Tanmesék

Fekete István: Az öröm

Amióta az eszét tudta: az erdőt járta. Hallgatag volt, mint az apja, és kilőtt patronok zörögtek zsebében, mert puskához még nem eresztették közel. Elvégezte a falusi iskolát, és azután már segített apjának az erdőben. Ismerte a vadat, mint a testvéreit, és a másnapos, száraz csapák is megszólaltak előtte. Az erdő éjszakája ismerősen susogott, és a legvadabb éjszakában is úgy járt a keskeny csapásokon, mint a farkas. Tizenhét éves korában már vadorzót fogott. Ekkor gazdájától egy öreg puskát kapott ajándékba, és hivatalosan is segédvadőr lett. A puskát – gyönyörű, egycsöves szerszám volt – rendbe hozta, és boldogsága most már tökéletes volt.

Ha vad kellett a konyhára: csak neki izentek, és ha kedves vendég jött, ő vezette, mert akkor nem jártak hiába. Becsületes volt, mint maga az erdő, és nem a borravalónak örült, hanem a sikernek.

Egyszer apját baleset érte, s azóta annak kerületét is megkapta minden gondjával együtt. Ebben a kerületben aztán tisztult a gaz, szaporodott a vad, és orvvadász elkerülte, mert tudta, hogy a fiú nem tréfál.

Amikor apja felgyógyult, gazdája azt mondta:

– Fiam, végezd el a szakiskolát, hogy elfoglalhasd apád helyét, ha kiöregedik. – És könyveket kapott, hogy tanulhasson.

A könyvek merev hallgatásba burkolództak előtte, de aztán – amikor látták makacs szorgalmát – megszólaltak, és lassan otthon lett a betűk sűrűjében is. Bizonyítványa kitűnő volt.

Amikor hazakerült, apja megint betegeskedett, s így annak dolgát most már végleg átvette. Csakúgy, mint régen, de az iskola után most már nyíltabb szemmel és még ismerősebben járta a csalitokat.

Apja nemsokára meghalt.

Eltemette sírva, de zúgolódás nélkül, mert tudta, hogy az öreg fákat vagy a fejsze, vagy a vihar előbb-utóbb kidönti.

Aztán egyedül maradt, mert anyja már nem élt, testvérei meg szétszéledtek. Őszre járt az idő, amikor gazdáját kísérgette az erdőn, ki szokatlanul hallgatagon járta a cserkészutakat. De azért a kiszemelt bikát meglőtte. Amikor az elcsendesedett koronás urat nézegették, gazdája így szólt:

– Utoljára vadásztunk itt, fiam. Derék ember lettél, légy boldog, mint ahogy megérdemled, és szolgáld becsülettel új gazdádat – mert el kellett adnom az erdőt.

A búcsúzásnál keményen megmarkolták egymás kezét, de a földre néztek, mert szemeik túlságos csillogók lettek, amit röstell a férfiember…

Az új gazda hamarosan megérkezett. Egy jágerféle ember is volt vele, aki otthonosan járt ki-be az öreg erdőőri lakásban, és gazdájának sűrűn és hangosan azt mondta:

– Igeniss!

A fiatal vadőrt nemigen vették észre, és szarvasbakkok után érdeklődtek. Két ká-val. És hogy mekkora területeket fognak kiirtani már az idén.

Keserű lett a szája, és tisztességtudóan megmondta, hogy mely erdőrészek jönnek vágás alá. Az új úr és a jágerféle összenéztek.

– Ne legyen arra gondja, fiatalember… A lakáskulcsokat meg egy hónap múlva adja át az erdész úrnak, és jöjjön be a bizonyítványáért – mondta új gazdája élesen. – Az erdész úr régi, hűséges emberem, sajnos, magát kell elküldenem – tette aztán hozzá, amikor látta, hogy a vadőr belesárgul a váratlan hírbe.

Aztán kocsira ültek, és alig biccentve otthagyták őt gondolataival.

