznek, amikor úgy érzik, hogy mindjárt kicsordulnak a könnyeik, felemelte ártatlan arcát, és azt mondta…
– Tegyél rám is láncot! Én is szeretnék veled sétálni és beszélgetni, sok mindent meg akarok tanulni tőled, szeretném, ha kijavítanál, ha hibázok, majd megsimogass, hogy érezzem, nem haragszol rám. Cserébe engedelmes gyerek leszek, nem haragítalak többé, nem rombolok, vigyázok a házra, megtanulok gondoskodni az emberekről, életeket menteni…
És ha egy nap megvakulsz, segítek járni! Kérlek, rakj rám egy láncot, csak légy türelmes velem!
A férfi mély zokogásban tört ki, ami végigfutott a mellkasán, és miközben átölelte fiát, úgy érezte, hogy egy lánc jön ki a szívéből, és kapcsolódik a kis szívhez.
Ez egy lánc volt a szeretet, az emberi melegség, a megértés és a türelem sok láncszemével.
A fiú elmosolyodott, a mellkasához szorította és így szólt:
– Köszi apu!” (Tanulságos történetek, tanmesék)
búcsúzunk az elpusztult fecskékért
Oscar Wilde * A boldog herceg *
Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.
– Legalább olyan szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének -, csakhogy nincs annyi haszna – tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.
– Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. – A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.
– Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog – dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.
– Olyan, mint egy angyal – mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.
– Honnan tudjátok? – kérdezte a számtantanár. – Sose láttatok angyalt.
– Dehogynem, álmunkban – válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.
Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:
– Szeresselek? – kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.
– Micsoda nevetséges kapcsolat – csivitelte a többi fecske -, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. – És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.
– Örökké csak hallgat – mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. – És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. – Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés – folytatta a fecske -, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! – Eljössz-e velem? – kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. – Hitegettél csak! – kiáltotta a fecske. – Indulok a piramisokhoz. Isten veled! – És elrepült.
Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.
– Hol töltsem az éjszakát? – kérdezte. – Remélem, felkészültek a fogadásomra.
Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.
– Itt fogok megszállni – kiáltott fel -, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! – És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. – Arany a hálószobám – mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. – Milyen különös! – kiáltott fel. – Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.
Akkor ismét ráhullott egy csepp.
– Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? – kérdezte. – Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. – És elhatározta, hogy továbbszáll.
De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta – de jaj, mit is látott?
A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– Én vagyok a Boldog Herceg.
– Miért sírsz akkor? – kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a könnyeid.
– Míg éltem, és emberi szívem volt – felelte a szobor -, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.
„Úgy, hát belül nem is arany?” – jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.
– Messze innen – folytatta mély, zengő hangon a szobor -, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.
– Engem várnak már Egyiptomban – mondta a fecske. – Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.
– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.
– Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat – felelte a fecske. – Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.
De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.
– Bár nagyon hideg van – mondta -, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.
– Köszönöm kicsi fecske – mondta a Herceg.
Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.
Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.
– Milyen csodálatosak a csillagok – mondta a férfi -, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!
– Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra – felelte a lány -, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták.
A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát.
– Milyen jó hűvös van – mondta a kisfiú -, most már meg fogok gyógyulni! – És édes álomba merült.
Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta, mit végzett.
– Furcsa – jegyezte meg -, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.
– Mert jót cselekedtél, azért – mondta a Herceg.
A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.
Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött.
– Milyen rendkívüli jelenség – mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. – Fecske télen! – És hosszú levelet írt az esetről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mivel teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.
– Ma este indulok Egyiptomba – mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán.
Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek.
– Nicsak, egy előkelő idegen! – mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát.
Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez.
– Nem üzensz semmit Egyiptomba? – kiáltotta. – Nyomban indulok.
– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára.
– Várnak már Egyiptomban – felelte a fecske. – Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránittrónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.
– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, messze-messze, a város túlsó szélén látok egy fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette, egy talpas pohárban hervadozó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.
– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. – Vigyek neki is egy rubint?
– Sajnos, nincs több rubinom – mondta a Herceg -, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és befejezi a darabját.
– Drága herceg – mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni! – És sírva fakadt.
– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam!
A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába.
Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását; de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a hervadt ibolyákon.
– Mégiscsak megbecsülnek – kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat! – És sugárzott a boldogságtól.
Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából.
– Húzd meg! – kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant.
– Megyek Egyiptomba! – kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a Boldog Herceghez.
– Búcsúzni jöttem – szólt fel hozzá.
– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára!
– Tél van – felelte a fecske -, nemsokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek, és bután bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában, és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága Herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubin pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán.
– Odalent a téren – mondta a Boldog Herceg – álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufát beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja.
– Itt maradok még egy éjszakára – mondta a fecske -, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz.
– Fecském, fecském, kicsi fecském – mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam.
Kivájta hát a fecske a Herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe.
– De gyönyörű üvegcserép! – kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott.
A fecske pedig visszaszállt a Herceghez.
– Most már vak vagy – mondta -, így hát veled maradok örökre.
– Nem, kicsi fecském – mondta a szegény Herceg -, menned kell Egyiptomba.
– Örökre veled maradok – mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál.
Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban. Mesélt a piros ibiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján, és csőrükbe kapják az aranyhalakat; mesélt a szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent; mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevék mellett, és borostyánszemeket szorongatnak a kezükben; mesélt a holdhegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene; mesélt az óriás, zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti; mesélt a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel.
– Drága kicsi fecském – mondta a Herceg -, csodálatos dolgokat beszélsz nekem, de nincs csodálatosabb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság, mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál.
Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok a kapuk előtt üldögélnek. Berepült a sötét sikátorokba, és belenézett az éhező gyermekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg.
– Jaj de éhesek vagyunk! – mondták.
– Itt nem alhattok! – kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek.
Aztán a fecske visszarepült, és elmondta a Hercegnek, mit látott.
– Aranylemezkékkel vagyok borítva – mondta a Herceg -, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek; az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.
A fecske lecsipegette hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog Herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle; nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát.
– Van már otthon kenyerünk! – kiáltották.
Amikor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy, az utcák mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak; a házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristálytőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk skarlátszínű sapkában korcsolyáztak a jégen.
A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott, de annyira megszerette a Herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék.
Végül érezte, hogy nemsokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhasson a Herceg vállára.
– Isten veled, drága Herceg – suttogta -, ugye, megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet?
– Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba – mondta a herceg -, túlságosan hosszan időztél itt; de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek.
– Nem Egyiptomba indulok – mondta a fecske. – A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére?
Azzal ajkon csókolta a Boldog Herceget, és holtan hullott a lába elé.
Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos.
Másnap kora reggel a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren.
Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra.
– Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! – mondta.
– Ütött-kopott, de még mennyire! – harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről.
– Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette – szólt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál!
– Koldusabb már a koldusnál! – ismételték a tanácsosok.
– És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! – folytatta a polgármester. – Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.
És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát.
– Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé – jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.
Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák: mi történjék az érccel.
– Természetesen új szoborra van szükségünk – mondta -, és legyen az az én szobrom.
– Az én szobrom – mondta mindegyik városi tanácsos, és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak.
– Milyen különös – mondta a munkavezető az öntőműhelyben. – Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítanunk.
És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.
– Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb – mondotta az Úr egyik angyalának; és az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat.
– Jól választottál – szólt az Isten -, mert ez a kis madár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a Boldog Herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.
Vörösbegy és veréb beszélgetnek
titkairól az emberi életnek.
Vörösbegy kérdez: „Fel nem foghatom,
mért hajszolják magukat úgy agyon
az emberek! Van bajuk, gondjuk annyi,
nincs idejük örülni, hálát adni!
Pedig az élet oly szép valami!
Meg tudod ezt a kérdést oldani?”
„Sajnos nem lelek nyitjára az oknak,
mért küszködnek, gyötrődnek,
panaszkodnak,
mért – szól verebecske -, csak azt sejthetem,
nincs oly jó sorsuk, mint neked és nekem.
Miránk mennyei Atyánknak van gondja:
Ad eledelt, napsugarat naponta.
Tudja hiányunk, és kész, hogy segítsen.