A hónap elszaladt. Első napokban értelmetlenül ődöngött az erdőn és a ház körül. Nem is tudta elhinni, hogy ott már mindennek vége. Ott született, és ha elgondolta, hogy az öreg ház ismerős zugai idegen lomokkal lesznek tele, és más nyitja a repedezett ajtót – szinte elállt a lélegzete. Ilyenkor kezével a levegőbe suhintott, mintha meg akarna valakit ütni.

Egyszer azt álmodta, hogy bent járt az új úrnál, aki azt mondta neki:

– Maradj, fiam, a helyeden. Hiszen csak tréfáltam…

Másnap felöltözött ünneplőbe, és bement gazdájához.

A konyha felől ment be, és csodálkozva látta, hogy az erdész úr cipőt pucol… Vörösen ugrott fel, amikor meglátta a vadőrt, és ráripakodott:

– Mit keresel itt? Takarodj a dolgodra!

Miért tegezi őt ez az ember – gondolta -, de azért csendesen elmondta, hogy gazdájával akar beszélni.

– Más dolga van annak, nem ilyen csavargókkal diskurálni.

Erre már elhagyta a béketűrés.

– Csavargó az öregapja! Nem magához jöttem.

Már-már ölre mentek, amikor kijött a zajra az új úr is.

– Micsoda lárma ez itt? – kérdezte.

Az erdész úr csak a kezével mutatott a vadőrre.

Az úr szája széle elfehéredett.

-Takarodj!

Amikor az ajtó bezárult utána, még hallotta:

– Piszok nép ez, nagyságos uram. Fegyvert fogott rám…

Nem is tudta, hogy ért haza.

– Miért…? Miért…!? – dörömbölt benne a kérdés.

Másnap aztán átadta az öreg ház kulcsait. Árendás szobát vett a faluban, s a pár szúette holmi odakerült.

Szédülten, betegen ült pár napig szobájában, aztán felugrott, és kirohant az erdőre.

Múltak a hetek. Hajnalban kelt, mint máskor. Bújta az erdőt, és gombán élt meg kenyéren. Esténként pedig a kérvényeket körmölte. Ami kis pénze volt, az elment bélyegre, papírra.

A válaszok nagyrészt egyformák voltak:

– Előjegyeztük… Az állást betöltöttük… – vagy válasz sem érkezett levelére.

Később éhezett. Elfogyott a gomba, meg a szamóca is. Ebben az időben már éhségtől szédelegve járt az erdőn. Egyszer csak puskalövést hall. Nem is messze.

– Utána! – gondolta, mintha ő őrizné most is a vadat.

Nem volt nehéz dolog az erdész urat becserkészni. Egy őzsutát bontott fel éppen nagy igyekezettel. Amikor mögéje ért, megszólalt:

– Őzsutát…, tilos időben… ? – mert akkor még nem volt szabad sutát lőni.

Az erdész kimutatta sárga fogait:

– Ki engedett ide, te gazember…? – és puskájához nyúlt.

– Az a gazember, aki a törvényt meg nem tartja, erdész úr – mondta az „erdész urat” megnyomva, mert akkor már tudta, hogy az erdész úr azelőtt kocsis volt. És otthagyta. ‘

– Hát ezeknek mindent lehet? – ágaskodott benne a kérdés, és úgy érezte: meghalt a törvény az erdőn.

Este egy kis kenyeret rágott, melytől csak éhesebben feküdt le. De hajnalban már felébredt az éhségre. Felkelt, hogy vizet igyék, amikor megakadt szeme a puskáján. Ingerlő hússzag ütötte meg az orrát…

– Úgysincs már törvény az erdőn – gondolta, és gyorsan öltözni kezdett. A rövid puskát köpenye alá fogta, és egy óra múlva már durrant is az öreg jószág az erdőszélen. A puskát elrejtette kint, a nyulat pedig megsütötte, és vad étvággyal majd az egészet megette.

Ettől kezdve aztán nem éhezett. A korcsmáros szívesen átvette a vadat. Pénzt adott érte, meg kenyeret. Bort is néha.