S úgy látom, nekik ilyen Atyjuk nincsen”.
(Charlotte Friede – fordította: Túrmezei Erzsébet)
Az egész világ megállt ma reggel.
Tudod, miért? Mert egy 8 éves tankja üres lett.
A fiúk már az íróasztaluknál kezdték az iskolai napot, én pedig munkába készülődtem, amikor észrevettem, hogy a legkisebbem a fürdőszobában áll és az arcát törölgeti.
Megálltam az ajtónál és megkérdeztem, hogy jól van-e. Lecsorduló könnyek között nézett fel és megrázta a fejét. Amikor megkérdeztem, hogy történt-e valami, megint megrázta a fejét.
Leültem a kád szélére és az ölembe húztam. Mondtam neki, hogy néha a szívtartályaink kiürülnek, és ilyenkor újra kell tölteni őket.
Ekkor már zokogott a mellkasomon, én pedig szorosan öleltem.
Megkérdeztem, érzi-e, hogy a szeretetem feltölti őt?
Egy bólintással válaszolt, és a könnyek lassan alábbhagytak…
Vártam egy percet…
‘Elérte már a lábujjaidat? ’
Megrázta a fejét, nem…
„Oké, kicsim. Addig maradunk, ameddig csak kell. A munka most nem számít. Az iskola sem fontos. Ez itt ma a legfontosabb dolog, rendben? Visszatöltelek a csúcsra. Jó lesz? ’
Öleltem és öleltem, teljes szeretetemmel.
Még egy perc…, és még egy.
‘Érzed már, hogy tele van a szíved mami szeretettel? ’
‘Igen… ’
Szemébe néztem és láttam, hogy ragyogni kezd, telítődött, feltöltődött, és végre újra mosolyog! Én is.
Szóval figyeljünk egymásra! Lehet, hogy nem 8 éves vagy, lehet 28, 38, 48 vagy bármennyi, de időnként MINDANNYIAN üresen futunk, ahogyan ő tette.
Mindannyiunknak szünetet kell tartanunk, és meg kell állnunk egy pillanatra, hogy feltöltődjünk. Szentírás, ima, napfény, imádság, ének, nevetés, barátok, ölelések. Töltsd újra a „tankodat”, különben ok nélkül is túlcsordulnak az érzelmeid (düh, könnyek, harag, elcsukló hang és társai).
Állj meg egy pillanatra! Töltődj fel és segíts másnak is ebben. Ez a nap legfontosabb része.
A szeretet listája.
Néhány évvel ezelőtt hallottam egy középiskolai tanárnőről, aki a táblára felírta mindenki nevét, majd megkérte a diákokat, hogy másolják le a listát. Az óra hátralévő részében az volt a feladat, hogy mindenki neve mellé írják oda, hogy mi az, amit a legjobban szeretnek vagy csodálnak benne. Az óra végén a tanárnő beszedte az írásokat.
Hetekkel később mindenkinek a kezébe nyomott egy lapot. Mindegyik lapon egy diák neve szerepelt, alatta pedig az a huszonhat jó dolog, amit az osztálytársai írtak róla. Annyira sok szépet és jót fedeztek fel egymásban, hogy csak mosolyogtak, és szóhoz sem tudtak jutni az örömtől.
Három évvel később a tanárnőt felhívta az egyik volt diákjának, Robertnek az édesanyja. Robert nem volt jó magaviseletű gyerek, mégis egyike volt a tanárnő legkedvesebb diákjainak.
Az anya rettenetes hírt közölt: Robert elesett az öbölháborúban. A tanárnő elment a temetésre, ahol Robert barátai és volt középiskolai osztálytársai is beszédet mondtak. A szertartás végén Robert anyja odalépett a tanárnőhöz, elővett egy viharvert papírlapot, amelyet a tulajdonosa láthatólag sokszor szétnyitott, majd újra összehajtott. Elmondta, hogy ez volt az egyike azoknak a tárgyaknak, amit Robert zsebében a halála után találtak. Az a lista volt, amelyet a tanárnő olyan nagy alapossággal állított össze.
A papírlap láttán a tanárnő szemét elfutotta a könny.
Ekkor egy másik volt diák, egy lány, aki ott állt a közelben, elővette a saját gondosan összehajtogatott lapját, és elmondta, hogy mindig magánál tartja.
Egy harmadik diák bevallotta, hogy az ő listája bekeretezve függ a konyhában, egy következő pedig azt, hogy a felsorolást az esküvői fogadalmába is beépítette.
Ez a tanárnő annak idején arra kérte a gyerekeket, hogy vegyék észre a jót egymásban, és álmában sem gondolta volna, hogy ezzel valósággal átalakítja a belső világukat.
Jack Kornfield: A bölcs szív
Fekete István: Az öröm
Amióta az eszét tudta: az erdőt járta. Hallgatag volt, mint az apja, és kilőtt patronok zörögtek zsebében, mert puskához még nem eresztették közel. Elvégezte a falusi iskolát, és azután már segített apjának az erdőben. Ismerte a vadat, mint a testvéreit, és a másnapos, száraz csapák is megszólaltak előtte. Az erdő éjszakája ismerősen susogott, és a legvadabb éjszakában is úgy járt a keskeny csapásokon, mint a farkas. Tizenhét éves korában már vadorzót fogott. Ekkor gazdájától egy öreg puskát kapott ajándékba, és hivatalosan is segédvadőr lett. A puskát – gyönyörű, egycsöves szerszám volt – rendbe hozta, és boldogsága most már tökéletes volt.
Ha vad kellett a konyhára: csak neki izentek, és ha kedves vendég jött, ő vezette, mert akkor nem jártak hiába. Becsületes volt, mint maga az erdő, és nem a borravalónak örült, hanem a sikernek.
Egyszer apját baleset érte, s azóta annak kerületét is megkapta minden gondjával együtt. Ebben a kerületben aztán tisztult a gaz, szaporodott a vad, és orvvadász elkerülte, mert tudta, hogy a fiú nem tréfál.
Amikor apja felgyógyult, gazdája azt mondta:
– Fiam, végezd el a szakiskolát, hogy elfoglalhasd apád helyét, ha kiöregedik. – És könyveket kapott, hogy tanulhasson.
A könyvek merev hallgatásba burkolództak előtte, de aztán – amikor látták makacs szorgalmát – megszólaltak, és lassan otthon lett a betűk sűrűjében is. Bizonyítványa kitűnő volt.
Amikor hazakerült, apja megint betegeskedett, s így annak dolgát most már végleg átvette. Csakúgy, mint régen, de az iskola után most már nyíltabb szemmel és még ismerősebben járta a csalitokat.
Apja nemsokára meghalt.
Eltemette sírva, de zúgolódás nélkül, mert tudta, hogy az öreg fákat vagy a fejsze, vagy a vihar előbb-utóbb kidönti.
Aztán egyedül maradt, mert anyja már nem élt, testvérei meg szétszéledtek. Őszre járt az idő, amikor gazdáját kísérgette az erdőn, ki szokatlanul hallgatagon járta a cserkészutakat. De azért a kiszemelt bikát meglőtte. Amikor az elcsendesedett koronás urat nézegették, gazdája így szólt:
– Utoljára vadásztunk itt, fiam. Derék ember lettél, légy boldog, mint ahogy megérdemled, és szolgáld becsülettel új gazdádat – mert el kellett adnom az erdőt.
A búcsúzásnál keményen megmarkolták egymás kezét, de a földre néztek, mert szemeik túlságos csillogók lettek, amit röstell a férfiember…
Az új gazda hamarosan megérkezett. Egy jágerféle ember is volt vele, aki otthonosan járt ki-be az öreg erdőőri lakásban, és gazdájának sűrűn és hangosan azt mondta:
– Igeniss!
A fiatal vadőrt nemigen vették észre, és szarvasbakkok után érdeklődtek. Két ká-val. És hogy mekkora területeket fognak kiirtani már az idén.
Keserű lett a szája, és tisztességtudóan megmondta, hogy mely erdőrészek jönnek vágás alá. Az új úr és a jágerféle összenéztek.