– Valami gazember jár az erdőn! -jelentette ebben az időben az erdész úr gazdájának. – Hallom a lövéseket, és találok kidobott belső részeket. Gondolom, kicsoda, de ha meglátom: ütött az órája… – verte a mellét.

Meglátni azonban nem tudta. Hol itt, hol ott, alkonyattal, hajnalban durrant a puska, s csak a véres jeleket lehetett megtalálni. Ekkor már a csendőrök is figyelték a volt vadőrt. De hiába volt minden.

Az új úr tajtékzott:

– Ritka nagy marha vagy te, Jóska. Az a taknyos az orrodnál fogva vezet. Látszik, hogy ostornyél volt eddig a kezedben.

– Megölöm…! Megölöm…! – hörögte ilyenkor az igazságtól mélyen megbántott erdész úr.

De kit? Még árnyékot sem látott soha. Néha hetekre csend volt az erdőn, és már azt hitte, rossz álom volt az egész, amikor megint csak végigcsattant a lövés valahol, szinte gúnyosan, és visszhang dobálódzott a csattanással: haha-haha…

– Utána hiába járok – látta be végre az erdész úr -, de meglesem… – És lesett, leskelődött, várt egész addig, míg egyszer egészen közel szólt a puska, és az öreg bükkfa szilánkjai az erdész úr kalapjára hulltak, merthogy a golyó alig egy arasszal a feje felett vágott be a fába…

Homályos alkonyat volt ekkor, de az erdész úr arca fehér gyolcsként világított. Amikor remegő lábai engedték, rohant hazafelé. Az úton éppen a csendőrökbe botlott.

– Uraim – dadogta -, gyilkosság! Azaz meg akart gyilkolni.

– Kicsoda? – kérdezték a csendőrök.

– Az a gazember. A volt vadőr. Ujjnyival lőtt a fejem fölé. – Futva mentek a kis árendás szobáig, hogy lesbe álljanak, s elfogják, amikor hazajön, mert ők a legrövidebb úton mentek, s a másiknak órás kerülőt kellett megtenni. Az erdész úr kötelet gondolt szerezni, hogy megkötözzék, és úgy hajtsák végig a falun…, de a csendőrök leintették.

Már jó ideje várakoztak a szegényes pitvarban, amikor zaj hallatszott a vadőr szobájából.

Benyitottak. Az erdész úr csuklani kezdett… Ott ült és kérvényt írt akkor is a vadőr. Már egy egész oldal megvolt… A csendőrök mosolyogtak.

– Ez bizony alibi – mondták, és eltávoztak.

– Uram – mondta otthon az erdész úr -, alázattal kérem, tessék nekem belső szolgálatot adni. Családom van. Meggyilkol az a gazember.

Az új úr bajuszát rágta, és a csendőrökért küldött.

– Tökéletes alibije van – mondta az őrmester -, nem lehet tenni semmit. De valamit tanácsolhatnék – mondta. – Az erdész úrnak úgyis terhes a szolgálat, tessék visszafogadni a volt vadőrt. Másként nehezen szabadulunk tőle. A legjobb vadőr a legnagyobb orvvadászból lesz.

– Igaza van – mormogott -, erre már én is gondoltam. Azt mondják, nagyon ügyes ember…

A vadőr akkor is a kérvényét írogatta, amikor hívatták.

– Hát felfogadom – mondta az új úr -, de aztán rend és csend legyen az erdőn.

– Uram, az erdőn csak én leszek, meg a vadak – mondta, és szeme hálásan nézett új gazdájára.

Szédült-boldogan támolygott ki az utcára. Az őrmester mintha várta volna.

– Pali fiam – mondta, és jóság volt a hangjában -, holnap menj be a főbíró úrhoz, mert úgy gondolom, újra kellene esküt tenned…

Másnap elrakta kis motyóját az elhagyott öreg házban. Kiült a padra – mint régen -, és pipára gyújtott, mint az apja szokta.

Langyos őszi ragyogásban fürdött az erdő, és amikor pipáját kiverte, megszólalt magában vidáman:

– A fene se érti az egészet! Gazembernek kell az embernek lenni, hogy becsületes ember lehessen.