– Ne legyen arra gondja, fiatalember… A lakáskulcsokat meg egy hónap múlva adja át az erdész úrnak, és jöjjön be a bizonyítványáért – mondta új gazdája élesen. – Az erdész úr régi, hűséges emberem, sajnos, magát kell elküldenem – tette aztán hozzá, amikor látta, hogy a vadőr belesárgul a váratlan hírbe.
Aztán kocsira ültek, és alig biccentve otthagyták őt gondolataival.
A hónap elszaladt. Első napokban értelmetlenül ődöngött az erdőn és a ház körül. Nem is tudta elhinni, hogy ott már mindennek vége. Ott született, és ha elgondolta, hogy az öreg ház ismerős zugai idegen lomokkal lesznek tele, és más nyitja a repedezett ajtót – szinte elállt a lélegzete. Ilyenkor kezével a levegőbe suhintott, mintha meg akarna valakit ütni.
Egyszer azt álmodta, hogy bent járt az új úrnál, aki azt mondta neki:
– Maradj, fiam, a helyeden. Hiszen csak tréfáltam…
Másnap felöltözött ünneplőbe, és bement gazdájához.
A konyha felől ment be, és csodálkozva látta, hogy az erdész úr cipőt pucol… Vörösen ugrott fel, amikor meglátta a vadőrt, és ráripakodott:
– Mit keresel itt? Takarodj a dolgodra!
Miért tegezi őt ez az ember – gondolta -, de azért csendesen elmondta, hogy gazdájával akar beszélni.
– Más dolga van annak, nem ilyen csavargókkal diskurálni.
Erre már elhagyta a béketűrés.
– Csavargó az öregapja! Nem magához jöttem.
Már-már ölre mentek, amikor kijött a zajra az új úr is.
– Micsoda lárma ez itt? – kérdezte.
Az erdész úr csak a kezével mutatott a vadőrre.
Az úr szája széle elfehéredett.
-Takarodj!
Amikor az ajtó bezárult utána, még hallotta:
– Piszok nép ez, nagyságos uram. Fegyvert fogott rám…
Nem is tudta, hogy ért haza.
– Miért…? Miért…!? – dörömbölt benne a kérdés.
Másnap aztán átadta az öreg ház kulcsait. Árendás szobát vett a faluban, s a pár szúette holmi odakerült.
Szédülten, betegen ült pár napig szobájában, aztán felugrott, és kirohant az erdőre.
Múltak a hetek. Hajnalban kelt, mint máskor. Bújta az erdőt, és gombán élt meg kenyéren. Esténként pedig a kérvényeket körmölte. Ami kis pénze volt, az elment bélyegre, papírra.
A válaszok nagyrészt egyformák voltak:
– Előjegyeztük… Az állást betöltöttük… – vagy válasz sem érkezett levelére.
Később éhezett. Elfogyott a gomba, meg a szamóca is. Ebben az időben már éhségtől szédelegve járt az erdőn. Egyszer csak puskalövést hall. Nem is messze.
– Utána! – gondolta, mintha ő őrizné most is a vadat.
Nem volt nehéz dolog az erdész urat becserkészni. Egy őzsutát bontott fel éppen nagy igyekezettel. Amikor mögéje ért, megszólalt:
– Őzsutát…, tilos időben… ? – mert akkor még nem volt szabad sutát lőni.
Az erdész kimutatta sárga fogait:
– Ki engedett ide, te gazember…? – és puskájához nyúlt.
– Az a gazember, aki a törvényt meg nem tartja, erdész úr – mondta az „erdész urat” megnyomva, mert akkor már tudta, hogy az erdész úr azelőtt kocsis volt. És otthagyta. ‘
– Hát ezeknek mindent lehet? – ágaskodott benne a kérdés, és úgy érezte: meghalt a törvény az erdőn.
Este egy kis kenyeret rágott, melytől csak éhesebben feküdt le. De hajnalban már felébredt az éhségre. Felkelt, hogy vizet igyék, amikor megakadt szeme a puskáján. Ingerlő hússzag ütötte meg az orrát…
– Úgysincs már törvény az erdőn – gondolta, és gyorsan öltözni kezdett. A rövid puskát köpenye alá fogta, és egy óra múlva már durrant is az öreg jószág az erdőszélen. A puskát elrejtette kint, a nyulat pedig megsütötte, és vad étvággyal majd az egészet megette.
Ettől kezdve aztán nem éhezett. A korcsmáros szívesen átvette a vadat. Pénzt adott érte, meg kenyeret. Bort is néha.
– Valami gazember jár az erdőn! -jelentette ebben az időben az erdész úr gazdájának. – Hallom a lövéseket, és találok kidobott belső részeket. Gondolom, kicsoda, de ha meglátom: ütött az órája… – verte a mellét.
Meglátni azonban nem tudta. Hol itt, hol ott, alkonyattal, hajnalban durrant a puska, s csak a véres jeleket lehetett megtalálni. Ekkor már a csendőrök is figyelték a volt vadőrt. De hiába volt minden.
Az új úr tajtékzott:
– Ritka nagy marha vagy te, Jóska. Az a taknyos az orrodnál fogva vezet. Látszik, hogy ostornyél volt eddig a kezedben.
– Megölöm…! Megölöm…! – hörögte ilyenkor az igazságtól mélyen megbántott erdész úr.
De kit? Még árnyékot sem látott soha. Néha hetekre csend volt az erdőn, és már azt hitte, rossz álom volt az egész, amikor megint csak végigcsattant a lövés valahol, szinte gúnyosan, és visszhang dobálódzott a csattanással: haha-haha…
– Utána hiába járok – látta be végre az erdész úr -, de meglesem… – És lesett, leskelődött, várt egész addig, míg egyszer egészen közel szólt a puska, és az öreg bükkfa szilánkjai az erdész úr kalapjára hulltak, merthogy a golyó alig egy arasszal a feje felett vágott be a fába…
Homályos alkonyat volt ekkor, de az erdész úr arca fehér gyolcsként világított. Amikor remegő lábai engedték, rohant hazafelé. Az úton éppen a csendőrökbe botlott.
– Uraim – dadogta -, gyilkosság! Azaz meg akart gyilkolni.
– Kicsoda? – kérdezték a csendőrök.
– Az a gazember. A volt vadőr. Ujjnyival lőtt a fejem fölé. – Futva mentek a kis árendás szobáig, hogy lesbe álljanak, s elfogják, amikor hazajön, mert ők a legrövidebb úton mentek, s a másiknak órás kerülőt kellett megtenni. Az erdész úr kötelet gondolt szerezni, hogy megkötözzék, és úgy hajtsák végig a falun…, de a csendőrök leintették.
Már jó ideje várakoztak a szegényes pitvarban, amikor zaj hallatszott a vadőr szobájából.
Benyitottak. Az erdész úr csuklani kezdett… Ott ült és kérvényt írt akkor is a vadőr. Már egy egész oldal megvolt… A csendőrök mosolyogtak.
– Ez bizony alibi – mondták, és eltávoztak.
– Uram – mondta otthon az erdész úr -, alázattal kérem, tessék nekem belső szolgálatot adni. Családom van. Meggyilkol az a gazember.
Az új úr bajuszát rágta, és a csendőrökért küldött.
– Tökéletes alibije van – mondta az őrmester -, nem lehet tenni semmit. De valamit tanácsolhatnék – mondta. – Az erdész úrnak úgyis terhes a szolgálat, tessék visszafogadni a volt vadőrt. Másként nehezen szabadulunk tőle. A legjobb vadőr a legnagyobb orvvadászból lesz.
– Igaza van – mormogott -, erre már én is gondoltam. Azt mondják, nagyon ügyes ember…
A vadőr akkor is a kérvényét írogatta, amikor hívatták.
– Hát felfogadom – mondta az új úr -, de aztán rend és csend legyen az erdőn.
– Uram, az erdőn csak én leszek, meg a vadak – mondta, és szeme hálásan nézett új gazdájára.
Szédült-boldogan támolygott ki az utcára. Az őrmester mintha várta volna.
– Pali fiam – mondta, és jóság volt a hangjában -, holnap menj be a főbíró úrhoz, mert úgy gondolom, újra kellene esküt tenned…
Másnap elrakta kis motyóját az elhagyott öreg házban. Kiült a padra – mint régen -, és pipára gyújtott, mint az apja szokta.