(1935)

**

Az érdem címmel jelent meg a Nimródban, 1935. december 20-án.

Az öröm címmel tartalmazza az Öreg utakon (1944) c. kötet, Az érdem címmel pedig a Rózsakunyhó (1973).

A Szív ott feküdt magányosan az utcán, a jéghideg, esőáztatta, csillogó macskaköveken. Fázott és remegett, nyirkos volt az egész teste. Jégkristályként megfagyott könnycseppek borították be hanyagul és ridegen.
Elhagyták?
… vagy elveszítették?…
Senki sem tudta. Kamráin régi sebek, repedések, szorítások nyomai látszottak. Széttépett ereiből cseppekben bugyogott a borostyánvörös vér s lassan hatalmas tócsát képezett a járda közepén.

• Pedig hűséges és dolgos féltő és gondoskodó, egyszerűen szerető szív, – mondták az emberek akik felismerték.
  A többi járókelő pedig csak sajnálta… milyen kár!
  … egy élettől duzzadó Szív, s mégis utcára került.
  Talán azért maradt egyedül, mert nem kellett senkinek, s gazdája sem bírta tovább cipelni. Bizonyára nyomta, szúrta és időnként sajogva feszítette szét mellkasát. Ezért megvált tőle, s kidobta, mint egy kóborkutyát. Elhatározta, hogy ezentúl ésszel él és nem szívből…
  Hogy végleg hagyta – e el?… azt senki sem tudja, talán még ő sem. Most ott fekszik árván és elhagyottan, még gyengéden dobog ugyan, de már nem küzd, s egyre fárad. Azt mondják, hogy még így is gyönyörű. Hatalmas, élettől duzzadó, és lávavörösen csillog az éjszaka koromfekete sötétjében, de félő, hogy lassan kihűl majd, mint a vulkán hamutengere s osztrigaszürke rideg kővé válik..
  Ha arra sétálnál, kérlek nézz a lábad elé!… s vigyázva lépj!… nehogy rátaposs!
  Inkább emeld fel!… féltőn, óvón és szeretettel!
  Ha mégsem tennéd, akkor csak kerüld ki óvatosan!
  … hátha túléli.
  (Nagy Ilona)
• Fagyi
• Egy fagyizóba belépett egy kissrác. Szerény, visszafogott öltözet, anya által nyírt frizura.
• Leült a sarokba egy asztalhoz. Odament a felszolgálólány – Mit hozhatok?
• Mennyi egy kehely fagyi, tejszínnel? – kérdezte a kissrác.
• Nyolcszáz Forint – mondta a lány.
• A fiú elkezdte számolni az aprót, amit a zsebkendőjéből vett elő…
• A másik asztalnál lévő család lenézően, türelmetlenül méltatlankodtak, hogy miért nem inkább őket szolgálják ki, meddig kell várni egy kis csóróra…
• És… mennyi tejszín nélkül?
• Az hatszázötven Forint mondta türelmesen és kedvesen a felszolgálólány…
• A fiú még számolt kicsit, majd azt mondta, hogy akkor kér egyet tejszín nélkül.
• A lány kihozta a fagyit tejszín nélkül, majd kiszolgálta a családot is.
• Amíg a fiú evett a család rajta kuncogott – a csórónak nem tellik tejszínre…
• A srác kikérte a számlát, kitette az apróját az asztalra és elment.
• Amíg a lány számolt a szomszédos asztal röhögött – Na megvan? kérdezte megvetően az apa a családból?
• Igen, nyolcszáz Forint.
• Csend lett.
• A kisrác lemondott a tejszínről, hogy adhasson jattot a kiszolgálónak. A lánynak, aki kedves volt vele akkor is, amikor mások lenézték.
• Úrnak lenni nem gazdagság kérdése. Kedvesnek lenni sem…

AZ ANGYALOK ARANYKÖNYVE

Az utca szélén állott egy öreg koldusasszony. Rongyos, vékony volt a ruhája, majd megvette szegényt az Isten hidege. Mert tél volt, hideg tél, fújt a szél kegyetlenül.