Langyos őszi ragyogásban fürdött az erdő, és amikor pipáját kiverte, megszólalt magában vidáman:
– A fene se érti az egészet! Gazembernek kell az embernek lenni, hogy becsületes ember lehessen.
(1935)
**
Az érdem címmel jelent meg a Nimródban, 1935. december 20-án.
Az öröm címmel tartalmazza az Öreg utakon (1944) c. kötet, Az érdem címmel pedig a Rózsakunyhó (1973).
A Szív ott feküdt magányosan az utcán, a jéghideg, esőáztatta, csillogó macskaköveken. Fázott és remegett, nyirkos volt az egész teste. Jégkristályként megfagyott könnycseppek borították be hanyagul és ridegen.
Elhagyták?
… vagy elveszítették?…
Senki sem tudta. Kamráin régi sebek, repedések, szorítások nyomai látszottak. Széttépett ereiből cseppekben bugyogott a borostyánvörös vér s lassan hatalmas tócsát képezett a járda közepén.
- Pedig hűséges és dolgos féltő és gondoskodó, egyszerűen szerető szív, – mondták az emberek akik felismerték.
A többi járókelő pedig csak sajnálta… milyen kár!
… egy élettől duzzadó Szív, s mégis utcára került.
Talán azért maradt egyedül, mert nem kellett senkinek, s gazdája sem bírta tovább cipelni. Bizonyára nyomta, szúrta és időnként sajogva feszítette szét mellkasát. Ezért megvált tőle, s kidobta, mint egy kóborkutyát. Elhatározta, hogy ezentúl ésszel él és nem szívből…
Hogy végleg hagyta – e el?… azt senki sem tudja, talán még ő sem. Most ott fekszik árván és elhagyottan, még gyengéden dobog ugyan, de már nem küzd, s egyre fárad. Azt mondják, hogy még így is gyönyörű. Hatalmas, élettől duzzadó, és lávavörösen csillog az éjszaka koromfekete sötétjében, de félő, hogy lassan kihűl majd, mint a vulkán hamutengere s osztrigaszürke rideg kővé válik..
Ha arra sétálnál, kérlek nézz a lábad elé!… s vigyázva lépj!… nehogy rátaposs!
Inkább emeld fel!… féltőn, óvón és szeretettel!
Ha mégsem tennéd, akkor csak kerüld ki óvatosan!
… hátha túléli.
(Nagy Ilona) - Fagyi
- Egy fagyizóba belépett egy kissrác. Szerény, visszafogott öltözet, anya által nyírt frizura.
- Leült a sarokba egy asztalhoz. Odament a felszolgálólány – Mit hozhatok?
- Mennyi egy kehely fagyi, tejszínnel? – kérdezte a kissrác.
- Nyolcszáz Forint – mondta a lány.
- A fiú elkezdte számolni az aprót, amit a zsebkendőjéből vett elő…
- A másik asztalnál lévő család lenézően, türelmetlenül méltatlankodtak, hogy miért nem inkább őket szolgálják ki, meddig kell várni egy kis csóróra…
- És… mennyi tejszín nélkül?
- Az hatszázötven Forint mondta türelmesen és kedvesen a felszolgálólány…
- A fiú még számolt kicsit, majd azt mondta, hogy akkor kér egyet tejszín nélkül.
- A lány kihozta a fagyit tejszín nélkül, majd kiszolgálta a családot is.
- Amíg a fiú evett a család rajta kuncogott – a csórónak nem tellik tejszínre…
- A srác kikérte a számlát, kitette az apróját az asztalra és elment.
- Amíg a lány számolt a szomszédos asztal röhögött – Na megvan? kérdezte megvetően az apa a családból?
- Igen, nyolcszáz Forint.
- Csend lett.
- A kisrác lemondott a tejszínről, hogy adhasson jattot a kiszolgálónak. A lánynak, aki kedves volt vele akkor is, amikor mások lenézték.
- Úrnak lenni nem gazdagság kérdése. Kedvesnek lenni sem…
AZ ANGYALOK ARANYKÖNYVE
Az utca szélén állott egy öreg koldusasszony. Rongyos, vékony volt a ruhája, majd megvette szegényt az Isten hidege. Mert tél volt, hideg tél, fújt a szél kegyetlenül.
– Adjatok, adjatok, amit Isten adott, – könyörgött az öreg koldusasszony a járókelőknek, de a szörnyű hidegben bizony csak kevesen állottak meg s dobtak egy-két krajcárt neki.
A többiek közt egy prémes bundás úr is megállott egy pillanatra, hogy alamizsnát adjon, de le kellett volna húzni a jó meleg kesztyűt, hogy előszedje a pénzes tárcácskáját, meggondolta hát a dolgot s mondta:
– Bizony, bizony, szomorú dolog ez, szegény asszony, hogy koldulnod kell ebben a szörnyű hidegben!
Mondta, mondta, de a kesztyűt nem húzta le, alamizsnát nem adott a szegény öreg asszonynak. Sietett haza a jó meleg szobába. De az öreg asszonynak a jó szó is jól esett s hálásan nézett a prémes bundás úr után.
Abban a pillanatban fényes úri hintó állott meg a koldusasszony mellett. Nagy úr ült a hintóban, megesett a szíve a fagyoskodó asszonyon, kihúzta zsebéből a pénzes tárcáját, találomra kivett belőle egy pénzdarabot, aztán kinyitotta a hintó üveges ajtaját s odadobta a pénzdarabot az asszonynak.
– Huh, de hideg van! – rázkódott össze a nagy úr s hirtelen becsapta a hintó ajtaját, de közben észrevette, hogy egy darab aranyat vetett ki a havas útra. Ahogy az aranyat megpillantotta, megbánta, hogy meg sem nézte mit esz ki a tárcájából s mondta magában:
– Ej, ej, kevesebbet is adhattam volna neki. No, de már mindegy. Majd visszafizeti a jó Isten.
Aztán tovább ment a hintó, a nagy úr hazaért a fényes palotába, de a jó meleg szobában is mindazon a darab aranyon járt az esze.
– Tulajdonképpen nem is volt oly túlságosan hideg, – mondta magában. – Kár volt úgy elsietnem a dolgot. No de, – vigasztalta magát, – néhanapján bőkezű is lehet az ember. Majd visszafizeti az Isten.
Közben hazasétált a prémes bundás úr is, várta a pompás ebéd a barátságos meleg szobában, de hiába ült az asztal mellé, nem volt étvágya. Folyton az öreg koldusasszony járt az eszében.
– Lám, lám, de szívtelen voltam! Bizony, nem fagyott volna meg a kezem, ha lehúzom a kesztyűt róla s adok egy-két hatost annak a szegény asszonynak.
Felugrott az asztal mellől, hirtelen fölvette a bundáját s kisietett az utcára hogy megkeresse a koldusasszonyt. Ott volt az asszony ugyanazon a helyen s bár sovány keze majd megfagyott, turkált a hóban s közben fel-felsírt:
– Oh Istenem, Istenem, de szerencsétlen vagyok!
– Mit keresel a hóban, szegény asszony? – kérdezte a prémes bundás úr.
– Ó, ne is kérdje, uram. Egy jószívű úr hintajából egy aranyat dobott nekem, de úgy eltűnt a hóban, hogy nem találom.
– Sose keresd, jó asszony, – mondotta a prémes bundás úr – jere velem.
Kézen fogta az álmélkodó asszonyt, elvezette a házába, leültette az asztala mellé s megebédeltette. Ebéd után adott neki jó meleg ruhát s az elveszett arany helyett aranyat.
– – – – – –
Az angyalok, mint rendesen, ennek a napnak is beírták a történetét az ő vastag aranykönyvükbe, de nem írták be a tévedésből dobott aranyat, ellenben első helyen írták be, hogy az a prémes bundás úr megbánta szíve keménységét s a hideggel, a széllel nem törődve, a meleg szobából másodszor is kiment az utcára, hogy adjon a szegénynek abból, amit a jó Isten adott őneki.
http://tanmesek.blogspot.com/2010/11/az-angyalok-aranykonyve.html