– Adjatok, adjatok, amit Isten adott, – könyörgött az öreg koldusasszony a járókelőknek, de a szörnyű hidegben bizony csak kevesen állottak meg s dobtak egy-két krajcárt neki.

A többiek közt egy prémes bundás úr is megállott egy pillanatra, hogy alamizsnát adjon, de le kellett volna húzni a jó meleg kesztyűt, hogy előszedje a pénzes tárcácskáját, meggondolta hát a dolgot s mondta:

– Bizony, bizony, szomorú dolog ez, szegény asszony, hogy koldulnod kell ebben a szörnyű hidegben!

Mondta, mondta, de a kesztyűt nem húzta le, alamizsnát nem adott a szegény öreg asszonynak. Sietett haza a jó meleg szobába. De az öreg asszonynak a jó szó is jól esett s hálásan nézett a prémes bundás úr után.

Abban a pillanatban fényes úri hintó állott meg a koldusasszony mellett. Nagy úr ült a hintóban, megesett a szíve a fagyoskodó asszonyon, kihúzta zsebéből a pénzes tárcáját, találomra kivett belőle egy pénzdarabot, aztán kinyitotta a hintó üveges ajtaját s odadobta a pénzdarabot az asszonynak.

– Huh, de hideg van! – rázkódott össze a nagy úr s hirtelen becsapta a hintó ajtaját, de közben észrevette, hogy egy darab aranyat vetett ki a havas útra. Ahogy az aranyat megpillantotta, megbánta, hogy meg sem nézte mit esz ki a tárcájából s mondta magában:

– Ej, ej, kevesebbet is adhattam volna neki. No, de már mindegy. Majd visszafizeti a jó Isten.

Aztán tovább ment a hintó, a nagy úr hazaért a fényes palotába, de a jó meleg szobában is mindazon a darab aranyon járt az esze.

– Tulajdonképpen nem is volt oly túlságosan hideg, – mondta magában. – Kár volt úgy elsietnem a dolgot. No de, – vigasztalta magát, – néhanapján bőkezű is lehet az ember. Majd visszafizeti az Isten.

Közben hazasétált a prémes bundás úr is, várta a pompás ebéd a barátságos meleg szobában, de hiába ült az asztal mellé, nem volt étvágya. Folyton az öreg koldusasszony járt az eszében.

– Lám, lám, de szívtelen voltam! Bizony, nem fagyott volna meg a kezem, ha lehúzom a kesztyűt róla s adok egy-két hatost annak a szegény asszonynak.

Felugrott az asztal mellől, hirtelen fölvette a bundáját s kisietett az utcára hogy megkeresse a koldusasszonyt. Ott volt az asszony ugyanazon a helyen s bár sovány keze majd megfagyott, turkált a hóban s közben fel-felsírt:

– Oh Istenem, Istenem, de szerencsétlen vagyok!

– Mit keresel a hóban, szegény asszony? – kérdezte a prémes bundás úr.

– Ó, ne is kérdje, uram. Egy jószívű úr hintajából egy aranyat dobott nekem, de úgy eltűnt a hóban, hogy nem találom.

– Sose keresd, jó asszony, – mondotta a prémes bundás úr – jere velem.

Kézen fogta az álmélkodó asszonyt, elvezette a házába, leültette az asztala mellé s megebédeltette. Ebéd után adott neki jó meleg ruhát s az elveszett arany helyett aranyat.

– – – – – –

Az angyalok, mint rendesen, ennek a napnak is beírták a történetét az ő vastag aranykönyvükbe, de nem írták be a tévedésből dobott aranyat, ellenben első helyen írták be, hogy az a prémes bundás úr megbánta szíve keménységét s a hideggel, a széllel nem törődve, a meleg szobából másodszor is kiment az utcára, hogy adjon a szegénynek abból, amit a jó Isten adott őneki.

http://tanmesek.blogspot.com/2010/11/az-angyalok-aranykonyve.html